In Praise Of Limestone · A mészkő dicsérete

W. H. Auden
geológia, mészkő
szóelválasztás

In Praise Of Limestone

If it form the one landscape that we, the inconstant ones,
Are consistently homesick for, this is chiefly
Because it dissolves in water. Mark these rounded slopes
With their surface fragrance of thyme and, beneath,
A secret system of caves and conduits; hear the springs
That spurt out everywhere with a chuckle,
Each filling a private pool for its fish and carving
Its own little ravine whose cliffs entertain
The butterfly and the lizard; examine this region
Of short distances and definite places:
What could be more like Mother or a fitter background
For her son, the flirtatious male who lounges
Against a rock in the sunlight, never doubting
That for all his faults he is loved; whose works are but
Extensions of his power to charm? From weathered outcrop
To hill-top temple, from appearing waters to
Conspicuous fountains, from a wild to a formal vineyard,
Are ingenious but short steps that a child’s wish
To receive more attention than his brothers, whether
By pleasing or teasing, can easily take.

Watch, then, the band of rivals as they climb up and down
Their steep stone gennels in twos and threes, at times
Arm in arm, but never, thank God, in step; or engaged
On the shady side of a square at midday in
Voluble discourse, knowing each other too well to think
There are any important secrets, unable
To conceive a god whose temper-tantrums are moral
And not to be pacified by a clever line
Or a good lay: for accustomed to a stone that responds,
They have never had to veil their faces in awe
Of a crater whose blazing fury could not be fixed;
Adjusted to the local needs of valleys
Where everything can be touched or reached by walking,
Their eyes have never looked into infinite space
Through the lattice-work of a nomad’s comb; born lucky,
Their legs have never encountered the fungi
And insects of the jungle, the monstrous forms and lives
With which we have nothing, we like to hope, in common.
So, when one of them goes to the bad, the way his mind works
Remains incomprehensible: to become a pimp
Or deal in fake jewellery or ruin a fine tenor voice
For effects that bring down the house, could happen to all
But the best and the worst of us…
That is why, I suppose,
The best and worst never stayed here long but sought
Immoderate soils where the beauty was not so external,
The light less public and the meaning of life
Something more than a mad camp. ‘Come!’ cried the granite wastes,
‘How evasive is your humour, how accidental
Your kindest kiss, how permanent is death.’ (Saints-to-be
Slipped away sighing.) ‘Come!’ purred the clays and gravels,
‘On our plains there is room for armies to drill; rivers
Wait to be tamed and slaves to construct you a tomb
In the grand manner: soft as the earth is mankind and both
Need to be altered.’ (Intendant Caesars rose and
Left, slamming the door.) But the really reckless were fetched
By an older colder voice, the oceanic whisper:
‘I am the solitude that asks and promises nothing;
That is how I shall set you free. There is no love;
There are only the various envies, all of them sad.’

They were right, my dear, all those voices were right
And still are; this land is not the sweet home that it looks,
Nor its peace the historical calm of a site
Where something was settled once and for all: A back ward
And dilapidated province, connected
To the big busy world by a tunnel, with a certain
Seedy appeal, is that all it is now? Not quite:
It has a worldy duty which in spite of itself
It does not neglect, but calls into question
All the Great Powers assume; it disturbs our rights. The poet,
Admired for his earnest habit of calling
The sun the sun, his mind Puzzle, is made uneasy
By these marble statues which so obviously doubt
His antimythological myth; and these gamins,
Pursuing the scientist down the tiled colonnade
With such lively offers, rebuke his concern for Nature’s
Remotest aspects: I, too, am reproached, for what
And how much you know. Not to lose time, not to get caught,
Not to be left behind, not, please! to resemble
The beasts who repeat themselves, or a thing like water
Or stone whose conduct can be predicted, these
Are our common prayer, whose greatest comfort is music
Which can be made anywhere, is invisible,
And does not smell. In so far as we have to look forward
To death as a fact, no doubt we are right: But if
Sins can be forgiven, if bodies rise from the dead,
These modifications of matter into
Innocent athletes and gesticulating fountains,
Made solely for pleasure, make a further point:
The blessed will not care what angle they are regarded from,
Having nothing to hide. Dear, I know nothing of
Either, but when I try to imagine a faultless love
Or the life to come, what I hear is the murmur
Of underground streams, what I see is a limestone landscape.

A mészkő dicsérete

Ha ingatag létünkre folyton visszavágyunk,
és épp e tájhoz, a főok az,
hogy anyaga oldódik a vízben. Lejtői, lám, gömbölyűek.
kakukkfűvel illatoznak felületei,
belül titkos járatok garmadái; hallgasd! mindenünnen
forrás buggyan ki csobogva,
saját halastavat táplál, saját szurdokot farag
pillangók-gyíkok pihenőhelyéül;
figyeld meg: rövidek itt a távok, s a helyek adottak:
itt minden az Anyára vall, s egyben
pompás e háttér a léha Fiúnak is, aki úgy
sütkérezik a kövön, hogy bizton érzi,
hibái ellenére is szeretik, s bűverejének egyszerű
kiterjesztésével cselekszik.
A megkopott kőzettől a dombtetők templomáig,
kibuvó csermelytől hivalkodó
szökőkutakig, vad szőlőskertektől parkokig
leleményes, de kurta az út, akár
a gyermek igyekezete, hogy tetszve-visszatetszve
több figyelmet kapjon testvéreinél.

Vagy nézd el vetélytársak két-háromfős rajait
fel s le meredek hegycsapásokon:
sokszor karöltve járnak, de hál isten, sohasem ütemre:
hallgasd déli verőn hosszas vitáikat:
a főtér árnyas szögén: túl jól ismerik
egymást ahhoz, hogy titkolózzanak,
s nem ismernek istent, mely erkölcsi vétekért haragudna,
vagy egy furfangos imára
ne békülne meg: mert megszokták, hogy a kő felel,
nem kell hajlonganiuk holmi kráter
kiszámíthatatlanul felizzó haragja előtt;
a völgyek szüksége szabja
természetüket: minden tapintható vagy járásnyira van,
szemük nem kémleli hát a végtelent
nomád fésűk rései közt; s szerencséjükre
lábuk nem tapod a dzsungel gombáján-
rovarán, nem ismerik szörnyeit sem, melyekhez, így
hitetjük el magunkkal, nem fűz rokonság.
Így hát, ha egyikük rossz útra tér, megfoghatók
maradnak indítékai: nemi lezüllés,
ékszerhamisítás vagy egy szép tenor hang megrontása
a kasszasikerért bármelyikünkkel megeshet,
csak legjobbjainkkal s a söpredékkel soha…
Gondolom, ezért
nincs itt maradása legjobbjainknak s a söpredéknek,
ezért hatolnak szertelen talajokra, hol meghitt a szépség,
nem oly nyilvános a fény, s az élet
több őrültek gyülekezeténél. „Jer! – kiált a gránit.
Humorod kitérő, leggyengédebb csókod is
esetleges, a halál örök.” (Leendő szentek sóhajtva
állnak odébb.) „Jer! – dorombol agyag és kavics.
Tágas síkjainkon hadak gyakorlatoznak, folyók várnak
a gátra, rabszolgák építik
grandiózus síremlékedet: akár a föld, oly lágy az ember,
szelídítsd meg.” (Caesarok távoznak,
bevágva az ajtót.) Az igazán vakmerőket egy ősibb,
hűsebb hang, az óceáni suttogás vonzza:
„Én vagyok a magány, nem kérek, nem ígérek: így teszlek
szabaddá. Nem terem nálam szerelem,
csak sóvárgás, minden válfajában szomorú.”

Igazat, kedves, igazat szóltak a hangok,
s szólnak ma is: e föld keserűbb, mint hinnéd,
békéje sem ősi nyugalom, végleg
nincs itt elintézve semmi: vesztegel, roskadozik
e táj, alagút köti a nyüzsgő
nagyvilághoz. De csakugyan szánalmas-e?
Nem egészen: önmaga megtagadásával
is ellátja világi feladatát: kétségbe vonja
a tekintélyt, s jogaink
körét megzavarja. A költő (főérdeme,
hogy őszintén napnak hív napot,
s Rejtélynek hívja lelkét) zavarba jön, a márvány-
szobor oly nyilvánvalóan cáfolja meg
anti-mitologikus mítoszát; s mikor utcagyerekek
az árkádok alatt eleven ajánlatokkal
üldözik a tudóst, csupán szemére hányják, hogy a valóság
elvont aspektusaival törődik: engem is ér vád,
már amit s amennyit tudtok felőlem. Időt, ne akadjunk fenn,
ne maradjunk le, kegyelmet! Legyünk
hasonlók az ismételhető vadakhoz, vízhez-kőhöz,
mely kiszámítható, ez a mi
liturgiánk, és legjobb vigaszunk a zene, mely bárhol
felhangozhat, láthatatlan,
és nincs szaga. Egyben nem tévedünk: a halált
ténynek tekintjük. De ha bocsánatosak
bűneink, ha feltámadhatunk halottainkból, az anyag
átalakulhat szeplőtlen atlétákká,
gesztikuláló szökőkúttá, mely csakis örömet szolgál,
mindez még valamit bizonyít:
a boldogok nem bánják, milyen szögből nézik őket,
nincs rejtenivalójuk. Kedves, egyikről se
tudok semmit, de ha elképzelem a tökéletes szerelmet
vagy a jövendőt, föld alatti folyók
moraját hallom, s mészkőtájat látnak szemeim.

Hernádi Miklós fordítása

Wystan Hugh Auden (1907–1973), angol–amerikai költő, drámaíró, kritikus, forgatókönyvíró, aki W. H. Auden néven publikált. Munkái stilisztikai és technikai virtuozitásukról váltak híressé.

Wystan Hugh Auden