Áthallások

Erdély Dániel
kutatás, fejlesztés, társadalom
szóelválasztás

Mit lehet gondolni, írni azokról a jelenségekről, amelyekkel csak kivételes személyek, kivételes körülmények között találkoznak, találkozhattak. Hogyan lehetséges azokat igazolni vagy cáfolni? A dologban az a különös, hogy ezek a jelenségek is finomhangoláson múlnak. Bizonyos emberek bizonyos képességeiket képesek az átlag felett kifejleszteni és gyakorlás által a tökélyre vinni. Ki tudhatja, hogy azokban a dimenziókban, ahol ezek a rendkívüli képességek hatni és esetleg összeműködni képesek, még milyen fantasztikus eredmények és teljesítmények várhatók?

Ha valaki nem egész pontosan szerkeszt meg egy „szabályos hatszöget” a síkon, és ezt valamilyen módon mechanikusan lemásolja – mondjuk fénymásolóval (ilyenkor a digitális transzformáció során torzulások léphetnek fel) vagy a csúcsokon keresztül több rétegen átszúrt gombostűvel (ez az eljárás is eredményezhet további torzulásokat: például a tű merőlegestől eltérő beszúrása, vagy a lapok parányi elmozdulásai miatt) – akkor az így sokszorozott hatszögekkel hiába próbálja hézagmentesen lefedni a síkot. A hibák összeadódnak, egyre nagyobb hézagok vagy átfedések mutatkoznak. A kézimunkával szerkesztő ember azzal a prekoncepcióval szerkeszti a hatszögeket, hogy az méhsejtszerűen, hézagmentesen le fogja fedni a síkot, ezért folyamatos korrekciókat hajt végre. A számítógép grafikus programjai ugyanezt a műveletet kerekítésekkel hajtják végre. A hatszögekkel való lefedhetőség (más terminológiával: parkettázás) matematikailag igazolt tény, ezért a műveletek folyamatos korrekciója akceptálható. Más a helyzet abban az esetben, amikor éppen a művelet eredményeképpen szeretnénk megállapításokat tenni. Ha nem állnak megfelelő bizonyítékok és apparátusok rendelkezésre, akkor könnyen hibás következtetésre juthatunk. A „hibás következtetés” azonban nem feltétlenül olyan jellegű, amely cáfolható. Itt érkeztünk el a falszifikáció kérdésköréhez. Lakatos Imre (1998) és Karl Popper (1997) azt a kritériumot állította a tudományos megállapítás elé – amely nem igaz, csupán eldönthető állítás –, hogy állja ki a cáfolhatóság próbáját. Nem cáfolatot, hanem cáfolhatóságot várnak el a tudományos mezőben. Ez azt jelenti, hogy olyan módon legyen egy állítás megfogalmazva, hogy a logika eszközeivel döntésre lehessen vinni az igazságát vagy hamisságát. De ki határozza meg a tudományos mező érvényességi körét? Ez az a tudományszociológiai terep, amelyről Thomas Kuhn és David Bloore1 óta könyvtárnyi az olvasnivaló. Ezért nem is ez a dolog foglalkoztat bennünket. A tudomány társadalmi determináltságát könnyű belátni. A pénzügyi, stratégiai, biztonsági és hadiipari, valamint úgynevezett emberi tényezők, amelyeket nevezzünk összefoglalóan pszichikai tényezőknek – nyilvánvalóan befolyásolják a kutatás irányát, a tudományos divatot, a diskurzusba emelés esélyét, vagy éppen egy eredmény elhallgatását. (Gondoljunk Alan Mathison Turing, Tesla vagy Wilcheim Reich eredményeire, amelyeket különböző taktikai okokból, illetve politikailag és racionálisan tanácsosnak tartottak titokban tartani! Az alkotóikkal sem bántak kesztyűs kézzel. Itt aztán az ismert tényeken túl megindulhat a fantázia arról, hogy a németek által a második világháborúban végighajszolt tudományos kísérletek eredményei vajon hova és milyen célból vándorolhattak.) Ezen a ponton kissé eltávolodunk az effajta kritikai megközelítéstől egy olyan új eredmény elérésének reményében, amely képes a polárisan különbözőnek, sőt összeegyeztethetetlennek tűnő szemléleteket együttesen vizsgálni és kölcsönhatásaikat integrálni.

  • 1 Barry Barnes–David Bloor–John Henry (2002): A tudományos tudás szociológiai elemzése. Osiris.

Mit vesztenek azok, akik nem vették a fáradságot, hogy utánajárjanak azoknak a jelenségeknek, megfigyeléseknek, leírásoknak, amelyeket a középkorban „csodáknak”, a későbbiekben sokan transzcendens vagy parapszichológiai jelenségeknek neveztek? Nagyon sokat. Szinte mindent, azaz sok olyan döntésüket, amelyek esetleg az egész későbbi életüket meghatározta, egyszerűen tévedéseknek, trükköknek vagy hazugságoknak kell átminősíteniük, és ami maradt, az csupán annak a heroizmusa, hogy valamiben hittek, mert akartak hinni. A hűség a hithez fontosabbá vált számukra, mint a leleplező vagy esetleg igazoló magyarázatok vagy cáfolatok. Mire jó a hit? Arra, hogy az emberi tevékenységet, amely a szabadság és a végzet – értsd így: véges lét – általi determináltságok között vergődik, szinte emberfeletti tevékenységekre tegye képessé. És itt fel kell figyelnünk a motivációk átfedéseire. A hit narratívájában azonban mindkét esetben érvek, logikus – lineáris vagy analógiás, egymásba fészkelt – érvek rendszerével találkozunk. Az érvelés és megerősítés tehát mindannyiunk közös igénye. A „mindent egyetlen erő, elv vagy képlet mozgat” (Theory of everything) és a „teremtő – teremtés – teremtmény” – (Creator – creation – creature) nem reménytelenül összeegyeztethetetlen perspektívák ugyan, de az igaz, hogy amennyiben a konzekvensen tudományos megközelítést preferáljuk, le kell mondanunk arról az a priori tudásunkról, amely biztosít minket arról, hogy jó irányba haladunk, hiszen valójában valaminkkel tudjuk már, hogy mit keresünk. Talán ez nem is az agyunk vagy a tudatunk, hanem valahogy az egész lényünk. A legnagyobb rejtély a létrejövés és a teremtés rejtélye. Ennek a titoknak a leleplezése tűnik a fő motiváló erőnek. „Miért van egyáltalán valami? És miért nincs sokkal inkább semmi?”2 Mert: valami van, ez nagyon valószínűnek látszik. Vajon a kölcsönhatások közé nem kellene-e bevenni azt a valamit, amikor a semmire hat valami, ami által valami lesz? Nem lehetséges a teremtésnek képlete?

  • 2(Heidegger, 1949)

Lépjünk egy gondolattal vissza! Milyen eszközünk van arra, hogy számot adjunk addig nem ismert erőkről? A tudomány története során rengeteg új sugárzásra, erőhatásra vagy hullámzásra bukkantak. És abban a pillanatban, hogy sikerült valamilyen tudományosan elfogadott konvenció szerint megfogalmazni egy sugárzás, egy erő fennállását, azonosíthatóvá lesz egy érzékenység is, amely éppen ennek a sugárzásnak a vételére alkalmas. Olyan műszereket és olyan érzékenységeket próbálnak fejleszteni és kialakítani, amelyek az eddig már ismert hatásokra nem reagálnak, így azokra a frissen felfedezett, vagy éppen elismert hatásokra, amelyeket mérni szeretnének, érzékenyek lehetnek. Mi kell ahhoz, hogy egy látszólag neutrális berendezés, egy addig ismeretlen funkciót ellátó cortex felület eséllyel legyen alkalmas egy frissen felfedezett vagy éppen elismert hatás fogadására? A hatás ismerete. A hatás létének igazolása és minél tökéletesebb jellemzése.

Különleges vagy ismeretlen hatásokra leginkább különleges és ismeretlen körülmények között reagálhatunk, mert csak így küszöbölhetők ki azok a reflexek, amelyek az észlelést valóban elfogulatlanná és így „objektívvé” tehetik. A legnagyobb probléma azonban az ilyen típusú megfigyeléseknél az, hogy a bizonytalanság sok esetben szorongást okoz, és olyan támpontok keresésére kényszeríti a megfigyelőt, amely ismét eltereli figyelmét a tárgyáról. Ezért is mondhatjuk nyugodtan, hogy a felfedezéshez bátorság kell, ez az elfogulatlanság bátorsága. Az ismert dolgokat a logika ok és okozat dualitásába szorítja. Ismert okoknak ismert okozatai lehetségesek. Mert valahogy maga az ok keresése valamely megfigyelt jelenséghez immanensen előlegezi egy hozzá tartozó ok – vagy okok – létét, pedig egyáltalán nem biztos, hogy minden okkal vagy októl, oknál fogva van. Vagy pontosabban: az ok hathat a teremtés vagy a felismerés vágyára, mint lehetséges menekülési útvonal meglelése iránti vágyra, és az úgynevezett okozatnak semmi köze nincs ehhez az általános, motiváló okhoz. Elképzelhető, hogy valaki nem problémát akar megoldani, nem közvetlen szükség vezérli, hanem egy sokkal magasabb rendű feladat vagy hivatás betöltése sarkallja valamely felismerésre: kimenteni az emberiséget a kényszerképzetei közül. Lehet, hogy épp az ok-okozatiság megsejtett mocsarából. Ha új dolog elé kerülünk, akkor azt is fel kell tudnunk tenni, hogy a megfigyelt jelenség akár több tényező összejátszásának az eredménye is lehet. Ahogy a papírlap szövete és a pára munkája egy új minőséget és mintázatot eredményez, bármely változás lehet több hatás összjátékának az eredménye. Nyilván ez az ontológia is tekinthető az ok-okozatiság termékének, de mivel maga az ok finom és bonyolult egybeesések eredménye, magának az ok-okozatiságnak a mibenléte differenciálódik minden határon túl. Olyan ez, mint egy többrétegű, több emeletes tivoli játék3, ahol nem tudjuk, mely golyók érkezése okoz majd változást.

Bizonyos esetekben az új éppen annak jelenik meg, aki új állapotba mer kerülni.4 Tehát nincs ismert állapotban. Mi idézheti elő az ilyenféle érzékenységet, érzékelő állapotot? Éppen a jelenség hatásának való kitettség. És itt még egy eshetőséggel kell számolnunk: nevezetesen azzal, hogy az említett jelenség nem feltétlenül külső, a külvilágra irányuló érzékszervekkel felfogható valami, hanem egy belső hang, egy erő, egy ismeretlen állagú valami, amelyre csupán befelé irányuló érzékszervek reflektálhatnak. Az elfogulatlan szemlélődés, esetenként alárendelődés. Azt a lelki folyamatot, amelyet a dolgok ismerete esetén uralomnak érzünk a megismerés folyamán, ilyen esetekben kifejezetten alázatnak, sőt megalázkodásnak is nevezhetnénk. Alávetjük magunkat egy teljesen ismeretlen hatalomnak, az újdonság hatalmának.

  • 3Ez a hatvanas években hazánkban is megjelenő flipper játékok őse, ahol még nem lehetett a leguruló golyó útját kis karok mozgatásával befolyásolni.
  • 4Vagy éppen az új állapotban állás kapcsolja be az újdonságra fókuszált érzékelő eszközeinket. Ekkor már csak a megfogalmazás vállalása áll előttünk feladatként.
Forrás

Elektronikus kézirat.