Édesapám természettudománya

Természettudományos részletek Esterházy Péter Harmonia Cælestis című kötetéből
matematika, fizika
szóelválasztás

Első könyv

Számozott mondatok
az Esterházy család életéből

Kevés ember tud a közelmúlttal foglalkozni.
Vagy a jelenlevő élet ragad magához nagy erővel,
vagy pedig a múltba merülünk, és azt igyekszünk,
amennyire csak lehetséges, visszaidézni és
visszaállítani, ami teljességgel elmúlt.
Még az elődeiknek sokkal adós, nagy és gazdag
családokban is az a szokás, hogy inkább
emlékeznek a nagyapára, mint az apára.

50.

Édesapámat elfogta a rajongás a braunschweigi naplemente iránt. Brandenburg siralmas ostromából hazatérőben szokott reá, eztán ha bárhol meglátott egy braunschweigi naplementét, reggel, délben, este, bármikor, azonnal fölsikított, nézd, milyen szép. Képtelen volt elvenni onnét a tekintetét, és folyamatosan másokat is erre a lelkesedésre akart volna rábírni. Má mé volna ez szép, kelletlenkedett anyám blazírtan, a lila, sárga, vörös stb. elképesztő táncára, drámájára, kozmikus búcsújára stb. A braunschweigi naplemente a szavannára emlékezteti az embert, és mert az ősember, az ember őse a szavannákon volt otthonos, mai napig kötődünk ehhez belülről, antropológiailag, s ezért találjuk ezt szépnek. Anyám biggyesztett, én nem voltam soha a szavannákon. Édesapám szerette a világot a középiskolás tananyag szerint látni. Az érettségi óta sokat felejtett. Nem értette például, hogy mért is repül egy repülőgép, amikor pedig az nehéz, itt van példának okáért ez a kés, ezt sokszor elmutogatta ebéd közben, brrr utánozta a repülőgép motorjának a hangját, aztán elengedte a kést, puff, voilà, vagy fordítva, voilà, puff. Leesik, mi?!, hát leesik!, kiáltotta kétségbeesett elégedettséggel. Ha hírül adta az újság, hogy egy hajó elsüllyedt, az Esztónia például, noha ott ismerőse is volt a fedélzeten, egy helyes fotósnő helyes húga, megnyugodott. Mondtam én, mondta, túl nehéz. Akkor egyszer csak elkámpicsorodott az arca, mintha farkasalmába harapott volna. Minden vízbe mártott, citálta, test, a súlyából annyit veszt, amennyi az általa kiszorított víz súlya, kisangyalom. Csönd lett. Édesapám bólintott. Keveset szorított ki, ez volt a problémája, a kevés. Mondtam én. Szép Helénáért ezer hajó szállt vízre (másodikos anyag, John M. Prausnitz). Legyen akkor 1 millihelén azon nő szépségének a foka, akiért egy darab hajót bocsátanánk vízre. Ez természetét tekintve vektor. A negatív millihelén akkor úgy értelmezendő, hogy egy hajót el kell süllyeszteni, olyan szép. Mondtam én. („Feleségem halott. Most már erről is van tapasztalatom. Örülök, hogy ilyen tapasztalatban már nem lehet részem, s egészen megkönnyebbültem. Az is jólesik, hogy bizonyos lehetek az Ön részvétében csakúgy, mint a többi braunschweigi barátunkéban.” Ez minden.)



87.

Apám életét előre eltervezték, a terv nem volt különösképpen leleményes, ám kellemes távlatokat rajzolt föl, mégiscsak egy akkora bazi nagy hitbizomány: nagy baj nem lehet. Édesapámnak is volt egy terve, végül is az valósult meg, olyan elképesztő erővel, hogy a tervnek figyelembe se kellett venni az úgynevezett történelmi változásokat, pedig volt itt zaftosan minden, Trianon, Szálasi, orosz megszállás, ötvenhat, lehet mondani, mozgalmas. Édesapám tervének centrumában az állt, hogy nem szerette a faggyús birkát. Ezért a Közel-Keletről olyan fajtát hozatott, mely a faggyút a farkában gyűjti össze; mint egy labda, akkora lesz, ahogyan ott összegyűlik. Egyébként megsütve ínyenc csemege. Mármost hogy Isten szegény barmainak ne kelljen ezt a faggyúballont, mint a belüket maguk után húzni, kis kétkerekű kocsit eszkabáltak, eszkabált apám a számukra. Ezeket csinálta egész életében. Mindig ezt láttuk, ül az ámbiton vagy kinn a legelőn, az árokparton, fa alatt: és bütyköli ezeket a kicsi birkahintókat. Róla is nevezték el. Egy mogyorófajtát, egyikünk se tudja, miért, meg ezt. A birkák bejárták az egész birtokot, csak meg kellett nézni, hogy a Dunántúl melyik része van a keréknyom párhuzamosaival megjelölve, megkaristolva, na az mind a miénk. Persze az államosítás az államosítás. Erre viszont édesapám azt mondja, és hol másutt hangozhatna el ennyi okkal és eséllyel, mint Bolyai János hazájában: a párhuzamos az párhuzamos. Édesapám örök életében birtokos maradt, nem nagybirtokos, hanem olyan, aki birtokolja az országot, de legalábbis a karistolásait, a párhuzamosait. Párhuzamosok, legyintett anyám rögtön mihelyst megismerkedtek, ugyan, nem találkoznak azok sose. A végtelenben, kacsintott néhanap egy birka.



89.

Férfit úgy igazán édesapám (eddig) egyszer, egy alkalommal csókolt meg; csókolózásnál kevesebb, férfias csóknál jelentősen több. Ez így történt: Édesapámnak volt egy íróbarátja, vagyis egy barátja, aki író volt. Apám szerette az írásait, noha szemléletük nagyon különbözött. Az író szkeptikus szemlélő volt, szenvedélyesen és rezignáltan lajstromozott, eszébe sem jutott úgymond változtatni a világon, ezt poetikailag elhibázott törekvésnek tartotta, nevetségesnek és hiúságnak (magára nézvést). Édesapám épp az ellenkezője! Ő képtelen beletörődni a világba, ostorozza a politikusok önzőségét és az emberek gyávaságát. Életgyávák!, ezt a kifejezést használta, és hogy nem lehet másokra hagyni az életünket, illetve lehetni lehet, de minek. Édesapám a halál felől szerette az életet. A klasszikus és közkeletű vélekedés szerint idejétmúlt humanizmus szerint tett-vett folyamatosan: cigánygyerekeket okított matematikára, leányanyák fejébe verte a Mengyelejev-rendszert és táncórákat tartott szellemileg visszamaradt fiúknak (kezdőknek s haladóknak, persze); édesapámnak hősies teste volt. Akár egy üdvösségre törő szakszervezeti bizalmi, nevetgélt a barátja. Édesapám szerint mindenek ellenére, minden XX. századi botrány ellenére a jóság és a szeretet irányíthatná a világot, ez ellen semmi nem szól, még az ember természete sem, bár ez kétségtelen szűk keresztmetszet, de ő azokból indul ki, akiket ismer, s nem azokból, akikről olvasott, és természetesen ő is ismer nemtelen figurákat, de ennek ellenére fönntartja az állítását, és mindezt mintegy az érzelem alapbázisán értelmezve. Az érzelem nem alkalmas arra, hogy rendszert teremtsen, márpedig erről van szó, mondta kedvetlenül apám barátja, semmi örömet nem talált abban, hogy igaza van. Más az igazának lenni és más az igazság. Szeretet nélkül nem érdemes élni, kurjantott a papám. (Egész délután ittak. Nem volt ennek különösebb oka, ilyen volt a délután.) A szeretet veszélyes, légy jámbor, nevetgélt az író. Apám legyintett. Kompjúterek!, egy új kultúra alapjai!, a szó halála!, a történelem vége! Ilyeneket mondtok. Mintha minden pótolható volna. Hát akkor ezt mivel pótolnátok? Áthajolt az asztalon, megfogta az író kezét és megsimogatta, ezt. Az megint nevetgélni kezdett: bólogatott. Az érzelem mindig aktuális, mindig jelenlévő, erősködött apám. Nem államszervező erő, legyintett az író. Dehogynem!, és egyébként is, kit érdekel az állam?! Téged meg engem, ha nem akarjuk, hogy új barbár hordák trappoljanak a kertedben. Apám: Nem lehet mindent így kigarasoskodni, kicentizni – hinni kell és kész! Ké-hész?!, vonta föl az író a szemöldjét, támadásra készen, mint aki saját terepére érkezett. Apám fölemelkedett ültében, a barátja is. Édesapám megsejtette azt az ürességet, ahová az író akart kilyukadni, nem, nem, a mítoszt komolyan kell venni! Komolyan és írónikusan, válaszolt az író. Most apám kedvetlenedett el. Az író a vállát vonogatta, már-már bocsánatot kért, hát mi volna az a világon, amire lehetne nem ironikusan nézni? Az Isten. De hát milyen Isten? Az Isten. Ugyan… Nem én vagyok ironikus, az ő helyzete az… Isten, ki nem vagy, segélj!… Mi ez, ha nem irónia, létirónia! Édesapám nem szerette ezt a beszédet. Ekkor. Ekkor édesapám előrehajolt, és hosszú csókot lehelt a barátja ajkára. Meleg, nedves, lüktető csókot. Életében először csókolt meg így férfit. Jóóó vóóót. A barátja pedig így szólt, vörösen, komolyan: Ebben alig volt irónia. Most mennem kell.



104.

Édesapám szerint az entrópia növekedése az emberiség bűnösségével hozható kapcsolatba; az Abendland hanyatlása vagy a rendszeres börzekrachok szükségszerű következményei a termodinamika második törvényének. És ha egy boldog család boldogtalanná lesz, nő az entrópiája. Lásd a Karenina Anna kezdőmondatát!



121.

Szinte emberfeletti föladatra vállalkozik a fater: száztizenöt nap alatt szeretne végigbringázni 23 ezer nyolcszáz kilométert, tízes számrendszerben!, keresztülvágva az amerikai kontinensen. A Patagóniából induló és Alaszkában célba érő akcióval a szklerózis multiplex (SM) betegségben szenvedőkre kívánja világszerte fölhívni a figyelmet. Tök jó a fater, tiszta multiplex! A rajtpisztoly március idusán Argentínában, a Föld legdélebbi lakott településén, Ushuaia városában dördül el. Édesapám úgy véli, hogy arra az erőfeszítésre, amivel túrája sikerrel járhat, az SM-betegeknek nap mint nap szükségük van. A fater eddig se a négy fal között töltötte ideje jelentős részét. Végigbiciklizte már az ausztrál sivatagot. (A mamámat is ott ismerte meg, annál a híres hegynél.) A mostani vállalkozásra is hosszasan készülődött. A kísérő csapatban, amely két öreg mikrobuszban kíséri majd apámat, helyet kap egy holland orvos, aki egyben kerékpárszerelő, valamint egy riporter, aki meg kétbalkezes. A távnak egy félig verseny- és egy hegyikerékpárral vág neki (édesapám). Kiegészítként mindössze két pótkereket és húsz darab gumit visz magával. A veszélyekről azt tartja, hogy azokra képtelenség fölkészülni. Attól fél, amitől otthon is: leginkább a nevadai csörgőkígyóktól, az alaszkai farkasoktól és medvéktől. A pihenőhelyeken részt kíván venni az SM-klubok által szervezett tömegsportrendezvényeken is, legszívesebben kispályázna (foci), de bármit, ha nagyon muszáj, fut is. Az érdeklődők a világ bármely pontjáról az Interneten (www.alba.hu/eea) követhetik édesapám kalandos vállalkozását.



141.

Édesapámat a Schrödinger bezárta egy tömör falú dobozba. A helyzet a következő: a dobozban apámon kívül van egy darabka rádium is, amely egy óra alatt 50% valószínűséggel kibocsát egy bomlási részecskét, 50% valószínűséggel nem. Amennyiben a részecske kirepül, azt még a dobozon belül észleli egy detektor, amely azután kinyit egy szelepet, és ciángázzal árasztja el a dobozt, amitől édesapám elpusztul (gyászolja felesége, értsd: özvegye, négy fia, öt menye, változó számú unokája, valamint tisztelők s tisztelőnők serege). Schrödinger kérdése az, hogy abban a pillanatban, mielőtt szétszedtük volna a dobozt, megnézendő, él-e még az édesapám, mit mondhatunk: élő vagy halott apa van benne? Nos, a helyzet a következő: abban a pillanatban sem azt nem mondhatjuk, apám él, sem azt, nem él, legföljebb azt, ha már mindenképp mondani akarunk valamit, hogy apám vagy él, vagy nem, úgy értve, hogy 50% valószínűséggel él és 50% valószínűséggel nem. Ennél többet nem. Ha kinyitjuk a dobozt, akkor persze látjuk, hogy apám él-e, hal-e. Első esetben 100% biztonsággal állíthatjuk, él, második esetben 100% biztonsággal állíthatjuk, hal. Így viszont fölmerül a kérdés, hogy amennyiben a doboz fölnyitása után halva találjuk Bárczi Benőt, édesapámat, mondhatjuk-e, hogy apám halott volta a doboz kinyitása előtt is objektív valóság volt. Ha nem nyitottuk volna ki a dobozt, akkor apám egy óra múltán is 50% valószínűséggel vidáman élt volna, mint Marci Hevesen. Legalábbis a doboz mint rendszer minden külső megfigyelő számára úgy viselkedett volna, mint amelyben 50% valószínűséggel él egy apa, édesapám. Lehetséges, hogy maga a megfigyelés, a fiúi obszerváció ölné (ölte) meg apámat vagy keltette egyértelműen életre az 50% halál állapotából, ha történetesen azt az eredményt kaptuk? Ezért tilos az apát megérinteni. Akarni ki akar lenni az apja gyilkosa mégha 50% valószínűséggel is. Szerencsétlen Schrödinger azt ajánlotta, tennők ki a dobozt egy hármas útra, ő személyesen nem szívesen vinné, fáj a lába, valami gyulladásféle a lábfejen, be is dagadt a bokája.



142.

Apám e helyt csupán annyit jegyezne meg félénken, félő, mindannyian a Schrödinger macskája vagyunk, s időnként egy jóindulatú, szeretetre orientált, furcsa, idős, szakállas úr a felhők mögül, hol, apám kifejezésével, mindig kék az ég, kinyúl és fölnyitja a dobozt, amely macska és cián és rádium és detektor (azt, hogy „és”, mondja apám, csak tréfából mondom, mert beszélek), és derűsen megkérdi. Hogy élsz, fiam. S mi mondjuk. Bizonyos valószínűséggel. Ezt mondta édesapám.



145.

Édesapám rezgő nyárfa, már csupán egy dolog foglalkoztatja, a végrendelet. Egyébként ül a napon. Ha eléri az árnyék, fölsikolt, s valaki arrébb tolja, vissza a napra. Ha rájön a végrendelkezés, vad tűz lobban a szemében (vagy csak játszik? lobbantja? vadítja?), magához rendeli a húgomat vagy az öcsémet vagy édesapám legidősebb fiát, és diktálni kezd. Négyezer kötetes kabalisztikus könyvtáram. Száztizennyolc cikloida-gyűjteményem. Vésőim. Az egyenes vésőm, a görbe vésőm, a kanyarvésőm, a V-vésőm, az U-vésőm, az 5/32˝-vésőm, a 3/8˝-vésőm. A négy kupásvésőm és a szúróár. A páholyom az Operában. A Bennie Moten-lemezeim. A Thonet-hintaszékem. A hadsereg. A hadsereget kinek szánod? Akarod? Mi a túrót csináljak egy hadsereggel? Raportíroztathatod, meghajthatod őket, mint Singer a varrógépet. Aztán díszszemlék, vezérkari vacsorák, zászlót felvonni, zászlót bontani. Esze Tamás satöbbi, emlékszel. A határokat megvédeni, gyepűszolgálat. Nándorfehérvár alá vezényelni őket, egyszóval sokrétű a fölhasználás módja. Viszont nem olcsó a zsold, az abrak, a tévé. Ha olcsót akarsz, akkor vegyél Trabantot. Jó, jó, napoljuk el a kérdést. Sok minden volna még, ezeket tekintsük át „elegyességek” címen. Akarod Reginát? A hölggyel nem találkoztam, a hölgyet nem ösmerem, írjad kérdőjellel. Egy végrendeletben nincsen kérdőjel, ez a legkáprázatosabb az egészben! Nincsen kérdőjel! Nincsen kérdőjel! Érted? Érted? Érted? Ne sírj, édesapám.



150.

A meredek dolomitsziklákra épült vár 1622 óta állott a család szolgálatában, mely várat a török sose (!) bírt bevenni. Szép kilátás nyílik fentről a megannyi apró jobbágyfalura, jó időben, jó szemekkel ellátni Sopronig. Nevezetes a 142 méter mély úgynevezett török kút. Édesapám, aki kísérletező kedvű ember hírében állt, belökte a mélységes mélybe a mamámat, és mérte az időt; amikor létezett már, akkor stopperral, Victor Paillard órakészítő mester mestermunkája, ennek előtte pedig egyszerűen számolt, egy, kettő, három, jó ritmusban a csobbanásig, elfogadható közelítéssel. A g-t kilencnyolcvanegynek vette. Így ismerkedett meg a mamám a papámmal.



151.

Édesapám idén június 22-én, mintegy a nyárfordulón, elkapta Motta Janka cselédlányt, édesanyámat, s megerőszakolta; aktus közben leharapta a mamám fülét, az orrhegyét, a melléből és a szeméremajkából is kiharapott egy-egy darabkát. (Arra, hogy földarabolja és lesózva tárolja a mamámat, nem maradt ideje.) Negyvennyolc óra múlva, amikor elfogták, már nem emlékezett semmire, azt hitte, viccelődnek vele. (És hol a füle? S az orrhegye? És itt meg, ó, itt is hiányzik egy darabka!) Bezzeg édesanyám nagyon is jól emlékezett mindenre, egy életre megemlegette azt (a mindent). Akik ismerik édesapámat, úgy nyilatkoztak, hogy értelmes. Mi történhetett hát vele? Az intellektuális képességek nem föltétlenül zárják ki az elme pillanatnyi megháborodását. Az alkohol is segíthetett néki az állati szintre való süllyedésben. Egyáltalán az állatoknál előfordul ilyesmi? Hogyne, az amőbák az osztódást követően fölfalják társaikat, s így tesz az ájtatos manó, a skorpió, a pókok s a rákok nősténye a párjával. Sőt, még az egyébként szelíd tücsök is megeszi párját, miközben közösül vele. Miközben?! Miközben. A tücsök?! A tücsök. Mégis az egysejtűek vagy az ízeltlábúak példája egy kicsit nem távoli egy kicsit? Végtére, gondoljunk róla bármit is, édesapám se nem egysejtű, se nem ízeltlábú, már bocsánat. A párzás közbeni oralitás meglehet szelídebb formái a gerinceseknél – és az édesapa gerinces! – is megfigyelhetők, gondoljunk csak a halak csókszertartásaira, a madarak csőrdörgölésére vagy az emlősök szerelmi harapásaira és nyalakodásaira. A nő mellén a szerelem és éhség talál egymásra, mondja a szakember. Szerelem és éhség: édesapám. Fül, orrhegy, mell, szeméremajak: édesanyám. Így ismerkedtek meg egymással.



161.

Vásárhelyi Pál, nem, Wesselényi Miklós cimborájaként édesapám engedélyt kapott, hogy egész Budapest, nem, Pest-Buda területén csónakázzék. Akárhol! (A hirtelen olvadás és a jégtorlasz miatt felduzzadt Duna elöntéssel fenyegette a várost, majd beváltotta a fenyegetését.) Apám a csónakázással fűzte a csajokat a reformkorban, különösen anyámat, aki amúgy is izgatottan kedvelte az árvizeket. Folyjék, minek folynia kell stb. A pesti ferencesek felé eveztek. Horváth Ignác műegyetemi tanár dereglyékből összerótt „hidrometriai állomásán”, a nyílt folyón tartott előadásokat diákjainak. A vízben halak úsztak, ők néztek föl, anyámék le. (Édesanyám hivatalosan nem volt bemutatva a papámnak, ezért volt kínos, amikor a Kárpátiából közös ismerősök odakiáltottak, hogy ti honnét ismeritek egymást. A büféből, válaszolta anyám kapásból. Apám evezett.)



171.

Édesapám – mint ember –, ha csókolózik, most független, hogy Lipót császár vagy Kádár János, harminckilenc (darab) izmát veszi igénybe, ennyi dolgozik, és százötven kalóriát éget el eközben. Ha nem szerelmes. Ha szerelmes: hujjuj!



183.

Édesapám beleszeretett a kvantummechanikába. Anyám őrjöngött, kipirult, lefogyott, meghízott, csapkodott. Apám színes selyem nyaksálakat kezdett hordani, angol playboyok sálkötési módszereit vizsgálván; órákat töltött a tükör előtt, ennyit addigi életében összesen nem; mindennap új inget, új zoknit, új alsónadrágot kért, idáig evvel sem volt ennyire aggályos, és új boxer-alsókat is vett. Anyámat állandóan a vasalással vegzálta. Mégiscsak túlzás, fintorgott anyám. Apám ájtatosan homlokon csókolta. Se beszélni, se hallgatni nem tudtak egymással. Édesapám fölismerte, hogy a newtoni mechanikával ellentétben a kvantummechanika törvényei elvileg nem zárják ki, hogy a szobánkban álló asztal (apám írógépével, a Hermes Babyvel) egyszerre csak minden külső hatás nélkül fölemelkedjék a levegőbe. Az asztal minden egyes elemi részecskéjének a helye véletlenszerű, így elvileg előfordulhat, hogy egy bizonyos pillanatban éppen mindegyik egy magasabban levő helyen találja magát, amitől, hopszasza, az asztal fölemelkedik. De ugyanevvel az erővel, pontosabban szólva, fáradsággal az asztal egyik pillanatról a másikra akár griffmadárrá, akár Einsteinné, annak reinkarnációjává is átrendeződhet, amennyiben, apám bűbájosan mosolygott, mint egy fiatal káplán, midőn ékesszólóan és cáfolhatatlanul bebizonyította a nála alig fiatalabb ifjakból álló csoportjának Isten létezését, amennyiben van benne ehhez elegendő mennyiségű elemi részecske. Vagy te. Hogy az asztal átváltozik énné vagy belém vagy hogy? Te gyári hülye vagy, így anyám. A káplánt nem rendítette meg a sátán beszéde. Kedvesem, elvileg ennek mégsincs akadálya. A statisztika törvényei sem akadályozzák meg, csak rendkívül valószínűtlenné teszik. Annak valószínűsége, hogy ez az asztal egyszerre csak magától fölemelkedjék, jóval kisebb, mint annak, hogy egy majom megalkossa az Odüsszeiát, miközben véletlenszerűen veri egy írógép billentyűit. Anyám odaugrott a Hermes Babyhez, kitépte belőle a papírt, reccsenve, indigóstul, beletekert egy újat, és püfölni kezdte a billentyűket. Potyogtak a könnyei. Apám lopva az órájára pillantott. Édesanyám befejezte a gépelést, lassan fölállt, játékosan egy majmot kezdett utánozni, a földig lógatta a kezét, imbolygott, vakarta a fejét, vigyorgott. Apám türelmetlenül legyintett, akár egy gyerekre. Erre a mamám rávetette magát az apámra, egyed, üvöltötte, egyed meg, a kurva anyádat, vagy beléd tömöm!, s tömte beléje a gépelt papírt. Lihegtek. Édesapám kiszedte a szájából a papírgombócot, széthajtogatta, olvasta. Férfiúról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott / S hosszan hányódott, feldúlván szentfalu Tróját. Vállat vont. Két sor még nem bizonyíték. Anyám mindent inkább akart, mint bizonyítani. Csak már nem bírta a katolikus kusst.



184.

Anyámnak nagy bánatára, de mit lehet tenni, apámnak kettős természete van, hol részecskeként viselkedik, hol hullámként. Ez utóbbit még a napóleoni időkben bizonyította be bizonyos Thomas Young, aki orvos volt ugyan, de érdekelte apám fényes természete. Egy átlátszatlan ernyőre két párhuzamos rést vágott, eléggé közel egymáshoz, apámat ráeresztette a résekre, és a réseken átjutott apámat fölfogta egy másik ernyőn. Sokat nevettek! Két komoly férfi! Herceg vagy betegséges kutya, mi?! Na most apám tipikus interferencia-jelenségeket mutatott, amit nem lehetett pusztán a fáradtsága, eredendő mélabúja vagy Napóleon növekvő étvágyának a nyakába varrni. A kérdést főleg édesanyám forszírozta, de valóban kézenfekvő volt: hol is van az apám akkor, midőn mint részecskét nem detektáljuk. Ám a kérdés bármennyire is kézenfekvő, nem értelmes. Szeretnénk erről a helyről beszélni, de nincs ilyen hely, nincsen ilyen hol. Természetesen senki nem állítja azt, hogy apám nincsen sehol. Mert ha látjuk apámat, vagy vegyük konkrétan a mamámat, mert őt érinti direktben, ha a mamám látja őt itt vagy ott, kocsmában, csatatéren, ágyban, akkor ő ott is van, issza a felest, üldözi a kontyost, húzza a lóbőrt, de ha nem látja, akkor hiába hisztizik, hiába zsugorodik össze a féltékenységtől egészen parányira, rá lehetne lépni, olyan kicsi, hiába fröcsög a gyűlölettől, hogy édesapám tönkreteszi őt, és minden módon méltatlanul viselkedik, mél-tat-la-nul, érted, fiacskám, egy férfi, egy apa, akinek ennyire szép négy gyereke van, mint amilyenek ti vagytok, kisfiam, felelősséggel tartozik a családjának, nektek, kisfiam, nektek tartozik felelősséggel, hát most mondd meg, hol kujtorog megint, itt térdelt, nem, itt, itt térdelt, és esküdött meg mindenre, ami szent, az anyja életére, hazánk előmenetelére, hogy abbahagyja, hogy többet nem, és könyörögve kér, bocsássak meg neki, és mit tettem én, én szerencsétlen hülye, megbocsátottam, kisfiam, mert édesapátok nem akárki, ezt én mindig is vallottam, tényleg kiváló valaki, első osztályú koponya, csak hát egy gyönge, szar alak, kisfiam, ez az igazság, gyönge és szar, ezért ne haragudj rám, viszont ez az igazság, de ez volt tényleg az utolsó, választania kell, vagy herceg, vagy betegséges kutya, hullám vagy részecske, mert én ezt már nem bírom tovább és nem is akarom bírni tovább, elég volt, betelt, kisfiam, a pohár, elég volt, én még egyszer odanyújtom a kezem, de ha atya evvel a lehetőséggel sem él, akkor én befejeztem, akkor vonja le ő is a konzekvenciákat, hiába, hiába litániázik a mamám, nincs mit kérdezni, megmondhatatlan, hol van édesapám, ha nincs valahol, és nem azért, mert ügyesen bujkál, az információ nem kevés, hanem nincs. Anyám egész életében a rejtett paramétereket kajtatta. Kiugrasztom én még a paramétereket a bokorból, mondogatta. De, ma már tudjuk, ez elvileg volt lehetetlen. Édesapám persze udvarias úriember, ha azt kérdik tőle, részecske-e, derűsen bólint, és becsapódik, akár egy ágyúgolyó, ha meg hullámként szeretnék egyesek fölismerni, összecsapja játékosan a bokáit s dúdolva produkálja az interferencia csíkokat. Apám a kérdéstől függ. Milyen? Olyan, amilyen. (Olyan, mint a rabbi a viccben. Igazad van, fiam. Igazad van, fiam. De rabbi, hogyan adhatsz igazat két egymásnak ellentmondó fölfogásnak? Neked is igazad van, fiam.) Vagyis: állandóan változik a leányzó (apám) fekvése. Az utolsó szó nincs kimondva, mert nincs utolsó szó. Amikor apám meghalt, ezek voltak az utolsó szavai: Mehr részecske. Vagy hullám. Na ja.



187.

Édesapám magának a logikának az eszközeivel mutatta meg – apám tétele, 1931 –, hogy egyetlen adott rendszerben sem lehet a rendszeren belül megfogalmazható összes igazságot levezetni. Anyám hümmögött, egy-kettőt azért le lehetne. Édesapám őrjöngött, miről beszélsz?!, a tiszta ésszerűség, üvöltötte, nemcsak hogy nem egyértelműen definiált, de nem is lehet az. Nagyot fújt. Ha te megmondod, mit értesz ésszerűségen, akkor én tudok olyan játékot mondani, amelyben ez az ésszerűség jégre visz minket. Értesz? Anyám alig láthatóan vállat vont. Vagyis ha ésszerűen játszunk, akkor mindnyájan veszítünk, te is, én is, holott ha egy másfajta racionalitás szerint játszanánk, akkor mindnyájan nyerhetnénk, te is, én is. Ez a te bajod, bólogatott édesanyám, azt hiszed, az élet játék. Apám gőgösen megemelkedett. Az. Játék. Legjobb esetben. Azután lehajtotta a fejét, de megértem, hogy ez komoly megrázkódtatást okoz neked, szívem. Néhány évtizednek minden bizonnyal el kell telnie ahhoz, hogy emelt fővel vállalhasd az elvi korlátaidat. Édesanyám elvörösödött, nahát, Matikám, a pofátlanságnak is van határa!



201.

Megöregedett (édesapám). Meg is töpörödött, már kisebb, mint a legkisebb, értsd legalacsonyabb fia, igaz, még mindig magasabb, mint a legmagasabb lánya. Ritkábban borotválkozik, mint kellene, és az ajkán folytonosan kiütés van, fakadék, olyasféle, amire azt szokták mondani, hogy mert jólesett az étel. Ez nem igaz (hogy folytonosan jólesnék neki az étel). Újabban van egy barátnője, aki újabban matematikával foglalkozik. Rákapott az ízére. Édesapámat küldi a könyvtárba, hogy hozna valamit a Banach-terekről, mert neki fáj a csípője. Esetenként édesapám fiához fordulna szaktanácsért, de valamiért nem mer vagy nem akar közvetlenül fordulni, ezért édesapámat küldi hozzá, aki körülményesen előkotorász valahonnét, a zsebéből, ősi, viselt, csatos aktatáskájából egy cetlit, nehezen – alig – találja, onnét olvassa az elintézendőket, ortogonális sor stb. Annak idején édesanyám írta így föl nekünk az öt zsemlét, ahogy most neki írták az inverz mátrixot. Édesapámnak a választ is el kell vinnie. Jegyezget, de főként igyekszik fejben tartani. Az, hogy nem érti, az világos. De hogy a memóriája is ennyit romlott, az új. Még a kertkapuban is mosolyogva ismétli a hallottakat, néha kérdőn legidősebb fiára néz, stimmel-e. Ha nagyon nem megy (valami bonyolult folytonossági kritérium), elsírja magát. Édesapám sír.



241.

Édesapám fia még kisfiú volt, amikor hallotta, hogy édesapám leesett a harmadik emeletről. Úgy történt ez, hogy mint húszéves egyetemi hallgató a húsvéti ünnepek előtt meglátogatta rokonait, akik a pesti Duna-part egyik régi bérpalotájában laktak. Unokahúgai kikísérték a lépcsőházba. Ő a harmadik emelet legfelső lépcsőfokán állt. A lépcsők, melyek már egy évszázada bomladoztak, épp abban a pillanatban érkeztek el ellenálló képességük végső határáig, s zuhanni kezdtek lefelé. Egyik leány a pihenőszigetről kezét nyújtotta neki. Ő nem fogadta el (édesapám). Az összedőlt lépcsőzettel emeletről emeletre bukdácsolt, s pár pillanat múlva eszméletlenül esett egy földszinti kamrába, egy szekrény tetejére, a befőttes üvegek közé. Mi, gyermekek, borzongva hallgattuk ezt a történetet. Talán nem is hisszük el, ha nem mutatja meg nekünk azt a márványgöröngyöt, mely esése közben kabátja zsebébe hullott, meg azt a kékselyem La Vallière-nyakkendőt, mely még érdes volt megfeketedett vérétől. Életét annak köszönhette, hogy az önfenntartás ösztönével a vele együtt zuhanó karfába kapaszkodott. Ez viszont a vas alkatrészeivel cafatokra szaggatta testét. Combjain, mellén öregkorában is látszódtak a vastag forradások. Így menekült meg a haláltól az az ember, aki később az édesapám lett. Amikor édesapám fia született, anyám tizenhét éves volt, apám huszonnégy. Úgy vette körül édesapám fiát (édesapám), mint valami sötét erdő. Félelmes volt a nagysága és ereje. Ha becsapta maga mögött az ajtót, az egész ház dörgött. Szigorának szemöldökrebbenésére megszegett a lélegzet. Szivarszagot árasztott még a kispárnája is. Édesapám fia figyelte őt, amint a lámpa alatt ül és a sakktáblára bámul. Próbálta kitalálni, hogy mit gondolhat felőle vagy felőlünk. Többnyire hallgatott (édesapám). Az a titokzatosság, mely alakját övezte, az évekkel növekedett. Munkatermében pepecselt, kémcsövek és vegyszerek között. Fúrt-faragott, ezermesterkedett. Játékainkat maga barkácsolta össze. Leydeni palackokat kaptunk, viaszlemezeket, rókafarkat, táncoló bodzabélbábokkal. Szegény ember volt: a természetet tette elénk mint játékszert. Télen-nyáron hajnali ötkor kelt. Ilyenkor karjára vette kedves macskáit, elbeszélgetett velük. Aztán leült a zongorához, s addig ábrándozott ott, amíg iskolába nem kellett mennie velünk. Beethovent zongorázta legszívesebben. Édesapám fia Beethoven szonátáit álmában, félálomban hallotta először. Amikor fölébredt, valami tündéri szívszorongást érzett, s nem tudta, hogy mitől. Berlinben tanult, Helmholtzot hallgatta. Valaha tudományos munkákat írt, és neve fiatalkorában szépirodalmi közlemények alatt is szerepelt. Egy lelki rázkódtatás alatt menekült a természettudományhoz, vidékre is azért vonult vissza, hogy megőrizze egyensúlyát. Kedélyes mulatónak, furfangos szójátszónak ismerték. Egy karácsonykor kis színházzal lepte meg édesapám fiát, melynek vázát ő maga gyalulta, süllyesztőit ő maga lombfűrészelte, díszleteit, bábuit ő maga ragasztotta össze, sőt egy színdarabot is mellékelt hozzá, melyet ő maga írt, furcsa, pompás rímekben. Mint gyermek (édesapám fia) meg-megkísérelte – ügyetlenül és félszegül –, hogy a közelébe férkőzzék. Minden alkalommal kitért előle, elzárkózott. Nem bírta a vallomásokat, az ellágyulásokat, az érzelmi megnyilatkozásokat. Édesapám fiát kissé le is nézte, s afféle ripacsnak tarthatta. Érett ésszel is csak távolról szerethette (édesapámat), gondoskodása közegén keresztül. Később: ott állt édesapám fia előtt gyermekkorom bálványa és férfieszménye, megtörve, összezsugorodva, őszen. Hunyorogva nézett felé. Amint szokta, kezét nyújtotta. De édesapám fia nem fogadta el, hanem két karjába szorította, összevissza csókolta kezét, arcát, s közben – a vállán – elfordította fejét, mert patakzott a könnye és szája eltorzult a zokogástól. Életében először merte megölelni és megcsókolni ekkor, mert érezte, hogy megöregedett (édesapám), s többé nem az apja, hanem a gyermeke, aki az ő gyámolítására szorul. Később: egy téli délután hazasürgönyözték édesapám fiát, mert apámnak új rohama jött. Felöltözve ült a díványon. Haja összekócolódott hatalmas homlokán. Nyugtalannak látszott, vagy inkább felfűtöttnek, mintha könnyű pezsgőmámora volna. Izgatottan beszélt. Percek múlva édesapám fiát is fölismerte. Köszönöm, hogy eljöttél, mondta. Roppant erőfeszítéssel uralkodott magán, válogatta szavait, hogy födjék a valóságot. Csakhogy az mind gyakrabban kisiklott előle. Karjában vitte az ágyába azt az embert, aki az életet adta neki, s lefektette. Köszönöm, mondta. Általában mindent megköszönt. Udvariasan haldoklott, három napig. Az utolsó napon elvesztette eszméletét. Ekkor visszatért régi erős hangja, melyből a gyermekkor magánya harsogott. Lázálmaiban előadott, magyarázott diákjainak. Iksz plusz ipszilon, mondta, nem látja, kérem, egy egyenlet két ismeretlennel, és valahová mutogatott. Szemét hunyva tartotta. Délután orvos öcsém kámforoltást adott neki. Még magához tért. Kinyitotta feledhetetlen szemét, és szétnézett, talán kereste helyét a világban, melyet nemsokára elhagy, oly tétován és ártatlanul, mint az a csecsemő, aki megszületik és tájékozódni akar. Figyelmesen nézett (édesapám) édesapám fiára, aki mellette ült egy széken. Kezébe vette hűlő kezét. Ó, fiam, mondta egyszerre. Szegény fiam. Milyen furcsa a te ruhád, és rámeredt a kabát ujjára. Betűk vannak rajta…



278.

Édesapám, miként egy vezérkari tiszt, lehetett volna, bizonyos korokban, éjjeliőr, de nem volt. A papám soha, soha életében, semmikor, sehol nem volt éjjeliőr. Váltótársa rendre késett, mert volt egy kapriciózus barátnője, aki folyvást ugráltatta, váratlan randevúkkal kecsegtette vagy magához rendelte meg elküldte, elintézni az autója esedékes nagyszervizét, és ezért késett. Igaz-e voltaképpen, kérdezte apámtól, a futástól lihegve, hogy Gauss méréseket végzett volna bebizonyítandó a nemeuklideszi geometriát? Édesapám szedelődzködni kezdett, nem zavarta a kis késés. Annyi ideje volt, akár egy grófnak. Nem, nem igaz. Én magam legalább két egymástól független munkát ismerek, melyben bizonyítottnak tekinthető, hogy itt egy Sartorius von Waltershausen által terjesztett legendáról van szó, aki geológus volt s Gauss kebelbarátja. Hajnalodott, kezet fogtak; mintha kozmikus kötőhártya-gyulladás húzódott volna a város fölé, vagy kisírt szemek.



284.

Az izlandiak átlagmagassága, olvasta édesapám, 182 centiméter, vagyis, állította, ugyanolyan valószínűséggel 172 centiméter vagy 192 centiméter valaki Izlandon. Ha Kolozsvárt (vagy Kolozsváron) beálltam a sorba kenyérért, elláttam a fejek fölött a sor elejére. Mi lenne velem Reykjavíkban? Ma nem kelek ki az ágyból, jelentette be szelíden anyámnak, ma nem állok be kenyérért. Édesanyám konokul pakolt. Nem mondta, amit régebben, édesem, 193 centiméter vagy, 1 valószínűséggel.



345.

Édesapámék figyelemre méltóan viselkedtek, ha nagy hal közeledett. Mint történelmi osztály leszerepeltek, de ez azért érdekes volt. Előre nem tudhatták, hogy a nagy hal meg akarja-e őket enni, noha tanult fiúk lévén, ismerték a közmondást, hogy a nagy halak megeszik a kicsiket, csak hát nekik in concreto kellett tudniuk. Egyszerű lett volna minden nagy hal elől elmenekülni, de akkor csupa menekülésből állt volna az életük – nem mondom, közel voltak hozzá –, és nemigen jutott volna idejük egyéb fontos élettevékenységeikre (szerelem, irodalom, Isten, haza, család vagy fiatalabb korában a foci, illetve később a haza védelme, folytonos menekülésben a haza védelme… hogyan is?, talán hogy hirtelen megfordulni, mint a hunok és lenyilazni, de vízben ez is vet föl problémát). A másik, a „majd meglátjuk, mit akar”, a fatalista megoldás túl veszélyes lett volna, és egyébként is a vakmerő bizakodás bűnébe estek volna. Édesapámék a következőt csinálták (ezért): egy kisebb csapat kiment a nagy hal elé, úsztak pár centimétert, megálltak, majd megint pár centi és így tovább. Ha már annyira megközelítették a nagy halat, hogy az játszi könnyedséggel elkaphatná őket, de nem kapja el őket, akkor visszamennek a többiekhez, és (relatíve) nyugodtan folytatják tovább a mindennapi tevékenységüket (szerelem, irodalom, Isten, haza, család vagy fiatalabb korában – apám – a foci, illetve a haza védelme). Ha a nagy hal elkapott egyet a felderítő csapatból, például édesapámat, akkor a felderítő csapat fejvesztve menekült riasztani a többieket, hogy tessék abbahagyni a szerelmet, az Istent stb. Édesapámék dilemmája a következő volt: a felderítő csapatból egy-egy megteheti, hogy beleveri az egészbe az egészet, és visszafordul. Aki visszafordul, az lehet akár édesapám is, az egyénileg biztonságba kerül, de ha mindenki így gondolkozván visszafordul, akkor mindenki áldozatul eshet, köztük a dezertált apám és leszármazottjai is. Ha viszont a földerítő csapat többi tagja nem fordul vissza, akkor a maradék mindegyike, így adott esetben édesapám is a korábbinál veszélyesebb helyzetbe kerül, mert nő az esélye annak, hogy éppen ő legyen az áldozat, ha a nagy hal, Isten ne adja, mégiscsak apámevő. (A helyzet pontosan megfelel a közlegelők problémájának.) A tapasztalat – um so schlechter für die Tatsachen – azt mutatta, hogy apámék soraiban többnyire a kooperáció uralkodik – ami meglepő, de legalábbis ellentmond a magyarok önmagukról alkotott képének, hogy csak a széjjelhúzás, a testvérharc, az acsarkodás, az összefogás hiánya. (Ez a kép nem önkritika, hanem mindig az ún. másik fél kritikája.) A kérdés tehát az volt, hogy miként alakították ki édesapámék az együttműködés szellemét. Aki megdob kővel, dobd vissza kenyérrel – hogy talán e szerint. De amikor édesapámat hókon nyomták kővel, egyszerűen, puff, elájult. Meg a pékség is be volt zárva. A kérdés eldöntésére Manfred Milinski német etológus szellemes kísérletet tervezett. Egy tégla alakú akváriumban helyezte el édesapámat, aki az akvárium egyik végében úszkált (mellen). Az akvárium másik végéhez egy másik akváriumot tett, amelyben egy nagy hal úszkált. Édesapám társa, sőt, mondjuk ki, barátja, szimulálva lett akként, hogy az akvárium hosszú oldala mentén egy tükröt helyeztek el. Apámnak fogalma sem volt arról, hogy a barátja a saját tükörképe, és elindult a nagy hal felé földeríteni. Az első lépésben tehát kooperatívan kezdett. A tükör miatt persze vele indult a barátja is. Eddig azt a helyzetet modellezi a kísérlet, amikor a társ kooperál. Ha a tükröt azonban 45 fokkal elmozdították (és elmozdították), akkor édesapámnak azt kellett látnia, hogy a barátja cserbenhagyja. Ekkor a következő lépésben apám is visszafelé mozdult. Az derült ki, hogy édesapámék többé-kevésbé pontosan követték az ún. Tit for Tat stratégiát, melyet egy amcsi szociálpszichológus eszelt ki, Anatol Rapoport, pofonegyszerű, az ember jóindulatúan nyit, kooperál, és aztán azt lépi, amit a barátja (vagy általánosabban: „a barátja”) lépett az előző menetben, kölcsönkenyér visszajár. Kivételek is előfordultak: volt, hogy apám a barátja árulása ellenére elment földeríteni a nagy halat, igen, barátságosság és megbocsátás vezette édesapámat. Édesapám jó ember. Na még érdekes verzió, amikor apám a nagy hal. Mert az mégiscsak kényelmes, nem kell ennyit járatni az agyat, így a Neumann Jancsi, úgy a játékelmélet, ezek az apróka kis izék itten majd megszakadnak az intellektuális görgetéstől, apám meg ha megéhezett, és az éhséghez nem kell gondolkodni, egyszerűen csak hamm. De az is volt, hogy nem volt éhes, csak hamm. Élvezte a rémület csillogását a szemükben. Később azzal védekezett, hogy ő azt hitte, ő a magyar, de ez nem lett elfogadva, mert akkor épp a menekülők számítottak magyarnak. Ekkor édesapám bosszúságában a független bíróságot is fölfalta, hamm, de a régi kedélye már nem állt vissza. És Pázmány is folyton keresztbe tett. Meg valami űrlapokat kellett kitölteni, amit szívből utált, és ami egyébként is meghaladta a szellemi képességeit.

A Harmonia Caelestis borítója

Második könyv

Egy Esterházy család vallomásai

E regényes életrajz szereplői költött alakok:
csak e könyv oldalain van illetőségük és
személyiségük, a valóságban nem élnek
és nem is éltek soha.



28

A budapesti lakást a Vár lábánál palotának vagy akár palotácskának nevezni túlzás és hozzá nem értő kérkedés volna, ahhoz azonban elég tágas volt, hogy szemet szúrjon – ha úgy hozzák az idők, minden szemet szúr, nemcsak 50 000 hold, hanem 50 hold is, ez nyilván szem kérdése, szemé és szúrásé –, így a földszinti szobákat, amelyek rendesen dédapám lakosztályául szolgáltak, azonnal elrekvirálták, egy úgynevezett munkás-fogorvos kapta, úgyhogy nagyapáméknak be kellett érniük a felső traktus három-négy szobájával. Ez is szem kérdése, a beérni.

Amint nagymama belépett a lakásba, vajúdni kezdett, s amint vajúdni kezdett, megállt a nappaliban a hatalmas, láncos ingaóra, jóllehet nagyapám kedden húzta föl a láncot (a láncon lógó súlyt), s ilyenkor simán eljár két-három hétig máskor. Kísérteties volt. A súly a lánc fölső harmadában állt, és nem mozdult, nem ereszkedett tovább. Nagyapám megállapította, hogy az egyik láncszemecske – rejtélyes módon és okból – keresztbe fordult, s így a fogaskerék nem tudta bevenni. Schatz úr – Olivér Thomas V. Schatz, mint magát nevezni szokta –, a Brassóból jött órásmester, kit nagyapám még szombat délután kihívott (a „pesti” órák hozzá tartoztak, közel lakhatott hozzánk, mindig tüstént ott termett, mintha egész nap, egész hónap, mintha egész évben arra várt volna, hogy hívassuk), azt mondotta, hogy ő ilyet még nem látott, hogy a láncszem a linzén át vizsgálva is hibátlan, és hogy a jelenség nem felel meg a fizika legelemibb törvényeinek, minthogy a súly és a lánc súlya lefelé húzza és a fogaskerékrendszeren kifeszítve tartja a láncot, tehát valakinek vagy valaminek a láncot egy pillanatra meg kellett emelnie ahhoz, hogy egy szem így keresztbe fordulhasson. A fogaskerék, ahol ez bekövetkezett, hibátlan. Tökéletes a tengelyszög állása és a rögzítés is.

A gyanú olyan, mint az örökség, terelődik, de most nem tudott kire terelődni, hacsak nem nagyapámra, az üvegszekrény kulcsa az ő mellényzsebében volt!, de annak elgondolása, hogy ő lett volna… Van, ami nincs. Schatz úr a linzéit, a nagyító lencséket rakosgatta a sötétlila bársony bélésű, aranybetűs föliratú fekete fadobozban, 1706–1856 LEIPZIG, maga elé motyogta:

– Az ember néha hajlik arra a szégyenletes föltevésre, hogy manók garázdálkodnak a környezetünkben.

Nagyapám gyanakodva figyelt, Schatz úr azon a véleményen volt, hogy az órát megfigyelés alatt kell tartani, és engedélyt kért, hogy a következő öt napban, vasárnap is, ha lehet, minden délután ugyanabban az időben, most ő pillantott gyanakodva nagyapámra, fél három és háromnegyed három között, az órát ellenőrizhesse. Nagyapám biccentett, amivel az engedélyt megadta, majd rendelkezett nagymama beszállíttatásáról az R. utcai bábaképzőbe.



117

Anyám családja nem nagyon szerette volna ezt a házasságot, tartottak apáméktól, noha akkorra már, 1947–48, megszűnt a nagypapák közti munkaviszony, de nyilván emlékeztek erre-arra. De avval igazán nem lehetett volna anyámat vádolni, hogy a jóba akart beleülni. Nem vallott volna valami jó ritmusérzékre. Apámat akkor már csak a két szép szeméért lehetett szeretni.

Született Endre, de mindenki Pattyinak hívta (mert a nagyszentjánosi óriáskertben volt egy gyorsan érő körtefa, s Pattyi bácsi állítólag egész kicsi korában odatotyogott a fához, vitte a kisszékét, s órákat ült ott, leste a körtéket, s ha egy leesett, bólintott, s szólt: patty; négyéves koráig más szót nem is mondott), anyám öccse, aki 1947 októberében jött haza a frontról – ő is ellenezte, noha apámat szerette, egy évben születtek, egy időben kerültek föl Budapestre, az egyetemre, illetve a Ludovikára.

Együtt járták az éjszakát is. A Tabán bár a Hadnagy utcában, és ott egy Micike nevű pincérnő!

– Valami őrületes cehhet csináltunk, tíz vagy tizenöt pengőt. A kezünk meg az asztal alatt találkozott a Micikén! Nevettünk mind a hárman, mit tehettünk mást.

Így szólt Pattyi bácsi kedvenc nővéréhez: – Ne feledd, egy arisztokrata család inkább elnézi, hogy fiuk egy kurvát vegyen el feleségül, mint azt, hogy egy hétszilvafás családból valót. Nagyvonalú família, de nagyvonalúságukat egymás közt élik ki. Mondjanak bármit, mindig le fognak nézni. Főként leendő apósod. Uszkár az uszkárral, puli a pulival, ne feledd.

Pattyi bácsi szigorú volt, inkább pedáns, még inkább elvei voltak, és azokat megtartotta. A nevelésről is bírt elvekkel, elvi elvekkel, melyek szellemében ostorozta is anyánkat a mi alapjaiban elhibázott nevelésünk miatt. És majd ő megmutatja. És valamiért Mami nem nevette ki, nem hessegette el, hanem szabad kezet, de legalábbis kezecskét adott neki.

Első lépésként Pattyi bácsi bevezette az úgynevezett Fekete Füzetet, egy fekete füzetet, amelybe fölírattak a mulasztásaink, hibázásaink, a szemtelenkedések és a restség különb s különb megnyilatkozásai; ezekkel egy sorban az ezért járó (kiszabott) büntetés (tiltások, ellentételezések), majd a büntetés kitöltésének igazolása.

Mi fapofával, ellenkezés nélkül követtük ezt az új, ismeretlen, katonás rendet. Anyánk meglepetten és idegenkedve figyelt minket, nem volt hozzászokva ennyi segítéshez.

Noha amúgy is jártunk rendszeresen bevásárolni, megkaptuk cédulán a vásárlandókat, zárójelben ha nincs, mit helyette, mindent tudtunk, nem kellett félni semmitől, tíz zsömle, két kiló kenyér, húsz deka parizer. Sose párizsi. A téliszalámit is picknek írta (de a boltban téliszaláminak mondtuk). De azt ritkán vettünk, soha nem szeletelve, hanem egyben, és azután ő szeletelte föl. Csak neki szabadott, még apánknak sem, mert mindenki túl vastagra vágta (volna). Amikor egyszer – titokban, bűnözve – elrágicsáltam egy centi vastag darabot, mintha kolbászt, sőt kenyeret, az nem is hasonlított arra, amit ismertem; a lelkifurdalás is megváltoztatja az ízlelést, vagy a bűn igézete.

Soha olyan vékony szeleteket nem láttam, mint a mamáméi. A teremtés csodája, átsütött rajtuk a nap. Meg volt szabva, mennyit szabad egy kenyérre tenni. Pattyi bácsinál nyilván százalék lett volna, hány százalék kenyérfelület fedhető le és így tovább, még ki is kellett volna számolni. Később, a gimnázium alatt jártam hozzá, ő így mondta, magasabb mathézist tanulni. Inkább mérnök-, mint matematikusesze volt, de szép rendet tartott az agyában, ami jó hatással volt rám. Azt is jól viselte, inkább csak engem döbbentett meg, hogy némelyik föladatot nem tudtuk (tudta) megoldani.

Azt (sajnos) megérzi az ember, mennyi jár a szalámiból. Az biztos, hogy nem érinthették, fedhették a szeletek egymást, és nem lehetett akkora karéjt szelni, hogy háromnál több darabot szabadjon rátenni. Húgunk, aki szerette a találós kérdéseket, egyáltalán: szeretett gondolkodni, örömét lelte a fejtörésben (ha másfél mókus másfél nap alatt másfél mogyorót eszik meg, hányat eszik meg kilenc mókus kilenc nap alatt), fölvetette, hogy mekkora darab az ideális kenyér, hol a legjobb a szalámifölhasználhatósági hányados, hol ideális, de ezen nem volt mit gondolkodni, mert a zsömle az ideális, a fél vajas zsömle, a vaj épphogy betemethette a kis „gödröket”, egy szelet zöldpaprika és egy teljes körszelet téliszalámi.

A Fekete Füzet mellett a Szépevési Verseny számított Pattyi bácsi nagy didaktikai teljesítményei közé. Ki lettek dolgozva a szépevés elvi szempontjai és az evvel harmonizáló pontozási rend. Hogyan kell fogni a kést meg a villát (nem a nyakánál), kanál megy a fejhez, nem a fej a kanálhoz, kéz sosem az asztal alatt, könyök a test mellett (gyakorlásul valóban könyvet a hónunk alá szorítva ettünk), és vizet csak leves után. A zsűri, szüleink és az éceszgazda, szigorú arcokat vágva járta körbe az asztalt; jegyzeteltek, fintorogtak, bólogattak, láthatóan nagyon élvezték; mulattak. De arra nem volt szemük, hogy észrevegyék, mi nem mulatunk. Mi feszengtünk, illetve győzni akartunk, pedig evés közben csak enni akarni jó.



152

Meztélláb álldigáltam ott a végtelen réten, báván vigyorogva, máig emlékezetes boldogságban, testelégedettségben, egyesülve a természettel (mintegy), a talpamat birizgálta a fű, a gatyaszárban a lágy, alföldi szellő, egy pillanatra nem gondolva arra az ismeretlen fenyegető világra, amely épp fölfalni akart.

A meztélláb extra kéjnek számított, nemcsak a civil lét titkos jele, mezítlábas katona nem létezik, hanem akkorra már feltörte a lábunkat a bakancs, a sebszélek begyulladtak, vörösen fénylettek, olyik már gennyezni kezdett. Jaj, a kapca! – mikor szputnyikok száguldanak az űrben! Kapcát rendben, szakszerűen föltekerni nem lehetetlen vállalkozás, de van egy életszakasz, amikor ez a darab rongy, mint valami rosszindulatú élőlény összegubózva egy pillanat alatt a bakancs legváratlanabb zugaiban bukkan föl, hogy beleharapjon mindenbe, amit talál, éktelenkedett seb a sarkokon, a legkülönbözőbb lábujjak legkülönbözőbb felületrészein, de még a boka alatt is. A bakancsjárást is tanulni kellett; mint két irdatlan kőgolyót – nem lépni: lendíteni.

Mintha nyolc-tíz bíró (játékvezető) volna, a pályán dohányozva öregkatonák sétálgattak a laktanyacsapatból, mustráltak bennünket, akár a barmokat.

– Te! Te ott! Meg te!

Akire rámutattak, annak fölírták a nevét. Hasonlított a Két félidő a pokolban című filmhez, ahol a lágerlakók csapata játszott a német őrzőkével, és az állt volna a rabok érdekében, ha szép csöndben veszítenek, de azután fölülkerekedett az emberi méltóság.

Egy sóhajtásig én is gondoltam a méltóságra, a futball méltóságára: negyvenen egyszerre nem lehetséges futballozni, elvileg lehetetlen, hiába nagyobbítjuk meg arányosan a pályát, egyszerűen más, idegen koreográfia jön létre, a játéknak nem megfelelő csomópontok, afféle Brown-mozgás, amely nézetre a mezei futás és a biliárd ötvözetének tetszik, tetszett; a szabálytalan mozgásban tartott részecskék, melyek elmozdulásából meghatározható az ún. Loschmidt-szám, más néven Avogadro-szám (lásd még ráksaláta avogadróval), az életükért küzdöttek, küzdöttünk, akár ama filmben.

Szakmailag hamar átláttam a teret, de hát a futball csapatjáték, és itt csapatnak híre-hamva se látszott lenni, egymásnak uszított kis hülyék, futkároztunk. Darabot még ácsorogtam a meztéllábas boldogságban, azután fölülkerekedett bennem az életnek az ösztöne, és űzőbe vettem a labdát, mintha rókavadászaton volnék, uzsgyi és halali! Midőn utolértem, nyomban én lettem a róka, az üldözött, nyomomban az egész falka, félresandítok, mellettem egy kis fekete, zsufa gyerek, félmeztelen, tehát a mieink, most kéne továbbadni, de inkább még egy csel, sikerül is meg nem is, beérnek, leterítenek.

Lent, nagyon lent, ültem a földön, a kis fekete állt előttem.

– Üresen vóútam – mondta halkan, furcsállva végigmért, és kocogott vissza. Mintha lett volna vissza! Azaz ő megadta a játéknak a tiszteletet. Helyes cigányfiú, Máté Gyuri, a legjobb szélső, akivel valaha dolgom akadt, csöndes, sose pörölt, egy őstehetség. Ha valakibe, szakmai ártalom, belerúgott, az kizárólag véletlen lehetett, ő szinte (szinte) jobban szenvedett, mint az áldozat.



162

Nem köszöntött még be az este, de már sötét lett, kékültek az órák, 1953. március 5-én, a publikum elcsöndesedett, a Schwarzenberg dédmama már nem élt, de én még mindig féltem tőle. Vagy nem féltem? Ha az ember nem tudja, félt vagy nem félt, akkor félt. Korábban sötétedett, duzzadt, nehéz hófelhő takarta be az eget, természetellenes homály függött a falu fölött, mint amikor színpadon fortélyos világítással sötétet állítanak elő.

Vártuk a havat. Mami most úgy rendezte, hogy az ablakot tekintsük színpadnak. Nem szólt semmit, mozdulatlanul nézett ki a homályba, csak midőn elkezdett hullani hirtelen pelyhekben a hó, ha vártuk is, váratlanul, akkor hajtotta le a fejét, hangsúlyos szerénységgel, vagyis álszerényen: a rendező, aki meg van elégedve a játékosaival. Kétfélén esett a hó, közelebb erre srégen, távolabb meg amarra, rombuszok lettek meg tán tetraéderek, a levegőnek dimenziója lett (három). A pihék azonnal elolvadtak.

Meg voltunk elégedve anyánk szép, eredeti és fölfoghatatlan teljesítményével, a hóviharral.

Roberto nagy betoppanó volt, valahogy mindig ünnepet csinált magából, ha megérkezett, vasárnap lett. Őt mindenki szerette; apám-e, anyám-e jobban, nehéz volna megmondani. Anyám egészen kifiatalodott mellette, viháncoltak, mint a gyerekek, olyanok voltak, mint a testvérek. Apám meg inkább, mint egy öregember, kedvtelve nézegette, méregette a barátját. Mások előtt szinte sose beszéltek, elvonultak, sutyorogtak.

Most együtt jött a hóviharral. Nem toppant, berobbant; majd hirtelen, mintha fékezne, megkapaszkodott az ajtófélfában, nézett körbe, azután halkan, szinte odaköpte:

– Kifelé.

Be volt rúgva. A háziak egy villanás alatt eltűntek. A havazás elállt, befejeződött anyám produkciója; most nem nevetett senki.

– Bocsánat, Móric bácsi – biccentett Roberto nagyapám felé, aki nem állhatta a részegeket, és azonnal szótlanul eltűnt a pokróc mögé, a lakosztályába. Szüleim hökkenten nézték a barátjukat. Ő belevetette magát nagypapa foteljébe, és mint aki álomból riadt, nyugtatni kezdett minket, de valamiért főleg engem, így majoreszkó, úgy majoreszkó, hogy hogyan méltóztatom lenni, és kegyeskedtem-e már tűnődni a jövőről, amely így most kedvezőre fordult, változván a politikai konstelláció. És hogy most jött el az én időm. A majoreszkó ideje.

Amiből arra következtettem, hogy mostantól még többet leszek a majorban kipányvázva, kószálhatok, ameddig a zsineg enged. Ezért visszafogott lelkesedéssel fogadtam Sztálin halálának hírét. Azt se tudtam, ki az.

– Lehunyta szemét a szemét – vigyorgott Roberto, és ő is lehunyta a szemét. Előtte rámkacsintott: – Lefordíthatatlan szójáték – súgta.

– Isten nyugosztalja, nagy gazember volt – bólogatott anyám. Nem értették Roberto izgatottságát. Nem hallgatták naponta a Szabad Európát, és nem várták az amerikaiakat, hanem az estét várták (naponta). Betemette őket a munka, a mindennapi küzdelem. Onnét nem látszódott Sztálin.

– A diktatúrákat csakis a zsarnok tartja össze, értsétek meg! – hadonászott Roberto.

– Én nem vagyok semmi jónak az elrontója – nevetgélt apám.



199

Mérget a megtorpanásra sem lehet venni. Anyánk persze vesz, ezért folyamatosan torpantgat, ezért apánk jó másfél méterrel előttünk jár. Olykor vidáman visszapillant, akár egy okos ló.

Húzza a szekeret, mindent húz, mindent, mindenkit. Nem torpan, hanem lassít; megáll. Akkurátusan kibújik a hámból, nem rúg ki onnét, lába nem kerül az istrángon kívülre, leveszi a kantárt – anyánk a várakozás egy gyanakvó változatát képviseli, háta hajlott, mint egy macskáé, belecsúnyult a bizonytalanságba –, kiveszi a pofájából a zablát, amely habosan fénylik a márciusi napon, egy mozdulattal átemeli a fején a homlokszíjat, szemellenzőt, álladzót, ez felborzolja a haját, Einsteinről vannak ilyen képek, kaotikus hajzat kontra agyrend, nevetünk a bohócos összevisszaságon, letolja végül a szügyhámot is, megfordul; szájában szivar.

Süt a nap, zsong a Belváros, pillanat, maradj még.

– Kutyák! – pöfékel apám előkelően –, kivételesen taxi erejű járművel megyünk haza. Elfáradtam.

– Táxi! – kiált anyám jellegzetes á-jával azonnal, mert fölismeri, hogy így nem fog történni semmi, mert az a jó, ami nem történik meg. (Ez volt az ő nagy veresége, ez a „mert”, ez a jó.)

– Elfáradtam, ugye te is elfáradtál? – kérdi még rosszcsont apám. Mami szemérmesen lehajtja a fejét. A szüleink szemérmesek, alig buktak le (az idők során), legföljebb csók erejéig. Ezt az évődést nem szívesen hallgatjuk, inkább kellemetlen, mint megható, pedig megható. Anyánkat csúfolva kajabálni kezdünk.

– Táxi!, táxi!

Forrás

Esterházy Péter: Harmonia caelestis. Budapest: Magvető Könyvkiadó, 2000.