Vonzások és választások

Johann Wolfgang Goethe
Részlet a negyedik fejezetből
kémia, reakció
szóelválasztás

Charlottét ezúttal sem hagyta cserben hasznos tehetsége.

– Bizonyára megbocsátod majd hibámat, ha beismerem, mi történt velem e pillanatban. Hallottam, amint rokonságokról olvastál, s ekkor rögtön a magam rokonaira gondoltam, néhány unokabátyámra, akikkel éppen mostanában akadt dolgom. Figyelmem visszatért a te felolvasásodhoz; hallom, hogy élettelen dolgokról van szó, és a könyvedbe pillantok, hogy megint követni tudjalak.

– Csak egy hasonlat zavart meg és vitt tévútra téged – mondta Eduard. – Itt persze csak talajról és ásványról van szó, de az ember igazi Narcissus; szívesen tükröződik mindenben, és magát teszi meg az egész világ hátterévé.

– Úgy van – folytatta a kapitány –, így közel mindent, amit önmagán kívül talál; bölcsességét és balgaságát, akaratát és szeszélyét odakölcsönzi az állatoknak, a növényeknek, az elemeknek és az isteneknek.

– Minthogy nem akarlak benneteket – felelte Charlotte – túlságosan messzire csábítani attól, ami pillanatnyilag érdekel, nem tudnátok–e egészen röviden felvilágosítani, voltaképpen hogyan is kell értenünk ezeket a rokonságakat?

– Nagyon szívesen – válaszolta a kapitány, akihez Charlotte fordult –, persze csak annyira, amennyire tudom, csak úgy, ahogyan körülbelül tíz évvel ezelőtt tanultam és olvastam. Azt már nem tudnám megmondani, még mindig így gondolkodnak–e erről a tudományos világban, és beleillik-e az újabb elméletekbe.

– Elég baj – kiáltotta Eduard –, hogy most már semmit sem lehet egy egész életre megtanulni. Elődeink ahhoz tartották magukat, amit ifjúkorukban tanultak; nekünk azonban most minden öt évben újra kell átvennünk, ha nem akarunk egészen elmaradni a divattól.

– Mi, asszonyok – mondta Charlotte –, nem vesszük ezt olyan szigorúan; és hogy őszinte legyek, nekem voltaképpen csak a szó jelentése fontos, mert semmi sem nevetségesebb társaságban, mintha az ember helytelenül alkalmaz egy idegen szót, egy műszót. Ezért hát csak azt szeretném tudni, milyen értelemben használják ezt a kifejezést, éppen ezekben a tárgyakban. Ami ezzel tudományosan összefügg, azt átengedjük a tudósoknak, akik egyébként, mint ahogy megfigyeltem, aligha fognak egymással valaha is megegyezni.

– De hogyan kezdjünk hozzá, hogy a leggyorsabban a lényegre térjünk? – kérdezte Eduard kis szünet után a kapitányt, s az kissé elgondolkozva, csakhamar így felelt:

– Ha megengeditek, hogy látszólag messzire kitérjek, akkor nemsokára célt érünk.

– Ígérem, hogy nagyon figyelek – mondta Charlotte, félretéve kézimunkáját.

És a kapitány így kezdte:

– Minden észlelt természeti lényen legelőször is azt figyelhetjük meg, hogy saját magára vonatkozik. Persze, csodálatosan hangzik, ha olyasmit mondunk ki, ami úgyis magától értetődik; de csak ha az ismert dologban teljesen megegyezünk, akkor haladhatunk előre együttesen az ismeretlen felé.

– Azt gondolnám – vágott a szavába Eduard –, hogy példákkal tehetnők számára könnyűvé a lényeg megértését. Képzeld csak el a vizet; az olajat, a higanyt, és részeiket egységesnek, összefüggőnek találod majd. Ebből az egységből sohasem szakadnak ki, hacsak nem erőszak vagy egyéb külső behatás következtében. Ha ez kiküszöbölődik, újra azonnal összeállnak.

– Kétségkívül – helyeselt Charlotte. – Az esőcseppek szívesen egyesülnek záporrá, és már gyermekkorunkban csodálkozva játszunk a higannyal; golyócskákba szakítjuk, és aztán hagyjuk, hogy ezek újból összeszaladjanak.

– Akkor hát – tette hozzá a kapitány – megemlíthetek csak úgy felületesen egy jelentős mozzanatot, azt tudniillik, hogy ez a teljesen tiszta, a folyékonyság által lehetségessé vált vonatkozás mindig és határozottan golyó alakban tűnik ki. A lehulló vízcsepp kerek; a higanygolyócskákról éppen most beszélt, sőt a lehulló olvadt ólom is, ha ideje van teljesen megmerevedni, golyó alakban ér földet.

– Hadd siessek előre – mondta Charlotte –, vajon odatalálok–e, ahova maga igyekszik. Aminthogy mindennek van saját magához vonatkozása, úgy másokkal is viszonylatban kell lennie.

– Ez a viszonylat pedig a lényeg különbözősége szerint különböző lesz – folytatta sietve Eduard. – Hol mint barátok és régi ismerősök találkoznak, és gyorsan egyesülnek, anélkül hogy egymáson valamit változtatnának, mint ahogy a bor a vízzel vegyül. Ezzel szemben mások idegenül különülnek el egymástól, és még gépi vegyítéssel vagy dörzsöléssel sem lehet őket semmiképpen összekötni; mint ahogy az olaj és a víz, akárhogy is összerázzák, egy pillanat múlva már megint elválik egymástól.

– Nem sok hiányzik hozzá – mondta Charlotte –, hagy ilyen egyszerű képletekben lássuk azokat az embereket, akiket ismertünk; de különösen azokra a társaságokra emlékeztetnek, amelyekben éltünk. Legjobban azonban az egymással szemben álló tömegek hasonlítanak e lelketlen lényekhez: a rendek, a különböző foglalkozások, a nemesség és a harmadik rend, a katonák és a civilek.

– És mégis – felelte Eduard –, mint ahogy ezeket a tömegeket is össze lehet egyeztetni szokásakkal és törvényekkel, úgy a mi kémiai világunkban is vannak közvetítő tagok, s ezek összekötik azt, ami elutasítja egymást.

– Így kötjük össze – szólt közbe a kapitány – az olajat és vizet a lúgsó segítségével.

– Csak ne siessen úgy – mondta Charlotte –, hadd mutassam meg, hogy lépést tartok. Nem érkeztünk el a rokonságokhoz?

– De igen – válaszolta a kapitány –, és rögtön teljes erejükben és határozottságukban megismerjük őket. Azokat a lényeket, melyek, ha találkoznak, gyorsan megragadják és kölcsönösen meghatározzák egymást, rokonoknak nevezzük. A lúgokon és a savakon – amelyek ellentétesek egymással, és talán éppen azért, mert egymással ellentétesek, a leghatározottabban keresik, megragadják és megváltoztatják egymást, és együtt alkotják az új testet – éppen elég feltűnő ez a rokonság. Gondoljunk csak a mészre, mely minden sav iránt nagy hajlamot, határozott egyesülési kedvet árul el. Amint megérkeznek kémiai műszereink, bemutatunk majd magának különböző kísérleteket; nagyon szórakoztatóak és érthetőbbek, mint a szavak, nevek és szakkifejezések.

– Megvallom – mondta Charlotte –, hogy ha ezeket a csodálatos lényeket rokonoknak nevezik, úgy azt hiszem, nem vérrokonok, hanem inkább szellemi és lelki rokonok. Éppen ilyen módon keletkezhetnek emberek között igen jelentős barátságok: mert az ellentétes tulajdonságok bensőségesebb egyesülést tesznek lehetővé. Így hát kivárom, mit tud számomra láthatóvá tenni ezekből a titokzatos hatásokból. Most már – fordult Eduardhoz – nem zavarlak többé felolvasás közben, s miután felvilágosítottatok, figyelemmel hallgatom előadásodat.

– Ha már egyszer így felszólítottál bennünket – felelte Eduard –, nem szabadulsz olyan könnyen, mert voltaképpen a bonyolult esetek a legérdekesebbek. Csak ezekből tanuljuk meg a rokonságok fokozatait, a közelebbi, erősebb, távolabbi, csekélyebb vonatkozásokat; a rokonságok akkor válnak igazán érdekessé, ha elválásokat hoznak létre.

– Hát ez a szomorú szó – kiáltotta Charlotte –, amelyet mostanában, sajnos, oly sokat hallunk a világban, a természettanban is előfordul?

– Mindenesetre – válaszolt Eduard –, sőt a kémikusok kitüntető címe éppen az volt, hogy elválasztó művészeknek hívták őket.

– Tehát most már nem úgy hívják őket – felelte Charlotte –, és ezt nagyon jól teszik. Az egyesítés nagyobb művészet, nagyobb érdem. A világ minden szakmában szívesen látná az egyesítő művészt. De ha már ennyire belemélyedtünk, ismertessetek meg néhány ilyen esettel.

– Akkor hát – mondta a kapitány – mindjárt ahhoz kapcsolódunk, amit már az előbb megneveztünk és megbeszéltünk. Például, amit mészkőnek nevezünk, az többé-kevésbé tiszta mész, bensőséges kapcsolatban egy enyhe savval, amelyet már légnemű formájában ismertünk; ha egy ilyen kődarabot hígított kénsavba teszünk, megragadja a meszet, és vele egyesülve mint gipsz jelenik meg; az enyhe légnemű sav viszont elillan. Itt egy válás és egy új összetétel keletkezett, és ebben az esetben már úgy érezzük, jogunk van rá, hogy a választott rokonság kifejezést használjuk, mert a folyamat igazán úgy hat, mintha résztvevői az egyik viszonylatot a másikkal szemben előnyben részesítenék, az egyiket a másikkal szemben választanák.

– Bocsásson meg – mondta Charlotte –, mint ahogy én is megbocsátok a természetkutatónak; de én ebben sohasem látnék választást, inkább természeti kényszerűséget, és még azt is alig, mert végül is az egész talán csak alkalom dolga. Az alkalom szüli a viszonylatokat, mint ahogy a tolvajt is; és amennyiben a maga természeti testeiről van szó, az az érzésem, hogy a választás csupán a kémikus kezében van, aki összehozza ezeket a lényeket, de ha egyszer együtt vannak, akkor Isten irgalmazzon nekik! Jelen esetben csak a szegény légnemű savat sajnálom, amelynek újra a végtelenségben kell bolyongania.

– Csak rajta áll – felelte a kapitány –, hogy a vízzel egyesüljön, és mint ásványvíz felüdítse a betegeket és egészségeseket.

– Könnyű a gipsznek – mondta Charlotte –, ő már kész testté vált, nincs gondja, de annak a kiüldözött lénynek még sok baja lesz, míg újra fedél alá jut.

– Nagyon tévednék – mondta Eduard mosolyogva –, ha beszéded mögött nem rejtőznék egy kis ravaszság. No, csak valld be a huncutságodat! Végül még én leszek a szemedben a mész, melyet a kapitány, mint kénsav megragadott, bájos társaságodból elvont, és érzéketlen gipsszé változtatott.

– Ha a lelkiismeret – felelte Charlotte – ilyen gondolatokat súg neked, akkor nem kell aggódnom. Ezek a hasonlatok kedvesek és szórakoztatóak, és ki ne játszanék szívesen hasonlóságokkal? De az ember jó néhány fokkal ezek fölé az elemek fölé emelkedett, és ha itt a választás és a választott rokonság szép szavaival kissé bőkezűen bánik, úgy csupán azért, hogy újra magába vonuljon, és az ilyesféle kifejezések értékét ebből az alkalomból jól meggondolja. Én, sajnos, elég olyan esetet ismerek, ahol két lény bensőséges, feloldhatatlannak látszó kapcsolatát egy harmadik lény véletlen odatársulása megszüntette, és az egykor oly szépen egyesültek közül az egyiket a tágas messzeségbe űzte.

– Akkor a kémikusok már sokkal lovagiasabbak – mondta Eduard –, ők odatársítanak egy negyediket is, hogy egyik se menjen el üres kézzel.

– Úgy van – szólt a kapitány –, mindenesetre azok a cserebomlások a legjelentősebbek és legfigyelemreméltóbbak, amelyekkel ezt a szinte hanyatt-homlok történő vonzást, rokonulást, elhagyást, egyesülést igazán ábrázolni lehet; amelyekben négy, idáig kettesével összekötött lény érintkezésbe kerül, eddigi egyesülését elhagyja, és új kapcsolatokba lép. Ebben az elválásban és összetapadásban, ebben a menekülésben és keresésben az ember igazán magasabb rendeltetést vél látni; az ember az ilyen lényeknek akaratot és választást tulajdonít, és esetükben a választott rokonság szakkifejezést teljesen indokoltnak találja.

– Mondjon el nekem egy ilyen esetet – kérte Charlotte.

– Az ilyesmit – felelte a kapitány – nem szabadna szavakkal elintézni. Ahogy már mondtam, amint meg tudom mutatni a kísérleteket, minden szemléletesebbé és kellemesebbé válik majd. Most rettenetes műszavakkal kellene magát untatnom, amelyeknek tartalmát úgysem tudná elképzelni. Ezeket a holtnak tetsző és tevékenységre legbelül mégis hajlandó lényeket működés közben kell szemünk előtt látni, részvéttel nézni, amint egymást keresik, vonzzák, megragadják, szétrombolják, elnyelik, elfogyasztják, és azután a legbensőségesebb egyesülésből megint megújult, váratlan alakban előlépnek: akkor igazán örök életet tulajdonítunk nekik, sőt még érzéket és értelmet is, mert saját érzékeinket alig érezzük elegendőnek ahhoz, hogy igazán megfigyeljük őket, és eszünket alig kielégítőnek a megértésükhöz.

– Nem tagadom – mondta Eduard –, hogy annak, aki nem békült ki velük érzéki szemlélet és fogalmak révén, annak a furcsa műszavak terhesekké, sőt nevetségesekké válnak. De egyelőre könnyen kifejezhetnők betűkkel is azt a viszonylatot, amelyről szó volt.

– Ha azt hiszi, hogy nem látszik pedantériának – felelte a kapitány –, ilyen jelbeszéd segítségével röviden össze tudnám foglalni az egészet. Gondoljon el egy A-t, amely egy B-vel bensőségesen egyesül, és semmi móddal és erőszakkal sem lehet tőle elválasztani; gondoljon el egy C-t, mely éppen így viszonylik egy D-hez. Most hozza érintkezésbe a két párt; A D-re, C B-re veti magát, anélkül hogy meg lehetne mondani, melyik hagyta el előbb a másikat, melyik lépett hamarabb kapcsolatba a párjával.

Vas István fordítása

Cserebomlás · Metathesis
April Berger · 2014 · olaj, vászon · aprilberger.com
Forrás

Johann Wolfgang Goethe: Vonzások és választások. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1963. (Fordította: Vas István)