Elmélkedés a szabad akaratról

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij
Részlet a Feljegyzések az egérlyukból című regényből
szóelválasztás

I. Az egérlyuk

3


Most nyugodtan áttérek az erős idegzetű emberekre, akiknek fogalmuk sincs a gyönyörök bizonyos kifinomultságáról. Ezek az urak, bár bizonyos esetekben teli torokból bömbölnek, akár a bika, és bár ez bizonyára igen nagy megbecsülést szerez nekik – a lehetetlenség előtt, ahogy már mondtam, mindjárt megjuhászodnak. A lehetetlenség tehát kőfal. Milyen kőfal? Magától értetődik: természeti törvények, természettudományos következtetések, matematika. Ha például bebizonyítják, hogy a majomtól származol, akkor nincs mit ráncolnod a homlokodat, akkor fogadd el úgy, ahogy van. Ha egyszer bebizonyítják, hogy lényegében egyetlen csepp zsírod szükségképpen drágább neked, mint százezer hozzád hasonló ember, és hogy ennek folytán végül is feloldódnak az úgynevezett erények és kötelességek meg egyéb lázálmok és előítéletek, akkor fogadd el úgy, ahogy van, nincs mit tenni, mert ez kétszer kettő: matematika. Próbáld csak cáfolni.

„Már engedelmet – kiabálnak önökre –, a kétszer kettő négy ellen nem lehet lázongani! A természet nem törődik veletek, annak semmi köze sincs a ti vágyaitokhoz meg ahhoz, hogy tetszenek-e nektek a törvényei, vagy nem tetszenek. Kötelességetek elfogadni olyannak, amilyen, tehát el kell fogadnotok minden eredményét is. A fal tehát – fal… és így tovább, és így tovább.” Uramistenem! De hát mi közöm nekem a természet törvényeihez meg a számtanhoz, amikor nekem valahogy nem tetszenek ezek a törvények, és nem tetszik a kétszer kettő négy sem! Én természetesen nem töröm át a falat a homlokommal, ha valóban nincs erőm ahhoz, hogy áttörjem, de nem is békülök ki vele csak azért, mert kőfal áll előttem, és mert nekem nincs elég erőm.

Mintha az ilyen kőfal valóban megnyugtatásul szolgálhatna, valóban rejlene benne valami békéltető szó, pusztán azért, mert kétszer kettő négy. Ó, ostobaságok ostobasága! Mennyivel jobb mindent megérteni, mindent tudatosan nézni, minden lehetetlenséget és kőfalat; nem békülni ki egyetlenegy lehetetlenséggel és kőfallal sem, ha az ember utál kibékülni velük; a legelkerülhetetlenebb logikai kombinációk útján eljutni a legvisszataszítóbb következtetésekhez arról az örök témáról, hogy valamiképp talán még a kőfal létezésében is te magad vagy a hibás, noha megint csak egészen nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem te tehetsz róla, és ennek következtében fogadat némán, tehetetlenül csikorgatva, kéjesen megdermedhetsz a teljes ernyedtségben, azon tűnődve, hogy – mint kiderül – még dühöngeni sincsen kire; hogy nem akad, és talán soha sem is fog akadni arra való alany; hogy itt minden csupa csalás, szemfényvesztés, hókuszpókusz? hogy itt minden merő zagyvaság, itt nem lehet tudni, ki kicsoda, mi micsoda, és hogy mindeme szemfényvesztések meg rejtélyek ellenére is fáj valami, mégpedig minél több a rejtély, annál jobban fáj!

7


A civilizáció csak az érzetek sokféleségét fejleszti ki az emberben, semmi mást a világon… E sokoldalúság kifejlődése útján pedig odáig jut az ember, hogy gyönyörűségét leli a vérontásban. Sőt ez már meg is történt. Nem vettük még észre, hogy a legrafináltabb vérontók csaknem kivétel nélkül épp a legcivilizáltabb urak voltak, akiknek a nyomukba sem érhetnek az Attilák meg a Sztyenyka Razinok, és ha ezek nem tűnnek szembe olyan élesen, mint Attila meg Sztyenyka Razin, ennek csak az az oka, hogy túlságosan gyakran fordulnak elő, túlságosan hétköznapiak, megszoktuk őket. Úgyhogy ha az ember nem is lett vérszomjasabb a civilizációtól, mindenesetre gonoszabbul és galádabbul áhítozik a vérre, mint annak előtte. Azelőtt igazságosnak tartotta a vérontást, és nyugodt lélekkel irtotta ki, akit kellett; most pedig galádságnak tekintjük a vérontást, de mégis űzzük ezt a galádságot, sőt még inkább, mint azelőtt. Melyik az alávalóbb? – döntsék el önök. […] bár az ember megtanult néha világosabban látni, […] ezért még korántsem tanult meg úgy cselekedni, ahogy a józan ész és a tudomány diktálja. De önök mégis szentül hiszik, hogy okvetlenül megtanul, ha teljesen leveti néhány régi rossz szokását, és ha a józan ész meg a tudomány egészen újjágyúrja és helyes útra irányítja az emberi természetet. Önök szentül hiszik, akkor az ember majd magától felhagy azzal, hogy önként tévedjen, és hogy úgy mondjam, önkéntelenül is azt akarja, hogy akarata egybevágjon a normális érdekeivel. Sőt: akkor – mondják önök – maga a tudomány világosítja fel az embert (bár ez szerintem túl nagy fényűzés lenne), hogy voltaképpen nincs is benne sem akarat, sem szeszély, sőt soha nem is volt, hogy nem több, mint valami zongorabillentyű vagy orgonasíp; és hogy ráadásul a világon vannak még természeti törvények is; úgyhogy bármit cselekszik is, az egyáltalán nem az ő akarata szerint, hanem magamagától, a természet törvényei alapján történik. Következésképpen csak ezeket a természeti törvényeket kell felfedezni, és az ember mindjárt nem fog felelni a cselekedeteiért, és rendkívül könnyű lesz az élete. E törvények alapján matematikai pontossággal ki lehet majd számítani minden emberi cselekedetet – akár a logaritmustáblázatot 108 000-ig – és a naptárba be lehet jegyezni; vagy ami még jobb: megjelennek bizonyos jó szándékú kiadványok – olyasfélék, mint a mostani enciklopédiák –, amelyekben mindent olyan pontosan kiszámítanak és feltüntetnek, hogy már nem is lesznek többé a világon sem tettek, sem kalandok.

Akkor – ezt még mindig önök mondják – szintén matematikai pontossággal kiszámított, immár teljesen kész, új gazdasági viszonyok lépnek a régiek helyébe, úgyhogy egy pillanat alatt eltűnik minden elképzelhető kérdés, mégpedig éppen azért, mert minden elképzelhető választ megadhatnánk rájuk. Akkor majd felépül a kristálypalota. Akkor… No, akkor egyszóval fészket rak nálunk a boldogság madara. Persze semmiképp se lehet biztosítani (ezt most már én mondom), hogy akkor például nem lesz nagyon unalmas az élet (mert hát mit is tegyen az ember, ha táblázat szerint már mindent kiszámítottak), de azért mindez rendkívül bölcs dolog lesz. Unalmában persze sok minden furcsaságot kitalál az ember! Hisz az aranytűkkel való szurkálgatás is unaloműzés, de hát ez mind semmi. Az a baj (ezt már megint én mondom), hogy – ki tudja – akkor talán még meg is örülnek az aranytűknek. Mert ostoba az ember, elképesztően ostoba! Azaz egyáltalán nem is ostoba, de annyira hálátlan, hogy keresve sem találod párját. Én például egy cseppet sem csodálkoznék azon, ha az általános bölcsesség jövendőbeli világában se szó, se beszéd, hirtelen felbukkanna egy korántsem nemes, hanem inkább nevetséges, maradi ábrázatú úriember és kezét csípőre téve azt mondaná mindnyájunknak: nos, uraim, hát ne rúgjuk fel, ne törjük porrá ezt az egész bölcsességet csakis azért, hogy menjenek a pokolba ezek a logaritmusok, és hogy mi megint a magunk ostoba akarata szerint élhessünk?! Ez még nem lenne baj, hanem az a bosszantó, hogy okvetlenül követőkre is találna: az ember már csak ilyennek teremtődött. És mindezt csakis abból a jelentéktelen okból teszi, amelyet talán megemlíteni sem érdemes, nevezetesen – az ember, bárki legyen is, mindig és mindenütt úgy szeretett cselekedni, ahogy akart, nem pedig úgy, ahogy a józan ész és az előny parancsolta; akarni pedig akarhat bárki bármit tulajdon érdekei rovására is, sőt néha határozottan kell is akarnia (ez már az én eszmém). A tulajdon önálló, szabad akarata, a tulajdon szeszélye, ha az akár szörnyű is, a tulajdon fantáziája, ha néha az őrületig felhevül is – mindez együttvéve az a kifejtett, az a legelőnyösebb előny, amelyet nem lehet besorolni semmilyen rubrikába, és amely miatt minduntalan pokolba repül minden rendszer és elmélet. És honnan vették azok a bölcsek azt, hogy az embernek kell valamiféle normális, valamiféle erényes akarat? Miért képzelik okvetlenül azt, hogy az embernek feltétlenül kell az előnyt bölcsen szem előtt tartó akarat? Az embernek csupáncsak önálló akarat kell, bármibe kerül is, bármire vezet is. Különben hát az ördög tudja, hogy az akarat…

8

– Hahaha! Hiszen ha tudni akarja, voltaképpen nincs is akarat! – vágnak közbe önök kacagva. – A tudománynak már eddig is sikerült annyira szétboncolnia az embert, hogy most is tudjuk: az akarás meg az úgynevezett szabad akarat nem egyéb, mint…

– Várjanak, uraim, én is így akartam kezdeni. Bevallom, egészen megijedtem. Éppen azt akartam kiáltani, hogy az akarat az ördög tudja, mitől függ, és hogy ez talán, hála istennek… de ekkor eszembe jutott a tudomány és… elakadtam. Önöknek pedig mindjárt megeredt a nyelvük. Hiszen igaz: egyszer csakugyan megtalálják minden akarásunk és szeszélyünk képletét, vagyis azt, hogy mitől függenek, pontosabban milyen törvények szerint folynak le, milyen irányba haladnak ilyen vagy olyan esetben stb. stb., vagyis ha megtalálják a hamisítatlan matematikai képletet, akkor talán elmegy, sőt egészen biztosan mindjárt elmegy az ember kedve attól, hogy akarjon. Mert hát kinek van kedve táblázat szerint akarni? Sőt az ember akkor nyomban orgonasíppá vagy effélévé változik; mert hát mi az ember vágyak, akarat és akarások nélkül, ha nem csupán síp az orgonában? Számítsuk ki a valószínűségét – megtörténhet-e ez vagy sem?

– Hm… akarásaink javarészt azért tévesek, mert tévesen vélekedünk előnyeinkről – állapítják meg önök. Éppen azért akarunk néha színtiszta bolondságot, mert ostobaságunknál fogva éppen ebben a bolondságban látjuk a legkönnyebb utat valamely eleve feltételezett előnyünk eléréséhez. No, amikor pedig mindezt papíron megmagyarázzák, kiszámítják (ami nagyon is lehetséges, mert utálatos és értelmetlen dolog eleve azt hinni, hogy az ember sohase ismeri meg a természet bizonyos törvényeit) – akkor természetesen nem lesznek úgynevezett vágyak. Hiszen ha az akarás valamikor teljesen összhangba kerül a józan ésszel, akkor csak gondolkozni fogunk, és nem akarni – éppen azért, mert lehetetlen például a józan eszünket megőrizve esztelenséget akarnunk, és ily módon tudatosan szembeszegülnünk a józan ésszel, és magunknak valami károsat kívánnunk… Mivel pedig minden akarást és minden megfontolást csakugyan ki lehet számítani – mert egyszer csak felfedezik úgynevezett szabad akaratunk törvényét –, tréfán kívül összeállíthatnak valami táblázatot, és mi valóban e táblázat szerint fogunk akarni. Hiszen ha nekem egyszer kiszámítják és bebizonyítják, hogy azért mutattam fügét valakinek, mert szükségképpen mutatnom kellett, mégpedig éppen ezzel és ezzel az ujjammal, akkor vajon mi szabad marad bennem, kivált ha tanult ember vagyok és egyetemet végeztem? Hisz akkor harminc évre előre ki tudom számítani az egész életemet; egyszóval, ha sikerül összeállítani azt a táblázatot, akkor nem lesz mit tennünk; így is, úgy is el kell fogadnunk mindent. Meg aztán általában szüntelenül azt kell ismételgetnünk magunkban, hogy ilyen és ilyen pillanatban meg ilyen és ilyen körülmények között a természet nem is törődik velünk; hogy olyannak kell elfogadni, amilyen, nem pedig olyannak, amilyennek mi képzeljük, és ha valóban táblázatra meg naptárra és… és lombikra törekszünk, akkor nincs mit tenni, el kell fogadnunk a lombikot is! Különben magamagától, tehát nélkülünk is érvényesülni fog…

– Jó, de épp itt van számomra a bökkenő! Ne haragudjanak, uraim, ha belemerültem a filozofálásba; negyven esztendőt töltöttem az egérlyukban! Engedjék meg hát, hogy szabadjára engedjem egy kissé a képzeletemet. Nézzék, kérem: az értelem jó dolog, ez kétségtelen, de az értelem csak értelem, és csupán az ember értelmi képességét elégíti ki, az akarás pedig az egész élet, vagyis az egész emberi élet megnyilvánulása az értelemmel meg minden egyéb vakarózásával együtt. És bár életünk ebben a megnyilvánulásban gyakran balul üt ki, mégiscsak élet, nem pedig csupán négyzetgyökvonás. Hisz én például egészen természetesen akarok élni azért, hogy kielégítsem egész életképességemet, nem pedig azért, hogy csupán értelmi képességemet, tehát egész életképességemnek alig csupán huszadrészét elégítsem ki. Mit tud az értelem? Az értelem csak azt tudja, amit sikerült megtudnia (egyebet bizonyára sohasem is fog megtudni; ez ugyan nem vigasz, de miért ne mondjuk ki?), az emberi természet pedig teljes egészében működik, mindazzal együtt, ami benne van, tudatosan és tudattalanul, és ha téved is – de él. Azt gyanítom, uraim, hogy sajnálkozva néznek rám; újra meg újra elismételgetik nekem, hogy felvilágosult, fejlett ember, egyszóval olyan, amilyen a jövő embere lesz, tudatosan nem akarhat magának hátrányos dolgot; hogy ez matematika. Tökéletesen igazuk van – valóban matematika. De századszor is elismétlem önöknek: van egy eset, igaz, csak egyetlenegy eset, amikor az ember tudatosan, szántszándékkal kíván magának akár még káros, ostoba, sőt igen-igen ostoba dolgot is, nevezetesen azt, hogy legyen joga akár a legostobább dolgot is kívánni magának, és ne verje bilincsbe az a kötelesség, hogy csakis okosat kívánjon. Mert ez az igen-igen ostoba dolog, ez a saját szeszélye talán valóban a legelőnyösebb a magunkféle számára minden közül, ami csak van a földön, kivált bizonyos esetekben. Minden előnynél előnyösebb lehet még abban az esetben is, ha nyilvánvalóan kárt okozunk vele magunknak, és ha ellentétben áll józan eszünknek az előnyökre vonatkozó fölöttébb józan következtetéseivel – mert mindenesetre megőrzi a számunkra legfontosabbat és legdrágábbat: személyiségünket, egyéniségünket. Némelyek azt állítják, hogy ez valóban mindennél drágább az embernek; az akarás persze, ha akar, egybevághat a józan ésszel, kivált ha nem élünk vissza vele, hanem mérsékelten használjuk; és ez hasznos is, sőt néha dicséretes is. De az akarás nagyon gyakran, sőt legtöbbnyire teljesen és makacsul ellentmond a józan észnek és… és… tudják-e, hogy ez is hasznos, sőt néha nagyon dicséretes is?! […] Egyszóval a világtörténelemről mindent el lehet mondani, mindent, ami csak eszébe juthat akár a legkuszább képzeletűeknek is. Csak egyet nem lehet mondani, azt, hogy ésszerű. Már az első szó a torkunkon akad. Lépten-nyomon találkozunk például ilyen mókás dolgokkal: az életben minduntalan feltűnnek olyan erkölcsös és értelmes emberek, az emberi nemnek olyan bölcs jóakarói, akik éppen azt tűzik ki céljukul, hogy egész életükön át a lehető legerkölcsösebben és legésszerűbben éljenek, fáklyaként világítsanak felebarátaink előtt, csakis avégett, hogy bebizonyítsák nekik: valóban lehet erkölcsösen és ésszerűen élni a világon. És mégis mi történik? Köztudomású, hogy sok ilyen jóakaró előbb-utóbb, de élete vége felé mindenképpen hűtlen lesz önmagához: elkövet valami furcsaságot, sőt néha igen illetlen botrányt kavar. Most kérdem én önöktől: mit lehet várni az embertől, mint olyan lénytől, aki ilyen fura tulajdonságokkal van megáldva? Halmozzák csak el minden földi jóval, mártsák bele a boldogságba a feje búbjáig, úgyhogy buborékok buggyanjanak a boldogság felszínére, akár a víz tetejére; biztosítsanak neki olyan gazdasági jólétet, hogy ne maradjon semmi, de semmi más tennivalója, csak az, hogy aludjék, mézeskalácsot egyék, és a világtörténelem folytonosságáról gondoskodjék – az ember csupa hálátlanságból, merő gúnyból akkor is, igen, akkor is aljasságot csinál. Kockára teszi még a mézeskalácsot is, és csak azért is valami egészen végzetes ostobaságot, a gazdaságosságnak ellentmondó esztelenséget kíván, csakis azért, hogy ebbe az egész pozitív ésszerűségbe belekeverje a maga végzetes, fantasztikus elemét. Éppenséggel a maga fantasztikus ábrándjait, a saját roppant ízetlen ostobaságait akarja biztosítani a maga számára, csakis azért, hogy ezzel bebizonyítsa magamagának (mintha ez olyan nagyon szükséges volna!): az emberek még mindig emberek, nem pedig zongorabillentyűk, amelyeken saját kezűleg maguk a természet törvényei játszanak ugyan, de az a veszély fenyeget, hogy addig-addig játszanak, amíg a naptáron kívül már nem is lehet akarni semmi mást. Sőt: még ha kiderülne, hogy csakugyan zongorabillentyű lett, ha ezt a természettudományokkal, matematikailag bebizonyítanák neki, akkor sem térne észhez, hanem merő hálátlanságból, csupa dacból fellázadna, csakis azért, hogy ragaszkodjék a magáéhoz. Abban az esetben pedig, ha nincs egyéb eszköz, kitalálja a rombolást és a káoszt, különféle szenvedéseket talál ki, de mégiscsak kitart a magáé mellett! Átkot szór az egész világra, mivel pedig átkozódni csakis az ember tud (ez az ő előjoga, amely leginkább megkülönbözteti a többi állattól), úgyhogy esetleg pusztán az átkozódással is eléri célját, vagyis valóban meggyőződik arról, hogy ember, nem pedig zongorabillentyű! Ha önök azt mondják, hogy ezt is mind ki lehet számítani táblázat alapján, a káoszt is, a homályt is, az átkozódást is, úgyhogy pusztán az előre kiszámítás lehetősége elejét veszi mindennek, és a józan ész mégis felülkerekedik – ez esetben az ember csak azért is megőrül, hogy ne legyen józan esze, és megmaradhasson a magáé mellett! Én hiszek ebben, én kezeskedem ezért, mert bizonyára minden emberi dolognak valóban csakis az a lényege, hogy az ember pillanatonként bebizonyítsa magának: ő ember, nem pedig orgonasíp! Bebizonyítsa, ha összetörik is miatta a bordáját; bebizonyítsa akkor is, ha barlanglakóvá kell válnia. Hát ezek után hogyne követném el a bűnt: hogyne dicsérném a sorsot azért, hogy ez még nincs így, és hogy az akarás egyelőre még az ördög tudja, mitől függ…

Önök azt kiáltják nekem (ha ugyan még méltatnak arra, hogy kiáltsanak valamit), hogy hiszen senki sem foszt meg az akaratomtól: hogy nagy vesződséggel épp azon fáradoznak, hogy az én akaratom a saját akaratából egybevágjon a normális érdekeimmel, a természet törvényeivel és a számtannal.

– Ej, uraim, hát miféle saját akaratról lehet szó, ha egyszer a táblázatig meg a számtanig jutunk, ha csakis a kétszer kettő négy lesz érvényben? Kétszer kettő az én akaratom nélkül is négy. Hát ilyen az önálló akarat?!

Dosztojevszkij portréja
Konstantin Trutovszkij · 1847 · ceruzarajz papíron · 25,1 × 18 cm · Állami Irodalmi Múzeum, Moszkva