Tüdőbetegségek az irodalomban

Dr. Berta Gyula
Apponyi Magánklinika, Kaposvár
orvoslás, tüdőbetegségek
szóelválasztás

A művészet számtalan ága közül az irodalomban leggyakoribb a tüdőbetegségek ábrázolása. Még a képzőművészetből lehetne egy-két példát hozni, de az irodalomban olyan bőségben találunk műveket a különböző tüdőbetegségekről, hogy közülük a terjedelmi korlátok miatt csak mutatóban lehet néhányat megemlíteni, és még kevesebbet lehet idézni. Az idézetek – a fenti ok miatt – többnyire az adott műnek „lecsupaszított” részét ábrázolják, a teljes mű lelőhelye a Függelékben megtalálható. Minden említett mű érdemes arra, hogy teljességében megismerjék.

Tüdőgyulladás

A tüdőgyulladás mindennapi súlyos, gyakran halállal végződő megbetegedés volt az elmúlt századokban. Sok regényhős sorsát alakította úgy írója, hogy tüdőgyulladás végezzen vele, és ezekről a novella- vagy regényhősökről a szerzők helyenként többé-kevésbé hiteles tüneti leírást adtak. Saját tüdőgyulladásuk megéléséről sem ritkán számolnak be írók, de általában önvallomásban vagy naplóban.

Az egyik legkorábbi magyar nyelvű tüneti leírást Janus Pannonius versei között találjuk:

[…] ártalmas láz fene lángja emészt el,
Kardnál metszőbb tűz marja, fogyasztja tüdőm.

Írok, s érzem közben a lázrohamot közeledni,
Dermesztő fagya már terjed a tagjaimon.
Kékül már ajakam, híg nedv csöpög orrlyukaimból,
És hallom vacogón összeverődni fogam.
Ujjhegyeim s lábujjaim is már eljegesedtek,
Olykor szinte megáll, majd szaporáz üterem.
Födjétek, szolgák remegő testem takarókkal,
Bár azokat később sorra a földre dobom.
Mert már szinte kigyúlok a hőtől, mint az a fáklya,
Mely kénhez közelít, s lángja magasra lobog.

Van egy olyan kitétel a versben, ami arra utal, hogy nem először van baj a tüdejével, és még azt is kihallhatjuk belőle, hogy gyanítja a környezeti ártalmak (jelen esetben a hadba vonulás) szerepét a betegség kiújulásában:

Ó, én háborodott, odahagytam az árnyat, a békét,

És e nehéz életmódhoz túl gyönge tüdőmnek
Hőség, por, zivatar s éji hideg sokat árt.

Janus Pannonius: Mikor a táborban
megbetegedett
. Részlet. Kálnoky László fordítása

Pár évszázaddal később egy másik magyar költő szintén szemléletesen ír betegségéről:

Fojtó szirokkóknak hevétől
Asznak tüdőhólyagjaim,
S a kriptáknak fagyos szelétől
Borsódznak minden tagjaim.
Szívem megett egy láthatatlan
Kéznek nyila bélővé áll,
S mellyem csontbóltján irgalmatlan
Sarkával rúgdos két halál.

Csokonai Vitéz Mihály:
Tüdőgyúladásomról. Részlet

Tuberkulózis

A tuberkulózist nem elsősorban műveken keresztül, hanem a művészekre, művészetre gyakorolt hatásán mutatom be.

A 17–19. században bizonyosodtak meg arról, hogy egyes esetekben javulást eredményeznek a „nagy utazások”, főleg Itáliába és Görögországba, és sokan ott kerestek enyhülést vagy gyógyulást a betegségükre. (Ők az „egészségturizmus” előfutárai.) Skandináviából, Közép-Európából, de

Nagy-Britanniából is sok tuberkulotikus beteg kereste fel ezeket a mediterrán országokat, aminek több következménye lett. Az egyik az volt, hogy a tuberkulózis, amely ezekben az országokban addig ritkán fordult elő, egyre inkább elterjedt. A másik: gyönyörű művek (útleírások, versek, regények) születtek az átélt élmények, az itáliai táj és emberek hatására. A harmadik: a betegek közül számosan haltak meg ezeken a helyeken, távol hazájuktól, Itáliában vagy más mediterrán országokban. A „Nápolyt látni és meghalni” szállóige számukra sajátos jelentést kapott.

John Keats betegen utazott Itáliába, és Rómában halt meg. Frederik Chopin tbc-je miatt több mediterrán országot felkeresett, hosszabb időt töltött egy elhagyott kolostorban Mallorcán, majd kevéssel később Párizsban meghalt.

A romantika korában lett a tuberkulózis erős inspiráló tényező az alkotóművészek számára. Novalis (1772–1801) német költő, író „Himnusz az éjhez” című költeményét szerelme tbc miatti halála ihlette. Novalis egyébként maga is tuberkulózisban halt meg 29 éves korában. Betegségét – stílusosan – valószínűleg írótársától, Friedrich Schillertől kapta el, aki szintén tuberkulotikus volt. Ekkoriban terjedt el a tbc eufemisztikus elnevezése is: „fehér betegség”-nek és gyógyíthatatlansága, kiismerhetetlensége miatt misztikus kórnak ábrázolták műveikben a kor írói, költői.

A 19. század művészeinek egyes műveiben időnként fontos szerepe van a tuberkulózisnak. Verdi operája (egyébként Alexander Dumas „Kaméliás hölgy” című regényéből merítve témáját), a La Traviata főszereplője ugyanúgy tuberkulózisban hal meg a nyílt színen, mint Mimi, Puccini „Bohémélet” című operájának női főhőse.

A szanatóriumi kezelés volt az első rendszeresített kezelési módszer a tbc-s betegeknél, ahol a magaslati levegőt, a napfényt és a jó táplálkozást tartották fő gyógytényezőnek. Nem véletlen, hogy a 20. század egyik leghíresebb, tbc-s betegekről szóló műve, Thomas Mann „Varázshegy” című nagy regénye is Davosban egy tüdőszanatóriumban játszódik. A Magas-Tátra egyik szanatóriumában, Új-Tátrafüreden egy szanatóriumban keresett gyógyulást Tóth Árpád is. A betegség ijesztő tünetének, a vérköpésnek költői leírását is neki köszönhetjük. Megdöbbentőek azok a képek, amiben a tüdejéről és a feltörő vérről ír.

Nézd, nincs páncélom, mellvasom,
Kitakarom a mellkasom,
E borda-rácsos bús lugast,
Zászlós tüdőm, a bús lyukast…

Tüdőm rekedten felzihál
A csontos rácsú furcsa kasban,
Mint őszi szélben csapkodó
Tépett függöny a bús lugasban…

A vérerek bús ágbogán
Roncsolt tüdőm rőt lomb a fán…
…Levánnyad róla, mint a bús,
Elomló lomb, a gyenge hús…

A bordák közé aggatott
Tüdőt, mit bús kór lyuggatott,
S melyből, ha néha… vér
....... feltör, és ajkamig ér
....... bíbor iszap
........... kicsap.

Tóth Árpád: Elkoptam. Részlet

Künn a folyosón ismét feltűnt az ápolónővér, rövidlátón és kíváncsin leskelődött utánuk. Az első emeleten pedig Hans Castorpnak a földbe gyökerezett a lába, megállította egy elképesztően szörnyű zörej, amely eléggé közelről, a folyosó kanyarulatából hangzott; nem volt hangos ez a zörej, de olyan végletesen borzalmas, hogy Hans Castorp arca eltorzult, és tágranyílt szemmel meredt unokaöccsére. Köhögés volt nyilván, férfi köhögése: de ez a köhögés semmiféle egyéb köhögéshez nem hasonlított, amit Hans Castorp valaha életében hallott; sőt ehhez képest minden más köhögés, amit addig ismert, pompás, életerős megnyilvánulásnak volt mondható; ebből a köhögésből hiányzott minden kedv és lendület, nem is löketszerűen tört fel, hanem úgy hangzott, mint valami kísérteties, erőtlen kotorászás egy felbomló szervezet pépjében. Bizony, ennek rosszul áll a szénája — jegyezte meg Joachim. — Egy osztrák arisztokrata, tudod, elegáns férfi, tisztára úrlovasnak született. Most pedig idejutott… De még járkál.

Míg folytatták útjukat, Hans Castorp szüntelenül az úrlovas köhögését taglalta.

— Gondold meg — mondotta —, hogy én ehhez foghatót még sosem hallottam, nekem ez teljesen új, nem csoda, hogy megrendít. Annyiféle köhögés van, száraz és oldott, és a kettő közül az oldott a jobbik, amint mondják, sokkal kellemesebb, mint az efféle ugatás. Mikor fiatal koromban (így mondta: „fiatal koromban”) torokgyíkom volt, akkor ugattam, mint a farkas, és mindenki örült, amikor megoldódott a köhögésem, tisztán emlékezem rá. De ilyen köhögés, mint ez itt, ilyen még nem volt, legalábbis én még nem tapasztaltam hozzá hasonlót … hiszen ez már nem is élő ember köhögése. Ez nem száraz, de oldottnak sem lehet nevezni, ez nem a helyes kifejezés. Hisz ez olyan, mintha belélátnék abba az emberbe, hogy mi van benne belül… csupa iszap és szotyogó…

— Ugyan! — mondta rá Joachim. — Hiszen én mindennap hallom, igazán nem kell lefestened.

De Hans Castorp sehogy sem tudott napirendre térni az imént hallott köhögés felett, többször is elismételte, hogy az ember szinte belelát az úrlovasba, és amikor beléptek a vendéglőbe, utazástól bágyadt szeme izgatottan csillogott.

Thomas Mann: A varázshegy I. A 34. számú szoba

Asztma

Lucius Annaeus Seneca (Kr. e. 4 körül–Kr. u. 65) a híres római sztoikus filozófus és államférfi asztmás volt. Nagyon érzékletes leírását adja az asztmás rohamnak, közben egy kis – sztoikushoz méltó – elmélkedést is belesző a leírásba.

[… e]gy kórnak vagyok szinte kiosztva – nem tudom, miért kellene görögös nevén [asthmának – A szerk.] neveznem, elég jól kifejezi a „fulladozás”. A roham nagyon rövid, s a viharhoz hasonlít, egy órán belül általában megszűnik. Hiszen ki adja ki páráját sokáig? Minden testi baj, válság átvonult rajtam: ennél egyik sem látszik terhesebbnek. Hát persze; hiszen akármi más csak betegeskedés, ez viszont a lelket hányja ki. Ezért hívják az orvosok a „halál előgyakorlatának”. Mert egy napon a lélegzet meg is teszi, amivel gyakran megpróbálkozott. […] Én bizony a fojtogató rohamok kellős közepén sem szűntem meg vidám és bátorító gondolatokban pihenést keresni. […] „Mi ez? – mondom. – Ilyen gyakran kísérletezik velem a halál?” Tegye csak, én már régen kikísérleteztem. „Mikor?” – kérded. Mielőtt megszülettem. A halál a nemlét; hogy ez milyen, már tudom. Az lesz majd utánam is, ami előttem volt. Ha valami kín van ebben az állapotban, okvetlenül volt akkor is, mielőtt napvilágra jöttünk; ámde akkor semmilyen gyötrelmet sem éreztünk. […] a közbülső időben szenvedünk valamit, de mindkét felől mély a nyugalom. […] Minden, ami előttünk volt, halál. Mit számít, hogy még nem kezded, vagy már abbahagyod, mikor mindkét állapotnak a megvalósulása a nemlét?

Ilyen és hasonló bátorítást intéztem magamhoz szakadatlanul – mégpedig némán, hiszen a beszédre nem volt erőm. Azután lassanként a fulladozás lihegéssé csillapult, egyre nagyobb szüneteket tartott, visszakozott és elállt.

Seneca: Erkölcsi levelek, 54. levél. Kurcz Ágnes fordítása

Köztudott, hogy Németh László eredetileg orvos volt. Marcel Proust ürügyén az asztmáról szóló fejtegetése sokkal több orvosi leírásnál. Egy érzékeny, a lelket ismerő művész tudja csak így meglátni a betegség egy különös aspektusát:

Az asztma csak felületes, orvos elé tartozó tünete egy mélyebb betegségnek, amely csak annyiban betegség, amennyiben minden túlzott tulajdonság betegség is.

Az asztma az érzékenység betegsége. A levegőben úszó pollenszem, a vérébe keveredő anyagból egy szemernyi, melyet más meg sem érez, az asztmást fojtogatni kezdi.

Ami másnak közömbös környezet, neki a vérébe hatoló, az idegeit rángató ellenség. A külső és belső miliő az ő teste határhártyáin át folyton keveredik, s állandó izgalomban tartja. Az új nemcsak új látvány, hanem új állapot: szorongás, vagy megkönnyebbedés. Ha ő egy tájra emlékezik, nemcsak agykérgével emlékezik, hanem a légzőizmaival és a szívdobogásával. Az asztmásnak minden sejtje egy szem és közérzete a környező világnak mintegy biológiai analízise. Amilyen rettenetes ez az asztma betegségnek, olyan nagyszerű írói erénynek. Egy ember, aki ennyire a saját testén át ismeri meg a környezetét, másképp tudja érzékeltetni…

Németh László: A minőség forradalmaProust világaAz asztma áldásai

COPD

A COPD [Chronic Obstructive Pulmonary Disease – krónikus obstruktív légúti betegség – A szerk.] diagnózisát sokszor még ma is nehéz kimondani a manapság divatos overlap formák és egyéb bizonytalanságok miatt. Különösen nehéz a retrospektív diagnózis. Arany János légúti betegségét joggal COPD-nek tartják. Sokat dohányzott, és számos adat van arra, hogy élete utolsó harmadában ez a betegség keserítette az életét. Erre utalnak az „Elégiák” címen összefoglalt szösszenetei.

Mi vagyok én? Senki Pál,
Egy fájó gép, mely pipál.

Tegnap, mint ma
Hurut, flegma,
Gyilkos asthma,
Emphysema,
Meg rheuma,
Örök téma.

Óh rút
Hurut!
Az ember addig hurú’t,
Míg egyszer megmurút.

Vagy a tüdő, vagy a máj,
Vagy a szív, de az a táj!
Érzem, szorul, feszül, fáj.
Ettől csappan meg a háj:
Ez mondja majd nekem: állj!
Hanem panaszt ne ejts, száj!
Az élet úgy sem volt báj,
Meghalni jobb, ha – muszáj.

Áj-Váj

Az idézetekből sejthető, hogy a COPD komorbiditásai is kínozhatták, erre vonatkozóan a kortársak írásai is utalnak (ízületi panaszok, metabolikus betegség, a testtömeg megcsappanása stb.). Feleségének leírása pedig megfelel a COPD egyik exacerbációjának.

[…] Május közepén pedig szegény Arany bácsid lett olyan veszélyes beteg, hogy egyik óra sem volt a másikig biztosítva: gégecső gyulladása volt tüdő lobbal. Tizenhét napig nem fekhetett sem éjjel sem nappal, ha két percig feküdt, a legnagyobb fuldoklás fogta el, úgy kapkodott a levegő után, mint vízbe fulladozó. Volt rá eset, hogy az orvosi szert sem volt képes lenyelni, vagy egy korty vizet. Senki sem hitte, hogy meglábalja. De olyan gyenge is, hogy alig tud járni még ma is.

Arany János feleségének levele rokonához

Fulladás

A fulladás ugyan tünet, de nem volt szívem kihagyni a következő idézetet. Az egyik legmegrendítőbb magyar vers Babits Mihály: Balázsolás című verse. A dyspnoenak olyan szemléletes, költői képben való deinícióját találjuk ebben, aminek feltétlenül helye van az illusztrációk között.

Mert orv betegség öldös íme engemet
és fojtogatja torkomat,
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm
zihál, s mint aki hegyre hág,
mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,
kifúlva, akként élek én örökös lihegésben.

Függelék

Lucius Annaeus Seneca
(Kr. e. 4 körül–Kr. u. 65)
Janus Pannonius
(1434–1472)
Csokonai Vitéz Mihály
(1773–1805)
Arany János
(1817–1882)
Babits Mihály
(1883–1941)
Tóth Árpád
(1886–1928)
Németh László
(1901–1975)
Marcel Proust
(1871–1922)
Thomas Mann
(1875–1955)