A „konstruktív pesszimizmus” forrásvidéke

A magyar tudományos műhelyek „utolsó polihisztorai”
és „titkos klasszikusai” a 20. század első felében
Békés Vera
tudománytörténet, 20. század eleje, Budapest
szóelválasztás

A legnagyobb szellem, a »zseni« (ha mindenáron annak kell nevezni) nem valami érthetetlen, megfoghatatlan, Marsbeli elmeszörnyeteg, hanem »primus inter pares« különössége arányaiban van […] Ádám ő, akiben Fáraó és Miltiádesz, Sergiolus és Tankréd, Danton és Keppler éppen úgy magára ismer, mint a Tower nyüzsgő tömegének egy névtelen szemlélője, vagy a hómezők vándora, ki embertársát keresi az eszkimó hó putrijában. Ne elemezzétek lelkét, ne próbáljátok megfejteni titkát, vegyétek, amit adott, és ismerjétek meg belőle önmagatokat […] Madách nem pesszimista és nem optimista, nem vidám és nem szomorú: Madách derűs és tiszta, mint a felhőtlen ég. […] Ezt a »szomorú játékot«, ezt a »drámai költeményt« vidáman nekifeszülő erővel a legtisztább Intelligencia és Belátás teremtette meg, tulajdon akaratából, a hetedik napon, mint valami isten.

Karinthy Frigyes

Marslakók a Globus Hungaricusról
Módszertani problémák a magyar jelenség megfejtése körül

Amikor a tudománytörténészek az úgynevezett „marslakók” avagy a „magyar jelenséget” elemzik, akkor a két világháború közötti magyar természettudós emigráció szinte példa nélküli sikerének titkát szeretnék megfejteni.1

  • 1 Marx György (1997): A marslakók legendája. Fizikai Szemle 3. 77. p. A témát legrészletesebben kifejtve, lásd: Marx György (2000): A marslakók érkezése. Magyar tudósok, akik nyugaton alakították a XX. század történelmét. Budapest: Akadémiai, 424. p. Genetikai tényezőket vizsgált Czeizel Endre (Czeizel Endre [2002]: Tudósok, gének, dilemmák: a magyar származású Nobel-díjasok családfaelemzése. Budapest: Galenus); és mint erre Palló Gábor közelmúltban megjelent könyvében rámutatott, az eredmény negatív: nemigen találhatók olyan genetikai tényezők, amelyekre a jelenség visszavezethető volna (Palló Gábor [2004]: Zsenialitás és korszellem. Világhírű magyar tudósok. Budapest: Áron Kiadó, 20. p.).

Ennek a valóban rendkívüli tudománytörténeti jelenségnek az okát egyesek a kiváló magyar középiskolai rendszerben, s benne kiváltképpen a természettudományok korszerű oktatásában, a tehetségeket mozgósító tanulmányi versenyek rendszerében, mások genetikai-etnikai, illetve szociológiai tényezőkben gondolták megtalálni. Voltak viszont, akik már régen figyelmeztettek arra, hogy bármelyik egytényezős – például intézményszociológiai, genetikai, nyelvi, történelmi stb. – magyarázat elégtelen lesz: el kell jutnunk valamilyen több, egyidőben, egymással kölcsönhatásban működő, egymás hatását erősítő összetevő felderítéséig. Mindenekelőtt pedig: nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt az általánosabb kulturális mezőt, amelyben ez a nemzedék felnőtt.

Ez utóbbi fajta, átfogóbb tudásszociológiai természetű magyarázat iránti igény a kilencvenes évektől folyamatos növekedést mutat. Minthogy pedig egyre több, szakmailag megalapozott konkrét tudomány- és technikatörténeti, intézménytörténeti és mentalitástörténeti kutatás irányul a 19–20. századfordulós Magyarország megértésére, lassan túljutunk az anekdotákon, mítoszokon és közhelyeken, és összeáll egy komplex s a korábbinál reálisabb kép arról, hogy milyen szerepet tölthetett be a magyarországi kulturális hagyomány a hírneves magyar tudósok és művészek életművében. A tudásszociológiai megközelítés – szemben a hagyományos tudománytörténeti egyedi esetleírásokkal – „…nem egymástól független személyeknek tekinti a szereplőket, hanem csoportnak, mely közös vonásokkal rendelkezik, és a tagok a közös vonások némelyikét jelenítik meg saját egyéni történetükön keresztül. A közös elemekben és az individuális történetekben együtt mutatkozhatnak meg a jelenségeket reprezentáló szellemi (kognitív) és a társadalmi, politikai, kulturális tényezők”.2

  • 2 Palló Gábor 2004, 22. p. Palló itt összefoglalja „a tudomány történetében létrejött sajátos magyar jelenség” kutatásának történetét a kezdetektől napjainkig. A tudomány- és tudásszociológiai nézőpontokat egyesítve bevezet egy komplex, úgynevezett „push and pull” modellt, melyben tudásszociológiai szemlélettel kezelhetők az eddig felhalmozott empirikus adatok.

Ebben a szellemben közelít a kérdéshez az emigrációkutató Frank Tibor is:

Magyarország újszülött fővárosa az I. világháborút megelőző négy évtizedben a társadalmi »olvasztótégely« szerepét töltötte be. Vándorló mesteremberek, kubikosok, művészek, írók, tanárok és kutatók százezreit vonzotta a magyar királyság egész területéről és messze azon túlról is. A város pezsgő találkozóhelye lett a legkülönbözőbb etnikai és vallási közösségekhez tartozó, eltérő társadalmi normákat, viselkedésmintákat követő, különféle mentalitású csoportoknak és egyéneknek. Az egymástól olykor igen messze eső értékek és mértékek összecsapása és keveredése, súrlódása és egyesülése az alkotó energiák valóságos kirobbanásával, szinte példátlan kreativitás előtörésével járt. Ebben az izgalmas és zaklatott légkörben újjászületett az intellektuális versengés szelleme, ami kedvezett az újnak, az eredetinek, a kísérletinek. Budapest elvárta és kezdetben elismeréssel is övezte a kiválóságot, s kíváncsian érdeklődött a zsenialitás természetrajza iránt. A századfordulós magyar főváros a lángelme születésének természetes közege lett.3

  • 3 Frank Tibor (1997): Budapest alkímiája. Fizikai Szemle 2. 73. p.

A komplex megközelítés ígéretes, de egyelőre túl általános: a jelenség konkrétabb magyarázatához további szűkítés lenne szükséges. Jogos az a felvetés ugyanis, hogy:

Az Osztrák–Magyar Monarchiának ekkortájt nem Budapest volt az egyetlen alkotókedvtől pezsgő városa. Az első világháború előtti évtizedben Bécsben olyan nagy elmék dolgoztak, mint Sigmund Freud, Gustav Mahler vagy a fizikus Ernst Mach. Ugyanebben az időben Franz Kafka, a festő Alfons Mucha és a költő, Rainer Maria Rilke Prágában élt, ugyanott, ahol Einstein 1911 és 1912 közt kidolgozta általános relativitáselméletét. Számos olyan tényező, amely a »Budapest-jelenség« hátterében állt, a másik két várost is jellemezte. … Mégis csak a »Budapest-kör« tagjai hagytak ennyire valószínűtlen és egyedülálló nyomot a történelem lapjain.4

  • 4 Vaclav Smil (1997): A huszadik század Budapesten készült. Fizikai Szemle 7. p. A Nature-ben megjelent írást Vígh Júlia fordította. (Kiemelés: B. V.)

Akik a „marslakók” titkát Budapesten vélik meglelni, úgy gondolom, hogy (a szó legszorosabb értelmében) jó helyen keresik azt. Akik megelégszenek egy-egy kiragadott tényezőre épített „megfejtéssel”, azok a valódi magyarázat helyett valószínűleg csak a valódi mítoszok számát fogják növelni. Ez a jelenség, melyet „Globus Hungaricus” néven is szokás emlegetni, valóban rendkívüli, és valóban egyedinek tűnik a tudományok történetében. Azonban nem csak a természettudományokat és a matematikát érinti.5 És itt a módszertani bökkenő. Ritkán fordul elő, hogy miközben a „marslakó”-jelenséget méltatják, ezt összefüggésbe hoznák – legalább egy rövid kitekintés erejéig – egyéb, szintén rendkívül jelentős szellemi teljesítményt produkáló alkotó közösségek, például a vasárnapi kör vagy a pszichoanalízis budapesti iskolája kialakulásának és kulturális exodusának (Koestler kifejezése) történeti feldolgozásával. A természettudományok történetével foglalkozók közül kevesen tudják, hogy a pszichoanalízis budapesti műhelye például legalább annyi jelentős tudóst bocsátott ki a nagyvilágba, mint amennyit a matematikusok, fizikusok.6 A budapesti műhely, amelynek Ferenczi Sándor volt a létrehozója és meghatározó alakja, s ahonnan olyan személyiségek kerültek ki, mint Spitz René, Bálint Mihály, Melanie Klein, Hermann Imre, Róheim Géza, Alexander Ferenc, Szondi Lipót, hogy csak néhány nevet felsoroljunk, nos a budapesti műhely teljesítményének, valamint tagjai személyiségének jellemzésekor ugyanazokkal a minősítésekkel találkozhatunk (rendkívüli kreativitás, irtózás a dogmáktól, a megszokott intellektuális határok könnyed átlépése, szokatlanul merész szintézisen alapuló elméletek, új módszerek bevezetése, régi módszerek alkalmazása merőben új területen stb. stb.), mint amivel az innen indult természettudósokat szokták megkülönböztetni más földrajzi helyről származó kollégáik többségétől.

  • 51918. október 4-én Ferenczi Sándor a következő – azóta híressé vált – sorokat írta Freudnak: „A mi régi világunknak, legelsősorban a Globus Hungaricusnak a felbomlása nagyon érzékenyen érinti narcizmusunkat. Jó, hogy az embernek a magyar énje mellett van még egy zsidó meg egy pszichoanalitikus énje is, amelyet ezek az események nem befolyásolnak.” (Sigmund Freud–Ferenczi Sándor [2003]: Levelezés. II/2. kötet, 1917–1919. Budapest: Thalassa Alapítvány–Pólya Kiadó, 175.) – Mint Erős Ferenc (Erős Ferenc [1996]: Ferenczi a derék katona. BUKSZ 3. sz.) rámutatott, ezt a részletet az egész levelezéskötet mottójául is választhatnánk. Hozzátehetjük, hogy az esetenként szükséges behelyettesítéseket megtéve, elmondható, hogy a Ferenczi által megfogalmazott érzésekben általában osztozott a magyar értelmiség.
  • 6 Harmat Pál (1986): Freud, Ferenczi és a magyar pszichoanalízis. A budapesti mélylélektani iskola története. Bern, 14. p.

A pszichoanalízis budapesti műhelyének történetét önmagában vizsgálva, a téma „lerágott csontnak” tűnhet, hiszen már maga az iskola kezdettől fogva figyelmet fordított a saját történetére – és a folyóiratokat, cikkeket, elődadásokat, levelezéseket (mindenekelőtt a páratlan jelentőségű Freud–Ferenczi-levelezést), naplókat és a jegyzetek jelentős részét az emigrációban is gondosan megőrizték. Nem véletlen, hogy a pszichoanalitikus iskolák története lett a társadalomtudománytörténet-írók egyik legszínvonalasabban művelhető és művelt terepe. Azonban, mivel ezt a korszerű és konkrét tudománytörténeti rekonstrukciót csak egy – ugyan elég széles nemzetközi, de mégis – viszonylag zárt körben végzik, az innen nyerhető tudásszociológiai tanulságok ritkán jutnak el a természettudományok történetíróihoz. Összefügg mindez azzal a közismert ténnyel is, hogy a pszichoanalízist a tudományfilozófusok és tudománytörténészek többsége sohasem tekintette úgymond igazi tudománynak, tehát történetét is érdektelennek ítéli a „nagy tudomány” historiográfiája szempontjából. Pedig itt nem kisebb jelenségről van szó, mint a tudománytörténet első, intézményeken kívül szerveződött tudományos mozgalmáról, melynek a Ferenczi Sándor körül létrejött budapesti iskola jelentette az egyik központi magját. S a pszichoanalízis történetét kutatók viszonylag zárt körén belül már régen felfigyeltek a budapesti iskola különlegességeire.7 Ráadásul az utóbbi években a modern pszichoanalízisen és a pszichoanalitikusan orientált mai tudományos irányzatokon belül is történt egy fontos hangsúlyeltolódás az egészen korai gyermekkori, illetve magzatkori események vizsgálatának irányába. Ennek nyomán a pszichoanalízisnek éppen azok a tendenciái kerültek a tudományos érdeklődés előterébe, melyek jellemzően az ortodox freudi iránytól „elkülönböződő” magyar iskolában születtek meg, vagy eredetük közvetlenül visszavezethető ide. S ha két-három évtizede még a budapesti iskoláról elsősorban mint tiszteletre méltó, de méltatlanul elfelejtett hagyományról beszélhettünk, ma ez a helyzet határozottan megváltozott: magán a nemzetközi szakirodalmon belül is mindinkább tudatosodik egy-egy fontosabb új vagy újra alkalmazott elmélet közvetlen – de legalábbis kevés közvetítéssel visszavezethető – budapesti eredete. Az ilyen történeti kutatások eredményeit a tágabb tudományfilozófus-tudománytörténész szakma nem nagyon ismeri; s a pszichoanalízisről mint az „áltudományok prototípusáról” nyilatkozó tudományfilozófusok (Poppertől Polányiig) nem könnyítik meg az előítéletek felszámolását. Másfelől, a pszichoanalízis meghatározó alakjainak munkásságát ismerők túlnyomó többségét mindmáig a pszichoanalitikus kiképzésben részt vevő pszichiáterek és pszichoterapeuták (azaz orvosok és kisebb részben pszichológusok) teszik ki, s az ő szakmai érdeklődésük a tudományfilozófiától ma – tisztelet a kivételeknek – igencsak messze esik.

  • 7A téma történeti feldolgozása a hetvenes évektől folyamatos (legalább könyvek előszava, folyóiratok cikkei, interjúk, oral history, emlékbeszéd stb. formájában). Később a nyolcvanas években a különféle analitikus és (a kilencvenes évektől) analitikusan orientált szakmai társaságok, mindenekelőtt a budapesti székhelyű Ferenczi Sándor Egyesület, végül az oktatás – a pécsi doktori iskolán belül folyó kutatások – keretében. A magyarul is hozzáférhető művek közül lásd: Sigmund Freud (1993): Önéletrajzi írások. Budapest: Cserépfalvi; Ernest Jones (1973): Sigmund Freud élete és munkássága. Budapest: Európa; Harmat Pál 1986; Harmat Pál (1994): Freud, Ferenczi és a magyarországi pszichoanalízis. Sopron: Bethlen Gábor Kiadó; Haynal André (1996): Viták a pszichoanalízisben. Freud – Ferenczi – Bálint. Budapest: Thalassa Alapítvány–Cserépfalvi; és mindenekelőtt a magyarra fordított Ferenczi–Freud-levelezés eddig megjelent kötetei: Sigmund Freud–Ferenczi Sándor [2000]: Levelezés. I/1. kötet, 1908–1911. Budapest: Thalassa Alapítvány–Pólya Kiadó; Sigmund Freud–Ferenczi Sándor [2002a]: Levelezés. I/2. kötet, 1912–1914. Budapest: Thalassa Alapítvány–Pólya Kiadó; Sigmund Freud–Ferenczi Sándor [2002b]: Levelezés. II/1. kötet, 1914–1916. Budapest: Thalassa Alapítvány–Pólya Kiadó; Freud–Ferenczi 2003. Lásd bővebben legújabban: Erős Ferenc (2004): Kultuszok a pszichoanalízis történetében. Egy Ferenczi-monográfia vázlata. Budapest: Jószöveg Kiadó.

Abból, hogy most közös szempontok alapján együtt tárgyaljuk az eddig külön-külön vizsgált csoportokat, műhelyeket és köröket, több előny is származhat. Egyfelől kitűnhetnek azok a személyes átfedések és érintkezések, amelyek a diszciplináris keretek között folytatott tudománytörténeti kutatások alapján nem voltak könnyen észrevehetők, vagy, éppen mert külön-külön tartották számon őket, legfeljebb anekdotikus értékkel bírtak. Másfelől a személyek és teljesítmények vizsgálati körének kiterjesztése egyben annak esélyét is növeli, hogy releváns szabályszerűségeket, hasonlóságokat, jellegzetesen ismétlődő mintázatokat találjunk, s ez közelebb vihet a Globus Hungaricus-rejtély megfejtéséhez. Szolgáljon itt szemléltetésül néhány példa:

Kevesen tartják számon, hogy Mannheim Károly felesége, Láng Júlia maga aktív analitikus volt. Neumann János életrajzának olvasói, akik tudták például, hogy Ferenczi Sándor, mint a Neumann család közeli rokona, a húszas években gyakran megfordult náluk, és ilyenkor élénk beszélgetést folytattak a pszichoanalízisről,8 azok legfeljebb anekdotikus értéket tulajdonítottak ennek az adatnak. Akiknek viszont ez lényegbevágó információ lenne, lévén pontosan tudják, hogy milyen jelentős gondolkodó volt Ferenczi, s hogy az ő legeredetibb gondolatait is csak most kezdik igazán megérteni és becsülni világszerte, nos, ők viszont csak elvétve olvasnak szakmájuk történetén kívüli visszaemlékezéseket. Ugyanez vonatkozik az irodalom-, filozófia- stb. történészekre. Alexander Bernát életművének ismerői tudják ugyan, hogy fia Amerikában hírneves pszichiáter lett, azt azonban „másutt dobolják”, hogy Franz Alexander, a chicagói analitikus iskola központi alakja, a modern pszichoszomatika egyik megteremtője volt. És viszont: a pszichoanalízis történetírói számon tartják ugyan, hogy Alexander papa a hazájában hírneves bölcsész volt, s hogy a fiú a Kármán Mór által alapított Minta iskolába járt, s hogy sógora lett Révész Géza, unokaöccse pedig a matematikus Rényi Alfréd, de ezek az adatok legfeljebb színezik, s nem módosítják a Franz Alexanderről kialakult képet. Aki R. A. Spitz személyében a csecsemő- és gyermekpszichiátria egyik forradalmi megújítóját (például az úgynevezett hospitalizáció jelenségének megállapítóját) tisztelik, gyakran nem is sejtik, hogy azonos azzal a Spitz René Árpáddal, akinek analitikus kiképzését Ferenczi kezdeményezésére Freud végezte, s aki ez idő tájt látogatta a vasárnapi kört, majd Balázs Béla barátjaként rejtegette 1919 február–márciusában az illegális Vörös Ujságot szerkesztő Szamuely Tibort. Az sem közismert, hogy amikor a világon először a pszichoanalízis Budapesten (egy rövid időre) tanszéket kapott, akkor Ferenczi tanszékvezetői kinevezését Lukács György népbiztoshelyettes és Kármán Tódor, az egyetemi ügyek felelőse írta alá.9

  • 8„Ide tartozik például az annak idején új pszichoanalízis tudományos kérdéseinek megbeszélése. Ehhez nagyban hozzájárult közeli rokonunk, Ferenczi Sándor jelenléte a családi körben. Ez János későbbi tanulmányaira is hathatott az agy és általában a központi idegrendszer működésével kapcsolatban” (Nicholas von Neumann [1990]: Neumann János általános emberi vonásai. Fizikai Szemle 1990/1 13. p.).
  • 9Vö.: Karádi Éva–Vezér Erzsébet (1980): A Vasárnapi Kör. Budapest: Gondolat, 401. p.; valamint Freud–Ferenczi 2000, 240F–241Fer, 242F, 249F, 255F., továbbá Erős 2004, 139. p.

Ugyancsak meglepő lehetett a Fizikai Szemle olvasója számára a Polányi Mihály nővérével, a világhírű keramikus Zeisel Évával és lányával készített interjú, amelyből Szilárd Leóról, a család közeli barátjáról kiderült, hogy azt tanácsolta a fiatal, pályaválasztás előtt álló lánynak, menjen Londonba Anna Freudtól tanulni:

– Az ember azt gondolná, egy ilyen megrögzött természettudós nem ismeri Freudot.

– Óriási tévedés: mindenről tudott. Persze, hogy olvasott Freudot. Mindent elolvasott, és hihetetlenül sok mindennel foglalkozott komolyan, nem csak fizikával, biológiával és hasonlókkal. Ezek az európai emberek, köztük apám (Hans Zeisel, hírneves szociológus) is, megdöbbentően műveltek voltak. Nagy tudósok és nagyon művelt emberek.10

  • 10 Palló Gábor–Marx György (1998): „Szilárd átvette a parancsnokságot…” – Palló Gábor és Marx György telefonbeszélgetése Zeisel (Striker) Évával és lányával, Jeannie-vel. Fizikai Szemle 2.

A Globus Hungaricus szelleme

Sokoldalúság, a művészet és az értékes irodalom szeretete, s különösen pedig a magyar irodalom iránti kifejezett rajongás, ezek olyan tulajdonságok, melyeket a tudománytörténészek korábban a „polihisztorok” avagy egyes „reneszánsz személyiségek” érdekes és sajátos vonásaként, de a lényeget csak legfeljebb színező egyéni adottságaként könyveltek el. Ma már viszont egyre nyilvánvalóbbnak tűnik, hogy a magyar nyelvű irodalomhoz való szoros kötődés a magyar kulturális gyökerű tudósok és művészek életművének nagyon is lényegi meghatározó jegye.

Hová lett a zöld pázsit, amelyen elheveredve hallgattam mindig kész, mindig a mélybe vágó ítéleteidet, jóslásaidat mindenről és mindenkiről, amikért én csak az én ifjúian lelkes kutatásvágyam némely eredményét adhattam cserébe. Hol vannak azok az idők, a háború előtti Ferenc József-korszak boldog, eseménytelen évei, amelyekben lehetséges volt, hogy meglett emberek életében egy költemény, egy találó szó, egy tudományos gondolat felvillanása a szenzáció megrázó erejével hasson

– kérdi mély nosztalgiával Ferenczi Sándor barátjától, a már Londonban élő Ignotustól a Nyugat köszöntő számában.11

Az irodalomnak oly nagy volt a hatalma a tudomány fölött, és a retorikának az irodalom fölött azon a Magyarországon, amely mindörökre 1848 emlékéhez kötődött, hogy a harsonaszerű következtetések nélkül még a statisztikai elemzések is megdöbbentőnek és értelmetlennek tűntek volna az olvasók számára.12

Ezt már Ignotus Pál fogalmazza, Polányi Mihály (és a maga) ifjúságának színhelyét felidézve.

  • 11 Nyugat 1924. 3.
  • 12 Ignotus Pál (1993): Polányi Mihály Magyarországa (Fordította Nyírő Zsuzsa) Polanyiana III/2: 91.

A serkentő, vonzó kulturális közeg iránti nosztalgia és a jó irodalom szeretete még így is túl tág magyarázó elvnek bizonyul, ráadásul sokkal inkább mondható általános közép- és kelet-európai jelenségnek, mint kizárólagosan magyarnak. A magyar nyelvű (irodalmi) kultúrában szocializálódott tudósok és művészek nem abban különböznek kortársaiktól, hogy zseniálisabbak náluk, vagy hogy magasabb kultúrával rendelkeznek. Nem is abban, hogy kiválóbbak a génjeik, szerencsésebb a családi hátterük, vagy akár jobb iskolájuk lett volna. Közelebbről megnézve, még életmódjuk és kulturális szokásaik sem különböznek annyira az európai kortársakétól, hogy ez önmagában magyarázatot adna a kiemelkedő teljesítmények sűrű megjelenésére.13

  • 13Saját kutatásaim alapján csak megerősíteni tudom Palló Gábor diagnózisát a zsenialitás és a korszellem közötti összefüggésről és arról, hogy a jelenség megértését csak soktényezős tudásszociológiai megközelítéstől remélhetjük. Lásd: Palló 2004.

Az alábbiakban először a következmények felől indulva azt vizsgálom, milyen megfogható szabályszerűség van azokban a sztereotípiákban, melyekkel a tudós zsenik szellemi beállítódását szokták jellemezni.

A „magyar titok”-ról etno-pszichoanalitikus fogalmi keretben

George Devereux (Dobó György: 1911, Lugos–1985, Párizs) Erdélyben született, Magyarországon nevelkedett, a harmincas években Párizsban letelepedett antropológus. Nálunk kevéssé ismert, ám az etnopszichiátria világhírű művelője és teoretikusa. Róheim Géza tanítványának vallotta magát, s közvetlenül kapcsolódott a pszichoanalízis budapesti iskolájához.

Devereux a hatvanas években felállított egy elméletet, amely alapján fontos különbséget tesz az etnikai identitás fogalma és az etnikai személyiség fogalmi sémája között. Az etnikai személyiség működését tekintve tehát fogalmi séma, amely induktív általánosítás révén jön létre olyan konkrét adatokból, amelyeknek két típusát lehet megkülönböztetni:

„A”: „Közvetlenül észlelt viselkedés, ami az adatok bizonyos gyarapodásával egy bizonyos csoportban elterjedtnek, tipikusnak és megkülönböztetőnek mutatkozik – vagy annak tekinthető. Az effajta viselkedést nem egyszerűen „emberi” viselkedésként ismerjük föl, noha megkülönböztető módon kétségkívül megtestesíti a teljes lehetséges emberi repertoár néhány elemét.

„B”: „Közvetlenül észlelt sajátos nyelvi viselkedés: „ön-etnográfusként” tevékenykedő informátorok által hirdetett általánosítások az etnikai személyiségről”.

Mindkét típusra összegyűjtöttem néhány, egymástól többé-kevésbé független példát. Szándékosan nem a különleges egyedi vonásokat kerestem, hanem a lehetséges közös mintázatot.

„A” típus: ilyen sémákban látják a külföldön működő magyarokat a munkatársaik:

  • „Az a szóbeszéd járja Amerikában, hogy két intelligens faj létezik a Földön: emberek és magyarok.” (Isaac Asimov)
  • „Bugyognak belőle az ötletek és a tréfák. Sok érdekes dologgal foglalkozott a fizikában, de egyik témával sem sokáig. Úgy látszik, a fizikát az élvezetért csinálja, nem a dicsőségért.” (Freeman Dyson, amerikai fizikus jó barátjáról, Teller Edéről)
  • „Freud mindig jóindulatúan mosolyogva mondta erről a könyvről [Thalassa], hogy ez messze megy, jóval túlmegy azon, amit ma tudományosan igazolni lehet, de nagyon szép. Szóval Freud nem vetette el Ferenczi elméletét, hanem egy nagyon merész álmodozásnak tekintette, egy analitikus fantáziájának.” (Fónagy Iván, Párizsban működő pszichoanalitikus nyelvész beszélt Ferenczi Sándornak a Thalassában” kifejtett önálló pszichoanalitikus elméletéről – amelyről tudni kell, hogy például francia területen népszerűbb lett, mint Freud ösztönkoncepciója – s amelyet Freud nem tekintett tudományosan megalapozottnak.14)
  • „Minden magyar, akivel én eddig találkoztam, vagy intelligens, vagy szörnyen intelligens volt. Legtöbbjük túl eredeti. Néha bizony jó, ha az ember konvencionális.”15 (A Wolf-díjas kísérleti fizikus, Telegdi Bálint szerint Enrico Fermi fogalmazott így.)
  • De Fermi másik híres megjegyzése is jellemző: Teller Edéről mondta, hogy „ő olyan monomániás, akinek több mániája is van.”
  • „A hajmeresztő extrapolációk birodalma” (egy svéd kolléga Klein György egyik – utóbb sikeresnek bizonyult – elgondolásáról).
  • „Néhány maliciózus személy, akik persze kevésbé kedvelt tájakról származnak, azt akarják elhitetni velünk, hogy a magyarok természetüknél fogva narcisztikusabbak, mint más népek. Ezen megállapítás – én úgy vélem – csak e nemzet iránti irigységből eredő rágalom. Az igazság az, hogy a magyarok narcizmusukat nyíltabban viselik, mint mások, és – igazán csodálni való – minden bűntudattól mentesen.” (Ezt Martin Stein, amerikai pszichoanalitikus írja a neves pszichiáter, Bak Róbert kapcsán az 1971-es Freud Anniversary Lecture-jének bevezetőjében.16)
  • 14 Fónagy Iván (2001): Nyelvészet és pszichoanalízis. Ritter Andrea–Erős Ferenc (2001): A megtalált nyelv. Budapest: Új Mandátum Kiadó. Fónagy, aki a kolozsvári egyetemen Zolnai Béla és Kertész Manó tanítványa volt, maga is rendkívüli kreativitásáról nevezetes. Fia, Peter Fónagy pedig ma az egyik legnevesebb pszichoanalitikus, aki eredeti és nagyon perspektivikus módon hozta összefüggésbe az ún. korai kötődés elméletét és az ún. borderline pszichiátriai tünetegyüttest.
  • 15 Telegdi Bálint (1990): Nem elég magyarnak lenni. Fizikai Szemle 2. szám 33. p.
  • 16Idézi Nemes Lívia (1995): Bak Róbert pályaképe három tükörben. Lukács Dénes (szerk.): Irányzatok és kutatások a mai magyar pszichoanalízisben. Budapest: Animula, 38. p.

„B” típus: közvetlenül észlelt sajátos nyelvi viselkedés: az informátorok mint „ön-etnográfusok” által megfogalmazott jellemzések saját etnikai személyiségükről:

  • „Engem egy probléma azért érdekel, mert érdekel, és ha érdekel, dolgozom rajta. Ha nagyon érdekel, akkor jobban is fogok rajta dolgozni. Szükséges a harmónia az érzések között, és az érzés és az egész között. Szükséges, hogy egész ember legyek. Ez egyedül az ész alapján nem megy. Nagyon világos, hogy az embernek két pólusa van, hogy a régi szimbólumokat alkalmazzam: az agya és a szíve. Ez valami, amit még a nagyapámtól hallottam.” (Teller Ede)
  • „Érdekes több dologgal foglalkozni; ez izgalmasabbá teszi az életet, és saját kutatási területünkön is hasznunkra lehet. Rengeteg könyvet olvasok, népszerűsítő folyóiratokat is […] Spekulálni szoktam a kvantummechanikáról is. […] A magyarok általában nem tisztelik az egyes tudományok határait. Neumann János végleg nem tisztelte, Szilárd Leó sem. (Szilárd Leó nem kapott Nobel-díjat, noha megérdemelte volna. Igaz, Szilárd soha nem dolgozta ki teljesen ötleteit, pedig nagyon jó ötletei voltak). Gábor Dénes Nobel-díjat kapott, de ő is sok tudományba belevágott. Az angol iskolai képzés nagyon egyoldalú. Ismerek nagyon jó közgazdászokat, de meglepett, amikor kiderült róluk, hogy fogalmuk nincs, mit csinál a vese vagy a máj. Az amerikai orvosok is nagyon jók, de semmi mást nem olvasnak, mint orvosi szakkönyveket.” (Harsányi János)17
  • „Nem hiszem, hogy a pesti zsidó középosztály gyerekei eleve sokkal intelligensebbek, mint a német vagy más közép-európai zsidó középosztály gyerekei. Mi akkor a magyarázat? Nos, ezek a fiatalok, akikről beszélünk, külföldi egyetemekre mentek tanulni. Legtöbbjük jól tanult, ezért a budapesti egyetemekre a numerus clausus ellenére is bekerültek volna (én is tiszta jeles voltam). De azt éreztük: valószínűtlen, hogy Magyarországon futunk be karriert. Nem úgy volt, hogy ezek eleve sokkal tehetségesebbek voltak Németországból vagy Ausztriából származó társaiknál, hanem kimenve tudták: nem mehetnek vissza. A tehetséget használni kellett! Nem volt tehetségpazarlás. Más azt gondolhatta: »Ha nem sikerül, legfeljebb visszamegyek Magyarországra.« – Az Evangélikus Gimnáziumból jöttek azt mondták: volt egy csodálatos matematikatanárunk (Rátz László), neki voltak hálásak. A Mintában ilyen különleges tanár nem volt, de nem éreztük szenvedésnek az iskolát. Szerettem az iskolát: soha nem unatkoztam, és elég szabadok voltunk, nem volt sok házi feladatunk. Nagyon jó volt, hogy a tanárok nem előadást tartottak, hanem kérdés-felelet módszerrel tanítottak. Iskolában unatkozni rettenetes.”18 (Kürti Miklós)
  • „Levelezőpartnerek, vitatársak, lektorok időnként azt állítják, hogy egyik lábammal a humán, másikkal a természettudományos kultúra területén állok. Ezt én nem veszem észre. A két terület között sohasem érzékeltem alapvető különbséget. Kamaszkoromban irodalmi és zenei mesterművek bűvöletében éltem, ezeket ma is bármikor képes vagyok magamban felidézni. Biológuskutatói képzettségemet főleg autodidakta módon szereztem. Ez ugyanannak a létnek két nézőpontja.” Azután hozzáfűzte: „Idővel óvatosabbakká válunk. Biológus kollégáim között szerzett tapasztalataim megtanítottak arra, hogy ne próbálkozzam korszakalkotta korlátaik erőszakos áthágásával.” (Klein György)19
  • „Hát a marslakók sem a politikai, sem a diszciplináris határokat nem nagyon tisztelik. Például a tudományok elfogadott felosztásának keretei között nehéz volna megmondani, hogy Békésy György, Gróf András, Hevesy György, Neumann János, Oláh György, Polányi Mihály, Teller Ede, Telegdi Bálint, Wigner Jenő vegyészmérnökök-e (amint egyetemi diplomájuk állítja) vagy matematikusok, fizikusok, számítástechnikusok, biológusok, esetleg filozófusok.” – (Harsányi János)20
  • 17[Harsányi János (1995)]: „Végül is szerencsés embernek érzem magam…” – Harsányi János beszél életéről. Fizikai Szemle 9. szám, 318. p. (Kiemelés: B. V.)
  • 18[Kürti Miklós (1991)]: „A tehetséget használni kellett”. – Budapesti beszélgetés Kürti Miklóssal. Fizikai Szemle 5. szám, 168. p.
  • 19Klein György (2000): Két kultúra. Fizikai Szemle 9. szám, 308. p.
  • 20 Harsányi 1995, 318. p. (Kiemelés: B. V.)

Érdekes aleset, amikor az önetnográfus idegen szemmel láttatja magát. Néhány példa erre a kombinációra:

  • Mérei Ferenc, aki a harmincas években Párizsban tanult, francia mesterénél, Henry Wallonnál első önálló előadását tartotta a maga választotta témából: „Wallon nagyjából elégedett volt az előadással (mint külfölditől rosszabbat várhatott), de a »sociabilité« nem tetszett neki.” (A fiatal Mérei itt a durkheimi társasság fogalmát mint pszichológiai készséget kívánta bevezetni, amely az ember valóságának éppen olyan állandó összetevője, mint a környezet.) „Hogy mit mondott róla, arra nem emlékszem, csak a gúnyos, idézőjeles hangsúly maradt az eszemben. Nem tetszett neki sem a szó, sem a jelenség, amelyre célzott. A pszichológiától idegennek érezte. Hangjában benne volt az elismerő lenézés (ahogyan a Sorbonne a jól szereplő idegeneket kezelte), s az ehhez mindig hozzávegyülő bizalmatlanság. A hanghordozásában implikált írásjelekből ezt éreztem ki: ’ez a barbár jól megtanult franciául, szorgalmas is, de a tudományos önmérsékletet nem ismeri, a fantáziáját meg a tiszteletre méltó politikai elgondolásait is belekeveri a pszichológiába’”.21
  • Balázs Béla aznap, miután Simmel exkluzív magánszemináriumán felolvasta művét, a „Halálesztétiká”-t, ezt írta naplójába: „Imponáltam a németeknek. Örültem neki, nem magam miatt. Mint magyar imponáltam. Egész el voltak képedve, hogy egy turáni tatár is tud ilyet.”22
  • A magyar természettudós zsenik titkát kutató Marx György feltette a kérdést: „Mit adott lángeszű gyermekeinek ez a kis ország? Kultúrák és ideológiák emelkedésének és bukásának látványát? Ez lehet az oka, hogy olyan sok őrült ötlet pattant ki a mad Hungarian agyakból?
  • 21 Mérei Ferenc (1998): Lélektani Napló. Budapest: Osiris, 470. p., 88. lábjegyzet. Mindez annak kapcsán jutott a naplóíró eszébe, hogy huszonöt évvel később a hetvennyolc éves Wallon megírta a szociabilitás fejlődési fokozatairól szóló könyvét.
  • 221906. január 23. Balázs Béla (1982): Napló. I. Budapest: Magvető, 379. A bejegyzés kontextusairól lásd Karádi Éva tanulmányát jelen kötetünk 79. oldalán. (Kiemelés: B. V.)
  • szállni szélnél sebesebben, levegővel tolva magunkat (Kármán),
  • radioaktivitással követni az emberi anyagcserét (Hevesy),
  • gondolkodásra nevelni a gépet (Neumann),
  • energiáért holdkórosan csapra verni az atommagot (Szilárd),
  • vízzel hűteni az atommáglyát (Wigner),
  • vízzel fűteni a nukleáris tüzet (Teller),
  • megolvasztani a protont (Kuti),
  • neutronspinnel csinálni szerkezetfeltáró optikát (Mezei).

Ezt a gátlástalan eredetiséget tekinti magyar jellegzetességnek a világ. Ez az, amit balsors tépte földünk útravalóul ad fiainak. Kategóriákban való kétkedésünk magyarázhatja, hogy másoknál kevesebb gátlással lépjük át a tudományok határait, tárjuk fel az interdiszciplináris szűzföldeket.”23

Szemben az etnikai személyiség (mind „A”, mind „B” típusú) sémájával, amelyek normatív és preskriptív tartalommal töltődnek fel – az etnikai identitás fogalmát Devereux egyfajta semleges leírásnak tekinti: „amely sem logikailag, sem pedig működését tekintve nem adatokból nyert induktív általánosítás. A legszorosabb és legszigorúbb értelemben még csak nem is ideális modell. Egyszerűen csoportosítási vagy címkézési eszköz”.24

A probléma az, teszi hozzá, hogy ez a fogalom a gyakorlatban szinte soha nem jelenik meg tisztán, hanem csak az etnikai személyiség fogalmi sémájától fertőzötten:

Az informátorok általánosításai időnként nem igazán illeszkednek ahhoz, amit a hozzáértő megfigyel. Az efféle gyatra összeillések gyakorlatilag azoknak a törekvéseknek tudhatók be, hogy a létező etnikai személyiséget megegyezőként ábrázolják az etnikai identitással, amit efféle esetekben úgy kezelnek, mint amivé lenni kellene: a magatartás ideális modelljeként; holott logikailag nem – vagy nem elsődlegesen – az. Számos ilyen esetben az etnikai személyiségnek tulajdonított és az etnikai identitás részének vélt vonások értékítéletek minőségét ölthetik.25

  • 23 Marx György (1990): Szubjektív fizikatörténet. Fizikai Szemle 7. szám, 194. p. (Kiemelés: B. V.)
  • 24 George Devereux (2001): Etnikai identitás. Logikai alapok és működési zavarok. Ritter–Erős 2001, 253. p.
  • 25Uo.

Félig tréfás formában ugyanezt a gondolatot fejezte ki Telegdi Bálint is:

A külföldön élő pályakezdő magyar fiatalembernek talán néha érdemes titkolnia, hogy magyar, hiszen ha ezt megtudják, túl sokat várnak el tőle. Hiszen akkor ő is egy azok közül a marslakók közül, akik nyelvét senki nem érti, de akik különösen magas értelmükkel tűnnek ki.26

  • 26 Telegdi Bálint 1990, 33. p.

Kúnos Lászlótól, Klein György svéd nyelven írt tudomány körüli témákat tárgyaló esszéinek fordítójától, egy interjúban megkérdezték, volt-e olyan érzése a munka során, hogy „visszafordít” magyarra? – Ezt válaszolta:

Sokszor. Ezeket a végtelenül racionális írásokat ugyanis érzelmek fűtik: aggodalom, felháborodás, gúny, együttérzés, szeretet. Ezek az érzelmek szülik meg az írások legfontosabb mozgatórugóit, a kérdéseket. Klein esszéiben az attitűdöt, a kérdések feltevésének módját és motivációját érzem magyarnak. Továbbá a kommentárjait, a csípős megjegyzéseit, az iróniáját, a meghatottságát vagy a haragját. És műveltségének szerkezetét is: Nietzsche, Rilke, Dante, Ibsen, József Attila együttes és egyidejű jelenlétét.27

  • 27 Darvas Béla (2002): Ahogyan az egyik dolog a másikhoz vezet. Beszélgetések Klein Györggyel. eVilág online. október. (Kiemelés: B. V.)

Maga Klein György így látja a kérdést:

A svéd esszéimet egyszerűen nem tudnám magyarra fordítani. A szókincsem nem elegendő, és a fordítás sem adna örömet, mert számomra ismétlés lenne… Meglepő jelenség, hogy az írásaim Kúnos Lacin keresztül magyar nyelven – úgy érzem – »hazatalálnak«. Első hallásra nyilvánvaló paradoxon. Mégis, a gondolkodási módomban, az asszociációkban, és talán a kifejezés intenzitásában is vannak olyan gyökerek, amik a magyar nyelvhez kapcsolnak, és ami a svédül fogalmazódó szövegeimben automatikusan megjelenik.28

  • 28Uo.

Úgy tűnik tehát, hogy létezik „magyar mentalitás” – és a magyarság mint etnikai személyiségi séma leírható, s hogy ez éppolyan tartósan megőrződik a tudományos szemléletben, mint a magyaros akcentus a beszédben. Viszont ritkán találunk különbséget abból a szempontból, hogy Magyarország elhagyása egyszerű peregrináció, külföldi tapasztalatszerzés, kényszerű emigráció vagy önkéntes bekapcsolódás volt a tudományos, a gyógyító illetve a művészvilágba. Úgy tűnik, hogy a Globus Hungaricusról távozók valami olyan közös kincset vittek magukkal, ami szerencsés körülmények között (ha megfelelő időben, megfelelő helyen érvényesülhetett) lényeges komponensnek bizonyult páratlan külhoni sikerükben.

Ha a magyar zsenikről alkotott sztereotípiákat figyeljük, az „extrém fokú kreativitás”, mint állandó jellemző mellett egy másik többé-kevésbé közös személyiségvonás is kirajzolódik: s ez a pesszimizmusnak és a „mégis”-optimizmusnak egy jellegzetes keveréke.

Klein György emlékező írást szentel Szilárd Leónak,

a fizikusnak, aki biológussá vált, az apolitikus politikusnak, a történelem megváltoztatójának, a reménykedve elkeseredett zseninek…

Pesszimista az, akinek mindig igaza van, de nincs öröme benne. Az optimista olyan ember, aki úgy gondolja, hogy a jövő bizonytalan. Állítom, hogy optimistának lenni kötelesség…

– üzente Teller az ifjúságnak – és azt is hozzátette:

Sajnos, nem minden percben tudok optimista lenni. Azt hiszem, sok óra van az életemben, amelyben öt percig pesszimista voltam, és ez rettenetes. De többnyire optimista vagyok. Többnyire úgy nézem a jövőt, mint nyersanyagot, amiből valamit teremteni kell. Nem nekem, hanem mindenkinek.29

  • 29Teller 1993. november 23-án az ELTE-n, a Gólyavárban több mint 1000 hallgató előtt a hirosimai bomba előtörténetéről, megalkotásáról és az utókorra mért hatásairól beszélt.

Teller ugyanezt versben is megfogalmazta. Az itt következő rövid részlet beszédesen tanúskodik arról, hogy szerzőjének nemcsak anyanyelve, de lírai kultúrája és ethosza is magyar:

…Tenni a helyeset, nem kis öröm pénzért,
Nem a túlvilági örök üdvösségért.
Tudni, hogy nincsen cél, tudni, hogy nincs Isten,
félni, hogy talán még igazság sincsen,
tudni: az ész rövid, az akarat gyenge,
hogy rá vagyok bízva a vak véletlenre.
És makacs reménnyel mégis, mégis hinni,
hogy amit csinálok, az nem lehet semmi…30

  • 30 Fizikai Szemle 2003/9. 309. p. Teller e „konstruktív pesszimista” versére Palló Gábor hívta föl a figyelmemet, amit ezúton is köszönök.

Az amerikai szerkesztő, aki Neumann Jánosnak 1955-ben a Fortune folyóiratban megjelent Túlélhetjük-e a technikát című cikkét bevezeti, Neumann szellemiségét jellemezve egyfajta „konstruktív pesszimizmusról” beszél, arról, „ami nem gátolja a kreativitást”.

Úgy gondolom, hogy a „konstruktív pesszimizmus” kifejezés nagyon találó mind Neumannra, mind Szilárdra vagy Tellerre, sőt arra is megfelel, hogy az ifjúkorukat a magyar kulturális környezetben töltött kreatív alkotók közös jellemzésekor használjuk.

Ezt a világmegváltó, ám korántsem a jövővel szemben felhőtlenül bizakodó mentalitást a magyar tudósok nyilvánvalóan nem pusztán kiváló természettudományos neveltetésüknek köszönhetik, és nem is a génjeikben hordozzák. Ez a fajta konstruktív pesszimizmus ethosz, és jól körülhatárolható forrásvidéke van a magyar kultúrában.

Összefoglalva az eddigieket: empirikus indukció útján nyert mozzanatokból össze lehet állítani egy olyan etnikai személyiségképet, ami kifejezetten illik a Globus Hungaricusról elszármazott tudósok nagy többségére, függetlenül attól, hogy a tudomány (technológia) melyik ágában értek el sikereket, és tényleges etnikai származásuk is legfeljebb csak színezi a képet. Minthogy ez a személyiségkép mint séma és mint eszmény nem idegen az itthon maradottaktól sem, forrásvidékét is az óhazában érdemes keresni.

A Fasori Gimnázium tantestülete 1908-ban. Rátz László az első sorban balról az első

Palágyi Menyhért: „Gondolkozzál úgy, mintha előtted még senki nem gondolkodott volna”31

Ha valakiről, úgy az 1859 és 1924 között élt Palágyi Menyhértről, az itthon sokáig szinte teljesen elfeledett, pontosabban mondva „meg sem ismert”32 gondolkodóról feltétlenül el lehet mondani, hogy a professzionális értelemben vett tudós-polihisztor paradigmatikus esete. Neve talán sokaknak rémlik, ám tudományos munkásságára – és különösen filozófusi életművére – sokáig a feledés homálya borult. A szakirodalom (ez főleg a magyar irodalomtörténeti és filozófiatörténeti szakirodalomra igaz) megkerülni ugyan nem tudta, de az életművel mint egésszel valójában nemigen tudott mit kezdeni.33

  • 31Palágyi Menyhért bejegyzése Rozsnyay Kálmán emlékkönyvébe 1897. március 24-én (Budapest: MTA Kézirattára).
  • 32Palágyi esetében helyesebb meg sem ismertségről beszélni, ahogy erre Nagy Edit tanulmányköteteiben felhívja a figyelmet: Nagy Edit (2002): Áramló tér és álló idő. Palágyi Menyhért tér- és időelmélete. (Magyar Filozófiatörténeti Könyvtár I.) Miskolc; valamint: Nagy Edit (2003): Áramló tér és álló idő – gubancokkal. (Magyar Filozófiatörténeti Könyvtár III.) Miskolc.
  • 33„Mint e felsorolásból látható, irodalmi-esztétikai érdeklődése nemigen áll összhangban tudományos orientációjával” – hangzik a jellegzetes minősítés Sándor Páltól – bár a végén hozzáteszi: „legalábbis, mint látni fogjuk, élete alkonyáig”. (Sándor Pál [1973]: A magyar filozófia története. I. Budapest: Magvető, 294. p.)

A legújabb időkben a helyzet módosult: Palágyi Menyhért legkülönbözőbb tevékenységi területeinek egymástól független kutatói az utóbbi években fontos munkákkal járultak hozzá egy új, összetett, ugyanakkor egységesebb kép megalkotásához. Olyanhoz, amely már tekintettel van arra a tényre is, hogy e polihisztor elméleteiben – olykor a korábban vitatott vagy éppenséggel dilettánsnak minősített fantasztikus elképzeléseiben – a jelen legkorszerűbb irányzatai ismerik fel a maguk előfutárát.34

Mindazonáltal tény, hogy Palágyi Menyhért életéről, nem mindennapi pályafutásáról mindmáig nem készült összefüggő magyar nyelvű monográfia.

  • 34A Palágyit valamilyen szempontból bemutató irodalom – időrendi sorban visszafelé haladva: 2003 novemberében jelent meg Nagy Edit: Áramló tér és álló idő – gubancokkal című legújabb tanulmánykötete, amely 2002-ben megjelent munkájának átdolgozott, bővített kiadása. Amellett, hogy Nagy Edit sikeresen értelmezi a filozófus Palágyit a kor rokontörekvéseinek rendszerében, hangsúlyt kap nála az előbbivel összefüggésben (nem pedig mint kuriózum) Palágyi projektív geometriai munkássága is. Jelen kötetünkben szerepel Bogdanov Edit Palágyi esztétikájáról szóló tanulmánya. Említést tesz kísérleti tevékenységéről Lafferton Emese, és kiemeli mint a kommunikációelmélet, illetve a kommunikációs technikák átfogó filozófiai koncepciójának korai előfutárát Nyíri J. Kristóf és Demeter Tamás is. Általános összefoglalást adott, különös tekintettel Palágyi ismeretelméleti és logikai nézeteire Perecz László (2000): Palágyi Menyhért. Perecz–Hell–Lendvai: Magyar filozófia a XX. században. Budapest: Áron Kiadó. Az elmúlt tíz évben Székely László tollából több fontos írás is megjelent, amelyben a fizikus Palágyi helyét és szerepét elemezte: Székely László (1994): Fizikai és filozófiai téridő. Palágyi Menyhért téridőelmélete és a relativitáselmélet téridőfölfogása. Magyar Filozófiai Szemle 3–4. 323–342. p.; Székely László (1997): Palágyi, Lénárd és Einstein. Világosság 4. 65–71. p.; Székely László (1999): Éter, matematika és metafizika: vázlat az éter fogalmának újkori történetéről. Café Bábel tél: 31–45. p.
  • Palágyi társadalomtudományi munkáival Saád József foglalkozott (Saád József [2001]: Tíz széljegyzet Némedi Dénes tanulmányához és recenziójához. Szociológiai Szemle 1. 63–65. p.; Saád József [2001]: A magyar szociológia centenáriuma. Szociológiai Szemle 3. 3–18.)
  • A korábbi időszak legátfogóbb összefoglalását Simonovits Anna nyújtotta a hetvenes években (Simonovits Anna [1977]: Palágyi Menyhért filozófiai nézetei. Nyíri J. K.–Kiss E.: Magyar filozófiai gondolkodás a századelőn. Budapest: Kossuth, 121–164. p.).

Származásáról és gyermekkoráról általában nagyon szűkszavú a tájékoztatás, amit tudunk, leginkább öccsének, a költő Palágyi Lajosnak az előadásából ismerjük. Az adatok kiegészítése és kritikai mérlegelése fontos lehet már csak azért is, mert a család sorsa – úgy tűnik – tipikusan tükrözi a kezdetben integrálódni, majd asszimilálódni törekvő, Monarchia-beli zsidóság egyik lehetséges útját: a szegény sorsú kisértelmiségi lét hányattatásait. (Itt egy későbbi tudásszociológiai vizsgálódás során majd összevetésre is lehetőség nyílik, hiszen ugyanez a közeg adta olyan nemzedéktársait, mint például Simonyi Zsigmond, Vámbéry Ármin, Bánki Donát vagy éppen Sigmund Freud.) A kép nagyon hiányos. A család számon tartotta, hogy a néptanító apa egykor Kossuth oldalán harcolt, aki egyre népesebb családjával költözött városról városra. Gyermekeit taníttatta – ám közülük egyetemet – a József Nádor Műszaki Egyetemet – csak Menyhért végzett. Többek között Eötvös Lorándnál és Kőnig Gyulánál tanult.

Palágyi és a zsidóság: a viszony meglehetősen ellentmondásos (ez persze ismert korjelenség). Apai nagyapja neves írástudó rabbi volt.35 Édesanyja pedig a sátoraljaújhelyi főrabbi, Lőw Jeremiás nevelt lánya. Ezek az adatok azért érdekesek, mert a Palágyi fiúk kora ifjúsága éppen arra az időszakra (1869–1886) esett, amikor a zsidó hitközségek szakadása bekövetkezett.36 Kikeresztelkedése előtt Palágyi maga is élénken részt vett a zsidó életben, és a legelsők közé tartozott, akik küzdöttek a recepcióért. Mint Komját Aladár jellemezte: „Az ő zsidósága nem a szellemes intellektuelek zsidósága volt, inkább az apostoloké”.37 Palágyi nézeteiben valamikor gyökeres – de mind ez idáig felderítetlen – változás állt be, hiszen később mind az irodalmi, mind a természettudományos vitákban kifejezetten elhatárolódott ettől az eszmeiségtől. Élete végén viszont szembe kellett néznie azzal is, hogy egyebek között éppenséggel az ő nézetei is tápot adtak az éledő német fasizmus rasszista elméleteinek kidolgozásához.

Palágyi az egyetem után néhány évig középiskolában tanított. Közben aktívan bekapcsolódott az irodalmi és tudományos közéletbe. Németországi ösztöndíjat nyert, majd a kolozsvári Ferencz József Egyetemen a természetfilozófia magántanára lett. Érdekes emlék 1906-ból, amit az irodalmár Vajthó László felidéz:

Menyhért az én gólyakoromban mint kezdő nagyság adott elő a kolozsvári egyetemen filozófiát a maga rendszerének fejezeteiből. Nagyon szerettük, mert igen világosan beszélt, laikus számára is könnyen felfoghatóan, s amellett a dialógot rendszeresítette óráin, ami újdonság volt az általában ex cathedra professzori magatartáshoz képest. Mintaórák voltak, kétszeresen érdekeltek, a professzor valóban primus inter pares volt, szinte barátian próbálta ki hallgatóin a maga eszméit. […] Palágyi Menyhért már egyetemi éveim végén elveszett szemem elől, aminek oka volt az is, hogy az itthoni mostoha körülmények következtében külföldön próbálkozott, s ott valóban meg is találta értő közönségét.38

  • 35A Magyar Zsidó Lexikon Palágyi Lajosnál megadott adatai szerint az apai nagyapa abaújszántói rabbi, egy nevezetes vallási gyűjtemény, a Semen Rockeah szerzője volt. (Újvári Péter [szerk.] [1929]: Magyar Zsidó Lexikon. Budapest.)
  • 36Az idézett lexikon adatai szerint Lőw Jeremiás volt a mérsékelt irányt képviselő ún. statusquo-pártok megteremtője, a haszideus irányzat heves ellenzője. Ám halála után (1874-ben) a saját hitközsége maga is két pártra szakadt, és az ortodox többség a fiát választotta rabbinak, aki 1886-ban kivált az anyahitközségből, és külön ortodox hitközséget létesített. Vö. még: Joseph Ben-David (1997): A modern zsidó társadalom kezdetei Magyarországon. Világosság 8. 3–33. p.
  • 37 Komlós Aladár (1943): Aki Vajda Jánosért és Tolnai Lajosért harcolt. Magyar Csillag
  • 38 Vajthó László (1924): Utószó. Palágyi Lajos: Parittya. [Verseskötet] Budapest.

Palágyi ismeretelméleti, esztétikai és természettudományos eredményeire ezúttal nem térek ki,39 de fontosnak tartom felhívni a figyelmet, a recepció és kreativitáskutatás egy következő fázisában kulcsfontosságú lesz mindezeknek a területeknek új szemszögű tárgyalása. Palágyi irodalomkritikai és művészetelméleti, valamint filozófiai és természettudományos tevékenysége ugyanis – a mai tudományfilozófiai eredmények felől tekintve – sokkal inkább látszik egységesnek, mint ahogy a korábbi kutatások tükrében ez eddig feltűnt. Mégis, az életmű tele van olyan – a mi nézőpontunkból is paradoxonnak tűnő – ellentmondásokkal, amelyekre választ, megoldást kell találnunk.

  • 39A korszerű irodalomból lásd Bogdanov Edit tanulmányát jelen kötetünkben, valamint: Nagy 2002 és 2003, valamint Székely 1994 és 1997. Ezenkívül kifejezetten ismerettani szempontból: J. C. Nyíri (2001): Wörter und Bilder in der österreichisch–ungarischen Philosophie: Von Palágyi zu Wittgenstein. Berichte zur Wissenschaftsgeschichte (24) 3. 147–153. p.; J. C. Nyíri (1999): From Palágyi to Wittgenstein: Austro-Hungarian Philosophies of Language and Communication. J. C. Nyíri–P. Fleissner (szerk.): Philosophy of Culture and the Politics of Electronic Networking. Vol. 1: Austria and Hungary: Historical Roots and Present Developments. Innsbruck–Wien: Studien Verlag–Budapest: Áron Kiadó, 1–11. p.; J. C. Nyíri (1996): Palágyis Kritik an der Gegenstandstheorie. Rudolf Haller (szerk.): Meinung und die Gegenstandstheorie. (Grazer Philosophische Studien 50.) Amsterdam–Atlanta: Rodopi, 603–613. p.

Palágyi – a Révai Nagy Lexikon jellemzése szerint – „egyike legönállóbb magyar bölcselőinknek”. Olyan gondolkodó volt, aki a legmélyebb filozófiai szempontokat volt képes összekapcsolni a kortárs művészeti és tudományos jelenségek kritikus értelmezésével. Így történt ez egyebek között a relativitáselmélet esetében. Feltűnően hiányzik viszont Palágyi bárminemű reflexiója – legalábbis az eddig hozzáférhető adatok alapján – a századforduló olyan meghatározó jelentőségű kulturális és tudományos eseményeire, mint a pszichoanalízis megjelenése, a szimbolikus logika paradoxonainak fellépése vagy az Adyval beköszöntő modern magyar líra. Mindez annál is több figyelmet érdemel, mert Palágyi szemlélete az irodalomtörténet-írás területén (mindenekelőtt az alább tárgyalandó Madách-monográfiájában) kifejezetten rokon szellemiségű a mélylélektani megközelítéssel. Ferenczi, a magyar pszichoanalitikus iskola megteremtője például hivatkozik is rá, és Róheim Géza „Ádám”-felfogásában is – mint látni fogjuk – vélhetően nyomot hagyott Palágyi Madách-képe.

Újraértelmezésre várnak Palágyi művészetelméleti eszméi is – bennük az a fajta szimbolizmus játszik kulcsszerepet, melyet Székely Bertalan munkásságában lát megvalósulni. És úgy tűnik, hogy noha egy időben atyai jó barátja például az ifjú Fülep Lajosnak, nem vesz tudomást (nem hajlandó tudomást venni) a modernebb képzőművészeti irányzatokról.40

  • 40Ezekről a kérdésekről lásd bővebben Bogdanov Edit tanulmányát jelen kötetünkben, különösen: 110–118. p.

Palágyi állást vállalt a Károlyi-kormány oktatási minisztériumában, majd engesztelhetetlen bírálója volt a Tanácsköztársaságnak. 1919-ben nyugdíjaztatta magát. 1920-ban újra kiadatta a Marxot és a marxizmust rendkívül kritikusan elemző könyvét, majd Kayserling meghívására végleg a Frankfurt melletti Darmstadtba költözött. Ott is halt meg 1924-ben.

Eszméi Németországban olyan különböző gondolkodókra gyakoroltak nagy hatást, mint egyebek között Ludwig Klages, Arnold Gehlen és Max Scheler. Az Új irodalmi lexikon szerint élete végén Palágyi felismerte nézetei rasszista értelmezési lehetőségének veszélyét, és tenni is próbált a fajgyűlölet ellen. Ilyesfajta összefüggések tisztázó felderítése – mint úgyszólván paradigmatikus példa – nagyon jelentős vonásokkal járulna hozzá mind a magyar modern polgárosodás, mind a német weimari köztársaság teljes szellemi arculatának megrajzolásához.

Palágyi Menyhértről, a polihisztorról sokáig úgy tartották, hogy pályája során nagyon különböző, egymástól független, egymást váltó korszakai voltak. Ennek ellentmond, hogy például a Madách Imre élete és költészete című monográfia 1900-ban, négy évvel Az ész törvénye – A logika új alapvetése után látott napvilágot, közel egy időben tehát a külföldi elismerést hozó Neue Theorie des Raumes und der Zeit (1901) című könyvének Lipcsei kiadásával.41

  • 41 Palágyi Menyhért (1896): Az ész törvénye. A logika új alapvetése. Budapest: Jelenkor; Palágyi Menyhért (1900): Madách Imre élete és költészete. Budapest: Athenaeum; Melchior Palágyi (1901): Neu Theorie des Raumes und der Zeit. Lipcse.

Ez egyfelől új fényt vethet a Madách-könyvre is, másfelől ráirányítja a figyelmet arra az eddig voltaképpen soha rendesen meg nem vizsgált szerepre, amelyet a Tragédia töltött be Palágyi „rendkívül különös” elméletekkel teli természetfilozófiai munkásságában.

S jóllehet, nem sok nyomát találni Palágyi közvetlen hatásának a Budapest- avagy a Globus Hungaricus-jelenség kialakulásában, mégis úgy gondolom, hogy a magyar közönség számára írott műveit – ezen belül különösen Madách Imréről készült monográfiáját – tüzetesebben tanulmányozva fontos szempontokat nyerhetünk a kreativitás „magyar” mintázatának megértéséhez.

A Madách-tanulmány

Palágyi Menyhért 1900-as Madách Imre élete és költészete című munkája ha nem is az első, de számos tekintetben a legnagyobb hatású elemzés a madáchi életmű világszemléleti és magánéleti összefüggéseiről. A monográfia a maga korában heves viták és összetűzések tárgya volt, ám megkerülhetetlen alapirodalomnak számított (és számít ma is) a Madách-kutatásban. Irodalomtörténeti minőségéről megoszlanak a vélemények, de hatásának ténye ma már egyértelműnek tűnik.

Van viszont néhány terület, mely kívül esik az irodalomtörténeti-hatástörténeti vizsgálódások látókörén, s ahol Palágyi közvetett hatása, pontosabban Madách Palágyi által közvetített hatása jogosan feltehető. S ez a közvetett és közvetítő hatás a jelen témánkba vág, mert az egyik terület a pszichoanalízis „magyar” iskolája, a másik pedig a „marslakók”-jelenség.

S itt nyomban ellentmondásba ütközünk. A polihisztor Palágyi (aki maga is kiváló példája a valójában csak külföldön igazán sikeressé vált magyarországi gyökerű tudósok, filozófusok első generációjának) és a fiatalabb tudós nemzedék között nemhogy alig akad valamiféle kimutatható kapcsolat, hanem ennek egyelőre csak az ellenkezője állítható. Egyrészt: Palágyi a húszas évek Deutsche Physik-mozgalmának hangadóihoz csatlakozott, és határozottan fellépett a relativitáselmélet einsteini felfogásával szemben.42 Ez a tény eleve kizár bármiféle barátságos viszonyt közte és az ekkoriban szárnyait bontogató – és Einstein szemináriumát lelkesen látogató – majdani tudós-zsenik (Szilárd, Wigner, Gábor Dénes stb.) között.

  • 42Vö. Székely 1994, 1997.

Másrészt Palágyi – ahogy már utaltam rá – behatóan foglalkozott lélektannal, s maga is végzett pszichológiai laboratóriumi kísérleteket.43 Irodalmi elemzéseiben (még inkább pedig drámaírói terveiben) pedig éppenséggel nem állt távol a mélylélektani szemlélettől. Mégis, a pszichoanalízist, mint olyat, úgy tűnik, teljesen ignorálja. Nincs – legalábbis nem ismeretes – semmilyen kapcsolata sem a Németországban működő, sem a budapesti pszichoanalitikusokkal. Igazság szerint ez a szellemi-politikai szakadék valószínűleg jóval korábban keletkezett Palágyi és a következő generáció között: annak idején, amikor a pszichoanalízis esküdt ellenségéhez, Apáthy Istvánhoz csatlakozva kivált a Pikler Gyula és Jászi Oszkár fémjelezte Társadalomtudományi Társaságból, és együtt létrehozták a Magyar Társadalomtudományi Társaságot.44

Mindazonáltal – paradox módon – amennyire vitatható irodalomtörténet-írói szakmai szempontból Palágyinak a Madách-monográfiában érvényre juttatott koncepciója mű és személyiség összefüggéséről, elsősorban az a (okkal vagy ok nélkül) neki tulajdonított törekvés, hogy a műalkotást a szerző magánéletének és korának eseményeiből közvetlenül értelmezze, éppannyira meggondolandók a következők. Palágyi a korban szokásosnál jóval több figyelmet szentelt Madách magánélete részleteinek. Így saját kutatásaira alapozva – egyebek között Madách-rokonokat és közeli ismerősöket kérdezett ki – Madách-tanulmányában előállított egy metatörténetet, melynek három főszereplője: Majthényi Anna (Madách anyja), Madách, valamint felesége, Fráter Erzsébet.45 A továbbiakban ez a metatörténet önálló életre kelt, és nagy vitáknak, valamint lélektani elemzéseknek, sőt irodalmi műveknek, filmeknek és daraboknak is közvetlen ihletőjévé vált.46 (Napjaink Madách-kutatója, Andor Csaba egyenesen „erzsológiát”, „erzsográfiát” emleget, amikor számba veszi ezt a metatörténetet feldolgozó irodalmat.)

Az özvegy édesanya alakja és szerepe pedig, talán annak köszönhetően, hogy súlyos személyiségét Palágyi erőteljesen idealizált vonásokkal jelenítette meg a tanulmányban (jóllehet nem közvetlen, hanem éppen indirekt formában), hozzájárulhatott ahhoz, hogy a pszichoanalitikusok budapesti iskolájában (Ferenczi, Bálint) nagyobb hangsúlyt kapott az anyakomplexus, egyáltalán az anya-gyermek kapcsolat a maga összes bonyodalmával, mint az ortodox freudi elméletben, ahol az anya szerepe a gyermek életében problémamentesnek tűnik. Azt mondhatni, hogy Palágyi ebben is hagyományt teremtett, „létrehozott” (azaz előtérbe állított) egy anyatípust, amelyik majd Ferenczi Sándor egyik fontos írásában (Cornélia, a Gracchusok anyja) bukkan fel újra, immár mint páciens.47

  • 43 Palágyi Menyhért (1907): A reaktioidő kísérleti elemzése. Epstein László (szerk.): A negyedik országos elmeorvosi értekezlet munkálatai. Budapest. (Lásd még jelen kötetben Lafferton Emese utalását [71. p.].)
  • 44Ennek az utóbbi fejleménynek a politikai körülményeit és hatásait valamennyire ismerjük, a tudományszociológiai és főleg távoli és késői tudásszociológiai következményeit alig.
  • 45A Tragédia Zichy Mihály illusztrációival megjelentetett díszes kiadásának bevezető tanulmányát is Palágyi írta, úgyhogy a metatörténet a széles közönség számára ismertté vált.
  • 46Andor Csaba összeállításában a közelmúltban jelent meg egy kötet Madách Imre szerelmeiről, illetve a hozzájuk kapcsolódó kutatásokról, valamint válogatás a Madách házasságával kapcsolatos írásokból, egyebek között Karinthytól az Erzsébet színházba megy című elbeszélése is. Andor Cs. (vál.) (2003): Házasság előtt, válás után. Madách Imre szerelmei. Budapest: Holnap Kiadó.
  • 47 Palágyi 1900; Ferenczi Sándor (1982): Cornélia, a Gracchusok anyja. Lelki problémák a pszichoanalízis tükrében. Válogatás Ferenczi Sándor tanulmányaiból. (Válogatta Linczényi Adorján.) Budapest: Magvető, 275. p.

Madách tudományszemlélete – Palágyi Menyhért megközelítésében48

Palágyi a Tragédia születésének körülményeiről szólva leírja, hogy Madách fogságból szabadulása és Fráter Erzsébettől való válása után az ötvenes évektől sok időt töltött Vanyarczon, Veres Pálné és családja társaságában. Lánya, Veres Szilárda úgy emlékezett vissza a költőre, mint nagy és mély tudású emberre:

Minden szakban járatosnak látszott: természettan, csillagászat, orvostudomány, néprajz, világtörténelem egyaránt foglalkoztatták. Mindenre ráért, rengeteg sokat olvasott és mindenből kivonatokat, jegyzeteket készített. Egy időben különösen Humboldtról szeretett beszélgetni, andesi utazásáról, növényföldrajzi vizsgálódásairól, vulkanizmus és neptunizmus kérdéseiről stb.

Amit ehhez Palágyi hozzátesz, az a jelen vizsgálódásunk szempontjából messzemenő jelentőséggel bír:

A »Kosmos« kétségtelenül igen mély hatást tett Madách szellemére, és nem lehetetlen, hogy ennek a műnek olvasása közben támadt benne a gondolat, hogy egy nemét az erkölcsi kozmosznak írja meg Az ember tragédiájában.49

  • 48Nem bocsátkoztam a mára már teljesen áttekinthetetlen mennyiségű Madách-kutatás kommentálásába. A legújabb Madách-kutatások közül egyfelől Striker Sándor munkájával (Striker Sándor [1996]: Az ember tragédiája rekonstrukciója. Tanulmány a helyreállított szöveg közlésével. Budapest: A szerző magánkiadása), másfelől Máté Zsuzsanna tanulmánykötetének szemléletével és rekonstrukciós módszereivel rokonszenvezem (Máté Zsuzsanna [2002]: Madách Imre, a poéta philosophus. [Magyar Filozófiatörténeti Könyvtár VI.] Miskolc). Palágyi tudományelméletének ismertetésében a magam többéves kutatásán kívül Bogdanov Edit, Nyíri Kristóf, Nagy Edit és Székely László eredményeire támaszkodtam.
  • 49 Palágyi 1900, 283. p. (Kiemelés: B. V.)

Palágyi kétségtelennek tartja, hogy Alexander Humboldt, a Kosmos írója volt Madách kedvenc természetbúvára, olyannyira, hogy a sztregovai bölcs Veres Pálnét is rábeszélte tanulmányozására. Ez a nagyon fontos mozzanat nem ismeretlen ugyan a Madách-szakirodalomban, de bizonyos kommentárt igényel. Az ifjabbik Humboldtról tudjuk, hogy az egyik legkiválóbb reprezentánsa a pozitivista természettudományok uralomra jutását megelőző korszak természetfilozófiájának. Fő törekvése, ahogyan ezt Kosmosának előszavában kifejtette:

az anyagi dolgokat a maguk általános összefüggésében, a természetet, mint belső erői által mozgatott és élő egészet50

ragadja meg.

  • 50Lásd erről részletesen: Békés Vera (1997): A hiányzó paradigma. Latin Betűk I., 2–4. fejezet. Debrecen.

Alexander Humboldt (1769–1959) szerepe annyira jelentős volt ennek az egyedülálló, alternatív kutatási programrendszernek a kidolgozásában, hogy a modern tudománytörténeti szakirodalomban a hetvenes évek óta szokás a baconiánus és karteziánus paradigma mellett humboldtiánus paradigmáról, de legalábbis humboldtiánus tudományokról is beszélni.51

  • 51Lásd: Susan F. Cannon (1978): Science in Culture, the early Victorian period. New York. 4. fejezet, valamint Békés 1997, I. 3.1. fejezet (A „humboldtiánus tudományokról”). A mindkét Humboldt nevével is fémjelezhető, átfogó tudományos paradigma megjelölésére javasoltam bevezetni a ’göttingai paradigma’ elnevezést, minthogy a göttingai egyetemen, mint az első kutatóegyetemén fejlődött ki az a tudományos iskola, amely Alexander Humboldt munkásságát is alapvetően vezérelte. A. Humboldt 1789-ben töltött egy egész további életét meghatározó évet Göttingában, Chr. G. Heyne, J. F. Blumenbach, A. G. Kästner és G. Chr. Lichtenberg tanítványaként. Legutóbb Michael Dettelbach írt tanulmányt, melyben megkísérli különválasztani az Alexander Humboldt által elgondolt eredeti tervet a későbbi többé-kevésbé ezen a nyomvonalon haladó humboldtiánus tudományoktól, és „felnyitni a humboldti tudomány fekete dobozát” (Michael Dettelbach [1996]: Humboldtian science. N. Jardine–J. A. Secord–E. C. Spary [szerk.]: Cultures of Natural History. Cambridge: Cambridge Uiversity Press, 188. p.). Köszönettel tartozom Gurka Dezsőnek, hogy felhívta a figyelmemet erre az írásra.

Talán nem teljesen közismert, hogy a humboldtiánus (göttingai) paradigma, melynek alapvető célja, mondhatni, a természet természetének megragadása, éles küzdelemben végül is alulmaradt a 19. században kibontakozó új pozitivista, mechanicista szemléletű természet- (és társadalom-) tudományokkal szemben. A 19. század első harmadában kezdődő nagy horderejű paradigmaváltás során radikálisan megváltozott a természet fogalma is: a göttingai program alapján fejlődő tudományok lassan kiestek a tudományos horizontból. Mire tehát végre napvilágot láttak az empirikus evidenciák tömegét szolgáltató, szintetizáló tudományos műveik – mindenekelőtt Humboldt Kosmosa 1845-ben –, a modern természettudomány ifjú művelői szemében immár réges-rég elavultnak számítottak. Mint ahogy ekkorra már a tudományos gondolkodástól távolinak ítéltettek azok a nagy spekulatív természetfilozófiai rendszerek (Goethe, Schelling, Hegel), melyeket épp a sajátos fáziskésés miatt nem lehetett megerősíteni az empirikus evidenciák tömegével.

A pozitivizmus szellemében kiképzett ifjú természettudósok már csak fölényes iróniával nyilatkoztak a zseniális „dilettánsok” műveiről. Alexander Humboldt Kosmosát, amelyet ő maga életműve megkoronázására szánt, de amellyel elkésett, az ötvenes években már csak a nagyközönség fogadta örömmel, a tudományos közvélemény – legalábbis a német egyetemeken – nem.

Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a 20. század húszas éveinek nem pozitivista szemléletű alternatív tudományos irányzatai – így például egyebek között az ökológiai szemléletű növényföldrajz – eredetüket tekintve közvetlenül Humboldt elméletére vezethetők vissza. A humboldti hagyomány tehát nem halt ki, csak ez idő tájt zárványállapotban lappangott.52

Ebben a kontextusban válik érdekessé a Tragédiát író Madách rajongása a Kosmos iránt.

Valóban – értelmezi Palágyi –, Madách szellemére fölöttébb jellemző, hogy ő az emberiség kérdéseivel nemcsak mélyeiben, hanem minden szélességében is szeretett foglalkozni. Fő művében végigméri az idők folyamát az emberi nem születésétől annak haláláig. És nemcsak minden időket, hanem minden tereket is bejár képzelete, amint ezt a Tragédia színei mutatják. A tér és az idő szélességeiben szemlélni a dolgokat, oly vonása Madách szellemének, mely őt rokonnak mutatja a Kosmos szerzőjével, az óriási perspektívákat szerető, tudós Humboldttal.53

  • 52Vö. Békés 1997, I. 4. fejezet (Zárványtipológia).
  • 53 Palágyi 1900, 283. p. (Kiemelés: B. V.)

Palágyi meglehetősen plauzíbilisnek tűnő feltevése szerint tehát Madách számára, amikor már eléggé megérlelődött benne a szándék egy nagy mű megalkotására, akkor éppenséggel a Kosmos olvasása volt az a szükséges „utolsó izgatószer”, amely

nagyon hozzájárult ihletének fölkorbácsolásához. Világosan állhatott előtte, hogy ő most nem a fizikai Kosmost – mint ama német búvár –, hanem az erkölcsi Kosmost akarja megírni.54

  • 54 I. m. 338. p.

S a feladatot meg is valósította:

Az erkölcsi kosmost ilyen szellős, tágas, világos, a tér és idő minden méretét felölelő világkölteményben soha azelőtt ihletett elme még nem szemléltette.55

  • 55 I. m. 369. p.

Tardos Krenner Viktor 1924-ben a Nyugat hasábjain Palágyi emlékének szentelt nekrológjában felidézi a mesterrel való régi beszélgetéseket.

A kívülálló tanítvány emlékei sokat felidéznek a téridő új felfogásán dolgozó Palágyi eszméiből. Ezek a gondolatok figyelemre méltók már csak azért is, mert ebben az időszakban készült a Madách-könyv, és az új téridőelmélet német nyelvű változata:

Más alkalommal a tér és idő elméletéről beszélt. – Kant külön beszél a térről, külön az időről, s majdnem széjjeltépi a jelenésvilágot, de engem a kettő kapcsolata érdekel. Úgy képzelem, hogy minden időpontban a tér megújul. Az én terem nem álló, hanem folyton megújuló, s ha így képzelem, jobban megértem a tér és idő kapcsolatát, összeforrottságát. Ezt egyelőre csak formulának gondolom, a könnyebb megértés végett, de lehet, hogy majd realiter veszem és alapjává teszem a mozgástanomnak, s a tárgyak helyváltoztatásai mindenkor új térben történnének meg. Ez is lüktetés, de mérhetetlenül gyorsabb, mint az emberi ész cselekedeteinek pulzusa. Ez volna a világpulzus.56

  • 56Vö. Palágyi téridőelméletének mai interpretációival: Simonovits 1977, Székely 1994 és 1997, valamint Nagy Edit 2002 és 2003.

Nem nehéz Palágyi formálódó modelljében felismerni a Tragédia időszemléletét – Lucifer, a fényhozó „szellemi szemeivel” nézve.57

…[S]okan nem veszik észre – mondja Palágyi a Madách-tanulmányban –, hogy a természettudomány minden buzgólkodása az érzéki látszat megigéző ereje ellen tör. Pedig lám, az Idő, a szemfényvesztők e legnagyobbika, minden pillanatban elsikkasztja előlünk a megvizsgálandó érzéki jelenséget, hogy minden pillanatban új és megváltozott jelenséget lopjon észrevétlenül az előbbinek helyébe. A természetbúvár épen e miatt kénytelen a másodperczet milliószor millió részekre fölosztva gondolni, hogy azt a szemfényvesztést, melyet az Idő folytonos múlása okoz, mindjobban ellensúlyozza. Ha tehetné, megállítaná az Időt, hogy egy matematikai időpont kulcs lyukán keresztül tekintsen az örökkévalóság titkába.58

  • 57Lucifer Ádámhoz: „Nézz hát egy percre szellemi szemekkel, / És lásd a munkát, melyet létre hoznak, / Csakhogy nekünk ám, s nem kicsíny magoknak.” (Londoni szín)
  • 58 Palágyi 1900, 347. p.

Madách azt a tudóst dicsőíti Keplerben, hangsúlyozza Palágyi, akiből, a fizikusból, kitör a metafizikus. Az ilyen,

mint az igazi költőművész, ki mialatt képzelme szinte lobbot vet, hidegen kiszámítja a jelenetek logikai elrendezését; mint az igazi bölcsész, ki hidegen mered a végtelenbe, bárha szíve tele van forró isten-imádattal.59

  • 59 I. m. 348. p.

A fizika és a vegytan hozzászoktatott bennünket, hogy

mást lássunk az érzéki minőségek mögött, mint a mit érzékeink mutatnak. Valóban physikusok lettünk és egyben metaphysikusok.

Ám ez a szellem, a reneszánsz szelleme csak azért

csüng határtalan szeretettel az érzék adta látszaton, hogy elménkkel annál biztosabban fölébe kerekedjék.

Madách – mondja Palágyi – ezt a metafizikai vágyat így önteti szavakba a csillagűrön átröpülő (Kepler)Ádámmal:

Oh! Ami itten örökös igazság,
Egy más világban az tán képtelen,
És a lehetetlen tán természetes.
A súly nem létez, a lét nem mozog,
Mi itten lég, az ott tán gondolat,
Mi itten fény, az ottan hang talán,
S jegeczül tán, mi itten nőve nő.

A természettudós felelőssége – vallja Palágyi –, hogy miközben „folyton az érzéki tapasztalattal van elfoglalva”, ne feledkezzen meg „voltaképpeni föladatáról: az emberi elme fölszabadításáról a szemfényvesztő érzéki látszatok rabszolgasága alól”.60

  • 60 I. m. 349. p.

Talán nincs szükség annak részletesebb taglalására, hogy Palágyi az általa kiemelt madáchi gondolatokban a századforduló természettudományának legégetőbb problémáit ismerte fel – évekkel korábban, mint a fizikát forradalmasító kortársai: Mach, Einstein vagy Minkowski.61 Annak megítélése pedig már tudományfilozófiai nézőpont kérdése, hogy a Palágyi szemléletére nyilvánvalóan mély hatást gyakorló Madách megelőzte-e korát, vagy éppenséggel Humboldttal együtt „évtizedekkel elmaradt” attól. Az azonban bizonyos, hogy a magyar fizikus-matematikus és pszichoanalitikus zsenik magyarországi kamaszéveikben a tudománynak és a természetnek éppen ezzel a (régi? új?) szemléletével találkozhattak a színpadon és a tanórákon egyaránt.62

  • 61Vö. Székely 1994, 323–343. p.
  • 62Ugyanezt a – pozsonyi magyar középiskolában magába szívott – természet- és tudományszemléletet figyelte meg Lénárd Fülöp esetében Palló Gábor (Palló Gábor [1997]: Lénárd Fülöp „német fizikája”. Világosság 4. sz.), lásd még páldául Palló 2004, 202. p. Nem lehetetlen, hogy éppen a humboldtiánus Madách az a közös alap, amely megmagyarázza a Palágyi és Lénárd között Németországban kialakult szövetséget.

Palágyi Madách-tanulmányában egyértelműen állást foglalt amellett, hogy az egyetlen szereplő, akivel Ádám valóban azonosulni tud, az Kepler. Ő tehát a drámai költemény igazi főszereplője – mondja, és hozzáteszi –, Madách azonban itt nem következetes: a falanszterjelenetben „Waterloot vesztett”, pedig győzhetett volna. Kepler (Ádám) feltűnik ebben a jelenetben is, ám „már csak szónokol”, de a tudósmunkát új szereplő, a vegyész végzi.

Ő kormányoz, ő kísérletez, és ő hajszolja a materialista ábrándot, hogy életet mesterségesen gyártson a lombikban. Vakbuzgóságában még mindig van valami, ami a tudomány hajdani nagyságára, eszményiségére emlékeztet. Egy szó, mint száz [így Palágyi]: ez a vegyész cselekvő ember, ellenben Kepler csak szemlélődő és kritizáló, és így drámailag hálátlan szerephez jutott.63

  • 63 Palágyi 1900, 353. p.

Drámai szempontból Keplernek (Ádámnak) kellett volna a tudós mezét felöltenie – mondja Palágyi:

Míly hatalmas drámaiság költöznék akkor egyszeriben a phalanster-jelenetbe! Kepler, aki az elébb csak az egész emberért lelkesedett, most már csak a szakemberért rajong. Ő, ki csak a spherák harmóniáját hallgatta, most már irtó háborút üzen a szépnek és nagyszerűnek, és már csak az anyagi hasznot bálványozza. Ő, ki Dantonná lett, hogy az ember politikai szabadságát kivívja, most a megfertőzött tudomány hatalmát arra használja, hogy az emberiséget rabszolga csőcselékké alázza.64

  • 64 I. m. 353. p.

A Palágyi által úgymond következetessé tett szereposztásban Lucifer lenne az, aki „védelmére kelne a rózsának, és ő siratná az élet elveszett hímporát, a szív lekopott költői zománcát.…”65 Madách a maga valódi bizonytalanságai miatt nem tudta egészen következetesen végigvinni a küzdelmet az áltudománnyal szemben, és vesztett Waterloot – állítja Palágyi, és nem hagy kétséget afelől, hogy áltudományon azt a pozitivista, mechanikus szemléletű munkálkodást érti, mely „a materialismus posványába süllyeszti a fölséges természettudományt”.66 Palágyi romantikusan szenvedélyes érvelése a tudományfilozófusnak nagyon sokatmondó:

A Phalanster jelenetben – folytatja – az áltudományt kellett volna így pellengérre állítania, hogy századunk legnagyobb, léggyökeresebb szellemi kórságát velünk megismertethesse.

Azt a tudományt, mely nem tör az elme fölszabadítására, és vívmányaival csak a kéjvadászatot és a katonai uralomvágyat szolgálja. Azt a tudományt, mely korlátolt szakszerűség békójába veri az elmét és bureukratává aljasítja a tudóst. Azt a tudományt, mely a legveszedelmesebb czinkosává szegődik az önző, buja és haszonleső emberi szenvedélyeknek, sőt, megfeledkezve tudomány voltáról, rangra, hatalomra tör, anyagi hatalomra, anyagi uralomra az ember fölött. Mely fölcseréli a tudományt a tudós személyével és rendi szellemet visz a tudós világba, és kaszttá fejlesztvén e rendet, a kaszt érdekét fölébe emeli a tudásnak, a világosságnak, a szellemi szabadságnak.67

  • 65 I. m. 354. p.
  • 66 I. m. 349. p.
  • 67 I. m. 355. p.

Ez tehát a természettudós-természetfilozófus Palágyi Menyhért morális alapvetésének rövid összefoglalása, melynek megfogalmazásához a Tragédia tudományszemléletének (némiképpen) kritikai elemzésén keresztül jutott el.

Én biológiával akarok foglalkozni, hogy megállapításaimnak szilárd alapot szerezzek – fejtegette Tardos Krenner Viktornak Palágyi –, elég volt már az a priori kritikából! Az ész tevékenységének szaggatottságáról gondolkodom, mert eszünk működése nem folytonos, hanem aktusokra szakad, ütemszerűen működik, valósággal pulzusa van eszméletünknek. Amíg a benyomás idegvezetékeinken végigfut az agyig, idő telik el, de maga a tudomásulvétel matematikai időpontban történik… Nekünk filozófusoknak experimentáló tudósokká kell válnunk, experimentáló filozófiát akarok!68

  • 68 Tardos Krenner Viktor (1924): Emlékezésem Palágyi Menyhértre. (A filozófus). Nyugat 17 342.

Palágyi később, mint a kolozsvári egyetem magántanára, nemcsak Apáthy Istvánhoz járt biológiát tanulni. Lechner Károly modern eszközökkel felszerelt lélektani laboratóriumában konkrét kutatásokat, reakcióidő-méréseket folytatott („…én ezt ki akarom experimentálni, két idegáram közé hogyan ékelődik a gondolat”), s eredményeit közzé is tette.69

A „tudós-apostol” Palágyiban újra és újra megszólalt a „költő-apostol” is. Beszédesen tanúskodik egy soha meg nem valósult drámaterve.

Van egy témám – idéz egy beszélgetést Tardos Krenner Viktor –, amibe bele szeretném vinni a filozófiámat, az én sorsom képe volna ez. Magyar téma, a Bolyaiakról jutott eszembe – a voltaképpeni Faust-téma –, a tudományos igazságra törő szenvedély tragikus bukása. Az apa és fiú közti ellentét voltaképpen az előd és utód közti ellentétet szimbolizálja. A fiatal Bolyai párbajra hívta atyját egy tudományos kérdésben, ezt én így akarnám felhasználni – itt elgondolkodott. – Az egész cselekményt a bizánci korba helyezném, Bizánc végnapjai idejébe, egy híres Mágus, de igazi tudós volna az öreg Bolyai, fia, a versenytársa a tudományban, infernális szenvedélyétől hajtva túl akarna tenni apján, siettetni akarja az apja által előkészített kísérlet eredményét – egy borzasztó robbanás romokba dönti a laboratóriumot, az öreg Mágus a romhalmaz alá kerül. A megrendült fiú apja holttestére borulva siratja elődjét, hiszen szerette őt, mint más fiú az atyját, a katasztrófát csak mérhetetlen tudományszomja hozta reá….70

  • 69Palágyi 1907. Lásd továbbá: Fodor Katalin–Kós Béla (1995): Lechner Károly a „psychophisiológia” kolozsvári művelője. Kiss György (szerk.): Pszichológia Magyarországon. Budapest: Országos Pedagógiai Könyvtár, 27.; Tardos Krenner 1924, 342. p.
  • 70 Tardos Krenner 1924, 339. p. (Kiemelés: B. V.) Nem találtam semmiféle utalást arra, hogy Németh László ismerte volna ezt az írást. Ám, minthogy a visszaemlékezés a Nyugatban jelent meg, feltételezhetjük, hogy az írást széles körben olvashatták. A tervezett darab végén az ostromlott városban halálosan megsebesült fiú nem akarja sírba vinni a végül is megszerzett tudást, ezért megmutatja az elrejtett ládát vetélytársának: „Vidd magaddal, menekülj, használd titkomat!” (339–340. p.)

A Tragédia és (olvasó)közönsége a tízes-húszas években71

A mai nemzedék számára már korántsem nyilvánvaló, de tény, hogy aligha akad a magyar irodalomban olyan elemi erővel ható mű, mint a Tragédia volt a 19. század utolsó két és a 20. század első évtizedeiben. A Tanácsköztársaság napjait kivéve, mikor levették a műsorról, a darab szinte folyamatosan látható volt a színpadon.

  • 71Ebben a tanulmányban nem térek ki részletesebben Striker Sándor említett rendkívül fontos tanulmánykötetére (Striker 1996), melyben rekonstruálta és némely szempontból újraértelmezte a Tragédia eredeti – Aranytól át nem igazított – szövegét. Azért nem, mert – miközben koncepciójának túlnyomó részével egyetértek – jelen munkámban a Tragédia hatástörténetére vonatkozó feltételezésem az Arany által módosított szövegről szól, a közönség ugyanis ezt ismerte mindenekelőtt. (Jóllehet, a Kisfaludy Társaság által őrzött kézirat alapján már Palágyi is közölte az eltérések nagy részét, ha nem értelmezte is teljes mélységükben. Lásd: Palágyi Menyhért [szerk.] [1901]: Madách Imre válogatott munkái. Budapest: Athaeneum, 227–239. p. Vö. még Alexander Bernát [1909]: A mű története. Magyarázó tanulmány Madách: Az ember tragédiája 1909-es kiadásához. Budapest: Athenaeum Nyomda és Kiadó, 230–243. p.) Másrészt viszont egy későbbi, alaposabb tudásszociológiai vizsgálatban feltétlenül támaszkodni kell Striker Sándor eredményeire, különösen a Madách-kortárs holland író regényének összehasonlításából levont tanulságokra.

Mire a középiskolában kötelező anyagként (memoriterként is) sorra került, addigra nagyon sokaknak szenvedélyes személyes élményei fűződtek hozzá. Szinte alig találni olyan közírót, aki ne foglalkozott volna vele valamilyen aspektusból. Erdélyi János tanulmányát is ideszámíthatjuk, de például Alexander Bernát első nagyobb lélegzetű írása, ami a Reformban jelent meg, még a az ezernyolcszázhetvenes években, A Faust s az Ember tragédiája címet viselte. S a későbbi nagy tanulmányán kívül is – amely magára vonta Lukács haragját – Alexander vissza-visszatért a témához. Írt a Tragédiáról Kármán Mór is (a fizikus Kármán Tódor apja), írt Mikola Sándor (sokak, többek között Wigner középiskolai fizikatanára) és írt (megítélésem szerint minden idők egyik legmélyebb Madách-értőjeként) Karinthy Frigyes is.

A sor egyébként ma is tetszés szerint folytatható. A külföldön élő magyar tudósok közül napjainkban a svédországi tumorbiológus, Klein György legutóbbi esszékötetének egyik darabját Madách Tragédiájának szentelte: „Számomra Lucifer »Az ember tragédiája« legfontosabb személye” – nyilatkozta nemrég.72

A következő adalékokkal csupán érzékeltetni szeretném, hogy a Tragédia milyen mélységesen hatott a közönség, különösen pedig a fiatalság lelki világára.

Füst Milán például így vall a tizenhat éves kori élményéről:

…egy vékony, piros kötésű könyvecske foglalta el egész nyaramat – még evvel sem tudtam elkészülni teljesen… De sőt: elkészülni soha eddig sem tudtam vele még azóta sem – mert alig mertem kézbe venni azóta is –, miután akkor ebbe a könyvbe belebetegedtem […] Ez a könyvecske volt a kezdet: méltó és szörnyű kezdet […] Ugyanez a kis könyv pedig még ma is megvan nálam – őrzöm azóta is –, s a címe: Madách Imre: Az Ember Tragédiája. Úgy fogtam hozzá, hogy »nagy művet« olvasok, tehát itt minden betűt külön kell olvasni. Egyszóval: meg kell érteni […] úgy, hogy nálam jobban ne értse senki. Éppen ezért figyelnem kell arra is, amit olvasása közben gondolok – s meg kell még azt is ítélnem, jól gondolom-e? De nemcsak a gondolat, a sejtelem is fontos itt, a gondolatok színe… Vagyis el kell lesnem a mélyebb régiók sugalmait… Mert ezt a könyvet végre is érteni akarom – elejétől végéig és betűről betűre […] Voltaképpen véle kezdtem el mindent […] Akkor betéve tudtam minden sorát, a Hamleten kívül ez a könyv volt rám legnagyobb hatással életemben – gondolataim alap építménye lett.73

  • 72 Darvas 2002.
  • 73 Füst Milán (1923): Emlékezés kétféle nevelőmről. Nyugat 3. sz.

A Nyugat 1923-as, Madách születésének századik évfordulójára kiadott emlékszáma tematikusan körbejárja mindazt a gondolatkört, amit Madách a békeidők ifjúságának jelentett, és amit a húszas éveknek „üzent”.

Az ünnepi írások nagyon sok újdonságot nem hoznak, de ébren tartják annak tudatát, hogy „A mi Tragédiánk” más, mint a világirodalom bármely eddigi műve, s hogy fontos és gyönyörű közlendői vannak nemcsak a nemzet, de az egész emberiség számára.

Az a törekvés, hogy a Tragédiát minden más alkotástól elkülönítettnek lássuk, fontos szerepet tölt be a nemzeti identitás sémájának tartalommal telítésében:

Madách nemcsak a XIX. század lelkének legegyetemesebb kifejezője, hanem talán az egyetlen drámaíró, aki a monumentális műforma kérdését a modern életszemléletből kiindulva oldotta meg. A leghatalmasabb műszerkezetet kísérelte meg, ami csak XIX. századi író képzeletében megfoganhatott, s mikor tárgyának művészi formát keresett, nem nyúlt több-kevesebb módosítással a régiek klasszicizmusához, hanem korának minden nagyvonalúságot megtagadó szelleméből kényszerítette ki a szerkezet hatalmas arányait. Egyetemes tudott lenni művének nemcsak anyagában és szellemében, hanem formájában is. A XIX. század meddő dráma keresései között Az ember tragédiája az egyetlen mű, amely a modern léleknek hajlékot phároszi márványból emelt.74

  • 74 Kuncz Aladár (1923): A mi Madáchunk. Nyugat 3. sz. (Kiemelés: B. V.)

Itt fogalmazódik meg újra az az értelmezési kánon is, amelyik fontos szerepet fog betölteni a következő évtizedek magyar morálfilozófiai gondolkodásában.

Ádám nem éri el célját, a tudást. A boldogságot sem látja biztosítottnak, de szabadon választhat a jó és a rossz között.75 […] Nem csupán Lucifer maga állítja magáról, Madáchnál, hogy ugyanúgy örökéletű, mint az Úr. Az angyalok kara is azt vallja róla, hogy már a teremtés előtt is megvolt. …Goethénél a jó győz az egész vonalon. Byronnál a rossz. Mind a két megoldás tisztán költői. Nem lenghet az inga csupán jobbra, nincs magasság, amely felülről nézve ne mélység volna. Boldog költők, akik a lét hullámvonalát bármelyik pontján megállíthatják! […] Madách, a tudós, nem űzött költői játékot. Világunkban a rossz egyenrangú a jóval s a lét minden hullámában a romboló rosszé az utolsó szó. A házat se bonthatjuk le, mielőtt fel nem építettük. Hol az a Nietzsche, aki ezt a törvényt elfilozofálhatnék? Ki védekezett ellene hevesebben, mint Ádám – Madách szíve –, de ki bizonyította be világosabban, mint Lucifer: Madách esze. Ezen a ponton Madách nem bírt túljutni a nagy »Miért?« felé való röptében. Ez az ő prometheusi tragikuma. A megoldás felé vezető következő lépést abban látom, hogy az ember világtörténelmi vonalának hullámai bizonyára ugyanúgy rövidülnek, mint a fizikai inga lengései. Idővel egyensúlyi helyzetnek kell bekövetkezni.76

  • 75 Gáspár Kornél (1923): Madách és lelki rokonai. Nyugat 3. sz. Vö. Máté 2002 elemzését Sík Sándor Tragédia-felfogásáról.
  • 76 Gáspár 1923. (Kiemelés: B. V.)
  • 77„Madách a minden mélység nélkül való költő legékesebb példái közé tartozik, aki ezért az igazi drámaiságnak még közelébe sem jutott” – írta Lukács 1918-ban (Lukács György [1970]: Kinek nem kell és miért Balázs Béla költészete? Lukács György: Magyar irodalom, magyar kultúra. Budapest: Gondolat, 130. p.).

A húszas évek Tragédia-recepcióját itt csak a Nyugatban megjelenő néhány kiragadott írással szemléltettem. Voltak természetesen ettől az alaptónustól szélsőségesen eltérő hangok is. Lukács György lesújtó véleményét például – mely szerint Madách gondolatisága felháborítóan lapos – ekkoriban már sokan olvashatták.77 Nem térek ki ez utóbbi felfogás elemzésére, célom most csak annyi, hogy jelezzem azt a szellemi légkört, melyben a Tragédia minden egyes részlete és mondanivalójának egésze is szenvedélyes állásfoglalásra késztette a magyar írástudókat.

Egy nagyobb és céltudatos kutatás minden bizonnyal ki tudná mutatni, hogy a madáchi gondolatoknak szerepe lehetett abban is például, hogy a pszichoanalízis Ferenczi Sándor által kialakított magyar iskolájának Freudtól némileg – s főleg következmények tekintetében – eltérő traumafelfogása született, melyben a bécsi mesterétől lényegesen különböző mitológiai modell kapott szerepet. A budapesti iskolából, mint már a bevezetőben szó esett róla, olyan világhírű, az analitikus szemléletet megújító alakok kerültek ki, mint Franz Alexander, Bálint Mihály, Melanie Klein (a preverbális kor analitikusa), Róheim Géza (az analitikus etnográfia megalapítója), Spitz René vagy Rapaport Dávid, s a sor itt is tetszés szerint folytatható. Valószínűleg nem véletlenül figyelt fel a pszichoanalízis történetének egyik német írója arra, hogy ez az iskola, a Ferenczit követő Bálint Mihállyal az élen, a születési traumát mintegy a Paradicsomból való kiűzetés mintájára fogja fel, szemben az ortodox freudi irányzattal, amely ezen időszak traumatikus eseményeire nem fektet hangsúlyt.78 Freud mitológiájának főhőse Oidipus, a magyaroké Ádám.

  • 78 Ludwig Janus (1989): Die Psychoanalyse der vorgeburtlichen Lebenszeit und der Geburt. Pfaffenweiler. 84. p. Janus írására és a számomra igen sokatmondó „kiűzetés” motívumra Andrek Andrea egy előadása hívta fel a figyelmemet. Szíves segítségéért ezúton mondok köszönetet.

Róheim Géza sem véletlenül választotta témájául Ádám álma címmel a Tragédia elemzését 1926-ban, Freud hetvenedik születésnapja alkalmából a Magyarországi Pszichoanalitikai Egyesület nyilvános ülésén a pszichoanalitikai módszer bemutatására.79 Mint kifejtette:

Az ember tragédiája álom formájába öltözteti az emberiség történelmét. Ha az álom-analízis fegyverzetével felszerelve olvassuk a darabot, feltűnik annak igazi, mély álomszerűsége. […] Madách-Ádám végig az emberiség történetén keresi az első nőt, a nőt, »ki egykor lugast varázsolál nekem«, aki az »édenkertnek«, a gyermekkornak »egy késő sugara«, Évát, akiről a biblia azt mondja, hogy »minden élők anyja«. Az egyes jelenetek végkicsendülésének közös vonása, hogy egyrészt a valódi álomnak megfelelő eszközökkel ábrázolja az Éva felé vivő eros-t, másrészt ugyancsak igazi álom módjára a teljesülés előtt halálfélelemmé változtatja a libidót.80

  • 79 Róheim Géza (1934): Ádám álma. Nyugat 19. sz.
  • 80 Róheim 1934.

Persze tudnunk kell, hogy Róheim írása eredetileg nem a szélesebb közönségnek készült. Sajátos terminológiát használ (mint minden tudományos munka), amit a laikus olvasó esetleg félreérthetett. Azonban úgy gondolom, jól érzékelteti, hogy a Tragédia fontos szerepet kap az elmélet szövetében:

…Az első két jelenet a világ gyermekkorában az álom infantilis gyökere, az Oedipus-komplexum. Először kozmikus vetületben: mint Lucifer lázadása az atya-isten ellen, azután athropikusan ismételve mint Ádám-Lucifer lázadása, a bibliai mythos köntösében, amelynek az Oedipus-komplexummal egyező latens tartalmát Levy egy cikke az Imagóban teljesen igazolta. Az álom funkciója az, hogy a gondokat eltüntetve lehetővé tegye az alvást, és Lucifer Ádámnak azért jeleníti meg az álomképeket, mert Ádámot, akiben a felnőtt küzd a paradicsomba visszavágyó gyermekkel, »kétségek gyötrik«. […] Mi ez a fonál, amit emberfia eltépni nem tud? Az élet fonala a köldökzsinór, amely lelkileg az embert örökké az anyához köti. Evvel az erővel szemben Lucifer bevallja tehetetlenségét. »Nincsen más hátra, mint hogy a tudás tagadja létét a rejtett fonálnak s kacagja durván az erő s anyag.«81

De a tudomány csak addig ilyen tehetetlen, míg az elfojtva lappangó érzelmet tagadni próbálja. Freud az új tudomány megteremtője, mely mit sem leplez, mit sem tagad, mindent felfed, mely nemcsak felidézni, de kormányozni is tudja a föld szellemét.”82

  • 81Róheim itt egy korábbi írására utal. (Róheim Géza [1917]: Az élet fonala. Ethnographia) Meg kell jegyezni ezen a ponton, hogy, mint Striker Sándor kimutatta, Madách eredeti, a közönség által nem ismert szövege (és értelme is) másképp hangzott: „S így nincs más hátra, mint hogy a tudás / Azt eltagadja,’ s az erő kaczagja.” (Striker 1996, 126. p.)
  • 82Róheim 1934.
Napóra a Fasori Gimnázium épületén

Kreativitás és konstruktív pesszimizmus

A magyaros kreativitás jellemző sémája sokféle hagyományból állhatott össze, de azt a szellemi mintázatot, amely a „magyar zseniket” produkálta, minden bizonnyal a magyar nyelvű kultúra, ezen belül a magyar irodalom kristályosította ki. Mindebben Kölcsey, Ady, Petőfi, Vörösmarty, Arany és Jókai életműve mellett, s meglehet, hogy mindannyiuk előtt és talán mindannyiuknál nagyobb mértékben: Madách. A Tragédiának kulcsszerepe van: ez az az opus, amelyet valamennyien bensőségesen – sorról sorra – ismernek, amely sokuk rajongásának közös tárgya, s amelynek ilyen fokú ismeretével kizárólag a magyarok körében számolhatunk. Minthogy egy teljes Kozmosz (hiszen a kezdetre, végre, múltra, jelenre, jövőre, reménytelenségre és reményre utaló Tragédiában Madách valóban erkölcsi kozmoszt alkotott) – ezért rendkívül sokoldalú módon képes serkenteni a teremtő gondolkodást. A magyar pszichoanalitikusok igazi mitikus alakja nem bűnéért önmagát büntető Oidipusz, hanem a kiűzetett, de reménykedő, a jó és rossz között szabadon választó Ádám. A marslakók ördöge nem Mefisztó, hanem a teremtésből jogos részét követelő Lucifer. A jövő nem determinált, a jövő bizonytalan. Az ember szabadon dönthet, de döntésének helyes voltáról nincs és nem is lesz biztos garanciája.

Madách műve komplex és kollektív élmény: ifjúsági olvasmány és színházi esemény, nem pusztán kötelező iskolai tananyag.

Emlékszem május elsejei találkozókra – írja Ignotus Pál ifjúkorának magyarországi szociáldemokrata mozgalmát felidézve –, amelyeken romantikus gimnazistaként őgyelegtem, azt remélve, hogy felfedezem azokat az apacs típusokat, akiket a színpadon láttam Robespierre népségének megszemélyesítőjeként. Milyen csalódás volt, amikor helyettük gondosan öltözött alsó középosztálybelieket láttam, ragyogó vörös nyakkendőben, de lehetőleg keménykalapot viselve.83

  • 83 Ignotus Pál (1993): Polányi Mihály Magyarországa. Polanyiana IV/2: 88. p. (Kiemelés: B. V.)

Ezt az élményt nem a mű történetfilozófiai eszmeisége váltja ki elsősorban (azt valóban mint iskolai kötelező tananyagot kellett elsajátítani) – bár kimutatható módon ez is formálta a „magyaros látásmódot” –, hanem a részletek, pontosabban a részletek teljessége. A Tragédia világa ilyen tekintetben is igazi kozmosz, aki találkozik vele, az (Winnicott kifejezésével) „megszervezett játékvilágban találja magát”,84 ahol a (ezt már Mérei Ferenc mondja)

sokrétű áttételek, szövevényes gondolattársítások segítségével rejtett, inkább érzelmileg megragadható összefüggés létesül, amelyben a megértés ugyanolyan magas hőfokú rádöbbenés, mint a kizárólag hasonlósági jelképekben.85

  • 84 D. Winnicott (2001): Játszás és valóság. Budapest: Animula, 28. p.
  • 85 Mérei 1998, 134. p.

A Tragédia a mindenkori hatalom által teljesen ki soha nem sajátítható nemzeti kánonná vált, melynek szövegét szélesnek mondható körben ismerték sorról sorra. A műhöz való viszonya ugyanakkor – legalábbis a vizsgált időszakban – a tágabb közönségnek is közvetlen és bensőséges: „nem lehet nem idézni” hosszú és bonyolult gondolatmenetek tömör jelzésére, szabadon lehet parafrazálni,86 újabb színekkel „kiegészíteni”,87 sőt paródiaként az egészet „újrateremteni”.88 A Tragédia minden egyes jelenete segítséget nyújtott valamilyen élethelyzet megfogalmazásához. Modellt kínált egyebek között a közösséget szakadással fenyegető belső eretnekség vitáinak kezelésére is. A bizánci színben megjelenő „homo usion – homo iusion” dilemmát („Oh jaj, ne tréfálj! – Hát egy i miatt is / Mehetni ily elszántan a halálba?” – Hetedik szín) tekinthették például az elméleti viták végzetes elfajulását korlátozó kompromisszumkeresés egyik lehetséges modelljének, paradigmának, amelynek madáchi útmutatását követve a mozgalom belső egységét meg lehetett őrizni. Jól mutatja ezt a pszichoanalízis budapesti iskolájának példája. A fenyegető szakítást, mely helyzeteket ez a kevéssé ortodox irányzat maga is folyamatosan generált, nemegyszer a Tragédia-beli vitához hasonlítva, sikerült elkerülni. Annál is inkább, mert Ádám nézete megfért, sőt éppenséggel rárímelt a pszichoanalízis személyiségelméletének egyik alapkategóriájára, az ’ambivalenciára’ (Ferenczi eredeti javaslatában az ’ambitendenciára’).

  • 86Neumann János testvéröccse így emlékszik: „Mégsem tudok ellentállni a kísértésnek, hogy el ne mondjam, hogy itt a Műegyetemen mi jut az eszembe. A Vicinális Dugóhúzó, ami Mihály fivérünknek, mint műegyetemi hallgatónak, kedvenc évi olvasmánya volt. Ezeknek egyes cikkeit ugyancsak megvitattuk családi körünkben. Példa: Az ember tragédiájának egy rövid paródiájából: Az Úr: »Be van fejezve a nagy mű, igen. Forog a gép, az alkotó pihen. Évmilliókig eljár tengelyén…« Lucifer: »Ép ez az, amit nem hihetek én. Súrlódás, ha föllép egy renitens csapon, égett olajszagra ébredsz egy szép napon.« (Neumann 1990, 113. p.) Persze, tegyük hozzá, hogy ilyenfajta tréfás parafrazálások a tudományos világban meglehetősen elterjedtek. Koestler például felidézi Paulinak egy »sajátos kvantumhumorral teli« Faust-parafrázisát 1932-ből, ahol Wolfgang Pauli volt Mefisztó, Margit pedig a neutrínó, melynek létezését Pauli megjósolta, de abban az időben még nem volt több, mint feltételezés.” (Arthur Koestler [2002]: A vak véletlen gyökerei. Budapest: Európa, 373. p.)
  • 87 Kosztolányi Dezső (1923): Lucifer a Katedrán. Nyugat 3. sz.
  • 88 Karinthy Frigyes (1920): Az emberke tragédiája. : Így írtok ti! Budapest: Athenaeum. Karinthyról egyébként közismert, hogy a legmélyebb élményei közé tartozik a kis tizenévesen látott Tragédia-előadás. Az is valószínű, hogy ő az, aki mindenkinél jobban megértette a művet, és a legpontosabban megnevezte műfaját: Az ember tragédiája: himnusz.

Ismeretes, hogy ezt a beállítódást Lukács György szenvedélyesen ostorozta: elmélet- és „mélység”-ellenességnek nevezte, íróját pedig lapos, minden mélység nélkül való gondolkodónak tartotta.89 Lehetett azonban ezt a szemléletet éppoly joggal a magyar iskola hagyományait jellemző dinamikus rugalmasság bizonyítékának is tekinteni. Nem véletlenül nevezik Ferenczit olyannak, aki „minden bizonnyal a legszelídebb iskolateremtők közé tartozott”.90 Tény, hogy az analitikus mozgalom magyar renitensei (Ferenczivel az élen, de Hermann, Alexander, Bálint Mihály és Aliz, Róheim vagy Spitz René, Radó Sándor, Bak Róbert stb. stb.) maguk soha nem az analitikus mozgalomból való kiválás, szakítás, hanem a kreatív hagyománymegtartás szellemében működtek. S ebben a szándékukban a homo usion–homo iusion dilemma Madách-féle értelmezése (hozzávéve még a „glóriával a tátongó mélységet általlépő” Éva képét is) úgy tűnik, konceptuális eszközt nyújtott.91

  • 89 Lukács 1970, 130. p.
  • 90 Mészáros Judit (1995): Ferenczi pályakezdése, a korai évek sajátosságai és hatása a budapesti iskolára. Lukács Dénes (szerk.): Irányzatok és kutatások a mai magyar pszichoanalízisben. Budapest: Animula, 34. p.
  • 91Tudtommal nem vizsgálták még, de érdekes lenne megnézni, hatott-e, és ha igen, hogyan ez a dilemma a magyar természettudósok vitáinak kezelésében.

Frank Tibor mint megoldandó tudományos feladatot fogalmazza meg azt a tudásszociológiai problémát, hogy miként váltottak témát, sőt szakterületet, diszciplínát is a Magyarországról elszármazott tudósok.

Ez nem volt elszigetelt jelenség. Ahogyan Szilárd Leó fizikusból biológussá vált, vagy Polányi fizikai kémikusból filozófussá lett, Neumann matematikusból agykutató, de más példák is kínálkoznak. Itt van valami törés, vagy inkább valamilyen kopernikuszi fordulat: nyelvi váltás (magyarról németre, majd németről angolra váltás), nemzetváltás, diszciplínaváltás.92

  • 92 Frank Tibor (2002): Polányi Mihály Berlinben. Polanyiana XI/1–2. 132. p. (Kiemelés: B. V.)

Az általános magyarázat alapvonásai: történelmi léptékű, a személyes életet is döntő módon befolyásoló visszafordíthatatlan változások, nyelvváltás, nemzetváltás, diszciplínaváltás. Vegyünk ehhez még néhány tényezőt úgy, hogy korántsem gyűjtöttük össze a teljeset: vallásifelekezet-váltás, családszerkezeti változás, életformaváltás stb. E váltások mindegyike gyors, radikális, olykor drasztikus, és egy-egy család történetében fél évszázad alatt immár a sokadik. Ilyen körülmények között egy olyan bensőségesen ismert, jambusokba szedett, s a kamaszkor nyelvén megszólaló drámai költemény, amely színházi esték hangulatát és talán a szülői ház ebédlőasztali beszélgetéseit is visszaidézi, s amely ugyanakkor felölel egy önmagában teljes kozmoszt, ám amely mégis minden költözéskor fejben „elszállítható” – meglehetősen szerencsés adottság az emigránsok szempontjából, s voltaképpen egyedülálló kincs. Ráadásul ez a darab nagyon sokat mond a tudásról, a tudományról és a tudós felelősségéről, a viták súlyáról, értelméről vagy értelmetlenségéről és a jövendő tudományának veszélyeiről is.

Pólya György heurisztikai alapművében azt hangsúlyozta, hogy:

A gazdag és jól szervezett előismeretek tárháza a problémamegoldó fontos kelléke – majd hozzátette: Talán még fontosabb a jólszervezettség – mely könnyebben hozzáférhetővé teszi előismereteinket, mint a terjedelem.93

  • 93 Pólya György (1968): A problémamegoldás iskolája. Budapest: Tankönyvkiadó, 96. (Kiemelés: B. V.)

Az irodalmi utalások heurisztikus gondolkodást előmozdító szerepe azon múlik, hogy mennyire gyorsan és milyen gazdagon képes ezeket a jól szervezett előismereteket nyújtani, s nem csak az egyes gondolkodónak, hanem az egymást „fél szavakból” is érteni képes problémamegoldó közösségnek. Mérei Ferenc pontosan ebben az értelemben mondja ki a szociálpszichológia alapvető tételeit: „Az utalás az élményközösség anyanyelve.” „Az utalás nem egyenlő anyagával, annál több.”94 A fejben „kéznél lévő” szöveg, amely már az elhagyott hazában is kánonná lett, ráadásul bír a fenti tulajdonságokkal, mint a Tragédia, az – úgy gondolom –, éppen a megfelelően gazdag és jól szervezett előismereteknek azt a tárházát képes nyújtani az emigrációs közösségnek, a hálózatnak,95 amely egyfelől az otthonossági érzés minimumához, másfelől kreativitásuk szabad kibontakoztatásához szükséges. S minthogy Madách drámájának bizonyos értelemben az emberi tudás az igazi főszereplője, ez különösen alkalmassá teszi e heurisztikus szerepének betöltésére.

  • 94 Mérei Ferenc 1998 [1961], 25. és 166. p.
  • 95 Palló 2004, 214. p.

Természetesen vannak más művek, és akadnak Madáchnál esetleg nagyobb írók, költők mind a világ-, mind a magyar irodalomban. Ám azzal a teljességgel, gazdagsággal és ugyanakkor jól szervezettséggel, amit a Tragédia a maga történeti rendjével, struktúrájával és nem utolsósorban korpuszának belátható voltával egybefoglal, nemigen múlja felül semmi.96 Megkockáztatom, hogy ez a magyarok lingua francája, és legtöbbször rendkívüli kreativitásuk titka. Az persze már nehezen lenne elképzelhető, hogy egy – Madáchot nem ismerő – nem magyar anyanyelvű kolléga számára külön lefordítsák az éppen odavágó utalást. A fordításhoz magyarázatot kell fűzni, ez pedig éppen magát az asszociációt bizonytalanítaná el, s a frissen kipattant ötletet számolná fel. Az utalást értő közösség tagjai azonnal és közvetlenül reagálnak. Számukra az idézet utalás egy nagyobb egészre, tehát szó szerint idézetet jelent, kulcsot a további együttes gondolkodáshoz s a siker ígéretét, ha követik a benne felismerhető, a megoldást előlegező sémát.

  • 96Ellene vethető, hogy az Ady-élmény nyilvánvalóan legalább ugyanilyen vagy talán még mélyebb nyomot hagyott a korosztály gondolkodásában. Ezt nem is áll szándékomban vitatni. Ady azonban nem oltja ki Madách hatását, inkább egymást erősítik, és viszont.

Ez olyankor is igaz lehet, ha nem sikerül (egyelőre) szövegszerűen kimutatni bármiféle közvetlen utalást a Tragédiára. Egyrészt éppen a fordítás nehézkes volta miatt a tudósok munkáikban ritkán utalnak magyar irodalmi élményekre, másrészt gyakran az illetők maguk sincsenek tisztában azzal, hogy mentalitásukat, jövőszemléletüket, egyes problémák iránti fokozott érzékenységüket stb. milyen mélységekben befolyásolja a madáchi kánon.97 Sokat mond azonban, ha mintegy ellenpróbaként összevetjük olyan kreatív helyzetekkel, amikor értelemszerűen nincs jelen Madách.

  • 97Klein György példáján már láthattuk, hogy a gondolatok magyarra fordítva olykor „hazatalálnak”.

Pauli, Wigner és az Ördög szimmetriája

A tételt, mely szerint a magyar tudósok egyik fontos sajátossága, hogy a fiatalkorban elsajátított irodalmi kultúra és ezen belül a különlegesen kiváló magyar irodalmi kultúra mélységesen és bensőségesen beivódott a gondolkodásmódjukba, és kitörölhetetlen nyomot hagyott tudományos mentalitásukban is, sőt éppen ez a mentalitás volt a nevezetes magyar (budapesti) kreativitás egyik leglényegesebb forrása, különféle szempontok szerint ellenpróbának vethetjük alá.

Aki túlzottnak tartaná azt a jelentőséget, amelyet a Tragédia szövegének tulajdonítok a tipikusan magyar tudósi mentalitás kialakításában és működtetésében, annak megfontolásra ajánlom a következő – lényegében találomra kiragadott – példát.

Wolfgang Pauli 1957 végén levelet küldött barátjának, Heisenbergnek. Az idő tájt már régóta keresték az egységes térelmélet kidolgozásának lehetőségét.

Wolfgang lelkesedése minden egyes lépéssel nőttön-nőtt – írja visszaemlékezésében Heisenberg –, sem azelőtt, sem azóta nem tanúsított ilyen mindent elsöprő érdeklődést a fizika iránt.

Pauli sorai híven tükrözték emelkedett lelkiállapotát.

…A szimmetria osztódása és redukciója; íme, az anyag lényege! Az előbbi a Gonosz ősi attribútuma (mondják, a »kétség« szó eredetileg »kettősséget«, azaz dichotómiát jelentett). Egy püspök mondja valamelyik Bernard Shaw-darabban: »Legyünk pártatlanok az ördöggel szemben is!« Nosza, karácsonykor meglátogathat bennünket. Ha tudná a két nagy isteni versenytárs – Krisztus meg a Gonosz –, micsoda szimmetriát alkotnak ők ketten! Az istenért el ne mondd ezt az eretnek gondolatot a gyerekeidnek. Von Weizsäcker bárónak viszont megemlítheted.98

  • 98 Werner Heisenberg (1983): A rész és az egész. Budapest: Gondolat, 305. p.

Egy héttel később Pauli ezt írja:

Óráról órára változik a kép. Minden folyékony állapotban van. (Aztán egy idézet:) Az értelem ismét beszél, reményünk sejdít szebb jövőt. Sóvár szívünk nagyot remél: a lét forrása hívja őt. … A zsákbamacska kibújt a zsákból, kieresztette a karmait: osztódás és szimmetriaredukció. Pártatlan voltam; hagytam, hadd ütközzék meg az anti-szimmetriámmal, és mi történt: végleg megadta magát…99

  • 99 Heisenberg 1983, 305. p.

A példa több dologra is rávilágíthat: egyrészt mutat egy vetületet, amelyben rekonstruálható annak a gondolati erőfeszítésnek az íve, amelyben Wolfgang Pauli élete vége felé még egyszer utoljára megkísérelte egészében megragadni az elemi részecskék fizikáját. Leveleiben pontosan követhető, hogy egy (dráma)irodalomban megfogalmazott gondolat hogyan képes „szikrát gyújtani”, modellt kínálni egy egészen más terület elméleti kérdéseinek tisztázásához. Ugyanakkor, olvasva Pauli történetét, felvetődik a kérdés: miért nincs itt Mefisztó? Hiszen a Tragédia ismeretében egy magyarnak szükségképpen és azonnal beugrik az éppen idevágó idézet: (Lucifer az Úrnak) „Együtt teremténk, osztályrészemet követelem!” Gondolom, hasonló helyzetben nem lett volna szükség hosszas magyarázkodásra a marslakók nyelvén. (Visszagondolva a Madách és Goethe közötti különbségeket szenvedélyesen tárgyaló írások és viták sokaságára, nem tűnik nagyon erőltetettnek a gondolat, a két ördög között éppen a szimmetria terén van eltérés.100) Paulinak végül is már nem futotta többre az erejéből. Pesszimista fordulat következett be, és nem sokkal azután, hogy feladta a küzdelmet, meg is halt.

  • 100Neumann Miklós emlékezésében említette, hogy náluk az asztalnál gyakori beszédtéma volt Goethe: „De hát ez nem azt jelenti, hogy mi kizárólag Faust Mefisztó-ördögével foglalkoztunk. További ördögöket is vitattunk, ill. szerepüket Mefisztóéjával összehasonlítottuk. Két fontos példa: Madách Imre »Az ember tragédiájá«-nak Lucifere, és Molnár Ferenc »Ördög«-e.” (Lásd Neumann 1990, 113 p.).

Wigner Jenő 1963-ban az atommag és az elemi részecskék elméletének kialakításában, elsősorban pedig az alapvető szimmetriaelvek felfedezésében és alkalmazásában nyújtott munkásságáért kapta a Nobel-díjat. Hargittai István kémikusnak ifjú korától többször is alkalma volt Wignerrel találkozni:

Visszagondolva beszélgetéseinkre – írja –, és azokat azóta gyűjtött tapasztalataim hátterére vetítve Wigner számomra a legmélyebb benyomást azzal érte el, hogy számára nem volt külön fizikai szimmetria és kémiai szimmetria, és így tovább, csak szimmetria létezett. Alkalmazott modelljeiben különböző esetekben különböző dolgok kaptak hangsúlyt, de a szimmetria univerzalitása megmaradt. Azóta Nobel-díjas fizikusok is többször megmagyarázták nekem, hogy a fizikai szimmetria és a kémiai szimmetria mennyire eltér egymástól, de én már Wigner óta tudom, hogy nem ezek az eltérések a meghatározók.101

  • 101 Hargittai István (2002): Wigner Jenőtől tanultam szimmetriát. Polanyiana 1–2. 75. p.

A tévedések elkerülése végett le kell szögezni: Pauli példáját, ahogy Heisenberg látta, kizárólag annak szemléltetésére hoztam, hogy az alkotó természettudományos gondolkodás számára is milyen óriási jelentősége lehet annak, amit és ahogyan az irodalmi művek fogalmaznak vagy sugallnak. A kreativitás lélektana szempontjából joggal mondhatjuk, hogy efféle „gyújtószikrának” – Feyerabenddel szólva – szinte „bármi megteszi” ott, ahol a mondanivaló valahol félig-meddig készen áll, és keresi önnön kifejezési formáját. Ahogy Madáchnak Humboldt Kosmosa, Palágyinak talán éppenséggel Madách Tragédiája volt ilyen gyújtószikra, hiszen tudjuk, hogy az „esztéta” és a „természettudós” Palágyi a „filozófus” Palágyival karöltve hosszú ideje keresett valamilyen kifejezési formát, míg rátalált az igazi nagy Műre. Ha a készen talált irodalmi szöveg (vicc, mese, vers, próza) „elég jó”, akkor segítségével elég konkréttá tehető mások számára is a mondandó. Minél inkább közismert az eredeti idézet és kontextusa, annál könnyebb az utalást érteni mindannyiuk számára. Márpedig a Tragédia ilyen. Minél több utalás és parafrázis (akár tréfás formában) kötődik hozzá, annál bensőségesebbé válik a közönség (a közösség) viszonya a műhöz. Márpedig a Tragédiát a közönség bensőségesen ismerte.

Karinthy – aki talán minden idők legmélyebb Madách-értője volt – Az Emberke tragédiájával nem kifigurázta, hanem úgyszólván bekebelezte Madáchot, úgy, hogy míg kiemelte annak humorát, épségben megőrizte az eredeti mondanivaló pátoszát:102

A Tragédia monumentális kompozícióját csak a gúláéhoz tudom hasonlítani

– írta a Nyugat 1923-as Madách-számában Karinthy.

Goethe Faustjának nincs ilyen kompozíciója: történetének szeszélyes rajza híven követi az emberi természet vonalát – a benne lüktető, csapongó lélek ruháját veszi fel –, talán élőbb és emberibb is a történet maga. De ha együtt nézem őket: mintha fellobbanó lángoszlopot látnék, mely megvilágít egy kietlen, hatalmas épületet. Így világítja meg Faust a Tragédiát – a lángoszlop azonban kialszik, s a sötétben csak az épület marad meg.103

  • 102Néhány éve a Madách Színház felújításában igen nagy sikerrel játszották Budapesten Az ember tragédiáját úgy, hogy az egyes színek között az odavágó Karinthy-részletet mesélte el két kisgyermek: a kis Káin és a kis Ábel. Kerényi Imre rendezői ötlete – az egyéb újítások java részével együtt – a közönségnél célba talált, az előadás az elmúlt évtizedek hagyományához képest szokatlanul élőre és aktuálisra sikerült.
  • 103 Karinthy Frigyes (1923): Madách. Nyugat 3. sz.

Érdekes – de talán nagyon is jellemző – jelenség figyelhető meg a neves temesvári fizikus, Toró Tibor A Tragédia eszmerendszerének tudományelméleti vonatkozásairól című kis tanulmányában, melyet Az ember tragédiája 2002. március 15-i bemutatójára, az új Nemzeti Színház felavatása alkalmából írt (Várad 1. sz.). Felhívja a figyelmet Madách gondolatainak korszerűségére, és arra, hogy

A fizika fejlődésének utolsó száz éve fényesen igazolja Madách véleményét a nagy építészek, a tudományos szintézisre képes nagy szellemek szükségességéről.

Majd az ilyen tudományos szintézisre képes nagy szellemek közül felsorolja J. C. Maxwellt, A. Einsteint, W. Heisenberget és E. Schrödingert. Toró ezután felhívja a figyelmet, hogy Heisenberg álláspontja mennyire megegyezik Madách száz évvel ezelőtti véleményével a tudományos szintézisre képes, széles látókörű nagy szellemek szerepéről és fontosságáról: a modern természettudományokban a szűk és lelkiismeretes szakembernek még fontos szerepe lehet – idézi Heisenberg gondolatait –, de nem élenjáró szerepe. Mert függetlenül attól, hogy fizikáról, kémiáról, biológiáról vagy medicináról van szó, ha jelentős haladást akarunk elérni, arra kényszerülünk, hogy túlnézzünk az egyes diszciplínák határain a szomszédos területek felé, és néha még ezeken is túl, egészen a filozófiáig.

Kérdés: vajon miért nem ötlik eszébe itt a jeles fizikusnak legalább egyike-másika azoknak a tudós zseniknek, akik valamennyien Madách gondolatain és „gondolatainak dallamán”104 nőttek fel? Toró „megdöbbentőnek” találja, hogy mennyire összecseng Madách Keplerrel kimondatott meggyőződése a tudás nehéz, de reményteli fejlődéséről („S a tant, mely most őrültséghez vezet / Szövevényes voltával, akkoron, / Bár nem tanulja senki, minden érti”) a Nobel-díjas fizikusnak, R. Feynmann-nak a kvarkokra vonatkozó paradox tudásunkról szóló elgondolásával, hogy jóllehet az elmélet alapfeltevése egyszerű és röviden megfogalmazható, empirikus igazolását nem könnyű megtalálni. Ettől a kérdés nyitottá válik, kiderülhet, hogy tévedtünk, de az is lehet – hangoztatja Madáchcsal szólva –, hogy huszonöt év múlva minden iskolás gyerek tudni fogja a választ, hogy miért volt igazunk.

Ismét fel kell tenni a kérdést, miért nem asszociál a Tragédia bemutatóját ünneplő fizikaprofesszor köszöntőjében legalább egyre, egy másik Nobel-díjasra is, Wigner Jenőre (akinek kedves tanára a Tragédia tudományszemléletéről több fontos könyvet író Mikola Sándor volt, s akiről Wigner a legnagyobb tisztelettel emlékezik)?105 Vagy miért nem gondolt legalább arra a Szilárd Leóra, akinek hazahozott hamvait Csoóri Sándor e szavakkal búcsúztatta:

Szilárd Leó hazatért hamvai fölött nem mondhatjuk el a szülőföld, a szülőhaza iránti ragaszkodás magasztos mondatait, magunkat csapnánk be velük. De elmondhatunk mást, ami legalább annyira sugalmazó és meghatározó erő, mint a szülőföldé. S ez pedig a magyar kultúrához való tartozás ösztönökbe írt élménye. A lángelméjű tudós maga mondja el, hogy édesanyja meséi és történetei után Madách Imre műve: »Az ember tragédiája« hatott rá elemi erővel és maradandóan. Érdemes lesz majd egyszer Szilárd hajszoltságát, örökös hely- és alakváltoztatásait mélylélektanilag és metaforikusan összehasonlítani Ádáméval. Ugyanígy Lucifer vakmerő kérdéseit érdemes összevetni az övével, amellyel a természetet, a létet, az értelmet faggatta. Szilárd a »Gondolkodom: tehát vagyok« descartes-i filozófiai tételen azzal lépett túl, hogy a gondolkodást becsületbeli ügynek tekintette.106

  • 104Pólya György írja: „Amikor fiatal voltam, csak úgy faltam Anatole France regényeit. Az elbeszélések hangja jobban vonzott, mint maga a történet.” (Pólya 1968, 151. p.)
  • 105„…Fizikát persze Mikola Sándortól tanultunk, és büszkén mondhatom, hogy két év után annyit tudtam, hogy fizikai kurzus a Budapesti Műegyetemen vagy a Technische Hochschulén majdnem teljesen ismétlésnek tűnt fel.” (Idézi Füstöss László [2002]: Wigner Jenő (1902–1995). Polanyiana 1–2: 63.)
  • 106Szilárd Leó itthoni temetésén, 1998-ban Csoóri Sándor beszélt arról is, hogy Szilárd élete alkonyán is az eszkimójelenetet idézte („sok az eszkimó, de kevés a fóka”), amikor rámutatott, hogy a modern háborúkat inkább az olajért, mint az emberi szabadságjogokért vívják.

Többről lehet itt szó – és tudásszociológiai szempontból érdekesebbről –, mint puszta figyelemkimaradásról, hiszen ehhez hasonló jelenségről, az ignorálás jellegzetes visszatérő mintázatról beszélt Pléh Csaba a magyar pszichológiai hagyományban107 is. Meggyőződésem, hogy komplex tudásszociológiai elemzésre van szükség, hogy feltárhassuk azt, hogyan és miért alakult ki a magyar kulturális (és tudományos) hagyománytudatnak ez a másutt talán nem (legalábbis nem ennyire) tipikus „lyukacsos” mintázata.108

  • 107 Pléh Csaba (1998): Hagyomány és újítás a pszichológiában. Budapest: Balassi Kiadó, 78. p.
  • 108Nem teljes felejtésről van szó, hanem időszakos amnéziáról. „»Marslakó« üzemmódban” tehát a Madách-asszociáció könnyen adódik: „Számunkra jelkép, hogy porai a Csendes-óceán partjáról hazarepültek a Duna partjára. Mi, magyarok most azért gyűltünk itt össze, azért jöttek el a fiatalok is, tanítványaink, hogy az ő irányítását érezve ne a múltba, hanem Ádámként a jövőbe pillantsunk. Szilárd Leó ma a magyaroknak nagyon fontosat ad: hazajött, hogy általa szívünk mélyén mi is többek, felelősségtudatosabbak, jobbak legyünk.”
  • „Mondottam: Ember küzdj, és bízva bízzál!” (Idézetek Csoóri Sándor beszédéből a Kerepesi temetőben; Forrás: Marx György [1998]: Szilárd Leó hazatért. Fizikai Szemle 4. szám 115. p.)
A Fasori Gimnázium épülete

Befejező gondolatok

Érdemes a fenti, szerteágazó gondolatmenetet még egyszer, tézisszerűen összefoglalni:

A polihisztor-jelenség csak a pozitivista paradigma tudományképének a visszavetítésében tűnik rendkívülinek, a polihisztor tudósok tevékenysége csupán abból a nézőpontból látszik követhetetlenül zűrzavarosnak. Újabb paradigmaváltáskor éppen a polihisztorok (mint tiszteletet érdemlő előfutárok) témáihoz és szemléletmódjához nyúlnak vissza az újdonság képviselői.

A tudományos (és művészi) kreativitás „magyar változatának” a titka soktényezős. Az azonban bizonyos, hogy a megismerő, asszociatív, magyarázó stb. sémák kulturális természetűek, ezért korán és mélyen beépülnek a tudás szerkezetébe. Ezt a jellemzőt külső megfigyelőként könnyebben észrevenni és jellegzetes vonásként leírni (magyarázni persze nem feltétlenül), mint belülről.

Ilyen jellegzetes „nemzeti vonásokat”, illetve különböző hagyományok kereszteződéseit a tudományos alkotásokban éppúgy nyomon lehet követni, mint a műalkotásokban vagy az élő hagyományokban. Pontosabban: ezek a mintázatok részei a hagyománynak.

A tudós zsenik legérzékenyebb ifjúi éveiben a magyar kultúrában megőrződött – bár nem feltétlenül tudatos formában – egy korábbi paradigma romantikus természetfilozófiai és társadalomfilozófiai szemlélete. Ezt a szemléletet nem a modern természettudományok közvetítették (nem is tehették), hanem az igen magas színvonalú szépirodalom, azon belül is mindenekelőtt Madách Imre műve, Az ember tragédiája.

Kellett legalább egy ELÉG JÓ SZÖVEG, hogy betöltse a lingua franca szerepét (a kollektív tudattalanban is). Az elég jó annyit jelent itt, hogy a világa elég gazdag ahhoz, hogy lehetőleg minden felmerülő gondolatot ki lehessen fejezni a szövegének valamelyik részletére utalva, másrészt viszont elég zárt, hogy az általa kínált utalásokat és asszociációkat a közösség tagjai azonnal, magyarázat és kommentár nélkül felfoghassák és továbbgondolhassák. A szövegnek egyszerre pontosnak, konkrétnak, érdekesnek és nem utolsósorban szépnek is kell lennie.

Minthogy pedig a kínálkozó elég jó szöveg egyben az anyaközösség kanonizált szövegei közé tartozik, ezért azt az erkölcsi többletet is képes volt nyújtani, amellyel a forrás rendelkezik: s ezáltal az alkotó gondolkodás valódi iránytűjévé válhatott.

1961-ben a pesti börtönben Mérei Ferenc, a megrögzött konstruktív pesszimisták egyike, WC-papírra, titokban lejegyzett – már többször idézett – Lélektani naplójában így foglalta össze a kulturális hatásnak ezt a fajtáját (figyeljünk fel az idézet végén a spontán beugró Madách-sorokra is a II. Kepler-jelenetből):

Vannak tehát olyan jelképek – s ezek a nem hasonlaton, hanem érintkezésen, együtt előforduláson alapulók –, amelyek rész-egész összefüggésen nyugszanak, s így az átélő számára utalások, de az adott kultúrkörben olyan együttes érzelmi színezetet kapnak, hogy a rész abban is felidézi az indulattelt egészet, aki azt maga nem élte át. A jelképnek tehát bizonyos társadalmi feltétele is van, s ebből a szempontból elmosódhat az utalás és a szimbólum különbsége. Ami eredetileg csak utalásosan (tehát csak a közvetlen átélő számára) érthető rész-egész összefüggés volt, az bizonyos társadalmi-kulturális átalakulásban jelképpé válhat: »bár nem tanulja senki, minden érti«.

A Fasori Gimnázium épülete
Palágyi Menyhért
(1859–1924)
bölcseleti doktor, gimnáziumi tanár, filozófus, fizikus
Schiller-Nationalmuseum / Deutsches Literaturarchiv Marbach

Bárány Nándor fotói

Sebesség
1934 · Magyar Fotográfiai Múzeum
Forgástestek
1934 · Magyar Fotográfiai Múzeum
Mozgáskompozíció
1935 · Magyar Fotográfiai Múzeum
Ingamozgás
1936 · Magyar Fotográfiai Múzeum
Egyensúly
1936 · Magyar Fotográfiai Múzeum
Bárány Nándor (1899–1977) elméleti optikus, szakíró, gépészmérnök, műegyetemi tanár

Bárány Nándor (1899–1977) – elméleti optikus, szakíró, gépészmérnök, műegyetemi tanár, az MTA levelező tagja, valamint az American Photography Honorable Mention díjas fotóművésze. Az ő nevéhez fűződik egy lágy rajzú lencserendszer megalkotása 1932-ben, melyet Hafár néven a HAFA forgalmazott; elsőként sikerült neki Magyarországon reflexcsökkentő T bevonatot előállítani. Gyakorló fotóművészként szívesen kísérletezett, az új tárgyiasság egyik első magyarországi képviselőjeként tartjuk számon, aki elsősorban elvont fogalmak képi megjelenítésére törekedett. Szakirodalmi munkássága is jelentős, az Optikai műszerek elmélete és gyakorlata című hatkötetes munkája (1947–1956) mind az optika, mind a fotográfia összefoglaló jelentőségű műve. 1931–39 között 18 díjat nyert külföldi kiállításokon, 1951-ben Kossuth-díjjal ismerték el munkásságát. Önálló monográfiája A tudós fotós, Dr. Bárány Nándor címmel Fejér Zoltán tollából jelent meg 2009-ben a Magyar Fotográfiai Múzeum kiadásában. Tóth Balázs Zoltán: Modernista törekvések a magyar fotográfiában

Források
  • A kreativitás mintázatai. Szerkesztő Békés Vera) Budapest: Áron Kiadó, 2004. 130–177 p.
  • MTA Filozófiai Intézet.