„A determinizmus alkonya”

fizika, determinizmus, kvantumelmélet

toggle hyphenation

Könyvtár-rendezgetés közben akadt kezembe Arthur Eddington A természettudomány új útjai című könyve. A kötet a csillagász szerző azon előadásainak szövegét tartalmazza, amelyeket 1934 május–júniusa folyamán tartott a cornelli egyetemen. Az első magyar kiadás 1936-ban jelent meg a Franklin-Társulatnál, talán József Attila (megh. 1937) is forgatta. A fejezet, amelyben az – egy vers és a költő személye okán – idézett részlet található a kvantumfizika eredményeinek következményeivel foglalkozik és a Determinizmus alkonya címet viseli.

Itt jó lesz bizonyosságot szerezni afelől, hogy mit értünk determinizmus alatt? Három meghatározást, vagy leírást fogok mérlegelés céljából idézni. Az első matematikustól ered (Laplace):

„Így a világmindenség jelen állapota az előző állapot okozatának és az eljövendő állapot okának tekintendő. Az olyan értelem, mely egy bizonyos pillanatban a természet összes erőit és az azt összetevő egységek helyzetét ismerné, mely továbbá eléggé, mélyreható volna ezen adatok elemzésére egyazon képletbe foglalhatná a világ legnagyobb testének és legkönnyebb atomjának mozgását. Semmi sem volna bizonytalan előtte; a jelen módjára látná a jövőt, éppúgy mint a múltat. Az emberi értelem a csillagászatban elért tökéletességgel halvány vázául szolgálhat egy ilyen értelemnek… Az igazság keresése érdekében kifejtett minden erőlködése arra irányul, hogy minél jobban megközelítse a fent elképzelt értelmet.”

A második definíció bölcsésztől származik (C. D. Broad):

„»Determinizmus«-nak a következő tant nevezzük: Legyen S bármilyen anyag, Ψ tetszőleges tulajdonság és t bármilyen időpont. Tegyük fel, hogy S tényleg ezen ρ állapotban van, t- és Ψ-hez képest. Akkor abszurd az a feltevés, hogy minden más a világon teljesen változatlan maradhatna, míg S Ψ-hez viszonyítva a másik két lehetséges állapot bármelyikében legyen. [A három lehetséges alternatíva (melyek közül ρ az egyik): hogy S-nek Ψ tulajdonsága van, hogy nincs meg és hogy változik.]”


[Az eredeti szöveg nem ismeretében is úgy tűnik, hogy a magyar változat igen szerencsétlenre sikeredett – A szerk.]

A harmadik költőtől való (Omar Khajjam):

„Az első agyagból az utolsó ember nyert alakot
S a végső aratáshoz hintették el a magot.
Azt írták meg a teremtés reggelén,
Mit olvasnak, ha napunk végleg lemén.”

a vers fordítójáról a kötetben nincs adat

Én a költő meghatározását veszem alapul. Szavai kétségtelenül azt fejezik ki, ami eszünkben jár, amidőn determinizmusról beszélünk. Azt mondva, hogy a fizikai világegyetem jelenlegi képe nem oly mindenség, melyben »a teremtés reggelén megírták azt, mit olvasnak, ha a nap végleg lemén«, úgy világossá válik, hogy a determinizmus feladása nem technikai szójáték, hanem világszemléletünkben bekövetkezett, alapvető változás. A másik két definíciót gyanakvással kell vizsgálni, mert félő, hogy csapdát rejtenek.

Sir Arthur Stanley Eddington
(1882–1944)
angol csillagász
Pierre Simon de Laplace
(1749–1827)
francia csillagász, matematikus
Charlie Dunbar Broad
(1887–1971)
angol filozófus
Omar Khajjám
(12. század)
perzsa költő, filozófus, csillagász

Függelék

Érdekes volna megtudni, hogy írt-e valamit, és ha igen, pontosan mit írt a témáról Sátorkészítő Omar, azonban – mint azt már megszokhattuk –, a legkézenfekvőbb kérdésekre a legnehezebb választ adni. A problémák érzékeltetésre szolgál az alábbiakban Vekerdi József tanulmányának részlete a Rubáíjáthoz,a továbbá közlöm a vers angol szövegét néhány – a fentinél jobbnak tűnő – magyar változattal együtt.

  • aOmar Khajjám: Rubáíját. 2. kiad. Fordította Szabó Lőrinc. Illusztráció Szász Endre, utószó Vekerdi József. Budapest: Magyar Helikon, 1979. VIII–XII, XII–XIII, XIV, XVI, XVII. p.

Részletek Vekerdi József utószavából

„Az elmúlásnak és a pillanat élvezetének […] melankolikus hangulatát ragadta meg Omar Khajjám költészetében az angol Edward FitzGerald, Omar európai felfedezője. 1859-ben szabad átköltésben lefordított hetvenöt rubáít; ez a szám következő három átdolgozásában száztízre emelkedett. FitzGerald nem ragaszkodott mereven az eredeti szöveghez, Omar verseinek hangulatát igyekezett megragadni, sőt olykor egy-egy rubáí valamelyik sorát átültette másik rubáíba, vagy két rubáí gondolatát egyetlen verssé vonta össze. Az eredeti rubáí-forma helyett ötös jambusokat használt, megtartva az a a x a rímképletet. Fordítói szabadosságára nem kis mértékben maga a perzsa szöveg jogosította fel. Omar Khajjám verseinek kézirati hagyományozása ugyanis erősen ingadozó. Amennyire meg tudjuk állapítani, már első összefoglalásuk idején is több variánsban rögzítődött egy-egy rubáí. Lehetséges, hogy barátai csupán emlékezetből írták le vagy adták tovább szájról szájra Omar rögtönzéseit, s így a témájukban amúgy is erősen rokon rubáík szövege összekeveredhetett. A szerzőség fogalma, a „szellemi tulajdon” szerepe távolról sem olyan erős Keleten, mint Európában. Számos közszájon forgó verset a legkülönbözőbb szerzőknek tulajdonított az irodalmi köztudat; ezeknek az úgynevezett vándor rubáíknak száma Omar verseinek kézirataiban meghaladja a százat. A szorgos európai kutatás ellenére máig is erősen bizonytalan, hogy több mint ezer Omar nevéhez fűződő rubáí közül mennyi az eredeti; valószínűnek látszik, hogy körülbelül háromszáz.

A későbbi statisztikai vizsgálat jelentős mértékben igazolta FitzGeraldot a filológusok támadásaival szemben: verseinek fele szabályos (többé vagy kevésbé szabad) fordítás, másik fele két vagy több rubáíban megtalálható gondolatok összevonása egy verssé. Mindössze három rubáí eredetijét nem sikerült felfedezni a perzsa kéziratokban, ezek FitzGerald saját költeményei Omar szellemében és stílusában. A fordító a keleti kéziratmásolók szokását követte, akik olykor egy-két saját szerzeményű verssel toldották meg a másolt kéziratot.

Más vonatkozásban igazolta FitzGeraldot a nemrég előkerült legrégibb Omar-kézirat: 1207-ben, alig nyolc évtizeddel Omár Khajjám halála után másolták egy még régebbi, azóta elveszett kéziratról. Ez a kétszázötvenkét rubáít tartalmazó kézirat azt bizonyítja, hogy a legrégibb Omar-kéziratok éppúgy bizonyos hangulati sorrendbe csoportosították a rubáíkat, mint FitzGerald is, eltérőleg a későbbi kéziratok szokásától, amelyek a sorvégi rímek betűrendjének sorrendjébe szedik a verseket.

Nem utolsósorban FitzGeraldot igazolja fordításának sikere, amely Khajjámot a legnépszerűbb, sőt egyetlen igazán népszerű keleti költővé tette Európában. A múlt század végén Angliában és Amerikában egyik FitzGerald-kiadás a másikat érte, ez volt a biblia után legtöbbször kiadott angol könyv akkoriban. A legtöbb európai nyelvre tovább fordították FitzGerald fordításának mind a négy változatát, s az ő hatására több fordítás készült a perzsa eredetiből is.

Le kell szögeznünk, hogy tartalmilag és gondolatilag FitzGerald átköltése nem hamisítja meg Omar Khajjámot. Ha változtatásról beszélünk, ez a változtatás hangulati, stilisztikai jellegű. Az esetleg pontos, de egyéniség nélküli, színtelen fordításokkal szemben kifejezetten érdeme FitzGeraldnak, hogy – a viktoriánus Anglia érzés- és gondolatvilágához illő – hangulatot teremt, bár kétségtelen, hogy ez a hangulat egy árnyalatnyival más, mint a perzsa eredetié: szentimentálisabb. A perzsa rubáí-költészet és az európai epigramma- és aforizma-költészet között a hasonlóság stiláris vonatkozásban a legerősebb. Az eredeti Omar-versek hangja fanyar, sőt kifejezetten keserű, szellemessége – amely domináló elem a rubáíkban – nyílt és kemény támadás a sors gonoszsága és értelmetlensége ellen. Az eredeti verset hangulati szempontból is híven adja vissza például ez a FitzGerald–Szabó Lőrinc-fordítás

„Bábok vagyunk az óriási Sakk
éj- s napmezőin, sok piciny alak,
előre-hátra lépve, míg a Sors
megún, kiüt s a sírba visszarak.”

A kötet következő verse – főleg Szabó Lőrinc fordításában – már a líraibb stílus és sejtelmesebb hangulat irányába való eltolódást mutatja:

„Ahogy a mester dobja, az Erő
úgy száll a labda, úgy repül a kő;
vakon röpülsz te is, és sorsodat
nem tudja senki más, csak ő! csak Ő!”

(A perzsa eredeti pontos fordítása így hangzanék:

„Végzet keze hajt, akár a labdát az ütő;
fuss balra, szaladj jobbra, szaladj hátra s elő.
Fuss szótlanul és okát ne kérdezd; aki hajt,
ő tudja, csak ő tudja, csak ő tudja, csak ő.”)

Omar Khajjám verseinek magyar nyelven Szabó Lőrinc fordítását is beleértve – hat fordítása jelent meg [1979-es adat – A szerk.], az első még a múlt században, a legkorábbi perzsa–francia kétnyelvű kiadás nyomán.


Szabó Lőrinc FitzGerald-átültetése a modern magyar műfordítás-irodalom egyik remeke. Három változata látott napvilágot. Az első 1920-ban jelent meg. Körülbelül úgy viszonylik FitzGerald szövegéhez, mint FitzGerald átdolgozása a perzsa eredetihez. Helyenként pontosan követi az angolt, de általában nem a nyelvi hűségre, hanem a költői szépségre és a gondolat megragadására törekszik – teljes sikerrel. Tizenkilenc éves volt Szabó Lőrinc, amikor első Khajjám-fordítását készítette. A forradalmi idők szelleme éppúgy benne lüktet soraiban, mint az ifjúság lázadó lendülete és édes melankóliája. Nem ismer tekintélyeket, a fordítói hűség tekintélyét sem: saját tetszésének rendeli alá az angol szöveget. Néhol pontos fordítást ad, máshol azonban csupán egy motívumot ragad ki az angol strófából, és ezt bontja négysoros verssé. Külön figyelmet érdemel formakezelése. Ő is, mint a legtöbb európai fordító, FitzGerald ötös jambusait követi, nem a rubáí-formát. Jambusai páratlanul gördülékenyek.


Khajjám-fordítását 1930-ban átdolgozta. Saját költészete ezekben az években ért el fejlődésének csúcspontjára. A fennálló renddel való elégedetlensége higgadt gondolati lírában jutott kifejezésre ekkori verseiben, amelyekben a fiatalság lázongó romantizmusával együtt a forma döntő szerepe is háttérbe szorult; az érzelmi oldallal szemben nagyobb súllyal érvényesültek az értelmi-tartalmi elemek. Ezzel párhuzamos jelenség figyelhető meg Khajjám-fordításának átdolgozásában. Általában mérsékli a stílus és a forma érzelmi lendületét, nagyobb fontosságot tulajdonít a tartalmi elemeknek, egyben közelebb hozza szövegét az angol eredetihez.


Az utolsó, harmadik változat […] az angol szöveget most már teljes hűséggel igyekszik követni, a perzsa szöveg stílusától távolabb kerül. A második magyar változat stílus és forma szempontjából az 1920-as elsőhöz állt közel, csupán egy fokkal tárgyilagosabb lett, tartalmi vonatkozásban pedig az angol szöveghez való erősebb gondolati hűség jellemezte.


Maga Szabó Lőrinc a harmadik változatot tekintette véglegesnek, mint az eredeti angol szöveget leghívebben, önkényesség nélkül visszaadó műfordítást […]”

Függelék

No. 73
„With Earth’s first Clay They did the Last Man’s knead,
And then of the Last Harvest sow’d the Seed:
Yea, the first Morning of Creation wrote
What the Last Dawn of Reckoning shall read.”

Edward FitzGerald [1809–1883] angol író,
költő-műfordító fordítása; cornell.edu

73.
„Utolsó ember első agyagot,
A végső aratás első magot
Képviselend. Teremtés hajnalán
A végitélet is megiratott.”b

Abet Ádám fordítása; terebess.hu

  • bOmar Khajjám: A mulandóság mámora. Omar Khajjám száz rubáí. Fordította Abet Ádám, Antalffy Endre, Baktay Ervin. Budapest: Terebess Kiadó, 1997.

73.
„Mind ugyanegy agyagból vétetünk
Az első magból még mindig vetünk
S a Teremtésnek első reggelén
Már írva volt a végítéletünk.”

Kállay Szabó Éva fordítása; terebess.hu

„Az első Mag ezerszer újra kel,
örökkön él az első Porhüvely,
s amit az első Hajnal írt le, csak
az utolsó Alkony olvassa el.”c

Szabó Lőrinc fordítása [I–II. változat]

  • cOmar Khajjám: Rubáíját. 2. kiad. Fordította Szabó Lőrinc. Illusztráció Szász Endre, utószó Vekerdi József. Budapest: Magyar Helikon, 1979. 76. vers.

73.
„Az Első Mag ezerszer újra kel,
folyton ujúl az első Porhüvely;
s az első Hajnal írta le, amit
az Itélet Alkonya olvas el.”d

Szabó Lőrinc fordítása [III. változat]

  • dÖrök barátaink I–II. kötet. A költő kisebb lírai versfordításai. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1958. I. kötet, 582. p.

81.
„A Testgyúráshoz vettek Agyagot,
Vég-aratáshoz sorkezdő Magot;
már a Teremtéskor megvolt a Szó,
mely zárja majd az Utolsó Napot.”e

Sziklay Andor fordítása

  • eOmar Khajjám: Rubáiját. Fordította Sziklay Andor. (Szivárvány könyvek, 29.) Budapest: M-Szivárvány Alapítvány–Chicago, Framo Publishing, 1996. 53. p.

Jegyzet

Nem értettem, hogy Eddington miért pont Broadtól idézett. Döntésében azon túl, hogy kollégák voltak Cambridge-ben, talán az is befolyásolhatta, hogy Broad a szerzője a következő tanulmánynak: The Philosophy of Omar Khayyam and its Relation to that of Schopenhauer. The Westminster Review V. 166, November 1906. 54–56. p. – A szerk.