„A fejlődés, mit Darwin, Hegel,
Marx és Ford ígért, megérkezett.
Tökéletesítjük a gépet,
nem az embert a gép helyett.
A roppant lakomán felesszük
a földet lábaink alatt,
meg az atmoszférát felettünk.
Az eresztékek inganak.
Energiát zabál és árut
okád a szörnyű szerkezet.
Egymást faljuk fel, ha tovább fut,
éhenhalunk, ha megreked.”

A fenti idézet Haladás címszó alatt 1958-ban íródott Faludy György tollából, a Noteszlapok ciklus részeként. Nagyjából-egészéből jól tükrözi a költőfejedelem véleményét a világ állásáról, amely a tudományos eredmények felhasználása révén szép lassan az összeomlás felé tart. Pedig akkor még szépnek tűnhetett minden, sehol nem volt még ’68 diáklázadásos zűrzavara, vagy a későbbi olajválság, globális felmelegedésről, ózonlyukról nem is beszélve. Fogyasztói társadalom azonban már akkor is létezett, s a mértéktelenség Faludyban is visszatetszést keltett:

„Kacatgyűjtés az életünk.
A városok szétesnek.
És annyi villanyt égetünk,
hogy egyre setétebb lesz.”
Noteszlapok — Egyesült Államok

A hidegháborús légkörben természetesen felrémlik az atombomba képe is — a tudomány áldott gyümölcse.

[…] a te dicső,
népboldogító tudományod
bombát csóvál fejünk felett”

mondja Faludy Apámhoz című versében. Hirosimával minden megváltozott, a tudomány áldás helyett gyilokot küldött az emberiségre. A tudománykedvelő apa naiv volt, miként minden reménykedő, aki a tudományos fejlődéstől várta a nyomorúság felszámolását.

[…] te ártatlan,
ki hat hónappal Hirosima előtt haltál meg […]
Apámhoz

„nem tudhatod, milyen az, ha maga a Pusztulás leng körül […]”.

„Látod, ahogy a bomba
a kéklő ég alatt
szétnyílik, mint a gomba?”
Ülünk Manhattan csúcsán

Három rövid sorba belefér a világ szépsége, a robbanó atombomba hátborzongatóan gyönyörű látványa és a világvégét váró hangulat. Az atombombával megkérdőjeleződik tudomány értelme. Záporoznak a sorok, melyek a vívódást mutatják:

„a tudománytól kértél segítséget.
Keveset kaptál; tollad többet ért”

„A nagy bőségben hiánycikk a szellem,
a tudomány és a technika csodás,

de mit sem ér a barbarizmus ellen…”
[…] a tudomány éles
napfénye vezet az elhülyüléshez […]

„És tudományunk vége: tömegsír, siralom”, lehetne tovább sorolni. Mindennek a teteje azonban az a pofon, melyet a tiszta, bűntelen, felelősség nélküli tudomány hirdetői kapnak:

„Dewey mondja: a tudomány
ne legyen moralista.
Így lett a tudós piszkos,
az atombomba tiszta.”

Az atombombától való félelem nagyon mélyen beleivódik e művekbe, van úgy, hogy a világvégét már a lábjegyzet is felidézi, mint például a Csótány az íróasztalomnál, ahol a címhez fűzött megjegyzés:

„A csótányokra nem hat a nukleáris sugárzás.”

A vers lényegi tartalma kis fantáziával elképzelhető.

A tudomány inkább átok, mint áldás, sugárzik a versekből a keserűség:

„Bújjam a tudós könyveket,
vagy hagyjak föl velük, mivel
az ember abból profitál
főként, amit nem olvas el?”.

A keserűség van, hogy átcsap a kétségbeesésbe:

[…] nem látják, hogy a világ
pusztulása
előtt vagyunk […]”.

Hogy a haladás valóban haladás-e, már jóval korábban kezdte foglalkoztatni, mint az az 1996-ban írt Másnak tűnt című verséből kiderül.

„Másnak tűnt hetven éve föld meg égbolt
és a jövendő sok millió év volt,
meg boldogság, mert bíztunk mindahányan
a technikában és a tudományban.

Új gyógyszer jött annak, ki kórral küzdött
telefonok szóltak mint éji tücskök,
meleg víz folyt, gáz égett házainkban,
villám helyett kigyúlt az ezüst villany,

színházak, mozik nyíltak és az élet
elviselhetőbb, a nyomor enyhébb lett,
de én még várakoztam, mi a vége.”

Egy egészen más világ, ahol a felfedezések csak az örök kétkedőt bizonytalanítják el, őt is csak annyira, hogy kíváncsian a jövőbe tekintsen… De lám csak, ha a tudomány korábban áldásnak tűnt, vajon valóban semmi haszna?

„A kacatból, mit kétszáz év alatt
a tudomány bendőjébe ránk okádott,
egyet vigyen magával: orvosságot,
és semmi mást.”
Levél Philadelphia polgármesteréhez

Azért valami hasznos mégis akad, az életet meghosszabbító, a fájdalmat enyhítő orvostudomány. Az összkép azonban kilátástalan. Az egyik felfedezés áldása hozza magával előre nem látható melléktermékét, amire aztán ismét gyógyírt kell találni. Az orvostudomány fejlődésével csökkent a születéskori halálozás és nőtt az átlagéletkor, ami a népesség drasztikus növekedéséhez vezetett. Sebaj, megjelentek a fogamzásgátló szerek, vele a szabad szerelem. Manapság az AIDS ellenszerét keresgéljük. Az innovációnak így aztán nem lehet vége, de

[…] hol a tudomány,
mely megvéd minket
a tudománytól?”

Marad a cinikus remény, hogy

„— a tudomány végső vívmányaként —
csillapító injekciót kapunk
a tudomány többi vívmánya ellen.”
New York felé

Faludyt igazán még az 1969-es holdraszállás sem lelkesítette, pedig ha valamikor, hát akkor a csúcson érezhette magát az emberiség. Tudásával elérte az elérhetetlent, az egykor istenként imádott Hold gyarmat lett, rajta az amerikai zászlóval.

[…] az ember a Holdba ért, a győztes technika
s a grandiózus unalom jegyében”,

kommentálja a cirkuszt. De a csoda őt sem hagyja hidegen, talán az egyetlen alkalom, amikor „a technika csodáit” emlegeti (gyarló használói ellentéteként). S ha nem a technikai haladás átkairól van szó, akkor Faludy szívesen gondolkodik az új eredményeken, mégha ezek néha szédítőek is a számára.

(„Az idő abszolút volt, amikor megszülettem,
ma relatívvá züllött”)

Ám éppen ez a képzeletet megmozgató határozatlanság az, ami a gondolkodó elme számára izgalmat jelent — mindamellett örök emberi vágy, hogy valami biztos kapaszkodónk legyen az Univerzumban…

„A bolondok azt hirdetik még, hogy minden titkot felfedeznek.
Köszönetet hadd mondjunk inkább Einstein Albertnek és Heisenbergnek.
Idő és tér, meg a mindenség nem hallgat földi rációra
s a világ inkább egy nagy eszme, mint nyilvántartott ingaóra.
Ettől remélem, hogy tán mégis vezet egy járhatatlan út
oda, hol matematikáját meditálja az Abszolút.”

Emberi értelem értelmetlenségbe és katasztrófába hajló terméke — Faludy gondolatai ezt a konklúziót sugallják a tudományokról. Ritkán jelenik meg egy-egy tudományos tény, felfedezés önmagában, de sokat foglalkozik magával a tudománnyal és annak hatásaival, a tudomány etikájával. S a sok ostorozás mögött azért feldereng a csodálat, mégha abba mindig vegyül rossz érzés is, melyet az emberi világ, s az ember — a „technokrata marha” — iránti aggodalom szül.