El. el. Ars electronica aeterna?

Tillmann J. A.
technológia
szóelválasztás

Elektronikus elragadtatás közepette nem árt tekintetbe venni, hogy az általános áttűnési sebesség leghívebb mutatója a művészet. Erről már egy művészettörténeti munka illusztrációinak átpörgetése révén is könnyen meg lehet győződni. Egy ilyen át- és visszatekintés mindenfajta történelmi tanulmánynál egyértelműbbé teszi az időben zajló átrendeződést. Ennek tüneteit a művészet azért képes észlelni, jelezni és megjeleníteni, mert művelői a legfigyelmesebb megfigyelő berendezésekkel bírnak és bensőséges viszonyban vannak a naptári időn kívül eső más időalakzatokkal: a megszakadásokkal, a magánidőkkel, a megrázkódtatásokkal. Kivált a Nagy Megszakadással, a halállal. Az archaikus sírművészet monumentumai ezt éppúgy megmutatják, mint a modern művek, vagy a művészi motívumokra irányuló mélylélektani kutatások. A művészetben a növekvő napok feltartóztatására történik kísérlet – több vagy kevesebb eredménnyel.

A művészet felfüggesztések és megszakítások sorából meríti megkülönböztető jegyeit. Alkotási eljárása ezért, – függetlenül aktuális eszköztárától – mondhatni, mindenkor digitális: elkülönült, földarabolt és szétszaggatott életpillanatok – elmeműveletek ezrein keresztül történő – folytonossá formálása. Hol két-, hol három-, hol pedig négydimenziós intenzitássá alakítás a kéz és a kéz ujjai révén. A művészet digitális korszakáról ezért elmondható, hogy több ezer éve tart és – remélhetőleg – még egy ideig el is fog tartani. A föld alatti sírkamra – és az azt kihordó halottkultusz – művészete a technikai különbözőségek ellenére, e tekintetben nem különbözik az ars electronicától – és a körülötte kibontakozott kultusztól. (Alighanem ennek sejtelme játszott közre abban, hogy Bill Gates is megépítette a maga öt szintes, 4000 négyzetméteres betonbunkerét, benne a saját kultuszához szükséges, a világ archívumaiból összevásárolt adathalmazzal…)

A mulandó feltartóztatását korábban a múlhatatlan lehívásával valósították meg. Ez a hívás a mágiától a megszólításig menő különféle szakrális technikákkal történt. A szakrális erőtér szétfoszlása után mindebből az „ércnél maradandóbb” mítosza maradt meg: a múlékony memóriákra bízott, tetszőlegesen felülírható vagy törölhető halhatatlanság. Az Élet Könyve helyett a művészettörténeti kézikönyvek.

A korai technikai kép, a fotográfia a „megörökítés” és az „objektivitás” ígéretével indult világhódító útjára. Mára a digitális kép az „örök” és állandó ígéretétől megtett hosszú út során elérkezett a szüntelenül változó, az áramló és illanó állandóságához. A folyamatok felgyorsításában rejlő, az elmúlás felülmúlására irányuló igyekezet így paradox fordulatot vett: a legfrissebb technikai lelemények felhasználásával létrehozott művek már minimális távlatból is tegnapinak tűnnek.

A távlat nem pusztán a fejlesztés sebességéből, valamint a sokasító termelés indusztrializált, önfelszámoló folyamatából adódik. Ez mintegy magamagától, elkerülhetetlenül előáll; a művészetben rejlő teoretikus, kontemplatív mozzanatból következik. Így valósítja meg a „distancia felszakításának” nietzschei követelményét, a távlatteremtést – a csúcstechnológia aktuális haladványától, éppúgy mint a lineáris idő lefolyásához képest.

Munkáink múlandóak, mert egyúttal az őket teremtő erő halálának a szimbólumai.

– állapítja meg Northrop Frye, nehezen felülmúlható tömörséggel.

Az ars electronica, talán még inkább, mint más művészetek, az idő időlegességére ébreszt rá. A lefolyás termináltságára. A folytatódás megszakadására. Egyúttal a hordozó technológia és a hátterét képező tudomány korszerűségének és referencialitásának viszonylagossá válására. Az így kialakult támpontok tovatűnésére. Az eltűnés művészetére.

Tegnap nem, vagy nem így merültek volna fel ezek a kérdések. Ma már mindent elmozdulásában érzékelünk; technológiáink mozgalmasságához szokott szemmel. Így aztán az „információ” fennen hirdetett határtalanságára is másként tekintünk. Bizonyára közrejátszik ebben a hely specifikus határtapasztalat is, mely évtizedeken keresztül éppoly erőteljes volt, mint a különféle határok áthágásában elmélyített képességek.

A határok viszonylagossá válása mellett az embernek feltűnik a határtalan viszonylagossága, a zárt és környezetfüggő rendszerek különféle természetű korlátozottsága. Ebben az összefüggésben időről-időre eszembe jut Stanislaw Lem egyik novellája, melyben egy egyetem computerében kifejlesztett kétdimenziós világról és annak emberszabású lényeiről esik szó, akik végigmennek az evolúción, „élik világukat”, praktikus és metafizikus problémákat vetnek fel. Az elbeszélés akkor ér véget, amikor kiderül, hogy az egyetem nem hajlandó tovább fizetni a villanyszámlát, azaz fedezni a kétdimenziós világ fennmaradását.

Így vagyunk: a határtalanság relatív univerzumának határa többnyire nem is a csillagos ég, hanem csak egy közönséges kapcsoló.

1995

Az IBM Power-6 típusú processzora
Tilmman J. A.
Forrás

Elektronikus kézirat.