Mostanában annyira pocsék az internetünk, hogy háromszor is meggondolom, mielőtt nekiállok képeket feltöltögetni…

Múlt héten elvittük az állatkákat Potsdamba, egy Exploratorium nevű helyre. Ez gyakorlatilag a budapesti Csodák palotája egy az egyben koppintása: gyerekeknek szóló interaktív technikai… minek is nevezzem… hát nem múzeum éppen, mindenhez hozzá lehet nyúlni, kipróbálni, működtetni. Érdekes volt, élvezték, és a végén jóóóól bevásároltunk: bűvös kocka, 12-lapú dobókocka (Catanhoz, Monopolyhoz), UV-lámpás titkosíró toll, színváltoztató gyűrű… Visszavedlettünk gyerekké egy időre mi is (Kakuc: "Vegyüüüüünk titkosíró tollaaaaat!")

Másnap munka – és nőnap. Kommunista csökevény. De mivel valahol én is az vagyok, nekem tetszik az ilyenkor kijáró megkülönböztetett figyelem. Megjött Lars kertjéből az első csokor tulipán, minden laborba jutott néhány szál belőle. Ute, az új kolléganő teljesen odavolt, hogy ő ezt hazaviszi, és nahát. Mondtuk neki, hogy ez csak a kezdet, mostantól minden héten várható a kertecskéből egy kis figyelmesség. Ja, és Lars még süteményt is sütött nekünk. Nem igazán értjük, hogy marad ideje mindenre: Négy gyereket nevel, mintaapa, mintaférj, folyamatosan sportol, kirándul, biciklizik, céget vezet, süt-főz, és mindig vigyorog, és a kínainak is hatszor elmagyaráz mindent, ahelyett, hogy érdemeinek megfelelően lerúgná a lépcsőn 

Aztán volt kicsike szívinfarktus… Dani elkéredzkedett Tomászékkal uszodába. Jóvan fiam, menj csak. OK, gyerek balra el, este hétkor esett haza. "-Na, milyen volt, fiam?" "-Nagyon jó!" "-És Tomásznak az apukája vagy az anyukája ment veletek?" "-Egyik sem, ketten voltunk." WTF?! Magyarul, a kölyök elment a haverjával kettesben az uszodába. Még jó, hogy nem tudtam előre. Megjegyzem, ő se tudta, meg volt róla győződve, hogy szülői kísérettel mennek. Hát nem.

Tegnap cserkészkedtünk. Sütöttem egy tálca brownies-t, úgy szétkapták, mint majom a zsebórát. Hajni is csokis sütit hozott, és megint értünk jött a kisbusszal. Eléggé örültünk, hogy nem kell Berlinen átrágnunk magunkat az undorító időben (esett az eső). Mondtam Erikának (aki tavaly felbiciklizett az egyik fiával Usedomba), hogy Danival mi is szeretnénk idén, csak hát nincs díszkíséret. Erre közölte, hogy ők idén is mennek, a nyári szünet első napján indulnak egy másik családdal (mi is akkor akarnánk), és ha van kedvünk, csatlakozzunk. Igaz, nem Usedomba, hanem Rostock irányába mennek, de állítólag az az útvonal még szebb is, ha lehet az ilyesmit ragozni. A fiúk egyből örömtáncot lejtettek, és én is ugráltam az izgalomtól. Most még meg kell gondolni, aztán lefixáljuk, és akkor TÉNYLEG megcsináljuk!

Már persze a lányom.

Ma együtt voltam Apával a McFit-ben, és gondoltam, utánajárok, mi van a csemetéimmel. Szöszike vette fel a telefont (mobilon hívtam):

- Szia Anya!

- Szia Cicus, hol vagy?

- Itthon.

- Dani is otthon van?

- Igen.

- Egyedül van?

- Nem (itt leizzadtam, mert 1, azaz egy normális barátja van, a többi vagy lop, vagy üvöltözik ki az ablakon vagy egyéb tahóságokat művel, és utálom, ha felmennek Danihoz a távollétemben).

- Kivel van?

- Velem.

Kész. Kétségbeesett falkaparás.

Tegnap megkezdtem a kerékpárszezont. Autós létünk idén télen fájdalmasan hosszúra, két és fél hónapra nyúlt. Máskor egy-két hét. De tegnap reggel felmpumpáltam a pincében a gumikat, és boldogan bicikliztem a munkahelyre, azután a konditerembe, végül haza. Ugyan még ilyen hosszú kihagyás után is fel tudtam menni a hegyre, de a fenekemet, azt feltörte a nyereg. Pont jól jön ma a szerda, holnapra meg csak elmúlik…

Más. Kicsi érdekesség. Tegnap mesélte Jing nagy boldogan, hogy Londonban talált egy kínai üzletet, ahol VÉGRE vehetett egy üveg olyan ecetet, ami az ő városából való. Ezen kicsit elhűltem, mert számomra az ecet az ecet, oszt jóvan. Erre viszont ő nézett csodálkozva, hogy de hiszen ahány város, annyiféle íz… Ugyanakkor mivel az ázsiaiak nem esznek sajtot (gusztustalan, romlott tejnek tartják), ő ugyan itt Európában megkedvelte, de nem tud köztük különbséget tenni. A sajt az sajt, ha Gouda, mozzarella, camambert – neki egyre megy. Ezt meg én nem tudom elképzelni… Az eszkimók nyelvében valami 400 különböző szó van a hóra, de csak egy a fára – nekik meg az tökmindegy, hogy fenyő vagy tölgy vagy nyír… Tök érdekes dolgok ezek.

Mondhatnám, hogy undorító. December közepe óta hó fedi a várost, időnként esett rá még egy réteg, tehát esztétikailag nem volt problémás a dolog. Azonban most, hogy ez mind három napon belül olvadt el, több probléma is jelentkezett:

1. Mindent, de mindent elborít a víz. Ahol egyébként fű lenne, ott minimum bokáig ér.

2. Kibukkant a világ összes szemete. A hó miatt még a szilveszteri szemetet sem tudták eltakarítani, és arra még rájött két hónap. És az a rengeteg kutyaszar! Persze elvileg fel kell szedni a dög után, de itt is akadnak szép számmal szabálykerülők. A kutyaszart általában elnyeli az anyatermészet, de ebben az időszakban csak befagyasztotta, és most visszaadta… Ezt elképzelni is nehéz, pedig én újlipótvárosi lány vagyok, és ez azért némi edzettséget feltételez a témában. De ilyet még én sem láttam, még Neuf Brisach-ban (Franciaország) a templom mögött sem. Akit kíváncsivá tettem, és elég erős a gyomra, az kattintson a bélyegképre, de vigyázat, nagyon durva! Ma fényképeztem, midőn Dórival a Waslala felé tartottunk. Sajnos bárhol kattintok, ez a látvány:

Na de evezzünk gusztusosabb vizekre. A Waslalában havonta két szombaton szülő-gyerek délutánt tartanak, gondoltuk, benevezünk. Dani bowlingozni ment a barátjával, Dórival meg gondoltuk, megnézzük, mi újság a Lalán. Múlt héten küldtünk egy szatyor vegyes meglepetés-virághagymát, amit még nem vetettek el. Ez lett a délutáni program. Kinéztük a játszótér közepén a dombocskát (máshol vagy térdig ért a víz, vagy még jég borította), és néhány lelkes kisgyerekkel teleültettük a hagymákkal. Lesz benne hóvirág, krókusz, nárcisz, tulipán, és még az ég tudja, mi minden – a telken ástuk ki, mert nekünk ott pillanatnyilag majdhogynem csak fű kell (kevés, általunk ültetett virág kivételével). Hát, majd meglátjuk, mi lesz belőle a Waslalán.

Aztán szóba került, hogy mi mindent lehetne csinálni ezeken a szombatokon, és kiderült, hogy VANNAK lombűrészeik, nekem meg kedvem a faragáshoz Gyorsan vázoltam a faragókések mibenlétét, és megbeszéltük, hogy áprilisban az egyik ilyen délutánt majd én tartom: lombfűrésszel kivágunk deszkalapokból valamiket, és kifaragjuk. Ez persze nem egynapos program lesz, garantáltan, hanem sok, de nekem való! Meg Daninak, aki imád faragni. A falapokkal bajban voltam kicsit, mert erre a célra a hársfa a legjobb, és azt nem lehet csak úgy kapni. Felhívtam hát Tóni Bácsit, aki Rodenbach-ban lakik, és a regőstáborokban ő a faragómester. Egészen tüneményesen édesdrága volt, amikor bemutatkoztam, annyira örült! Nagyon bírjuk ám egymást! Azonnal felajánlotta, hogy majd ő megveszi a lapokat, és elhozza nekem a regősbe. És ha addigra megveszem a késeket is, akkor megköszörüli őket, és onnantól kezdve a fenés is elég lesz. Azt is megbeszéltük, hogy majd mintákat is rajzol nekem – ugyanis amit elém raknak, azt megcsinálom, de hogy saját magam kitaláljak bármit is, arra nincs esély 

Most teljesen fel vagyok dobva, mert 1. imádok faragni, 2. imádom a Waslalát, 3. végre tehetek is valamit értük, és 4. holnapután már március, és márciusban regőstábor! Igaz, hogy a legvégén, de KÖZELEDIK!!!! A képen Tóni bácsi munka közben:

Ezen a képen pedig, emlékeztetőül, az első alkotásom, egy kulcsakasztó (csak mert büszke vagyok rá, szerintem szép lett – és persze emléknek végképp klassz, pláne, hogy minden nap többször is használatban van):

Tudom, színes képeket ígértem, meg tavaszt, meg ilyesmiket, de azért ezt le kell írnom…

Aszongya Lars hétfőn ebéd után: "- Olyan szép napos idő van, menjünk már el járni egyet!" Kínai ellenvetés: "- De a mérés…" Lars: "- Majd megcsinálod holnap."

Így aztán elmentünk "járni egyet". Ez Berlinben nem bonyolult, mert tömegközlekedés visz a természetig. Randi kettőkor a Müggeltunnel-nél, ami a Müggelsee alatt átvezető alagút. Azért randi, mert mi négyen villamossal mentünk, Lars biciklivel (jegyzem, ő ért oda előbb, pedig közben még hazaugrott a fényképezőgépéért), Claudia és Barbara autóval, mert nekik még feltétlenül meg kellett csinálniuk valamit.

Amíg rájuk vártunk, nézegettük a madarakat: ahol befolyik a Spree a tóba, ott van egy pár száz négyzetméternyi vízfelület, ahol ilyenkor a környék összes vízimadara tartózkodik (bónuszkérdés, Szilvinek elsősorban: a tőkésrécénél nagyobb fekete-fehér az mi?):

A kínaink kissé aggódott a víz láttán, hogy biztonságos-e a jégre rámenni, mire a főnököm megnyugtatta, hogy 70 kilós testsúly alatt teljesen. A pasi szerintem ennél valamivel több, de mivel nagyon röhögtünk, nem feszegette tovább a dolgot. Át is keltünk a befagyott tavon:

A túlsó parton a főnökök gyöngye ellátta a társaságot forralt borral:

A forraltborozás után nekivágtunk még a hegynek is, felmásztunk a Müggelturmhoz, majd a túloldalon lemásztunk egy NAGYON hosszú és NAGYON jeges lépcsőn, persze Lars előrerohant, és lentről filmezett minket, ahogy a korlátra tapadva igyekszünk nem pofára esni Aztán én szaladtam előre fényképezni 

Este hat körül értünk le a Langer See melletti villamosvégállomáshoz, ahol a főnököm még mindenképpen meg akarta hívni a társaságot valami sütire, kávéra, teára, ki mit kért. Szerintem valami olyan kényszerképzete van, hogy ha nem etet minket kétóránként, akkor mi meghalunk. Beültünk tehát egy kis pékségbe, és ettünk meg dumáltunk. A végén a "Lars, köszönjük"-re az volt a válasz, hogy ő köszöni, hogy eljöttünk… Aki nekem még egy ilyen főnököt fel tud mutatni, az szóljon (kicsit hiperaktív a fickó: 50 éves, de a négyórás kirándulás után este még elment a haverjaival jéghokizni egyet, aztán másnap jött dolgozni rendesen). Én este fél nyolc után értem haza, aznap értelemszerűen nem mentem el tornázni, pedig terveztem…

Lánykám múlatja a hosszú téli délutánt a Waslalában (a montázs minőségéért elnézést):

Iskolalátogatáson jártunk a fiam reménybeli gimnáziumában (Anne-Frank Oberschule). Más szóval, leszaladtunk Kakuccal a szomszéd épületbe… Azt hittük, benyomnak egy osztályterembe, és valami tanár majd önfényez. De nem. Két nagy lakli fiú (uramisten, odamegy hetedikbe egy kis nokedli gyerek, és mire tizenkettedikes lesz, már nem meri az ember letegezni…) vitt magával, körbemutogatták az épületet, és a kérdéseinkre tökéletesen kulturáltan, szabatosan, felnőtt módon válaszolgattak. Amit láttunk, amiket mondtak, az mind nagyon tetszett: Modern felszerelés, jó tanár-diák kapcsolat, jó osztályközösségek, és a végzősök keresettek a húspiacon. Igaz, az iskola inkább a humán, mint reál vonulatot képviseli, de Dani ide akar járni és kész ("Anya, én még nem tudom, miben vagyok jó!"). Kérdésünkre, hogy biztosan nem akar-e az Archenhold-ba menni, ott erősebb a matek, olyan elborzadt arckifejezéssel válaszolt, hogy nem erőltettem a dolgot tovább. Az is sokat nyom a latban, hogy ez tényleg itt van mellettünk: kimegy a kapun, átkel az utcán, és megérkezett. Attól pedig, hogy pl. etikát fog tanulni kötelezően, nem lesz baja. Vagy latint, választhatóan – legfeljebb nem választja. Én pedig hiszek a tüneményes iskolaigazgatónknak (az általános iskolájukban), aki azt mondja: Az Anne-Frank Gimnáziummal nem lehet mellényúlni, az mindenképpen jó választás. Hát akkor legyen, úgyis ez a legegyszerűbb.

Egy gyöngyszem a "művészet" tantárgy bemutatójából (aúúúú!):

Van egy kolléganőm, Claudia. A végzettsége szerint doktorált biológus, nálunk valamiféle adminisztrátor, titkárnő, pénzügyes, mindenes szerepet tölt be. Mindig vidám, pedig nincs könnyű élete, kicsit harsány, és nagyon szeretetreméltó. Viszont van egy nagy hibája: pokolian, fájóan rendetlen. Ha néha  betéved a laborba enzimaktivitást mérni, akkor  Barbarának és nekem garantált a gutaütés: semmi nincs ott, ahova való, mosatlan edények jelzik az útját, kiömlött és beszáradt foltok az asztalon, egyszóval úgy gondoljuk, mindenkinek az a jó, ha megmarad az íróasztalnál. Nos, a tél folyamán először a sapkája költözött fel valamelyik szekrény tetejére, majd egy hosszú, zöld sál bukkant fel minden nap máshol (irodai polc, konyha, ablakpárkány…). Erre a főnököm összeszedte őket, felfújt egy gumikesztyűt, szemeket festett rá, és Claudi székére komponált (lett is nagy röhögés):

Na ugye, hogy jön a tavasz?

Reggel leszaladtunk családilag egy kisebbecske vásárlásra, hideg volt, hideg volt, de már nem az a metsző, hanem került bele egy kis enyheség is. Ezen felbátorodva gondoltam, kitakarítom a balkont (azok kedvéért, akik még nem jártak nálunk: nagyon hosszú és széles, tolóablakos üvegezett rendszerrel ellátott balkonunk van, padlószőnyeggel, fotelokkal – kora tavasztól késő őszig egy plusz szoba gyakorlatilag, télen korlátlan kapacitású hűtőszekrény). Nos, kimentem, pólóban (!), és pont kellemes hőmérséklet fogadott! Tehát február vége van (egy hete még ordas hidegek jártak), és már ki lehet ülni olvasgatni! A napelemes helikopter is forog az ablakpárkányon.

Mi meg nemsoká indulunk cserkészkedni (jaj, de jó, végre!).

Eredetileg azt a címet akartam adni ennek a posztnak, hogy "Helybenhagyták", majd beszúrni a képet, de nem akartam, hogy szeretteim infarktust kapjanak.

Naszóval tegnap elővette a gyerök, hogy ma mennek az iskolával a farsangi bowlingozásra, és szeretné, ha kifesteném valami borzasztóra. Mondjuk olyanra, mint akit összevertek. Mit meg nem tesz egy anya a gyerekéért, előástam tavalyról az irtózatosan undorító művért, kipakoltam a smikkészletemet, és megalkottam a MŰVET (megjegyzem, a monoklit elvitte a vaku, az életben igazán szépen látszott, szürke-lila-zöld színátmenetesre készítettem, szerintem vér nélkül is hatásos lett volna):

Még most is röhögök, mert büszkén mesélte a kölök, hogy a buszon ÚÚÚÚGY megbámulták    Aztán hazafelé jövet találkozott a kedves idős Harder házaspárral, akik a mellettünk lakók, és tényleg tündéri emberek, szegények szintén halálra rémültek, majd elnézést kell kérnem tőlük

Na nem a hőmérsékletet vagy a tájképet illetően. 

Viszont tegnap kaptam R. Gabitól egy üzenetet az iwiw-en pontosan abban a percben, amikor én is írtam neki. Gabi a kölni cserkészcsapat vezetője, nagyon egymásra találtunk a tavelyelőtti regőstáborban. És most is azt kérdezte, megyek-e, mert ugye most, hogy Dóri is a nagycserkészekhez tartozik, elvileg már nem kellek hozzá, mehetne egyedül is. Visszaírtam neki, hogy ÉN akkor is mennék, ha a gyerekek nem  (van ilyen anyuka különben, tehát a kijelentés nem annyira eszement, mint amilyennek esetleg hallatszik)

És ebben a pillanatban szinte elkezdtem érezni az ibolyaillatot, ami a lützensömmerni tábor udvarán úszik. És sötétzöld a fű, és már rövidujjúban lehet napozni, és jön a gyönyörű, tarka húsvét a tojásfestéssel, körmenettel, népviselettel. Meg a hosszú délutánok a pajtában, faragókéssel a kezünkben, hol alkotó némaságban, hol beszélgetve, világmegváltva, hol a csűrdöngölést vagy népdaléneklést hallgatva. Százhúsz cserkész utazik a türingiai tavaszba arra a kilenc napra, amit tavaly húsvéthétfő óta sóvárogva vár mindenki… 

Innentől kezdve tőlem lehet mínusz öt fok (annyi van kábé) és negyvencentis hó, én már tudom, hogy a változás elindult, Télanyó hiába rúgkapál, nem győzhet.

Megjegyzem, Télanyó az idén mintha kicsit kigyúrta volna magát, erős asszonka lett! Vasárnap kimentünk a telekre, egyrészt havat takarítani az utcán, másrészt gyereket a tévé elől elvontatni. Meséltem még pénteken, hogy Lars iglut tervez építeni a saját állatkáival, mire az enyémek is iglut akartak építeni azonnal. Namármost én nem vagyok Lars, úgyhogy kiegyeztünk egy egészen picike igluval, amihez a téglákat majd ebédes dobozokkal gyártják szorgos kezek (de nem az enyémek lehetőleg ). Nem adtam az egésznek egy lyukas garast sem, ehhez képest várakozáson felül jó délután kerekedett.  A gyerekek teljes egyetértésben gyártották a hótéglákat, én meg vért izzadtam a hóeltakarítással. Azt gondoltam, hogy majd ellapátolom egy 1m széles sávban. Hahahaha. Akkor még nem tudtam, hogy betonkeményre fagyott jégrétegről van szó. Kihoztam a combig érő hóban a házból egy tízkilós vasrudat, azzal törtem fel a jeget. Hát, majd' belepistultam, meg kell mondjam. Megállapítottam, hogy még mindig nem vagyok férfi. Viszont a kölkök jó pár órán keresztül elvoltak a hótéglákkal, nagy komolyan spriccelték őket vízzel. Kihoztak a házból mindent: széket, sámlit, szóróflakont, ásót-kapát. Aranyosak voltak. Utána itthon meg csendesek

Ma gyalog jöttem haza. Szoktam ilyet csinálni egyszer-kétszer egy héten. Egyszerűen szükségem van egy kis mozgásra, és ha már a biciklit idén ilyen hosszú időre vonta meg a sors, akkor legalább sétálok kicsit. A parkon keresztül jöttem, ami kerülő ugyan, de mégiscsak park, tehát csendes, megnyugtató, alkalmas arra, hogy a gondolataimból arra kapjam fel a fejemet, hogy nahát, már haza is értem. Soknak hangzik a négy kilométer, de nem az. Nem egészen egy óra. Megnéztem a parkot még egyszer, idén remélhetőleg utoljára a fehér köntösében:

És mivel hetek óta csak szürkésfehér képeim vannak, ezennel megnyitom a színes korszakot: