Kire lő a „lövőcsillag”?

Egy kis nyelvtörténeti csevegés II.
Bartha Lajos
fizika, csillagászat, szóetimológia, lövőcsillag, csillagkép, csillag
szóelválasztás

Vannak a tudományok peremterületein olyan részletek, amelyek valahogyan „szabad vadászterület”-nek tűnnek a jámbor – vagy kevésbé jámbor – kívülállók számára is. Ilyen szabad prédának vélik többek között a (magyar) népi csillag-ismeret és a csillagok hiedelemvilága. Ez a kérdés nem is két, de három tudomány határán fekszik: a csillagos ég leírásának érintkezése a néprajzzal és a nyelvtörténettel. A csillagász, ha ismeri is a csillagképeket (esetleg azok „szentesített” görög–római mondakörét), a néprajzhoz utalja a népi csillag-ismeret vizsgálatát. A néprajzkutató viszont ritkán ismeri annyira az égbolt jelenségeit, hogy a szóban elhangzott közléseket értelmezhesse. (Tisztelet a – szerencsére mégis előforduló – kivételeknek.) Ám ha alaposabban megvizsgál egy-egy népi csillagnevet, kiderül, hogy annak esetleg igen bonyolult nyelvtörténeti háttere is van, és ennek megfejtése érdekében jó egy kissé tájékozódni a csillagos égen.

A „népies csengés” azonban néha a hivatásos nyelvészt, vagy etnográfust is „a jégre viszi”, és egyszer-másszor kellő kritika nélkül fogadják el népi csillagnévként a mesterséges szóalkotásokat, vagy éppenséggel ez idegen nyelvből fordított neveket. Nagy bizonytalanságot okoz, hogy a 19. század elején, amikor az adatgyűjtés, illetve feljegyzés módjai, szabályai még kidolgozatlanok voltak, a jó szándékú gyűjtők a legelemibb információkat sem közölték. Így történt ez a derék Lugossy József, a sokoldalú debreceni tanár esetében is, aki kétszáznál több, saját gyűjtésű népi csillagnév jegyzékét adta át Ipolyi Arnoldnak, a nyomtatásban megjelent Magyar mythológia című műve számára (1854). A listában szép ábécé sorrendben ott állnak a csillagnevek, csak éppen az nincsen feltüntetve, hogy hol, az ország mely részén, milyen népcsoport köréből (palóc, szegedi, erdélyi magyar, székely stb.) származik a megnevezés. Pedig az sem mindegy, hogy milyen foglalkozási körben használatos valamelyik név. A földművelő egyazon csillagra-csillagképre más megnevezést használ, mint a pásztor, vagy a halász.

Meglehet, Lugossy József minden magyar nevet összeírt, amely nem a „hivatalos” görög–római csillagmitológiához kapcsolódott. Így kerülhetett talán egymás utáni sorba a valóságos népi elnevezés, a költőien alkotott névvel és a német vagy latin nyelvű kalendáriumokból magyarított megnevezésekkel. Ipolyi Arnold jóhiszeműen minden nevet – köztük a 17–18. századi fordításokat is – „magyar csillagnév”-ként közölt. A mai néprajz- (vagy nyelvtörténet-) kutató pedig csak törhetné a fejét, hogy szétválogassa: melyik az ősi, melyik a késői népmonda-csillagkép, és melyek az íróasztal mellett, illetve a fordító által kigondolt, de a nép körében soha nem használt elnevezés.

Törhetné, írtam. De nem töri a fejét, hanem válogatás nélkül átveszi Ipolyiból a Lugossy-féle jegyzéket. Ezért történhet meg, hogy a csillagászati tárgyú írásokba, mint „ízes magyar népi elnevezés” kerül be számos olyan csillagnév, amely valójában a 16–17. század magyar nyelven író szerzőinek, naptár szerkesztőinek, tankönyvíróinak egyszerű fordítása, latin vagy német szövegekből. A csillagász, akinek nem szakterülete a nyelvészet vagy a filológia, lelkesen átveszi: lám milyen találó népi nevek fordulnak elő az égen.

Az „ál-népi” neveknek szép példája a Capella (α Aurigae) és mellette az ζ és η Aurigae, amelyek a magyar csillagnév-jegyzékben „Kecskés” és „Gödölyék” vagy „Gödölykék” elnevezéssel szerepelnek. Ezek talán csak valódi népi nevek? – Dehogy is: bizony ezek csak a latin–görög Capella (anyakecske) és a „hoedi”, vagyis kecske-gödölyék Ptolemaiosznál is fellelhető nevei, magyarra fordítva. A magyar elnevezés forrása Apáczai Csere János: Magyar enciclopédiája, ahol a csillagképek felsorolásánál szépen magyarra fordítja a latin csillagneveket.

Népi csillagnév-listákban ott találjuk az „azonosíthatatlan” Mérték-csillagot. Pedig hát nem lenne nehéz azonosítani, hiszen Székely István 1550 körüli Calendariom Magiar Nielwen című – elsőként számon tartott magyar nyelvű – öröknaptárában, az állatövi csillagképek sorában, a latin Libra (Mérleg) csillagképnél ott látjuk a „Mértec” megnevezést. A Mérték a mai Mérleg megnevezése – latin források alapján.

Ugyanilyen fordítás az „ízes magyar” Lövőcsillag. Komolyabb névjegyzékben az azonosíthatatlan csillagképek sorában szerepel. Pedig ez is azonosítható, egy kis nyelvtörténeti megfontolással. Mert hát mit is csinál a Sagittarius (ma: Nyilas, Nyilazó)? Íjával , és ez a jelenet a régi glóbuszokon látható is: a kentaur, vagy Pán-figura felhúzott íjjal megcélozza áldozatát. Nyílván ez lebegett Székely Estván deák szeme előtt, amikor Kalendáriumába a Sagittarius nevét magyarra fordítva „Lövő”-t írt a latin név helyére.

Arra is gondolhatnánk, hogy a kalendárium-szerkesztők a nép közt elterjedt „ősi” magyar nevet használták fel. Igen ám, de miért látott volna a magyar nép ugyan olyan jellegű képeket a csillagokba, mint két-három évezreddel korábban a mezopotámiai, vagy antik görög csillagnézők? A Göncölszekeret, jellegzetes alakja után valóban a világ sok pontján, sok nép látja Kocsinak, de az Auriga alfája, étája és zétája, vagy a Nyilazó-csillagkép éppenséggel nem sugallja a Kecske és Gidái, illetve az íjjal–nyíllal lövő képzetét. (A Sagittariusnak van is valódi magyar népi neve – ha ugyan nem átvétel a balkáni népektől –, a „Santa kudus és a talyigája”. Erről azonban Székely Istvánnak nem volt tudomása. Óvatosan kell hát kezelnünk a csillagneveket: lehetséges, hogy egy részük csupán a latin megnevezés fordítása.

Bak: korai német szóátvétel, eredete a német nyelvben ma is élő „Bock” főnévben keresendő.

Bika: ótörök jövevényszó, a török és kirgiz nyelvekben, pl. „buqa”.

Halak: a hal ősi finnugor szó. Finnül pl. „kualla”. A csillagkép ősi ismeretének azonban nincs nyoma.

Ikrek: a régi nyelvben „Kettős”; ótörök szó, a „kettő” jelentésű „iki”-re vezethető vissza. Megfelel az ikrek régi magyar nevének – amelyet a kora kalendáriumaink is használtak: „Kettős”.

Kos: ótörök eredetű, a türkben pl. „kocs”.

Mérleg: a vitatott eredetű, de kétségtelenül régi „mérni” ige nyelvújítás kori képzése a mérésre használt eszköz megnevezésére. Maga a „mér” szó lehet finn-ugor eredetű (a votjákban pl. „mertal”), egyes nyelvészek szláv eredetűnek vélik (horvát: „meriri”) A mér-hez ragasztották a nyelvújítók a névszóképző „leg” toldatot ) mint pl. az átlag és az ütleg esetében is.) – Régi kalendáriumainkban egyébként „Mérték”-nek fordították. Őseink a csillagképet nem ismerték

Nyilas (helyesebben Nyilazó): maga a „nyíl” ősi ugor kori szó. A „nyilas” a „nyillal lövő”-nek, vagyis a nyilazónak újabb változata. A csillagképet azonban, a régi kalendáriumaink „lövő”-nek (bizonyára „nyíllal lövő” értelemben) fordították magyarra. A Lövőcsillag – amelyet korábban nem tudtak azonosítani – nyílván a Sagittariusra vonatkozik.

Oroszlán: ozmán–török főnév, a török nyelvben pl. arslan.

Rák: szláv szó, a szlovák, szlovén stb. nyelvekben is ilyen formában fordul elő.

Skorpió: a görög eredetű latin scorpius magyaros kiejtése. A magyar nép egyébként a skorpiót nem ismerei. A nyelvújítók megpróbálták a latin szó helyett „bököl”-re magyarosítani (ti. olyan állat amely „bökve öl”), a 19. század első felében néhány ismeretterjesztő munka és csillagtérkép valóban így nevezte, de a név nem terjedt el.

Szűz: talán finn–ugor eredetű, de származása kétes. A vogulban a szűz = ses. Csillagai közül csak a legfényesebb, a Spica volt a nép előtt is ismert.

Vízöntő: az ősi víz+önt szavaink újkori összeillesztése. Korábbi naptárakban „Kanta” néven is előfordul, a szó korai dél-német eredetű („Kanne” = kancsó ) átvétel.

Forrás

Elektronikus kézirat.