Goethe természettudományi sejtelmei

Hermann von Helmholtz
A Goethe-társulat közgyűlésén megtartott beszéd
Weimarban, 1892. június 11-ikén
fizika, optika, színelmélet, biológia, növénytan, állattan
szóelválasztás

Szép szokása a Goethe-társulatnak, hogy a legkülönbözőbb irányú tudományos és irodalmi tevékenység képviselőinek alkalmat ad, hogy előtüntessék saját gondolatkörük vonatkozásait azéhoz a páratlan férfiúéhoz, kinek fennmaradt nyomait fürkészni és híven megőrizni a társulat törekszik. Korunkban már nagyon ritkák, és valószínűleg még folyton ritkulni fognak az olyan férfiak, kik, miként ő, koruk művelődésbeli elemeinek egész teljességét bírták anélkül, hogy ez érzésük frissességét és természetes önállóságát korlátozta volna; kiknek a szó legnemesebb értelmében vett erkölcsi önállóságukban csak az emberi lélek minden gerjedelme iránt való benső, velük született részvétüknek kellett engedniük, hogy az élet veszedelmei között, a helyes útra találjanak. Goethe szellemének elfogulatlansága és egészsége annál csodálatosabb színben tűnik elő, amennyiben ő szörnyen mesterkélt kornak szülötte, olyan koré, melyben még maga a természethez való visszatérés iránti vágy is a legtermészetellenesebb alakokat öltötte. Ennél fogva példájában az emberi természet valódiságának és eredetiségének olyan megbecsülhetetlen mérővesszejét hagyta ránk, hogy el nem szabad mulasztani, hogy a mi saját korlátozottabb célú törekvéseinket hozzámérjük.

Egy ízben, tudományos pályafutásom kezdetén, már magam is vállalkoztam rá, hogy Goethe természettudományi munkáiról szóljak, amikor is főleg arra törekedtem, hogy megvédelmezzem a fizikusok tudományos álláspontját azon szemrehányások ellen, melyekkel a költő őket illette. Neki akkoriban a nemzet műveltjeinél sokkal több hitele volt, mint a zsenge természettudománynak, melynek a többi, régi hagyományok révén tiszteletre méltóvá vált tudomány körébe való belépését némi kis bizalmatlansággal tekintették.

Azóta a termékeny tudományos fejlődésnek negyven esztendeje vonult el Európa fölött; a természettudományok az élet minden gyakorlati viszonyának belőlük kiindult átalakításával bebizonyították, hogy alapelveik megbízhatók és termékenyek, és e mellett tágas kilátású szempontokat nyertek, amelyekből a természet egészének képe, úgy a szervesé mint a szervetlené, alaposan megváltozottnak látszik; gondoljunk csak Charles Darwin elméletére a fajok eredetéről és az energia állandóságának törvényére. Már ez elegendő indíték volt volna a régi megfontolásoknak újra való átnézésére és megvizsgálására.

Én bennem a dologhoz még különös érdek is fűződött. Tanulmányaim menete korán fordult élettani problémák felé, nevezetesen az idegműködés törvényei felé, mikor is az érzékbeli észrevevések forrását illető kérdés elől nem térhettem ki. Miként a kémikusnak tulajdonképpeni szakmunkálkodása megkezdése előtt meg kell vizsgálnia mérlegének helyességét és megbízhatóságát, a csillagásznak pedig messzelátójáét: akként kellett a természettudománynak, mint egésznek, megvizsgálnia az érzékszervek hatásmódját, azon műszerekét, amelyek a természettudomány minden tudásának forrásai. Tudva volt, hogy úgynevezett érzéki csalódások előfordulnak; azon kellett lenni, hogy eredetük mineműségére nézve annyit tudjunk meg, amennyire szükség van, hogy e csalódásokat biztosan elkerülhessük. Az addigi filozófia itt jóformán semmit sem segített. Mert még maga Kant is, ki nekünk utódoknak az ismerettan korábbi törekvéseiből az eredményt levonta és beható kritikával rostálta: a tiszta érzékbeli érzés és az időben észrevett, térbelileg kiterjedt tárgy képzetének létrehozása közötti összes közbeeső tagozatokat egy aktussá foglalta össze, melyet ő szemlélet-nek nevezett. Ez nála és követelőinél olyas szerepet játszik, mintha véges-végig csak valamely természetes mechanizmusnak hatása volna, mely mechanizmus további filozófiai és pszichológiai vizsgálatoknak tárgya már nem lehet, nem tekintve végeredményét, mely éppen képzetül tekintendő, és ennélfogva szintén az összes képzelés bizonyos formális feltételei alá eshet, amelyeket Kant kutatott.

Amint föltételezhető volt, hogy helyes észrevevésekre érzékeink révén teszünk szert, a természettudományok induktív módszerében a kutatásnak további útja lényegileg már ki volt jelölve. A fősúly itt azon fekszik, hogy a jelenségek természetes törvényei megtaláltassanak, és hogy ezeknek szigorúan meghatározott szavakkal való kifejezése sikerüljön. Valamely természettörvény felállítását célzó első, kellőképpen még ki nem próbált törekvést mindössze is csak hipotézis-nek nevezhetünk. Az ilyen hipotézisnek a megfigyeléstől megközelíthető következményeit fölkeressük és lehetőleg sokféleképpen változtatott föltételek alatt a tényekkel összehasonlítjuk. Annak a lehetőségnek, hogy a gyanított törvényt szavakba foglaljuk, megvan az a nagy és döntő jó oldala, hogy sokakkal közölhető és sokan vesznek részt a megvizsgálásban; hogy ez korlátlanul hosszú időn át és korlátlan számú esetben végezhető, hogy a bizonyítások számával az igazi vagy csak látszólagos kivételek iránt való figyelem fokozódik, míg végtére a megfigyelésbeli adatoknak oly hatalmas tömege halmozódik fel, hogy a törvény helyességéhez, legalább az átvizsgált föltételek körén belül, már semmi kétség sem férhet.

Ez bizony hosszú és fáradalmas eljárás, melynek sikere, még egyszer hangsúlyozom, attól függ, vajon kifejezhető-e az illető törvény pontosan meghatározott értelmű szavakkal. Jelenleg azonban a természetbeli folyamatoknak már terjedelmes csoportjait, nevezetesen a szervetlen természet egyszerűbb viszonyainak körén belül, jól ismert és szigorúan meghatározott törvényekre teljes tökéletesen visszavezethetjük.

Aki azonban a jelenségek törvényeit ismeri, ezzel nemcsak tudásnak jut birtokába; szert tesz hatalomra is, mellyel alkalmas körülmények között a természet folyásának irányt adhat és a természet akarata szerint és a maga hasznára tovább dolgoztatja. Beletekint eme jelenségek jövendőbeli lefolyásába. Valóban oly képességekre tesz szert, minőket babonás időkben hajdanta prófétákban és bűvészekben kerestek.

Mindazonáltal azt találjuk, hogy a tudomány útján kívül még egy másik út is van, amelyen a természet és az emberi szellem bonyolult folyamatainak megismerésére juthatunk és ezt másokkal akként közölhetjük, hogy ezek szintén teljesen meg lesznek győződve a közölt dolog igazságáról. Ilyen útra a művészi ábrázolásban találunk. Önöknek nem lesz nehéz meggyőződniük, hogy legalább a művészet egyes irányaiban ilyesmi tényleg létesül. A későbbiekben feladatunk lesz ama kérdés megvitatása, vajon az ilyes hatások csak a művészet egyes ágaira szorítkoznak-e, vagy hogy ilyesmi mindegyikben előfordul-e?

Gondoljanak a tragikai költészet valamely mesterművére. Önök látják, hogy miként fejlődnek emberi érzelmek és szenvedélyek, miként fokozódnak, végre miként származnak belőlük magasztos vagy iszonyatos tettek. Önök teljesen megértik, hogy az adott föltételek és fejlemények között az eredménynek mindig akként kell létrejönnie, miként a költő önök elé vezeti. Önök érzik, hogy hasonló helyzetben maguk is ugyanazt a gerjedelmet éreznék, hogy úgy cselekedjenek. Megtanulják az olyan érzelmek mélységét és hatalmát, minőket a nyugalmas köznapi élet sohasem ébreszt, és az ábrázolt lelki mozgalmak igazságáról és helyességéről alaposan meggyőződve távoznak, ámbátor önök ugyanakkor egy pillanatig sem kételkedtek, hogy mindaz, amit láttak, csak képies látszat volt.

Ez az igazság, melyet önök elismernek, tehát az ábrázolt lelki folyamatoknak csak belső igazsága, következetessége, és megegyezése azzal, mit önök maguk is ilyes hangulatok fejlődésében eddigelé megismertek, azaz ezen állapotok természetszerű lefolyása ábrázolásának helyessége. A művészben ez ismeretnek meg kellett lennie; meg kellett lennie a hallgatóban is, legalább oly mértékben, hogy ismét ráismer, ha eléje vezetik.

Honnét származik már most az ilyes ismeret, mely kiválóan éppen azokon a tereken mutatkozik, melyeken a tudomány törekvései mindezidáig még a legkevesebb sikerrel dicsekedtek, vagyis az egyének lelki mozgalmainak, jellembeli tulajdonságainak és elhatározásainak mezején? A tudomány fáradalmas útján a reflektáló gondolkodás révén bizonyára nem szereztetett; ellenkezőleg, ahol a szerző reflektálni kezd és filozófiai belátásokkal akar segítgetni, a hallgató csaknem azonnal kijózanodik és kritikai hangulatba jut; érzi, hogy szurrogátumot kap a művész életteli fantáziája helyett.

Maguk a művészek alig tudnak számot adni arról, hogy honnét tesznek szert e képekre, sőt éppen a legtehetségesebbek csak lassan jutnak műveik sikere révén annak tudomására, hogy olyasmit létesítenek, mihez hasonlóra a legtöbb emberfia nem volna képes. Nyilvánvaló, hogy a tevékenységnek az a neme, mellyel a legcsodálatosabbat létesítik, rájuk nézve legtöbbnyire olyan könnyűvé válik, hogy kevesebb súlyt helyeznek reá, mint holmi mellékes dolgokra, melyek nekik fáradságot okoztak. Goethe ily módon Eckermann-nal szemben egy ízben úgy nyilatkozott, hogy azt hiszi, hogy a színekről szóló munkájával nagyobb dolgot művelt mint költeményeivel, és én magam hallottam, midőn Wagner Richard egyszer úgy nyilatkozott, hogy verseit többre becsüli zenéjénél.

A szellemi tevékenységnek ezt a faját, mely oly könnyedén, gyorsan és hosszas gondolkodás nélkül létesül, nem fejezhetjük ki másként, mint valamelyes szemlélet-nek, különösen pedig a művészi szemléletnek nevével. De a szemlélet fogalma a maga ismertető jeleiben majd csak nem negatív. A filozófiai terminológia szerint a szemlélet ellentéte a gondolkodás-nak, azaz annak, midőn a már szerzett képzeteket az egyneműeknek fogalmakká való összefoglalásával tudatosan összehasonlítjuk. Az érzékbeli szemlélet létrejön elmélkedés nélkül, szellemi megerőltetés nélkül, pillanatnyilag, úgy amint a megfelelő érzéki benyomás reánk hat. Vele szemben önkénynek helye nincs; a neki megfelelő objektumnak észrevevése, úgy véljük, teljesen meg van határozva az érzéki benyomástól, úgy hogy ugyanaz a benyomás mindig ugyanazt a képzetet is gerjeszti.

A művészi képzelő tehetség nem dolgozik ugyan mindig jelenben való érzéki benyomásokkal, hanem gyakran, nevezetesen a költészetben is, az ilyen benyomások emlékezetbeli képeivel, melyek azonban az imént fejtegetett vonatkozásokban nem különböznek a közvetetten jelenben való érzéki képektől.

Az érzéki szemléletnek eddigi fogalom-meghatározása, miként már megjegyeztem, annak analízisét még nem kísérelte meg, ennélfogva a művészi szemléletnek megértésében sincs segítségünkre.

Mindazonáltal elegendő okaink vannak, hogy ellene mondjunk annak a felfogásnak, mely szerint a szemléletnek mind a két faja a tapasztalatnak befolyásától teljesen mentes volna; a tapasztalat azonban oly folyamatok eredménye, melyek a gondolkodás mezején belül esnek.

Mindenekelőtt ugyanis meg kell gondolnunk, hogy elég gyakran megesik, nevezetesen hírtelen beálló veszélyekben, de gyorsan megragadni való kedvező alkalmakkor is, hogy fejünkön villámgyors elhatározások cikáznak át, melyek azonban egyáltalában nincsenek csakis a jelenben való érzéki benyomás természetétől meghatározva. Ide tartoznak általában mindazok az esetek, melyekben a cselekvőnek lélekjelenlétét dicsérjük; a veszély ismerete ilyenkor rendszerint nem valami különös megrázkódást előidéző érzéki benyomásokon, hanem csak valamely ítéleten alapszik, mely ítélet korábbi tapasztalatokhoz sorakozik. Nem lehet tehát kétséges, hogy a gyorsaság, mellyel valamely képzet megterem, e képzetnek fiziológiai mechanikai eredetére és korábbi gondolkodás eredményeitől való függetlenségére nézve mit sem dönt el.

Az érzéki szemléletnek fent említett másik ismertető jele, hogy a tárgynak a szemlélet révén keletkező elképzelése csak a jelenben való érzéki benyomás fajától függ, kizárja ugyan a külső világ változó viszonyaira vonatkozó tapasztalatok közreműködését, de nem zárja ki az olyan tapasztalatokat, melyek változatlan viszonyokra vonatkoznak, és ennélfogva mindig és mindig egyazon módon ismétlődnek, és így, ha újonnan megjelenő érzéknyilvánulással társulnak, ezt mindig csak azon a módon egészíthetik ki, mint minden előzőjét. — Ide tartoznak nyilván mindazok a viszonyok, melyeket megállapított természettörvény szabályoz.

Lássunk példát. Vetett árnyék csak akkor eshetik megvilágított felületre, midőn az árnyékvető test a felületnek azon oldala előtt van, amelyre a fény esik. Éppen ezért a vetett árnyék helyes meghatározása minden festői ábrázolásnak legfontosabb segítőeszköze arra a célra, hogy átlátszatlan testeknek térbeli kölcsönös fekvését érthetővé tegyük. Sőt sztereoszkópos képek azt az esetet tárhatják elénk, hogy helytelenül rajzolt vetett árnyék elnyomhatja a látott határvonalak háttérbeli és a szemtől különböző távolságokba eső helyzetének aktív érzéki benyomásokon nyugvó elképzelését, elannyira, hogy a helyes térbeli szemlélet nem érvényesülhet.

A hatás, mellyel a távlatnak, az árnyékvetésnek, a távolabb fekvő testek határvonalai fedésének, a légtávlatnak, s a többinek törvényei a szemmel látott képek térbeli értelmezésére vannak, általában rendkívül nagy, de azért ez a hatás csak már szerzett tapasztalatok közreműködésére vezethető vissza, ámbár a képben épp oly biztosan és határozottan érvényesül, mint a kép színei és körrajzai.

Hogy tehát a tapasztalatból leszármaztatott momentumok még az érzékeink révén való közvetetten észrevevésben is a tárgyra vonatkozó képzetünk kifejlesztésére közreműködnek, ez nézetem szerint nem lehet kétséges. Azok a speciális fiziológiai vizsgálatok, melyek észrevevésünknek alapját tevő érzésektől való függésére vonatkoznak, százával nyújtják a bizonyító példákat. Persze, hogy egyes esetekben gyakran nehéz biztos különbséget tenni a között, hogy mi illeti meg az idegek fiziológiai mechanizmusát, és hogy mennyiben járult hozzá a tér és a természet változatlan törvényeire vonatkozó kiművelt tapasztalat. Én magam hajlandó vagyok az utóbbinak a legtágasabb tért tulajdonítani.

Különben már az a kevés is, amit emlékező tehetségünk törvényeiről eddigelé tudunk, felismerteti velünk, hogy e fajta hatások mi módon jöhetnek létre.

Mindannyian jól tudjuk, hogy ugyanazon hatások ugyanazon következményeinek ismétlődése miként erősbíti e hatásoknak emlékezetünkben visszamaradó nyomát; bőven éltünk ezzel az eszközzel már az iskolában, midőn verseket, mondásokat, nyelvtani szabályokat tanultunk. Szándékos ismétlés biztosabban hat, de ha az ismétlést hozzájárulásunk nélkül végezzük is, az emlékezetbeli kép azért mégis élesedik. Már kifejtettük, hogy az, aminek szükségképpen, kivétel nélkül egyazon módon ismétlődnie és ismétlődés révén megszilárdulnia kell, nem egyéb az események azon következményeinél, melyek természettörvénnyel, ok és hatás szükségképpeni láncolatával vannak egybefűzve. E mellett várhatjuk, hogy ilyes folyamatnak mindazon vonásai, melyeket véletlenül közreható, változó mellékkörülmények föltételeznek, az emlékezetre való hatásaikban egymást háborgatni és legtöbbnyire ki fogják oltani. De éppen ezekben a véletlenségekben rejlik, hogy valamely törvényszerű folyamatnak előttünk felmerült egyes példái egymástól egyénileg különböznek. Ha ezek emlékezete elenyészik, ezzel elveszítjük azt az eszközt is, mellyel az egyes eseteket emlékezetünkben még egymástól elkülönítjük, és őket magunknak egyenként felsoroljuk. Ekkor megtartjuk a törvényszerűnek ismeretét, de szem elől tévesztjük az eseteknek azt az alkotórész-anyagát, melyből a törvényre vonatkozó ismeretünk származik, és ezért végtére nem tudunk többé sem magunknak, sem másnak számot adni arról, hogy mi módon jutottunk ilyes ismeretre. Végtére csak azt tudjuk, hogy ez mindig így van és hogy sohasem láttuk másként.

Ilyen ismereteket a legkülönbözőbb dolgokról fogunk szerezhetni; megkezdjük gyermekkorunkban a legegyszerűbb térviszonyokkal és nehézséghatásokkal, tetemesen fokozzuk midőn felnőttünk, de figyelmes, finom érzékű megfigyelők kiterjeszthetik határtalanul, ameddig természetben és a lelki gerjedelmekben törvény és rend uralkodik.

Ugyanazok a megfontolások, melyeket itt példaképpen az érzéki szemléletre vonatkozólag terjesztettem elő, teljesen alkalmazhatók a művészi szemléletre is. Abból, hogy fáradság nélkül keletkeznek, hirtelen felvillannak, hogy a tulajdonos nem tudja, honnét is vette őket, még korántsem következik, hogy nem tartalmaznak tapasztalásból merített eredményeket, és hogy törvényszerűségökre vonatkozó összegyűjtött emlékeket nem ölelnek át. Ily módon a művészi képzelő erő pozitív forrására utaltatunk, mely teljesen alkalmas arra, hogy a nagy művészeti termékek szigorú következetességét igazolja, mely ellentétben van a képzeletnek a romantikus iskola költőitől egykor elannyira magasztalt szabad játékával.

Mivel a művészi szemléletet nem a fogalmi gondolkodás útján találjuk, szavakkal nem is határozható meg, és a szabályszerű magatartásnak szemléletekből egybeverődött ilyen ismeretét, hol ezt az ellentétet ki akarjuk emelni, az illető jelenség típusa ismeretének nevezzük.

A mennyivel gazdagabb az érzéki benyomások különfélesége az objektumaikról adható szóbeli leírásokkal szemben, természetesen ugyanannyival gazdagabb, finomabb és pezsgőbb lehet a művészi ábrázolás a tudományossal szemben. Ehhez járul még az emlékezetbeli képek gyors feltünedezése, mely képek ügyesen adott kapcsolatokban társulnak, úgy hogy ily módon lehetővé válik, hogy a művész a hallgatóval vagy a szemlélővel rövid idő alatt, vagy csekély terjedelmű képben rendkívül sok tartalmat közöljön.

Midőn kezdetileg Önöket figyelmeztetni akartam, hogy a művészet, miként a tudomány, igazságot ábrázolhat és közölhet, mindenekelőtt a tragikai művészet legkiválóbb példájára szorítkoztam. Önök talán kérdezni fogják, vajon ez a művészet egyéb ágaira nézve is áll-e. Rám nézve valóban kétségtelennek látszik, hogy a művész munkája csak akkor sikerülhet, ha ő az ábrázolt jelenségnek magának és e jelenségnek a hallgatóra vagy szemlélőre való hatása törvényszerűségét tudatosan ismeri. Aki még nem ismerkedett meg a művészet finomabb hatásaival, könnyen enged, különösen a képzőművészet művei körében, annak a csábításnak, hogy az abszolút természethűséget valamely kép vagy szobor lényeges mértékének tekintse. Ezt tekintve, nyilvánvaló, hogy minden jól elkészített fotográfia felülmúlná a legelső mesterek minden kézi rajzát, karcolatát, rézmetszetét; és azért mégis csakhamar felismerjük, hogy mennyivel kifejezőbbek ez utóbbiak.

Ez a tény is világos ismertető jele annak, hogy a művészi ábrázolásnak nem szabad az egyes eset másolatának lennie, hanem kell, hogy az illető jelenségek típusának ábrázolása legyen.

És ezzel azon sokszorosan megvitatott kérdés felé közeledünk, hogy a szépnek a művészetben mi a lényege, mi a titka. Teljes feleletre most nem vállalkozunk; a kérdést csak annyiban fogjuk érinteni, amennyiben tárgyunkkal kapcsolatos, mely csak az igaznak a művészetben való ábrázolását illeti.

Mindenekelőtt nyilvánvaló, hogy ha a szépre és a kifejezés mélységére való tekintet révén a művésszel szemben még más kívánalmak vannak, mint aminőknek az individuális eset másolásával megfelelhetne: e kívánalmaknak csak oly módon fog eleget tehetni, hogy az individuális esetet átalakítja, de a nélkül, hogy a típus törvényszerűségének köréből kilépne. Mennél szabatosabb tehát a kép, melyet a típusról szemlél, annál szabadabban fog mozoghatni a szépségnek és a kifejezésnek követelményeivel szemben.

A művészi formának ezt az átalakítását néha annyira viszik, hogy mellékes dolgokban a természethűséget szándékosan elejtik, ha ennek fejében a szépségnek és a kifejezésnek fontosabb momentumokban való fokozása érthető el.

Példaképpen csak a mértéket és a rímet a költészetben, és a zenének a dráma- vagy dalszöveghez való fűzését említem fel.

A nyelvnek adott szóformái a költészet tartalmával szemben csak külső, közönyös vagy éppen nem szép mellékdolgok, önkényes emberi alkotások; már egy másik nyelvre való fordításban is változnak. Mérték és rím bizonyos külső rendet kölcsönöz nekik, de némi zenei mozgást is, melynek lassulása, gyorsulása vagy megszakítása hatást idézhet elő. Midőn a színpadon a beszédet énekké fokozzuk, a természethűségben még nagyobb rombolást teszünk, de ennek fejében azt nyerjük, hogy a cselekvő személyek lelki mozgalmait a hangoknak sokkal gazdagabb, finomabb és kifejezőbb mozgásával fejezzük ki.

Hogy az ábrázolás kifejező képességére való tekintet a művészet legtágasabb körében miként vág össze a szépségnek és a típus legtisztább előtüntetésének követelményével, ezt már annyiszor és oly behatóan vitatták meg, hogy elegendőnek vélem, hogy itt a dolgot csak érintsem.

A zeneérzetekről írt munkámban azon voltam, hogy kimutassam, hogy a zenében is a hangközöknek a dallamban és összhangban való többé-kevésbé harmonikus hatása érzékileg észrevehető különös jelenségekkel, a felhangokkal függ össze, amelyek a harmonikus hangközöket annál világosabban és pontosabban határolják körül, mennél egyszerűbbek és tisztábbak e hangközök.

A látóérzék érzetére vonatkozó vizsgálatok azt tanítják, hogy bizonyos közepes világosságok, melyeket látnunk, a legkellemesebb, egyúttal a téralakzatok és a legfinomabb tárgyak domborzatának legélesebb megkülönböztetését mozdítják elő, és hogy a színekben is bizonyos összhangra van szükség, ha azt akarjuk, hogy a szemet színes utóképek ne háborgassák.

Az érzékileg kellemes érzéseket mint a szépségnek elemeit egyáltalában nem szabad megvetnünk; mert a természet testünket a nemzedékek hosszú munkájában akként művelte ki, hogy jól érezzük magunkat az olyan környezetben, melyben lelkünk percipiáló tevékenysége a legszabadabban és legbiztosabban fejlődhetik ki.

Mint külső jelét annak, mit itt könnyen érthetőnek vagy könnyen felfoghatónak mondottam, tekintem a szépnek az ember emlékezetére való kiváló hatását is. A költemény sokkal könnyebben tartható meg mint a próza. Nyilván ez az oka, hogy népek, melyek írni még nem tudtak, vagy amelyek között csak kevés írástudó egyén volt, történetüket, mondáikat, törvényeiket és erkölcsi szabályaikat versekben őrizték meg. Szép épületet, vagy képet, vagy éneket nem lehet egykönnyen elfelejteni; valamely dallam úgy befészkelődhetik lelkünkbe, hogy csak bajjal szabadulhatunk meg tőle.

Már most úgy vélekedem, hogy a szépnek hatása lényeges részben az emlékezetre való eme hatásán alapszik. Már akkor, midőn még csak szemlélni kezdünk, gyorsan eljutunk az egésznek valamely szilárd képzetére, mely arra képesít, hogy a részletesnek áttekintésébe és szemléletébe nyugodtan és kellemesen belemélyedjünk, mivelhogy az egésszel való kapcsolat iránt folytonosan jól tájékozva érezzük magunkat.

Most ahhoz a ponthoz értünk, melynél a búvár és a művész újainak szétágazódása kezdődik. Hogy a művésznek az őt érdeklő jelenségek iránt való emlékezete, nevezetesen a .jelenség részleteire nézve is, finomabb és hívebb mint a legtöbb más emberé, számtalan példában nyilvánul. A tájképfestőnek képesnek kell lennie, hogy gyorsan tovatűnő megvilágításoknak, múlékony időjárásbeli jelenségeknek képét hű visszaemlékezéssel megőrizze; éppen így a Hold előidézte megvilágítást, melynél nem festhet, a tenger zúgó hullámait, melyek pillanatig sem pihennek, hogy ezek képét számtalan részlettel a vászonra varázsolhassa. Amit egy pillanatban néhány részletnek röpke vázlatával megragadhat, az bizony nagyon hézagos. A dolog lényegét illetőleg csakis a látottnak emlékezetbeli képére kell magát bíznia.

A legbámulatosabbnak tűnik elő a zenészek emlékező tehetsége, kik anélkül, hogy hangjegyek volnának előttük, hangszereiken számtalan zeneművet képesek előadni; még bámulatosabb a karmestereké, kik partitúra nélkül számtalan szimfóniát képesek dirigálni, amelyeknek egyes hangjegyeit milliókkal kellene számlálni. De úgy hiszem, hogy nem tévedek, ha felteszem, hogy az, ami a fejükben van, korántsem a hangjegyek és a pauzák száma, hanem egyes-egyedül a zenemű zenei frázisai, és ezek sorakozása és láncolata, ide számítva a hangszínezetbeli változásokat, továbbá hogy ők csak arra képesek, hogy azt amit hallani akarnak, nagy biztossággal és gyorsasággal annyiban visszahelyezzék a partitúra képébe, amennyiben szükségük van rá, hogy zenészeiknek a helyes jeleket megadják.

Tudományos munkálkodásra nézve messzire ható hű emlékezetnek nincs meg az a fontossága, mint a művészire nézve. Mert amit szavakba foglalhatunk, azt írással is megrögzíthetjük. Csak az első feltaláló gondolat, melynek a szóbeli fogalmazást meg kell előznie, fog a tevékenység mind a két nemében egyforma módon keletkezni és felmerülni; és pedig ez első sorban mindig a művészi szemlélethez hasonló módon, mint új törvényszerűségnek sejtelme fog megesni. Ez a sejtelem abban áll, hogy feltaláltatnak eleddig ismeretlen hasonlatosságok bizonyos jelenségek sorában, a tipikus módon megegyező esetek valamely csoportjában. Azt a képességet, melynél fogva eleddig ismeretlen hasonlatosságokat fedezünk fel, elmésség-nek nevezzük. Eleink ezt a szót komoly értelemben is használták. Mindenkor valamelyes hirtelen felmerülő belátást jelez, amelyre nem juthatunk módszeres gondolkodás útján, hanem hirtelen szerencseként tűnik fel.

A legrégibb latin kifejezés szerint ennél fogva a költő neve a látnokéval azonos. A hirtelen felmerülő belátást pedig divináció-nak, az isteni sugalmazás egy nemének nevezik.

Alkalmilag egy szerencsés véletlen is segíthet és ismeretlen vonatkozást földeríthet; de a véletlennek aligha lehet hasznát venni, ha annak, kivel a véletlen megesett, a fejében nincsen máris meg a kellő mennyiségben összegyűjtött szemléleti anyag, mely őt arra képesíti, hogy a sejtett dolog helyességéről meggyőződjék. Goethe elbeszélése a koponya csigolya-elméletének fölfedezéséről, melyre az a széthullott juhkoponya adott alkalmat, melyet a velencei Lido homokjában talált, előttem az e nembeli fölfedezések típusának tűnik fel. Elbeszélésének egyik verziójában valóban első fölfedezésként, a másikban csak korábban felismert igazságnak megerősítéseként említi fel.1

  • 1 Az egyiket 1823-ban. Morphologie, II., i., 50. A másikat az Annalesekben 1790.

Az eddigiekben egyébiránt már önök elé terjesztettem a tudomány és a művészet rokonságáról való meggyőződésem okait, s térjünk már most Goethe különös tevékenységére át.

Goethe nem volt az egyedüli művész, ki egyidejűleg tudományos búvárkodással foglalkozott; hogy a többi közül csak egyet hozzak fel, felemlítem önöknek Leonardo da Vinci-t, ki azonban inkább a mérnöki tudomány és az optika gyakorlati kérdései felé hajolt és ezekben messzire előretekintő felismerései voltak.

Az a tér, melyen Goethe a legnagyobb dicsőségre tett szert s amelyen érdemei a legkönnyebben és a legvilágosabban ismerhetők fel, az állati és a növényi morfológia mezeje. Itt sikerült neki arra a szilárd meggyőződésre jutnia, hogy a különböző állati és növényi alakok testalkotása közös fejlődési terv szerint van felépülve, mely a látszólag jelentéktelen részletekben is egészen következetesen van foganatosítva. Olyan feladat volt ez, mely a művészi felfogáshoz nagyon közel esett, és amelyben már az is nyereség volt, ha egyelőre csak arra az álláspontra is eljutott és maradandóan megtartotta, mely a művészi szemlélet álláspontjának felel meg. Ama kor tudományos anatómusait és zoológusait balvélemény, nevezetesen a szerves fajok változatlanságába vetett hit akadályozta meg abban, hogy a Goethe kijelölte irányban kutassanak és az ő nézeteivel, midőn nekik előadta, foglalkozzanak. Különben ő maga is ép ily kevéssé tudja megmondani, hogy a formák eme megegyezésének miféle jelentősége, vagy miféle eredete lehet. Jellemzőleg mondja e dologról:2

Alle Gestalten sind ähnlich, und keine gleichet der andern;
und so deutet das Chor auf ein geheimes Gesetz,
auf ein heiliges Rätsel. O, könnt ich dir, liebliche Freundin,
überliefern sogleich glücklich das lösende Wort!

Minden alak ugyanaz, s egymással mégsem egyenlő;
egy titkos törvényt rejt az egész sokaság:
szent, nagy rejtvényt. Ó, bár tudnám, drága barátnőm,
rögtön a megfejtést is bemutatni neked.

Jánosy István fordítása

Minden idom rokon itt, más-más mégis valamennyi,
s így titkos tudományt, isteni-ritka talányt
rejt e csoport…

Lakatos István szabad fordítása
  • 2Die Metamorphose der Pflanzen” (A növények alakváltozása) című költeményében [5–8. sorok].

Csak Darwin találta meg a megfejtő szó-t, midőn elődeinek említett balvéleményétől magát felszabadította és a fajoknak arra a már számtalan példában régóta ismert átalakuló-képességére utalt, mely az ember keze alatt nyilvánul midőn fajtákat tenyészt, azután pedig megmutatta, hogy vadon élő állatokra is hatnak afféle feltételek, minőket az állattenyésztő szándékosan szab, és amelyek a nemzedék sorában az állatalakok tetemes átalakulását idézhetik elő. Úgy hiszem, hogy nem szükséges, hogy ezt a tárgyat ebben a gyülekezetben tovább fejtegessem; a biológia legnagyobb forradalmainak egyikével függ össze, mely a legnagyobb feltűnést kelté és éppen ezért a művelt körökben ismételve és alaposan megbeszélték.

A természettudományi kutatásnak egy másik ágában, a színelmélet-ben, törekvései kevésbé szerencsések valának. Hajótörésének okairól Goethe természettudományi munkáiról való egyik régibb dolgozatomban behatóan értekeztem.3 Lényegileg abban rejlettek, hogy a kezei között levő aránylag gyarló műszerekkel a döntő tényeket nem figyelhette meg. Soha sem volt teljesen tiszta egyszerű fény a szeme előtt és ez oknál fogva nem akart annak meglétében hinni. Az egyszerű színképi színek teljes megtisztításának eme nehézségén még olyan férfiak is, mint Sir David Brewster, hajótörést szenvedtek, pedig Brewster optikai kísérletekben sokkal jártasabb volt Goethénél és a legjobb műszerekkel volt ellátva. Ő is hamis fényelméletet állított fel, melyben, miként Goethe, azt állította, hogy nem a sugarak különböző törékenysége határozza meg a prizmatikus kép színét, hanem hogy három különböző fajú fény van, vörös, sárga és kék, melyek mindegyike azonban a törékenységnek minden fokában fordul elő. Brewster-t az vezette tévútra, hogy az átlátszó testeknek tényleg sohasem hiányzó zavarosságát, melyre Goethe az ő egész elméletét alapította, nem ismerte, és az ezen zavarosságtól a megfigyelőnek látómezejére áradó hamis fényt észre nem vette.

  • 3 Magyar nyelven Helmholtz, Népszerű tudományos előadások, Budapest, 1874, 36. lap, a Term. tud. Könyvkiadó Vállalat I. cziklusában. Hermann Helmholtz: Goethe természettudományi munkáiról

Éppen az a körülmény, hogy a Brewster leírta jelenségeket, melyek Newton elméletével ellenmondásban látszottak lenni, behatóbban fürkésztem, indított engem a színes fénynek még gondosabb megtisztítására, mint aminőt Newton, Goethe és Brewster valaha ismertek. Végre elértem célomat, de nem fáradság nélkül, és ennél fogva saját tapasztalásomból tudom, hogy mily kevéssé illenék, ha önök előtt Goethe kísérleteinek hiányosságát, az észre nem vett hibaforrásokat, a Newton-féle tételeknek félreértését, stb. behatóan részletezném; annál kevésbé volna helyén, mivel a költőnek eme sikertelen törekvésében is új felismerésének igen jelentős csírája van elrejtve.

Szilárd meggyőződésének nyilvánítja, hogy a fizikának mindegyik ágában „ősjelenség” keresendő, hogy erre a jelenségeknek minden más különféleségét visszavezessük. Az ellenkezés, mely őt visszariasztja, a szemlélhetőség nélkül való fogalmaknak absztrakciói ellen irányul, mely fogalmakkal az elméleti fizika akkoriban dolgozni szokott volt. Anyagokkal, melyek tiszta fogalmuk szerint erők nélkül valók, tehát tulajdonság nélkül is valók, de azért mégis minden különös esetben a bennük lakozó erők hordozói. Az erők maguk pedig, ha az anyagtól különválasztva képzeljük, képzelt tehetségek hatások előidézésére, de azért valamelyes hatásra még sincs támadáspontjuk. Az ilyen érzékfölötti, kigondolhatatlan absztrakciókról mit sem akart hallani, és el kell ismerni, hogy ellenmondása nem volt jogosulatlan, és hogy ezek az absztrakciók, habár a XVII. és XVIII. századbeli nagy elméleti fizikusoktól teljesen ellenmondástalanul és értelmesen használtattak, a legbadarabb félreértések csíráit foglalták magukban, melyek alkalmilag zavart és babonás fejekben valóban hangosan nyilvánultak is. Különösen az állati mágnesség hívei körében, de az életerő tanában is végzetes szerepet játszottak az anyagtól különválasztott erők.

Ebben a tekintetben azonban az elméleti fizika jelenleg már egészen azokra az utakra tért, melyekre Goethe terelni akarta. A tőle kiinduló lökéssel való közvetlen történelmi összefüggést azonban a tőle választott példa helytelen interpretációja és az erre következő heves vita a fizikusok ellen, fájdalom, megszakította. Nagyon sajnálni való, hogy a fénynek akkoriban Huygenstől már felállított hullámelméletét nem ismerte; ez sokkal helyesebb és szemlélhetőbb „ősjelenség”-gel látta volna őt el, mint az erre alig alkalmas és nagyon bonyolódott eljárás, melyet zavaros közegek színeivel e célra kiválasztott. A külső természetben persze ezek nagy tért foglalnak el, mert a kék égszín és az esti pír hozzájuk tartozik.

A fény Newton-féle anyagi elméletének valóban sok nehézkes és mesterkélt föltevéssel kellett élnie, különösen, hogy az éppen akkoriban fölfedezett fénypolározást és az interferenciát megmagyarázhassa, s ez oknál fogva jelenleg egészen elhagyták a fizikusok is, kik egész általánosan Huygens hullámelméletét fogadták el.

Az elméleti fizika az említett haladáshoz való lökést, Goethe felismerhető befolyása nélkül, főleg Faradaytől kapta, ki tanulatlan autodidakta volt, s miként Goethe, ellensége az absztrakt fogalmaknak, melyekkel bánni nem tudott. A fizikának egész felfogásában a jelenségek szemléletére támaszkodott, s ő is azon volt, hogy a jelenségek magyarázatában mindentől óvakodjék, mi nem közvetetten kifejezése a megfigyelt tényeknek. Lehetséges, hogy Faradaynek új jelenségek fölfedezésében való csodálatra méltó fürkésző ereje ezzel az elfogulatlansággal és az addigi tudomány elméleti balvéleményeitől való függetlenségével volt kapcsolatos. Fölfedezéseinek száma és fontossága mindenesetre nagyon alkalmas volt, hogy másokat is, első sorban pedig legtehetségesebb hazafiait ugyanarra az útra terelje; nem sokára német búvárok ugyanazt az irányt követték. Kirchhoff az ő mechanikai tankönyvét a következő kijelentéssel kezdi: A mechanika feladata, hogy „a természetben végbemenő mozgásokat teljesen és a legegyszerűbb módon leírja”. Az, amit Kirchhoff itt a leírás „legegyszerűbb módján” ért, nézetem szerint nem eshetik messzire a Goethe-féle ősjelenségtől.

Különben a régi matematikai fizikusnak éppen a legjelesebbjei nem voltak olyan távol ugyanettől a felfogástól. Newton és kortársai nagy nehézséget láttak a távolba ható erők elképzelésében, mely erők az üres téren át hatnak, éppen úgy felemelték szavukat ugyanezen felfogás ellen, mint újabban Faraday és tanítványai és az elektromos-mágneses távolba ható erőket a fizikából valóban eltávolították.

Másrészt meg éppen nem nehéz az égitestek mozgásának alaptörvényét a Goethe kívánta módon mint ősjelenséget kifejezni, úgy, hogy abban csak megfigyelhető tényekről van szó, nevezetesen így: „Ha nehéz tömegek egyidejűleg vannak a térben, mindegyikük mozgása folytonosan gyorsul valamennyi többi felé, mely gyorsulás nagysága a Newton kifejezte módon a tömegektől és kölcsönös távolságuktól függ”. E mellett feltesszük, hogy a gyorsulás fogalma már meg van magyarázva, valamint az is, hogy micsoda értelem tulajdonítandó többrendbeli különböző irányú gyorsulás és sebesség egyidejű meglétének. Tömegek, sebességeik és gyorsulásaik mindmegannyi megfigyelhető és megmérhető jelenségek. Csak ilyenekről van a kifejezett tételben szó. Es azért mégis magában foglalja az a csírát, melyből a csillagászatnak azt az egész része, mely az égitestek mozgását kiszámítja, teljesen kifejthető. De önök egyúttal azt is látják, hogy az ilyen forma többnyire mily nehézkes és hosszadalmas alakot ölt.

Maga Newton az ő gravitációs törvényének alapvető koncepcióját oly alakban fejezte ki, mely azt, ami túljár a jelenségeken, csak „hasonlat”-ként veszi fel. Az égitestek szerinte akként mozognak, mintha mondott nagyságú vonzó erőtől egymás felé vonzatnának. Goethe a „hasonlat” (Gleichniss) szót szintén ilyenféle módon használja, és pedig dicsérő értelemben, amikor a színelmélet történetében Roger Bacon angol szerzetes véleményét fejtegeti, hol is bizonyára még némi súly esik arra a régi skolasztikus feltevésre, mely szerint ok és hatás között egyneműség áll fenn, de amely feltevést az újabb természettudomány többé már nem fogadja el.

Schiller tiszta tudatában van annak, hogy a törvény forog szóban:

[Der Weise] Sieht das vertraute Gesetz in des Zufalls grausenden Wundern,4
Suchet den ruhenden Pol in der Erscheinungen Flucht.

Der Spaziergang

[A bölcs] Igy kutat ő meghitt törvényt a csodás vakesetben
s nyugvópontot a dúlt lét tüneményei közt.

A séta. Rónay György fordítása. Schiller válogatott versei. Fapadoskönyv.hu Kiadó, 2013
  • 4 A „Der Spaziergang” (A séta) című költeményben. A középső sor kétségtelenül Loder-nek a jenai anatómiai intézetben levő csodaszülött-gyűjteményére vonatkozik. Loder kimutatta ezeknek a normális típussal való összefüggését.

A természettörvénynek ránk emberekre nézve persze még más jelentősége is van; a törvény nem csupán vezérfonál a mi megfigyelő elménkre nézve; uralkodik egyúttal a természetben levő minden folyamatnak lefolyásán, anélkül, hogy nekünk arra ügyelnünk, azt kívánnunk vagy akarnunk kellene; fájdalom, elég gyakran uralkodik kívánságunk és akaratunk ellenére is. Ennélfogva olyan hatalom nyilvánulás-módjának kell tekintenünk, mely minden pillanatban, melyben ható tehetségének feltételei beállnak, hatni kész. Ily értelemben erőnek nevezzük, s éppen mert ez az erő minden pillanatban hatásra késznek és hatni tudónak bizonyul, maradandó létet tulajdonítunk neki. Ezen alapszik nézetem szerint az erőnek az a megnevezése, hogy az erő a hatása alatt végbemenő változások oka; az erő az, ami a jelenségek váltakozása mögött rejtve marad.

A fogalom mindeme átalakításainak megvan a maguk teljes jogosultsága, á mennyiben a tények határozott, a megfigyelésre nézve hozzáférhető viszonylatait fejezik ki; és helyesen használva, megvan az a kiváló jó oldaluk, hogy az absztrakt kifejezésmód sokkal rövidebb szóbeli kifejezést enged meg, mint az ősjelenségnek feltételes mondatokban való leírása. Különben, hogy az absztrakt fogalmaknak használata értelmetlen emberek szájában, kik az eredeti értelmet többé már nem ismerik, a legkalandosabb badarsággá nőhet, ez nem csupán az elméleti fizikának sajátsága.

Természetes, hogy tévedés volna azt hinnünk, hogy ez absztrakt átalakítások révén a dolog lényegébe mélyebben bepillanthatunk. Goethe prózában való mondásaiban így szól: „Ha az ősjelenségben végtére megnyugszom, ez bizony csak rezignáció; de nagy a különbség, vajon ez a rezignáció az emberiség tehetségének határait érinti-e, vagy pedig saját egyéniségemnek feltételezett korlátozottságát”.

Továbbá: „ősjelenségeknek közvetlen észrevevése az aggodalom egy nemébe ejt bennünket. Érezzük elégtelenségünket; csak az empíria örök játékától élesztve örvendeztetnek meg”.

Midőn ebben a pontban a költő egészséges érzésének és mély belátásának a legnagyobb elismeréssel kell adóznunk, másrészt még sem szabad figyelmünkön kívül hagynunk, hogy az, amit a költő a színelméletben elérni törekedett, bizonyos hézagokat tár elénk, melyeket eme tér tudományos tárgyalásának nem volt volna szabad meghagynia. Színelméletében sokszorosan és részletesen kifejti, hogy véleménye szerint miként keletkezik kék vagy sárga fény. Ekkor mindig világos vagy sötét felületek képeivel dolgozik. Ezek a képek nézete szerint egymás felé eltolódtak,kell, hogy az egyiknek fénye a másikon átmenjen, s az utóbbinak zavaros közeg módjára kell az átmenő fényre hatnia (mi, mellesleg mondva, sokat tételez fel az olvasó fantáziájáról) De sehol sem fejti ki, hogy a kék és sárga fénynek az felfogása szerint miben kell egymástól különbözniük. Megelégszik azzal a kijelentéssel, hogy a testeken való átmenete alkalmával mind a kettő valami árnyékosat vett fel, de arra már nem érzi magát kötelezettnek, hogy megmondja, miben különbözik a kékben levő árnyékos a sárgában levőtől, és mind a kettő a keverékükbelinek; a tőle zöldnek tekintett árnyékosától. És éppen erre nézve adja Newton, és még inkább Huygens hullámelmélete a leghatározottabb definíciókat, melyeket a legfinomabb mérések minden irányban megerősítettek, és végtére a legtávolabbi kettőscsillagok pályaelemeinek csillagászati meghatározására vezettek, melyet soha sem mertünk remélhetőnek vélni. Az egyazon időben végzett fényrezgések száma az, ami a színt meghatározza, amint másrészt az egyenlő időben végzett hangrezgések a hangmagasságot határozzák meg.

Nyilvánvaló, hogy rá nézve az optikai kép, melyet benne határozottan formált anyagi tárgynak vagy mezőnek szemlélete előidéz, a végső szemléletileg elképzelhető dolog és ezzel érdeklődésének határa is volt. Ellenben az eszközök, melyekkel az ilyes érzéki szemléletre szert teszünk, háttérbe szorultak; éppen ily kevéssé szól határozottan arról, hogy miként képzeli el a látó szemben előidézett érzetek viszonyát ahhoz az objektív ágenshez, a fényhez, melynek jelenlétét és faját az érzet elárulja.

Mindazonáltal e kérdésekre barátai figyelmeztették. Azt mondja,5 hogy az ő biztatásukra tanulmányozta Kantot, és hogy Az ítélőerő kritikájában valóban sok biztatóra talált, amiben Schillerrel szorosan megegyezett, ellenben A tiszta ész kritikájával nyilván nem igen tudott megbarátkozni. „Minden barátomnak kifejeztem teljes tetszésemet, kik Kanttal állították, hogy ámbátor minden megismerésünk a tapasztalással indul meg, azért még sem fakad mindegyik a tapasztalásból.” „A bejárat volt az, ami tetszett nekem, a labirintusba nem mertem beleereszkedni; majd a költői gondolkodás, majd a közönséges emberi ész akadályozott meg, és semmi részben sem éreztem javulást.” Azt az esztétikai hatást, mellyel reá „Kant’s Welt der Dinge an sich” volt, gyöngéd iróniával félreismerhetetlenül jellemezte Faustnak az „anyákhoz” való utazásában:

Um sie kein Ort, noch weniger eine Zeit,
Von ihnen sprechen ist Verlegenheit.

Faust II. rész 1. felvonás

magányosságban, túl időn s teren;
őket a szó leírni képtelen.

Jékely Zoltán és Kálnoky László fordítása

Nichts wirst Du seh’n in ewig leerer Ferne,
Den Schritt nicht hören, den du thust,
Nichts Festes finden, wo du ruhst.

Faust II. rész 1. felvonás

az örök űrben mindezt nem találod,
nem hallod önnön léptedet,
lankadsz, s nem lelsz szilárd helyet.

Jékely Zoltán és Kálnoky László fordítása
  • 5 Zur Naturwissenschaften im Allgemeinen. Einwirkung der neueren Philosophie.

Az érzékszerveknek és tevékenységüknek fiziológiai vizsgálata azonban végtére oly eredményeket érlelt meg, melyek a leglényegesebb pontokban (a mennyiben legalább én őket lényegeseknek tartom) Kanttal megegyeznek, sőt Kant transzcendentális esztétikájával a legszembeötlőbb analógiákat már a fiziológiai téren nyújtják. De természettudományi szempontból is ellenvetést kellett tenni azon határvonal ellen, melyet Kant a tapasztalat tényei és a szemléletnek a priori adott formái között vont, és a határnak megkívánt új kitűzésében, ahol nevezetesen a térről való tan alapvető tételei a tapasztalati tények körébe sorakoznak, talán elvárhatnók, hogy Goethe se érezze többé magát attól, mit ő „közönséges emberész”-nek nevez, megakadályozva, hogy hozzánk csatlakozzék.

A szemléletnek olyan formái, minőket Kant képzeletünk mezejének egész terjedelmére nézve igyekszik kimutatni, megvannak az egyes érzékek észrevevésében is.

A látóideg mindent mit egyáltalában megérezhet, a látómezőben való fényjelenségek alakjában érzi meg. Nem kell hogy külső fény legyen az, ami ingerli. Lökés vagy nyomás a szemre, az ideghártya rángatása a szem gyors mozgatásakor, a fejen átömlő elektromosság, megváltozott vérnyomás szintén előidéznek benne érzeteket; de mindezekben az esetekben a gerjesztett érzet mindig csak fényérzet, és a látómezőben ugyanazt a hatást teszi, mintha külső fénytől származnék. Lökés, nyomás, rángatás és elektromos áramlás azonban a bőrt is ingerelheti, és ekkor tapintásérzetnek nevezzük; sőt ugyanazok a napsugarak, melyek a szemben fényként tűnnek elő, a bőrben a hősugárzás érzetét gerjesztik. Elektromos áramok pedig ízlés- és hallásbeli érzeteket is gerjeszthetnek, a szerint amint a nyelvet vagy a fület érik.

Ebből már most az újabb időkben sokszor megvitatott ama tétel következik, hogy érzeteinknek éppen a legmélyebbre ható különbségei nem függnek a gerjesztő októl, hanem csak az érzékszervtől, mely izgatva volt. A nevezett különbségek nagyon mélyreható természetét elismerjük, midőn az ember öt különböző érzékéről beszélünk. A különböző érzékek érzetei között még csak összehasonlítás sem lehetséges; még csak a hasonlóság vagy különbözőség valamely viszonya sem.

Hogy valamely objektumot a látás révén színes képnek látunk, ez csak a szemtől függ, de hogy melyik különös színben látjuk, ez bizonyára a fénynek fajától is, amelyet hozzánk küld. Ezt a törvényt Johannes Müller, a fiziológus mutatta ki és az érzékek fajlagos energiája törvényé-nek nevezzük. De az egyes érzékek érzetei minőségének a beható gerjesztő eszközök minőségével való további tüzetes összehasonlítása is fel engedi ismernünk, hogy a színhatás hasonlósága a legkülönbözőbb fénykeverékekben előfordulhat és a fény valamelyes más fizikai hatásának hasonlóságával éppen nem vág össze.

Ennél fogva úgy vélekedtem, hogy az érzet és objektuma közötti vonatkozást akként kell formuláznom, hogy az érzetet csak az objektum hatása jelé-nek nyilvánítsam. Valamely jel lényegéhez csak az tartozik, hogy ugyanannak az objektumnak mindig ugyanaz a jele legyen. Egyébként pedig közötte és objektuma között semmiféle hasonlóságra sincs szükség, épp oly kevéssé, mint a kimondott szó és a vele megjelölt tárgy között.

Az érzéki hatásokat még csak képeknek sem nevezhetjük, mert a kép hasonlót hasonlóval ábrázol. Szoborban testalakot testalakkal, rajzban a tárgy távlati látszatát a kép távlati látszatával, festményben színt színnel adunk vissza.

Csak az időbeli hatásra vonatkozólag lehetnek az érzetek az események lefolyásának képei (korrekciókat fenntartva). Az időbeli lefolyás meghatározásai közé jut a szám. Ezeket tekintve, a képek tehát valóban többet nyújtanak, mint amennyit puszta jelek nyújtanának.

A szem szubjektív érzeteiről Goethe meglehetős sokat tudott, sőt egy némelyiküket fölfedezte; az érzékek fajlagos energiájának tanával, legföljebb tökéletlen alakban, A. Schopenhauer révén ismerkedett meg. Ami Kantban vagy az idősebb Fichte-ben arra rávezethette, nem fogadta el, mert egyéb, ránézve el nem fogadható állításokkal függött össze. Mennyire kell tehát csodálkoznunk, midőn a Faust befejezésében az igazságot szemtől szemben látó üdvözült szellemek állapotát a kórus misztikus szavaiban ekként találjuk jellemezve:

Alles Vergängliche
Ist nur ein Gleichnis,

Faust II. rész 5. felvonás

Csak földi példakép
minden mulandó;

Jékely Zoltán és Kálnoky László fordítása

vagyis azt, ami időben történik, és amit érzékeinkkel észreveszünk, csak hasonlatban ismerjük. Fiziológiai ismerettanunknak végső folyományát alig tudnám szabatosabban kifejezni.

Das Unzulängliche,
Hier wird’s Ereignis.

Faust II. rész 5. felvonás

itt lesz a csonka ép
s megbámulandó;

Jékely Zoltán és Kálnoky László fordítása

A természettörvények minden ismerete induktív; egy indukció sincs, mely valaha teljesen kész. A költőnek fentebb idézett beismerése szerint a mélyebbre hatolás iránti elégtelenségünket az aggodalom egy neme révén érezzük. Csak a bekövetkező esemény igazolja a földi gondolkodás eredményeit.

Das Unbeschreibliche,
Hier ist’s getan.

Faust II. rész 5. felvonás

mit nincs szó mondani,
itt végbe ment;

Jékely Zoltán és Kálnoky László fordítása

A leírhatatlant, vagyis a szavakkal ki nem fejezhetőt, csak a művészi ábrázolás formájában, csak képben ismerjük. Az üdvözültekre nézve valósággá válik.

Ezzel, ismeretelméleti szempontjainkkal végeztünk. A befejező strófa magasabb tartományba fordul. Az örök nőiességtől jelképezett erkölcsi ideálnak és az emberiségnek szolgálatában levő minden szellemi tevékenységnek magasztosítására céloz.

Mennél mélyebbre igyekszünk hatolni a költő gondolatainak legbensőbb műhelyébe, annál gyengébbekké válnak a maga hagyta nyomok, amelyeket követnünk kell. Ha azonban a saját magunk útja végtére ugyanahhoz a célponthoz vezetett bennünket, mint őt, ezt mégis észre kell vennünk, még ott is, hol a közbülső tagok nincsenek meg és az összefüggés kétségesnek látszhat.

Faust a magába zárkózott tudásnak és töprengésnek ki nem elégített állapotából, melyben nem szabad remélnie, hogy az igazság biztos birtokába jusson és amelyben a valóságot megragadni nem tudja, a cselekvéshez menekszik. Még mielőtt a szerződést Mefisztofelesszel megkötötte volna, Goethe, bizonyára azzal a szándékkal, hogy a második rész későbbi fejleményeit előkészítse, abban a (később odakapcsolt) jelenetben vezeti őt elénk, melyben János evangéliumának fordítására vállalkozik. Fennakad a „logosz”-nak sokszor megvitatott fogalmán: „Kezdetben vala az ige.” Az ige csak jele az ő értelmének, ennek kell értetődnie; valamely ige értelme fogalom, vagy, midőn megtörténőre vonatkozik, természettörvény, mely, miként láttuk, midőn maradandónak, hatékonynak fogjuk fel, erőnek nevezendő. Ekként az igéről az értelemre és az erőre való átmenetben, amelyet Faust fordítási kísérletében tesz, első sorban a fogalomnak összefüggő továbbképzése rejlik. De az erő sem elégíti ki őt, már most határozott gondolatszökellést tesz:

Mir hilft der Geist, auf einmal seh ich Rath
Und schreib getrost: Im Anfang war die Tat.

Faust I. rész

A szellem, lám, mégiscsak segitett!
S bátran leírom: »Kezdetben volt a tett.«

Jékely Zoltán és Kálnoky László fordítása

Az evangélium helye bizonyára a teremtő szellem ősállapotára vonatkozik, de Faust saját megnyugvását keresi és erre nézve reménységet talál ebben a gondolatban, mely az ördögi kutyára fokozott rossz hatással van, mert úgy látja, hogy áldozata mentő nyomra talált. Nem hiszem tehát, hogy Goethe Faustot itt csak a világteremtés aktusa iránti elméleti érdeklődés révén felindítva akarta elénk vezetni, hanem inkább az igazság útjai iránt való szubjektív szomja révén.

Eme jelenetnek ismeret-elméleti párja már most abban áll, hogy a filozófiai iskolák abbeli fáradságának, hogy a valóság létezéséről való meggyőződést megállapítsák, mindaddig, míg csak a külvilág passzív megfigyeléséből indultak ki, eredménytelennek kellett maradnia. Hasonlatokból álló világukból nem vergődtek ki; nem ismerték meg, hogy az embernek az akarattól függő cselekvései ismeretforrásainknak nem nélkülözhető részét teszik. Láttuk, hogy érzéki benyomásaink csak jelbeszéd, mely bennünket a külvilágról tudósít. Nekünk embereknek először is ezen jelrendszer megértését kell megtanulnunk, és ez oly módon történik, hogy cselekvéseink sikerét megfigyeljük és ezáltal megtanulunk különbséget tenni érzéki benyomásaink azon változásai között, melyek akaratbeli aktusainknak engednek, s azok között, melyek akaratunktól függetlenül állnak be.

Hogy ezen az úton a valóság ismeretére jutunk, és hogy miként jutunk reá, ezt más helyen fejtettem ki.6 Itt elvont gondolatkörökbe nagyon messzire vezetne bennünket; legyen elég a tény, hogy az érzékek fiziológiájára támaszkodó ismerettannak is oda kell utalnia az embert, hogy cselekvéshez lásson, ha a valóság iránt meg akar bizonyosodni.

  • 6 Vorträge und Reden, II. (Die Thatsachen in der Wahrnehmung.)

Meg kell még említenem Goethének egy másik allegóriai alakját, nevezetesen a Föld szellemét a Faustban, melyre már korábbi alkalommal utaltam. Szavai, melyekkel saját lényét jellemzi, oly tökéletesen illenek a természettudományoknak egy másik legújabb koncepciójára, hogy az ember alig szabadulhat meg a gondolattól, hogy eme koncepcióról való vélekedéssel van dolgunk. A szellem ezt mondja:

In Lebensfluten, im Tatensturm
Wall’ ich auf und ab,
Wehe hin und her!
Geburt und Grab,
Ein ewiges Meer,
Ein wechselndes Wehen,
Ein glühend Leben,
So schaff ich am laufenden Webstuhl der Zeit,
Und wirke der Gottheit lebendiges Kleid

Faust I. rész

Az életárban, tettek viharán
lényem fel- s lejár,
ide-oda száll.
Születés, halál,
apály s dagály:
cserélve érlelt
örökös élet!
És zúg a szövőszék, az idő, s azon én
igy dolgozom Isten eleven köpenyén.

Jékely Zoltán és Kálnoky László fordítása

Jelenleg tudjuk, hogy a világ az energiának vagy hatásra képes hajtó erőnek el nem pusztítható és meg nem szaporítható készletével van ellátva, mely a legkülönbözőbb és folyton változó alakokban jelenhetik meg, hol mint fölemelt teher, hol mint mozgatott tömegek lendülete, hol mint hő vagy kémiai rokonság, és így tovább, mely ebben a változandóságban minden hatásnak ható eleme úgy az élő lények mint az élettelen testek országában.

Annak felismerése, hogy az energia értéke állandó, csíráiban már a múlt században is megvolt, s lehetséges, hogy Goethe e csírákat ismerte. A tőle származó egyidejű értekezésekkel (Die Natur, 1780) való összehasonlítás talán inkább azt sejteti, hogy a Föld szelleme a szerves élet képviselője a Földön, mihez persze az „ein glühend Leben” szavak rosszul illenek. A két föltevés nem mond szükségképpen egymásnak ellen, mivel úgy Robert Mayer mint én magam is az energia állandósága törvényének általánosítására éppen az életfolyamatok általános jelleme fölötti elmélkedés révén jutottunk.

Igaz, hogy a maradandó energiakészletet immár nem szoríthatjuk többé földi korlátok közé, hanem legalább még a Napra is ki kellene terjesztenünk. Mindazonáltal nem kell, hogy a költő valamely sejtelme minden részletben pontos legyen.

Elmélkedéseink végeredményét ekként foglalhatnók össze: ahol olyan feladatok forognak szóban, melyek a szemléleti képekben kifejezésre jutó költői divinációkkal megoldhatók, a költő képesnek mutatkozott a legfelsőbb eredményekre; ahol azonban csak a tudatosan alkalmazott induktív módszer vezethetett volna sikerre, hajótörést szenvedett. De megint ott, ahol az ész valósághoz való viszonyának legfelsőbb kérdéseiről van szó, a valósághoz való egészséges ragaszkodása megóvja őt tévedésektől és biztosan vezeti oly fölismerésekre, melyek az emberi elme határát érik.

Cz. A. [Czógler Alajos] fordítása

Johann Wolfgang von Goethe
Johann Heinrich Lips · rézkarc · 1791
Hermann von Helmholtz
Hans Schadow · 1891 · olaj, vászon

Hermann Ludwig Ferdinand von Helmholtz (1821–1894) – német orvos és fizikus. Több tudományterületen is maradandót alkotott. A fizikában az energiamegmaradás törvénye, elektrodinamikai, termodinamikai kutatások, és a termodinamika mechanikai megalapozása fűződik nevéhez. A fiziológia, neurofiziológia területén meghatározta az idegimpulzusok sebességét, a szem és a látás matematikai modelljével, a térlátással és a színlátással foglalkozott, továbbá a hallás kutatásában a hangok magasságának és erősségének észlelésével. Feltalálta a szemfenéktükröt.

Filozófusként tudományfilozófiával, az észlelés törvényeinek és a természet törvényeinek kapcsolatával, az esztétika tudományával és a tudomány társadalomra gyakorolt hatásával is foglalkozott. Munkássága során végig meghatározó volt az empirista szemlélet.