A penészes gyík

A diftéria képe a XX. századi magyar prózában
Dr. Pintér László
orvoslás, fertőző betegségek, diftéria, torokgyík, Fekete István, Móra Ferenc, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond
szóelválasztás

Agyíkot lassan elfelejtettük, de a gyík nem felejtett el minket.

„A tavasz érkezését – abban az időben is – különféle jelek hirdették. Nemcsak közönséges jelenségekre gondolok persze, hogy – teszem azt – megcsordulnak a jégcsapok az ereszeken, megjelennek a bíbicek a rét felett, és Kis Jancsi bácsi, a falu hivatalos koldusa előhúzta taligáját (mert ő nem holmi éhenkórász gyalog koldus volt, de valóságos fogatolt koldus), hanem arra is, hogy kivételes esztendőkben amilyen ragyogással bejött a tavasz az egyik faluvégen, olyan nyirkos, sötét vonaglással osont be a másikon a torokgyík. És amíg az ekék meleg barázdákat ágyaltak a magvaknak az élet melegétől gőzölgő mezőkön, addig hánykolódni kezdett a temető hideg, sárga földje is, és meg nem nyugodott, amíg a nyár tüzes aranykeze ki nem égette a torkokból a penészt, és ki nem seprűzte a döglődő gyíkot a mocsár felé vezető úton, mert nyilván ott tanyázott. Legalábbis így mondta ezt nekem barátom és mesterem: Görbic Pista, aki mindent tudott, mindent látott (kétszer volt Andoncson is), mindenhez értett, csak egy kicsit hazudós volt.

– Hát most mutasd meg nekem, melyik az a büdös torokgyík? – mondtam barátomnak egy alkalommal, amikor a láp vizét tapostuk, és különféle kígyók, békák és gyíkok mászkáltak körülöttünk.

– Azt nem lehet látni ilyenkor. Csak tavasszal.

– Te láttad?

– Láttam. Penészles volt és röpűt.

Felnéztem a levegőbe.

– Kicsi volt? Nagy?

– Eccer kicsi, eccer nagy, mert mindig akkora, amilyenre akarja magát… ezt tudhatod.

Szégyelltem, hogy nem tudtam, azért csak annyit mondtam, hogy: persze – és irigykedtem is barátomra, aki mindent tudott, mindent látott, mindenütt ott volt alkalmas időben, s úgy látszott, hogy nélküle komoly dolgok nem is történhetnek.”

A gyík nem a mocsárban lakott, hanem az emberekben, akik szinte a keblükben melengették, anélkül, hogy tudták volna. Ott fészkelt, ahová a halál tojásait rakta: az emberek torkában.

„Közben tél lett, és közben tavasz. Szokatlan enyhe tél volt, és szokatlan korán jött akkor a tavasz, esővel, köddel és az alkonyati párákban alattomosan érkező torokgyíkkal.

Barátommal már régen találkoztam, s csak akkor jutott eszembe, amikor apám azt mondta, hogy Pistát nem szabad meglátogatni.

– Torokgyíkja van – mondta komolyan –, nagyon beteg szegény…

Ha nem szól, eszembe se jutott volna, hogy elmenjek a beteghez, de mivel meg volt tiltva – és különben is, most már Pista többet tudhat a torokgyíkról –, el kellett mennem. Persze, nem az utca felől, hol emberek jártak, és vörös cédula őrködött, hanem a kertek alatt. Egyedül volt, amikor beosontam hozzá, mert anyja orvosságért ment. Egyedül volt, és a gerendákat nézte.

– Hoztam almát – suttogtam.

Csak a torkára mutatott:

– A gyík… az éjjel láttam…

Ültem tehetetlenül, szomorúan és borzongva, s amikor barátom elaludt, hazaosontam. És többet nem találkoztam vele, csak a sírját láttam kint a temetőben, de akkor már nyár volt, a kis halmot benőtte a fű, az élet, s akkor nem éreztem, mintha barátom örökre elmúlott volna.”

Fekete István: A nadrágszíj

A gyík nem elégedett meg Görbic Pista halálával.

„Király Ferkó pedig remekelt, mert úgy elütötte egy szerencsés ütéssel a labdát, hogy átszállt az egész udvaron, és a szalmakazalban kötött ki. Nagy keresés, létra, gereblye, de a labda nem jött elő, nem is jöhetett, mert átesett a kazalon, és a földön gurulva a kukoricás között bújt meg. De ezt – úgy látszik – csak én láttam, én pedig nem szóltam. Mégis enyém lesz a labda. Igaz, hogy nem játszhatok vele, mert megismernék, de nem játszhatik Ferkó sem. Hát nem is játszott. Szomorúan kereste egy darabig kincsét, aztán elment haza, mondván, hogy alighanem beteg lesz. Akkor már bántott a labda, de – gondoltam – majd ha újra iskolába jön, »megtaláljuk« a labdát, és majd örül neki. Éppen ezért ott hagytam, ahová gurult. De Ferkó nem jött többet iskolába. Házukra rászállott a szürke rém, a torokgyík, és egy napon kivonaglott pitvarukra a jajgató bánat, harmadnap pedig magasba lendült barátom a Szent Mihály lován, azon a lovon, amely nem hoz vissza a házhoz senkit, mert istállója a temetőben van.

Ballagtunk Ferkó után döbbenten az elmúlás fekete kígyózásával, és én még külön is vonszoltam azt a gömbölyű gumidarabkát, amely felfoghatatlan súlyosra nőtt, jóvátehetetlenre, áskálódó, szörnyű koloncra bennem és ott a kukoricaszár között. Aztán a temető! Az ének síró szárnyalására peregni kezdtek a fák néma levelei, Ferkót elnyelte a föld, s a koporsó dübörögve húzta magára a hantok örökös takaróját.”

Fekete István: Törlesztés

Mikszáth Kálmán kisfiát, Jancsikát 1890-ben vitte el a torokgyík, mindörökre fájó, síró ürességet hagyva maga után.

„Mindig olyan gyenge, vézna fiúcska volt. Nem akart enni. Az orvosok pedig váltig mondogatták: »Húsra kell fogni a Jánoskát, hogy izmosodjék, erős legyen.«”

Apja azzal vette rá a húsevésre, hogy majd ha nagy lesz, meg kell verekednie Bécsben a király fiával. De hát a trónörökös meghalt.

„Szegény kis cselédkém, egészen beleszomorodott.

– Hát most már én kivel verekszem? – Pedig nem messze volt már akkor az a rém, akivel meg kellett verekednie.

A difteritisz. A halál legrettenetesebb generálisa. Huszonnégy napig viaskodott vele, s ha több húst eszik, ő győzte volna le a difteritiszt. Ó, milyen huszonnégy nap volt ez! Ha volna szívem leírni.

Mikor haldokolva odahítt a kis ágyacskájához, és azt súgta a fülembe:

– Apa, ha meghalok, viseld gondját az állataimnak, oda ne add se Lacinak, se Albertnek, mert azok összetörnék.

Még egyszer látni akarta. Az anyja odavitte ágyába a lovacskát, a báránykát és a nyulat. Nézte, nézte őket, keze már erőtlen volt arra is, hogy megfogja. Azután még egyszer odaintett, s nagy titokzatosan egy fényes krajcárt nyomott a markomba. (Az orvostól kapta, amiért az orvosságot bevette.)

– Nekem adod, Jánoskám?

– Az állatok kosztjára – felelte elhaló hangon.”

Mikszáth Kálmán: A ló, a bárányka és a nyúl

Mert a gyík nem csak a mocsárban lakott. Szívesen ellátogatott a nagyvárosba, sőt, ott érezte csak igazán jól magát.

„Egy éjszaka, alighogy elszundított, kopogást hallott ajtaján. Meggyújtotta a villanyt. Vilma nagyon sápadtan, és ijedten állt az ajtóban:

– Kelj föl, kérlek, Istvánka kissé lázas.

– Mi baja?

– Köhög. Már este se vacsorázott.

– Biztosan meghűlt – mondta István, és kidörzsölte szeméből az álmot. – Adjatok be neki valamit.

A dívány szélére ült, lassan öltözködni kezdett. Ezalatt az asszony bement a gyerekszobába, ahonnan halvány sírás hallatszott. Lábujjhegyen jött vissza.

– Elaludt – szólt csöndesen –, nem akartam megmérni a lázát. Majd reggel.

– Mondtam, hogy kis meghűlés. Ebben az időben minden gyerek köhög.

– De olyan forró – mondta Vilma.

– Hát igen, láza van. Reggelre semmi baja.

– Azt hiszed? – kérdezte a nő, és ekkor idegeskedni kezdett. – Én úgy félek, hogy valami baja lesz. Hívjunk ide valakit, kedvesem, talán telefonozzunk orvosért.

– Most?

– Most.

– Hány óra?

– Fél három.

István a telefon fölé hajolt álmosan és kimerülten, vagy öt percig várt, a központ nem jelentkezett. Aztán a villára tette a kagylót.

– Senki se jön ide ilyenkor – mondta. – És csak nem nevetteted ki magad? Ha minden náthás gyerekhez orvost hívnának – és vonta vállát –, éjszaka félháromkor – és mosolygott.

Az asszony is mosolygott. Valahogy megnyugodott.”

Délelőtt az orvos megvizsgálta a beteget. A kezdeti tünetek nem voltak aggasztóak, de aztán a kis beteg állapota rosszabbra fordult. Éjjel jajgatva ébredt fel, sírt. Az orvos diétát írt elő, de a gyerek nem akart enni. A doktor gyomorrontásra gyanakodott.

„Istvánka délután nyöszörögni kezdett, és az egyik oldalról a másikra vetette magát. A színes kockát kiengedte kezeiből, melyet eddig makacsul szorongatott. Se enni, se inni nem akart.

Most a gyerekszobában sokkal világosabb volt, mint egyébkor. István jól láthatta arcát. Orra alatt egy kicsiny, egészen kicsiny vörös pörsenés volt, valószínűleg a láztól. De mikor ezt megpillantotta, rendkívül megijedt. A gyerek arca a pattanástól idegenszerű és különös volt. István Gasparekhez ment, hogy áthozza a fiához.”


„– Kis huszár – mondotta a fiúnak –, mi újság? Nézd, a doktor bácsi hozott neked valamit – és kivette kis ezüstdobozát. Ebben madár van, ha kinyitom a födelét, azonnal elrepül…

A gyerek nem figyelt rá. Közönyösen süppedt a párnák tollaiba és lihegett.”


„Olyan furcsán lélegzik – mondta Anna estefelé.

Hallgatóztak mind a hárman és átküldtek Gasparekért. A doktor bácsi kinevette őket. Ők is nevettek, hogy olyan elfogultak. Hiába, ilyenek a szülők.

Hajnalban azonban már nem nevettek.

– Nem kap levegőt – sikoltott Anna.

– Ez a gyerek fuldoklik – sírt az asszony. – Azonnal menj Gasparekért!

– A tanárt hozom szólt István és már indult.”


„Kocsiba szálltak és hazahajtattak. A tanár – öreg, szakállas, nyugodt úr – fejbólintással üdvözölte feleségét és bement a beteghez. Egyetlen szót se szólt, a dajkával az ablakhoz vitette a kisfiút, kanállal megnézte a torkát. Arca, mely előbb még közönyös volt, elsötétült attól, amit látott, mintha a kórkép lefotografálódott volna oda.

– Hiszen… – mondta fölháborodva, aztán elharapta a szavát. A tanár letette a kanalat, majdnem durván utasította a dajkát, hogy fektesse vissza a gyereket.

– Ki a kezelőorvosa? – szólt eltitkolhatatlan indulattal. – Ez – kezdett valamit mondani, de ismét fékezte magát.

Átküldtek Gasparekhez, de ő se volt otthon, őt is egy »nagyon súlyos esethez hívták«. A tanár oltótűt vett elő, beoltotta a kisfiút. Leült az ágya mellé. Végtelennek tűnő percekig vizsgálta a beteg ütőerét, hallgatta a szívét.

– Jobban van? – kérdezték.

Nem felelt, hanem felkelt, újra megtöltötte a fecskendőt, várt. Egy negyedóráig maradt az ágynál, aztán a másik szobában levelet írt a háziorvosnak, meghagyta a szülőknek, mihelyt idejön, azonnal »lépjen érintkezésbe vele«… Apa és anya dermedten állt a szobában. Sípoló lélegzést és köhögést hallottak, szerették volna befogni fülüket. Gasparek dél felé érkezett. Nézte a beteget és vállat vont. Most már ő sem szólt semmit.

– Mintha aludna – mondta Anna –, kicsit horkol.

– Talán jobban lesz – rimánkodott az anya és Gasparekre nézett. Gasparek orvosi méltóságába burkolózott, elzárkózott minden felvilágosítás elől.

– Nem szabad elvesztenünk a reményt – szólt, mint ilyenkor mindig, mert ezt a képet már ő is nagyon jól ismerte –, meglehetős bonyolult esettel állt szemközt – és kimondott egy hosszú latin szót.”

Aztán eljött a haláltusa órája.

„Istvánka haldoklott. Kis, könnyű haláltusáját vívta a nagy-nagy halállal, mely egyaránt töri le a hároméves gyereket, és a hetvenéves aggastyánokat. Félóra múlva aztán meghalt. Csöndesen és szelíden feküdt az ágyon Istvánka, akiből nem lett se huszár, se tüzér, amint Gasparek doktor bácsi mondta, csak egy kis hároméves halott. Arca azonban megváltozott. Kis orra megnyúlt, ami kifejezést komolyabbá tette, homloka domborúbbnak látszott, mint életében, általában olyan jelentékeny lett, mint egy felnőtt. Orra alatt még mindig ott égett a piros pörsenés. De lassanként az is halványodni kezdett.”

Kosztolányi Dezső: A rossz orvos

A városokon kívül, ahol egy családban több volt a gyerek, a gyík többször is bekúszott a házba. Egy kisfiú szépen szóló körtemuzsikát kapott.

„Még édesanyámnak is fölsütött a mosoly az orcáján a muzsikaszóra. Pedig éjjele, nappala, csupa szomorúság volt akkoriban, ahogy beteg húgocskámat virrasztgatta.

De még az is felnyitotta bágyadt szemét, szegényke, és megvillant benne az öröm, ahogy megszólalt.

– Szép mucita! Fúadd méd, bátókám!

De még az öreg Titulász doktor is megbiztatott, amikor délután bekocogott hozzánk. Megcirógatta a beteg sápadt kis arcát, aztán megtörölgette a pápaszemét, mert akkoriban mindig harmatos lett a pápaszeme, ha lehajolt a hugicámhoz.

– Úgy, úgy, öcsikém! – borzolta föl a hajamat a homlokomon –, csak hadd szóljon az a világszép muzsika, ha öröme telik benne ennek a lenge nádszálkisasszonynak.”

A kisfiú nem adta oda a körtemuzsikát szívesen, de azért ímmel-ámmal megengedte, hogy a beteg kislány belefújjon.

„Én pedig kisompolyogtam a szobából, és elkeseredve ültem ki az udvarra a ribizlibokrok alá. Már akkor esti imádságukat végezték a fülemülék, de én úgy éreztem, engem csúfolnak.

– Tudsz-e így te így, te híres körtemuzsikás? – mintha csak ezt csattogták volna.

Elfakadtam sírva, bementem a házba s azon ruhástul végigdőltem a vackomon ott aztán álomba is ríttam magamat.

Nem értek rá velem törődni azon az éjszakán, amelyiknek olyan szomorú lett a hajnala. … Mire fölébredtem a nagy csöndességre, akkorra koporsóba is tették a lenge nádszálkisasszonyt. Bordács keresztanyám imádkozott mellette, mert apámék a temetés után jártak. Keresztanyám nagyon bele volt feledkezve az imádságoskönyvbe, s nem vette észre, mikor én az asztalra fektetett koporsócska mellé suhantam. Kicsit magas volt nekem a ravatal, lábujjhegyre pipiskedve akartam a testvérkém kezébe lopni a körtemuzsikát, azon pihésen, tollasan, ahogy a vánkosból kihúztam, de vézna ujjacskái már nem tudták megszorítani.

– Vidd el Marika, neked adom – súgtam neki. Virágszagú szél libbent be a nyitott ablakon, kicsit meglebegtette, meg is zizegtette a szemfödélkét.

– Nem kell bátyókám, én még ennél is szebb muzsikát hallgatok ezután – ezt ragyogta vissza testvérkém arca, és nekem hirtelen fájni kezdett a szívem. Akkor éreztem életemben először fájdalmat úgy, hogy senki se bántott.”

Móra Ferenc: Szépen szóló muzsika

„Most már tudom, hogy a kis húgom torokgyíkban halt meg. Akkor még az orvosok se nagyon ismerték ezt a bajt, gyógyítani se tudták. Azzal se igen törődtek, hogy egyik gyerekről könnyen átragad a másikra. Arra meg nyilván senki se gondolt, hogy én a körtemuzsikával a halált hordhatom a zsebemben. Gyerekkönny hamar kicsordul, hamar fölszárad. Egy-két nap múlva a nagy szomorúság után, egész vígan éltem világomat. A kukoricaföldünkön találtam egy szép nagy tököt. Arról eszembe jutott, hogy jó lenne cinegét fogni. … Tökből csináltam a cinegefogót, kitettem a kerítés tetejére vagy a kút kávájára, s estefelé már rendesen benne jajveszékelt a szegény kis fogoly:

– Nyitni kék, nyitni kék, nyitni kék!

Ilyenkor én mindig a két tenyerem közé csuktam a fekete sapkás kis madarat, s lestem vele Messzi Gyurkát, az öreg csőszt:

– Nézze, Gyurka bácsi, milyen cinegém van nekem!

– Milyen ugyan? – neszelt ki Gyurka bácsi a nagy báránybőr sapkából, aztán kelletlenül legyintett a kezével.

– Na, ezért ugyan kár volt azt a szép nagy tököt elprédálni, hiszen ez csak olyan parasztcinege.

– Hát van másforma cinege is?

– Meghiszem azt, hékám! A cinegék királya, az a valami. Azt kellene megfogni, gyerekem. Az viszi a szerencsét a házhoz.”

És volt, aki legyőzte a gyíkot. Rettenetes küzdelmet vívott a felkorbácsolt szívverés, a lázban égő képzelet a halállal.

„Ijedten nézett rám az aranyszínű szemecskéivel, ahogy a markomba vettem. De nem haragosan csittegett, csak félénken. Úgy, hogy egyszerre megfájósodott a szívem, mert a testvérkém utolsó tekintetének az emléke nyilallott bele. Egyszerre szétnyitottam a markomat:

– Eredj haza cinegék királya, a népeidhez!

A madárka kirepült a kezemből, de nem surrant el mindjárt. Háromszor-négyszer körberepkedett, mintha mondani akarna valamit.

– Csin-csin-csin – csengett a hangja, mint a karácsonyi angyal kis ezüstcsengője. Engem hirtelen végigborzongatott a hideg, s ahogy nagy hirtelen befutottam a szobába édesszülémhez, egyszerre eszembe jutott, amit Messzi Gyurka mondott

– No, nem tudom, nem szalajtottam-e el a szerencsemadárral a szerencsémet. – El biz azt, másnap már én is ott feküdtem a tisztaszoba nagyágyában, este elővett a láz, és Titulász doktor bácsi énfölöttem is törölgette már a pápaszemét.

– Torokgyík biz ez, lelkem, mint a másiké volt!

Ettől fogva aztán napokig nem tudtam magamról semmit. Csak arra emlékszem, hogy amint egyszer fölnyitottam a szememet, nagy fekete madár gubbaszkodott az ágyam végiben. Olyanforma volt, mint a holló, s ahogy a szemét rám szegezte, dideregni kezdtem.

– Kergessék el, kergessék el! – sikoltottam el magamat. Nagy riadalom támadt arra a szobában. Az édesapám, az édesanyám, a Titulász doktor mind a madarat hajszolta. Nem ért az semmit. A madár felröppent, keringett körülöttem, s mikor leszállt, közelebb volt hozzám, mint azelőtt. Utoljára már a fejemnél ült a csúf fekete madár. Csak hallottam, hogy az alsó, felső csőrét egymáshoz reszelte, de látni nem láttam, mert a szememet nem mertem kinyitni. S ekkor egyszerre valami halk csittegést hallottam a szobában:

– Csitt, csitt, csitt, csitt! – De erre már bátorságra kaptam, és kinyitottam a szememet.

– Hiszen ez a cinegekirály!

Az volt az csakugyan, de alig lehetett ráismerni. A szeme égett, mint a tűz, a szakálla lobogott, mint a zászló, égnek meredt minden tolla, s kis csőre csattogott, mint valami kard.

– Csitt, csitt, csitt, csitt! – vágott a fejéhez haragosan a nagy fekete madárnak.

– Segítsetek neki! – néztem könyörögve apámékra, de meg se moccant senki. Ült mindenki mereven, és kisírt szemmel nézett maga elé. De nem is kellett segítség az én cinegekirályomnak. Sürgött-forgott, cikázott, mint a villám a nagy, otromba madár körül, amely hiába kapkodott utána. Utoljára nagyot koppantott a fejére, arra fölrebbent a nagy lomha madár, károgott egy keserveset, és kilibbent az ablakon.

– Csin-csen, csin-csen – csilingelt utána diadalmasan a cinegekirály ezüstcsengettyűje. Én pedig felültem az ágyban, és elnevettem magamat:

– Jaj de jó, hogy elment! – Szüleim sírva borultak rám, és boldogan kérdezték:

– Ki ment el, lelkem, gyerekem? Hiszen nem volt itt senki!

– Dehogynem volt! Hát az a nagy fekete madár? Elkergette az a kis cinegekirály, ni! – mutattam rá a madaramra, aki a fogas szélére szállt pihenni.

– Nini, észre se vettük! – tekintett oda édesapám. – Bizonyosan az előbb repült be, mikor szellőztettünk. Nagyon helyes kis madár, szakállas cinegének hívják.

Nem szóltam semmit, de tudtam, hogy az a cinegekirály, és az kergette el mellőlem a halál fekete hollóját.”

Móra Ferenc: A cinegekirály

A gyík nem pusztult el. Éles fegyvert találtunk ellene, de csak visszahúzódott a lápba. Amíg a fegyver villanását látja, nem mozdul. De ha egy kardot sokáig nem használunk, eltompul az éle. A gyík erre vár. Van már mód arra is, hogy a kardot újra és újra köszörüljük. De a gyík nem felejtett el bennünket. Nem is fog soha, amíg a világból ki nem pusztítjuk, ahogyan kiirtottuk a hólyagos varangy iszonyatát, vagy a kígyót, amely a gyermekek lábára és testére tekergődzött. De addig emlékszünk a kézre, amely letörölte a lázverítéket és megsimogatott élőket és holtakat:

„Titulász doktor egy ezüstpénzt dobott a cigánynak, én pedig addig néztem a selyemmel kivarrott malomházat, míg hullani kezdett rá a könnyem, és kivirágoztatta rajta a körömkevirágot. Kilopództam a többiek közül, és átosontam a temetőbe, és úgy csókoltam meg egy körömkés sírnak a keresztfáját, mintha az a kéz volna, amelynek a kisködmön volt az utolsó munkája. És mintha két áldó kar lett volna a fejfa két karja, és mintha hangot hallottam volna a vadvirágszagú szélben, a tücskök hegedőszava közt: – A szeretet az élet.”

Móra Ferenc: Ünnep a malomházban

Irodalom

  1. Fekete István: Őszi vásár. Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1962.
  2. Mikszáth Kálmán: Novellák, karcolatok. Budapest: Kortárs Könyvkiadó, 2002.
  3. Kosztolányi Dezső: Kosztolányi Dezső elbeszélései. Budapest: Magyar Helikon, 1965.
  4. Móra Ferenc: Kincskereső kisködmön. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1996.

Dr. Budai József professzor úrnak és dr. Nyerges Gábor professzor úr emlékének ajánlom, azoknak, akik mindannyiunk számára szakmai hozzáértésükkel és emberi hitvallásukkal örök példaképül szolgálnak.

A folyóirat 2006 márciusi címlapja
Corynebacterium diphtheriae
Picture from BIODIC
Tiltócédula otthon ápolt fertőző betegnél (a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum anyagából)

FERTŐZŐ (ragályos) BETEG.

Idegeneknek tilos a bemenet!


Ezt a lapot kezelőorvos, esetleg hatósági orvos utasítása folytán a családfő a lakás bejárati ajtaján kifüggeszteni köteles és csak tiszti orvosi rendeletre vehető le.

A kifüggesztés elmulasztását, vagy időelőtti levételét a ker. előljáró hatósága a közegészségügyi törvény 7 §-a értelmében 600 pengőig terjedhető pénzbüntetéssel, esetleg elzárással bünteti.

A megbetegedés idejétől kezdve a lakásban lakó, vagy azóta ott megfordult tanulók, ipariskolára kötelezett tanoncok és óvodások iskolába, illetőleg óvodába mindaddig nem bocsáthetók, míg tiszti orovosi bizonyítvánnyal nem igazolják, hogy tanulótársaikat a fertőzés veszélyével nem fenyegetik.

Régi diftéria elleni szérum (Wikipedia)
Függelék

A betegséget először Hippokratész írta le az i. e. 4-ik században. Diftéria járvány Európa népességét a 17., 18., és a 19. században sújtotta. Magát a diftéria nevet Pierre Fidèle Bretonneau vezette be 1826-ban. 1858-ban a kórokozót keresve vizsgálták a mikroorganizmusokat. A valódi kórokozót Friedrich Loeffler találta meg 1884-ben. A Corynebakteria csoportba a kórokozót 1896-ban sorolták be. 1888-ban Émile Roux és Alexandre Yersin kimutatta a kórokozó által termelt toxint. 1889-ben Emil Adolf von Behring felfedezte, hogy egy fertőzött állat vérszéruma egy másik állat számára immunitást ad. A beteg állatokból az antitoxint Behring és Shibasaburo Kitasato 1890-ben vitték át emberbe. William Hallock Park és Anna Wessels Williams 1894-ben állították elő az antitoxint. Az első immunizálást az antitoxin felhasználásával Behring és Erich Wernicke végezte 1898-ban. Behring 1901-ben orvosi Nobel-díjat kapott a diftéria ellen végtett kutatásaiért. Behring folytatta a kutatásait, és 1913-ban toxin-antitoxin keveréket alkotott az immunizáláshoz. Az oltáshoz Gaston Ramon hő- és formalinos kezelést vezetett be 1924-ben. 1910 és 1911 között Schick Béla, (1877 Balatonboglár–1967 New York) Amerikában élő magyar gyermekorvos, felfedezte fel azt az eljárást, melynek segítségével megállapítható, hogy ki mennyire ellenálló a diftériéval szemben. A bőr alá fecskendezett toxin fogékony egyének esetében pozitív reakciót váltott ki. Ez az eljárás „Schick-próba” néven vonult be a köztudatba. (Wikipédia)

Szerző

A szerző 1950-ben született Budapesten. A Budapesti (ma Semmelweis) Orvostudományi Egyetemen 1974-ben diplomázott summa cum laude. 1974 és 1976 között Várpalotán dolgozott háziorvosként, majd a SOTE II. Belklinikájára került, ahol 1980-ig volt tanársegéd. Belgyógyászatból jeles eredménnyel ez évben tette le a szakvizsgát. 1980-tól 1983-ig a Fővárosi (ma Szent) László Kórházban dolgozott alorvosként. 1983-ban szerezte meg a szakképesítést fertőző betegségekből, majd egy óbudai körzeti orvosi állást vállalt el. Harmadik szakvizsgáját 1996-ban tette le. Irodalmi és képzőművészeti érdeklődése fiatal kora óta áthatja életét.

Forrás

LAM (Lege Artis Medicinæ) 2006/11. 84–87. p.