A normann szigettenger geológiája

Victor Hugo
Részletek A tenger munkásai-ból
geológia, földtan, geodézia, földméréstan, földtörténet, La Manche csatorna, Normandia
szóelválasztás

Az Atlanti-óceán marja partjainkat. Nyugati sziklafalunkba a sarki áramlat harap belé. Saint-Valéry-sur-Somme-tól Ingouville-ig alá van ásva tengerpartunk fala, hatalmas sziklatömbök zuhannak alá, kavicsfelhőket görget a víz, kikötőinkben homok- vagy kőzátonyok terpeszkednek, folyóink torkolata eltorlaszolódik. Az ár mindennap letép és elnyel egy-egy darabkát a normann földből. Ma már meglassúbbodott ez az óriási munka, de egykoron irtózatos erejű volt. Csak Finistère irdatlan sarkantyúja tudta megfékezni. Nézzék, micsoda mélyedést vágott Cherbourg és Brest közé, s megítélhetik a sarki áramlat erejét, a dühödt víz szaggatását. A Csatorna még a történelem előtti időkben rabolta el az öbölnyi területet a francia földből. Annyit azonban biztosan tudunk, mikor történt az óceán legutolsó, döntően erőszakos cselekedete partjaink ellen. 709-ben, hatvan évvel Nagy Károly trónra lépte előtt, a tenger egyetlen csapása leszakította Franciaországról Jerseyt. Jersey mellett más, korábban víz alá kerülő területek csúcsai is láthatók, amelyeket egykor víz borított. Ezek a vízből kiálló hegycsúcsok szigetek. Az egészet együtt a normann szigettengernek mondják.

A csatorna szigetvilága I. fejezet

Le Finistère
(Képforrás)

A Csatorna szigetvilágában a part majdnem mindenütt zord. A szigetek belseje mosolygóan szép, annál nehezebb és kegyetlenebb dolog oda eljutni. A Csatorna nagyon hasonlít a Földközi-tengerhez, tehát hullámai rövidek és hevesek, áradása csupa csapkodás. Ezért verdesi oly keményen a sziklafalakat, ezért mossa alá oly mélyen a partokat.

A part mentén elhaladó hajóst délibábos képek kísérik. A szirtfokok minden pillanatban be akarják csapni. Hol vernek fészket a csalóka képek? A gránitban. Különös, de így van. Hatalmas kőbékák bújnak ki a vízből, minden bizonnyal azért, hogy lélegzetet vegyenek, óriási apácák tűnnek tova a látóhatárig, görnyedve, fátyluk kőráncba meredten lobog utánuk; plutói koronájú királyok ülnek nagy bölcsen zömök trónusukon, amelyet tajtékzó hab cifráz; a sziklákba temetett ismeretlen lények kidugják karjukat, jól látszanak nyitott tenyerük ujjai. Ilyen ez az idomtalan part. Közelebbről nézve minden eltűnik. A kőnél nem ritkaság az ilyesfajta elenyészés. Hol egy erődöt vélsz látni, hol egy szétmálló templomot, viskók és lerombolt falak tömkelegét, egy kihalt város csorba házsorait. Pedig nincs ott se város, se templom, sem erőd, csak a sziklafal. Ahogy az ember a parthoz közeledik vagy távolodik, elsodródik vagy megfordul, úgy foszlik előtte alkotóelemeire a part; nincs ennél könnyebben szétbomló kaleidoszkóp, a képek szertehullanak, aztán ismét összeállanak; a távlat sem mulasztja el játékait. Itt van ez a sziklatömb: először háromlábú áldozati széknek vélnéd, de máris oroszlánná változik, aztán kitárt szárnyú angyal lesz, végül egy ülő alak, amint könyvet olvas. Semmi nem változtatja felhő módjára az alakját, csak a kőszikla.

Sok formában mutatkozik: egyik sem szép – ó, távolról sem az –, inkább a nagyság érzetét keltik. Néha kórosan undorítóak. A sziklát bütykök, daganatok, ciszták, véraláfutások, faggyúmirigyes kinövések, bibircsókok borítják. A hegy meg a föld púpja. Chateaubriand, akinek kissé ferdén állt a válla, egyszer leszólta az Alpokat. Erre jegyezte meg Staël asszony: „irigy púpos”. A természet nagy ívei és fenséges nagysága, a tengerek szintje, a hegységek körvonalai, az erdők sötétje, az ég kékje összebonyolódnak, mert valami irdatlan csuszamlás megbontja az összhangot. A szépnek megvannak a maga vonalai, a torznak is. Más a mosoly, és megint más a vigyor. Az elemeire bomló szikla ugyanúgy megváltozik, mint a felhő. A felhő lebeg és darabokra foszlik, a szikla szilárdan áll és ízekre hull. A teremtett világban benne él valami a káosz okozta szorongásból. A tündöklést sebhelyek homályosítják. Rútság – néha káprázatos rútság – keveredik a legnagyszerűbb dolgokba, mintha tiltakoznék a rend ellen. A felhő fintort vág. Az égben is van groteszk. Minden ívelés megtörik az árban, a lombokban, a sziklákban, és ki tudja, mivé torzul szemünk láttára. Ami idomtalan, az kerekedik felül. Nincs egyetlen pontos körvonala. Nagy méretei, azok vannak! De tisztának egyik sem tiszta. Nézzük csak közelebbről a felhőket: kirajzolódik bennük mindenféle arc, hasonlíthatók mindenhez, annyi alakká változnak, de hol találni a felhőkben egy görög arcélet is! Kalibán arca bukkan elő, nem Venusé; soha nem épül meg felhőkből a Parthenon. De nagy néha, amikor lehull az éj, a gomolygó páratömbök között árnyak helyeznek irdatlan asztallapot a ködlábakra, s a fakó alkonyi égbolton feltűnik egy mérhetetlen, idomtalan kelta áldozati kő.

A csatorna szigetvilága VI. fejezet

Bizonyos idő alatt megváltozik a szigetek alakja. A szigeteket a tenger alkotja. Az anyag örökkévaló, a megjelenési forma nem. A halál örökké gyúr mindent ezen a földön, még a természeti jelenségeket, még a gránitot is. Minden kimegy a formájából, még ami formátlan, az is. A tenger építményei éppen úgy romba dőlnek, mint a többiek.

A tenger keltette őket életre, ő is dönti meg.

Ezerötszáz esztendő alatt, csak az Elba és a Rajna torkolata között, huszonhárom sziget közül hét süllyedt el. Meg lehet őket keresni a tenger fenekén. A tizenharmadik században alkotta meg a tenger a Zuider-tavat, a tizenötödik században elpusztított huszonkét községet és létrehozta Bier-Bosch öblét; az ezerötszázas években pedig elnyelte Torumot és helyébe Dollart öblét rögtönözte. Száz esztendővel ezelőtt a normann sziklafal meredélyén álló Bourg d’Ault előtt még látni lehetett a hullámok alatt az elsüllyedt egykori Bourg d’Ault harangtornyát. Mondják, hogy Écré-Hounál apály idején néha ki lehet venni a nyolcadik században víz alá került druida erdő ma már tenger alatti fáit. Guernesey egykoron össze volt nőve Hermmel, Herm Serkkel, Serk Jerseyvel és Jersey Franciaországgal. Franciaország és Jersey között egy gyermek is átgázolt a tengerszoroson. Amikor Coutances püspöke átkelt, egy köteg rőzsét szórtak a vízbe, hogy a lába ne legyen nedves.

A tenger épít és rombol; az ember pedig segít a tengernek, nem építeni, hanem rombolni.

Az idő vasfogánál is szaporábban jár az ember csákánya. Az ember rágcsáló lény. Uralma alatt minden módosul, elváltozik, hol jobbá, hol rosszabbá. Egyszer torzít, máskor nemesít. A Roland vágta rés nem is olyan mesés, mint amilyennek vélik; az ember mély sebet ejt a természeten. Az isteni alkotáson ott látható az emberi munka okozta arcseb. Úgy látszik, az embernek az a küldetése, hogy elvégezzen bizonyos dolgokat. A teremtést kisajátítja az emberiség számára. Ez a szerepe. Elég merész hozzá, majdnem azt mondhatnók: eléggé istentelen. Az együttműködés néha sértő. A tiszavirág éltű, örökké haldokló ember kikezd a végtelennel. A természet árapályával, az egymáshoz kívánkozó elemekkel, a környező jelenségekkel, a mélységben áradó hatalmas erőkkel az ember szembeállítja a maga ostromzárát. Ő is elmondja a maga ne tovább!-ját. Neki is megvan a maga érdeke, s a világegyetem kénytelen meghajolni előtte. Vagy talán nincs neki magának külön világegyeteme? Azt csinál belőle, amit jónak lát. A világegyetem nyersanyag. Az istenalkotta világ üres vászon az ember számára.

Minden korlátozza az embert, de semmi nem állítja meg. Egy válasza van a korlátra: átlépi. A lehetetlenség határvonala mindinkább hátrahúzódik.

A földtani alakulat, amely a vízözön hagyta sárból nyúlik az örök hóborította csúcsig, az ember számára csak közönséges fal, amelyet átvág és maga mögött hagy. Az ember földszorost hasít ketté, vulkánt fúr át, sziklafalat munkál meg, ércréteget váj ki, hegyet aprózgat. Hajdanában Xerxészért verejtékezett, ma már nem olyan ostoba: önmagáért küszködik. Az ostobaság csökkenését nevezzük haladásnak. Az ember az otthonán dolgozik s otthona a föld. Ront, elmozdít, pusztít, ledönt, földig rombol, aláás, aknásít, kivés, feltúr, összetör, porrá zúz, van, amit eltöröl, mást megsemmisít, és rombolva épít. Nem tétovázik akkor sem, ha iszonyú tömkeleg, tömb, akadály kerül az útjába, nem retten meg a tündöklő anyag tekintélyétől, sem a természet fenségétől. Ha közelébe férkőzik a teremtés roppant titkának, meg is ostromolja. Istennek az a megjelenési formája, amely lerombolható, kísértésbe ejti, kalapáccsal a kezében rohamra indul a végtelenség ellen. Eljön tán az idő, amikor lerombolják az Alpokat. Földgolyóbis, hagyd munkálkodni hangyáidat!

A gyerek, amikor összetöri játékát, úgy tesz, mintha annak a lelkét keresné. Az ember is mintha a föld lelkét keresné.

Azért ne túlozzuk el hatalmunkat; bármit tesz is az ember, a teremtés alapjai változatlanok maradnak; az ősanyag egyáltalán nem függ az embertől. Az ember hathat a részletekre, de az egészre nem. És ez így is van rendjén. A mindenség a gondviselés alkotása. A törvények tőlünk függetlenek. Amit mi csinálunk, az nem hatol a felszín alá. Az ember felöltözteti vagy lemezteleníti a földet, az erdőirtás nem más, mint levetkőztetés. De meglassítani a föld forgását tengelye körül, meggyorsítani a földgömb útját pályáján, egyetlen öllel is megtoldani vagy megkurtítani a hétszáztizennyolcezer mérföldes ívet, amelyet a föld naponta leír a nap körül, megváltoztatni a napéjegyenlőségek előnyomulását, megölni egyetlen esőcseppet is: ezt soha nem tudná. Ami felül van, az felül is marad. Az ember megváltoztathatja az éghajlatot, de nem az évszakot. Próbálja meg kilendíteni a holdat a föld körüli pályájából!

Az álmodozó lelkek, köztük nem egy kiválóság, arról álmodtak, hogy visszaállítják a földön az örökös tavaszt. A szélsőséges évszakok, a nyár és a tél úgy keletkeztek, hogy a föld tengelye túlságosan ráhajolt az előbb említett elliptikus pálya síkjára. A két évszaknak a megszüntetéséhez nem kellene más, mint felegyenesíteni a tengelyt. Mi sem egyszerűbb ennél. Bele kell dugni a földsarkba egy rudat, amely leér a gömb közepéig, rákötözni egy láncot, keresni kell hozzá valahol a földön kívül egy helyet, ahonnan meg lehet húzni, szerezni kell tízmilliárd fogatot, mindegyikben tízmilliárd lóval, meg kell rántani, a tengely felegyenesedik, s máris itt a tavasz. Amint látható, igazán nem nagy dolog.

A csatorna szigetvilága XX. fejezet

Pointe du Raz
(a francia szárazföld legnyugatibb pontjának egyike)
(Sébastien Colasseau)

Guernesey háromsarkú sziget. A háromsarkú szigetek királynője Szicília. Szicília Neptunusé volt; három sarkát a háromágú szigony egy-egy hegyének szentelték. A három hegyfokon három templom állott; az egyiket a Dextrának, a másikat a Dubiának, a harmadikat a Sinistrának szentelték; Dextra volt a folyók szigonyhegye, Sinistra a tengereké, Dubia az esőké. Bármennyire fenyegette is Pszammuthisz fáraó Trasideust, Agrigentum királyát, hogy Szicíliát „kerekké nyesi, mint egy diszkoszt”, a háromsarkú szigetekkel nem bír az ember: mindaddig megőrzik három kiugró hegyfokukat, amíg a tenger, egykori építőjük, szét nem zúzza őket. Szicíliában mindig meglesz a Pelorum-fok Olaszország, a Pachynum-fok Görögország és a Lilybaeum-fok Afrika felé, és Guerneseyn is megmarad északon az Ancresse-csúcs, délnyugaton a Plainmont- és délkeleten a Jerbourg-csúcs.

Ettől eltekintve Guernesey szigete a teljes lebontás állapotában van. Gránitja jó: tessék, ki óhajt belőle? Árverésre bocsátották az egész sziklafalat. A lakosság kicsiben kiárulja a szigetet. A furcsa alakú Roque-au-Diable-szirtet legutóbb néhány font sterlingért kótyavetyélték el, és amint kimerül Ville-Baudue hatalmas kőbányája, újat tárnak fel.

Egész Anglia keresi az itteni követ. Egyedül a Themzén építendő töltéshez kétszázezer tonnányi kell belőle. A hű alattvalók, akik sokat adnak a királyszobrok tartósságára, ugyancsak sajnálták, hogy a bronz Albert-szobor talapzatát cheeseringi gránitból, nem pedig jó minőségű guerneseyi sziklából készítették. Guernesey partjai mindenképpen összeomlanak a csákányütések alatt. Saint-Pierre-Port-ban Falue lakosainak szeme láttára négy év alatt eltűnt egy hegység.

Amerikában ugyanaz folyik, mint Európában. Valparaiso jelenleg kőfaragóknak méri ki árverésen a nagyszerű, tiszteletre méltó dombokat, amelyekről a „Paradicsom völgye” nevet kapta.

Guernesey régi lakosai nem ismernék meg szigetüket. Szinte felkiáltanának: „Kicserélték a szülőföldemet.”

A csatorna szigetvilága XXI. fejezet

Victor Hugo Jersey-ben
(Képforrás)

Ma már hiába keresnők Houmet öblében Gilliatt házát, a kertet és a benyúlót, ahová a hasas dereglyét szokta elrejteni. A Bagolytanya nincs már meg. A kis félsziget, amely a házat tartotta, széthullott a sziklarombolók csákánya alatt, és taligánként hordták fel a sziklazsibárusok a gránitkereskedők hajóira. A fővárosban rakpart, templom és palota lett belőle. Az itteni szirttaraj már régen Londonba vándorolt. A sziklák tengerbe érő, hasadékoktól szaggatott, csipkés nyúlványai igazi kis hegyláncok; ilyennek láthatja egy óriás a Kordillerákat. A helyi tájszólásban pad a nevük. A padok különböző alakúak. Van olyan, amelyik hátgerincre emlékeztet, minden szikla egy csigolya; mások olyanok, mint a halcsontváz vagy az ivó krokodil.

A tenger munkásai. I. rész, I. könyv VIII. fejezet

Hol találni valami menedéket ilyen körülmények között?

Gilliatt elgondolkozott.

Nem maradt más hátra, mint a két Douvre-szikla. Nem látszott túlságosan lakhatónak.

A nagyobbik Douvre tetősíkján valami kinövésre lehetett fellátni.

A lapos tetejű, meredek sziklák, mint a Nagy Douvre és az Ember, lefejezett kőszálak. A hegyekben és az óceánokon sok van belőlük. Bizonyos sziklákon – főleg a nyílt tengerieken – olyan seb van, mint a behasított fán. Mintha fejszével vágtak volna beléjük. Alá vannak vetve az orkán, a tenger favágója mérhetetlen mozgásának.

A kataklizmáknak vannak más, még mélyebb okaik is. Ezért annyi a seb mindezeken a vén gránitsziklákon. Nem egy kolosszusnak le van vágva a feje.

Néha – ki tudja, hogyan – a fej nem hull le, hanem ott marad levágva a megcsonkított törzsön. Nem is olyan ritka az ilyen különös látvány. Guerneseyn a Roque-au-Diable, Annweiler völgyében az Asztal a legmeghökkentőbb változatokban tárja elénk e különös geológiai rejtélyt.

A Nagy Douvre-ral is alkalmasint ilyesmi történt.

Ha a síkon levő kidudorodás nem a kő természetes púpja volt, akkor bizonyára a tönkrerombolt csúcs egyik töredéke.

Talán üreg rejlett e szikladarabban.

Egy odú, ahol megbújhat: Gilliattnak nem kellett több.

A tenger munkásai. II. rész, I. könyv VII. fejezet

Victor Hugo Jersey-ben

Mondottuk már, hogy ezek a zátonyfélék – a régi tengerészek nyelvén: a magányosak – különös helyek. A tenger magában van itt. Azt tesz, amit akar. Semmiféle földi tünemény nem zavarja. Az ember rémületet kelt a tengerben; a tenger nem bízik az emberben, elrejti előle lényét, és azt, hogy mit csinál. A zátonynál a tenger biztonságban van; ide nem jön el az ember. Semmi nem zavarja meg a hullámok monológját. A tenger dolgozik a zátonyon: kijavítja sérüléseit, meghegyezi csúcsait, teletűzdeli tüskékkel, tatarozza, karbantartja. Nekilát és átfúrja a sziklát, széttördeli a puha követ, lekopasztja a keményet, eltávolítja a húst, meghagyja a csontokat, feltúr, boncol, fúr, réseket vág, csatornákat ás, összeköti a vakbeleket, telerakja a zátonyt sejtekkel, nagyban a szivacsot utánozza, kivájja belülről, megmintázza kívülről. Titokzatos hegyében barlangokat, szentélyeket, palotákat épít magának, különös, undorító és ragyogó növényzete van, lebegő füvei harapnak, szörnyalakjai gyökeret vernek; a víz árnya alá temeti riasztó nagyszerűségét. A magányos zátonyon semmi nem ellenőrzi, kémleli, zavarja, kedvére kiélheti ott titokteljes, az ember számára elérhetetlen lényét. Ide rakja le élő, borzalmas váladékait. Ami ismeretlen a tengerből, itt mind megtalálható.

Hangsúlyoznunk kell, hogy a kiugrók, a hegyfokok, a földnyúlványok, a sziklaorrok, a szirtek, a zátonyok mind igazi építészeti alkotások. A geológiai képződmény semmiség az óceánihoz képest. A zátonyok – a hullámok e házai, a tajték eme piramisai és Pán-sípjai – titokzatos művészet termékei, amelyeket e könyv szerzője valahol a természet művészetének nevezett el; alkotásainak irtózatos a stílusa. Az esetleges itt szándékosnak látszik. Sok alakúak ezek az alkotások. Kuszák, mint a koralltelepek, fenségesek, mint a katedrálisok, különlegesek, mint a pagodák, tágasak, mint a hegyek, finomak, mint az ékszerek, rémítőek, mint a sírboltok. Teli vannak lépsejtekkel, mint a darázsfészkek, búvóhelyekkel, mint az állatkert, alagutakkal, mint a vakondtúrás, sötétzárkákkal, mint a börtön, leshelyekkel, mint a táborok. Kapuik el vannak torlaszolva, oszlopaik csonkák, tornyaik ferdék, hídjaik szétrombolva. A tenger kérlelhetetlen szigorral osztja be az épületek rekeszeit: ez csak a madaraké, az csak a halaké. Tilos az átjárás. Építészeti alakzatuk átalakul, zavarossá válik, megerősíti a statikát, aztán megtagadja, összetörik, hirtelen véget ér, gerenda ívben kezdődik, gerendapárkányban végződik; tömb tömb hátán: Enkeládész a kőművese. Rendkívüli erők összessége tárja elő megoldott feladványait. Rémítő csegelyek fenyegetnek, de nem zuhannak le. Érthetetlen, hogyan állanak meg ezek a szédítő hodályok. Mindenütt kiugrók, szögellések, hézagok, esztelenül függő darabok; felfoghatatlanok e bábeli zűrzavar törvényei; az Ismeretlen, e mérhetetlen építész, semmit nem számít ki előre, mégis minden sikerül neki; az összevissza felépített sziklák szörnyűséges műalkotássá állanak össze, nincs bennük logika, csak nagy-nagy egyensúly; már nem is szilárd: örökkévaló. Egyszersmind kaotikus. Mintha a habok háborgása behatolt volna a gránitba. A szirtzátony kővé meredt vihar. Nincs megrendítőbb látvány a szellem számára, mint ezek a roskadozó, mégis örökké megmaradó vad épületek. Minden segíti egymást, minden egymás ellen tör. A vonalak harcából építmény kerekedik. A patvarkodó óceán és az orkán együttműködik.

Ennek az építészetnek megvannak a maga rémületes műremekei. Az egyik a Douvre-szikla. A tenger irtózatos szeretettel építette fel és tette tökéletessé. A harapós víz körülnyaldosta. A rút, áruló, sötét Douvre-szikla tele volt üregekkel.

A tenger alatti odúk érrendszere elágazott a felmérhetetlen mélységekben. Apály idején a kibogozhatatlan furatok több nyílása szárazra került. Szabad volt a bejárás. Saját kockázatra és veszélyre.

A tenger munkásai. II. rész, I. könyv XI. fejezet

Hic Clavis Alias Porta Ruins · A kulcs itt van, a kapu máshol
Victor Hugo · 1871 · Képforrás
Victor Hugo mellszobra
Auguste Rodin, 1890-es évek
Victor Hugo emlékműve
Auguste Rodin, 1899
Forrás

Victor Hugo: A tenger munkásai. Fordította Lontay László. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1980. (A világirodalom remekei.)