Coignard abbé véleménye a tudományról

Anatole France
tudomány, matematika, geometria

A Lúdláb királynő humoros-kalandos történetében pedig megjelenik Francé egyéniségének következő képviselője, Jérőme Coignard abbé, a 18. század eleji szkeptikus, már a felvilágosodás közeledését érző és éreztető, világi gyönyörűségeket kedvelő és nagyon okos pap. S mellette a világ szépségeire rácsodálkozó, szenvedélyesen tanulni vágyó, egészségesen érzéki ifjú tanítvány, Nyársforgató Jakab, aki a bölcs, érett mester mellett némiképpen az ifjú France-ot idézi.

Hegedűs Géza

Jó mesterem meg én ma elsétáltunk egész a Pont-Neuf-ig, melynek kiöblösödéseit ellepik a könyvárusok állásai, ahova kirakják regényeiket meg ájtatossági könyveiket. Két sol-ért meg lehet kapni az egész Astrea-t és a Nagy Cyrust, melyet a vidéki olvasók elnyűttek és összezsíroztak, továbbá az Égést gyógyító kenőcsöt és a jezsuiták különböző műveit. Jó mesteremnek az volt a szokása, hogy meg-megállt és elolvasott néhány oldalt ez írásokból, melyeket esze ágában sem volt megvenni, egyrészt mert nem volt pénze, másrészt pedig mert okos meggondolással a Kis Bacchus gazdája számára tartogatta a hat ezüstöt, ami ritka esetlegből a nadrágzsebében rejtőzött. Egyébiránt is csöppet se törte magát a világi javak birtokáért és a legjobb művek se keltettek benne vágyakozást, feltéve, hogy elolvashatta bennük a jó szakaszokat, melyeket azután csodálatraméltó bölcsességgel fejtegetett. A Pont-Neuf polcai még annál fogva is tetszettek neki, hogy – a pástétom-árusok szomszédsága következtében – a könyvek ott a sültek szagától illatoztak és e nagy ember egyszerre szívta be a konyha és a tudomány zamatját.

Orrára illesztve pápaszemét, az oly boldog lélek megelégedésével vette szemügyre egy régiségárus kirakatát, kinek minden derűs a világon, mert minden derűsen tükröződik benne.

– Fiam, Nyársforgató, – szólt – e derék ember holmijai között oly könyvek is vannak, melyek akkor készültek, mikor a nyomtatás még, hogy úgy mondjam, pólyában volt, és amelyeken megérzik őseink faragatlansága. Itt látom Monstrelet egy barbár krónikáját, mely szerzőről azt mondják, hogy csípősebb, mint akár egy egész fazék mustár, továbbá, két vagy három példányban, Szent Margit élettörténetét, melyet a szülőfájások idején az asszonyok egykor a hasukra szoktak kötni. Megfoghatatlan lenne, hogy az emberek oly ostobák voltak és ilyen sületlenségeket írtak meg olvastak, ha szent vallásunk ki nem oktatna bennünket, hogy a butaság csirájával jönnek a világra. És mert a hit világosságának sohasem voltam hiányában, éspedig, szerencsére, még az ágybéli és asztali botlásokban sem: egykori ostobaságukat tisztábban látom, mint jelenlegi okosságukat, mely, hogy őszintén beszéljek, hiúnak és csalókának látszik előttem, mint ahogy ilyennek fog feltűnni a jövendő nemzedékek szemében is, mert az ember, lényege szerint, buta állat és elméjének meggyarapodásai nem mások, mint nyugtalanságának hiábavaló küszködései. Ezért nem bízom, fiam, abban, amit tudománynak és bölcsészetnek neveznek és ami, véleményem szerint, nem más, mint fogalmakkal és csalóka képzetekkel való visszaélés, és bizonyos értelemben, a Gonosz elhatalmasodása a lelkeken. Tudod jól, hogy távolról se hiszek azokban az ördöngösségekben, melyektől a nép hiedelme rémüldözik. Azt tartom, amit az egyházatyák, hogy mi magunk vagyunk a magunk démonai és megrontói. Azonban neheztelek Descartes úrra és mindazokra a filozófusokra, kik, az ő példájára, a természet megismerésében keresték az életszabályt és a magaviselet irányelvét. Mert fiam, Nyársforgató, végre is mi más a természet ismerete, mint érzékeink képzelődése? És ugyan mondd meg, kérlek, kezdve Gassendin, aki pedig nem volt szamár, Descartes-on és tanítványain át egész eddig a kedves csacsi Fontenelle úrig, mit ad a tudomány? Ókulákat, fiam, ókulákat, amilyen ez itt az orromon. Az összes mikroszkópok és távcsövek, melyekkel oly nagyon kérkednek, valójában mi mások, mint valamivel tisztább pápaszemek, semmint az enyém, melyet tavaly a Lőrinc-napi vásáron vettem és amelynek a bal üvege, amelyiken pedig jobban látok, a télen sajnos, meghasadt attól a széktől, melyet a sánta késes a fejemhez vágott, hívén, hogy ölelgetem Catherine-t, a csipkés leányt, mert hát erőszakos ember ez a késes és egészen vak a testi vágyak gőzétől. Igenis, fiam, Nyársforgató, mik ezek a műszerek, melyekkel a tudósok meg a kíváncsiak telerakják a polcaikat meg a tanulószobáikat? Mi mások ezek a nagyítók, asztrolábiumok, iránytűk, mint megannyi eszközök, melyek arra valók, hogy istápolják az érzékek képzelődéseit és megsokszorozva a természettel való érintkezést: megsokszorozzák a végzetes tudatlanságot, melyben felőle leledzünk? Akik a legtudósabbak közöttünk, csak abban az egyben különböznek a tudatlanoktól, hogy módjukban áll sokféle és bonyodalmas tévedésekkel szórakozniuk. Soklapúvá csiszolt topázon át nézik a világot, ahelyett, hogy, mint például édesanyád teszi, egyszerűen a maguk szemével néznék, úgy ahogy a jó Isten látniuk adta. Azonban ha nagyító üveget vesznek is, a szemük nem változik; ha mégannyi eszközük van is a tér megmérésére: a kiterjedéseket nem változtathatják meg; ha még oly érzékeny mérlegeket használnak is: a súly változatlan marad; csak új látszatokat fedeznek fel és ezzel csak új képzelődések játékszerévé teszik magukat. És ez az egész. Ha nem volnék meggyőződve, fiam, vallásunk szent igazságairól: annál a meggyőződésnél fogva, hogy minden emberi ismeret csak az agyrémekben való haladás, nem maradna számomra más hátra, mint hogy innen a könyöklőről belevessem magamat a Szajnába, mely, amióta erre folyik, vajmi sok embert látott elmerülni, vagy pedig, hogy Catherine-től kérjem azt a fajta búfelejtőt, melyet karjai között talál az ember és amelyet keresnem nem illik se mivoltomhoz, se pedig – és főként – koromhoz. E készülékek között, melyek telivér hazugságai mértéktelen naggyá dagasztanák látásom hazugságait, nem tudnám, hogy mit higgyek és merőben szánalmas akadémikus lenne belőlem.

Jó mesterem a Dauphine-utcától balra eső első kiöblösödés előtt beszélt így és már kezdte megijeszteni a kereskedőt, aki valami ördögűzőnek nézte. Egyszerre felragadva egy ócska mértant, mely Leclerc Sebestyén meglehetősen silány ábráival1* volt díszítve, így folytatta:

– Lehet, hogy a szerelem és a vízbeugrás helyett, ha nem volnék keresztény és katolikus, a matematikára vetném magamat, ahol is a lélek megkapja azt a táplálékot, mely után leginkább óhajtozik: a következetességet és az egybefüggést. És bevallom, hogy ez a kis könyv, bármily közönséges is, némi becsülést kelt bennem az emberi elme iránt.

E szavakkal széttárta Leclerc Sebestyén tankönyvét, éppen a háromszögek szakaszánál és oly szélesen, hogy majdnem szétment tőle a kötés. Csakhamar azonban elkedvetlenedve visszadobta az asztalra.

Sébastien Leclerc (1637–1714): Pratique de la géométrie sur le papier et sur le terrain, avec un nouvel ordre et une méthode particulière. quay des Augustins, à l'image Nostre-Dame (Paris), 1682
gallica.bnf.fr

– Sajnos! – mormolta –, a számok az időtől függnek, a vonalak a tértől és ezek megint csak az ember képzelődései. Az emberen kívül nincs matematika, nincs geometria és végeredményben ez is csak olyan tudomány, mellyel nem mozdulhatunk ki magunkból, jóllehet ugyancsak nagyban hivalkodik az önállóság látszatával.

Hátat fordított a könyvkereskedőnek, aki megkönnyebbülten lélegzett fel és nagyot sóhajtott.

– Látod, fiam, Nyársforgató – szólt – olyan betegségtől szenvedek, melyet magam szereztem magamnak és éget a palást, mellyel önszántamból ruháztam és díszítettem fel magamat.

E szavakat képletesen kellett érteni, mert valósággal csak egy rossz lebernyeg volt rajta, melyet már csupán két-három gomb tartott össze. És ezek se a megfelelő lyukakba voltak gombolva; ahogy, ha figyelmeztették rá, jó mesterem nevetve mondani szokta: házasságtörő viszonyban voltak és a város erkölcseit jelképezték.

Felhevülten folytatta a beszédet:

– Gyűlölöm a tudományt, mert túlságosan szerettem, mint ahogy a kéjelgők szemrehányással illetik a nőket, mert nem tudták utolérni az álmokat, melyeket felőlük alkottak. Mindent meg akartam ismerni és ma gyötrődöm e bűnös téboly miatt. Boldogok – tette hozzá, – óh! de mennyire boldogok ezek a jámbor emberek, kik itt e kuruzsló körül állanak.

És rámutatott a lakájokra, szobalányokra meg a Saint-Nicolas kikötőbeli hordárokra, kik körben álltak egy ilyen csepűrágó körül, aki az inasával bohóckodott.

– Látod, Nyársforgató – szólt – mily jóízűen nevetnek, ha a gazfickó hátba rúgja a másik fickót. És ez csakugyan mulatságos látvány, aminek azonban számomra a meggondolás elveszi az izét, mert ha az ember nézi, mi a lényege ennek a lábnak meg a többinek: elmegy a kedve a nevetéstől. Keresztény létemre hamarabb fel kellett volna ismernem, mennyire kárhozatos az elv, melyet egy pogány hirdet: „Boldog, aki képes volt megismerni a dolgok okait!” – be kellett volna zárkóznom a szent tudatlanságba, mint valami körülfalazott gyümölcsöskertbe és hasonlónak kellett volna maradnom a kis gyermekekhez. Elszórakoztam volna, nem ugyan – hogy őszintén szóljak – ennek a Mondor-nak a durva mutatványain (a Pont-Neuf Molière-je vajmi kevéssé csábít, mikor már a másikat is nagyon alantasnak tartom)6**, hanem kertem füveivel és almafáim virágaiban meg gyümölcseiben dicsértem volna az Istent. A mértéktelen kíváncsiság elragadott; a könyvekkel és tudósokkal való társalkodásban elvesztettem a szív békéjét, a szent együgyűséget és az alázatos lelkeknek azt a tisztaságát, mely annál csodálatraméltóbb, mert nem homályosodik el se a korcsmában, se a lebujokban, amire példa a sánta késes és, ha szabad kimondanom, pecsenyesütő apád is, akiben, bármily iszákos és kicsapongó, sok az ártatlanság. Nem így jár azonban, aki forgatta a könyveket. Benne örökre megmarad valami büszke keserűség és valami fennen járó szomorúság.

Ahogy így beszélt, hirtelen dobpergés hangzott, mely elhallgattatta jó mesteremet.

  • ** Alexis Piron (1689—1773): francia költő. Kortársai La Métromanie ('Versfaragó szenvedély', 1738) című komédiáját tartották legtöbbre, s „minden Moliére utáni komédiák legjobbjá"-nak nevezték. Ennek egyik szereplője Mondor.
  • 2 Ne feledjük, hogy aki mondja, papi ember. (A kiadó jegyzete.)
A párizsi rue du Pont-Neuf 31 homlokzata,
Molière mellszobrával
Wikipedia
Anatole France
(1844–1924)
francia író, költő, kritikus, akadémikus.
Franciaországban úgy tekintenek rá, mint a „harmadik köztársaság” egyik nagy irodalmi kritikusára, kora élő lelkiismeretére, aki a 20. század elején mélyen elkötelezte magát szociális és politikai ügyek mellett. 1921-ben munkásságát irodalmi Nobel-díjjal ismerték el.
Wikipedia
Forrás

Anatole France: Coignard abbé véleményei; Epikur kertje. Fordító Salgó Ernő. [Budapest]: Révai, 1919. (Világkönyvtár, 28.)