Fizika a színpadon II.

Jéki László
MTA Részecske- és Magfizikai Kutatóintézet
atomfizika, Manhattan program, atombomba, Louis Slotin
szóelválasztás

A Fizikai Szemle 1999. júliusi számában írtam Michael Frayn Londonban játszott Copenhagen című, Heisenberg és Niels Bohr találkozását színre vivő darabjáról. Marx György a Fizikai Szemle [1999] októberi számában foglalkozott a darabbal és szóba került Győrffy Balázzsal (2000/4) és Teller Edével (2000/11) folytatott beszélgetéseiben is. Azóta több, fizikus főszereplőket felvonultató új darab született, érdemes ezekkel is sorra megismerkedni.

Paul Mulin Louis Slotin Sonata című új darabját tavaly mutatták be Los Angelesben, idén áprilisban került színre New Yorkban. Közben előadták Los Alamosban, ahol az előadást követő vitán olyanok is részt vettek, akik személyesen ismerték a darab főhősét, Louis Slotint.

Slotin a kanadai Winnipegben született 1910-ben. Londonban a King’s College-ban tanult fizikát. Chicagoban Enrico Fermi mellett dolgozott, Fermi itt építette meg az első atomreaktort, akkori szóval atommáglyát, amelyben 1942-ben létrehozta az első szabályozott láncreakciót. Slotin ezután Los Alamosba került, a Manhattan program munkatársaként az atombomba megalkotásán dolgozott. Munkaszerető, jól képzett legényember volt. 1946. május 21-én délután 3 óra 20 perckor egy plutóniumbomba kritikussá tételével kísérletezett, óvatlansága miatt a rendszer megszaladt és a halálos sugárdózis háromszorosát szenvedte el. Kilenc nappal később halt meg.

A Rufus becenevű bomba két, egyenként valamivel több mint 3 kg-os plutónium félgömbből állt. A kritikusság eléréséhez a két félgömb egyesítésén kívül neutronvisszaverő anyaggal is körül kellett venni. 1945. augusztusban Slotin egyik barátja, Harry Daghlian volfrám-karbid reflektorral kísérletezett. A reflektor egy darabja kiesett a kezéből, rá a plutóniumra és az egy pillanatra kritikussá vált. Daghlian 28 nappal később elhunyt, visszaemlékezések szerint Slotin naponta látogatta a kórházban.

Slotin 1946 tavaszán új feladatot kapott, a Csendes-óceáni bombakísérletekhez küldték. Elutazása előtt utódjának, Al Gravesnek mutatta meg, hogyan lehet a reflektorral kísérletezni. Ekkor már vékony berillium lemezzel dolgoztak. Fából készült távtartókkal gondoskodtak arról, hogy a berillium kellő távolságban maradjon a plutóniumtól, ne válhasson kritikussá a rendszer. Slotin eltávolította a távtartókat és csavarhúzójával biztosította a szükséges távolságot. A csavarhúzó kiesett a kezéből, a berillium lemez rázuhant a plutóniumra, a rendszer kritikussá vált egy pillanatra. Kék fény villant fel, Slotin szétrántotta a darabokat, a plutónium is kitágult és megszűnt a kritikusság. Későbbi kísérletek és számítások szerint Slotin 21 sievert (2100 rem) dózist szenvedett el. (A természetes háttérsugárzásból eredő terhelés évi 2–3 millisievert!) A mögötte álló, Slotin teste által leárnyékolt Graves 3,6 sievert dózist szenvedett el. Ő és a helyiségben tartózkodó további hat ember túlélte a balesetet, egyesek közülük magas kort értek meg.

Daghlian halálos balesetét 1945-ben titokban tartották, Slotin haláláról viszont már sajtóközleményt adtak ki, hősként temették el szülővárosában. Máig tart a vita arról, miért végezte Slotin ilyen veszélyes módon a kritikussági tesztet, amikor már javában tervezték az erre a célra szolgáló távolból irányítható berendezést. Talán az a magyarázat, hogy a kockázatvállalás akkor része volt a labor kultúrájának, a merész kockázatvállalás alapvető szerepet játszott az egész program sikerében. A tragikus baleset idején már vége volt a háborúnak, de az emberek még nem álltak át a lassabb, ugyanakkor biztonságosabb munkára. Richard Feynman később a sárkány farkának csiklandozásához hasonlította a kritikussági kísérleteket.

Ki volt Slotin? Hős, aki a bomba gyors szétszerelésével megmentette mások életét? Vagy vagány kovboj, aki pórul járt a mutatványával? Szimbólum volt a halála, annak a szimbóluma, hogy az apokaliptikus erőket az emberiségre szabadító tudósok elvesztették ártatlanságukat? A The New York Times kritikusa szerint ilyen kérdésekre keresi a választ a színdarab. A darab a baleset és a főhős halála közti néhány napban játszódik, a kórházi napok drámai, valós eseményei szürreális fekete humorral ötvöződnek. Slotin újra és újra végiggondolja a balesetet Álmaiban ismert alakok jelennek meg: Robert Oppenheimer, a Manhattan program tudományos vezetője, a játékkockával játszó Einstein, Harry S. Truman elnöknek öltözve Isten is feltűnik a darabban. Megjelenik a náci haláltáborok hírhedt orvosa, Dr. Mengele, aki az egyik álomjelentben Hiroshima pusztulását látva kijelenti, hogy ott a másodperc törtrésze alatt valósították meg azt, amihez nekik évek kellettek a koncentrációs táborokban. Az érzelmi csúcsponton Slotin legjobb barátja, Phil Morrison győzi meg Slotin apját, hogy a tudományos megismerés érdekében járuljon hozzá a boncoláshoz, bár a zsidó vallás ellenzi azt. Az apa, Israel Slotin fia tudománya iránti tiszteletből hozzájárul. A színpad egyik oldalán a patológus olvassa fel a jelentését, a másik oldalon Israel Slotin kaddist, zsidó halotti imát mond fiáért.

A darab szerzője 35 éves, New Yorkban, Brooklynban él. Apja fizikus. Mulin igyekezett minél többet megtudni a történelmi és műszaki részletekről. Los Alamosból kért és kapott dokumentumokat, megkapta például a boncolási jegyzőkönyvet is. A korabeli cikkek feldolgozása mellett meginterjúvolta az események még élő tanúit, Morrisonnal is beszélt.

A New York-i bemutatóra készülő társulatot Richard Rhodes hívta meg Los Alamosba. A Pulitzer-díjas Rhodes írta meg az amerikai nukleáris fegyverek történetét, a The Making of the Atomic Bomb és a Dark Sun, the Making of the Hydrogen Bomb megkerülhetetlen alapkönyv. A darab felkeltette a Los Alamos Oktatási Program munkatársainak a figyelmét is, a zömmel régi munkatársakból álló csoport az antinukleáris előítéletek ellen igyekszik fellépni. A darab felolvasását követő vitát Rhodes vezette. Az oktatási program résztvevői írásban is megfogalmazták álláspontjukat. Szerintük a darab rossz szolgálatot tett a Manhattan programnak és a színháznak sem válik dicsőségére. Kétségessé teszi a bombaépítők tisztességét. A kritikus megszólalók szigorúan ragaszkodtak a tényekhez, kiemelték például, hogy Slotin nem hallucinált utolsó napjaiban. A darab nem viszi közelebb a laikus közvéleményt a tudomány problémáinak megértéséhez. Mások amiatt aggódtak, hogy a darab az atomenergia-ellenes keresztes hadjáratot bátorítja. Különösen felháborította a Los Alamos-i veteránokat, hogy a szerző Mengelét az atomtudósokkal együtt szerepelteti.

Védelmezői is voltak természetesen a darabnak, akik a művészi szabadságra apelláltak és helyesnek tartották, hogy a darab kapcsán újra végig kellett gondolni több fontos kérdést. Két kortárs, a címszereplő hajdani ismerősei, nem találtak kifogásolnivalót. A szerzőt elszomorította, hogy egyesek tudományellenesnek tartották darabját, távolt állt tőle ez a szándék. Vannak viszont olyan kérdések, amelyeket a tudomány nem tud megválaszolni, ezért a kérdéseket másnak, például az irodalomnak kell feltenni.

Louis Slotin
(Fotó: Centre for Science Stories)


A Győrffy Balázzsal és Teller Edével folytatott beszélgetéseket kikerestem a Fizikai Szemle honlapján, és a kapcsolódó részeket átemeltem. – A szerk.