A költő és a komplementaritás elve

L. I. Ponomarjov
fizika, atomfizika, kvantumfizika
szóelválasztás

Maga a komplementaritás elve – a fizikával való összefüggése nélkül* – régi találmány. Lényegében a dialektikus logika meglehetősen ismert kategóriája, és különböző formákban nemegyszer kimondták különböző korok különböző filozófusai. Arisztotelész azt mondta például, hogy „a harmónia az ellentétek keveréke és összeolvadása”, Hegel triadikus ritmusai pedig sikerrel alkalmazhatók a kvantummechanikai fogalmak elemzésére.

  • * komplementaritás elve – a Bohr által kigondolt komplementaritás elve szerint a dolgokat külön-külön lehet vizsgálni aszerint, ahogy ellentétes tulajdonságaik vannak. Például a fizikusok szerint a fény egyaránt hullám- és részecskefolyam – két látszólag egymást kizáró tulajdonság – ezen elv alapján.

Ebben az összefüggésben nem érdektelen arra emlékeztetni, hogyan fedezték fel újra önmaguknak a költők a komplementaritás elvét. 1901-ben Valerij Brjuszov egy cikket írt Igazságok címen, amelyben szó szerint a következők olvashatók:

Bármilyen legyen is világképünk, vannak olyan alapok, amelyek feltétlenül kötelezőek a gondolkodás számára… Amikor gondolkodni kezdek,… el kell hinnem, hogy én, az ember gondolatilag megragadhatom az igazságot. Lehetséges, és valószínű, hogy vannak más utak is a világ megragadására: az álmok, előérzetek és revelációk, de ha már egyszer valamilyen okból a logikus gondolkodást választottam, hinnem kell benne. Máskülönben minden gondolkodás szükségtelenné válik…

A gondolkodásnak pluralitásra van szüksége, függetlenül attól, hogy ez az én felosztásában áll-e, vagy pedig valamiféle külső tényezőként jelenik meg. A gondolat, és általánosabban az élet, legalább két alapelv konfrontációjából kel életre. Egyetlen alapelv: nemlét, az igazság egysége: nem gondolkodás. Nem lenne tér, ha nem lenne jobb és bal; nem lenne erkölcs, ha nem lenne jó és rossz…

Az igazságban csak az értékes, amiben kételkedni lehet. »Nap van« – ebben nem lehet kételkedni… Ez igazság, de nincs benne önálló érték. Ez az igazság senkinek sem kell. Senki nem megy máglyára érte. Sőt, hogy világosabban fogalmazzunk, ez nem is igazság, hanem meghatározás. »Nap van« – ez csupán sajátságos kifejezése annak, hogy: ezt meg ezt a tárgyat Napnak nevezem.

Az igazságnak csak akkor lesz értéke, ha egy lehetséges világkép részévé lesz. Ám ugyanakkor vitathatóvá válik, legalábbis lehetséges vitatkozni róla… Sőt mi több, egy értékes igazságnak feltétlenül joga van egy vele ellentétes, megfelelő igazságra; más szóval egy olyan ítélet, mely teljesen ellentétes egy igazsággal, végső soron szintén igaz…

Nyilván helyénvaló itt, hogy felidézzük Blaise Pascal (1623–1662) szavait, aki ezt írta:

A pyrrhonisták, a sztoikusok, az ateisták stb. elvei igazak, de következtetéseik hamisak, mert az ellentétes elvek szintén igazak.

Feltűnő, hogy a fenti megállapítások közül nem egy szinte szó szerint előlegezi Bohr megfogalmazásait. Nem mindenki tudja, hogy Bohr a maga komplementaritás-elvéhez nem a „fizikából”, hanem a „filozófiából” jutott el. A komplementaritás gondolata még ifjú korában alakult ki benne a dán filozófus Kierkegaard hatására. Később egyre erősödött és pontosabbá lett, míg végül méltó alkalmazásra talált az atomfizikában.

Valerij Brjuszov húsz évvel később, 1922-ben, a kvantummechanika megalkotása előtt írta következő költeményét, mely magáért beszél:

Az elektronok világa

Meglehet, hogy az elektronok
Világok, öt-földrészüek –
Szépség, tudás, háboruk, trónok,
Ott is, és négy-évezredek!

Meglehet, hogy minden atom-mag
Száz-bolygós világegyetem,
Tömör rendben; s olyat is forgat,
Mely világunkban képtelen.

Paránynak vélhetjük, de mégis,
A végtelenség ott is az,
Mint itt; a bú, a szenvedély is,
Sőt még a gőg is ugyanaz.

Bölcseinek saját világuk
A végtelen lét közepe,
S eredendő titokban vájnak,
Mint én, kutatnak százfele;

S pusztulásunk pillanatában,
Mig új erők árama fut,
Kiáltoznak mély öncsalásban:
Isten fáklyája kialudt.

Forrás

L. I. Ponomarjov: A kvantum nyomában. Fordította Katona Ferencné. Budapest: Kozmosz Könyvek–Uzsgorod: Kárpáti Kiadó, 1979. 256–258. p.