Hemingway és a császármetszés

dr. Szabó András
orvoslás, szülés, Ernest Hemingway
szóelválasztás

Az anyaság, a terhesség, a szülés a közvélekedés szerint nagyon is konvencionális és hétköznapi történések, amelyekkel valamilyen vonatkozásban minden ember szinte nap mint nap találkozik. Mégis ritkaságnak számít – főként a legújabb korban – művészeti ábrázolásuk, megjelenítésük. Melocco Miklós, aki több állapotos nőt és szülést ábrázoló szobrot is készített, mondta egy interjúban:

Nem értem, hogy másokat miért nem izgat annyira, mint engem. Lehet, hogy nemcsak a keresztény szemérmesség, nemcsak a külső cenzúra tehetett arról, hogy a willendorfi Vénusz után szinte egyáltalán nem voltak termékenységábrázolások? Talán nem tartották a terhes nőt szépnek. Vagy nem tartották képnek.

Ha e kört a műtétes szülésekre (fogó, császármetszés) szűkítjük, már igazán a raritások birodalmába jutunk. A császármetszés modern képzőművészeti ábrázolására szinte nem is tudok más példát felhozni, mint Diego Rivera A régi és új orvoslás című freskóját, amelyet több változatban is megfestett.

A régi és új orvoslás
Diego Rivera · Freskórészlet · Hospital de la Raza, Mexikó

A szépirodalomban való búvárkodás eredménye is szerény. Mihail Bulgakov elmesélte, hogy fiatal friss diplomás vidéki orvosként Döderlein könyvének útmutatásai alapján próbálkozott fogóműtéttel és harántfekvéses magzat fordításával. Thomas Mann 1918–1919-es naplójában feljegyezte felesége, Katja nehéz hatodik szülését, amely fogóműtéttel fejeződött be.12 Ebben a vonatkozásban különös érdeklődéssel kell fordulnunk Ernest Hemingway felé, aki egy novellájában és egy regényében is írt a császármetszésről. Mindkét esetben – mint általában – saját élményeit dolgozta fel, de az irodalomtörténet ezek részleteivel eléggé mostohán bánik.3

  • 1 Lauritzen, C.: Frauenschicksale im Lichte der schöngeistigen Literatur. Geburtshilfe und Frauenheilkunde 55 (1995) 96–105. p.
  • 2 Engelhardt D.: Schwangerschaft und Geburt in der Literatur. Geburtshilfe und Frauenheilkunde 52 (1992) 372–7. p.
  • 3 Sükösd M.: Hemingway világa. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1977.

Ernest Hemingway 1899. július 21-én született Oak Parkban, a Chicago melletti konzervatív kisvárosban, dr. Clarence Hemingway és Grace Hall második gyermekeként. Egy 1944-ben született leszármazott, Ingeborg Brigitte Castel a családfát II. Henrik (1133–1189) angol királyig vezette vissza. [A szülőház is említést érdemel, az a Frank Lloyd Wright (1869–1959) tervezte úgynevezett préri stílusban, aki a XX. századi építészet egyik meghatározó alakja lett.] Az apa mai fogalmaink szerint családorvos volt, de korához képest kiemelkedő szülészeti ismeretekkel és gyakorlattal rendelkezett. Dolgozott a chicagói St. Mary kórházban, a rochesteri Mayo Klinikán és elvégzett egy négy hónapos szülészeti tanfolyamot a New York Lying In kórházban. Háromezer szülést vezetett le, beleértve saját feleségének hat szülését. Dr. Hemingway 1898-ban világra segítette első lányát, Marcelline-t, amikor a szülést vezető orvos szívinfarktust szenvedett Grace vajúdása alatt. Az apa hóviharban érkezett haza, ellátta az orvost, érzéstelenítőt adott feleségének és elvégezte a fogóműtétet. Egy ideig természetesnek tűnt a családban, hogy Ernest követi apját hivatásában, a családi hagyomány szerint már gyakorolta is az aláírását mint „MD”, de a dolgok, szerencsénkre, egészen másként alakultak.

Egy alkalommal apját vajúdó indián nőhöz hívták, és magával vitte a fiatal Ernestet is. Valószínűleg nem számított olyan drámai eseményekre, amelyek bekövetkeztek, de a kezdő író számára a megrendítő élmény jól jött. Az 1925-ben A mi időnkben címmel megjelent novelláskötet Indiántábor című elbeszélésében meséli el a történteket, amely a születés és halál, szenvedély és szenvedés útvesztőjébe kalauzolja hősét. A vajúdó indián asszonyt csak a császármetszés mentheti meg. Az orvos bicskával, érzéstelenítés nélkül végzi el a műtétet. Bár a beavatkozás sikerül, a férj, aki három napig egyfolytában hallgatja felesége jajgatását, egyik fülétől a másikig borotvával átvágja a saját torkát. Az elbeszélés híressé vált mondatai: „– Nehéz meghalni, papa? – Nem, azt hiszem, elég könnyű, Nick. Minden attól függ.” A kötet meghozta a fiatal író számára az első sikert.

Ernest Hemingway 1921-ben vette feleségül Hadley Richardsont. Mivel gyermeket vártak, 1923 nyarán visszatértek Párizsból. Október 10-én hajnali kettőkor született meg gyermekük rövid, háromórás vajúdás után a torontói Wellesley Kórházban. Ez a könnyű, rövid szülés éles ellentétben áll későbbi két gyermekének születésével. Az író 1927-ben elvált, és feleségül vette Pauline Pfeiffert. 1928 júliusában Ernest konzultált édesapjával Pauline közelgő szüléséről, aki felajánlotta segítségét, de ezt a házaspár visszautasította. Ekkor az apa a kansasi dr. Guffeyt ajánlotta.

Pauline Pfeiffer, a második feleség

Dr. Don Carlos Guffey a pennsylvaniai egyetemen végzett 1905-ben. Ezt követően a kansasi egyetemre került, ahol 1911-ben a szülészeti és nőgyógyászati tanszék vezetője lett. 1924-től dr. Guffey kapcsolata az egyetemmel megromlott, mivel a város kórházaiban egyre inkább saját praxisával foglalatoskodott. Kiemelkedő specialistájává vált a szülészetnek, kiszolgálta a város legtehetősebb embereit. Udvarias, figyelmes és mindig elérhető volt. 1928. június 28-án tizennyolc órás sikertelen vajúdás után dr. Guffey császármetszéssel világra segítette Patrick Hemigwayt a kansasi Research Kórházban. Az újszülött 9 fontot és 5 unciát nyomott (4224 g), tehát nyilvánvaló téraránytalanság volt a műtét javallata. A hagyomány szerint a férj jelen volt a műtőben. A büszke apa Maxwell Perkinshez, a Scribner szerkesztőjéhez intézett levelében ezt írta: „Pauline-nek nagyon kellemetlen szülése volt császármetszéssel.” Hemigway ezt az élményét használta fel a Búcsú a fegyverektől című regényében. Bár Catherine Berkley modellje Agnes Hannah von Kurowsky, a Milánóban megismert vöröskeresztes nővér volt, a császármetszés motívumát második feleségének szülése szolgáltatta. Catherine műtét utáni elvérzéses halála pedig realisztikusabb befejezés volt a gyakori halálozás és a szülészeti ismeretek fényében.

A szülés akkoriban nem volt veszélytelen vállalkozás, a halálos veszedelem százszorosa volt a mainak. Az anyai mortalitás a húszas évek Amerikájában 100 000 szülésre vetítve 800 volt, míg jelenleg nyolc. A veszélyeztetettség még inkább vonatkozik az antibiotikuméra előtti császármetszésekre.

Hemingway fizetségképpen a szülés levezetéséért egy prezentációs példányt (harmadikat a tízből) adott orvosuknak a Búcsú a fegyverektől című könyvéből, amelyet így dedikált: „Dr. Don Carlos Guffeynak nagy csodálattal és hálával a császármetszés emlékére, amelyet nagyszerűen végzett el és pompás kimenetelű volt…”

Ernest Hemingway Patrick fiával…
…és Gregory fiával

Ernest és Pauline 1931-ben ismét visszatértek Kansas Citybe, és november 12-én dr. Guffey világra segítette egy újabb császármetszéssel Gregoryt, Hemingway harmadik gyermekét. A műtét most is szerencsésen végződött. Az apa a Death in the Afternoon kéziratával ajándékozta meg orvosukat, akivel időközben barátság is kialakult. A kéziratot dr. Guffey 1956-ban 13 000 dollárért adta el. Guffey és Hemingway kapcsolata még évekig folytatódott, szórványos levelezés és még néhány dedikált kötet tükrözte a kapcsolatot.4

  • 4 King, C. R.: Obstetrics and Ernest Hemingway. Obstetrics and Gynecology 74 (1989) 117–20. p.



„Ezen a héten valahogy brutálisak a nők, nem a Paula és nem a síró vörös hajú, hanem csak általában, Tóth Krisztina Miserere című novellájával, amit kötelezőként kellett olvasni és ahol folyik a vér, ugrálnak a csonkolt békák, szart hány az egyik főszereplő, a szemináriumi évfolyamtársak, akik a presentation keretében kitalált és igaz történeteket mondtak el, hogy a többiek tippeljenek, igaz-e hamis-e, az egyiknek kitépte valami hülye kissrác a kezéből az infúziós tűt a gyerekosztályon, és a blood was running into puddles, a másik rácsapta a hüvelykujjára a kocsiajtót és spriccelt a vér (ez volt a két igaz történet), a harmadik pedig elmeséli, hogy hogyan kellett kislányként először elvágnia vidéken a tyúk nyakát a leveshez, ahol persze a nagymamájával együtt derékig véres volt (hamis történet (!)), egy Margaret Atwood versben horgászhorog akad bele a szemgolyóba (irodalom szeminárium), és a Hemingway novella-elemzésnél semmiképpen sem az apa–fiú kapcsolat toposzára utalt az a tizenvalahány lány, hanem a szülő nő vaginájából és az öngyilkos férj nyakából folyó vérre reflektáltak, dö szimböl of lájf end desz, dö blad, dö blad, dö blad, valahogy mindenki vérzik, anyám nyomkodja ki a halántékomon a pattanást, hú jön a genny, jön a vér, hú, de véres, a két hüvelykujja körmén ott a kis vér, amit kipasszírozott belőlem, mindenki vérzik és biztosan nem a menzesz okozta első szindróma ez, hanem valami kis szadizmus, ahogy szégyenlősen és kíváncsian tapicskolnak a vérben, persze mindez nem komoly. De azért elbizonytalanodtam.”

Részlet Kismar Cona [Iváncsics Bernát] irodalmi blogjából

Függelék

Indián tábor

Ernest Hemingway

(Részlet)

Benn faágyon fiatal indián asszony feküdt. Két napja próbálja már a gyerekét megszülni. A tábor valamennyi öregasszonya segédkezett neki. A férfiak kivonultak az útra, ott ültek a sötétben, s dohányoztak, távol az asszony lármájától.

Éppen felsikoltott, mikor Nick és a két indián belépett a kunyhóba, apja és George bácsi után. Az alsó ágyon feküdt, nagy dagadt teste felnyomta a takarót. Fejét oldalra fordította. A felső ágyon hevert a férje. Három nappal ezelőtt igen csúnyán megvágta baltával a lábát. Pipázott. A szobában nagyon rossz szag volt.

Nick apja megparancsolta, hogy tegyenek vizet a kályhára, s amíg a víz melegedett, ú Nickkel beszélgetett.

– Ennek az asszonynak gyereke lesz, Nick – mondta.

– Tudom – mondta Nick.

– Nem tudod – mondta az apja. – Ide figyelj. Most van abban, amit vajúdásnak hívnak. A kisbaba meg akar születni, s az asszony is meg akarja szülni. Minden izma azon igyekszik, hogy a baba megszülessen. Ez történik olyankor, amikor jajgat.

– Értem – mondta Nick.

Éppen akkor felkiáltott az asszony.

– Ó, papa, nem tudsz neki adni valamit, amitől abbahagyja a jajgatást? – kérdezte Nick.

– Nem. Nincs semmi érzéstelenítőm – mondta az apja. – De a jajgatás nem érdekes. Én nem is hallom, mert nem érdekes.

A férj a felső ágyon a fal felé fordult.

A konyhán dolgozó asszony intett az orvosnak, hogy forró a víz. Nick apja kiment a konyhából, s úgy a fele vizet átöntötte a nagy üstből a mosdótálba. Zsebkendőből kibugyolált különböző dolgokat, s beletette őket a vízbe, amit az üstben hagyott.

– Ennek forrni kell – mondta, s dörzsölni kezdte kezét a mosdótál forró vizében egy darab szappannal, amelyet a táborból hozott magával. Nick nézte az apja két kezét, amint egymást dörzsölik a szappannal. Apja nagyon alaposan és gondosan megmosta a kezét, s közben beszélt.

– Tudod, Nick, a kisbabáknak fejjel előre kell születniük, de néha nem így születnek. Ha nem, olyankor egy csomó bajt csinálnak mindenkinek. Lehet, hogy ezt az asszonyt meg kell operálnom. Nemsokára megtudjuk.

Mikor megfelelőnek találta már a kezét, bement és munkához látott.

– Hajtsd föl azt a takarót, légy szíves, George – mondta. – Nem akarok hozzányúlni.

Később, mikor operálni kezdett, George bácsi és három indián fogta le az asszonyt. Az megharapta George bácsi kezét, és George bácsi azt mondta: – Átkozott indián szuka! – és a fiatal indián, aki csónakon áthozta George bácsit, nevetett rajta. Nich tartotta a mosdótálat apjának. Hosszú ideig tartott a dolog.

Apja felemelte az újszülöttet, és megütögette az arcát, hogy megindítsa a lélegzést, aztán átadta az öregasszonynak.

– Fiú, látod Nick – mondta. – Tetszik az asszisztensmesterség?

– Tetszik – mondta Nick. Félrenézett, hogy ne lássa, mit csinál az apja.

– Ez az. Most már jó lesz – mondta az apja, és valamit a mosdótálba tett.

Nick nem nézett oda.

– Most még néhány öltés kell – mondta az apja. – Ha akarod, megnézhetek, Nick, ha nem, nem. Összevarrom a vágást, amit csináltam.

Nick nem nézte. Kíváncsisága hosszú időre lelohadt.

Apja befejezte és felállt. George bácsi és a három indián férfi is felállt. Nick kivitte a mosdótálat a konyhába.

George bácsi a karját nézegette. A fiatal indián visszaemlékezően mosolygott.

– Teszek rá egy kis hiperoxidot, George – mondta az orvos.

Az indián asszony fölé hajolt. Az már nyugodt volt és nagyon sápadt. Szemét lecsukta. Nem tudott sem arról, mi lett az újszülöttel, sem másról.

– Reggel visszajövök – mondta az orvos, és felegyenesedett. – Délre itt kell lennie az ápolónőnek St. Ignace-ból, ő majd hoz mindent, amire szükségünk van.

Izgatott és beszédes volt, mint a labdarúgók mérkőzés után az öltözőben.

– Ez az orvosi lapba való, George – mondta. – Császármetszés zsebkéssel, és a varrás viaszolt horgászelőkével.

1924

Szász Imre fordítása

Forrás

LAM (Lege Artis Medicinæ) 2005/11. 860–861. p.