Lem/GOLEM

Tillmann J. A.
természettudományok, science fiction, Stanisław Lem
szóelválasztás

Amikor barátom meghallotta, hogy Stanisław Lemhez készülök egy Ezredvégi beszélgetésre, megjegyezte, hogy számára ez olyan, mintha valaki Verne Gyulát akarná felkeresni. A párhuzam nem teljesen alaptalan; A Nagy Magellán Felhő, nemcsak számomra volt éppoly fontos gyerekkori olvasmány volt, mint Az utazás a Holdra. Ám hasonlóságuk ezzel véget is ér (Lem egyébként nem járult hozzá fiatalkori „fellegjáró” regényének újabb kiadásához…). Nem pusztán írói kvalitásaik különbözősége, fabulálásuk eltérő ereje miatt hagytunk fel annakidején Vernével, és követtük – a magam részéről máiglan – Lem munkásságát. Szellemi dimenzióit, gondolkodása horderejét tekintve Lem egészen más nagyságrendbe tartozik. Elmélyültebb olvasói számára ismert, hogy a science fiction „műfaji” egyoldalúságán belül a megközelítések, stílusok és eszmék példátlan gazdagságában mutatkozik meg. Méghozzá olyan filozófus-művészként (vagy művészfilozófusként), aki – kezdetben kényszerű, később maga vállalta – keretei ketrecében az alkotó gondolkodás szabadságát magas fokon műveli. Esszéi, teoretikus művei esetében ez nyilvánvaló: A véletlen filozófiája, akárcsak a Summa technologiae máig érvényes, példátlan munkák, amelyek nemcsak filozófiai tanácskozások témáját vagy hivatkozásait képezték, hanem a szellem legkülönbözőbb területeinek művelői számára szolgálnak inspirációs forrásul. (Például Hortobágyi László CD-je Summa technologiae címen jelent meg 1997-ben Amerikában.)

Lem elbeszélései és regényei esetében kérdésfeltevéseinek mélysége, egyedülálló szellemi fesztávolsága persze áttételesebben, de nem kevésbé átható erővel jelenik meg. Egyik utolsó könyve, A kudarc ezt éppúgy példázza, mint korábbi nagy munkái, az Éden vagy Az Úr hangja. Ezek a művek olyan filozófiai, kozmológiai, metafizikai problémákat vetettek fel, melyekkel másutt nem lehetett, s ma sem nagyon lehet találkozni. A szaktudományos paradigmák széljárásának szeszélyei folytán ui. ez idő szerint nem diszkurzívak, ezért közönséges szakemberek nem is hozhatják szóba őket – csak formátummal bíró kívülállók.

Lem azonban nemcsak a gúzsban végzett mozgásművészetet gyakorolta, hanem olykor el is rugaszkodott kötelékeitől. Ilyen „elrugaszkodottságai” során nem elbeszélőként, hanem a maga valójában mutatkozik meg: amikor filozófiai esszéíróként diszkurzív beszédben értekezik, vagy szellemes retorikával szól hozzá közügyekhez, esetleg a concept art körébe tartozó művészeti tervet ad közre. Ilyen „elrugaszkodásai” közé tartozik a Képzelt nagyság is, melyben első látásra az előszóírás művészetét látszik gyakorolni. Ám az előszóírás paródiáin túlmenően ez a könyv többről szól: Lem nem túloz, amikor azt írja, hogy mindegyikükkel más fajtájú és jelentéstartalmú űrt nyit meg – lehetőségmezőket tár föl, új szellemi távlatokat szakít fel és tesz beláthatóvá. A fikciót itt nem pusztán a történetre, az elbeszélés hagyományos toposzaira alkalmazza, hanem kiterjeszti a tudományra és a művészetre. Így fikciója tényleg sciencia és koncepciója valóban (koncept-)művészet lesz.

Lem műve időközben a kortárs képzőművészet részéről is megerősítést nyert: a 90-es években a bécsi akcionizmus egyik tagja, Peter Weibel egy olyan csoportos kiállítást rendezett, melyen a kiállított művek mindegyike egy-egy fiktív művész „alkotása” volt. (Persze az alapos katalógus közreadta életrajzukat, részletesen szólt eddigi pályájukról, műveikről, korábbi kiállításaikról!) A bemutató olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy Weibelnek még saját galeristáját is sikerült megtévesztenie…

Lem könyvének első darabja méltán helyet kaphatna egy ilyen kiállításon, ui. a Nekróbák egy képzeletbeli kiállítás képeinek nagyon is plauzibilis leírását adja. A párosodó-pózokat ábrázoló röntgen-képek, a nekróbák sorozata ugyanakkor a koncept-művészetnek is része lehetne. A Nekróbák csontváz-párosai azonban nemcsak a művek concepcioját tartalmazzák, hanem alkalmat adnak alkotójuknak, hogy kifejtse álláspontját Érosz és Thanatosz viszonyáról csakúgy, mint a művészet értelméről és mai áramlataival kapcsolatban.

Második „előszava” az eruntika tudományába vezet be. Erről is elmondható – miként a könyv egészéről –, hogy első látásra tudományos mű benyomását kelti. Ha igazat mond, ez az igazság csaknem minden tudásunkat meghazudtolja. Ha hazudik, azt nagyszabásúan teszi.. Ha nem előbb, akkor itt tűnik fel Lem művének a nagy előd, Jorge L. Borges munkáival mutatkozó párhuzama. A fikciót Borges is a történetmondás, a fabulálás hagyományos határain túlra, a filológia, az irodalom- és szellemtudományok területére terjesztette ki. Nála azonban a kenningek és a hozzájuk hasonlóan tudományos tárgyak, illetve teóriák mindvégig az emberi szellem tevékenységeként kerülnek bemutatásra. Az egy nemzedékkel idősebb, és a természettudományok távlataiban otthonos Lem már más lehetőségekkel is számot vetett. A bitikus irodalom történetéhez írott bevezetése már a humán tudományok és művészetek körén túlra vezet, és a nem-emberi írásművészet és tudományosság lehetőségével szembesít.

Következő „előszava”, az Extelopédia valójában egy majdani, Állandóan Langyos Mesterséges Szűzbőrbe kötött lexikon hirdetésanyaga. Benne a tudományosság látszatával való üzérkedés, valamint az enciklopédikus tudás és a definitív igyekezet példás paródiája olvasható.

Mindezek az „előszavak” azonban tényleg csak bevezetésnek tekinthetők a könyv utolsó, és terjedelmében és fajsúlyában egyaránt legtekintélyesebb részéhez, a GOLEM XIV.-hez. Ám ez a GOLEM nem az a Gólem; a névben – Lemnek a saját nevével űzött szójátékán kívül – egy mozaikszó rejlik: a General Operator, Longrange, Ethically Stabilized, Multimodelling sorozat számítógépe. Ez a Mesterséges Intelligencia már olyannyira felülmúlja az emberi értelmet, hogy csak ritkán, és nem szívesen ereszkedik le annak szintjére. ( Elődeihez hasonlóan katonai célból fejlesztették ki, ám üzembe helyezése után közölte, hogy ilyen tevékenységet nem végez…) A GOLEMben Lem megtalálta azt a nézőpontot, ahonnan végigtekinthet az idők sokaságán. Nagy ívű fejtegetésében a szkeptikus kritika szólama lételméleti spekulációkkal, az emberi történet elé visszanyúló történetfilozófiával fonódik össze.

A sci-fi virágkora a hatvanas évekre esett; ekkor közege, megtámogatva a Holdra szállás keltette kozmikus reményekkel, kétségkívül kedvező közeget kínált a tágasabb távlatokhoz. Lem azonban akkoriban sem volt a haladás himnuszait zengő kelet-nyugati vegyeskar szólistája. A társadalmi és technikai fejlődést illető hűvös szkepszise különösen a keleti égtájakon talált kedvező olvasói fogadtatásra. A korszak szellemi légköre mindazonáltal még őt is fölöttébb optimista feltevésekre ragadtatták. A futurológiáról szóló könyvében például arról írt, hogy a jövőben be kell következnie az olyan területek átfogó szabályozásának, amelyeken eddig csak a spontán tényezők érvényesültek és ezek között említi a tudományos kutatás és a technológia, valamint a nemzetek közötti kapcsolatokat. Azóta e téren is élesebbé vált látása és szkepszise még inkább elmélyült: A technológiai fejlődést – mondja – éppoly kevéssé lehet irányítani, mint a biológiai evolúciót. És amióta a Szép új világ veszi körül, a folyamatokat formáló erőkről is változott a véleménye. Ugyan nem vált annyira végletessé, mint Baudrillard – aki szerint amennyiben a kapitalizmus fehér egerekkel is funkcionálna, egészen eltekintene az embertől –, de nincs kétsége afelől, hogy a fejlődés tisztán gazdaságilag szabályozott. Korábban persze voltak idealisták is. Ilyen volt Zeppelin gróf. Vagy a Wright fivérek sem elsősorban arra gondoltak első repülőgépük kapcsán, hogy sok pénzt keressenek.

Mostanra, mikorra már a sci-fi – nem kis részben tényleges kozmikus távlatok hiányában – fantasyvá fajult, vagy a virtualitásban talál „valós” hátterekre, Lem is felhagyott a műfaj művelésével. Negyvenegynéhány könyvvel a háta mögött, országa és a világ eseményeit figyeli és kommentálja. A médiumok példa–kép–világát éppoly kártékonynak tartja, mint a közügyek intézőinek korlátoltságát, a demokratikus berendezkedés beszűkültségét a 4–5 éves távlatokra.

Írt egy könyvet az informatikáról is, de amikor felajánlották neki az ingyenes hálózat-használatot, nem kért belőle. Az információs özönvíz közepette beéri a saját bárkájával; hatalmas könyvtára, és az asztalán halmozódó folyóiratok láttán nem kétséges, hogy forrásokban nem szenved hiányt. Egyébként is az a benyomása, hogy az internet több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz. Intuícióját alátámasztandó egy német közmondást idéz: „Amiről nem tudok, az nem tüzel fel.” Mindemellett, egy háromnegyednyi évszázaddal a háta mögött is életerős és derűs. Egy sztoikus rendíthetetlen léleknyugalmával közli: egy olyan korszak kezdetén vagyunk, amely némi borzadállyal tölt el.

Stanisław Lem
Krakkó, 2005. október 30.
Summa technologiae
Tudományos-fantasztikus irodalom és futurológia
Függelék

Bereményi Géza

Szerelmes dal

Mióta a világ varázstalanítva lett,
mióta minden banális óraszerkezet,
megfejtett világból téged nem értelek,
a megfejtett égbolt miattad maradt végtelen.

Mindennek árát mióta jól tudom,
a te értéked messze van, túl a számokon.

Kívánom a tested, csak azt nem érthetem,
minden részéből mért mindig az arcod kell nekem.

Magasba száll a kenyér ára,
ólommal telve a pára,
de azt, hogy téged nem értelek,
hogy is köszönjem meg neked
azt, hogy szeretlek.

Tested, a gazdag, mindent kínál nekem,
mégis az arcod, arcod kívánom szüntelen.

Mióta a világ saját eszébe szállt,
te vagy az, akinek nincs értelme – egyáltalán.

Mióta a világ varázstalanítva lett,
végre miattad nincsen értelme semminek.

Mióta a világ titoktalanítva lett,
már mindent értek, egyet kivéve – tégedet.

A telihold dalai. 1997
Forrás

Elektronikus kézirat.