Zola és a természettudomány

Dr. Hajós Lajos
szóelválasztás

Nehéz Zoláról, mint természettudósról értekezni, de talán még nehezebb úgy írni róla, hogy egyéniségének és munkásságának méltatásában mellőzzük a természettudományi szempontokat, vagy azokat másodlagosnak tekintjük.

Zola írói egyéniségében oly szokatlan arányokban keveredett össze a tudományos és a költői elem, hogy a kettőt mindig nehéz volt elválasztani és külön-külön megbecsülni. A szétválasztás optikai csalódásokra vezetett: egyszer a tudomány mérlegére tették azt is, ami műveiben költői, máskor a költészetére tudományos irányelveit is. Ezen egyoldalú mérlegelések kárát mindig Zola vallotta: a költői mérlegen vaskos csontjait, a tudományos mérlegen lángoló lelkét kifogásolták.

Zola egyéniségét a bírálat megszokott szerkezetű mérlegére nem szabad helyeznünk; őt csak az olvasók százezreinek lelkében keltett hatás szempontjából bírálhatjuk, vagy pedig olyan mérlegen, melynek alkatrészeit az ő egyéniségéből kovácsoltuk.

Egyénisége, és a hatás, amelyet keltett, oly szerves egységet alkotnak, hogy vizsgálata alig teszi szükségessé ezen egység kettéválasztását.

Zola nem járta végig az aprólékos természettudományi vizsgálódás és az óvatos természettudományi gondolkozás iskoláját. Amit magával hozott a természettudósból, az az igazság kutatásának erős ösztöne és a kutatás fáradhatatlansága. Ezeket a sajátosságokat minden nagyobb regényírónál megtaláljuk. Hogy Zola mégis közelebbi viszonyba lépett a pozitív természettudományokkal, mint más regényírók, az nem annyira kiemelkedő képességeinek, hanem inkább kitűzött életprogramjának köszönhető. A legnagyobb regényírók minden fegyverével ellátott és használatukban igazi művész Zola életcéljául tűzte, hogy a tudomány igazságaiért küzd. Ez az ellentmondás a tudományos céljai és regényírói arzenálja között létrehozta a tudományos regény egy új válfaját, a kísérleti regényt.

Nem egy hibás irányzat utólagos mentségéül lett a kísérleti regény fogalma kovácsolva. Öntudatosan – mondhatni, a vegyészeti eszközei között dolgozó tudós biztonságával – tűzött ki magának egy feladatot: összeválogatta az eszközöket és megállapította a részletes munkatervet, hogy céljához eljuthasson. A munkaterv, amely a célhoz törekvés egész elméleti és gyakorlati technikáját felöleli, a kísérleti regényről írt műve. Zola ebben a munkájában a regényt a tudományos vizsgálat eszközévé akarja avatni, leíró természettudománnyá, melyből éppúgy lehessen tudományos tételeket levonni, mint bármely tudományosan objektív megfigyelési láncolatból.

Hogy azonban a regényírónak ez a törekvése ne legyen önámítás, páncélba kell öltöznie, mely nem engedi meg, hogy a képzeletéből alkosson adatokat, és csak az adatok összeállításában enged teret a képzeletnek. A kísérleti regény a természeti igazságot valódi megfigyelések képeiben ábrázolja, azonban ezek a képek nincsenek úgy egymásra torlódva és összedobálva, mint a valóságban, hanem oksági összefüggéseik szerint vannak csoportosítva, a nem oda tartozó, zavaró képek pedig ki vannak selejtezve, úgyhogy az igazság törvénye ebből a – mondhatni kísérleti – képsorozatból önként emelkedik ki.

Ha ezt a módszert összevetjük a természettudományi kísérletekével, úgy közöttük csak felületes hasonlóságot találunk. A természettudományi kísérlet célja, hogy bizonyos erők hatásait a legnagyobb tisztaságukban, minden idegen erő beavatkozásától mentesen vizsgálhassa. Ezt azáltal éri el, hogy mesterségesen távol tart minden olyan tényezőt, melynek vizsgálata a kitűzött feladaton kívül áll. Amikor pl. a tudós a konyhasókristály alakját akarja vizsgálni, olyan sóoldatot készít, mely nincs idegen anyagokkal szennyezve, gondoskodik arról, hogy az oldat hőmérséklete a kristályképződésre minél kedvezőbb legyen, továbbá, hogy a meginduló kristályosodást ne zavarja meg a folyadék rázkódása.

Bármilyen tisztán és zavaró körülményektől mentesen is emelkedjék ki a kísérleti regényből egy jelenség törvényszerűsége, ez a tisztaság nem a természettudományos kísérlet valósága. Ez csupán a szerkesztő képzelet műve, amely a hosszadalmasra nyújtott oksági kötelékeket szorosabbra kötözi és mindazt, ami a valóságban összekuszálta vagy megtépázta, költői szabadságánál fogva mellőzi a leírásából. Azt a mesterséges és célzatos adatcsoportosítást, amit a kísérleti regényben találunk, természettudományi szempontból gondolatkísérletnek nevezhetjük.

Ha jól körülnézünk a természettudományokban, azt találjuk, hogy ott is eléggé otthonos a gondolatkísérlet. A történelemről, amely tulajdonképpen elmúlt események leíró természettudománya, bővebben nem is beszélek. Az egész pragmatikus módszer nem más, mint a lényegükre meztelenített események kísérleti beállítása. Még nagyobb szerepet játszik a múlt emlékeiből konstruált gondolatkísérlet a leíró természettudományok azon ágainál, melyek – mint a geológia, paleontológia és részben az asztronómia – elmúlt évezredek természeti viszonyait igyekeznek kihüvelyezni.

De a természettudományok azon ágai sem nélkülözik a gondolatkísérletet, amelyek a jelen természeti viszonyait vizsgálják. Nem tudunk minden természeti jelenséget a laboratórium szűk falai közé szorítani, vagy megtisztogatni a zavaró tényezőktől. A jégeső, villámlás, menydörgés, földrengés, tűzhányók erupciója stb. stb. a tudományos laboratóriumban nem állíthatók elő teljességükben, természetes mivoltukban pedig emberi hatalommal alig befolyásolhatók. A tudós ezek megfejtésére alig tehet mást, minthogy összes megközelíthető jelenséget mérőeszközeivel, fotografáló gépekkel és érzékeivel megfigyelni és leírni igyekszik, és mikor már elég adat áll rendelkezésére, azokat fontosság szerint osztályozza, a fontosakat megtartja és oksági kapcsolatokba köti össze, a lényegteleneket és esetlegeseket pedig kiselejtezi. Ily módon hipotetikus megfejtését szerkeszti a természeti jelenségnek. Mi más az ilyen hipotetikus megfejtés, mint képzeleti kísérlet, vagy gondolatkísérlet?

Minél előbbre haladnak a természettudományok, annál kevésbé elégednek meg a természeti jelenségek egyszerű leírásával és annál jobban igyekeznek ezeket a jelenségeket megokolni,* belső törvényeiket feltárni. Az emberi elme végessége és érzékszerveinek – még akkor is, ha műszerekkel van felfegyverezve – korlátoltsága, arra késztetik a kutatót, hogy a természeti jelenségek mélyebb oknyomozásánál egyes adatok képzeletbeli konstrukciójával a hipotézisek, vagy gondolatkísérletek területére menjen át. Az viszont már a természettudományos gondolkozás óvatosságából következik, hogy a kutatót a hipotézisek soha el nem kápráztatják, ha még oly valószínűek is. Habár a hipotézisek célja a mélyebb oksági törvények megismerése – hiszen keletkezésüket ennek a törekvésnek köszönhetik – a természettudós csak olyan gondolati formuláknak tekinti ezeket, melyek segítségével egy jelenségcsoport sokféle jelenségét egymással összhangzóan tudjuk értelmünkben elrendezni. Komoly természettudós – bármily híve az éteres fényelméletnek – egy percig sem esik gondolkozóba az éter létezése vagy nem létezése fölött. Tudja, hogy az éter csupán metodikus gondolkozásának egy képzeletbeli feltétele, amit ha újabb, az éterelmélettel többé össze nem egyeztethető fényjelenségek fedeznek fel, fájdalom nélkül dob a lomtárba, hogy olyan képzeletbeli hipotézissel cserélje fel, mely egyaránt segít a régebben ismert és az új jelenségek értelmezésében.

  • * Az eredeti szövegben szereplő szó az okadatol – okokkal, adatokkal, érvekkel bizonyít, igazol valamit; megokol.

Arról ismerjük fel leghamarabb a nem természettudóst, hogy hitét önti a képzeletbeli hipotézisekbe.

Úgy tűnhet, hogy messze eltértünk Zolától, pedig mindez szükséges a természettudós egyéniségének megértéséhez. Ráadásul a gondolatkísérletek szerepét tovább kell kutatnunk a természettudományok azon ágainál is, melyek – mint az élettan és a szociológia – az egyes emberrel és a társadalomba olvadt emberekkel foglalkoznak. Ezen tudományszakok vizsgálati tárgyát olyan jelenségek képezik, melyek forrása az élet, amely oly csodálatos autonómiája számos egymásba olvadó jelenségnek. Ezt az autonómiát a kísérletező vizsgálat csak megzavarja vagy megbomlasztja, de összeállítani vagy elemeire bontani nem képes. Egy forrás előtt áll a természettudós, melynek vizét mérheti, vegyelemezheti, további sorsát és hatásait vizsgálhatja: azokat az életerőműveket, amelyeket hajt, azokat a folyamokat és tengereket, amelyeket forrástársaival összeolvadva alkot. A forrást meg is zavarhatja, el is tömheti, de mindezt csak a felszínen. Nem képes a hegyek mélyébe hatolni, hogy keletkezésének szikráját megismerhesse, melyet kísérletező kedve szerint bármikor ki-, illetve bekapcsolhat.

Az élettelen jelenségek fizikája majdnem minden jelenségbe, vagy legalább azok részleteibe képes volt a kísérlet módszerével beférkőzni, míg eljutott a meztelen erőkig, melyek létrehozták, és csak ezen erők belső szikrája az, amit már csak gondolatkísérletekkel, hipotézisekkel képes megközelíteni. Ezzel szemben az életjelenségek búvára már a vizsgált jelenségek felszínén beleütközik az autonóm élet rejtélyének zárt kapujába, melyre az „ignoramus et ignorabimus”* igéi vannak felírva.

  • * ignoramus et ignorabimus latin – nem tudjuk, és nem is fogjuk tudni (Emil du Bois-Reymond)

Bármilyen sok adatot is kutat fel a természettudományi élettan és pszichológia, az ’ignorabimus’ kettős kapuja éppúgy elzárja előlünk az élet összhangzatos rejtélyét, mint a lelki működések individuális egészét, és ezt a kaput csak a gondolatkísérletek hipotetikus kulcsával tudjuk megnyitni. De ami áll az egyének pszichikai életére nézve, ugyanaz százszorosan áll azon komplex pszichikai életre nézve, mely az emberi társadalom életéből fakad. Zola az emberi társadalom biológiájának és pszichológiájának problémáit tűzte ki tanulmányozás tárgyául. Itt is elsősorban a társadalom betegségei érdekelték – úgy a testiek, mint a lelkiek.

Azok után, amiket a kísérleti regényről mondtunk, természetesnek fogjuk találni, hogy Zola a társadalompatológiát nem gazdagíthatta új törvények felfedezésével. Csupán megfigyelési adatokat gyűjthetett, melyeket a gondolatkísérlet törvényei szerint válogatott és rendezett, hogy ezekből a képekből a patológia egyes ismert jelenségei és rugói tisztábban emelkedjenek ki, mint a társadalmi élet káoszából. Ebből a módszerből közvetlenül következik, hogy eredménye csupán illusztráció lehet, olyan tételek illusztrációja, melyeket az író eleve ismert, vagy amelyekben eleve hitt.

A kísérleti regényíró nem indulhat útnak a természettudós bizonytalanságával, aki egy ismeretlen tartományt megy felkutatni, és nem tudja mit fog találni. Lelkét világítótornyoknak kell besugározniuk, melyeket már korábban felállítottak a bolyongók tájékoztatására. Útja egyenes vonal valamelyik világítótorony felé, és szemei is azon csüngenek. Csak azt veheti észre, ami ennek az egyenes vonalnak az irányába esik. Ha pedig patológus, mint Zola, akkor a társadalom beteges nyilvánulásait nyomon követve, a betegség forrásai mellett ott kell találnia azokat is, amelyek gyógyulást nyújtanak.

Látjuk, hogy a kísérleti regény vizsgálati módszere már önmagában tendenciózus. Ha pedig a patológia szolgálatába szegődik, akkor a kutatás irányvonala nem szűnik meg ott, ahol elérte célpontját, hanem tovább folytatódik az olvasó lelkébe, hogy azt vezesse. A patológiai kísérleti regény többé nemcsak a valóság tendenciózus leírása, hanem irányregény.

A társadalmi jelenségek vizsgálati módjai között a legobjektívebbnek, a legszárazabban és legtisztábban tudományosnak a statisztikai látszik. Mintha a kutató szellem ördögeinek, az incselkedő érzéseknek, csábító előítéleteknek és célzatosságoknak elrettentő kabalái volnának a statisztikai számoszlopok. Azonban statisztikával csak a társadalmi élet legfelületesebb megnyilvánulásai vizsgálhatók, azok, amelyek mint merev számértékek külön szakíthatók azon különféle individualitásoktól, amelyekből fakadtak. Azok a vizsgálatok, amelyek a társadalmi jelenségek mélyebb problémáira, számos tényező komplex hatására vonatkoznak, többé nem szoríthatók statisztikailag feldolgozható számértékekbe. Ezeknél a nagy területről gyűjtött felületes adatokat szűk körök intenzív megismerésének kell pótolnia. A társadalom atomjait az emberi individuumok képezik; ezek megismerésére kell törekednie annak, aki nem az átlagos eredményeket, de azok belső törvényeit kutatja. Minden valóban megtörtént emberi történet, legyen az mindennapiasan csekély, vagy drámai hullámokat vető – ha annak szereplő személyeit jól ismerjük – a társadalmi dinamika értékes adata és értékén mit sem változtat, vajon a műfaj, melyben irodalmi alakot nyert, regény, történelmi tanulmány, orvosi kórtörténet, vagy egy per aktacsomagja.

Az individuum és az individuális miliő részletes leírása a krónikás kezében csupán száraz adathalmaz. Csak ha az oknyomozás mélyebb gondolati munkája tölti ki a krónika adatait, válik társadalomélettani, vagy társadalomkórtani tanulmánnyá.

A vizsgálatnak ezt a módszerét kazuisztikusnak* nevezzük. A kazuisztikus vizsgáló mindig a belső összefüggéseket, a rejtett igazságot kutatja, anélkül, hogy előre tudná, mit fog találni. Ezzel szemben a statisztikus előre meghatározott irányokban halad, azonban figyelmét nem köti le az életjelenségek egész komplexuma: vagy csak egy jelenséget követ, hogy annak számbeli fontosságát megállapítsa, vagy ezenkívül még egynéhányat, hogy viszonyszámokat nyerjen egyes értékek között. Az ilyen viszonyszámok sokszor mélyebb törvények perspektíváját nyitják, azonban sohasem nyújthatják azon törvények megfejtési kulcsát. Érdekes tanulmány lehet például a kriminalitás számbeli értékeinek összevetése a gazdasági és alkoholfogyasztási statisztika számértékeivel, azonban törvények levezetésére alkalmatlan, mert a kriminalitás ezer és ezer más tényezőjével nem számol. A statisztika csak az egyik segédeszköze lehet a társadalomtudománynak: kutatási irányokat szab, és mélyebb törvényeket rajzol a sejtelem egyoldalú homályosságával. Ezen irányok mentén a kazuisztikus vizsgáló az előbb csak sejtett törvényeket a maguk valóságában ismeri meg. Azonban az így megállapított törvények mégsem alkalmasak az általánosításra, mert adataik egy szűkebb individuális szférából erednek, ahol olyan tényezők is szerepelhettek, amelyek nem általános elterjedésűek. Számos ilyen kazuisztika összevetése, vagyis a statisztikának egy magasabb nívójú válfaja képes csak arra, hogy ezen lokális tényezők leszámításával általános törvényeket állapítson meg.

  • * kazuisztika latin elemekből – esetek gyűjteménye, esettan, esettanulmány

A tudományos kutatásnak ebben a módszertani lépcsőzetében nem találunk olyan lépcsőfokot, amely a kísérleti regény műfajának felelne meg.

Látjuk tehát, hogy a kísérleti regény mint műfaj, tudományos értékét nézve az életet a maga mivoltában rajzoló kazuisztikus krónika mögött áll, mivel pedig az ilyen krónika a regény ruhájába is öltözhet, azt kell mondanunk, hogy a társadalmi élet közönséges regénye közelebb áll a tudományhoz, mint a tendenciózus kísérleti regény.

Mégis úgy látszik, mintha a kísérleti regény tudományos mentségéül volna felhozható, hogy a száraz tudomány is, ha nem a társadalmi élet felszínéről merített jelenségtöredékek statisztikáját műveli, hanem szűkebb területek komplex jelenségeinek okait fürkészi, kénytelen a gondolatkísérleteknek, a hipotéziseknek ingatag kötélhágcsóján ereszkedni a mélységbe. Ha azonban visszaemlékezünk arra a szigorú ítéletre, hogy a fizikában csak ott kezdődik a képzeletbeli feltevések létjogosultsága, ahol többé nem a tényeket, csupán azok plauzibilis magyarázatait keressük, akkor be kell látnunk, hogy a tudomány más területén sem adhatunk képzeletünknek annyi teljhatalmat, hogy kénye-kedve szerint selejtezze és csoportosítsa reális jelenségek közreműködő erőit. Hatalma csak addig terjedhet, hogy a jelenségeket a maguk reális mivoltában megmagyarázni vagy érthetővé tenni igyekezzék. Az a tény, hogy a fizika alapvető erőit csupán képzeletbeli feltevésekkel tudjuk magyarázni, éppoly kevéssé teszi tudományossá Verne természettudományi romantikáját, mint az élettan és kórtan hipotézisei Zoláét. A természettudományi kritikának ezt a szigorát az sem enyhíti, hogy Verne legtöbb fizikai álma valóra is válhatna, Zola álmai pedig töredékeiben mindennap megtörténő valóságok. Minden fantáziának van valami reális gerince. Vernénél a fizika törvényei, melyeket költött eseményekbe öltöztetett, Zolánál pedig az események igaz részletei, melyek a költészet kaleidoszkópjába helyezve alkotják a kísérleti regény szabályos csillagképeit.

De ha Zolát egészében nem is tarthatjuk természettudósnak, művei úgy részleteiben, mint egészükben mégis rászolgálnak arra, hogy a tudomány által is tekintetbe vétessenek. A degeneráció átörökléséről, a betegség, kiválóság és elvetemedettség szeszélyes váltakozásáról ugyanazon átöröklési láncolatban, továbbá az iszákosságnak és minden más mértéktelenségnek szerepéről a degeneráció létrehozásában olyan nézeteket vallott Zola, melyek ma is a tudomány igazát képezik. Igaz, hogy ezeket a nézeteket Zola javarészben a tudománytól készen kölcsönözte, saját megfigyelései pedig csak arra szolgáltak, hogy általuk ezen nézetek meggyőződésekké izmosodjanak, azonban ez mit sem von le az értékükből. Ha pedig azt is tekintetbe vesszük, hogy Zola nagy szellemének kincseit a tudomány által is igaznak elismert utak mentén halmozta fel, akkor még a kísérleti regény műfaját sem ócsárolhatjuk, melynek ennyi gazdagságot köszönhetünk. Ezek a kincsek a Zola részletes megfigyelései. Csak az, aki orvosként, hivatásának mezején a társadalom minden rétegében a test, az idegrendszer és a lélek elfajulásait és betegségeit vizsgálja, okait fürkészi, a fenyegető veszedelmet elhárítani, a meglevőt pedig gyógyítani igyekszik, csak az képes Zola kórtani megfigyeléseit és leírásait érdemük szerint megbecsülni. A Rougon-család egész biográfiája oly kórtani jellemrajzok sorozata, melyek majd mindegyike, ha nem is teljességében, de mélységében a tudományos kórtani leírás követendő példájául állítható. Hogy egy példát említsek, Dide anyónak, a Rougon-család anyai ősének jellemzése oly színgazdag és plasztikus képet rajzol a hisztériás téboly kifejlődéséről és lefolyásáról, amelyet pszichiátriai művekben is alig találunk. Ha nyomon követjük Zolát, amint A Patkányfogóban az alkohol testi és lelki pusztításait írja le, vagy, hogy egy modernebb témáját említsem, midőn Lourdes-jában a beteges autoszuggesztiók kórtanával foglalkozik, mindenütt a megfigyelések oly gazdagságával találkozunk, hogy a tudósnak, meg kell bocsátania, hogy az ilyen kincseket tartalmazó lapok regényekben vannak elszórva, nem pedig tudományos művek száraz tömörségével összefűzve.

Ha a tudományos bíráló hideg egykedvűségével vetjük fel a kérdést, vajon előbbre vitte-e Zola természettudományi ismereteinket valamely irányban, vagy élesebben világította-e meg a tudomány valamely homályosabb zugát, nem-mel kell felelnünk. Ámde a tudomány célja kettő: hivatása, hogy a gazdasági élet egyik példájával éljünk, nemcsak a termelés, hanem a megtermelt cikkek terjesztése is. A gazdasági élet termelő működésének a tudományban az önálló kutatás, vagy mondhatjuk, tudományos termelés felel meg, a gazdasági termékek kereskedelmi közvetítésének vagy terjesztésének pedig a tudományos ismeretek népszerűsítése.

A gazdasági életben azt látjuk, hogy az őstermelő vagy az iparos nem képes a termékeit a közvetítés útjain egész a közvetlen fogyasztókig elkísérni, hanem csekélyebb haszonnal átadja olyanoknak, akik értik ugyan az előállítás módjait, azonban tudásuk és fáradozásuk súlypontját a fogyasztási viszonyok megismerése és a termékek további értékesítése képezi. Viszont a kereskedő, aki mások által előállított cikkek közvetítéséből él, nem volna képes ugyanazon hasznot elérni, ha kénytelen volna a kereskedelmi cikkeit maga előállítani.

Ugyanezen viszonyok hű képét látjuk a tudományos életben is a termelés és a népszerűsítés között. Az önálló kutatók többnyire rossz tudományterjesztők, a jó népszerűsítők pedig meddők a kutatásban. Ugyanazok az inkompatibilitási határvonalak, melyek önként keletkeznek a termelő és közvetítő szakismereteinek és fáradozásainak különfélesége folytán, még élesebbek a tudományos termelés és tanítás között. Azért említettük itt a terjesztés helyett a tanítást, mert a népszerűsített tudomány fogyasztása egy a tanulással. A kutató tudós nem külső haszonért dolgozik, mint az őstermelő, vagy iparűző, hanem belső ismeretvágyát elégíti ki, ezért kevésbé is ismeri fogyasztó közönségének sajátos igényeit és vásárló képességét, mint a gazdasági termelő, akinek cikkeit végtére is úgy kell előállítania, amint az alakra és árra leginkább megfelel a fogyasztás érdekeinek. Még ha a feldolgozó ipart oly számba is vennénk az őstermeléssel szemben, mint a tudománynépszerűsítést az önálló kutatással, akkor is ugyanez a különbség tűnik fel: pl. a krumplitermesztő a feldolgozás érdekeit tartja szem előtt, midőn minél nagyobb keményítő tartalom elérésére törekszik, míg az önmagába merülő tudományos kutató a dolgozó szobáján kívül nem lát semmit, nem ügyel semmire. Innen van, hogy a nagy kutatók tudományos eredményei oly ritkán szívódnak fel közvetlenül koruk általános kultúrájába.

Ha ez így van, akkor be kell látnunk, milyen fontos szerepet tölt be a tudományok népszerű terjesztője. Eltekintve a tudományos tartalom belső igazságától, minden tudománynépszerűsítő műnek irodalmi értékét az elért sikerből, azon kör nagyságából mérhetjük, melyben bizonyos ismeretek felszívódását létrehozta. Igaz, hogy a népszerűsítés legsikeresebb irodalmi formája sokszor felületes tudásnak, vagy hamis tanításoknak sarlatán öltönye, azonban ez a tény nem szállítja alá, sőt inkább emeli azon művek értékét, melyek a népszerűsítés minden sikerre vezető eszköze mellett az igazi tudomány terjesztésének szolgái. Ily szempontból tudjuk csak igazán megbecsülni Zola érdemeit, a szociális természettudományok terén. Talán szokatlanul hangzik a szociális természettudomány elnevezése. Nem azért szokatlan, mintha nem tudnánk, hogy a társadalom minden egészséges és beteges életnyilvánulása a természet jelenségei közé tartozik, vagy új volna előttünk az, hogy ezen életnyilvánulások természeti erők hatásai, és az erők természettani törvényei szerint jönnek létre, hanem azért, mert a társadalmi jelenségek hivatalos tudománya napjainkban inkább természettudományi hasonlatok rendszerbe öntött légvára, mintsem azon törekvés eredménye, hogy az ember élettana és kórtana az életjelenségek társadalmi kölcsönhatásainak körére is kiépíttessék. Az igazi tudós hatalmas igazságösztöne jut Zola irodalmi munkásságában kifejezésre, aki az élet valódi képeit tendenciózusan költött konstrukciókban tárja ugyan elénk, de azért életet fest, nem pedig kölcsönkért elméleteket színez az élet káoszába mártott ecset tarka festékeivel. Zola igazi érdemét az teszi, hogy nem csak realisztikus színekkel fest, de reális képeket is alkot. Ebben rejlik műveinek nemcsak esztétikai hatása, de részleteiben való tudományos értéke is.

Mielőtt búcsúznánk Zolától, fussunk még egyszer végig azon a képsoron, melyeket a természetbúvár igazságszeretetével és a költő ihletével ragadott ki az életből. Mindenkinek feltűnik ezeknek a képeknek piszkos feketesége. Sokan ezért pesszimistának gondolják, mások az érdekfeszítő szennyirodalom koronás királyának. Aki híven és kellő erkölcsi tisztánlátással követi Zolát amint az élet iszapját gázolja, hatalmas lépteinek nyomában tiszta és száraz lábakkal jut el azon örök ideál fénykörébe, ami világítótoronyként vezette Zolát egész életén át, minden művében, minden cselekedetében.

Ez az ideál a normális ember, a testben és lélekben egészséges, becsületes ember, az Isten képére teremtett ember kultusza. Költőnek is fenséges, tudósnak is nagy feladat. Zola az igazság idealistája: a természetkutató saruival és a költő szárnyaival tört egész életén át az igazság után.

Forrás

Dr. Hajós Lajos: Zola és a természettudomány. Huszadik Század 3 (1903) 1. 33–43. p. (A magyar társadalomtudományok digitális archívuma)

Szerző

Hajós Lajos dr. medicinae (1870–1930): egyetemi magántanár. – A középiskolát Kassán, az egyetemet Budapesten és Bécsben végezte. 1895: Budapesten szerzett doktori oklevelet. Egy ideig Lauffenauer professzor asszisztense volt, majd Weygerth tanár majna-frankfurti intézetében folytatott idegszövettani tanulmányokat. Az Országos Munkásbiztosító Pénztár idegosztályának főorvosa volt. 1909: a budapesti egyetem jogi karán a bűnügyi lélektan és elmekórtan című tantárgykörből magántanárrá képesítették. Az első világháború alatt az egyik budapesti helyőrségi kórház elme- és idegosztályát vezette. Az Országos Közegészségügyi Tanács rendkívüli tagja volt. – Cikkei: Közkórház évkönyve (Budapest, 1895, 1897), Orvosi Hetilap (1896, 1898, 1900, 1904), Jahrbücher für Psychiatrie und Neurologie (1897), Magyar Orvosi Archivum (1897), Klinikai Füzetek (1899), Sellei József: A bőr- és bujakórtan alapvonalai (Budapest, 1899. Függelék: Az idegrendszer syphilise), Gyógyászat (1900, 1903, 1927), Huszadik Század (Egyén és társadalom, 1900; Az egészség társadalmi védelme, 1901; Zola és a természettudomány, 1903), Archiv für Psychiatrie (1901), Orvosok Lapja (1902, 1904), Magyar Orvosok Lapja (1902), Pester Lloyd (1902, 227. sz.), Ungarische Medizinische Presse (1902), Budapesti Orvosi Újság (1903/5, 1907, 1916), Magyar Tanítóképző (1903), Ungarische Medizinische-Chirurgische Presse (1903), Budapesti Napló (1904), Az Újság (1906, 1910), Népművelés (1906), Jó Egészség Kalendárium. (1908) stb. – Művei: Neue Beiträge zur Psychologie des hysterischen Geisteszustandes. Wien, 1897. (Ranschburg Pállal); Az idegesség férfiaknál és nőknél. Budapest, 1899; Általános psychopathologia. Uo., 1902. (2. kiad. Uo., 1913); Az idegesség hatása az erkölcsi érzékre. Uo., 1903; A kártyajátékról. Uo., 1904; Az idegélet egészségtana. (Népszerű Főiskolai Tanfolyam kiadványai, 98.) Uo., 1910. – Felszólalása: Stein Fülöp: Adatok a tényállás psychologiai diagnosisához (Budapest, 1909) című műben.