Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága

I. rész
Herman Ottó
biológia, ornitológia, Herman Ottó

A véletlen adta a kezembe Herman Ottó alábbi kötetét, melynek sok évtizedig lappangó kézirata mintha egyenesen ezekre a hasábokra íródott volna. Azonban a tanulmány „A magyaros szellem biológiai hajlandósága” fejezetét elhagytam. A „Burns madarai, Lévay József fordítása nyomán” címet viselő rész az elavult fordításra való hivatkozások miatt átdolgozásra szorul, ráadásul az oldalszámokat — egy korszerűbb Burns-fordítás alapján — a hivatkozott szövegrészekkel kellene közreadni. A helyesírást — ahol ennek stiláris következményei nem voltak —, a mai szabályokhoz igazítottam. Köszönettel illeti Kakasy Éva grafikusművészt az illusztrációk közlésének engedélyezéséért, továbbá Őry Júliát a digitalizálás közben keletkezett hibák jelentős részének kijavításáért. Minden egyéb hiba az én lelkiismeretemet terheli. — A szerk.

Beköszöntő szó

Régóta meggyőződésem, hogy természethistóriai irodalmunknak egyik legnagyobb baja a nyelv szellemének megfelelő mesterszók nagy szegénységében rejlik, és hogy a legnagyobb bajjal legalábbis egyrangú — ha nem nagyobb — az, hogy irodalmunk e része majdnem kivétel nélkül idegen szellem befolyása alatt áll, s így idegen szellemben szól az olvasóhoz. A két baj kölcsönös.

De éppen oly régi meggyőződésem az is, hogy a bajnak, mint meglévőnek, akár ezerszeres felmutatása, a róla való okoskodással együtt — ha könnyít is az író lelkén — a bajt magát nem hárítja el; és hogy éppen azért az, aki a baj orvoslásához hozzá akar járulni, keresse fel azokat a forrásokat, amelyekből a gyógyító szer buzog; sőt keresse föl azokat is, amelyekre a tudományos irodalom, megszokás révén, nemigen gondol: ne rettenjen vissza az esetleges eredménytelenség gondolatától sem, mert a tagadó elemben is legtöbbször nagy tanúságok rejlenek.

Ez vitt reá már régen bizonyos megfigyelésekre, amelyek arra vonatkoztak: vajon a természeti tünemények miféle sorozatai azok, amelyek iránt a nép kiválóbb vonzódással viseltetik és amelyek e vonzódás során bejutottak magába a nép szellemébe, hol azután mint népies ismerettudás, mint példabeszéd, hasonlat, szólásmód stb. megnyilatkoznak, nyelvi tekintetben pedig mindenesetre oly szóanyagot teremtenek és fejlesztenek, amelyet a szó legszorosabb értelmében vett tudományos irodalom is tekintetbe tartozik venni, így tehát segíthetnek — legalább részben — azon a bajon is, amelyre mint elsőre, rámutattam.

De ilyen megfigyelések másra is vetnek világot, ami a tudományra nézve egyáltalában érdekes; kiválóan fontos pedig akkor, ha a tudomány mívelése, már a nyelvnél fogva is, egy nemzet közmívelődésére fejlesztő hatást akar gyakorolni, s kell is, hogy gyakoroljon.

E megfigyelések világot vetnek a nemzet szemlélődésének sajátosságaira is, melyek nemzetről nemzetre véve különbözők és a különbség mellett sok, részben igen finom árnyalatban nyilatkoznak.

Ilyen nézetek vezettek arra, hogy már jó harminc évvel ezelőtt írtam egy cikket, melynek címe ez volt: Természetrajz — Nemzeti szellem.

  • Természetrajzi Füzetek 1877. I. füzet, 207. p.

Vizsgálódásaim, amelyekből a cikk eredt, akkor a tiszta népies körében mozogtak, és noha nem nyúlhattam oly mélyre, mint óhajtottam és amint szükséges is volt volna, mégis felállíthattam egy tételt, amelynek helyességét későbbi kutatásaim mindinkább bizonyították, s amely tétel mellett e kis mű is bizonyságot akar tenni.

A kutatás az állatvilágot illette, a tétel pedig így hangzott:

„A biológiai elem az, amelyet a magyar szeret és keres, mely szelleme, szemlélődése sajátságának legkedvesebb, amellyel még arra is rá lehet venni, hogy az orizmológiai — alaktani — szárazságokkal megbarátkozzék”.

  • Uo. 211. p. Ez a cikk avval együtt, mely uo. A műnyelv kérdése cím alatt megjelent, szélesebb körben is hatott; tüzetesen méltatta a Nyelvőr és Túri Mészáros István, lásd A nép nyelvének ügye a nyelvújítás óta. Budapest, 1885.

Ezt az ügyet azóta is tőlem telhető módon figyeltem és ápoltam. Rávetettem magamat a nyelvújítás előtt kelt természetrajzi irodalom kutatására; de egyéb forrásokra is, amelyekben az idetartozó elemeket bárcsak sejthettem is. Mindenütt kicsillámlott a biológiai jellem. Teljesen felfogtam, hogy miért választotta Miskolczi Gáspár éppen Franzius Farkas művét fordításra, hogy Egy jeles Vadkert címen a magyarságnak használjon: tetszett a tősgyökeres magyarnak, hogy az állatok biológiája úgy szerepel ott, hogy az emberek „kiábrázolására” is alkalmatos.

  • A fordító bevezetője 1691-ben kelt.

De ez nem elégített ki, mert rendszeres is volt, holott én a szellemet közvetlen és legsajátosabb nyilvánulásában, alakjában kerestem.

Mint mindenki, magam is tudtam, hogy minden nemzetnek, így a magyarnak is megvannak a maga költői: igazi költők, kik mélyen bevették magukat a nemzet lelkületébe — miért? mert belőle keltek, mélyen beláttak abba, szóval össze voltak forrva vele, és így vagy azt nyilatkoztatták meg, ami bár csak sejtelemszerűen is élt a nemzet lelkületében, vagy magasabbra fejlesztették azt, amit a nép elemibb alakban teremtett, vagy végre teremtettek is, olyat, amit a lelkület bevett, ami azt emelte, nemesítette; szóval, akik mélyen és tartósan hatottak és hatni is fognak messze jövőkig.

Ennek a mély és tartós hatásnak alapföltétele természetesen az, hogy a költő a nemzet szellemének belső lényét föl bírja fogni, ki bírja fejezni, és hogy minden alkotása, akár műfaj, akár tárgy és annak felfogása tekintetében, ennek a belső lénynek megfeleljen, vagyis azt kifejezze, illetőleg magasabbra fejlessze.

Így tekintvén a dolgot, már régen megfogamzott bennem az a gondolat, hogy költőink közül azokat, akiknek valóban korszakot alkotó, mély hatását tagadni lehetetlen, s akiknek irataiból a természet mély szemlélése, igazán benső szeretete sokszorosan kisugárzik, egy természethistóriai jellegű tanulmány tárgyává teszem, azt kutatva, és ha lehet meg is állapítva: vajon mi jellemzi szemlélődésüket, és vajon tárgy szerint milyen viszonyban állanak ismereteik a nép szelleméhez és végre a természethistóriához, mint tudományszakhoz?

A feladatot nem úgy fogtam fel, hogy a természethistóriai kutatás módszereiből kiindulva, ebben az irányban majd bírálatot fogok gyakorolni, hanem úgy gondoltam a dolgot, hogy azokat az élet igazságokat, amelyekhez a tudományos módszer magát a tudományt juttatta, egybevetem azokkal, amelyeket a költők nem kutatás, hanem közvetlen behatás révén mintegy ösztönszerűen igazságoknak láttak vagy látni véltek.

Az a tanúság, amelyre törekedtem, csak az utóbbiból merítheti igazi értékét; mert az a költő, aki természethistóriai tanulmányok alapján írná természeti képeit, saját egyéni felfogását és módszeresen fegyelmezett tudását mutatná ki csupán; holott az a költő, ki azt használja fel, ami a köztudatban is mint természeti kép él, aki ezt a behatás közvetlensége alatt fejti ki, a saját szelleme mellett a nép szellemét is kitárja előttünk, megoktat aziránt, mi a nép szellemére hatással van és evvel megoktat egyszersmind a nép szemllődésének sajátos irnyára is.

De a mód megállapítása nem volt könnyű feladat; már azért sem, mert a legnemzetibb költőnek is megvannak, sőt kell is, hogy legyenek a maga egyéni hajlamai, sajátságai. Amit az egyik szeretettel karol fel, amiből sokszor kultuszt csinál, azt egy másik alig érinti; holott a tanúság becsét éppen az növelheti, ha kitudjuk: hogyan fogják fel a különböző lelkületű költők ugyanazokat a jelenségeket és tárgyakat, és mi az, ami reájuk hatást gyakorolt, találkoznak vagy különböznek-e bizonyos felfogásban, irányzatban, minőben és miért?

Már évekkel ezelőtt kezdtem jegyezgetni, mégpedig úgy, hogy mindazt, ami legjobb költőink irataiban a természet jelenségeire vonatkozik, kijegyezgettem; de abbahagytam, mert a dolog annyi időt kívánt volna, amennyivel nem rendelkeztem; hozzá hamar meggyőződtem arról is, hogy egyetemes irányban haladva, határt nem szabhatnék, mégpedig semmiképpen.

A véletlen azonban közbevetette magát: a Királyi Magyar Természettudományi Társulat megbízott A madarak megírásával, s nekem legott nagyobb gondot okozott és okoz a nyelv és a szellem, mint a tárgynak tudományos oldala, amelyre nézve az épp oly remek, mint terjedelmes ornitológiai világirodalom a képzelhető leggazdagabb forrás.

Ám helyes magyarsággal és magyar szellemben írni a madarakról, ez a feladatok feladata!

Ekkor villant meg agyamban az a gondolat, hogy hiszen a magyar költészet korszakot alkotó, megingathatatlan háromsága: Arany, Tompa, Petőfi nagy szeretettel viseltettek a madarak iránt; a gólyát mind a három költő külön költemény tárgyává tette; hozzá a madárvilág már szervezeti alapon is jól meghatárolható; sok alakja olyan, hogy bármilyen legyen a költő lelkületének az alaphangulata, azt szükségképpen felkarolja, kínálja vele az élet, a természet, a példabeszéd, a szólásmód, a népdal; ki sem térhet előle. Sok képet már ismertem is, mi nagyon biztatott, s megkönnyítette az elhatározást, amelyet nyomban a tett követte.

Egyelőre csak Arany madárvilágával tettem próbát, melynek az volt az eredménye, hogy a költő negyvennégy madáralakot ölelt fel, azt népies szellemben, realisztikus felfogással, mondhatni plasztice tárgyalja, s különösen a biológiai elemekben éppoly erős, mint hű; hozzá a kitűnő leíró mesterszónak valóságos forrása.

Az eredmény felbiztatott, hogy Tompát is elővegyem, ki ötvennégy madáralakot ölelt fel, azt lelkülete alaphangulatának megfelelően, részben allegorikusan is fogja fel; de azért a biológia ellen sem vét.

Ezután következett Petőfi, ki harminckét madáralakot adott, sokszor csapongó, fantasztikus, szubjektív felfogással tárgyalva; de ott, ahol bizonyos behatások alatt tüzetes képet rajzol, realisztikus, a biológiai elemekben erős és hű.

Mind a három költő az Alföld madárvilágában találkozik, mondhatnám ölelkezik; és mind a három költő reátanít a tipikus magyar szemlélődés mellett, annak elhajlására is, abban a mértékben, amelyben a nemzeti szellem beveszi tudniillik a reális alapon nyugvó biológiának költői színére.

Amennyire tőlem csak telhetett, azon voltam, hogy a költő triászt szembeállítsam a népköltéssel, hogy a szellemet a szellemmel összemérhessem, s kivonhassam a végső tanúságot.

Már-már azon voltam, hogy a kész tanulmány kiadásáról gondoskodjam, amidőn még egy új elemre is tettem szert.

Ezt az új elemet egy jó barátom kiváló érdeklődésének és készségének köszönöm. Nem kevesebb az, mint azoknak a példabeszédeknek az összeállítása, amelyek a madarakra vonatkoznak, s a függelékben foglalnak helyet. A gyűjteményből azokat adom, amelyek a három költő madárvilágával egyeznek, mégpedig úgy, hogy az egyazon madárra vonatkozók a madár neve alá sorakoznak; a nevek betűrendben sorakoznak, hogy a költő madáralakjának nevéből kiindulva, a reá vonatkozó példabeszédek könnyen feltalálhatók legyenek.

E példabeszédek kritikai méltatását nem ismerem tisztemnek, sőt reám nézve nem is lényeges, annak eldöntése sem, vajon egy bizonyos példabeszéd a népelme szüleménye-e, vagy magyaros fordítása valamely, például latin eredetinek? Engem az utóbbi esetben a „magyarosság” vezet, tudniillik az, hogy az illető írót a példabeszéd megválogatásában is magyaros szelleme vezette, ha nem is mindég, de legtöbbször az.

Hogy példát is mondjak, Pázmány zamatos magyarságával ezt mondja:

Ha madárra tárgyolsz, íjadat ne pengesd.

Páriz-Pápai—Bod így adja latinul:

Non tundit nervum, qui vult transfigere corvum.

Fordítja pedig:

Nem pengeti az íjat, aki madarat akar lőni.

Grossinger pedig:

Aki varjat akar lőni, nem pengeti kézíját.

Kutatásom irányára nézve itt csak az a lényeges, hogy a madár figyel a zajra és menekül, s hogy ezt három magyar író felhozza, kit nyilván a biológiai mozzanat bírt reá.

És valóban a példabeszédeken végigmenve, azt tapasztaljuk, hogy azoknak is legnagyobb része biológiai elemeken nyugszik.

Avval zárom be köszöntő szavaimat, hogy azon az úton, amely csak elvétve szolgál természethistorikusnak is, sok élvezethez és még több tanúsághoz jutottam, s igazán örülnék, ha az utóbbiak másoknak is használnának.

Arany János, Tompa Mihály és Petőfi Sándor madarai

Arany János madarai

Arany János költői művei, bármely részüket vegyük is, mély és tartós hatást gyakoroltak és gyakorolnak a nemzetre, nemcsak, hanem nyelv és felfogás tekintetében valóban korszakot alkotnak, s e tekintetben nincs komoly véleményeltérés.

Az is igaz, hogy sokan istenítik a költőt; de alapjában véve kevesen vannak, akik számot tudnának adni róla, hogy miért. Az pedig bizonyos, hogy a mai kor a nemzet e költőjének nagyságát még csak sejti, ismerni még távolról sem ismeri.

Csak amidőn irodalmunk megéri azt, hogy e költő összes művei minden irányban magyarázva lesznek1, hogy az azokban rejlő nyelvkincs s az evvel együtt járó magyaros szellem nemcsak teljesen kidomborodik, hanem a magyar művelődés egészébe, mint a megelevenedett vér a szívből a szervezetbe át is származik, nagysága csak akkor fogja a kellő hatást gyakorolni, csak akkor válik majd fölfoghatóvá is.

  • 1Hogy mit tesz az Arany Jánost magyarázni, ezt szépen mutatja Lehr Albert, aki a Toldi egy részével megküzdött.

Arany minden ízében tipikus magyar, s ezt a bélyeget nem bírta módosítani az az ismeret, amelyet idegen forrásokból is merített: nem kölcsönzött sem formát, sem szellemet, hanem magyar és magyaros maradt.

A természet tüneményei iránt nemcsak élénk, hanem kiváló hajlandósággal viseltetett, akadnak műveiben helyek, amelyek a természethistória mívelőjét megragadják s a költő tanulmányozásába úgyszólván besodorják, különösen akkor, ha maga is keresi a nemzet szellemi sajátosságainak nyilvánulását. Ebben Arany igazán klasszikus.

Lássunk csak egypár helyet. Az első mindjárt Toldi — 1846 — első énekének első versszaka, helyesebben ennek első négy sora:

Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.

Aki a magyar szikes természetét ismeri, az előtt tiszta és világos, hogy a költő a szikesen valóban járt és figyelt arra az életre, amely a kopárságon mégiscsak ott van; mélyebb helyeiről, ahol a talaj még nedveses volt, ki-ki szálldosott az Epacromia thalossina — szöcske —, a teljesen meddőkről pedig az ilyen helyek alakoskodója — mimikri — az oedipoda szöcske.

Ez a kép tehát nem költői káprázat, hanem valóság, és éppen mert az, meg is teremti a hangulatot, amelyre a költőnek szüksége van; megteremti még a természetvizsgáló lelkében is, akire máskülönben hatást nem is gyakorolhatna.

Magában ez a hely is elégséges, hogy a költő állatvilága iránt felköltse a kutató érdeklődését. De ez a tetőpontra hág, amidőn a Családi kör állatalakjaival s avval a biológiai alappal ismerkedik meg, amely éppen hűségénél fogva teremti az est, majd az éj hangulatát, így:

Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.

Ez a bogár kétségkívül a Geotrupes stercorarius, mely alkonyat táján szárnyra és nászútra kerekedik, kit a fal fehérsége megtéveszt, amelynek koppanása a falu esti hangulatát valóban jellemzi. Az elhallgatás az, hogy a bogár földre hull s egy darabig kábultan veszteg marad. A Geotrupes az alkonyt úgyszólván bevezeti, s amint ez mindjobban és jobban ereszkedik:

Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek.

Nyilván: Bufo cinereus, B. variabilis s még későbben a Pelobates fuscus. A hasonlat finomságát az jellemzi, hogy ezek a békák szín és alak szerint a föld rögeivel valóban alakoskodó — mimikai viszonyban állanak, veszteg maradva különösen alkony táján alig vagy éppen nem vehetők észre, s amidőn rögös helyen mozdulnak, valóban úgy rémlik, „mintha lába kelne valamennyi rögnek”. De haladjunk tovább:

Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

Az alkonyatból akkor már este lett, mert ekkor csapong a denevér, sodorja az ereszt, hogy a rátelepedett rovart fölriassza s elkaphassa; a rom baglya, alkalmasint Strix flammea, mert ha kuvik volna, Arany ezt írná — szintén ekkor hallatja rikoltozását.

Tovább:

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.

Egy kép, mely nem szorul magyarázatra; az pedig, hogy a tehén szőre fehérlik, festi az est beálltát, amikor tudniillik már a fehérség is csak bizonytalanul látható.

Ballag egy cica is — bogarászni restel —
Óvakodva lépdel hosszan elnyult testtel,
Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.

Rendkívül finom, igazán rajzolni való kép, mely merő finom észlelésen alapul: a macska estefelé a fű közé veszi magát, hol csakugyan bogarászik, különösen amikor a Rhizotrogus bogár a földből kirajzik; aminek a késő est véget vet. A cica azután belopakodik.

Tovább:

Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,
Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.

Ismét egy rajzolni való természetes kép, mely a kunyhó estéjét nagy hűséggel jellemzi.

Itt találjuk azután még a „madárlátta kenyeret”, tudniillik amelyet a gazda a mezőről hazahozott, amelyet tehát a madár megláthatott; a kis nyulat, amelyre bukkant s amelyet gyermekeinek hazahozott — ezekre már csak öreg est idején kerül a sor. És amidőn már a lefekvés ideje, tehát éjnek éjszakája következik be, még ekkor is egy állat az, amely a hangulatot jellemzően festi:

Majd a földre hintik a zizegő szalmát…
S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.

E két hely elég arra, hogy Aranyban az állatok éles megfigyelőjét és hű rajzolóját fölismerhessük. És plaszticitását még az is tetőzi, hogy a népszellemet is jellemző biológiai iránynak hódol; nemcsak, hanem ennek — mint majd látni fogjuk — valóban tipikus képviselője; természetesen kiváló elméje magaslatán.

Már ebből is sejthetjük: hogyan fogta fel Arany a madarak világát. És a természet szeretetéből, amelyet már az idézett két helyen is meg kell éreznünk, következtethetjük azt is, hogy a madár Arany képeiben kiváló helyet foglalhat el.

Arany madárvilágának általános méltatásában szem előtt kell tartanunk azt, ami a népszellemről áll.

Tudjuk, hogy a nép költeményeiben — sokszor már az első versszakban is — madárral teremti meg a hangulatot, néha oly határozottan és jellemzően, hogy a költemény végét megsejtjük.

Így Kriza Vadrózsák című gyűjteményében2 ez a hely:

Száj le holló, száj le,
Száj alább egy ágra,
Hadd írjak levelet
Mind a két szárnyadra …
  • 2Vadrózsák. 14. p.

megsejteti velünk a siralomházat, éppen úgy, mint Aranynál a nagy csatát ez:

Mért vijjog a saskeselyű?
Mért szállong a turul s ölyű,
Hadintéző, baljós madár
,
Széles Dunának partinál?3
  • 3Keveháza.

Hogy a madár fekete, tarka vagy akármilyen színű, avval nem törődik a nép s nem törődik Arany sem, mert az dönt, hogy a holló az akasztófa madara, mely szemet váj; a saskeselyű, az ölyv pedig öldöklő, halál nyomán járó madár stb., a jellemzés tehát elsősorban a cselekvésből, másodsorban a madár szavából indul.

De mihelyt fordításról van szó, nyomban ott van az idegen szellem is. Így abban, amit Arany Mirza Shaffy-ból (Bodenstedt) fordított:

Kertjében a kis fülemile
Fejét búsan ereszti le:

Mi haszna, mond, szép énekem?
Az édes hang mit ér nekem,
Ha szürke tollaim helyett
Nem a rózsa szép színe fed!

Ez teljesen német szellem, mely minden igaz vonásban szűkölködik; kezdi a leeresztett fejen, bosszankodik saját énekén és — természetesen — megakad a „graues Röckchen” szegénységén, hogy elvégre is a rózsa színét megirigyelje.4

  • 4Így járt Arany a csörgőkígyóval is, mely a Dismál mocsár táján nem élhet.

Az effélét a magyar észjárás teljesen kizárja, és Arany maga két rövid sorban többet, mert igazat s hozzá szebbet mond a fülemiléről:

Fülemile szó, rejtett magány
Holdas, sejtelmes éjszakán —5
  • 5A magyar tánc.

A magyar nép, éppen úgy, mint Arany, nem törődik a pacsirta tollával, hanem igenis avval, hogy a szántóvető embert megörvendezteti, mert a tavaszt hirdeti — innen „szántóka” is6; a magyar költőt evvel hatja meg:

Volnék kis pacsirta, hogy zenghetne dalom
Harmatos, virágos, illatos hajnalon;
Hogy magasztos ének szárnyain lebegve,
Merűlhetnék mélyen a fényes egekbe.7
  • 6Arany is ismerhette, mert költeményében többször is „szánt” a pacsirta.
  • 7Hiú sóvárgás.

Vagy:

Kis pacsirta is szánt,
Mint a szegény költő, fényes levegőben:
Dalt zengve repült fel, dalt zeng a magasban…
Hallgat leesőben.8
  • 8Télben.

Csupa cselekvés, az utolsó vonásig tiszta való, és mégis legtisztább költészet is. A pacsirta égnek száll, s ekkor szól, leesőben pedig hirtelen elhallgat.

De erre sem szorul Arany, hogy világosan megmondhassa mit ért, mit akar? Igen jellemző a következő versszak, mely Vágy című költeményéből van véve:

Zeng fölöttem szózatos madárdal;

Ismerem én e madarat régen,
Dalt ezután is hoz az énnékem.

Egyszerü dal, egyszerü szív s lélek,
Sorsosi az avatag fedélnek!

„A fecske!” — kiált fel mindenki, s én hozzáteszem, hogy a Hirundo rustica L., mert ez keresi fel a viskók szerény fedelét. Tehát meg sem kell nevezni a madarat; biológiájának pár mozzanata tisztába hozza a fajt, még „tudományosan” is.


Haladjunk tovább. Arany sokszorosan felhozza az ölyűt, mely név vidékről vidékre más-más ragadozó madárra van alkalmazva; a kérdés az: miféle ragadozó madár az Arany ölyűje? Íme, itt van A lantos című versben:

Mint ölyűtől madárkák csoportja
Megrebbenve széled a bokorba.

Ez nyilván az Aecipiter nisus L., a karvaly, mely a tyúkot, galambot el nem bírja; de annál feltűnőbben vadássza az apró madarat, tehát „madárkát”. Így dől el a héja is A sárkány című költeményben:

De mint a széles szárnyu héja,
Midőn csirkét rabolni célja.

Ez nyilván az Astur palumbarius L., a galambász, mely a házak körül ólálkodik s leginkább csirkét rabol; nagy testű, tehát „széles szárnyú” is.

De nemcsak a szemével, hanem a fülével is élesen figyelt a költő, s összekapcsolta az igaz valót a költészettel. Ezt bizonyítja a Télben című költemény következő szaka:

Hullámzó vetés közt
Búvócskázik a fürj; suttog a nő: „vá-vá”,
Nyomon űzi a hím s három pitypalattyot
Örömmel kiált rá.

A megfigyeléshez nagy hűség, a tárgyhoz nagy szeretet kellett, hogy Arany a hangos — és így uralkodó pitypalatty mellett, a szerény vá-vá szólamot is kihallgassa; az ember szinte látja, hogyan állapodott meg a hullámzó vetés szélén, hogyan sütötte le szemét, milyen feszült figyelem tükröződött arcán, amidőn a szerény kis madarat kihallgatta. Ebben az irányban legtovább megyen akkor, amidőn a madár szavának értelmet ad, evvel pedig megteremti a költemény alaphangulatát, akárcsak egy muzsikus, ki puszta hangok összeállításával érzelmeket fest. Kiváló példa erre Vörös Rébék, hol a varjú folyton szól:

Künn egy varju mondja: kár!
Varju azt se mondja: kár!
Varju elkiáltja: kár!
Varju látja, mondja: kár!
Varju mind kíséri: kár!

Akár egy szonáta, mely el-elkalandoz, hogy alaptémája ismétlésével újból visszavarázsolja kedélyünket abba a hangulatba, amelynek keltése célja is.

Arany annyira magyar, hogy hiába viszi tárgya Vezúv tájára, mihelyt hasonlattal lehet legjobban kifejezni valamit, nyomban itthon terem. Igen jellemző Toldiban a következő hely:

Megszalad…
Mintha cseresznyefán seregélyhad csődül
De megint szétrebben puszta kereplőtül.

Bármerre fordulunk is, mindenütt a tiszta biológiára találunk, mely kerülve kerüli a ráköltést, s mindig azon van, hogy a tiszta valót a költészettel megaranyozza anélkül, hogy lényegét érintse, anélkül, hogy egy betűvel is magyartalanságba essék.

De nemcsak egyes alakok megfigyelése és rajza tanúskodik erről, hanem Arany ott is hű, ahol biológiai csoportokat ölel fel, amiről több hely tanúskodik; így Az ó torony következő helye is:

Rajta pihen a féllábu gólya,
Vércse, bagoly
örökös lakója,
Velök együtt a galamb is elfér,
Összeszokik, utoljára nem fél.

Lakott helyen álló romnak madárvilágát nem lehet igazabban jellemezni, mint ahogyan a költő jellemzi; beléértve az „összeszokást” is, mely valóban tényező, és csak a finomabban észlelő előtt nyílik meg. Hozzá még valóságos festés, például a gólya „féllábú”-sága, mert a madár rendesen így szokott pihenni.

Nem kevésbé hű az a biológiai csoport is, amelyet a költő a rétség madárvilágából szőtt be Toldijába:

Fölkereste fészkit a réti madárnak,
Szárcsa, vadrucának, bíbicnek, sirálynak;
Házukat feltörte és kifosztogatta

Valóban ezek fészkelnek, vagy inkább fészkeltek Nagyszalonta egykori rétségén.

Mit csinál a madár? és mit csinálnak a madárral? Ezekre rendkívül jellemzők a következő helyek a Toldiban:

Hé fiúk! amott űl egy túzok magában,
Orrát szárnya alá dugta nagy buvában;
Gunnyaszt
, vagy dög is már? lássuk fölrepűl-e?

Semmi kétség, hogy a szegény madár rajzát oly túzokon tanulta meg, melyet valamely udvaron fogva tartottak, mert így csakugyan siralmas egy alak; s hogyne kínálkozott volna a hasonlat, mikor a költő hőse is szakasztott ilyen helyzetben volt azon az udvaron? Hasonlóan éles megfigyelésen alapul ez is:

Gondolatim, mint a túzok,
Melynek összefagyott szárnya
,
Gyalog mennek a földszinén

Ez igazi alföldi hasonlat, mert csak ott teremhet meg az alapja, mely nem más, mint az, hogy amikor az úgynevezett ólmos eső összefagyasztja a túzok szárnyát és így a madár repülni nem tud, körülfogják lóháton a csikósok s lábon behajtják valami akolba, szóval kerített helyre; a szegény, tehetetlen madár halálra erőlködik, hogy szárnyra kaphasson, mindhiába.

A megfigyelés élessége és hűsége igen természetesen átszállott a szóra és kifejezésre, és Aranynál ott éri el tetőpontját, ahol szavaival valósággal rajzol, oly világosan, hogy figyelmesebb olvasója is, aki valamiképpen ismeri a természetet, tollat fogva kirajzolhatja az alakot.

Nem folyamodik, mint mások a V betűhöz, hogy például a darvak vonulási rendjét megmagyarázza, hanem Buda halálában így rajzolja ezt le szóval:

Egy daru, ék csúcsán, a falka vezére,

És e pár szó legott szemünk elé állítja a vonulási rend V alakját. Ám ennek még fokozata is van!

A Bolond Istók egy helyén a síkság képét írja le, és hogy a képnek azt is megadhassa, amit a tájfestő „levegőnek” mond, amitől a kép mélysége függ s amit a festő rendesen a felhők elrendezésével, ha pedig felhőtlen eget fest, leginkább madarakkal ér el, hogy tehát Arany is megadhassa a maga tájképének a mélységet, annak csöndes levegőjébe lege artis belérajzolja a madarat, így:

Különben a lég csöndes, néptelen;
Kék távolában itt-ott függ vala
Egy barna9 szárnyas a híg étheren,
Mint pár-szemöldök írott vonala.
  • 9Ez nem szín leírása, hanem ez a barnaság, amelyben távolban minden madár teste láthatóvá válik.

A szó után indulva az a szemöldökpár így néz ki:

és kétségtelen az, hogy a híg éter kék távolában a röpülő madár képe valóban ilyen, s hogy minden kornak leghíresebb tájképfestői is ilyennek látták, ilyennek rajzolták s ilyennek adták meg a csöndes, felhőtlen levegőégnek a mélységét.

Rendkívül érdekesek és igazán tipikusan magyarosak Aranynál azok a hasonlatok, amelyek alakokra vannak alapítva, s amelyeknek kihasználásában és következetes alkalmazásában a magyarság szinte páratlan. Ha ember alakjából indul, igazán tetőtől talpig zsákmányolja ki, mint a halász, ki bárkáját úgy ismeri, hogy van annak orra, ez alatt bajusz, vagy pofája, azután dereka, fara, sőt sarka is van.

Ilyen jellemző hely az, amelyet Buda halálában olvashatunk:

Görbe tevék hátul, mint óriás ludak
libegő járással …

Ha csak a hosszú nyak volna, még nem volna kénytelen vele, hogy a lúd jusson eszébe, mert hát a gém nyaka is hosszú, de a hosszú nyak és az esetlen, libegő járás együttvéve csakugyan a ludat állítja szeme elé.

Mikor a Jóka összepöröl a feleségével, vagy inkább ez az ő jámbor urával, természetes, hogy háttal fordulnak egymásnak, s ekkor:

Ha mellé ült Jóka, legott dérrel-durral,
Kétfejű sast csinált az asszony az úrral.

Háttal ülnek egymásnak, fejök jobbra-balra áll, mérgelődnek is, éppen, mint az osztrák címerbeli kétfejű sas, melynek csőreszeme haragosan nyílik. Sőt, ha e hasonlatnak — mely egyébiránt közkeletű — a mélyét vizsgáljuk, azt találjuk, hogy leginkább házastársakra van alkalmazva, tehát azokra, akik legalábbis a házasságkötés révén egy testet alkotnak, még akkor is, ha fejök-lelkök elfordul, haragos, széthúzó — éppen, mint a kétfejű sasnál.

De mindez még fokozódik is, mihelyt az alak kiválóan jellemző; sőt ilyen esetben a hasonlatoknak bizonyos láncolata keletkezik, amint ezt Arany a gém madárral ki is fejti.

Amidőn a király udvara — Toldi szerelme — útra kél:

Minden kocsi élén…
Gémlábú süheder kengyelt fut előre.

tehát hosszú, vékonylábú kengyelfutó, amire megjegyzem, hogy a nép legtöbbször a gólyára gondol, s a hosszúlábú embert „gólyalábú”-nak mondja.

De a gémes kútból kiindulva, amelyre nyomban reá kerül a sor, Arany helyesen megalkotja a sorompó gémjét is: Toldi szerelme:

S többen a sorompó gémje előtt várnak.

Sőt ezen a réven Toldi öklelő rúdja is gém:

Mint valami kútgém imbolyog a rúdja.

A sorompó nyitható gerendája, különösen ha fölemelhető, alakja, mozgása s a karfához való állása szerint is a magyar ember szeme elé varázsolja legnemzetibb kútalkotmányát, mely alföldjét annyira jellemzi; e kút pedig a gémeskút.

E kút részei: az „ágas”, mely a földbe van erősítve, a „gém”, mely az ágas közében billegtethető; a kútba szolgáló végén van az „ostor”, egy, a kút mélységének megfelelő vékony rúd oly kampóval, amelybe a merítő vedret akasztják; a gém másik — vastagabb végén, rendesen tuskó van koloncnak kötve.

A „gém” úgy áll az ágashoz, mint a gémmadár nyaka-teste a lábhoz, a kolonc levén a suta test. Mikor a kútgém ostoros vge a kút felé billen, ez hasonlít a gémmadár mozdulatához, mikor tudniillik nyakát nyújtva a víz színe felé hajlik, hogy a halat elkaphassa.

Állapodjunk meg itt egy kissé. Láthatjuk, hogy a hasonlat itt már sokasodni kezd, mert a kút gémes ugyan, de azért ostora is van. A kútba szolgáló vékony rúd ez, mely csakugyan úgy áll a kútgémhez, mint az ostor a nyélben. Hát miért nem nevezi ezt a magyarság a gém orrának? mert hiszen alapjában úgy áll a kútgém, mint a gémmadár orra (csőre) a nyakhoz: a gém orra pedig még hosszú is. Azért nem nevezi orrnak, mert nagyon is hosszú, orrnak tehát formátlan volna; ebben tehát formaérzék nyilatkozik.

Ezen a soron megterem az ostoros és az ostoratlan gém, amely utóbbi Aranynál így szerepel: Bolond Istók:

…egy sóvár kút
Hosszú nyakát szomjan emelte égnek
Féllábon álló, ostoratlan géme.

Íme, a magyar észjárás! A gém megmarad gémnek ostor nélkül, de szomjan áll féllábon, tudniillik az ágas szárán azért szomjan, mert nincs ostora, enélkül pedig nem éri el a vizet. Erre a sorra tartozik Az elhagyott lak egyik helye is:

Nyöszörög a kútgém betegen

igen, mert nincs, aki megkenje: sőt használatban lévő kutaknál is mindnyájan ismerjük azt a nyöszörgést, amely a háztáj, sőt még az utcának is sokszorosan jellemzője; sőt maga a szél is megnyöszrögteti e rozogaságot.

Arany ezekben ott delel, ahol a gémes kútból kiindulva a szúnyogra jut, mint ezt Toldiban, az első ének legelején olvashatjuk:

Ösztövér kutágas, hórihorgas gémmel
Mélyen néz a kútba s benne vizet kémel:
Óriás szunyognak képzelné valaki,
Mely az öreg földnek vérit most szíja ki.

Úgy, amint Arany lelkülete költeményeiből felénk szól, amint e lelkületből a természet szeretete s ebből kifolyólag éles megfigyelése oly ékesen sugárzik, szinte látjuk, amint a szúnyog rászállott a költő kezére, amint finom szípját a kéz bőrébe mártja, a költő pedig leküzdi a viszkető fájdalom érzetét, mert föltámadt biológiai ösztöne — nézi, nézi: vajon mit is csinál az istenadta szúnyogja? És ez a tőrőlmetszett magyar biológiai ösztön azután rá is vezette, hogy a szúnyog teste úgy áll a lábhoz, mint a kútgém a kútágashoz; a szúnyog finom szúrószípja pedig úgy áll az egész állat alkotmányához, mint a kútostor a gémhez és ágashoz; sőt azt is látta, hogy a szúnyog szípja lassan mélyed a bőrbe, mint a kút ostora a kútba, a test pedig úgy követi a bemélyedést, mint a gém az ostorjáét — ez vízért, amaz vérért jár a mélységbe.

Mindezek csak egyes vonások és mégis mélyen jellemzők, mert valóban a magyar ember tipikus észjárása szól felénk.

De lássuk most egy egész alaknak képét is.

Arany lelkét a rab gólya képe-sorsa mélyen meghatotta. A szárnya-szegett rabmadár képében akkor — 1847 — saját, vergődő nemzetének képét is láthatta, az állapot hasonlósága, a biológiai igazság szülte azután azt a valóban bámulatosan plasztikus képet, amelynek címe: A rab gólya.

Árva gólya áll magában
Egy teleknek a lábjában,
Felrepűlne, messze szállna,
Messze, messze,
Tengerekre,
Csakhogy el van metszve szárnya.

Itt az árvaságra, annak ösztönszerű vágyaira esik a fősúly; de ott a nagy akadály, az elmetszett szárny! A nemzetben benne van az árvaság tudata, nótája szomorú, s világosan kihangzik Berzsenyi ódája: Romlásnak indult… Szárnya, mellyel haladhatna, szegve van. Mit csinál?

Tűnődik, féllábon állván,
El-elúnja egyik lábán,
Váltogatja, cserélgeti,
Abban áll a
Múlatsága,
Ha beléun, újrakezdi.

Szárnya mellé dugta orrát,
Messze nézne, de ha nem lát!
Négy kerítés, négy magas fal:
Jaj, mi haszna!
Bár akarna,
Kőfalon nem látni által.

Itt a tűnődésre, mint a tehetetlenség folyományára tartozik a súly, melyből kapkodás, nemtudomság, unalom fejlődik; a tett ereje megzsibbadt: csak akadályt lát. Megszállja az apátia, szárnya mellé dugja orrát és gunnyaszt. Igaz, hogy ez a rab gólya magaviseletének szakasztott képe; de a nemzeté is, abban az áldástalan korban, melyet a költő élénken érzett, s amely elvonultságában méginkább reá nehezedett.

Még az égre fölnézhetne,
Arra sincsen semmi kedve:
Szabad gólyák szállnak ottan
Jobb hazába;
De hiába!
Ott maradt ő, elhagyottan.

Várja, várja, mindig várja,
Hogy kinő majd csonka szárnya,
S felrepűl a magas égig,
Hol a pálya
Nincs elzárva
S a szabadság honja kéklik.

Evvel a költő a dolog legmélyére nyúlt, mert a rabmadarat, annak szomorú sorsát a vonulás szabadságának tükrében mutatja; fölötte nyílt, szabad a pálya: egész lényével, ösztöne egész erejével rávágyik; de „várja-várja” szárnya kinövését — mint akkoron a nemzet java várta, tudniillik a kisebbség Pató Pállal szemben.

Megjön az ősz; a határról a gólyamadarak már elvonultak, s a rabmadár erős lelkitusát vívott eddig is; talán ismét tűnődésre fogja a dolgot?! De ekkor hátra vannak még a darvak; krúgató hangjok egyszerre csak megszólal a magasban, s végignyilall a rabmadár egész lényén; összeszedi tehát erejét:

Megkisérté egyszer-kétszer:
Nem bírná-e szárnya még fel.

Dehogy nem bírná! de mikor tolla össze van kuszálva — mint az a viaskodás, amely a nemzet kebelében dúlt, melyben áramlatok tusakodtak egymás között, akkoron még egy kegyetlen nemzetellenes rendszer nyomása alatt. És ekkor kitör a pesszimizmus, mely akkoron még általános volt s még ma is lüktet:

Árva madár, gólya madár,
Sose nő ki tollad, ne várd,
Soha többé, fagyos télig;
Mert ha épen
Nő is szépen:
Rossz emberek elmetélík!

El kell válnunk a nemzet akkori állapotára való vonatkozásoktól, mert e helyen csak Arany ornitológiájáról lehet tüzetesebben szó; de annyit elbír a speciális feladat, hogy kimondhassuk: a költő nem írhatta volna meg e képet, ha a gólya természetét alaposan nem ismeri; nemcsak azt a részét, amely a rabsággal jár, hanem azt is, amely a madár ösztöneiben rejlik.

A lábak váltogatása, a gunnyasztás hű, de csak részlet; a megfigyelés finomsága abban nyilatkozik, hogy észrevette a vándorlás ösztönének fölébredését, kifejlődését, s azt a kétségbeejtő próbát is, amelyre a szegény, szárnyaszegett rabmadarat a magasban szabadon vonuló darvak késztik; sőt megfigyelte a vándorlás idejének faj szerint való különbségét is, mert a darvak csakugyan későbben kelnek útra, mint a gólyák.

S tulajdonképpen ez a biológiai hajlam az, mely Aranynál a magyaros humornak bizonyos metsző formáját is szüli, legtipikusabban Az elveszett alkotmány egyik helyén:

… Riad a bagoly is kopasz ágról,
Hol mélyen fontolgata, őrködvén tefölötted
Ó haza (egyszersmind — egeret lesvén az avarból).

A metsző éppen abban rejlik, hogy az az egérlesés jellemző és tipikus biológiai mozzanat, s ezért világítja meg azt a bizonyos fajta hazafiságban rejlő önzést is.

Hogy Arany Jánost ezekben a népszellem vezette, az kitetszik abból is, hogy sok helyen példabeszéd alakjában szól a madárról, például: „madarat sípszóval”, vagy „nem azé a madár, aki elszalasztja”, „engem sem a gólya költött” stb. És hogy a madár tekintetében a népszellem legmélyére tekintett, ennek bizonysága a „madárlátta cipó”, amelyről már szó is volt, azonképpen a gyermekvilág kedves „madárnyelve”, mely A Jóka ördöge című pórregében talált helyet, s a szótagoknak bizonyos megpótlásában áll, Aranynál az arga, erge, irgi, orgo, urgu rendszer szerint, amikor aztán ez:

Tudod mit fogadtál:
Adósom maradtál?
Takarodj hát koma
Innét a pokolba!

így hangzik:

Turgudorgod mirgit forgogargadtargál:
Argadorgosorgom margarargadtargál?
Targakargarorgodj hargát korgomarga
Irginerget arga porgokorgolbarga!

Tompa Mihály madarai

Tompa Mihály költészetében a madár fontos szerepet játszik; nemcsak alkatrésze a jellemzésnek, nemcsak mozzanat, hanem sokszor a költemény főtárgya.

Így használja föl Tompa a gólyát, a sólymot, a kuvikot, a szerényke pipist; ír a fecskéről és a gólyáról, az özvegy gólyáról, összegyűjti a madarakat királyuk, a sas előtt, hol rendre megszólaltatja őket; regét ír a bölömbikáról; az ő madara megoktatja fiait; a költő a tavaszt „pacsirta dalban” üdvözli, s így tovább. Némely helyen, így az ördögszekérről szóló népregében, érezhetően zsúfolja a madáralakokat.

Arannyal szemben, kinél a madár legtöbbször egyes mozzanatokat kidomborító alkatrész s mint ilyen mindössze néhány, de zseniálisan találó vonással van vázolva, Tompa a részletek embere is. Ott, ahol az egész költeményt a madárra alapítja, széles ecsettel teszi föl a kép alapszínét, mely azután a felfestett más színek alól mindég kitetszik: a madár úgyszólván ürügy emberi érzelmek, helyzetek festésére. Ebből a hajlamból ered a Tompa madarainak sokszor allegorikus természete.

Tompa forgathatta a természethistóriát is. Ez, szövetkezve avval a körülménnyel, hogy madarai néha valóban csak képzeleti helyzetekbe jutnak — mint például az a gerlepár is, mely A vándorlápról szóló regében a tündérleány szekerét röpíti —, a kutatót, ki Arany szellemét fölfogta, bizonyos aggodalommal tölti el; félni kezd az idegenszerűségtől, mely Tompa magyarosságát megcsorbíthatná. De ez az aggodalom fölösleges, mert a tündérleány gerléi az erdőbe kerülve ott a hűtlenségig jól találják magukat; a biológiai igazság tehát még itt is győz.

Tompa is mindig a népies alakot, annak népies nevét tartja meg, s az egész hatás, amelyet madárképeivel elért, amely — mint tudjuk s látni fogjuk — nemzet-politikai tekintetben megrázó, példátlan hatású volt, ezt a hatást a biológiai mozzanatoknak valóban mesteri fölismerésével és alkalmazásával éri el: a valóban jellemzővel, ami a köztudatban él, mert a nemzet szemlélődésének megfelel, s csak formát kíván, hogy mélyen hasson.

Tompa néhány vonásban érezteti borsodi, gömöri tartózkodását, a hegyet és az ezen álló erdő befolyását. Ismeri a fülesbaglyot, a süketfajdot, alkalmasint a „császármadarat” is; látta a tarka pintyet, a bükkös erdő e csengettyűjét, feltűnt neki a partifecske — nyilván a Sajó mentén, hol ez a madár a folyó partszakadékaiban seregesen fészkel; nem feledkezett meg a bankáról, mely Borsodban, Gömörben jobban tűnik fel, mint feltűnhetett Szalonta körül, hol akkoron még a régi madarak uralkodtak.

De mihelyt Tompa az Alföld felé fordul, madárszeretete — mert az csakugyan élt, lüktetett benne — rögtön eltalálja a helyes alapot: csak a valóban odaillő alakokat alkalmazza képeiben.

Alig egy-két hely az, ahol egy szóig, egy kifejezésig a Tompa tolla elcsúszik. Így a Temetői hangok ciklusában a Fejfa részben egy helyen ez áll:

Lombon zene csattog, a fülmile búg;
Itt éji sírok riadó ura zúg.

A fülemile „búgása” teljes lehetetlenség azért, mert a fülemile szava egyáltalában nem búgó; de még inkább azért, mert a búgást a magyarság országszerte a galambnak tulajdonítja, olyan értelemben, mint a pitypalattyot a fürjnek, a krúgatást a darunak, a hápogást a rucának stb.

Emellett a madarak megszólaltatása néha odáig ragadja, hogy a dal, az ének „ajkaikról” is hangzik, mint például Kikeletkor:

Dalolj hát, kis madár…
.......................
Ajkaidról a táj, ha víg énekszót hall,
Felmosolyog hozzád …

Amiben Petőfivel rokon.

Éppen az ajak teljes hiánya — még morfológiailag véve is — az, ami a madarat jellemzi; hozzá még azt, ami a madár szája, a nép széltében az alakra épített hasonlatosság alapján orr-nak nevezi, sőt maga Tompa is ezt használja; és éppen azért az a „madárajak” a figyelmes olvasónak legott feltűnik.

De evvel a két megjegyzéssel s legfeljebb még a fülemilére vonatkozó eggyel vége is van a kifogásnak; minden egyéb a maga nemében jó, részben kitűnő, Tompa finom megfigyeléséről tanúskodó.

Vessünk most bárcsak egy futó pillantást is arra, ami Tompa madárképeiben szép és érdekes. Néhol igen finom dolgokra találunk.

Ilyen hely mindenekelőtt Az erdei lak című versenykölteményben az, ahol a pintyről emlékezik meg:

A kis csermelyt rácsos ajtajánál
Át sem kell röpülni a madárnak;
Habtalan fut, szótalan fut, benne
Tarka pintyek lépegetve járnak.

Aki a lombos erdő szépségeit élvezte, az el fogja ismerni, hogy az itatóra járó apróka madarak ott az itatón valóban egész kedvességökben tűnnek fel — különösen a „lépegetők”, amikor egy kicsikét begázolnak, farkukat megemelik, nehogy a vizet érje, aztán erre is tipegnek, arra is, hogy a legtisztább vízhez juthassanak.

És ezer ember kőzött alig akad egy is, aki tudja, hogy a pinty nem ugrándozik, mint a veréb, hanem valóban kedvesen lépeget; de amikor aztán a költő így igazán mondja, legott sok embernek jut eszébe, hogy a kis pinty csakugyan lépeget, s hogy az csakugyan kedves egy dolog.

A pipishez című költeményében szép, megható és igaz vonásokkal jellemzi a szerény és különösen a szegény ember lakta helyekhez oly szívesen ragaszkodó madarat. Itt mondja:

Más madárka fészken s párosan pihen,
Te kerékvágásban s a rög enyhiben.

És tovább:

Ott vagy a küszöbnél, ahol születünk,
A barázdán, melyből vájjuk kenyerünk,
Hol futunk rohanva: jól ösmér az út,
S a temető halma, mely reánk borúlt.

Valóban ezek a szerény madárnak legkedvesebb tanyái, ahol télen-nyáron kitart; nagy bizalmasan pár lépésnyire várja be az embert, hogy azután nem is annyira elrepüljön, mint inkább kitérjen, s amint elhaladtunk, ismét arra a helyre visszatérjen, amelyről felzavartuk.

Igen finom megjegyzés az is, amelyet A puszpánghoz című költeményében e bokorra mond:

Fáradt madár szállása nem vagy!

ami teljesen igaz, mert az ágállás s még inkább a levélzet tömöttsége, csakugyan azt hozza magával, hogy a madár kerüli.

Még ennél is finomabb megfigyelés eredménye az a kép, amelyet a költő az Özvegy gólya állapotának leírásában nyújt. Mindenekelőtt tudja, hogy e madár szívósan páros, vagyis nemcsak egy költésre, hanem mindenkorra egyesül. Most a pár fele elmarad, fogságba esett; a másik fél visszakerül a fészekhez, s pár nélkül is anyáskodik! Kimegy a rétre:

De sietve visszafordul,
Mintha fészkén várnák,
Hol örvendve, kelepelve
Lebocsátja szárnyát.

De ez még nem elég. Az ösztön fölébred; a madárra reájön az a lüktető hőség, a költésnek — hogy úgy mondjam láza; és ekkor:

Tojás-költés idejére
Ő is lapul a fészkére;
Üres fészkét üli híven,
Üli éhen, szomjan;

És még ez sem elég, hanem Tompa megleste azt is, hogy ilyen madár ülés közben is folytonosan gondját viseli a fészeknek:

Be-benyúlkál az orrával
Hű anyai gondban.

Forduljunk más képek felé. Phaedrushoz illő állatmese az, amelyet Tompa A csalogány és a sas című költeményében ad, mely minden vonásával az illető madarakról valami jellemzőt mond. A sas az ítéletmondó hatalom, a csalogány — nyilván a költészet személyesítője — búsul, s elmondja baját, hogy a szárnyas nép nem érti, félreérti, sőt gúnyolja. A sas gyűlést rendel:

A szarka rögtön nagy gyűlést csereg,
S mind felgyűlnek …

Ekkor a csalogány elzengi dalát, egykori boldogságát s mostani bánatát, hogy párját nem leli. A sas bírálatra hívja fel a szárnyas népet, mely a csalogány dalát hallgatta.

S mond — felébredvén — az alvó bagoly:
Az ének tárgya nem elég komoly!

Itt a súly az „alvra” esik, s célzás arra a szunyókálásra, amely a bagolynál nappal, nyugvó helyzetben oly jellemző.

A gólya ekkép ejté szavait:
De szó, ami szó, mondott valamit …

A gólya megjelenésében van bizonyos komolyság, a nép komolyan veszi, tehát komoly szó is illeti meg.

És felkiált borzalt tollal a vércse:
— — — — — — — — — — — — — —
No bizony, tán mi ettük meg szegényt!?

Tompa tudja, hogy a vércse fészekrabló, s ha lehet, elkapja a kisebb madarat is.

A gerle nem szerencsés; de annál jobb a kakukk:

A kakuk így: családot emleget.
Nekem igaz nincs, hanem még lehet!

Ez arra céloz, hogy a kakukk nem neveli fiát, hanem idegen fészekbe tojik; mással nevelteti ivadékát — álnok madár, színlelő szó.

És a süket-fajd: tréfás, víg dala,
Jól megnevettetett, haha haha!

Itt a süketre tartozik a súly, ki véleményt szalaszt arról, amit nem is hallott; vonatkozik pedig a madárnak nevezetes tulajdonságára, hogy gerjedelmének van bizonyos mozzanata, amikor nem lát, nem hall; annyira, hogy a vadász megközelítheti.

A banka nem mondhatja néki: éljen!
Mert önfészkét, honát piszkolni szégyen.

Ez igen erős szarkazmus, mert tudvalevő dolog, hogy a banka fészke anyag és állapot szerint rút, annyira, hogy közmondásossá vált, sőt a „piszkos fészek” szólásmódja is alkalmasint innen veszi eredetét.

Ezekből látszik, hogy Tompa nemcsak nevek után indult, hanem jól reátanult a biológiára, s ennek mozzanataira alapította eszmemenetét.

Ott is, ahol érezhető, hogy Tompa — mondjuk — kirakja madárismeretét s a fajokat bizonyos tekintetben zsúfolja, ott is azon van, hogy a név mellé valami biológiai mozzanatot tegyen.

Ebben a tekintetben igen jellemző Az ördögszekérről című rege bevezető része, amely az alföldi rónaságot festi, különösen pedig a tónak madár- és növény-életét. Itt nem kevesebb mint tizennégy madáralakra találunk, mindegyiket természetének megfelelő helyen. Legelöl jár ez:

Ahol szemes túzok sétálgat a mezőn.

A túzok valóban szemes s jól jellemzi a mezőt. Innen a költő a vízhez fordul, melynek általános jellemzése:

Derék tavat talál gém s vadruca, ha jő.

Mire a madárkép részleteit így szövi tovább:

Féllábon állva itt búsúl az eszterág,
A víz szinére nőtt széles lapun pedig
Ül tollaszkodva a bukó szárcsák hada,
A bíbic fenn kering, vagy lenn begyeskedik.

A gólya neve már legrégibb természetrajzi íróinknál — Miskolczi Gáspár, 1691 — eszterág és cakó; a Bodrogközön a nép széltiben így nevezi, értvén gólya alatt a fekete gólyát, melyről alább lesz szó. Tompa a biblia magyar fordításából is ismerhette, hol több helyen is említés van róla, s már Miskolczi is így idézi: Jeremiás 8.7. „Az eszterág az Égen megesméri az ő idejét”.

„A víz színére nőtt széles lapu”: a „vízi rózsa” — Nymphaea alba L. — népiesen vízitök levele, mely ott, ahol az állóvizeknek ez az ékessége buján tenyészik, csakugyan elbírja a szárcsa testét; minthogy pedig a rónavizen terjeng, a szemes szárcsa szívesen választja tollaszkodás helyéül, mert biztonságban érzi magát rajta.

A bíbic begyeskedése is jellemző, mert nyakát rendszerint behúzogatja s ekkor begyetája láthatóan kidűl. De haladjunk tovább.

A sűrű nádasban zúgás-búgás közül
A hápogó gácsér nyers lármája kiszól;
Míg a tojásivó, körmös sas elveri
Az ülős madarat meleg tojásiról.

Az a „hápogó gácsér” a tőkeruca, melynek legerősebb hangja van a mi rucáink között; a „tojásivó körmös sas” — a Circus alkalmasint aeruginosus L. —, mely napon át szünet nélkül a nádasok fölött lebeg, kering, függ, le-lecsap, valóban fészekrabló és a tóságot jellemző madár.

Tompa folytatja:

Vándor lápokra a nemes kócsag megűl,
Majd mint fehér fátyol gyorsan messze lebben,
Helyére azután fekete gólya száll,
Gyöngyvér s karakatna jön, megy nagy seregben.

Ez a sorozat igen jól van megválogatva; csupa óvatos madár, mely, hacsak lehet, nem ül ki a partra, hanem fölkeresi a szigetséget, ahol pedig van, az ingó láp el-elszakadozó, úszó foltjait. Itt láthatjuk azt is, miért nevezi Tompa ebben a költeményében a gólyát „eszterág”-nak, nyilván azért, mert a fekete gólyát is beleszövi, és igen valószínű, hogy ezt a Bodrogközön gyűjtötte magának.

Kiválóan óvatos, és ha már szárnyra kél, messze repülő madár is a nemes kócsag — Ardea alba L. —, melynek jelzőjét azért teszi oda, hogy megkülönböztesse faj- és szín-rokonától, a kisebb „fattyú kócsag”-tól.

A következő helyen Tompa tévedésre adhatna okot:

Itt nő a kardos sás . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Iromba jércéit a vizi tyúk viszi
Sűrű torsa közt a zúgó nádasoknak.

A „jérce” a nyelv közhasználata szerint az anyányi tyúkot jelenti, s valaki könnyen azt hihetné, hogy a vízityúk is poligámiában él, amint ezt a háziról tudjuk; de már Páriz-Pápai szótára is reátanít, hogy a „Jérce: Hühnlein” is, tehát „csirke”, Tompa így a fiait vezető, tehát „kotlós vízi tyúkot” értette.

A befejezés ez:

Vakvarjúk űlnek a parti égerfákra
. . . . . . . . . . . . . . . .
. . . a tó zsibongva zúg . . .
Zúgása messzeszól a csendes tájakon.

Tehát az utolsó vonásig hű, mert a „vakvarjú” — nyctiardea nycticorax L. —, noha gémféle, csakugyan nagyon szereti a fákon való megtelepedését, ahonnan — bevárva a teljes alkonyt — leereszkedik a tóságba, hogy éji vadászatát megkezdhesse.

Az egyes madáralakok között A sólyomról mondja:

Kősziklák közt, biztos helyre
Van a sólyom fészke rejtve.

Tovább:

És a hím a puszta kőszál
Magas ormán űlvén, őrt áll.

Ezek mind élethű vonások. Igaz, hogy azután költőileg színezi a sólyompár viszonyát, az ölyv, a karvaly beavatkozását, mely összecsapáshoz vezet; de bizonyos, hogy az, amit alapnak vett, biológiailag hű mozzanat.

Amikor a bűnös haldoklik, Tompánál is a madár az, amely megteremti a hangulatot

Csillagtalan, sötét az ég,
Az óra már éjfélt ütött;
Kiabál a halálmadár
Rozzant, szegény viskó fölött …

Ekkor leírja a vívódást, s minden versszaknak refrénje „kuvik, kuvik!” A madár belévonása nélkül a költemény sokat vesztene hatásából.

Két madár láttára elborul a költő lelke — az egyik a galamb, a másik a fecske; amaz a bizodalom, emez az ifjúság, gondtalanság képe, s hogy a házra mit jelent e két madár, azt a költő találóan így fejezi ki:

… puszta ház,
Hol nem lakik nyájas galamb sem a
Víg fecske nem tanyáz.

Itt emlékszik meg Tompa a színről:

Két madaram volt, az egyik fehér,
A másik fekete.

Tudniillik a galamb és a fecske; ezenkívül a pintyről és a harkályról mondja azt, hogy „tarka”.

A fecske Tompának különösen kedves madara, amelyről sokat tud mondani, mindég életmódjából merítve a mozzanatokat; különösen a vándorlás tünete ragadja meg a költő figyelmét; hogy a gólyával megérkezve első dolga az elrongyosodott, elszennyesedett fészket rendbehozni, azután ül a tojáson, majd gondoskodik öt-hat tagból álló családjáról, és alighogy a kicsinyek kiszálltak, vége a nyárnak, útra kelhet seregestől a dolgos madár …

No biz ezért fecske, gólya
Ide se jöttetek volna!

Tompa ismeri a fecske „gyülekezést”, azt a tulajdonságát, hogy a régi fészket felkeresi:

Visszatér a régi fecske;
Úgy illik a boldog kunyhó
Kéményébe, nagy fecsegve.

Akár jön, akár megyen, mindég közelről érinti a költő kedélyét, és érezzük, hogy kedves madarának minden dolgát apróra kileste; még azt is, hogy a kunyhónak még kéményén is ki s be szokott szállni.

A fülemilének leginkább szava, „dala” érinti közelről, ami különben a költők közös tulajdona; de más tulajdonait is említi, ahol nagyon elérzékenyedik — ami Tompának természete —, el is csúszik a tolla. Mint tudjuk a Fejfa költeményrészben a fülemile „búg”, a Márványszobor címűben pedig:

Hol letevék a költő hamvait:
Szegfű s demutka illatozva nyit,
Magvát barátja, a kis csalogány
… ejté el porán
.

A csalogány természetesen csak tolla közt, véletlenül fölszedve hozhatna magot, mert tisztán és kizárólagosan bogársággal él.

A pacsirta Tompánál is a tavasz, a természet megifjúdásának madara, és mint minden költőnél — mondhatjuk embernél is — a felszállás közben és „függtében” szóló szava az, amely Tompát is meghatja. Legszebb mondása talán az, amely a Tavaszi Pimpókban áll:

Szól a pacsirta, mint egy kis harang
Függ magasan a tiszta légben.

Csak az igazi madárszeretet szülhette Tompánál a megfigyelés hűségét, melynek biológiai irányzata kétségtelen, és csupán ezekből meríthette azt a bámulatos hatalmat, amelyet nehéz, válságos időkben éppen madárallegóriával gyakorolt.

Méltán leghíresebb ezek között A gólyához című, melyet 1850-ben, a szabadságharcot követő gyászos idők legszomorúbb évében írt, melynek megrázó hatására azok, akik akkor éltek, éltük fogytáig emlékezni fognak. A költő ezért üldözést is szenvedett.

Ez a hatalmas költemény pedig úgy kezdődik, mint akár egy idill:

Megenyhült a lég, vidul a határ,
S te újra itt vagy, jó gólyamadár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.

A gólya hazaérkezése a magyarságnál örvendetes esemény: a falu népe, apraja-nagyja, bizonyos örömmel látja s mondja egymásnak a hírt, mert hiszen a madár megérkezése biztos jel, hogy immár tavaszodik, „jobb idő jár”.

Tompa, ahogyan a képét költeménye elején szövi, megragadja vele a kedélyvilágot: annyival is inkább, mert aki el van tiporva, az minden szóban a szabadítót, vagy legalábbis a vigasztalót, a biztatót keresi, várja: a jobb időt.

És amikor a szív így megnyílt, fogékonnyá vált, ekkor odadörgi a szót:

Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsugár és síró patak;
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van s megdermedett.

És ekkor óvja a mezőtől, mert ott temető van; a tótól, mert vértől áradott; a toronytetőtől, mert tüzes üszökbe léphetnek; a háztól, mert alulról a kétségbeesés hangja, az ég felől a villám fenyegeti; mert honfi honfira vádaskodik, a testvér a testvért, az apát a fiú adja el, azaz: följelenti.

Ezt a költeményt a költő, mint mondani szoktuk, szíve vérével írta, a fájdalom eksztázisa érezhető, lüktet minden szavában; de azért gólyamadarát mégis mindvégig a biológiájának valóban megfelelő helyekre állítja, és az ezekben a mozzanatokban rejlő igazságnak nagy része van abban a hatásban, amelyet a költemény akkoriban gyakorolt, s amelynek legalább rezgését megérzi még az is, ki akkor még nem eszmélt, vagy akinek bölcsője a szomorú korszak legsutább szakán már innen ringott.

Petőfi Sándor madarai

Ha már Arany és Tompa madárvilágának egybevetése érdekes és tanulságos volt, érdekes Petőfi madárvilágának belevonása is.

Arany, mint tudjuk, a madárvilággal szemben is alföldi típus; teljes józansággal nézi és teljes magyarossággal alkalmazza madáralakjait; éles vázlatot adva róluk, néha csöndes, jóízű humorát is festik azok. Ha a bűn fölött a hollót, a varjút megkárogtatja, a hőst a sassal hozza kapcsolatba, úgy ezt költőileg szépen, de minden érzékenység nélkül, bizonyos magyaros józansággal teszi.

Tompa madárvilága kissé romantikus, kissé szentimentális, itt-ott elégikus is, anélkül, hogy azt a határvonalat átlépné, ahol a magyaros fölfogás végződik s az idegen kezdődik.

E két határ között forrong Petőfi madárvilága — mert mint egész lénye, madárvilága is forrongás, mely csak itt-ott s úgyszólván csak egy-egy költemény idejére csendesedik le.

De mielőtt, hogy ennek közelebbi méltatásába belemennénk, lássuk Petőfi madáralakjait.

Arany és Tompa után a Petőfi madárvilágába bemerülve, sajátságos érzés szállja meg a kutatót.

E madárvilágon át is bepillanthatunk Petőfi lelkületének izzó lényébe, mely magával ragad, sodor, röpít; néha csak egy hajszálon múlik, hogy a kutatás fonala el nem szakad.

Ugyanaz a madár, mely úgyszólván csak az imént zengte el zöld lombok enyhében a szerelem legszebb dalait, most a hasonlat eget ostromló szárnyán a csillagvilágba kerül, hogy az ember szerelmét a szférák zengésével egyesítse, majd leszáll a földre, hogy a harc trombitájává alakuljon!

Mintha egy kráterbe tekintenénk. Most nyugszik, kéreg borítja, és ezt a kutató keze baj nélkül állja, de ahogy belsejében a tűz lobog, olvaszt, heve nőttön nő; ahogy repedésein át beférkőznek a kornak mind hatalmasabb lüktető eszméi, jelszavai. És bekövetkezik a feszülés. A kéreg megreped, a láva a repedésen át kifelé tódul és megalkotja az első fumarólát, amelyből a füst, a gőz sziszegve tódul kifelé, hogy a hegy fölött gomolygó felhővé alakuljon.

A morajába, süstörgésébe be-bevegyül a madárdal!

De ez az első kitörés, mely csak hírnöke a bekövetkezendő nagynak, nem bocsátja szárnyaira, amint a kutató várná, a hamvaiból feltámadó fénikszet, nem vijjogtatja meg a hegy fölött kerengő sasokat, nem károgtatja meg a szakadékokban tanyázó hollósereget, hogy a romlott, bűnös világra küldje, hanem abból a gomolygó füstfelhőből kibontakozik és ég felé ered a pacsirta, mint a népszabadság tavaszának hirdetője!

Csalogányok és pacsirták a költemény címe — 1846. És a kutató a cím után ítélve, azt várja, hogy a tavasz feslő pompájába kerül, vetések közé, melyek még nem hányták ki a fejöket, de amelyeken az enyhe szellő már végigfuthat, hogy hullámzás támadjon a nyomdokán; a vetés szélén pedig majd ott lesz a csalit, éppen virágzó galagonyával, ahonnan majd kiszól, kicsattog a csalogány fölséges éneke, hogy talán versenyre keljen a pacsirtával, mely a selymes vetésből éppen ég felé tart.

De nem úgy van!

Ugyan még meddig zengitek,
Ti holdvilágos emberek,
A régi kort,
Mit elsodort
Hullámaival már az enyészet?

És ekkor a maradiság düledező romjain meghuhogtatja azokat a holdkórságosokat a vércsékkel s a bagolyfiakkal, elmondja őket az idők „halottrablóinak”, és — hogy babérjaikon a penész, a halotti szag.

Ő mást dalol, egészen mást:

Én tégedet köszöntelek,
Te a beteg
Emberiségnek orvosa, jövendő!

Ekkor azt kérdi a kutató: de a cím csalogányai, pacsirtái hol vannak, hol késnek, hogyan is tartozhatnak ide?

Íme, itt vannak!

És ti elkésett dalnokok,
Hallgassatok!
Hallgassatok,
Bár lenne oly szívszaggató
S egyszersmind oly szívgyógyitó,
Mint csalogányé szavatok.

Itt a fumarola, amint ezt a természetben is tapasztaljuk, egy pillanatra meglohadt, de ennek szintén természetes következménye az újabb feszülés, újabb kitörés, amely be is következik:

A csalogány az alkony madara,
Már vége felé jár az éjszaka,
A hajnal közeleg;
Most a világnak
Nem csalogányok,
Hanem pacsirták kellenek
.

Ez Petőfi lelkülete. Költészetére nézve pedig egy madár sem annyira jellemző, mint a pacsirta; maga mondja A tavaszhoz című versében:

Hozd magaddal a pacsírtát,
Nagy mesteremet
,
Aki szép, szabad dalokra
Tanít engemet.

És nemcsak dalának mestere, hanem képzeletének is mása, amint azt Képzetem versében mondja, mely parancsszavára:

„Szállj a magasra fel!”
Felszáll, s a légben mint
Pacsirta énekel.

De ha a természetben a vihar rohama, a förgeteg, az égi háború elhallgattatja a pacsirtát, hogy a helyreállott nyugodalom első napsugara ismét ég felé szólítsa, dalát kicsalja, úgy más e madár Petőfi költészetében. Lássuk egész sorozatát.

Az apostolban a szabadság madara, mely ha kimenekült a rabságból, sohasem tér vissza az ott élvezett jóléthez, mert neki több a szabadság. Majd a Mi kék az ég következik, mikor e kis madár dalával kicsalja a napot, és a nap gyönyörködve néz reája. Ezután lesz a költő képzelmének képe, hogy majd a fumarolából kiröpítve a jobb jövő hajnalán hallassa dalát; de mikor A kisbéresnek az a kislány átnyújtja azt a virágot, amelyet lelke, szíve szerelmi zavarában gyom helyett kitépett, hát az a kisbéres érzelmeit oly szépen fütyüli el:

Hogy a pacsírták is tanulhattak tőle.

Azután elismeri a költő a pacsirtát a maga mesterének. Majd azt hiszi, hogy benn van már a férfikor nyarában, és ez:

Magával vitte a zengő pacsirtát,
Mely fel-felköltött piros hajnalon.

A kor eseményei fejlődnek, a társadalom háborog, minden élére van állítva és természetesen ráhat a költő lelkületére, mely úgyis egészen a koré — lantja folytonosan zeng. Ekkor azt vetik némelyek: Mit daloltok még ti, jámbor költők?

Tudhatnátok azt, hogy elenyészik
Mennydörgésben a pacsírtaszó.

Ám a Petőfi pacsirtája nem az a madár, melynek szava elenyészik a mennydörgésben, mert:

A pacsírta fönn a kék magasban
Istenének és magának zeng.

És ha kérdik: miért?

Hadd vegyűljön e zavaros földi
Zajba egy-két tiszta égi hang!

A költő egyarasznyi időre kikerül a tomboló harc zajából — 1849 —, lelke fölenged, más benyomások iránt is fogékonnyá válik.

E viszonylagosan nyugodt percekben is megszólal a pacsirta.

Pacsírtaszót hallok megint! …
Egészen elfeledtem már.
Dalolj, tavasznak hírmondója te,
Dalolj, te kedves kis madár!

És tovább:

Dalolj, pacsirta, hangjaid
Kikeltik a virágokat;
Szivem mily puszta volt és benne már
Milyen sok szép virág fakad.

És ezután még egyszer száll ég felé a pacsirta, Petőfi pacsirtája, vajon hol? A csatatéren!

Ki gondolná, ki mondaná,
Hogy e hely csatatér?
Hogy néhány rövid hét előtt
Itt folyt el annyi vér?

És tovább:

A légben akkor itt zugó
Golyók röpűltek el,
A légben most fejem fölött
Pacsírta énekel.

Petőfi utolsó pacsirtája Szászsebes csataterén szállott ég felé — azután eltűnt örökre, megölte a Szörnyű idő…

Lássuk Petőfi csalogányját még azon túl is, amit már tudunk róla, hogy tudniillik az alkony, a megnyugvás madara, de madárszabadság dolgában édes pajtásával, a pacsirtával is tart, mert a kalitból kimenekülve, otthagyja örökre a rabság eledelét, amint ez Az apostolban áll:

… ellenben a csalogány s pacsirta
a megnyílt börtönének ajtaja,
Ott hagyva … eledelt
Elszáll örökre.

De mielőtt ez a csalogány a szabadság madarának színét öltené, már 1843-ban emelgeti szárnyát, ám csak úgy, hogy berkit el nem hagyja, dala pedig bús, amint ezt a Megúnt rabság költeményéből olvashatjuk:

S lettem völgy ölébe
Rejtezett berek,
Melyben csalogányok
Búja kesereg.

Nem Petőfinek való! Ő arra akar szállani:

Merre a szabadság
Végtelenje von!

Ez a csalogány ezután mint a szerelem dalnoka, madara sem állhat meg, mert:

Az én szerelmem nem a csalogány,
Kit fölkeltett a hajnalszürkület,
Hogy édes ének szóljon ajakán.

Nem! Az ő szerelme:

… rengeteg vadon;
A féltés benne, mint haramja áll.

Ekkor azonban a csalogány mégis hivatáshoz jut a Szerelmem zúgó tengerében, hol:

Partjáról a jövőnek
Csattog felém lágy ének …
Te énekelsz, remény, te kedves csalogány!

A csalogány ismét átalakul s a búval szemben az öröm madarává változik:

Oh, mikor én örülök!
Keblem egy édeni kert
S rózsa e kertbe szivem
. . . . . . . . . . . . . .
S zeng körülötte
A csalogány.

És amidőn száz alakba öltözik a költő szerelme, akkor vége van a szerelmes féltés haramjaságának s a költő maga lesz csalogánnyá:

Majd meg rózsalomb vagy, s én körüled
Csalogányként zengek éneket.

Ekkor szárnyra kel a csalogány s lesz hírnökévé annak, amit a költő az Egy gondolat bánt engemet páratlan költeményében előre rajzolt, tudniillik halálának. A csalogány itt bámulatos alakot ölt:

Ha az isten ekkép szólna hozzám:
„Fiam, én neked megengedem,
Hogy úgy halj meg, mint magadnak tetszik”

A költő vagy-vagyra veszi még itt a dolgot; vagy őszkor haljon meg ének közben, szőke szép leány karjaiban és ez zárja le csókjával az ajakát …

De ha ezt nem engedné az isten,
Kérném akkor, hogy tavasz legyen,
Harc tavasza …
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
S lelkesítve zengjenek a harcok
Csalogányai, a trombiták …

És amidőn ott a harcmezőn, szívében vérvirággal, ledől paripájáról, akkor a szép szabadság csókja zárja be ajkait.

Majd a kétségbeesés bántja, kerülgeti — és kérdi: „Mért vagyok én még a világon?” Hallotta ő már az éhezők nyögését, a dorbézolók kurjantását, a csalogány dalát, a rablánc csörgését; minden rossz reászakadt — az a vágya, hogy a förgeteg seperje el sírját, csontját, mindenét …

De mégis ébred, sőt lüktetni kezd az élet benne. El a csalogánnyal, az alkony madarával; hiszen az emberiség sínylődik, a föltámadás hajnala hasad: pacsirták kellenek!

De bevonul a költő szívébe a szerelem, a túlvilágokig ragadja boldogsága Augusztus 5-dikén, az eljegyzés napján:

Csillagok között röpűlök,
Mindenik egy csalogány.

Evvel azután beköltözik a csalogány a szerelem berkeibe, a tomboló élet közepette — 1848 — a költő közelében marad, megszólal a csöndes otthonban s a Három madár között:

A második madár egy csalogány:
Elrejtve él a lombok alkonyán
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Ez a csalogány szíved, kedvesem!

Kedvesének kedélye „egy kis cinege”, lelke egy „ifjú sas”. A csalogány itt meg is állapodott — A bokor a viharhoz szólva, kíméletre inti ezt, mert ő, a bokor:

Szentegyház vagyok én, e fészek bennem az oltár,
És ezen oltárnak papja a kis csalogány.

A szabadságharc kifejlődött, a szülői érzet ébredni kezd, a csalogány elhallgat, s csak a pacsirta szól tovább, míg a csatatér fölött ez is elzengi végső dalát.

Petőfi költeményeiben a csalogányt tizenkilencszer hozza fel, amint láttuk, a madár lénye a hangulathoz képest — úgy, amint, adtuk — sokszorosan szerepet cserélget, míg végre is költői felfogás szerint legtermészetesebb helyét, a szerelemben találja meg.

De a csalogánnyal felváltva vagy tízszer ott van a fülemile is, melyet egyenletesebben alkalmaz, rendszerint lágyabb, a szenvedélytől távol járó érzelmek, helyzetek és hangulatok festésére.

Így, mikor Szilaj Pista kitárja szívét-lelkét Lidijének:

Közelőkben a fülemile szólt.

Az Est című költeményben:

Hallván a neszt,
Dalol vele
A fülmile
Lágy éneket.

És ez a fülemile a költő lelkévé válik a barna kislány ablakánál, mikor a felhő ereszkedik.

Ez a madár az én lelkem.

Mikor azután arról van szó, hogy „Tedd le, bojtár, a subádat”, akkor a madár a „bokrok furulyájává” változik:

Honnan jöttél, fülemile?
Akárhonnan, semmi gondom rája,
Csak te dalolj, bokrok furulyája.

Sőt, mikor Körösladány táján valami szikes területekre téved, Puszta föld ez neki:

Rajta bokor sincsen, ahol a
Fülemile-madár szólana.

De mihelyt ott a barna kislány, szerelme jut eszébe, nyomban csoda esik:

Mintha itten a szomszédomba
Fülemile-madár szólana.

Legvégül pedig Szerelemnek rózsafája alatt is csak azt veszi észre Petőfi, hogy:

Szerelemnek fülmiléje
Csattog a fejem fölött.

Petőfi mintha csak megsejtette volna, hogy a tudomány két fülemile fajt különböztet meg, úgymint a Luscinia vera Sund. fajt, mely lágyabb hangú és a Luscinia philomela Bechst., melynek dala erősebb, csattogóbb: a magyar fülemüle a tudományban is.

Noha az eddig mondottak már eléggé jellemző világot vetnek Petőfi költői, nyugtalanul, sokszor merészen szárnyaló felfogására, mégis — a teljesség kedvéért — jó lesz talán, ha még egy harmadik madárt, a sast is kissé elemezzük.

Petőfinek a kedves madarát csak nagy ritkán találjuk a föld közelében röpülve; rendesen a felhők fölött, majd a napba száll. De úgy, amint csalogánya a harc trombitái közé került, belé került a sas a szerelem berkébe!

Lássuk:

Már 1843-ban lökést intéz a rabság ellen a Megúnt rabság című költeményben. Volt ő romboló tűz és szelíd láng, volt zuhatag és méla csermely, és:

Voltam sziklahomlok,
Zordon és magas,
Hol lakott mennydörgő
Villám s büszke sas.

Volt minden: de a lány a régi; ez rabság — lerázza, mert a szerelem lánc — kedves, de mégiscsak lánc! Nem kell, mert a szabadság vgtelenje vonja.

Szeme előtt kiterül Az alföld, az ő kedves „nyitott levele” és:

Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.

Majd odadörgi az utánzók felé, hogy a költés nem szekér, mely széles országutakon ballag.

Sas a költés: hol nem járt senkisem,
Ő arra indul fennen, szabadon.

S vajon az ő „képzete” mi lehetne más, mint a még sasok veszedelme is, ha ő úgy akarja!?

„Még főljebb, képzetem!”
Vele a sasokat
Rendre megkergetem.
A sas mind elfárad,
De nem fárad ő el.

De mikor A hazáról szól, akkor a képzelet változik sassá.

A képzelet sebes szárnyú sas.

A csüggedés órájában, mikor a remény halaványodik, ez a remény madáralakot ölt. Ott szállott a magasban, ott szívta a mennyei tiszta léget:

Hol már a sas sem tanyáz!

És ekkor:

Jön a való, e zord vadász,
S lelövöldözi őket.

Szerelme sasmadár, mely vagy égbe száll vele, vagy széjjelszaggatja körmeivel szívét; de még másutt is, egészen szelíd alakban kerül majd a sas a szerelem körébe; addig is egy költői s épp annyira szép, mint igaz képben bámulhatjuk.

A hely Az elhagyott zászló című költemény; a kép az állhatatosságot festi, megvetve mindazt a szépet, lágyan-kedveset, ami a lírán a fecskéről valaha elhangzott. A kép ez:

Ha a fecskék ledérek
S éghajlatot cserélnek,
Mi sasok nem cserélünk
.

A biológiai igazságnak igazi villanása ez a hely, mely ezen az alapon az összes költői tradíciókkal dacosan szembeszáll, az állhatatosságnak, mint nagy erénynek értelmében, és ama bizonyos mondás ellenében, mely azt mondja: ubi bene, ibi patria.

És most következik a sas a szerelem berkiben, a Három madár harmadika. Ez a sas a villámokkal egy tanyán lakik, tekintetét felküldi a napig; nyugodt időben alszik; de a viharban vadul üvölt, a vihar karjaiba dől és viteti magát:

Rémítő bátran, szörnyű sebesen.

Mindenki azt hinné, hogy az eget ostromló költő képzete a sas; ám nem úgy van:

Ez a sas a te lelked, kedvesem!

A szerelem heve ezt így mutatta neki.

Petőfi líráján zúg a boldogság madara, a kíváncsiságé: a szarka; a bosszúé: a holló; lelke szárnyai csattognak, sőt 1848. március 15-én:

Csattogjatok, csattogjatok
Gondolatink szárnyai.

Az érzemények dalszárnyon madárként szállanak; és kérdi: ha a vágy száll, miért nincs szárnyán égi toll? Mikor bizonyos emlék éri utol, kitépi a költő szárnyait; és reménye törött szárnnyal hanyatlik alá!

Úgy, amint a kutató Petőfi madáralakjait egyenként végig kíséri, reáragad bizonyos láz, bizonyos hevület, s világosan megérzi a költő képzeletének igazán szárnyaló szilajságát.

Petőfit megragadja a madárnak bizonyos biológiai sajátsága; de ő egy cseppet sem törődik a konvencionálissal s mindavval, ami a lírában úgyszólván már sztereotip, hanem a maga módja szerint használja fel a tulajdonságokat; és ameddig követtük: az egyéni felfogás képét láttuk inkább. Ezt a vonást erőssé tette a költő élete folyása, életkora; és ez a kor, eseményeivel, amelyben a költő élt, amellyel — és mondjuk egész valója szerint — egybe volt forrva. A nyomor, a küzdés minden faja, a szerelem s a hazafiság lüktetése néhány rövid év keretébe összezsúfolva — bámulattal töltik el a kutatót, hogy a költő nem roskadt össze, hogy agya egyáltalában kibírta.

És éppen azért, mert ez így volt, még nagyobb bámulat tölti el a kutatót azokkal a csendes, nyájas s teljesen a magyaros szemlélődés jellegével bíró madárképekkel szemben, amelyeket Petőfi mesterileg rajzolt, valahányszor az ő imádott magyar alföldje kitárult előtte.

Amidőn a szabadságharc eszmeáramlata már lüktet a társadalomban — a költőben már régóta —, 1848-ban a puszta téli képe tűnik fel lelke előtt, s ez a fogékony lélek nyomban megszólal.

… a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közül,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül.

És lefesti a természet álmát, a tanya csöndéletét a téli nap világosságánál, mely nap:

Alant röpül … mint a fáradt madár.

Merő csend, a teljes téli álom. A társadalom életétől messze eső táj ez, s csak alkonyat táján tűnik fel a ködben a betyár alakja:

Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló …
Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mikor már a márciusi napokban elindult az események lavinája és úgyszólván az egész világrész megrázkódik, minden élére van állítva, sőt a szabadságharc eszméje már utat talált a puszták tanyáiba is, ekkor forró nyár derekán, Petőfi reátekint az ő Kiskunságára, igazán szívéhez szorítja, s lelke egész lényével rajzolja képét:

Testi szemeimet
Behunyom, és lelkem szemeivel nézek.

Ez a kép azután madár nélkül csonka egy kép lehetne csak, bele is rajzolja őket szépen, minden zsúfolás nélkül, éppen, amint kell:

Egy ér nyúlik végig, meg se mozdul habja,
Csak akkor loccsan, ha egy-egy halászmadár
Szárnyával megcsapja
.

Nem kerüli el szemét a fövenyes fenék, rajta a lusta pióca, sem a vízszínen cikázva, majd gomolyogva futkosó Gyrinus-bogár, és azután:

Szélén a sötétzöld
Káka közt egy-egy gém nyakát nyujtogatja.
Közbe hosszu orrát üti víz alá a
Gólyafiak anyja.
Nagyot nyel, és aztán
Fölemeli fejét s körülnéz kényesen,
A vízparton pedig töméntelen bíbic
Jajgat keservesen
.

Úgy, amint a puszta téli képén eszébe jut a haris harsogó szava, a prücsök szerény cirpelése és ezeknek hiányával teremti meg a hangulatot, viszont a nyári képen szemébe ötlik még a Gyrinus bogár, a pióca is; a Sterna lengő alakja életet ad a levegőnek, s a bíbic, ekkoron már szárnyrakelt fiaival, ott „jajgat”, hogy a még nem egészen kitanult ivadékot óvja, figyelmeztesse.

De még tovább is van, mert ugyanabban a lüktető korban, majdnem közvetlenül a Talpra magyar elzengése előtt, Vácra vetődik a költő, s nyilván valami véletlen eszébe juttatja édesanyja tyúkját. Legott elfogja a kedélyesség, ennek az a faja, amelyre csak az tehetett szert, aki a magyar asszonyt jól ismeri, és tudja, hogy a közsoron milyen meleg viszony fejlődik ki a jó gazdasszony és a jó öreg tyúk között; hogy az a tyúk a családbeliek szemében úgyszólván kegyelet tárgya.

Ej mi a kő! tyúkanyó, kend
A szobában lakik itt bent? …

Szabad annak mindent, még a ládára is felülni, és ha úgy fordul, „kotkodálkodni” is, de meg is becsülje ám magát:

Iparkodjék, ne legyen ám
Tojás szűkében az anyám!

Ezekben kicsillan a magyaros szemlélődés hajlama, nemcsak, hanem alakot ölt és megtestesül. Ez a háborgó tűzlélek meg-megáll, nem éri be avval, ami legszembeszökőbb, hanem jól odanéz, hogy szemébe akadjon a kis prücsök, a futóbogár, az araszolva haladó pióca és a tyúkanyó minden körülménye.

Hogy ez valóban úgy van, ezt kiolvashatjuk Petőfi A gólya című költeményéből. Bevallja:

Nekem … legkedvesebb
Madaram a gólya,
Édes szülőföldem, a drága szép alföld
Hűséges lakója.

Gondolja, hogy talán azért oly kedves neki, mert együtt növekedett vele, mert a madár már bölcsője fölött is „kerepölt”. És elmondja, hogy mint vette szemügyre kedves madarát:

Én udvarunkon a nádkúp oldalánál
Húztam meg magamat
S némán szemléltem a szárnyokat próbáló
Kis gólyafiakat.

És elgondolkozott, hogy miért nincs az embernek szárnya — mit ér a messzeség, mikor ő a magosba vágyik! Sőt, megharagszik az őszre, mely gólyabarátját elcsalja tőle; szomorodott szívvel nézi gyülekezését, távozását — ifjúsága tűnését látja ebben; de mikor a tél elmúlik, akkor lelke ünnepel, s viszi a szomszéd határba „gólyavárni”.

Innen szövi ifjúsága hányódásának képét, és belemerül a puszta képébe, mely neki oly szép, oly bizodalmas, és végre:

Mostan is kedvelem és ugy tekintem én
A gólyamadarat,
Mint egyetlen valót, mely egy átálmodott
Szebb korból fönnmaradt.

Semmi kétség, hogy Szalontán, hol a költemény kelt, ugyanaz a gólya hatott reá, amely ott álldogált féllábon a csonka torony tetejében, amely Petőfi legigazibb barátját, Arany Jánost is képének megrajzolására ragadta. Meg kell jegyezni, hogy Petőfi, de láthatólag a hasonlat ösztönzésére, szín szerint is rajzol: a gólya

… egyszerű, mint magam … félig feketében,
Félig fejérben jár.

Petőfi éppen úgy, mint Arany, nemcsak híréből, hanem közvetlen szemlélődésből ismerte a darvak vonulási módját, s amíg Arany a rendet csupán szóval festi:

Egy daru, ék csúcsán, a falka vezére —

addig Petőfi egy betű kínálkozó alakjával le is rajzolja Hazámban című költeményében.

Rég volt, igaz, midőn …
. . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Fejem fölött … .őszi légen át.
Vándor darúid V betűje szállt.

Mint tudjuk, Petőfi rajzolgatott is, és talán ez vitte a darvak V betűs rendjének betűs rajzára is.

A madár Petőfinél sokszorosan, majdnem legtöbbször hasonlat tárgya. Kedvesének kedélye egy kis cinege, szerelme csalogány, lelke ifjú sas, az öreg Szemere Pál egy fa, melynek elhullott ugyan a levele, sőt koronáját már a hó lepte el, de ez nem baj, mert:

… rajta vígan zeng a cinege …

tudniillik, a kedély, a maga épségében.

A hasonlatból támadt kútgém, melyről már Aranynál volt szó, Petőfinél nevezetes körülmények közé jut, mégpedig A csárda romjai című költeményben:

Pincéje beomlott, a kút is mellette,
Honnan az ostorfát valaki elvitte,
Csak az ágas és a gém van még épségben,
Egy mogorva sas űl a gém tetejében.
Legmagasabb hely a pusztán a gém vége,
Azért ült föl a sas ennek tetejébe.

A sas tehát a gém tetejébe kerül! A magyar kút és a gém, mint tartozéka, annyira egybeforrnak, mint egységes fogalom, hogy csak a természethistóriai elemzés választhatja szét; de talán a népdal is, mely azt mondja:

Kútágasra szállott a sas.

Azonban kétségtelen, hogy valamint Aranynál és Tompánál, úgy Petőfinél is világosan tapasztaljuk, hogy a biológiai elem határozottan uralkodik, még ott is, ahol a költőt képzelete a felhők közé, azok felibe ragadja. Ahol pedig a kép a költő kedélyét, mint élő valóság érinti, meg is szólaltatja, és ekkor Petőfi felfogása teljesen megfelel annak, ami a magyaros szemlélődésre nézve jellemző. Ezekben Petőfi, mint maga is alföldi, közelebb áll Aranyhoz, mint a hegység felé is vonzódó Tompához; egész lénye a szubjektivitásra hajlik, így legtöbbször ez érvényesül a madár felfogásában is.

Összegzés

A három költő méltatásának eredménye a következőkben foglalható össze.

Arany a madarak felfogásában realisztikus, mondhatni, hogy a madarat plasztikusan állítja elénk; szellemének úgyszólván érintetlen volta közel hozza a madár népies felfogásához, melynek magyarossága a biológiai elem uralkodó voltában van kifejezve. Megnyilatkozik Aranynál a madarak tekintetében is a specifikus magyar humor, mely néha szatirikus vonást is ölt.

Tompa felfogását a madarak tekintetében is bizonyos lágyság jellemzi, s a rege embere itt is az allegória felé hajlik. A hegyvidék levegője ráhatott lelkületére és érezhetően más alapszínt kölcsönöz neki, mint Aranynak a bihari síkság, inkább mezőség.

Petőfi a madarat szubjektíve fogja fel; képzelete izgékony lelkületének hullámzásához idomítja, magával viszi, ragadja; helyzetekbe küldi, kényszeríti; de egy-egy erősebb benyomás hatása alatt nyomban enged és érvényre jut nála is a biológiai elem.

Mind a három költő az alföldi madárképekben találkozik, mondhatni ölelkezik, és ami e képeket megkapóvá teszi, az a biológiai elemekben való hűség, a megfigyelésből merített igazság.

Arany bujkáló Toldija a valóságos nádast járja; az éhség utoléri, s ekkor a nádast lakó madarak fészkét töri fel, hogy tojásaikkal csillapíthassa éhségét.

Tompa az Ördögszekér-rege bevezetésében valóságos, ingó-lapos mocsarat s annak madáréletét festi.

Petőfi különösen a Kiskúnságban minden zsúfolás nélkül mesterien festi a tó madáréletét.

Arany rab gólyája teljesen hű s plasztikus madárkép, mely allegorizálás nélkl is megáll és erősen hat.

Tompa gólyájában a madárra magára vonatkozó minden mozzanat biológiailag hű, s a mesteri benne az, hogy a költő e hű képet a nemzet állapotával, helyzetével tudta viszonyítani.

Petőfi gólyája az ő, a költő madara, s ő azt fejezi ki, mi neki e madár.

A népköltés körülbelől harminchárom, a székelyeké, melynek zamata bizonyos fokig sajátos, körülbelől huszonkilenc fajt ölel fel. E népies termékekben a madár felfogása kongruens a három költő felfogásával, ami természetes is, mert hiszen a költők a népszellem alapjára helyezkedtek, úgy lényök, mint működésük szerint; sőt, a szó szoros értelmében egész mivoltuk szerint a népből keltek ki.

De ekkor előttünk áll az a kérdés: vajon nem hatott-e, és ha igen, mennyiben hatott azoknak a népfajoknak költészete, amelyekkel a magyarság századok óta együtt él, a magyar népköltésre s ezen át a magyarság klasszikusaira?

Az erre vonatkozó elemek a madarak tekintetében s amennyire ez ma lehetséges volt, összehasonlító alapon ki vannak fejtve1, s azokból kitűnt, hogy a magyartól a német felfogás teljesen idegen; a tót a magyarral csak néhány madárnév azonosságával áll kapcsolatban; az oláh felfogás mindkettőtől merőben elütő. Így áll ma a népköltés ügye.

  • 1Herman Ottó: A madár a magyarság felfogásában. Emlékkönyv a K. M. Természettudományos Társaság félévszázados jubileumára. Budapest, 1892. 331—352. p.

Más a kérdés a magaslaton, ahol a képzettség is beléjátszik a dologba. Itt az összehasonlítás nagyon érdekes tanulságokat szolgáltat.

Amint tudjuk, Arany hozzányúlt Mirza Shaffyhez, és ekkor nyomban előkerült a fülemüle szürke kabátkája, s el volt mondva, hogy a fej bús lehorgasztása, a szürke tollazaton való bánkódás nem is lehetne soha a magyaros szemlélődésnek az eredménye. Az Arany túzokja gunnyaszt, gólyája féllábon álldogálva váltogatja lábfeleit; baglya a száraz ágról lesi az egeret, s ez mind biológiai igazság, a Mirza Shaffy-féle ráköltésnek ellentétje. Tompánál láttuk, hogy még az allegóriáiban is a biológiai igazság a sarokkő; sőt, ha a madarat emberi szóval is szólaltatja meg, ez nem irigyli a rózsától a színt, mint a Bodenstedt fülemüléje, hanem szavával elárulja gyarlóságait, amelyek azután biológiájának mozzanataival valóban egybe is vágnak. És ha Petőfi gémje a káka közt nyújtogatja nyakát, úgy ez is valóság, s jellemzi a madarat.

Ez a három magyar klasszikus pedig tagadhatatlanul a képzettség magaslatán állott. Ezért kiválóan érdekes például a német Schillert Arannyal, Tompával és Petőfivel szembeállítani, kínálkozik pedig az összehasonlításra a daru.

Mind a három magyar költő jól odanézett a daru dolgának, ezért nemcsak azt tudta meg, hogy ősszel elvonul, tavaszkor megjön, hanem azt is, hogy vonulás közben sajátságos rendet tart.

Arany szerint:

Egy daru, ék csúcsán, a falka vezére.

Petőfi szerint:

Vándor daruid V betűje szállt.

Tompa hozzáadja a hangot, s tegyük hozzá, a kellemes hangulat keltése érdekében, az Alföldi képekben:

Átvonuló daru egyet-egyet krúgat.

Sőt a daru hangjáról más költő még azt is mondja:

Magasan repül a daru, szépen szól.

És az valóban úgy is van, hogy a vonuló darvak szava inkább andalító, mint bármi más; a magyar embernek a hang, mint maga a madár is, kedves.

Schiller egyik költeménye, mely a költő harmadik, tehát virágzási korszakához tartozik: Die Kraniche des Ibycus2, a darvakat szerepelteti; sőt, ezeken sarkallik a költemény menete és végső kifejlődése is.

  • 2Ibycus darvai.

Ibükosz, a görög költő, Korinthosz felé halad magánosan, hogy részt vegyen a kocsik és költők versenyében; eléri Poszeidón berkét, melynek csöndjét semmi sem zavarja:

Nichts regt sich um ihn her, nur Schwärme
Von Kranichen begleiten ihn,
Die fernhin nach Südens Wärme
In graulichten Geschwader ziehn.

(Semmi sem mozdul körülötte,
Csak kísérő darvak raját
Látja, amint szürkés tömegben
Vonul melegebb tájra át.)

Tehát a költő nem mondja meg a darvak vonulási rendjét, mert a raj — Schwarm — fogalmát ornitológiai tekintetben nem a V-szerű rend, hanem például a seregély valóban rajszerű tömege adja meg; sőt, a „Geschwader” sem jelenthet V-rendet, a „szürkés” jelzővel különösen nem, mert csak tömeget vagy sereget, falkát jelenthet, melynek mint ilyennek szürkés a színe. Pedig az a V-rend elhatározó, mihelyt a daru „nach Südens Wärme (zieht)”.

A költőt a berekben két gyilkos támadja meg: csapásaik alatt elbukik, és ekkor:

Und schwer getroffen sinkt er nieder,
Da rauscht der Kraniche Gefieder;
Er hört, schon kann er nicht mehr sehn,
Die nahen Stimmen furchtbar krähn.

(Nehéz sebben aláhanyatlik,
A daruszárny zúgása hallik;
Hallja, de nem láthatja már,
S oly szörnyen károg a madár).

Itt tehát, a magyar felfogással teljesen ellenkezve, megtudjuk, hogy a daru szörnyen, vagy félelmetesen krákog vagy károg „Krähn” tudniillik úgy a kakas kukorékolására, mint a varjú (Krähe) károgására is vonatkoztatható.

A két gyilkost azután a színpad fölött elvonuló darvak árulják el:

Und finster plötzlich wird der Himmel:
Und über dem Theater hin
Sieht man in schwärzlichtem Gewimmel
Ein Kranichheer vorüberziehn.

(Az ég sötét lesz hirtelen, majd
A színpadot homály fedi:
Darvak feketés serege hemzseg,
És árnyékát reá veti.)

Itt a darvak „serege” már nemcsak feketés, hanem hemzseg is, ami bizonyára teljesen kizárja azt a vonulási rendet, mely e madarat olyannyira jellemzi.

A biológiai igazság alapján azt a jellemzést, amelyet Schiller a vonuló darvakra alkalmazott, a károgó hanggal együtt, minden jóravaló magyar költő a varjúra vagy hollóra alkalmazta volna, amelyre, az egy szín kivételével, valóban reá is van szabva.

Ibükosznak a darvak krúgatása nem is lehetett rettenetes, hiszen tanúi voltak esetének, nem reá nézve, hanem gyilkosaira nézve idézték elő a Nemezist, krúgatásuk tehát csak az utóbbiakra nézve lehetett rettenetes.

A madártani tudás a költészettel — a legtisztább német szellem szerint — különösen Baldamus madármeséiben ölelkezik3.

A Die Rache der Kleinen címűben a kis fecskéket így írja le: „Die kleinen glänzend schwarzen Schwälbchen mit den schneeweissen Höschen und Westchen”, ami magyar felfogás szerint — ha már a fecske név egymagára nem találna elegendő lenni, különben az — éppen csak: „fekete, fehér hasú és gatyás4 lehetne, mert a „Fényes fekete fecskécske a hófehér lajbicskával és nadrágocskával” a magyar észjárásnak bizony monstrum.

És hogy milyen mélyre hat a különbség, ezt semmi sem bizonyítja jobban, mint a fecske — Hirundo rustica — szavának utánzása. A magyarságnak két változata van — lehet talán több is —, az egyik:

Kicsit a kicsinek, nagyot a többinek, ha nem
Kell üsd pofon, hogy szeme vicsorrro-gyiiiik!
  • 3Baldamus, dr. A. C. E.: Vogelmärchen. Dresden, 1876.
  • 4„Valamennyi fehér csirke mind gatyás.” (Népdal).

Gyorsan s a fecske hanghordozása szerint elmondva, különösen kislányok szájában valóban teljesen fecske „ficserékelés”; vonatkozik pedig a fecskefiúk etetésére, s arra a szigorra is, amelyet a vének a kicsinyekkel éreztetnek; tehát biológia.

A változat ez:

Mikor én elmentem, szénát szalmát eleget
Hagytam, de most semmi sincs!

Ez hangfestés tekintetében gyengébb; de nyilván a fészek tartalmára, anyagára vonatkozik, tehát biológiai jellegű.

Evvel szemben Baldamus három rendbeli németet is ad, amelyek közül az egyik a második magyarral bizonyos fokig rokon, tudniillik, hogy amikor a fecske elment, akkor hagyott, s mikor visszakerült, semmit sem talált; de az, amit német értelemben hagyott, az sehogy sem tartozik a fecske biológiájához, úgymint

Als ich fortzog, als ich fortzog,
Waren Truhen, Kisten, Kasten schwerer —
Als ich wiederkam, als ich wiederkam,
Waren Truhen, Kisten, Kasten lerer!

A többi sem jobb, mert az egyik ködmönfoltozásról, a másik esőről, az ezért járó háláról szól.

Nehogy messze kerüljünk, térjünk immár más irányba.

Szorosan véve a dolgot, vannak a magyar költők madarai között is ingadozó, homályosabb alakok. Egyike a legnevezetesebbeknek, például a hattyú, mely leginkább mint hasonlat sokszorosan szerepel. A szép nő teste „hattyúfehér”, néha a nyaka is „hattyúnyak”, noha ez már ingadozik, mert az alak is belejátszik; ami pedig csak igen ritka költőnél — vagy talán egynél sem — hiányzik, az a hattyúdal. Nem lehet azonban föltenni, hogy a költők a hattyúfajok között különböztetnének, s biztosra vehetjük, hogy mindig a hattyúnak szelídített, kerti tavainkon élő faja, a bütykös orrú Cygnus olor lebeg szemeik előtt, mely a hasonlatoknak színre vonatkozó sorozatára nézve teljesen meg is állja helyét; de már a hattyúdal erre a fajra semmiképpen sem vonatkoztatható. Az úgynevezett éneklő hattyú nálunk csak elvétve s mindig mint az északi sarkvidékről hozzánk vetődő vadvendég akad; orratöve sima, tudományos neve Cygnus musicus L., s ez az, mely vonulás közben „kilin-kong”-szerű szavát hallatja, mely csengő, kellemes, és ha nagyobb falkától ered, mindenesetre föltűnő és sajátságos hatású. Némelyek e hangot trombiták lágyabb hangjához, mások harang- vagy csengettyűszóhoz hasonlítják, s bizonyos, hogy erről a hattyúról szól az a monda, hogy halála előtt gyönyörű dalt énekel. Brehm mondja is, hogy a haldokló vadhattyú hangjai szépek — tehát erre a fajra vonatkoztatható a hattyúdal is.

A három költőnél éppen úgy, mint a népnél is, ingadozik a sas, a sólyom, a héja, az ölyv, ölyü vagy ölü; a kuvikon kívül — talán a Tompa fülesbaglyát is ide értve — a baglyok különböző faja, s alapjában véve csak azt vehetjük biztosra, hogy a nappali vagy éjjeli ragadozók melyik csoportját értik. Így vagyunk a rigó, cinke, fajd, vadruca, búvár, viharmadár, sirály, halászmadár dolgával is, sőt néha a gém is ide tartozik. Csak egy-egy biológiai adat az, mely a kutatót biztosabb ösvényre vezeti, amint ezt alább majd meg is látjuk.

Haladjunk még tovább.

A három költőnél éppen úgy, mint a népnél, alig megszámlálhatók azok a vonatkozások, amelyek a madárra tartoznak, tőle erednek. A madár a szabadság, a gond nélkül való lét, a kedvesség, a hűség, a szerelem s a családi boldogság gyakori képe; a költő is sokszorosan irigye a madár sorsának, különösen röpülése, fészke, szava az, mely a költőt kiváló módon irigyévé, de bámulójává is teszi.

A madár szava igen közelről érinti a költők — s tegyük hozzá, minden ép lelkű ember — kedélyvilágát; annyival is inkább, mert akkor hallatja legsűrűbben, legbensőbben, amidőn szeret, amikor az egész természet is téli álmából ébredve megifjodik s minden élőre éltetve hat. A költő is saját legbensőbb és legnemesebb ösztöneit így érzi, tehát nem is csoda, hogy a madarat oly bensőséggel fogadja szemlélődései körébe; hogy ez a legmagyarabb költőknél oly kiváló vonás, ez alighanem abban is gyökerezik, amit Grossinger, a magyar madarászatnak múlt századbeli avatott — fájdalom, latin — írója így fejezett ki:

„Anoplissimum est Hungaria Aviarium”, amihez azután még a biológiai hajlam is hozzájárult.

De a költő és a nép különböztetnek is. Nem minden madár a kedvesség képe, a szeretet vagy irigység tárgya; és különösen az életmód az, mely a megítélés dolgában dönt.

Hiába tarka, cifra-bóbitás a banka: piszokban turkál, a fészke ronda, szennyes, ezért nem kedves. Hiába tarka, részben ércfényű a szarka: tolvajkodik, szemtelenkedik, ezért ez sem nem kedves. A holló rászáll a dögre, vájja a szemét is: ezért az akasztófa, a bűn, a bosszú madara. A varjú sorsa hasonló.

A keselyű lomha, falánk, csak dögre száll: nem kedves.

De más a sas, a sólyom; ezek merészen támadnak az élő prédára, fegyverzetük hatalmas: a költő saját fajának hősi voltát látja bennük. A vércse ismét más: aprót gyilkol, fészekrabló; nem kedves.

Most pedig vessünk még egy futó pillantást egy tüneményre, mely a biológiai szempontra nézve nagyon becses és jellemző, s amelyben a három költő a néppel ölelkezik.

Hiába kapta a természettől valóban ragyogóan szép tollazatát a jégmadár — Alcedo ispida L. —, hiába versenyez vele a szalakóta — Coracias garrula L. —, hiába győzi le mind a kettőt színezetének pompájával a piripio vagy gyurgyalag — Merops apiaster L. —, a nép ismeri ugyan, de nem fogadja be költészetébe, s a magyaros szellemben író költő sem emlékezik meg róluk: mert életök módja homályos. Még a természetrajzokat forgató s felsorolásokra hajlandó Tompa sem karolja föl ezeket, s a parti fecskén túl nem ragadta hajlama. Márpedig a Merops és az Alcedo is partokba vájt lyukakba fészkelő madár, éppen, mint a parti fecske, s ha Tompa az utóbbit befogadta, nyilvánvaló, hogy a madár fecske volta vitte reá; szóval reá származtatta annak a nagy szeretetnek egy részecskéjét, amellyel ő — éppen úgy, mint kedves magyarsága is — a kunyhók kedves, hűséges madárlakója iránt viseltetett.

Könnyen megérthetjük immáron azt is, hogy miért áldoz mind a három költő annyi szeretettel és bensőséggel a gólyának, a régi magyarság „eszterág”-jának és „cakó”-jának; nyilván azért, mert ott fészkel az emberi család tűzhelye fölött; egész élete ezért egy nyitott könyv, amelyből a boldog ember saját boldogságát, a boldogtalan pedig boldogtalanságát olvashatja ki.

A három költőnél az alakok összessége hatvannyolc, amelyek közül tizenkettő neme, ötvenhat ellenben faja szerint is megkülönböztethető. Így a három költő a magyar madárvilágnak körülbelül egy ötödét karolta fel, s az alakokra való tekintetből kimondhatjuk, hogy ez a természethez vonzódással viseltető magyar ember ornitológiája is.

A három költőnek van huszonkét közös alakja; Arannyal szemben van Tompának huszonkét alakja, de Tompával szemben Aranynak is van tizenegy faja. Petőfi két költőtársával szemben két alakot hozott be.

Folytatás…

Forrás

Herman Ottó: Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága. Válogatta, sajtó alá rendezte Schelken Pálma. Az utószót Kósa László írta. A kötetet tervezte és az illusztrációkat készítette Kakasy Éva. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1983.