Goethe természettudományi munkáiról

Hermann Helmholtz
Előadatott a königsbergi német egylet ülésén, az 1853-ik év tavaszán
Fordította Eötvös Loránd
Az eredetivel összehasonlította Szily Kálmán
fizika, optika, színelmélet, biológia, növénytan, állattan
szóelválasztás

Goethe, kinek nagy terjedelmű tehetsége különösen azon értelmi tisztaságban nyilvánult, mellyel a valót, az emberi élet és a természet köréből, minden részleteivel s elevenségével együtt szavakba bírta önteni, éppen szellemének eme jellemző irányzata által a természettudományok tanulmányozására indíttatott, s amint annyira önálló szellemétől várni lehetett nem elégedett meg azzal, hogy felvegye azt, mit másoktól tanulhatott, hanem fejlesztésökhöz maga is, s pedig nagyon különös módon, hozzá járult. Tevékenységét a leíró és a fizikai természettudományokra fordította egyaránt; erről tanúskodnak egyrészt növénytani és csonttani értekezései, másrészt színelmélete. E munkálatok első gondolatcsírái még a múlt század utolsó évtizedében [1790-es évek – A szerk.] keletkeztek, bár kidolgozásuk s kifejezésük többnyire későbbi korú. Azóta a tudomány nagymértékben haladt előre, egy része egészen új színt öltött magára, a búvárlatnak egészen új tereket nyitott meg, s elméleti képzeteiben sokféle változást szenvedett. Ebben az előadásban Goethe dolgozatainak a jelenkor természettudományához való viszonyát vizsgáljuk, és igyekszünk megmutatni a közös vezérfonalat, amely rajtuk végigvonul.

Goethe a római apartmanjának ablakában
Wilhelm Tischbein · akvarell, ceruza, zsírkréta · 1787

A leíró természettudományoknak úgymint a növénytan, állattan, bonctan stb. sajátságos jellege az, hogy feladatukat a tények roppant halmazának gyűjtése, kiválogatása s logikai rendbe szedése, egyszóval rendszerezése képezi. Munkájuk ennyiben alig különbözik a szótárkészítő munkájától, s rendszerük is jóformán csak levéltár, melyben az okiratok úgy vannak rendezve, hogy a kívántat ki-ki minden pillanatban megtalálhassa. E munka gondolatdúsabb része s tulajdonképpeni érdekessége jóformán csak akkor kezd előtűnni, midőn a tudós a látszólag összefüggés nélküli halmazban a törvényszerűség rejtett fonalát követvén, tárgyát kapcsolatos egésszé iparkodik alakítani, melyben minden egyes tény a maga helye és jogosultsága szerint méltányolva, az egésszel való összefüggése által még érdekesebbé válik. Költőnk rendező és sejtelemdús szelleme tevékenységének megfelelő tért talált itt, s még a kor is kedvező volt neki. A növénytanban és az összehasonlító bonctanban már elég anyagot talált összegyűjtve és rendezve arra, hogy az egészet áttekintvén, szellemében bizonyos általános érvényű törvényszerűségnek sejtelme keletkezzék; míg ama kor tudósai e tekintetben minden vezérfonal nélkül tévelyegtek s a száraz lajstromozás fáradalmai által nagyrészt teljesen igénybe véve, a távolabb fekvő szempontokra még gondolni sem mertek. Goethére várt a nagy feladat, hogy e tudományok mezejében két termékeny eszmét vessen el.

Goethe tanulmánya az emberi felső állkapocscsontról
I. és IX. ábra. Goethe, J. W. v.: Dem Menschen wie den Tieren ist ein Zwischenknochen der obern Kinnlade zuzuschreiben. Sämtliche Werke 2. 1784. 530–545. p.

Ezen eszmék közül az első az, hogy a különböző állatok bonctani szerkezetében mutatkozó különbségek, mind egy közös alapszerkezet vagy típus változatainak tekintendők, melyek a különböző lakhely, élelmiszerek és életmód igényeinek felelnek meg. Az indító ok, amely e következtetésekben gazdag eszme felismerésére vezetett, látszólag nagyon jelentéktelen volt, s már az 1786-ban az áll közötti csontról írt értekezésből kiviláglik. Régen ismert tény volt az, hogy a felső állkapocs valamennyi gerinces állatnál (t. i. az emlősök, madarak, hüllők és halak) mindkét oldalról két csontdarabból áll, az úgynevezett felső állcsontból és az áll közötti csontból. Az előbbi az emlősállatoknál a záp- és szemfogakat, az utóbbi pedig a metszőfogakat tartja. Az embernél – aki minden egyéb emlősállattól a kinyúló arcorr hiánya által különbözik –, a felső állkapcsot mindkét oldalról csak egy-egy csont, a felső állcsont képezi; valamennyi fog ebben van. Goethe azonban emberi koponyákon is talált olyan varratok gyenge nyomaira, melyek az állatoknál a felső állcsontot s az áll közötti csontot összekötik, s abból azt következtette, hogy az áll közötti csontok eredetileg az embernél is ki vannak fejlődve, s csak később forradnak össze a felső állcsonttal. Mi több, ez a látszólag jelentéktelen tény, őt rövid idő alatt – a szárazsága miatt rossz hírben álló – oszteológia [csonttan] terén, az érdek egy új és gazdag forrásának felfedezésére vezeti. Azon tény, hogy az ember s az állatok hasonló részekkel bírnak, ha azokat kitartóan hasonló célokra használják, nem volt már új és meglepő. Ez irányban már Camper iparkodott a szerkezet hasonlóságának nyomait egész a halakig követni. De hogy e hasonlóság, legalább lényegében véve, még akkor is fennáll, midőn az a befejezett emberi test igényeinek nem felel meg, sőt még akkor is, midőn annak az elkülönítve keletkezett részek utólagos összenövődése által kell ezekhez az igényekhez alkalmazkodnia, ez Goethének elegendő volt, hogy szellemi szemei előtt messze kiterjedő látótér nyíljék meg. A folytatott tanulmányok csakhamar meggyőzték őt új nézetének általános érvényességéről, úgy hogy 1795-ben és 1796-ban az ott feltárult eszmét már pontosabban tudta körvonalazni s az összehasonlító bonctan általános bevezetésének vázlatát (Entwurf einer allgemeinen Einleitung in die vergleichende Anatomie) írta meg. Legnagyobb határozottsággal és világossággal tanítja e művében, hogy az állatok szerkezetében mutatkozó minden különbséget egy közös alaptípus változatainak kell tekintenünk, melyek egyes részek egybeforradása, átalakulása, nagyobbodása, kisebbedése vagy teljes megsemmisülése által jönnek létre. E gondolat az összehasonlító bonctan jelen állásában ténylegesen e tudomány vezéreszméje lett. Nincs az sehol jobban és világosabban kimondva s később is csak kevés lényeges változásokat szenvedett, melyek közül a legfontosabb az, hogy ma a közös típus fogalma nem az egész állatvilágra nézve együttesen, hanem a Cuvier által megállapított főcsoportok mindegyikére nézve külön-külön szolgál alapul. Goethe követőinek szorgalma sokkal gazdagabb, jól kiválasztott anyagot hordott össze, a részletekben kipuhatolván és kidolgozván azt, amit ő csak általánosan vázolhatott.

A másik vezéreszme, mellyel Goethe a tudományt gazdagította, az itt leírthoz hasonló analógiát mondott ki egy és ugyanazon szerves lény különböző részei között. A legtöbb szerves lény egyes részek sokszoros ismétlődését mutatja. A legszembetűnőbb ez a növényeken, melyek mindannyian nagyszámú hasonló lomblevelekkel, hasonló viráglevelekkel, hímszálakkal stb. bírnak. Amint Goethe – saját vallomása szerint legelőször egy legyezős pálmán, Páduában –, észrevette, hogy mily különféle átmeneteket tehetnek fejlődésük közben a növény szárlevelei, s miként fejlődnek az egyszerű gyökérlevélkék helyett lassanként az összetett szárnyas levelek, attól fogva másutt is felismerte az átmeneteket a szár- és kehely- és a virág levelei, valamint az utóbbiak és a porzók, méztartók és magképletek között. Így jutott a növények átalakulásának tanához, melyet 1790-ben tett közzé. Ahogyan a gerinces állatok végtagjai majd karokká – mint az embernél és a majomnál –, körmös talppá, csülkös előlábbá, uszonnyá, vagy szárnnyá alakulnak, mindig hasonlóan tagokra osztva, s a törzzsel hasonlóan egybekötve, éppúgy a levél is, mint csiralevél, lomblevél, kehelylevél, viráglevél, porzó, méztartó, nőszál vagy magburok stb. tűnik elő, keletkezését és összetételét illetőleg mindig némi hasonlatosságot mutatván, s mindig készen arra, hogy rendkívüli körülmények között egészen más alakot öltsön. Példát találunk erre a tömötten telt rózsáknál, melyekben a részben félig, részben egészen viráglevelekké alakult porzókat könnyen felismerhetjük. Goethe felfogásának e módja a mai napig tökéletesen meghonosult a tudományban s a botanikusok általános elismerésének örvend, bár egyes pontok még nem tisztázódtak. Így például az a kérdés, vajon a magot levélnek vagy ágnak kell-e tekinteni.

Goethe Próteusz-elmélete a növények és állatok tervezésére a Zur Morphologie-ból

Az állatok között legfeltűnőbb a hasonló részekből való összetétel az ízállatok,a tehát például a rovarok és gyűrűs férgek nagy csoportjában. A rovarálca, s a lepke hernyója egyenlő testrészek, az úgynevezett ízek nagy számából van összetéve; csak az első és utolsó íz mutat némi eltérést a többitől. Kifejlődött rovarrá alakulásuk közben világosan szembetűnik, miként fejlődnek az eredetileg egynemű részek szembetünőleg különböző részekké, amint azt Goethe a növények átalakulásáról szóló tanában megállapította. A hátsó test ízei eredeti egyszerű alakjukat megtartják, a tor ízei azonban jelentékenyen összehúzódnak, s lábakat és szárnyakat fejlesztenek, míg a fej ízeiből állkapcsok és csápok nőnek ki, úgy, hogy a kifejlődött rovarnál az eredeti ízek csak a hátsó testben ismerhetők fel. A gerinces állatoknál az egynemű részek ismétlődése a gerincoszlopban van kijelelve, bár az a külalakban többé fel nem ismerhető. Egy szerencsés pillantás, melyet Goethe egy 1790-ben a velencei Lido homokjában véletlenül talált, félig megrepedt báránykoponyára vetett, arra tanította őt, hogy a koponyát is egy nagyon megváltozott csigolyasornak lehet tekinteni. Első megtekintésre mi sem lehet különbözőbb, mint az emlősállatok tág, egynemű s lapos csontok által határolt koponyaürege és a gerincoszlopnak keskeny, henger alakú csöve, mely rövid, tömör és sokszorosan fogazott csontokból van összetéve. Valóban szellemdús pillantás kell arra, hogy az emlősállatok koponyáján a kitágított és átalakított csigolyákat felismerjük. Hüllőknél és halaknál ez a hasonlatosság még inkább szembeötlik. Goethe ez eszméjét sokáig magával hordozta, mielőtt közzétette volna; úgy látszik, előnyös fogadtatására nem igen számított. Időközben, 1806-ban Oken is felismerte azt, és bevezette a tudományba. E miatt Goethével elsőségi vitába keveredett, midőn 1817-ben, miután az eszme már tetszésre talált, Goethe kinyilatkoztatta, hogy ő már 30 évvel ezelőtt gondolt reá. Az egyes koponya-csigolyák száma és összetétele felett még ma is tart a vita, az alapeszme azonban megdönthetetlen maradt.

  • aízállatok (Articulata, Arthrozoa) – Cuvier rendszerében egyik nagyobb állattörzs neve, amelyet a rovarokra (Insecta), pókfélékre (Arachnoidea), rákfélékre (Crustacea) és gyűrűsökre (Annelida) osztott fel. (Forrás: Pallas Nagylexikon)

Különben úgy látszik, hogy nézetei az állatok közös szerkezetét illetőleg a tudomány fejlődési menetére közvetlen befolyást alig gyakoroltak. A növények átalakulásáról szóló tan, mint költőnknek közvetlen és elismert tulajdona, a növénytanba felvétetett. Osteologiai nézetei ellenben a szakembereknél eleinte ellenkezésre találtak, s csak később váltak közfigyelem tárgyává, midőn a tudomány, úgy látszik azoktól függetlenül, ugyanazon eredményhez vezetett. Maga panaszolja, hogy első eszméi a közös alaptervet illetőleg akkor, mikor velük foglalkozott, csak ellenmondással és kétellyel találkoztak, s hogy még az oly frissen felvillanó eredetiségű szellemek is, mint a Humboldt-testvérek [Alexander és Wilhelm], csak bizonyos türelmetlenséggel hallgattak reá. Különben a dolog természetéből ered, hogy az elméleti nézetek a természettudományok körében a szaktársak figyelmét csak akkor vonják magukra, ha összes bizonyító érveikkel együtt állíttatnak elő, s ez által érvényességüket szigorúan kimutatják. Mindenesetre Goethét illeti az érdem, hogy először ismerte fel a vezéreszmét, mely felé a nevezett tudományok fejlődési menete azontúl irányult, s melytől azok jelen alakjukat nyerték.

Amilyen nagy azonban az elismerés, melyet Goethe a leíró természettudományok körébe vágó művei által kiérdemelt, olyan kivétel nélküli az ellenmondás, mellyel a fizikai tudományok körébe eső dolgozatai, s különösen színelmélete a szaktudósok összessége által fogadtattak. Nem lenne helyén, ha részletesen bebocsátkoznám itt az általa felébresztett vitába, s szándékom nem is egyéb, mint ama vita tárgyát előadni s kimutatni, mi volt annak rejtett értelme s tulajdonképpeni jelentősége. Fontos lesz ezért Goethe színelméletének keletkezési történetére s első, legegyszerűbb fejlődési fokára visszapillantani, mert az ellentét már ott világosan szembetűnik, sőt el nem homályosíttatva az egyes tények s bonyolult elméletek felett folytatott vita által, még könnyen és világosan felismerhető.

Maga Goethe szépen beszéli el a színelmélet történetének végét képező vallomásaiban, miként jutott a gondolatra, hogy azt kidolgozza. Miután nem tudta a festési színezet esztétikai alapelveit tisztába tenni, feltette magában, hogy a színelmélet fizikai részét fogja tanulmányozni, úgy, mint azt az egyetemen tanulta, maga ismételvén meg a kísérleteket, melyek annak alapját képezik. E szándékkal Büttner udvari tanácsostól Jénában egy üveghasábot [prizmát] kér kölcsön, de azt, egyéb munkák által akadályoztatva, hosszabb ideig használat nélkül hagyja heverni. A tulajdonos, mint rendszerető ember, ismételt sikertelen figyelmeztetések után egy szolgát küld hozzá azon meghagyással, hogy a hasábot rögtön magával hozza vissza. Goethe szekrényéből előkeresi s szeretne legalább egy pillantást átvetni rajta. Találomra egy terjedelmes fehér falra tekint azt várva, hogy ott sok fény lévén jelen, azt csillogó színsorozatra fogja bontani. Már e gondolata is mutatja, mily kevéssé ismerte akkor Newton erre vonatkozó elméletét. Várakozásában természetesen csalódik. A fehér falon színeket nem lát, s azok csak ott tűnnek elő, hol sötétebb tárgyak határolják; helyesen észreveszi különben azt, amit Newton elmélete is teljesen magyaráz, hogy a színek a hasábon át csak ott lépnek fel, hol sötétebb tárgy világosabbal érintkezik. Meglepetve az előtte új eredmény által s azon véleményben, hogy az Newton elméletével meg nem egyeztethető, a hasáb tulajdonosát türelemre kéri s kettőztetett szorgalommal és érdekkel fog a munkához. Táblákat készít fehér és fekete mezőkkel; s a jelenetet sokféle változatban tanulmányozza rajtuk, mindaddig, míg annak szabályait eléggé bebizonyítva véli. Erre állítólagos felfedezését egy ismerős fizikussal közli, s azon kellemetlen meglepetés éri, hogy kísérletei nem újak és Newton ide vonatkozó elmélete által teljes magyarázatot nyernek. E magyarázat hangzik feléje minden szakértő szájából csaknem ugyanazon szavakkal; ezt hallotta még a lángeszű Lichtenbergtől is, kit sokáig hiába iparkodott megtéríteni. Newton iratait tanulmányozza, bennük álkövetkeztetéseket vél találni, melyek állítólag a tévedést okozták volna. Ismerősei közül egyet sem bírván meggyőzni, elhatározta, hogy a nyilvánosság ítélőszéke elé fog lépni, s dolgozatait 1791-ben és 1792-ben, Beiträge zur Optik cím alatt valóban közzé is tette.

Le vannak ott írva a jelenetek, amelyeket a hasábon keresztül tekintve, fehér mezők fekete alapon, s viszont feketék fehéren, továbbá színes mezők fekete vagy fehér alapon mutatnak. A kísérletek eredményét illetőleg közte s a fizikusok közt nincs vita. Szigorú természethűséggel és élénkséggel írja le a látott jeleneteket s minden részletüket; könnyen és kellemesen áttekinthető módon rendezi azokat; s itt is, mint mindenütt a tények terén, az előadás nagy mesterének bizonyul. Kimondja ott, hogy az előadott tényeket Newton elméletének megcáfolására elégségeseknek tartja. Különösen két pont az, melyben megütközik, t. i. először az, hogy egy terjedelmes fehér felület közepe a hasábon keresztül tekintve fehér marad, és másodszor az, hogy egy fekete csík fehér alapon szintén színekre bontható el.

Vízprizma · Goethe-Museum, Frankfurt

Newton színelmélete azon a feltevésen alapul, hogy különböző fénynemek léteznek, melyek a többi közt a szemre gyakorolt színbenyomás által is különböznek. Így vörös, narancs, sárga, zöld, kék, ibolya és köztük átmeneteket képező színeket ismerünk. Különböző színű fénynemeket keverve, kevert színeket nyerünk, melyek vagy az eredeti színek valamelyikéhez hasonlók vagy új színezeteket mutatnak. A fehér ez elmélet értelmében nem más, mint a színek összességének meghatározott arányok szerinti keveréke. A kevert színekből s a fehérből az egyszerű színek mindenkor kiválaszthatók, míg ez utóbbiakat tovább elbontani vagy átváltoztatni nem lehet. Az átlátszó és átlátszatlan földi testek színei e szerint akként jönnek létre, hogy fehér fény által megvilágítva, ennek bizonyos színes részét megsemmisítik, a többi fényt pedig, melyben a fehér keverési arányai megzavartattak, az észlelő szemébe küldik. A vörös üveg tehát azért látszik vörösnek, mert csupán a vörös sugarakat bocsátja át. A színezet létrejöttének oka ekként a fény keverési viszonyának megváltoztatásában keresendő, s így eredetét a fényben találja, nem pedig a testekben, melyek előtűnésére csak az alkalmat szolgáltatják.

A hasáb a rajta áteső fényt megtöri, azaz útjából bizonyos szöglettel kitéríti; Newton szerint a különböző színű egyszerű fénynemek különböző törékenységgel bírnak, s így a törés után különböző utakat követve, egymástól elválnak. Valamely elenyésző kicsiny méretű fényes pont a hasábon keresztül tekintve, azért látszik helyéből eltolva s egy színezett vonallá, az úgynevezett színképpé kihúzva, mely az egyszerű színeket a már említett sorrendben tünteti elő. Midőn a hasábon át valamely szélesebb fényes felületre tekintünk, akkor az azon belül fekvő pontok színképei úgy esnek össze, hogy – mint azt egyszerű geometriai okoskodások mutatják– a színek mindenütt épp azon arányban fedik egymást mely a fehér létrejöttére szükséges. A színkép csak a szélek táján nyúlik ki, s így a fehér felület eltolódva, egyik szélén kék és ibolya, másik szélén sárga és vörös szegéllyel tűnik elő. A fekete csík, két fehér felület között ezek színes szegélyei által egészen be lehet fedve; s ilyenkor ott, hol összeérnek, a vörös és ibolya bíbor színné keveredik; a színek tehát melyekre a fekete csík elbontva látszik, nem a fekete, hanem a környező fehér felülettől erednek.

Goethe az első percben bizonyára nem emlékezett eléggé Newton elméletére, hogy annak alapján az említett tények fizikai magyarázatát megtalálja. Később azonban s pedig sokan s lehetőleg értelmesen közölték vele e magyarázatot, mert arról többször úgy beszél, hogy abból kiviláglik, miszerint azt maga is tökéletesen megértette.b E magyarázatot azonban annyira elégtelennek tartja, hogy még mindig amaz állítása mellett kardoskodik, miszerint a felsorolt tények mindenkit, ki azokra pillant, Newton elméletének teljes helytelenségéről győzhetnek meg, s még is sem ezen, sem későbbi polemikus irataiban nem említi azt, mely pontjában elégtelen e magyarázat. Nem is tesz egyebet, mint hogy újra meg újra állítja annak teljes képtelenségét. S még is nem értem, miként tagadhatja valaki, bármily nézete lenne is a színekre vonatkozólag, hogy Newton elmélete mindig szigorúan következetes nem maradna, vagy hogy egyszer elfogadott feltevései a felsorolt tényeket teljesen sőt egyszerűen meg ne magyaráznák. Maga Newton fénytani irataiban gyakran említ oly nem tiszta színképeket, melyeknek közepe fehér; de soha részletes tárgyalásukba nem bocsátkozik, bizonyára azon nézete folytán, hogy magyarázatuk feltevéseinek alapján magából értetődik. S úgy látszik, e nézetében nem is csalódott, mert midőn Goethe a figyelmet ama jelenetekre kezdte irányozni, akkor, mint maga is beszélt mindenki, ki a fizikához csak valamennyire értett, változatlanul ugyanazon, Newton elveire alapított magyarázattal lépett elébe; ami világosan tanúskodik arról, hogy az mindenki előtt azonnal világos lett.

  • bA többi közt a színelméletéhez kapcsolt kilencedik tábla magyarázatában, mely különösen Green ellen van irányozva.

Az olvasót, ki a színelmélet minden pontjára nézve lépésről lépésre haladva felvilágosítást keres, könnyen a bizonytalanság és aggodalom érzése fogja el, amint hallja, hogy egy ritka szellemi képességű férfi folytonosan és a legnagyobb szenvedéllyel állítja a látszólag legvilágosabb és legegyszerűebb következtetések teljes képtelenségét. Az ilyen tovább és tovább keres és legjobb akarat mellett a képtelenségnek még látszatát sem találva, végre saját gondolkozó képességén kételkedik. De éppen e nyílt és rideg ellenmondás az, mi Goethe álláspontját 1792-iki színelméletében annyira érdekessé és fontossá teszi. Elmélete ott még nincs egészen kifejtve, s mindössze néhány könnyen áttekinthető tény forog szóban, melynek helyességét a pártok különbség nélkül elismerik ugyan, de nézeteik által mégis homlokegyenest ellenkeznek; egyik sem tudja, hogy az ellenfél tulajdonképpen mit akar. Az egyik oldalon a fizikusok állnak, kik éles eszű búvárlataik, számításaik és felfedezéseik hosszú során át a fénytant a tökély oly fokára emelték, hogy az már a csillagászattal kezdett versenyezni. Mindannyian vagy közvetlen vizsgálataik közben, vagy ama biztosság által győződhettek meg Newton nézeteinek helyességéről, mellyel a legváltozatosabb szerkezetű eszközöknek s csoportosításaiknak hatását előre kiszámíthatták, s mindannyian megegyeznek a Newton-féle nézetük helyességének elismerésében. A másik oldalon egy férfi áll, kinek ritka szellemi tehetségét s rendkívüli képességét a tényleges valóságnak felismerésére nem csak a költészet, hanem a természettudományok leíró részének körében is el kell ismernünk, egy oly férfi, ki meggyőződésében annyira biztos, hogy az ellenmondást csak korlátozottság vagy rossz szándéknak tulajdoníthatja, s ki a színelméletre vonatkozó műveit többre becsüli mind annál, amit a költészet terén teremtett.c

  • cLásd Beszélgetések Eckermannal (Eckermann’s Gespräche).

Az ellentét ridegsége azt gyaníttatja, hogy a dolog veleje sokkal mélyebben, talán amaz elvi ellentétben fekszik, mely a különböző szellemi irányzatok között áll fenn, s mely lehetetlenné teszi, hogy a pártos felek egymást megértsék. Iparkodni fogok a következőkben kimutatni azt, hogy hol keresendő véleményem szerint az ellentét magva.

Goethe, bár a szellemi tevékenység legkülönbözőbb terein megpróbálta erejét, legkiválóbb képessége szerint végre is költő volt. A költői úgy, mint bármely más művészi tevékenység lényege abban áll, hogy a művészeti anyag a gondolat közvetlen kifejezésévé alakíttassék. A tökéletes műtárgyban nem szabad a gondolatnak szigorú következtetések alapján előállani, hanem a közvetlen szellemi felfogás és a felindult kedély szülötte gyanánt mintegy a művésznek öntudata nélkül, kell előtérbe lépnie. A közvetlen valóság alakjába öntve, a műtárgy szellemi tartalma a közvetlen érzéki benyomás egész elevenségével lép elő, de egyszersmind elveszti amaz általános jelentőségét és értelmét, melyet a fogalom alakjában előadva nyer. A költő, ki művei bámulatos erejének forrását a szellemi tevékenység e különös nemében találja, azt másutt is iparkodik érvényesíteni. Nem törekszik ő a természetet szemlélet alá nem eső fogalmak által értelmezni, hanem mint valamely kész műremekkel áll vele szembe, melytől elvárja, hogy szellemi tartalmát a fogékony szemlélő előtt itt vagy ott maga feltárja. Így Velencében a Lidon a szétrepesztett báránykoponya megpillantásakor, midőn a koponya csigolya-elméletének eszméje születik meg agyában, azt veszi észre, hogy az által egyszersmind régi tapasztalat által megerősödött hite frissült fel, mely szerint a természetnek nincs oly titka, melyet valahol ne állítana világosan a figyelmes észlelő szemei elé. Ugyanazt találjuk első beszélgetésében Schillerrel a növények átalakulása felett. Schiller, mint Kant követője, az eszmét mindig keresésre méltó, de soha el nem érhető és soha a valóságban elő nem állítható célnak tekinti. Goethe ellenben, mint igazi költő, a valóságban az eszmének közvetlen kifejezését keresi. Ő maga említi, hogy ez volt a válpont, mely őt Schillerrel ellentétbe állította. Ez által lépett közel viszonyba Schelling és Hegel természetbölcsészetével is, mely ugyancsak azon feltevésből indul ki, hogy a természet a fogalom különböző fejlődési fokozatait közvetlenül elénk állítja. Ez magyarázza azt is, miért védték Hegel és tanítványai oly melegen Goethe természettudományi nézeteit. Az említett természetnézet Goethe részéről folytonos megtámadásokra adott okot az összetett kísérleti módszerek ellen. Szerinte, amint az idegen kéz a valódi műremeket csak rontani képes, éppúgy a kísérlettevő a természetet összhangjában addig zavarja, kínozza és gyötri, míg az valódi képét elrejtve, torzalakban áll a rendháborító elé. Mert a

Még fényes nappal is titokteli
Természet fátyolát nem engedi.
Amit kitárni nem akar eszednek
Csavarral, rúddal rajta nem veszed meg.

Ebben az értelemben gúnyolja Newtont, ki színképeit sok keskeny hasadékon és üvegen préseli át, és dicsőíti ama kísérleteket, melyeket szabad ég alatt tiszta napfényben lehet eszközölni, s melyek szerinte nem csak rendkívül könnyen kivihetők és gyönyörködtetők, hanem egyszersmind rendkívüli bizonyító erejűek is.

Tábla Goethe Beiträgen zur Optik című munkájából (facsimile)

Szellemi tevékenységének költői irányzata már morfológiai munkáiban is világosan szembeötlik. Egyáltalában, ha megvizsgáljuk, mit ért el a tudomány azon eszmék által, melyeket Goethétől nyert, úgy nagyon különös eredményekhez jutunk. Ki sem fog a tagadás álláspontjára állni, ha azon átmenetek sorozatát látja, melyeken át a levél porzóvá, a kar szárnnyá vagy uszonnyá, a csigolya hátsó fejcsonttá alakul. Az eszme, hogy a növénynek összes virágrészei csak átalakult levelek, oly törvényszerű összefüggést gyaníttat, melyet méltán meglepőnek mondhatunk. De próbáljuk csak a levél szervezetét leírni s annak lényegét akként meghatározni, hogy mind ama képződményeket egybefoglaljuk, s bizonyára zavarba fogunk jönni, mert a különös ismertető jelek eltűnnek, és végre csak az marad hátra, hogy a levél tágabb értelemben véve nem egyéb, mint a növény tengelyének oldalkinövése. Ha tehát ama tételt, miszerint „a virágrészek csak átalakult levelek” tudományos fogalom alakjában akarjuk kimondani, úgy az abba megy át, hogy „a virágrészek a növény tengelyének oldalkinövései”, s annak kimondására nem is kell egy Goethére várnunk. Így némi joggal vetették a koponya csigolya elméletének szemére azt, hogy a csigolya fogalmát annyira kénytelen tágítani, hogy végre egyéb sem marad hátra, mint az, miszerint a csigolya nem más mint egy csont. Nem kisebb zavarba jövünk, ha világos tudományos fogalmak segélyével akarjuk kimondani azt, hogy miért felel meg valamely állat bizonyos része egy másik állat bizonyos részének. Az egyféle élettani használat annak oka nem lehet, mert ugyanaz a csontdarab, mely az emlős állatnál mint apró, a sziklacsont mélyében elrejtett halló csontocska lép fel, a madárnál az alsó állkapocs beillesztésére szolgál; de nem lehet az alak, a helyzet vagy az összeköttetés más részekkel sem az, ami az identitásnak biztos jellemzésére szolgál. Az átmeneti fokozatok követése által mégis lehetséges volt a legtöbb esetben meglehetős biztossággal kipuhatolni, mely részek felelnek meg egymásnak. Maga Goethe helyesen ismerte fel e viszonyt, s a koponya csigolya elméletének alkalmából azt mondja, hogy

az ilyen aperçu,d az ilyen észrevétel, felfogás, képzelet, fogalom, eszme, nevezzük azt bárminek, mindig csak a beavatottak előtt lesz világos, mert egészben kimondhatjuk ugyan, de be nem bizonyíthatjuk, s bár részleteiben előtüntethetjük, mégis befejezett és kikerekített alakba önteni nem tudjuk.

  • daperçufrancia áttekintés, tervezet, megfigyelés; gondolatok aforisztikus, rövid áttekintésű előadására, szellemes ötletekre mondják, melyek valami rejtettebb igazságot fednek fel. – A szerk.

Így áll a dolog nagyjában még ma is. Világosabb lesz még e kérdés állása, ha átgondoljuk, mily álláspontot foglal el az élettan, mint az életfolyamatok okozatos összefüggésének kutatója az egynemű szerkezet eszméjével szemben. Azt kérdezhetné ez: helyes-e ama nézet, miszerint a föld geológiai fejlődése közben egy állatfaj a másikból keletkezett, s helyes-e, hogy például a halnak melluszonya lassanként karrá vagy szárnnyá alakult? Vagy készen teremtettek-e a különböző állatfajok, és hasonlóságuk onnét van-e, hogy a természet, például a gerinces állatokra nézve, fejlődésük első lépéseit a tojástól kezdve, csak egyetlen egy minta szerint bírja előmozdítani, s szerkezetüknek később is fennálló analógiája nem csupán első fejlődésük egynemű folyamatának következménye-e? A tudósok nagy része jelenleg az utóbbi nézethez hajlandó csatlakozni,e mert a megegyezés a fejlődés első korában nagyon feltűnő. Így néha fiatal emlősök nyakán, éppúgy, mint a halaknál, kopoltyúívek nyomait találjuk s csakugyan úgy látszik, hogy a felnőtt állatok megfelelő részei fejlődésük folyamában egy és ugyanazon mintára készülnek. Ez teszi az állatok fejlődési történetét, mint az összehasonlító bonctan elméleti nézeteinek ellenőrét, annyira fontossá. Látjuk, miként válhatnék a közös típus eszméje az érintett élettani nézetek alapján határozott jelentőségű fogalommá. Goethe nagy dolgot tett, midőn sejtette, hogy itt valami törvény van, s midőn e törvény nyomait éles ésszel követte; de azt, hogy mi ez a törvény, nem ismerte fel, sőt nem is kereste. Az utóbbi feladat távol állott tevékenységének irányzatától; s erre nézve még a tudomány mai álláspontjából sem lehet biztos nézetet alkotni, sőt még azt sem igen tudhatjuk, miként kelljen a kérdést felállítanunk. Készek vagyunk tehát elismerni, hogy Goethe téren mindent megtett, amit akkor egyáltalában tenni lehetett. Már mondottam, hogy ő a természetet műtárgynak tekintette. Morfológiai tanulmányaiban ugyanazon szerepet játssza, mint a műértő, ki szomorújátékot hallgatva, átérzi, hogyan függnek össze az egyes jelenetek, hogyan hozzák létre az összhatást, hogyan nyilatkozik bennük a közös terv, s gyönyörködik művészi szerkezetükben, anélkül, hogy az egésznek vezéreszméjét szigorú fogalommá tudná alakítani. Ez utóbbi munka a műtárgy tudományos bírálatának feladata, s lehetnek olyanok, kik, mint Goethe a természettel szemben, nem szeretik boncolni a művet, mely nekik élvezetet nyújt, attól tartván, bár jogtalanul, hogy az által csak élvezetüket zavarják.

  • eEz természetesen Darwin a fajok keletkezéséről írt munkájának megjelenése előtt volt mondva.

Goethe a színelméletben hasonló álláspontot foglal el. Láttuk, hogy ellenkezése a fizikai elmélettel szemben éppen ott kezdődik, hol ez az elfogadott alapelvekből szigorú és kimerítő következtetéseket von. Világos, hogy nem azon ütközött meg, mintha Newton elmélete bár csak egy esetben is fennakadna; hanem megütközött a feltevéseken, melyeket az a magyarázat céljából tett, s melyeket annyira képteleneknek tart, hogy ez alapon az adott magyarázatot semmisnek mondja. Legesztelenebbnek tartja a gondolatot, hogy fehér fényt színesből lehessen összetenni. Mennyire sértette őt e feltevés, azt abból látjuk, hogy már vizsgálatainak első szakábanf mily élesen gúnyolja a fizikusok undorító, Newton-féle fehér színét.

  • fLásd a vallomást a színelmélet történetének végén.

Newton ellen irányzott későbbi vitájában, mely csak akkor adatott ki, midőn saját színelmélete már be volt fejezve, inkább azt törekszik kimutatni, hogy a Newton által felhozott tények az ő elmélete alapján is magyarázatot találnak, hogy azért Newton nézete eléggé bebizonyítva nincs; nem pedig azt, hogy ez a tényekkel vagy önmagával ellenkezésben lenne. Saját nézetének nyilvánvalóságát azonban oly szembeötlőnek tartja, hogy véleménye szerint, annak előadása folytán, Newton elmélete magától összeroskad. Magukat a kísérleteket csak néhány pontban támadja meg. Némelyikét úgy látszik azért nem tudta ismételni,g mert eredményük a kivitelnél használt lencsék állásától is függ, s ő nem ismerte a geometriai viszonyokat, melyek a lencsék alkalmas elhelyezésére vonatkoznak. Azon kísérleteknél, melyek az egyszerű színes fénynemek elválasztását a hasáb segélyével célozzák, Goethe ellenvetései nem egészen alaptalanok, amennyiben legalább az elkülönített színek tisztítása ez úton alig lehetséges oly fokig, hogy a törés még egy hasábon át a széleken más színezetet ne mutasson. Az egyszerű színes fénynek ily tökéletes elkülönítése csak gondosan összeállított hasábokból és lencsékből szerkesztett eszközök használata mellett lehetséges; de Goethe ezeknek a kísérletek a tárgyalásával adósunk maradt, bár azt egy függelékben szándékozott közzétenni. Ha az eszközök bonyolódott csoportosításával vádolnak, úgy gondoljunk ama fáradságos körutakra, melyek a vegyészt egyszerű testek tiszta előállításához vezetik, s nem fogjuk többé csodálni, hogy a hasonló feladatot a fényre nézve nem lehet kertben, szabad ég alatt, kezünkben egy egyszerű hasábbal, megoldani.h Goethe az ő elmélete értelmében, kereken tagadni kénytelen, hogy tiszta színes fényt lehessen előállítani. Dolgozott-e valaha eszközökkel, melyek e feladat megoldására alkalmasak, az iránt tisztába nem jöhetünk, mert az ígért függelék soha létre nem jött.

  • gLásd Polemischer Theil § 47 és § 169.
  • hMeg kell említenem ez alkalommal, hogy az egyszerű színes fény szétbonthatatlanságáról s változhatatlanságáról, ami Newton elméletének alapját képezi, magam is saját szemeimmel meggyőződtem, amint vizsgálódásaim egyikének folyamában (Über D. Brewsters neue Analyse des Sonnenlicht’s. Poggendorf’s Annalen 86. köt. 501. p.) kényszerítve voltam a színes fény tisztaságát a lehetőség határáig fokozni.

Hogy megismerjük a szenvedélyességet, mellyel a különben annyira udvarias Goethe Newton ellen kikel, a színelmélet polemikus részének néhány kifejezésére utalok, melyben a fizika és asztronómia legnagyobb embere felett gúnyolódik. Ilyenek: – „hihetetlenségig szemtelen” – „világos képtelenség” – „gyermekes magyarázat” – „mily csodálatra méltó a járó székbeli tanulóknak” – „de látom, hogy hazugságokra van szükség s pedig minden mértéken felül.”

Goethe a színelméletben is hű marad nézetéhez, hogy a természet saját eszményi tartalmát felfogható alakban állítja elő s titkait annak helyén maga föltárja. Ez okból a fizikai tárgyak vizsgálatánál az észlelt tényeket oly módon tartja csoportosítandóknak, hogy egyike a másiknak magyarázatára szolgáljon, s hogy az egésznek összefüggése ekként felismerhetővé váljék, anélkül hogy az érzéki felfogások terét el kellene hagynunk. E követelés látszólag nagyon megnyerő, de lényegében egészen hamis. Hiszen valamely természeti tünemény fizikai magyarázata csak akkor lesz tökéletes, ha a keletkezési okot a tünemény alapjául szolgáló s benne működő természeti erők legtávolabbjaira vissza bírjuk vezetni. Amennyiben pedig az erőket magukban soha, hanem mindig csak hatásaikban észleljük, annyiban a természeti jelenségek magyarázatánál mindig el kell hagynunk az érzékiség terét és észlelés alá nem eső, csak fogalmak által meghatározható dolgokkal kell foglalkoznunk. Midőn a kályhát melegnek találjuk és megjegyezzük, hogy abban tűz ég, akkor kevéssé pontos, köznapi nyelvünkön azt látszunk mondani, hogy az utóbbi észlelet az előbbinek magyarázatául szolgál. Pedig lényegében véve nem mondunk az által egyebet, mint hogy: ott ahol tűz ég, mindig meleget szoktunk találni, így ez alkalommal is a kályhában. Az észlelt tényt tehát egy ismertebb, általánosabb ténynek rendeljük alá, s ezzel megelégedvén, azt hamisan magyarázatnak nevezzük. Ez észlelet általánossága bizonyára nem vezet még az okok ismeretére; ez utóbbit csak akkor érhetnénk el, ha kikutatnánk, milyen erők működnek a lángban s miként függnek tőlük hatásaik.

De e lépés a fogalmak honába, melyet pedig okvetetlenül meg kell tennünk, ha a természeti jelenségek végső okáig akarunk hatolni, visszariasztja a költőt. Költői műveiben nem szorulván közvetítő fogalmakra, a szellemi tartalmat közvetlen érzéki szemlélet alakjába kell öntenie. Mennél nagyobb a szemlélet érzéki elevensége, annál nagyobb a költő dicsősége. Szerinte éppen így kellene a természettel elbánni. A fizikus ellenben a láthatatlan atomok, mozgások, vonzó és taszító erők honának bár törvényszerű, de csaknem beláthatatlan zűrzavarába törekszik őt vezetni. Szemében az érzéki benyomások nem megdönthetetlen tekintélyek. Megvizsgálja jogosultságukat s kérdezi: valóban hasonló-e az, mit érzékeink hasonlónak, s valóban különböző-e az, mit különbözőnek mondanak, s nem ritkán tagadó választ talál. A vizsgálat eredménye a dolgok mai állása szerint az, hogy míg érzéki szerveink a külső behatásokról tudósítanak, addig öntudatunk azokat egészen más alakban fogja fel, úgy hogy az érzéki észrevevés mineműsége kevésbé függ az észlelt tárgynak mint azon érzéki szervnek sajátságaitól, mely által arról tudósítást nyerünk. A látó ideg bármiről tudósítson is, azt mindig fényérzés képében teszi, legyen az bár a napnak sugárzása, vagy ütés, mely szemünkre gyakoroltatik, vagy elektromos folyam, mely rajta átömlik. A hallóideg ellenben mindent hangérzetté, s a bőrideg mindent hőmérsékleti és tapintási érzetté alakit. Ugyanazon elektromos folyam, melynek jelenlétéről a látóideg fényérzés alakjában, az ízlő ideg pedig bizonyos savanyúság által tudósit, a bőridegben az égetés érzetét hozza létre. Ugyanazon sugarat, melyet, midőn szemünkre esik, fénynek nevezünk, ha bőrünket éri, melegnek mondjuk. Pedig a tárgyilagos különbség, mely az ablakunkon beeső napfény és vaskályháink hősugárzása között van, nem egyéb, mint az, mely a fénynek vörös és kék sugarait egymástól megkülönbözteti, amint t. i. a rezgési elmélet értelmében a vörös sugarak nagyobb rezgési idejük és kisebb törékenységük által különböznek a kékektől, éppúgy a kályhának sötét hősugarai még nagyobb rezgési idejük s még kisebb törékenységük által különböznek a vörös fénysugaraktól, bár azokkal minden egyéb tekintetben egyneműek. Mindezen sugarak, a világítók úgy, mint a nem világítók, melegíteni képesek; de csak egy kis részük, melyet éppen azért fénynek nevezünk, bír szemünk átlátszó részein áthatolni és látóidegünkhöz érve, abban fényérzést előidézni. E viszonyt talán legjobban következőleg jellemezhetjük: az érzetek, melyeket érzékeink által nyerünk, csak jelképei a külvilág tárgyainak, s azokhoz oly viszonyban állnak, mint az írás és a szó az általuk kifejezett tárgyakhoz. Általuk tudósítást nyerünk ugyan a külvilág sajátságairól, de az nem teljesebb annál, melyet a vaknak a színek felől szavak által adhatunk.

Látjuk, hogy a tudomány az érzékiség becsülésében épp az ellenkező álláspontra jutott, mint a költő, s hogy éppen Newton azon állítása, miszerint a fehér fény a színkép összes színeiből van összetéve, volt az, mely ama később kifejlett nézet csíráját magában rejtette. Hiszen ama korban hiányoztak még a galvanikus észleletek, s így még nem nyílt meg az út azon szerep felismerésére, melyet az érzéki benyomások alkalmával az érző ideg játszik. A fehér, mely minden színérzet között legegyszerűbb s legtisztábbnak látszik, a tisztátlanabb színek keverékéből álljon! A költő gyors sejtelme mintegy kiérezte, hogy e tétel egész rendszerét veszélyezteti, s ezért tartja azt oly képtelennek, hihetetlen abszurdumnak. Színelméletét kísérletnek tekinthetjük, mely oda irányul, hogy az érzéki benyomás közvetlen valóságát a tudomány erőszakoskodásai ellen megóvja. Innét ered a hevesség, mellyel nézetét fejleszteni és megvédeni iparkodik, innét a szenvedélyes ingerültség, mellyel ellenét [ellenfelét] megtámadja, innét a túlnyomó fontosság, melyet e nézetének minden egyéb művei felett tulajdonit, s végre innét annak lehetetlensége, hogy a vitás felek egymást érveikkel meggyőzzék.

Vessünk most egy pillantást saját elméleti képzelmeire. Már az eddigiekből kitűnt, hogy Goethe a jelenségeket fizikai értelemben egyáltalában nem képes magyarázni, anélkül hogy saját elvének ellent ne mondana. Kiinduló pontját az képezi, hogy a színek mindig sötétebbek a fehérnél, s hogy ezért mindig az árnyéknak némi jeleit viselik magukon (a fizikai elmélet szerint azért, mert a fehér, mint az összes egyszínű fénynemeknek összege, mindenesetre fényesebb, mint egyes részeinek bármelyike). Szerinte a fény és sötétség, tehát a fehér és fekete közvetlen keverése, a szürkét adja, s így az egyes színeknek a fény és sötétség másnemű összehatása által kell létrejönni. Goethe azt gondolja, hogy ezt a gyengén zavaros közegek jelenségeiben találta meg. Az ilyenek rendesen kéknek látszanak, ha fény által megvilágíttatva sötét ernyő előtt szemléltetnek, de sárgának akkor, ha azokon át fényes tárgyra tekintünk. Nappal a levegőt látjuk a sötét égboltozat előtt kéknek, s a leáldozó napnak homályos légrétegen át szemünkbe eső sugarait sárgáknak vagy sárgásvöröseknek. E tünemény fizikai magyarázata, bár az nem is jő létre minden homályos testben, így például a homályosan csiszolt üvegben sem, tárgyunktól nagyon messze vezetne. Goethe véleménye szerint a homályos üveg a fénnyel bizonyos testiességet és homályosságot közöl, mely a szín keletkezésére szükséges. Már ez a képzelet is zavarba ejt, ha azt fizikai magyarázatnak akarjuk tekinteni. Mert képzelhetjük-e azt, hogy a fénnyel anyagi részecskék keveredjenek s vele együtt tovarepüljenek? Ezen alaptüneményre törekszik Goethe a többi színjeleneteket, különösen a hasáb által létrehozottakat visszavezetni. Az átlátszó testeket kivétel nélkül kissé homályosaknak tekinti, s felteszi, hogy a hasáb a képpel, melyet az észlelőnek mutat, homályosságából valamit közöl. E pontnál ismét nem igen tudjuk, mire gondoljunk. Goethe úgy látszik, azt gondolta, hogy a hasáb sohasem szolgáltat egészen éles képeket, hanem mindig csak elmosottakat és határozatlanokat, mert színelméletében azon mellékképek közé sorolja azokat, melyek párhuzamos üveglapokon és mészpát-jegeceken át észlelhetők. Az igaz, hogy a hasáb által adott képek összetett fénynél elmosottak, de egészen élesek akkor, ha egyszerű fénnyel dolgozunk. Nézzünk csak, úgy vélekedik ő, a hasábon át egy sötét alapból kiváló fehér felületet, s a kép a hasáb által eltolatni és tisztaságában zavartatni fog. A fehér felület előbbre álló széle sötét alap fölé fog tolatni, s mint zavaros fényesség a sötét előtt kéknek fog feltűnni, ugyanannak ezzel szemben fekvő széle pedig a fekete alap által fog befödetni, s így mint fényesség a zavaros sötétség mögött sárgásvörösnek fog tetszeni. De arról, hogy fehér felület előre tolt széle miért tűnik elő az alap előtt, a hátrább álló pedig az alap mögött, nem pedig megfordítva, arról számot nem ad. Elemezzük azonban a képzetet tovább, s hozzuk tisztába azt, mit kelljen optikai kép alatt értenünk. Ha egy fényes tárgy képét a tükörben lerajzolva látjuk, az azért történik, mert a fény, mely abból kiindul, a tükör által úgy veretik vissza, hogy az, egy a tükör mögött álló, hasonló tárgyból látszik kiindulni, s ennek képe az, mely az észlelő szemében létrejön, s melyet azért valóban látni vél. Mindenki tudja, hogy a képnek a tükör mögött semmi valóság nem felel meg; hogy még maga a fény sem jut el oda, hanem, hogy a tükrözött kép nem egyéb a geometriai helynél, melyben a visszavert sugarak, visszafelé meghosszabbítva, egymást metszik. Nem is várja azért senki, hogy a tükör mögötti kép bármiféle valós hatást gyakoroljon. Éppen így a hasáb is más helyzetben tünteti elő a tárgyak képeit, mint amelyet azok elfoglalnak. Más szóval a fény, melyet a tárgy a hasábhoz bocsát, ezáltal úgy töretik meg, mintha egy mellette fekvő tárgyból, az úgynevezett képből, indult volna ki. Ez a kép szintén nem reális valami; s nem egyéb, mint a geometriai hely, melyben a fénysugarak, visszafelé meghosszabbítva egymást metszik. S Goethe szerint e kép, eltolódása által, mégis reális hatásokat hozna létre. Az eltolt fényesség, szerinte, a zavaros testek módjára, kéknek tünteti elő a mögötte fekvő sötétséget, az eltolt sötétség pedig sárgásvörösnek mutatja a fényességet, mely mögötte fekszik. Hogy Goethe a képet látszólagos helyzetében, valóban tárgynak tekinti, az abból is kitűnik, miszerint magyarázatában feltételezni kénytelen, hogy a fényes mező kék széle a vele együtt eltolódott sötét kép előtt, a vörös ellenben mögötte fekszik. Goethe itt az érzéki látszathoz hű marad és a geometriai helyett testies tárgynak tekinti. Éppoly kevéssé ütközik meg azon, hogy a vörös és kék, egymást hol megsemmisítik, mint például a hasábon át tekintett vörös mező kék szegélyében, hol pedig szép bíborszínné egyesülnek, például, midőn a vörös és kék szélek fekete mezők felett találkoznak. Még különösebb utakon kerüli ki a nehézségeket, melyeket Newtonnak összetettebb kísérletei állítanak elébe. Magyarázatait elfogadhatjuk, ha azokat csak a jelenségek képies érzékítéseinek akarjuk tekinteni, sőt el kell ismernünk, hogy azok eléggé jellemzők és szembetűnők; de mint fizikai magyarázatok teljesen értelmetlenek.

Hogy Goethe színtanának elméleti része nem fekszik fizikai alapon, azt ezek után mindenki el fogja ismerni, s be fogja látni azt is, hogy költőnk a fizikaitól egészen különböző felfogási módot iparkodott a természetbúvárlat körébe bevezetni, s miként jött erre. A költészetben nincs másra gondja, mint hogy „a szép látszatot” keresse, mely az eszményt szemlélhetővé teszi; de nem törődik azzal, miként jő létre e látszat. Így a természetet is bizonyos szellemi tartalom érzékített kifejezésének tartja. A fizikus ellenben az emeltyűket, köteleket és csigákat keresi, melyek a színfalak mögött működnek. A gépezet látása, az igaz, zavarja a szép látszatot. Ezért szeretné a költő a köteleket és csigákat eltagadni, pedáns elmék szüleményeinek nyilatkoztatni, s a dolgot úgy előtüntetni, mintha a színfalak maguktól változnának, vagy csupán a műtárgy eszméje által vezéreltetnének. Az irány, melyet Goethe szelleme követett, eléggé indokolja azt, miért volt a költők között éppen ő az, aki a fizika ellen harcot indított. Más költők, képességük sajátsága szerint, lelkesedésükben vagy nem törődnek az ellenséges anyaggal, vagy örvendenek azon, hogy a szellem azt ellenállása dacára magának alárendelni tudta. Goethe, akit a környező világ szubjektív benyomások által, soha nem vakított el, csak ott érezheti magát kényelmesen, hol a költészet bélyegét még a rideg valóra is reá sütheti. Ebben fekszik éppen költői műveinek sajátságos szépsége, s ebben fekszik az ok, miért lép a küzdőtérre azon gépezet ellen, mely őt költői élvezetében zavarni látszik, s miért iparkodik ellenét saját táborában megtámadni.

De az anyagi világ gépezetét nem győzhetjük le az által, hogy eltagadjuk, hanem csak az által, hogy a szellem céljainak alávetjük. Emeltyűit és kötélgépeit meg kell ismernünk, még ha ez a költői természetnézetet zavarná is, hogy azokat aztán saját akaratunk szerint kormányozhassuk, s ez az, ami a fizikai kutatásnak az emberi művelődés szempontjából oly nagy jelentőséget és teljes jogosultságot ad.

Az előadottakból világos, hogy Goethe különböző természettudományi munkáiban a szellemi tevékenységnek mindig ugyanazon irányát követte; de a feladatok különbözők voltak, ezért aki végiggondolja, hogy éppen azon sajátosságok, melyek őt az egyik téren a dicsőség legmagasabb fokára vezették, voltak azok, melyek a másikban hajótörését okozták, az talán hajlandóbb lesz a fizikusokat a nagy költő egyes bámulóinak azon gyanúsítása alól felmenteni, mintha megátalkodott céh-gőgjükben a géniusz sugallataira hallgatni nem akarnának.

Műszótár

Állkapocs Kinnlade.
Állközötti csont Zwischenkieferbein.
Arcorr Schnauze.
Átalakulás Metamorphose.
Csápok Fühlhörner.
Csigolyák Wirbelringe.
Fog Zahn · Szemfog Eckzahn · Zápfog Backenzahn · Metszőfog Schneidezahn.
Gerincesek Wirbelthiere.
Gerincoszlop Wirbelsäule.
Gyűrűs férgek Ringelwürmer.
Ízállatok Geringelte Thiere.
Ízek Leibesringel.
Ízlő ideg Geschmacksnerv.
Kehely (növényeknél) Kelch.
Kopoltyú ív Kiemenbogen.
Koponyaüreg Schädelhöhle.
Lábfej Pfote.
Legyezős pálma Fächerpalme.
Levél Blatt · Szárlevél Stengelblatt · Szárnyaslevél Fiederblatt · Tőlevél Wurzelblatt · Viráglevél Blüthenblatt.
Magburok Samenhülle.
Magképlet Samengebilde.
Mézedény Honiggefäss.
Méztartók Nectarien.
Nőszál Pistill.
Színkép Farbenspectrum.
Törzs (állatoknál) Rumpf.
Uszony Flosse.
Varratok (a koponyán) Nähte (an Schädeln).

Johann Wolfgang von Goethe
Johann Heinrich Lips · rézkarc · 1791
Hermann von Helmholtz
Hans Schadow · 1891 · olaj, vászon

Hermann Ludwig Ferdinand von Helmholtz (1821–1894) – német orvos és fizikus. Több tudományterületen is maradandót alkotott. A fizikában az energiamegmaradás törvénye, elektrodinamikai, termodinamikai kutatások, és a termodinamika mechanikai megalapozása fűződik nevéhez. A fiziológia, neurofiziológia területén meghatározta az idegimpulzusok sebességét, a szem és a látás matematikai modelljével, a térlátással és a színlátással foglalkozott, továbbá a hallás kutatásában a hangok magasságának és erősségének észlelésével. Feltalálta a szemfenéktükröt.

Filozófusként tudományfilozófiával, az észlelés törvényeinek és a természet törvényeinek kapcsolatával, az esztétika tudományával és a tudomány társadalomra gyakorolt hatásával is foglalkozott. Munkássága során végig meghatározó volt az empirista szemlélet.



Az eredeti szövegváltozat ezen a helyen olvasható. – A szerk.
Jegyzet

A német és magyar nyelvű megjelenés adatai:

Hermann von Helmholtz: Ueber Goethes wissenschaftliche Arbeiten. Ein vortrag, gehalten in der deutschen Gesellschaft in Königsberg, 1853. Allgemeine Monatsschrift für Wissenschaft und Literatur, 1853. pp. 383–398; republished: Populäre wissenschaftliche Vorträge, vol. 1 (Braunschwieg: Friedrich Vieweg und Sohn, 1865).

Hermann Helmholtz: Népszerű tudományos előadások. Fordították b. Eötvös Loránd és Jendrassik Jenő. A kir. magyar Természettudományi Társulat könyvkiadó vállalata VI. Két füzet, egy kötetben. Budapest: A kir. magyar Természettudományi Társulat könyvkiadó vállalata, 1874. 37–60. p.

Forrás