Newton és Goethe

Aki természettudósok, tanárok vagy művészek között netán Goethe színtanára tereli a szót, legtöbbször eleve kialakult vélemények falába ütközik, szapora fejcsóválással és elutasítással találkozik. Eközben az a gondolata támad, hogy Goethének Newtonnal szemben homályos pillantása az ellenkező irányban, Goethe színtanával szemben a teljes vakságig fokozódott. Bár a germanisták ismerik „a szín érzéki-erkölcsi hatását” tárgyaló fejezetet, és mindenesetre tudomásunk van egy, a színek emocionális élményét illető prózai rész létezéséről, mégis ritkán ismerik az egésznek összefüggését és célját. Ha kritikus szemmel vesszük szemügyre Friedenthal Goethe-életrajzának (RF) „A fény hőstettei és szenvedései” című fejezetét; csak a művelt emberek közt széltében-hosszában elterjedt előítéletet konstatálhatjuk. A művészek járatosak ugyan a Színtan egyik-másik részében, de számos fontos megállapításra közönnyel tekintenek; s éppen a művészet oktatói azok, akik eltorzították a totalitás tanát, és saját doktrínájuk iránti buzgalmukban nem vették észre vagy félreértették a dolog lényegét. Az is bizonyos, hogy nem csupán az ismeretek hiányával magyarázható, ha a festő-teoretikusok a magukénak tüntették fel Goethe okosságát. Az egzakt tudományok képviselőinek, főként a fizikusoknak és technikusoknak szemében Goethe műve gyanús, mert még mindig azt hiszik, hogy ez az elmélet a fizikai optikát illető, balul sikerült és régóta elavult adalék. Ebbe a csoportba tartozik Küppers ellenséges eltökéltségű polémiája is (HK). (A torzítások annál sajnálatosabbak, minthogy mindkét könyv — Friedenthal elevenen, éles körvonalakkal megírt életrajza és Küppers metodikailag ügyesen megszerkesztett, átlagos alkotása —, ebben a nemben a legjobbak közé tartozik.)

Ez a dolognak bizonyára csak az egyik fele. A festők és a pedagógusok mind a múltban, mind a jelenben az elmélet művészileg szabad haszonélvezői. És Ostwald, Wohlbold és Matthaei művei, Speiser, Heimendahl és Frieling munkái az érdemi részek mérlegelésével régen ad acta tették Goethének Newtonnal folytatott vitáját. Ezek a közlemények már jóval alkalmasabbak arra, hogy differenciáltabb véleményalkotást tegyenek lehetővé.

Az alapvető és átfogó bevezetéseken (Wohlbold, Matthaei) kívül vannak kritikai adalékok, melyek a fenomenológiából, a pszichológiából, az ontológiából (a lényegfilozófiából) indulnak ki, de olyan célszerűen válogatott publikáció, amilyent itt nyújtunk kísérletképpen, nem volt kapható: Ha ezen a helyen mellőzzük Rudolf Steinert és a waldorfi pedagógiát, akkor csak a különleges teljesítményre való tekintettel tesszük, amit illetékeseknek kellene méltányolni, és hogy megmaradjunk a magunk szabta határok között. Goethe polémiája Newton ellen egészében véve elvakult volt, mert egyrészt nem volt tudományosan elhatárolt, másrészt nem szolgáltatott igazságot a kísérleti optika nagy mesterének — ezért magának a vita kezdeményezőjének ártott.

„A tudományok történetében alig van párja annak a makacsságnak, amit Newton párthívei tanúsítottak. Jó néhány igazságszerető embernek keserítették meg az életét, engem is megfosztottak attól, hogy vidámabban és előnyösebben használjam fel több esztendőmet; ezért bocsánatot kérek, amiért minden lehető rosszat elmondtam róluk és alapítójukról. Kívánom, hogy ez váljék azok javára, akik utánunk jönnek” (P 497).

Nincs hiány maróan gúnyos megjegyzésekben, melyeket Goethe-kutatók és -életrajzírók felhasználhatnak az ember és a költő jellemzésére. Csakhogy az effajta személyes gyöngeségek teljesen lényegtelenek a művészt érdeklő jelenségek és a színviszonyok, tehát a látható tények szemszögéből.

Egyébként Goethe nagyon jól meg tudta különböztetni a személyt és a tárgyat, ugyanígy a kutatót és „a tévedések másolóit”.

„Newton jól organizált, egészséges, jól temperált ember volt, szenvedély nélkül, vágyak nélkül. Szelleme konstruktív természetű volt, mégpedig a legelvontabb értelemben: ezért volt számára a magasabb matematika az a tulajdonképpeni szerv, melynek segítségével belső világát felépíteni, a külsőt pedig leigázni iparkodott. Nem formálunk jogtalan igényt arra, hogy megítéljük ezt a legfőbb érdemét, és szívesen elismerjük, hogy voltaképpeni tehetsége kívül esik a mi látókörünkön; de, ha saját meggyőződésünk szerint szólhatunk: fáradság nélkül vette át elődeitől azt, amit azok elvégeztek, és bámulatra méltóan fejlesztette tovább; korának közepes elméi tisztelték és megtisztelték, a legjobbak magukkal egyenrangúnak ismerték el, vagy jelentős találmányok és felfedezések miatt kontestációba keveredtek vele: — úgy közelebbi bizonyíték híján, a világgal egyetértésben nyilván kijelenthetjük róla, hogy rendkívüli emberről van szó” (G 6. rész.).

Goethe itt kellő mérséklettel és minden gyűlölettől mentesen mond ítéletet „halálos ellensége” felett.

Két művének — a Faustnak és a Színtannal kapcsolatos írásainak — megalkotását Goethe élete feladata és „egzisztenciájának alapja” (RF 485) gyanánt fogta fel.

„Mindazt, amit költőként alkottam — szokta (Goethe) mondogatni — nem sokra tartom. Kiváló költők éltek koromban, még kiválóbbak előttem, s hasonlóan kiválók fognak élni utánam. De hogy századomban a színtan bonyolult tudományában én vagyok az egyetlen, aki tudja az igazat, erre büszke vagyok, és ezért sokak fölött állónak érzem magam.”

Ezeket a tanulságos mondatokat 1829. február 19-én jegyezte fel Eckermann (JE 235). [Beszélgetések Goethével, 393. p.]

Friedenthalnak abban az állításában, hogy a Színtan „nem tudomány, hanem életelmélet” (RF 485; magyar kiadás: 512. p.) látszólagos az ellentét: nem veszi figyelembe az élet és a kutatás egységét Goethénél. A matematikus Andreas Spelserrel

„nyomatékosan rá kell mutatnunk arra, hogy Goethe természetvizsgálata éppen a színtanban tudomány a szó legszigorúbb értelmében… Minden aritmetikailag épül fel. Ezt nem csorbítja az a tény, hogy Goethe félreértette Newtont, mert kutatásai olyan szakterületet érintettek, mely akkoriban új volt, mivel a régebbi színtanok valóban feledésbe merültek Newton műve következtében” (AS 221).

A polaritás eszméje és a fokozódás elve sem bizonyul semmi esetre sem „végletesen személyes alapszemlélet”-nek (RF 485) vagy költői műkedvelő konstrukciónak, mihelyt tárgyilagosan nézzük a modern színlélektan szín-kontrasztjainak valamint polaritásos és fokozatos rendjeinek Hölzel által továbbfejlesztett tanát. (Vö. még WH 26 sk., EH 39, 86 és 122 sk., HF 87 sk.; lásd még az 5. jegyzetet is.)

Goethe kiindulási pontja elvileg más, mint a fizikai optikáé (HW 7). Newton ’felbontotta’ a fényt, amikor az ablaktábla nyílásán át behatoló sugarat felfogta egy domború lencsével, és megkapta a nyílás képét. Azután egy prizmával ’megtörte’ a fénysugarat, úgy, hogy az ablaktábla nyílásának többszörös képe jelent meg különféle színekben (RM 108). Newton tehát a fénysugár útjába tartott prizma segítségével vizsgálta a tiszta fényt. Ezzel szemben Goethe, közvetlenül a prizmán át nézve, a formákat és a határokat figyelte meg a formákon, főleg a fekete és a fehér közötti határokat (részletesen EH 30—37-nél). Míg Newton a tiszta fény analízisével lehetővé tette a mennyiségi meghatározásokat, Goethének a jelenségek minőségi oldala, a ’színes’ szín konkrét érzékelhetősége volt döntően fontos, hiszen ő maga mondja:

„Itt nem önkényes jeleket, betűket vagy olyasvalamit mutatunk be a jelenségek helyett, amihez éppen kedvünk van; itt nem olyan beszédfordulatokat adunk tovább, melyeket százszor el lehet ismételni anélkül, hogy közben gondolnánk valamit, vagy ezzel arra késztetnénk bárkit is, hogy gondoljon valamit; hanem olyan jelenségekről van szó, melyeket látnunk kell testi és lelki szemünkkel, hogy világosan kifejthessük eredetüket, származásukat a magunk és mások számára” (242. §).

A kiadó Előszavában, a táblák magyarázataiban és a jegyzetekben a zárójelek közt található paragrafusok a ’Didaktikai részre’ vonatkoznak. A paragrafusokkal kapcsolatos összes többi zárójeles utalás magától Goethétől való.