A tudományok tudománya

Gárdonyi Géza

Ez a novella Gárdonyi A jövő tudománya címen megjelent írásának variánsa.

oktatás, természettudomány, növénytan, állattan, ásványtan, múzeum
szóelválasztás

Ha elfogadjuk, hogy ismernünk kell a tudomány tapasztalataival is a természetet és hogy ismernie kell minden embernek, a tanításról és tanulásról is kell gondolkoznunk.

Tulajdonképpen a szülői háznál kellene már a gyermeknek sok olyat megtanulnia, amit ma tizenhat esztendei iskolázás után sem tud. Csak a gyomot mondom, az udvarban és kertben szanaszét fölburjánzó gazt: hány ember van, aki ismeri, hányan tudják, hogy e gaz között négy-ötféle halálos méreg és haláltól megmentő orvosság terem? Meg a háziállatokat, a kerti hernyókat, bogarakat és férgeket említem még. Nem megismerhetné-e már mindezeket a gyermek a szülői háznál, ha minden apa és anya ismerné maga is?

Nincs más mód, minthogy az elemi iskolában, a népiskolában kezdjük meg a természeti ismeretek tanítását.

Most úgyis átalakítják minden iskolának a munkarendjét. Elvetik a tanítás anyagából, ami nem az életre való, beillesztik, ami magyar viszonyoknak jobban megfelel.

Nem tudom, gondolnak-e arra a közoktatásunk átalakítói, hogy a tanítók már a beszéd- és értelemgyakorlatokban tárgyalják azokat a természeti ismereteket, amik a gyermeknek a mindennapi világából valók. Érdekesen és könnyen érthető módon kell ezeket előadni s mindig szemléltetve, s az állatok ismertetésében ne az legyen a fő, hogy hány a lába, hány a füle, hanem hogy mi az élete, és micsoda helyet foglal el a természet országában.

Amit én e helyen az intéző férfiak figyelmébe ajánlok, az főképpen egy kis természeti gyűjtemény. Azt mondanám, legyen minden iskola a község múzeuma is egyúttal, de ezt bizonyára harsogó nevetéssel fogadják az iskolaszéki elnökök, elöljáróságok, sőt maguk a tanítók is, Bugactól Budapestig az egész országban.

No, nem csodálkozom rajta. A közönség szokva van ahhoz, hogy a múzeum szó alatt olyan épületeket és azokban olyan gyűjteményeket ismerjen, amiket nem annyira értelemmel, mint inkább bámulattal szokás megnézni.

A mi Nemzeti Múzeumunk, ez a roppant költséggel összehordott és fenntartott gyűjtemény­tárház, ez sem annyira az általánosságnak, a nemzetnek van berendezve, mint inkább a tudósoknak. A hazai meg a külföldi tudósoknak. Aki tudós fővel megy be, gazdagon meg­rakodva tér vissza belőle, az szent igaz, hanem az, ki tudatlanul megy be, hogy tudatlanul jön is ki belőle, az is bizonyos. Látott mindent, de nem hozott ki a fejében egyebet, mint szédülést.

A geológiai osztályban van egy nagy aranyrög. Valami folyóban találták. Erre az egyre fog emlékezni mindenki, aki ott megfordult. Mért? Mert kincs? Nem, hiszen csak aranyozott gipsz; kincs van ott más elég. Azért, mert ez az egyetlen tárgy, amely mellé magyarázó írás van ragasztva.

Vajon ha mindenütt minden tárgyat egy ilyen tenyérnyi kis írás vagy nyomtatás magyarázna, nem tízszerte, százszorta, ezerszerte többet érne-e a mi országos múzeumunk? Bizony akkor országos iskola is volna egyúttal, a természeti ismeretek és a történelemnek olyan iskolája, amelyben milliók tanulnának.

Én ilyen kis magyarázatos természeti gyűjteményt gondolok minden iskolában. Kezdjék csak öt-tíz tárggyal, és bővítsék minden héten egy-két tárggyal.

De hogyan?

A vidéki múzeumok alapításakor az első tárgyak, amiket betesznek, rendesen ezek: kővé vált fa, egy emberi koponya, penészes, régi rézpénzek, rozsdás buzogány, hajdúkard, néhány sírkő, kétfejű csirke spirituszban, egypár görbe nyakú s kóccal kitömött, csámpás madár, molyette vadmacska, elzöldült fehér egér, bőregér, obszidián, ametiszt, mészpátkövek meg egynéhány összerepedezett, régi olajfestmény hazafias kastélytulajdonosoknak a padlásáról.

Nem ilyeneknek szeretném én látni a vidéki múzeumokat, sem a községi gyűjteményeket. A különösségek és egyetlenségek elvégre szintén megtakarítandók, de ezeknek az ismerete inkább a tudósoknak való, s azért nem is ez a fő és a szükséges.

A természet három országából azokat kell elsősorban szem elé rakni és magyarázni, amik a mindennapi élet keretéből valók, amiket látunk, anélkül hogy látnánk, amik között élünk, anél­kül hogy életünk mindvégig való lefolyásában megismernénk, amiket mi földmívelő, gaz­dálkodó nemzet használunk, anélkül hogy a szokáson és hagyományon kívül a tudományok fölfedezései és eredményei is okosítanának bennünket.

Ilyen elhelyezendő és magyarázandó tárgyak tehát elsősorban a növényországból: a gazdasági növényeink a káros és hasznos bogarakkal, emlősökkel és növényi parazitákkal együtt; a kö­zön­séges mérges növények, a határban termő gyógyító erejű növények, és ha lehet, a keres­kedelmi növények, amelyek csak földolgozott állapotban jutnak hozzánk. Az állatországból: mindazok a határban előforduló teremtések, amelyek az embert hasznukkal vagy kárukkal érdeklik. Az ásványországból: azok a földek és kőzetek, amelyekből a község talaja van, az illető földek termő erejének magyarázatával.

A virágféléket mindennap látja a nép, szebbnél szebb neveket is ad rájuk, de micsoda érdek­lődéssel nézne meg egy kis virággyűjteményt, amelyre ez volna írva: „Ezekből a virágokból szed a méh legtöbb mézet.” Vagy milyen érdeklődéssel olvasná például a farkasalma virágának a bogárfogását és a megtermékenyülésének történetét. Aztán a nőket hogyan érdekelné a határban előforduló mérges és ehető gombák gyűjteménye. A mérges gombákhoz bizony egynéhány sor példát is lehetne ragasztani, hogy hol és micsoda veszedelem esett ettől meg attól a gombától.

Az állatországból való gyűjtemény egy kis költségbe is kerülne. Azt hiszem, egy krajcár esnék fejenként minden évben mindenkire, ha például egy olyan gyűjteményt állítanánk össze, amely azt mutatja, hogy melyik bogár micsoda növényt eszik, hogy a fürkész darazsak hogyan gyilkolják rendre a hernyókat, melyik madár mivel él, és hogy melyik emlős állat mivel van kárunkra vagy hasznunkra.

Egy kitömött bagoly, amint a fiát eteti s a fészke tele van egér, cserebogár és vakondok hulladékával, egynéhány pillangó, amint tojik, a tojásából a hernyó, a hernyóból a báb lesz – ez is elfér egynéhány kis papírszelencében. Egy kakasnak vagy tyúknak dróttal összefűzött csontváza – meg nem ismerné senki. Egy kép, amely a csirkének a tojásban való fejlődését magyarázná. Mindezt nem ördögség összeszedni s elhelyezni az iskola falánál egy vagy több üvegszekrényben. A hazafias kastélytulajdonosok meg tán egypár nagyítót is hozatnának, s az alá filoxérát, penészgombákat, üszögöt s másfélét rakna a tanító. Haj, hogy olvasnák a tenyérnyi kis magyarázatokat szabad perceikben a tanulók, hogyan beszélnék el otthon, amiket olvastak, s vasárnaponkint hogy tele lenne öreg nézőkkel is az iskola!

Nektek, méltóságos és nagyságos tudós uraim, nem tudom, van-e tapasztalatotok arról, hogy a mi népünk mennyire szeret tanulni? Nekem, aki falusi néptanító voltam (s ma is lennék, ha a magam szabadságával taníthatnék), van róla tapasztalatom. Egyszer eszembe jutott, hogy téli estéken a felnőtteket tanítom. Öreg, ősz emberek eljöttek, és mint a szomjú föld az esőt, úgy hallgatták egy egész télen át az én természeti dolgokról mondott beszélgetéseimet. (Az egy föld-forgása volt, amit nem fogadtak el, s ebben is nekik volt igazuk. Én ugyanis fiatal ember voltam, s olyanokra is kiterjeszkedtem, amik fölöslegesek voltak.)

Az ilyen gyűjteményeket összeállíthatja maga a tanító, úgyszólván költség nélkül. A gyűjtésre és preparálásra adjon utasítást egy ötkrajcáros kis füzet – szívesen megírja akármelyik múzeumi alkalmazott.

A magyarázó lapokat a Nemzeti Múzeumban kellene halommal készen tartani, hogy ahonnan amit egy levelezőlapon (s nem ám ötvenkrajcáros bélyeggel) kérnek, az azonnal menjen is.

Ezeknek a magyarázó lapoknak persze nem a tudósok nyelvén kell írva lenniük, hanem a nép nyelvén. A görög és latin nevek, számok és száraz meghatározások maradjanak az Akadé­mián. Minden magyarázatnak úgy kell megírva lennie, hogy a hatéves parasztgyermek is megértse.

Szeretnék még beszélni arról is, hogy a természeti tudományokat hogyan kellene a garasos ponyvahistóriák közé bejátszani. Valamikor arról álmodoztam, hogy minden tudományt általánosítani kellene, széjjelvezetni, mint a rétcsatornázást, az egész országba, de ezt a tervet minálunk ma még csak humoreszk gyanánt olvasnák.

Ma csak a természeti tudományokra gondolok, mert ez az első, amelyből minden más tudo­mány fakadt. Ha a néptanítók és a nép között élő művelt emberek annyira tudják vinni, hogy minden faluban lesz egy kis magát magyarázó gyűjtemény, már azzal is többet tettünk az általános nemzeti műveltség fejlesztésén, mint a lefolyt tíz század összes tudósai, papjai és tanítói.

Forrás

Gárdonyi Géza: Tükörképeim. Önéletírások, karcolatok, esszék. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1965. 470–475. p.