Néhány filozófiai szempont a „neptunista-vulkanista” avagy „neptunista-plutonista” vita tudománytörténeti értelmezéséhez

Békés Vera
CSc tudományos főmunkatárs MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Filozófiai Intézet főiskolai docens Esterházy Károly Főiskola Filozófia Tanszék
geológia, neptunizmus, plutonizmus, vulkanizmus, keletkezéselmélet

Ha korábbi tudományos nézeteimet felülbírálom, ez nem az én egyéni, szubjektív fejlődésem. Nem; a tudomány maga lép előbbre ezáltal.

A tudományos múltat érintő ismereteink csak ritkán terjednek túl mai bevett nézeteink közvetlen előzményein. Történeti tudatunkból gyakran kiesnek olyan régi viták, amelyek pedig a maguk idején nagy visszhangot keltettek a szakmai közösségnél jóval szélesebb körökben is.

Ilyen polémia volt a 18. század utolsó harmadában fellángolt neptunizmus-vulkanizmus illetve neptunizmus-plutonizmus vita, amely mára csaknem teljesen feledésbe merült, jóllehet a maga idején egyike volt a legnagyobb jelentőségű és egyben legszenvedélyesebb tudományos összecsapásoknak. Jelen írásban arra teszek kísérletet, hogy felvázoljam, milyen szellemi fordulat nyomán jöhetett létre egyáltalán a vita, s milyen szerepet játszott e fordulatban a fiatal Kant, és végül: az egész folyamatban hogyan értelmezhető Alexander Humboldt munkássága.

A 19. század végén szerkesztett Pallas Nagylexikonban a ’Neptunizmus’ címszó alatt ez áll:

a geológiában ama nézet, mely szerint a Föld szilárd kérgének minden anyaga, és úgy az egész Föld kérge is a vízből rakódott le, illetőleg a víz közreműködésével keletkezett.

Ide vehető még a ’Diluvianizmus’ is, mint

az a tan, mely szerint a földrétegeket az özönvíz (esetleg nemcsak egy, hanem nagyobb időközökkel több) rakta le, és a bennök található kövült növények s állatok az akkor elpusztult növényeknek s állatoknak maradványai.

A ’Vulkanisták’ címszó szerint:

a geológia történetében azok a geológusok, akik a kőzeteket és általában a geológiai jelenségeket a tűz működéséből magyarázták, szemben a neptunistákkal meg a plutonistákkal.

Végül pedig a Pallas szerint a ’Plutonizmus’

a geológiában az a nézet, mely szerint a kőzetek és általában a geológiai jelenségek nemcsak víz munkájának és hatásának eredményei, hanem a föld belsejének, illetőleg a benne levő izzó folyós anyagnak.

Minthogy e vita kontúrjai mára elmosódtak, nem nyilvánvaló például, hogy a plutonizmus és a vulkanizmus megnevezések nem egymás szinonimái. Mindkét irányzat képviselői ugyan élesen szemben álltak a neptunista alapelvekkel, de lényeges vonásokban különböztek egymástól: Robert Gheyselinck szavaival a kettő között ott van egy egész eszmevilág elmúlása!.1

A 18–19. század fordulója körüli korai vitákban a neptunisták és vulkanisták is osztoztak legalább egy hallgatólagos előfeltevésben, abban, hogy egyetlen ható ágenst és egyetlen egységes eredetmagyarázatot kell találni a földfelszín s benne az egyes ásványok és kőzetek keletkezésére és történetére. Így az egyes tényekre vonatkozó neptunista, illetve vulkanista magyarázatok szükségképpen kizárták egymást, miközben egyre gyakrabban szembesültek saját rendszerükön belül felmerülő anomáliákkal. Ad hoc magyarázatokkal voltak kénytelenek élni a neptunisták például, amikor számot kellett adni a földfelszín alatti magas hő eredetéről és természetéről, a vulkanisták pedig a felszíni vizek eredetéről, vagy például a síkvidéki ún. vándorkövekről ugyancsak üggyel-bajjal tudtak konzisztens és koherens elméletet adni. Éppígy neptunista elméleti keretek közötti anomáliaként jelentkezett a bazalt eredetének problémája, és megfordítva: az úgynevezett sziklavíz-jelenségnek aligha lehetett kielégítő magyarázatát adni kizárólag vulkanista alapokon. Az ilyen anomáliák előbb-utóbb szükségképpen szétfeszítették a neptunizmus vs. vulkanizmus radikális szembenállás kereteit. Évtizedek múltán jogosan összegezhette Hegel:

Mind a két elvet lényegesnek kell elismerni; de külön-külön egyoldalúak és formálisak. A Föld kristályán a tűz még éppoly hatékony, mint a víz: a tűzhányó hegyekben, forrásokban, a meteorológiai folyamatban általában….2

  • 2 Georg Wilhelm Friedrich Hegel: A természetfilozófia. Enciklopédia II. 3. szakasz A. 339. § Függelék – Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979, 345. p. Fordította Szemere Samu.

Ennek a geognóziai vitának a rendkívüli jelentőségét az európai eszme- és tudománytörténetben mai szemmel nézve elsősorban az adja, hogy egyike volt a korai modernitás első tudományos polémiáinak. Szembenállásuknál pedig ma inkább figyelemre méltók azok a szempontok, amelyekben a felek hallgatólagosan egyet értettek. Az igazán jelentős nóvum ugyanis, amit sem a víz-, sem a tűzpártiak nem vitattak: az a program maga, hogy fel kell tárni a földfelszín történetileg kialakult, valódi természetét, valamint az a felismerés, hogy lehetséges egyáltalán a Föld eredetét érintő ilyen tudományos igényű magyarázat. A hangsúly a magyarázat tudományos természetén van, amely független a bibliai teremtéstörténettől, és nem számol a Gondviselés közvetlen beavatkozásának előfeltételezésével. Mindkét tábor (legalábbis szándéka szerint) állításait empirikusan megfigyelt tényekre alapozta, a vitában racionális érveket használt, és ugyanezt követelte meg a vitapartnerétől is. Ami nem jelenti azt, hogy a vitázókat maguk a tények mint perdöntő bizonyítékok kényszeríthették volna álláspontjuk feladására. Korántsem biztos például, hogy a korábban neptunista Alexander Humboldt a „terepen, a tények kényszerítő hatására” vált vulkanistává, és fordult szembe mesterével, Wernerrel. Tudvalévő, hogy Humboldt több felsőfokú intézmény neves tudósának kurzusait is látogatta,3 mielőtt beiratkozott a freibergi Bányászati Akadémiára, hogy Wernernél mélyítse el geológiai ismereteit. Meghatározó jelentőségű évet töltött a göttingeni egyetemen is, Johann Friedrich Blumenbach, Johann David Michaelis, Christian Gottlob Heyne, Georg Forster és nem utolsósorban Georg Christoph Lichtenberg tanítványaként. Ez utóbbinak írt hálás levelét ma is idézik a göttingeni egyetem honlapján:

Én nem csupán azon pozitív felismerések summáját tekintem, amit az Öntől hallottakból meríthettem. Még ennél is többre becsülöm azt az általános irányt, ami felé Ön a gondolatmenetemet terelgette. Az igazság önmagában is értékes portéka, de még értékesebb a rávezető út megtalálásában szükséges jártasság megszerzése.4

  • 3 Nicolaas A. Rupke: Alexander von Humboldt. A Metabiography (corrected edition). University of Chicago, Chicago – London, 2008. Életrajzírói feljegyezték, hogy Alexander Humboldt valójában autodidakta volt, szerteágazó tanulmányai során nem tett le egyetlen vizsgát sem, ám ez nem volt akadálya annak, hogy a polgári szellemben nevelődött fiatal arisztokrata felfedező tudományos munkássága mellett fontos közhivatalokat töltsön be pályája során.
  • 4 http://www.uni-goettingen.de/en/74905.html

Az ifjú Humboldt Göttingenből indult első nagyobb tanulmányútjára példaképével és mentorával, Georg Forsterrel, a tapasztalt felfedező utazóval és útleíróval.5 Humboldt első tudományos dolgozatában ennek a Rajna-menti útnak geológiai tapasztalatait gyűjtötte össze Blumenbach számára.6 Felhasználva göttingeni klasszika-filológiai tanulmányait, Strabón és Plinius érvei alapján voksolt Werner elméletére a neptunizmus kontra James Hutton-féle vulkanizmus polémiában. Épp ezért feltehető, hogy a fiatal kutató nem annak következtében vált Werner hívévé, hogy a terepen végzett kutatásai során úgymond sziklavizet fedezett fel a bazaltok üregeiben, s ez meggyőzte a neptunizmus igazáról, hanem fordítva lehetett: a kor tekintélyes természettudósának, Wernernek felfogásával rokonszenvező ifjú eleve „vízpárti” szemmel vizsgálta az üledékes eredetűnek felfogott kőzeteket, s minden új fölfedezését igyekezett e keretek közé illeszteni. Fordítva is igaz: amikor később Dél-Amerikában nagy magasságokban tengerikagyló-kövületeket talált, akkor, minthogy már meggyőződéses vulkanista volt, nem is próbálta werneriánus alapon magyarázni e jelenséget. Ellenkezőleg: azokat éppenséggel az általa tanulmányozott vulkáni mechanikus kivető erők egyik tanúbizonyságaként értelmezte.

Szemcsés hegytömegeknek és üledékes rétegeknek ilyen föltolása (amilyen legújabban is igen nagy területen történt egy chilei földrengésnél) láttatja meg velünk annak a lehetőségét, hogy tengeri kagylóknak azok a kövületei, amelyeket én Bonplanddal együtt 14 000 láb magasságban, az Andes-láncolat hátán gyűjtöttem, nem valami vízözön révén, hanem vulkanikus emelőerők útján jutottak ebbe a magasságba.7

  • 5 Erwin A. Ackernecht: Georg Forster, Alexander von Humboldt, and Ethnology. = ISIS (46), 1955/1, 83–95. p. Forster, mint ismeretes, 18 évesen, professzor édesapját kísérve részt vett Cook kapitány második világ körüli útján.
  • 6 Alexander von Humboldt: Mineralogische Beobachtungen über einige Basalte am Rhein. Braunschweig, 1790. Lásd még Vécsey Zoltán bevezető tanulmányát Alexander Humboldt Az Orinoco vadonában című könyvéhez (Gondolat, Budapest, 1967).
  • 7 Alexander Humboldt: Kosmos. Atheneum, Budapest, I. 46. Fordította Fülöp Zsigmond.

Tény, hogy Humboldt Mexikóban, a vulkánok alapos tanulmányozása után dolgozta ki végleges elméletét, ám e vulkánokat korántsem „semleges szemmel”, hanem egy már kozmikussá szélesített elmélet szemszögéből vizsgálta. Régi barátja, Leopold von Buch vulkanista teóriáját alkalmazta, valamint Bessel kozmikus elméletének fizikai elveit terjesztette ki a vulkáni tevékenység átfogó elméletének megteremtésekor. Nem adta fel az átfogó magyarázat igényét:

Én vulkanizmusnak nevezem a szó legáltalánosabb értelmében akár a Földön, akár kísérőjén, a Holdon azt a reakciót, melyet valamely bolygó belseje a kérgére gyakorol. Aki nem ismeri a kísérleteket a mélységgel fokozódó meleggel (mely kísérletek alapján híres fizikusok azt gyanítják, hogy a felülettől számított öt földrajzi mérföldnyi mélységben a gránitot megolvasztó izzó forróság uralkodik), az előtt érthetetlen marad sok újabb megfigyelés olyan vulkánok kitörésének egyidejűségéről, melyeket országok választanak el egymástól, a megrázkódtatások hatásairól földrengéseknél, meleg ásványvízforrások hőmérsékletének állandóságáról, a nem egyenlő mélységű artézi kutak hőmérsékletének eltéréséről stb. Pedig a Föld belső melegének ez az ismerete némi halvány fényt vet bolygónk őstörténetére is.8

A szövegből jól kivehető, hogy Humboldt itt már nem egy korai antineptunista vulkanizmusban gondolkodik, hanem sokkal inkább egy olyanfajta személetet képvisel, amit a 19. század végi lexikonok plutonizmus-ként írtak le. Az átfogó magyarázat igénye itt már nem jelenti az eredetmagyarázatokra nézve kötelező homogenitást: a maga helyén jogosultsága van mindkét megközelítésnek. Így például a skandináv eredetüktől távol, Közép-Európa-szerte fellelhető gránittömbök, az ún. vándorkövek eredetmagyarázatában Humboldt szerint helye van akár valamiféle lokális – nem mindent eluraló! – vízözön-feltevésnek is.9

  • 8 Humboldt: Kosmos. I. 46. p. Nota Bene: éppen ezek voltak azok az ismert jelenségek, amelyek anomáliaként merültek fel a neptunista koncepció keretei között.
  • 9 Lásd Alexander Humboldt: Az Orinoco vadonában. Gondolat. Budapest, 1967. 25. fej. 466. p. A 11. lábjegyzetben a kötet szerkesztője, Vécsey Zoltán hozzáteszi, hogy ezt a jelenséget ma nem vízözönnel, hanem jégzajlással magyarázzák – jelen szempontból itt most a lényeg, hogy Humboldt a vándorkövek jelenségére nem keres vulkanista magyarázatot.

Hogy valósághű képet kapjunk arról, milyen előzményekre is támaszkodhatott Humboldt a Kosmosban – amely talán először és utoljára egy konkrét formát öltő természetkutatói-természetfilozófiai rendszer –, vissza kell tekintenünk egy évszázaddal korábban történt eseményre. Ez a vázlatos krónika arra talán elég, hogy érzékelhessük, miféle természeti és szellemi földindulások előzték meg a földtudományok történetének első tudományos vitáját.

1755. november 1-jén, éppen Mindenszentek napján, erős földrengés, majd szökőár és tűzvész pusztított Európa negyedik legnagyobb városában, Lisszabonban.10 A csapások néhány óra alatt letarolták csaknem az egész fényűző palotákkal teli partvidéket, s elpusztult mintegy harmincezer ember.

  • 10 Historical Earthquake theories. http://www.univie.ac.at/wissenschaftstheorie/heat/heat-1/heat000f.htm; Lásd még Balázs Bálint: Az első modern katasztrófa. Lisszabon elpusztulása. = Múlt-kor történelmi magazin, 2005. október 31.

A történetírók számon tartják, hogy a lisszaboni katasztrófa nagyon mély és katartikus hatást gyakorolt a kortárs gondolkodókra, a rendkívüli világeseményt széles körben vitatták, elemezték. Elég emlékezni Voltaire Candide-jának lisszaboni fejezetére, amikor is hősei, balszerencséjükre, épp e földrengés és szökőár következtében szenvednek hajótörést. Miután sikerült partra vergődniük, Pangloss semmitől nem zavartatva a földrengések tudományos magyarázatáról elmélkedik:

Lima város ugyanilyen remegéseket érzett tavaly, mégpedig Dél-Amerikában; egyforma okok, egyforma okozatok; biztosan valami kénhegylánc lesz véges-végig a föld alatt, Limától egészen Lisszabonig. – Semmi sem valószínűbb – mondta [a sérült, ájulással küzdő] Candide –, de az isten szerelmére, adj egy kis bort meg olajat. – Hogyan hogy csak valószínű? – vágott vissza a filozófus. – Mondom, hogy a dolog régesrég be van bizonyítva.

Nem sokkal ezután a bűnösökre vadászó inkvizíció foglyai lesznek, mert mint az író felvilágosít bennünket:

A földrengés Lisszabonnak háromnegyed részét lerombolta, mire az ország bölcsei nem leltek hatékonyabb módot a teljes romlás megakadályozására, mint azt, hogy szép autodaféval kedveskedjenek a népnek; a coimbrai egyetem ugyanis amellett döntött, hogy pár ember lassú tűzön, nagy ceremóniával való megégetése mindennél csalhatatlanabb gyógyszer mindennemű földrengés ellen.11

  • 11 Voltaire: Candide vagy az optimizmus. 6. fejezet, 1. bek. Kiemelés tőlem: B. V.

Voltaire szatírájának mélyén ott rejlik egy egész korszak dilemmája: vajon lehet-e, kell-e, szabad-e a Biblia által megjövendölt isteni jelnek felfogni ezt a katasztrófát? A gyarmatain meggazdagodott Lisszabon, „a bűnös város” valóban Isten büntetetését szenvedi? Ha pedig ez a pusztulás Isten büntetése, akkor minek a jeleként értelmezhető az a vitathatatlan tény, hogy ártatlan gyermekek és apácák tömege lelte halálát a katasztrófában, s hogy miközben kolostorok dőltek romba, viszonylag épen maradt a rosszhírű vigalmi negyed?

Az 1755-ös földrengés-esemény komolyan megrendítette a pályáját kezdő Immanuel Kantot is. Mint Ernst Cassirer írta:

Ahogy Goethét hétéves kisfiúként megrázta a lisszaboni földrengés »rendkívüli világeseménye«, először késztetvén őt mélyebb töprengésre, ahogy ennek az eseménynek a nyomán lobbant fel Rousseau és Voltaire közt a vita »a világok legjobbikáról« – úgy Kant sem menekedett meg attól, hogy ez ügyben gondolati számadásra kényszerítve ne érezze magát.12

  • 12 Ernst Cassirer: Kant élete és műve. Osiris, Budapest, 2001. 66. p. Fordította Mesterházi Miklós.

A katasztrófa idején első nagyobb munkájának, Az ég általános természettörténete és elméletének kiadására váró Kant az Előszóban világosan megfogalmazta súlyos dilemmáit, amellyel kapcsolatban néhány éven belül majd megteszi döntő lépéseit:

Ha a világegyetem a maga teljes rendjében és szépségében csupán az önnön általános mozgástörvényeinek átengedett anyag műve, ha a természeti erők vak mechanikája ilyen pompásan kifejlődhetik a káoszból, s önmagától ilyen tökéletességre juthat, akkor teljesen erejét veszti az isteni okozó ama bizonyítása, amelyet a világegyetem szépségéről alkotnak. A természet elégséges önmagának, nincs szüksége isteni kormányzásra, a keresztény világ szívében feltámad Epikurosz, s istentelen bölcselet tiporja el a hitet, amely tiszta fényét nyújtja a természet megvilágítására.13

  • 13 Immanuel Kant: Előszó Az ég általános természettörténetéhez. = uő: Vallás a puszta ész határán belül. Gondolat, Budapest, 1974, 36. p. Fordította Vidrányi Katalin.

Egy ilyen tétel elfogadása végső soron azzal járna – és Kant ekkor még nem kíván továbblépni –, hogy megkérdőjelezhetővé válik a természetnek az isteni Gondviseléstől való függését kimondó alapelv. Egy ilyen lehetséges következtetést kétoldali támadás fenyeget, mondja Kant: egyfelől azon tudósok részéről, akik úgy gondolják, hogy az emberi ész erőit meghaladja egy olyan vállalkozás, amelynek célja

A teremtés nagy egységeit a végtelenség teljes kiterjedésében átfogó rendszerességnek a fölfedezése, az égitestek létrejöttének és mozgásaik okának a természet első állapotából mechanikai törvények útján való levezetése…14

Másfelől a „másik oldal”, a populáris teológia részéről hangzatosabb fenyegetéssel számol Kant, nevezetesen:

…hogy merészség és vakmerőség a magára hagyott természetnek tulajdonítani az olyan folyamatokat, amelyekben a legfőbb lény közvetlen keze nyomát látjuk, s egyben attól tart, hogy e kotnyeles vizsgálódások nem egyebek az istentagadás védőbeszédénél.15

  • 14 Immanuel Kant: Előszó Az ég általános természettörténetéhez. = uő: Vallás a puszta ész határán belül. Gondolat, Budapest, 1974, 35. p. Kiemelés tőlem: B. V.
  • 15 Uo.

Kant és kortársai életében bizonyosan fontos szerepet játszott a lisszaboni földrengés: mert mintegy katalizált olyan régóta érlelődő szellemi folyamatokat, melyek által merőben új észlelési perspektívák nyíltak a „magára hagyott természet” kutatója előtt. A földrengést követő évben Kant három cikkben is foglalkozott a magyarázattal, majd további három év múlva az Elmélkedések az optimizmusról című írásában visszatért a témára. Igazán azonban csak 1763-ban, Az egyetlen lehetséges érv, amellyel Isten létezése bizonyítható című tanulmányban sikerült feloldania dilemmáit, oly módon, hogy új konceptuális keretek közé helyezte az eredeti kérdéseket. A világeseményeket két osztályba sorolta: természeti erőkkel indokolhatókra, valamint természetfelettiekre. Ez utóbbiak egyik fajtáját azok a közvetlenül az isteni erő által létrehozott, ún. materiálisan természetfeletti, csodás esetek alkotják, melyekre nem vonatkoztathatók természetes okok.16 A természetfeletti események másik fajtáját Kant formálisan természetfelettinek nevezi, és lényegi mondanivalója van róla:

Sok olyan erő van a természetben, amely képes az egyes embereket, államokat vagy az egész emberi nemet romlásba dönteni. Földrengések, forgószelek, tengerárak, üstökösök etc. … Ám azon törvények körében, melyek szerint mindez megtörténik, az emberi nem bűnei és morális romlottsága egyáltalán nem olyan természeti okok, amelyek ezzel összefüggésben lennének. Egy város gaztetteinek nincsen befolyásuk a Föld rejtett tüzére, s az első világ bujaságai nem tartoznak azon ható okok közé, amelyek a maguk pályáját járó üstökösöket képesek lettek volna magukhoz lehúzni. S ha ilyesmi megtörténik, akkor azt természeti törvénynek tulajdonítjuk, amivel azt akarjuk mondani, hogy az eset szerencsétlenség, nem pedig azt, hogy büntetés, tehát az emberek morális magatartása nem lehet oka valamely természeti törvény szerint a földrengésnek, mivel az ok és az okozat között nincsen kapcsolat.17

  • 16 Immanuel Kant: Az egyetlen lehetséges érv, amellyel Isten létezése bizonyítható – Harmadik elmélkedés: A világ dolgainak Istentől való függéséről, a természet rendjének köszönhetően vagy nélkül. = uő: Prekritikai írások. Osiris–Gond-Cura, Budapest, 2003, 154. p. Fordította Mesés Péter.
  • 17 Uo. 153. Kiemelés tőlem: B. V.

Az érvelés folytatásban Kant reflektál a várható ellenvetésre is:

És még, ha előzetes intézkedések hosszú sorának köszönhetően, amelyek külön plántáltattak a világ hatást kifejteni képes erőibe, az esemény végül büntetésként történt is meg, s még ha rögvest úgy véljük is, hogy Isten már a teremtéskor minden előkészületet megtett arra, hogy az esemény később a természetben erre irányuló erőknek köszönhetően a kellő időben megtörténhessék (amint azt Whiston vízözön-elméletéből, amely szerint üstökösök okozták, elgondolhatjuk), a természetfelettiség egyáltalán nem csökken, hanem csak messzebb kitolódik, egészen a teremtésig, s ezzel leírhatatlan mértékben ki is bővül.18

Ezután mondja ki a legfontosabb tételt:

Akárhány olyan büntetés vagy jutalmazás, bármennyi más olyan esemény legyen is a világban, amelyeknél a természet erőinek mindig külön, rendkívüli módon kellett az egyes esetekre irányulniok, s még ha e sokaságban bizonyos egyformaság uralkodik is, ezek mégis egy közvetlen isteni törvénynek, nevezetesen Isten bölcsességének vannak alárendelve, de semmiképpen sem valamilyen természeti törvénynek.19

  • 18 Uo. 154. p. Kiemelés tőlem: B. V. Sokat mondó az idézetben szereplő kritikai utalás William Whiston (1667–1752) elméletére. Az anglikán pap és tudós meggyőződéssel vallotta, hogy a Bibliában foglalt teremtés- és vízözöntörténet tudományosan is magyarázható, ennélfogva szó szerint veendő. 1736. októberre meg is jósolt egy Londont elpusztító vízözönt, úgymond „a Vég kezdetének jelét”, amely azonban persze elmaradt.
  • 19 Uo. 155. p.

Kant tehát határozottan és véglegesen szembefordult a populáris teológia magyarázat-sémáival. Lépése, mely egyben a kora modernitás időszakában megindult szellemi emancipálódási folyamat betetőzésének is tekinthető, jelentős hozzájárulás a korszak természetkutatási programjainak filozófiai megalapozásához. Azzal, hogy átszabta a tények, események értelmezési keretét, egyben felmutatta a plauzibilitás új struktúráját is. A természetkutató immár az anagogikus20 magyarázat-sémák sugallta „jelek” helyett természeti okozatok okait kereste, és magyarázataiban helyet engedett a „véletlen esemény” fogalmának (ilyenformán a „szerencsétlenségnek”) is.21

  • 20 Fónagy Iván, a nyelvi alakzatok és gondolkodási sémák történetileg változó összefüggéseinek kutatója részletesen elemzi az anagogikus szemlélet jellemzőit. Az anagogé: ’felvezetés’ célja egyrészt elrejteni a valóságot az avatatlan szemek elől, másrészt az avatottak képesek megfejteni és közvetíteni a jelenségekbe kódolt transzcendens üzenetet. Az anagogés magyarázat során a valóság eseményeit jelnek tekintik: a jelenség jel. Lásd Fónagy Iván: A költői nyelvről. Corvina, Budapest, 289. p.
  • 21 Ugyancsak Fónagy Iván hívta fel a figyelmet, hogy a ’véletlen’ fogalmának megjelenése a racionális – tudományos – gondolkodás viszonylag kései terméke. A véletlen hiánya tág teret hagy az előjelekben való hitnek, és a ’jeleken’ alapuló jóslásoknak. Ezen a ponton közel jutottunk már a természeti tárgyak, természeti jelenségek anagogikus interpretációjához. Ha van jel, mindig hozzá képzelhető a feladó. Fónagy: A költői nyelvről, 294. p.

A természettudományos kísérleteiről, felfedezéseiről, valamint mély filozófiai belátásairól egyaránt nevezetes Lichtenberg egyik aforizmájában reflektált arra, hogy az emberi értelem emancipálódását megteremtő fordulat végtelenül nagy megrázkódtatás is egyben:

Nagy veszteség az bárkinek, ha hitét egy bölcs, a világot igazgató lény létében elveszíti, márpedig ez, úgy vélem, szükségszerű következménye a filozófia és a természet mindennemű tanulmányozásának. Az ember nem szűnik meg ugyan egy istenben hinni, de ez már nem gyermekkorunk erős és oltalmazó karú Istene; olyan lény ő, akinek útjai nem a mi útjaink, akinek gondolatai nem a mi gondolataink, akire a segítségre szorulók már nemigen számíthatnak.22

  • 22 Georg Christoph Lichtenberg: Aforizmák. T-Twins, Budapest, 1995. [J 833G] 114. p. Fordította Tatár Sándor.

Mintegy száz évvel a nagy lisszaboni földrengés után a Kosmos kiadásán munkálkodó agg Alexander Humboldt összefoglaló számadást, vagy még inkább úti jelentést készít a maga előrehaladásáról az egykor Kant megnyitotta pályán:

Nagyon messzire vagyunk még attól az időtől, amikor majd lehetséges lesz minden érzéki szemléletünket a természetfogalom egységére koncentrálni. Sőt kétes, hogy közelegni fog-e valaha ez az időpont. A probléma bonyolultsága és a kozmosz mérhetetlensége majdnem az ez irányú reményt is meghiúsítják. Ám ha az egész elérhetetlen is számunkra, mégis, a problémák legalább részleges megoldása, a világjelenségek megértésére való törekvés marad minden természetbúvárlat legmagasabb és örök célja.23

  • 23 Humboldt: Kosmos I. 77. p.

Gurka Dezső (szerk.): Formációk és metamorfózisok. A geológia, a filozófia és az irodalom kölcsönhatásai a 18–19. században. Budapest: Gondolat Kiadó, 2013.

Luisenburg leomlott gránittömbjei a Fichtelgebirge-ben
J. W. Goethe · 1820 · tollrajz · 11 × 17,1 cm · Magántulajdon
Summary

Some philosophical aspects of “neptunist-volcanist” or “neptunist-plutonist” controversy in the interpretation of the history of science

Vera Békés

This paper is an attempt only to sketch, what natural and spiritual earthquakes preceded the so called „neptunism-volcanism” debate or „neptunism-plutonism” polemy (there are some important differences between volcanism and plutonism) as the first scientific discussions in the history of earth sciences. Furthermore I focus on the role the young Kant had in this radical change of European worldview. Finally I try to give an interpretation about the way how the whole process had shaped the development of naturalist theory and praxis of Alexander Humboldt. In 1755 a strong earthquake, tsunami and fires devastated almost the whole Portugal capital and killed about thirty thousand people. The Lisbon disaster had a very deep and cathartic effect on contemporary thinkers, such as Voltaire and Kant, and at the same time paradoxically opened up completely new perspectives to scientists for making observation of “abandoned” and “left to its own” Nature. As Kant put it in 1763:

“There are many forces in nature are capable of dumping some people, states or no destruction of the entire human decision. Earthquakes, typhoons, ocean rates, comets etc. But […] within the laws according to which it does so, the human and moral depravity of sin is not at all due to natural causes … And when something like this happens, it is attributed to natural law, which we want to say that the event of an accident, not that punishment, so people moral behavior can’t be caused by a natural law of the earthquake, as between cause and effect there is no connection.”

Forrás
  • Gurka Dezső (szerk.): Formációk és metamorfózisok. A geológia, a filozófia és az irodalom kölcsönhatásai a 18–19. században. Budapest: Gondolat Kiadó, 2013.
  • ELTE BTK Tudásáramlás