Aki természettudósok, tanárok vagy művészek között netán Goethe színtanára tereli a szót, legtöbbször eleve kialakult vélemények falába ütközik, szapora fejcsóválással és elutasítással találkozik. Eközben az a gondolata támad, hogy Goethének Newtonnal szemben homályos pillantása az ellenkező irányban, Goethe színtanával szemben a teljes vakságig fokozódott. Bár a germanisták ismerik „a szín érzéki-erkölcsi hatását” tárgyaló fejezetet, és mindenesetre tudomásunk van egy, a színek emocionális élményét illető prózai rész létezéséről, mégis ritkán ismerik az egésznek összefüggését és célját. Ha kritikus szemmel vesszük szemügyre Friedenthal Goethe-életrajzának (RF) „A fény hőstettei és szenvedései” című fejezetét; csak a művelt emberek közt széltében-hosszában elterjedt előítéletet konstatálhatjuk. A művészek járatosak ugyan a Színtan egyik-másik részében, de számos fontos megállapításra közönnyel tekintenek; s éppen a művészet oktatói azok, akik eltorzították a totalitás tanát, és saját doktrínájuk iránti buzgalmukban nem vették észre vagy félreértették a dolog lényegét. Az is bizonyos, hogy nem csupán az ismeretek hiányával magyarázható, ha a festő-teoretikusok a magukénak tüntették fel Goethe okosságát. Az egzakt tudományok képviselőinek, főként a fizikusoknak és technikusoknak szemében Goethe műve gyanús, mert még mindig azt hiszik, hogy ez az elmélet a fizikai optikát illető, balul sikerült és régóta elavult adalék. Ebbe a csoportba tartozik Küppers ellenséges eltökéltségű polémiája is (HK). (A torzítások annál sajnálatosabbak, minthogy mindkét könyv – Friedenthal elevenen, éles körvonalakkal megírt életrajza és Küppers metodikailag ügyesen megszerkesztett, átlagos alkotása –, ebben a nemben a legjobbak közé tartozik.)

Ez a dolognak bizonyára csak az egyik fele. A festők és a pedagógusok mind a múltban, mind a jelenben az elmélet művészileg szabad haszonélvezői. És Ostwald, Wohlbold és Matthaei művei, Speiser, Heimendahl és Frieling munkái az érdemi részek mérlegelésével régen ad acta tették Goethének Newtonnal folytatott vitáját. Ezek a közlemények már jóval alkalmasabbak arra, hogy differenciáltabb véleményalkotást tegyenek lehetővé.

Az alapvető és átfogó bevezetéseken (Wohlbold, Matthaei) kívül vannak kritikai adalékok, melyek a fenomenológiából, a pszichológiából, az ontológiából (a lényegfilozófiából) indulnak ki, de olyan célszerűen válogatott publikáció, amilyent itt nyújtunk kísérletképpen, nem volt kapható: Ha ezen a helyen mellőzzük Rudolf Steinert és a waldorfi pedagógiát, akkor csak a különleges teljesítményre való tekintettel tesszük, amit illetékeseknek kellene méltányolni, és hogy megmaradjunk a magunk szabta határok között. Goethe polémiája Newton ellen egészében véve elvakult volt, mert egyrészt nem volt tudományosan elhatárolt, másrészt nem szolgáltatott igazságot a kísérleti optika nagy mesterének – ezért magának a vita kezdeményezőjének ártott.

„A tudományok történetében alig van párja annak a makacsságnak, amit Newton párthívei tanúsítottak. Jó néhány igazságszerető embernek keserítették meg az életét, engem is megfosztottak attól, hogy vidámabban és előnyösebben használjam fel több esztendőmet; ezért bocsánatot kérek, amiért minden lehető rosszat elmondtam róluk és alapítójukról. Kívánom, hogy ez váljék azok javára, akik utánunk jönnek” (P 497).

Nincs hiány maróan gúnyos megjegyzésekben, melyeket Goethe-kutatók és -életrajzírók felhasználhatnak az ember és a költő jellemzésére. Csakhogy az effajta személyes gyöngeségek teljesen lényegtelenek a művészt érdeklő jelenségek és a színviszonyok, tehát a látható tények szemszögéből.

Egyébként Goethe nagyon jól meg tudta különböztetni a személyt és a tárgyat, ugyanígy a kutatót és „a tévedések másolóit”.

„Newton jól organizált, egészséges, jól temperált ember volt, szenvedély nélkül, vágyak nélkül. Szelleme konstruktív természetű volt, mégpedig a legelvontabb értelemben: ezért volt számára a magasabb matematika az a tulajdonképpeni szerv, melynek segítségével belső világát felépíteni, a külsőt pedig leigázni iparkodott. Nem formálunk jogtalan igényt arra, hogy megítéljük ezt a legfőbb érdemét, és szívesen elismerjük, hogy voltaképpeni tehetsége kívül esik a mi látókörünkön; de, ha saját meggyőződésünk szerint szólhatunk: fáradság nélkül vette át elődeitől azt, amit azok elvégeztek, és bámulatra méltóan fejlesztette tovább; korának közepes elméi tisztelték és megtisztelték, a legjobbak magukkal egyenrangúnak ismerték el, vagy jelentős találmányok és felfedezések miatt kontestációba keveredtek vele: – úgy közelebbi bizonyíték híján, a világgal egyetértésben nyilván kijelenthetjük róla, hogy rendkívüli emberről van szó” (G 6. rész.).

Goethe itt kellő mérséklettel és minden gyűlölettől mentesen mond ítéletet „halálos ellensége” felett.

Két művének – a Faustnak és a Színtannal kapcsolatos írásainak – megalkotását Goethe élete feladata és „egzisztenciájának alapja” (RF 485) gyanánt fogta fel.

„Mindazt, amit költőként alkottam – szokta (Goethe) mondogatni – nem sokra tartom. Kiváló költők éltek koromban, még kiválóbbak előttem, s hasonlóan kiválók fognak élni utánam. De hogy századomban a színtan bonyolult tudományában én vagyok az egyetlen, aki tudja az igazat, erre büszke vagyok, és ezért sokak fölött állónak érzem magam.”

Ezeket a tanulságos mondatokat 1829. február 19-én jegyezte fel Eckermann (JE 235). [Beszélgetések Goethével, 393. p.]

Friedenthalnak abban az állításában, hogy a Színtan „nem tudomány, hanem életelmélet” RF 485; magyar kiadás: 512. p. látszólagos az ellentét: nem veszi figyelembe az élet és a kutatás egységét Goethénél. A matematikus Andreas Spelserrel

„nyomatékosan rá kell mutatnunk arra, hogy Goethe természetvizsgálata éppen a színtanban tudomány a szó legszigorúbb értelmében… Minden aritmetikailag épül fel. Ezt nem csorbítja az a tény, hogy Goethe félreértette Newtont, mert kutatásai olyan szakterületet érintettek, mely akkoriban új volt, mivel a régebbi színtanok valóban feledésbe merültek Newton műve következtében” (AS 221).

A polaritás eszméje és a fokozódás elve sem bizonyul semmi esetre sem „végletesen személyes alapszemlélet”-nek (RF 485) vagy költői műkedvelő konstrukciónak, mihelyt tárgyilagosan nézzük a modern színlélektan szín-kontrasztjainak valamint polaritásos és fokozatos rendjeinek Hölzel által továbbfejlesztett tanát. (Vö. még WH 26 sk., EH 39, 86 és 122 sk., HF 87 sk.; lásd még az 5. jegyzetet is.)

Goethe kiindulási pontja elvileg más, mint a fizikai optikáé (HW 7). Newton ’felbontotta’ a fényt, amikor az ablaktábla nyílásán át behatoló sugarat felfogta egy domború lencsével, és megkapta a nyílás képét. Azután egy prizmával ’megtörte’ a fénysugarat, úgy, hogy az ablaktábla nyílásának többszörös képe jelent meg különféle színekben (RM 108). Newton tehát a fénysugár útjába tartott prizma segítségével vizsgálta a tiszta fényt. Ezzel szemben Goethe, közvetlenül a prizmán át nézve, a formákat és a határokat figyelte meg a formákon, főleg a fekete és a fehér közötti határokat (részletesen EH 30–37-nél). Míg Newton a tiszta fény analízisével lehetővé tette a mennyiségi meghatározásokat, Goethének a jelenségek minőségi oldala, a ’színes’ szín konkrét érzékelhetősége volt döntően fontos, hiszen ő maga mondja:

„Itt nem önkényes jeleket, betűket vagy olyasvalamit mutatunk be a jelenségek helyett, amihez éppen kedvünk van; itt nem olyan beszédfordulatokat adunk tovább, melyeket százszor el lehet ismételni anélkül, hogy közben gondolnánk valamit, vagy ezzel arra késztetnénk bárkit is, hogy gondoljon valamit; hanem olyan jelenségekről van szó, melyeket látnunk kell testi és lelki szemünkkel, hogy világosan kifejthessük eredetüket, származásukat a magunk és mások számára” (242. §).

Goethének a színtannal kapcsolatos válogatott írásai

A felsorolt művekre vonatkozó idézeteknél és utalásoknál a betűk után álló számok a lapszámokat jelölik.

Az egyes betűk után álló számok az 1953-as Kohlhammer-féle kiadás lapszámait jelölik (HW).

B Beiträge zur Optik I. [Adalékok az optikához I.], 1791.
Beiträge zur Optik II. [Adalékok az optikához II.], 1792.
Beiträge zur Optik III. Von den farbigen Schatten [Adalékok az optikához III. A színes árnyékokról], 1792.
Einige allgemeine chromatische Sätze [Néhány általános kromatikai tétel], 1793.
Über die Einteilung der Farben und ihr Verhältnis zueinander [A színek beosztásáról és egymás közötti viszonyáról], 1793.
V Versuch, die Elemente der Farbenlehre zu entdecken. Brief an Lichtenberg [Kísérlet a színtan elemeinek feltárására. Levél Lichtenberghez], 1793.
Einleitung zu den Propyläen [Bevezetés a Propyläenhez], 1798.
M Diderots Versuch über die Malerei, mit Anmerkungen von Goethe [Diderot tanulmánya a festészetről, Goethe jegyzeteivel], 1799.
Das Auge, aus den Vorarbeiten zum Hauptwerk (A szem. A főműhöz készült előmunkálatokból], 1799 körül.
Zur Farbenlehre [A színtanhoz]. A főmű 1810-ből.
D Didaktischer Teil. Entwurf einer Farbenlehre [Didaktikai rész. Egy színtan vázlata], 1808.
P Polemischer Teil. Enthüllung der Theorie Newtons [Polemikus rész. Newton elméletének leleplezése], 1810.
G Historischer Teil. Materialien zur Geschichte der Farbenlehre [Történeti rész. Anyag a színtan történetéhez], 1810.
K Konfession des Verfassers [A szerző vallomása. A ’Történeti rész’ záradéka]
A Anzeige und Übersicht [Értesítés és áttekintés]
E Entoptische Farben [Entoptikus színek], 1813–1820.
N Nachträge zur Farbenlehre [Pótlások a Színtanhoz], 1817–1823.

Irodalom

JA Albers, Josef: Interaction of Color. Grundlegung einer Didaktik des Sehens. M. DuMont Schauberg, Köln 1970.
DB Brinkmann, Donald: Psychologie der Farbe. Sammlung Dalp, Bd. 10: Einführung in die Farbenlehre. A. Francke, Bern 1947.
JE Eckermann, Johann Peter: Gespräche mit Goethe. Moritz Schauenburg, Lahr 1948.
Eckermann, J. P.: Beszélgetések Goethével. Magyar Helikon 1973.
RF Friedenthal, Richard: Goethe, Sein Leben und seine Zeit. Piper & Co., München. Sonderausgabe der Büchergilde Gutenberg 1965.
Friedenthal, R.: Goethe élete és kora. Európa Könyvkiadó 1971.
HF Frieling, Heinrich: Das Gesetz der Farbe. Musterschmidt, Göttingen 1968.
EH Heimendahl, Eckart: Licht und Farbe, Ordnung und Funktion der Farbwelt. Walter de Gruyter & Co., Berlin 1961.
WH Hess, Walter: Zu Hölzels Lehre. Pelikan Nr. 65. Günther Wagner, Hannover 1963.
PK Klee, Paul: Das bildnerische Denken. Herausgegeben und bearbeitet von Jürg Spiller. Schwabe & Co., Bázel und Stuttgart 1964.
HK Küppers, Harald: Farbe. Ursprung, Systematik, Anwendung. Callwey, München 1972.
RM Matthaei, Rupprecht: Corpus der Goethezeichnungen. Bd V A, Die Zeichnungen zur Farbenlehre. VEB E. A. Seemann, Leipzig 1963.
Matthaei, Rupprecht: Goethes Farbenlehre. Otto Maier, Ravensburg 1971.
WO Ostwald, Wilhelm: Goethe, Schopenhauer und die Farbenlehre. Leipzig 1918.
JP Pawlik, Johannes: Theorie der Farbe. Eine Einführung in begriffliche Gebiete der ästhetischen Farbenlehre. M. DuMont Schauberg, Köln. Második, bővített kiadás 1971.
AP Portmann, Adolf: Licht und Leben. Alles fliesst. Wege des Lebendigen. Herderbücherei Bd. 284, 1967.
Proskauer, H. O.: Zum Studium von Goethes Farbenlehre. Zbinden, Bázel 1968.
PR Renner, Paul: Ordnung und Harmonie der Farben. Otto Maier, Ravensburg 1947.
PhR Runge, Philipp Otto: Die Farbenkugel und andere Schriften zur Farbenlehre. Utószó Julius Hebingtől. Verlag Freies Geistesleben, Stuttgart 1963.
RS Sachtleben, Rudolf: Mit den Farbstoffen durch die Jahrhunderte. Kramer-Matschoss: Farben in Kultur und Leben. Ernst Battenberg, Stuttgart I963.
Schütz, Otfried: Farbe. Psychologische Grundlagen. Lexikon der Kunstpädagogik. Henn, Düsseldorf 1972.
AS Speiser, Andreas: Nachwort zum Didaktischen Teil. dtv-Band 40 der Goethe-Gesamtausgabe, Deutscher Taschenbuch Verlag, München 1963 és 1970. Artemis-Goethe, Band 16.
Speiser, Andreas: Goethes Farbenlehre. A. Speiser: Die mathematische Denkweise. Birkhäuser, Basel 1952.
Weizsäcker, Carl Friedrich von: Voraussetzungen des naturwissenschaftlichen Denkens. Über einige Begriffe aus der Naturwissenschaft Goethes. Herderbücherei Bd. 415, 1972.
HW Wohlbold, Hans: Die Farbenlehre. Einleitung zur vollständigen Ausgabe der theoretischen Schriften von Goethes Farbenlehre. Textband und Tafelband. W. Kohlhammer, Stuttgart 1953. Ausgabe der Wissenschaftlichen Buchgesellschaft Darmstadt.
Wülfing, Ferdinand: Goethes Farbenlehre. Didaktischer Teil. Lexikon der Kunstpädagogik. Henn, Düsseldorf 1973.