Más világokra szegezett szemünk

A Hubble kozmosz-képei
Tillmann J. A.
fizika, asztronómia, világegyetem keletkezése, Hubble űrteleszkóp, filozófia, Max Weber, művészet
szóelválasztás

1993 decembere óta (megint) másként látjuk a világot. Ekkor került a fejünk felett mintegy hatszáz kilométerre kerengő Hubble űrtávcsőre az a javító optika, melynek köszönhetően közös égi szemünk kiélesedett: általa a világtér mindeddig láthatatlan mélységeibe nyílik kilátásunk. Hogy a gyártási hiba folytán addig homályos képeket az új okuláré milyen mértékben élesítette ki, arról a londoni Blue Gallery termében rendezett kiállítás adott számot. A főként festőket kiállító galériában ezúttal a kozmikus kreáció távoli alkotásainak méteresre nagyított felvételeit mutatták be.

A Hubble készítette rendkívül éles és részlet gazdag képeken a különféle csillagrendszerek, a keletkezés és felbomlás különféle fázisaiban látható csillagködök és gömbhalmazok a formák és színek felülmúlhatatlan pompáját mutatják. A fényévek sokaságának felfoghatatlan távolában zajló történések gyakran mégis jól ismert alakzatokká állnak össze: hol mezei növényekre emlékeztetnek, hol a víz alatti vegetáció burjánzását vagy éppen állatvilágát idézik meg. Az Eta Carinae például váltakozó fényével lüktető fénybogáncsot képez a távoli térben. Az NGC 6543 jelzetű planetáris köd pedig egy pipacs széthajló sziromleveleit rajzolja ki – kilométerek millióira kiterjedő léptékben. (A lenyűgöző látvány egyébként egy katasztrófa utójátéka: vörös kárpitját az az anyag alkotja, amely két csillag felrobbanása nyomán szóródott szerteszét.) Ám a csillagok keletkezésének és halálának kozmikus színjátékában változatok sokasága szerepel. Az 1987/A jelű szupernóva sárgás magját vörös fátylak lengik körül, egy másik medúzaalakot mutat. A Cirrus nebula vöröstől zöldig terjedő színeiben egy szupernóva robbanásának maradványai abban a fázisban látszanak, amikor összeütköznek a csillagközi gázzal.

A tér távoli tájain olykor mintha színes tinták áradtak volna szét. Kavargásukból néha rejtélyes árnyjátékok szereplői rajzolódnak ki: a kozmikus köd két oszlopszerű képződménye mögül egy vállas emberalak magasodik föl a Sas csillagképben. Néha a galaxisok és a gravitációs lencsék mutatnak megdöbbentő rendeződést: az Einstein-kereszt nevet viselő képződmény szabályos görög keresztet formáz, a kereszt metszéspontjában és végpontjain egy-egy azonos kiterjedésű, kör alakú csillaghalmazzal.

Az egyik képen egyetlen négyzetméteren sprirálgalaxisok és csillagrendszerek százai látszanak – felülről, oldalról, szemből, egy sötét, bársonyos háttér előtt. Mintha egy mennyei marok galaxis-ékköveket szórt volna szerteszét. A képeket elnézve vált nyilvánvalóvá számomra, hogy a kozmosz miért is volt ékes rend a görögök számára, és miért nevezték meg azzal a szóval, mint az ékszereket (amiből egyébként mára már csak a „kozmetika” maradt…).

„a téridő metrikája elfajul…”

A világtér varázslatos képei varázstalanított világban mutatkoznak. A varázstalanítással (Entzauberung) írja le Max Weber a modern megismerés folyamatát, melynek során kiismertté váltak a világ erői, intézményei, a származások és eredetek láncolatai, tárgyainak keletkezése, látszatainak előállása. A jól ismert világ varázstalanságával szemben a kozmikus külvilág ismeretlensége és kiismerhetetlensége áll. Ez az a régió, ami még mindannyiunk számára a varázs legnagyobb volumeneit rejti. Igaz, elég különféleképpen: másféle varázslat alatt állnak az ufó-vallás hívei, a kozmológia tudományának művelői, a bölcsesség eget kémlelő barátai és a tekintetüket az ég felfoghatatlan kékségében felejtő költők vagy festők.

A világmindenség persze nem a Földön kívül kezdődik, hanem a bőrünk alatt: a földi por és sár, amelyből vétettünk, éppoly csillag(közi)por és forró plazmasár volt egykor, mint minden más. Erre sosem hiábavaló emlékez(tet)ni, hisz figyelmünk horizontján annyi minden más tolakszik elő. Éppoly hajlamosak vagyunk megfeledkezni erről, mint a genetika művelői és manipulátorai arról, hogy tudományuk nemcsak nevét, hanem eredetét is a Genezisből nyerte. Ahogy a „rekreáció” funkcionalista felfogását terjesztő fejek sem gondolnak bele abba, mit is beszélnek; hogy újjáteremtés csak teremtés nyomán történhet.

A világmindenség olyannyira felfoghatatlan, hogy még a kozmológiát művelő fizikusok is költői képekre váltanak át, amikor a minden képzeletet felülmúló Kezdethez közelítenek. (Ez egyébként elkerülhetetlen, minthogy a kezdeti idők és állapotok minéműségéről legföljebb halovány hipotézisek lehetségesek, hiszen akkor nem az általunk ismert fizika volt érvényben…) Ezért is lehet pl. ilyen megfogalmazásokkal találkozni:

a téridő metrikája elfajul, s a skalár görbület, csakúgy, mint a sűrűség, végtelenné válik…

A könyvben azonban nemcsak sűrű teóriával, hanem meglepő történetekkel is lehet találkozni: így például azzal, hogy Leibniz lehetséges világok-elméletét megzenésítették, és zenekar, kórus, valamint szólista közreműködésével előadták… Szóba kerül továbbá Stephen Hawking beszámolója arról, hogy egy vatikáni kozmológiai konferencia alkalmából a Pápa audiencián fogadta a résztvevőket:

Azt mondta nekünk – írja –, hogy az rendjén való, ha az univerzumnak az Ősrobbanás utáni fejlődését tanulmányozzuk, hagyjunk azonban fel magának az Ősrobbanásnak a kutatásával, minthogy az a Teremtés mozzanata és így Isten aktusa volt. Örültem – fűzi hozzá Hawking –, hogy a Pápa nem ismerte a konferencián tartott előadásomat, amelyben arról a lehetőségről beszéltem, hogy a téridő véges, de határtalan, ami azt jelenti, hogy nincs kezdete, nem volt teremtés.

A mai kozmológia „evangelistájának” utóbbi mondatában is megmutatkozik az, amiről Székely László kitűnő kötetzáró tanulmánya szól: miként lesz egy puszta lehetőség felvetéséből fennen hirdetett igazság. Dolgozatában Székely kimutatja az archaikus és mai világkeletkezés-modellek mélységes párhuzamát, s egyben megvilágítja a modern matematikai formában megfogalmazott kozmológiai mitológia titkát. E mitológia a kalkulatív racionalitás által dominált modern európai szellem kozmológiája, melynek igaz istene a matematikai-kalkulatív rendszer. Ez nem kevésbé érvényes Az idő rövid története című könyve révén elhíresült szerző munkásságára: e fantasztikus hawkingi világ is párhuzamba állítható a kozmogóniai mítoszok ősállapotával és teremtő elveivel, hiszen lényegét tekintve itt is ugyanarról van szó: (ti. hogy világunkat) egy soha nem tapasztalt, pusztán posztulált kezdőállapotból és hasonlóan posztulált elvekből magyarázzuk és származtassuk.

Itt derül ki a leginkább a természettudomány mindenkori állításainak viszonylagossága és ambivalens volta, amelyről másutt Hannes Böhringer beszél:

A természettudomány ambivalens. Létezik egy szókratikus magva, kötelezettsége önnön feltevései cáfolatára, a falszifikálásra. A természettudomány sejtéseket formál, és más, jobb sejtésekkel cáfolja meg azokat, és így tovább. A természettudomány számára tulajdonképpen csak az számít ismeretnek, ami megújítja és elmélyíti tudatát arról, hogy milyen keveset is tud mindannak révén, amit ismer. A csodálkozó nemtudás fokozása, állandó megújítása: ez szókratikus. Egyúttal azonban a természettudósokat mindig az veszélyezteti, hogy töredékes tudásukból egészet költenek, világnézetté, vallássá változtatják azt; például materializmussá, darwinizmussá, monizmussá, holizmussá.

Vagy éppen – tehetjük hozzá – a Teremtés és az idő tetszőleges rövid történetévé.

A Hubble nemcsak új kilátást nyitott a kozmosz távoli tájékaira, hanem lehetővé tette a világ felfoghatatlan rejtélyének újólagos belátását. A bizonyára fontos asztrofizikai felismerések mellett újabb hathatós érvekkel támasztotta alá a látás relativitás-elméletét. Azt a kevéssé ismert teóriát, amelynek rövid formuláját Paul Klee fogalmazta meg Alkotói vallomásában:

Most nyilvánvalóvá válik a látható dolgok relativitása, és eközben kifejezésre jut a hit, hogy a látható a világ egészhez vetve csak elszigetelt példa, és hogy más igazságok vannak látens többségben.

Ennek belátásához persze akkor sem kellett, miként ma sem kell feltétlenül kihelyezett szemünk nagyított felvételeit nézni. Néha elég egyetlen pillantást vetni a csillagos égre, máris messzi távolba vész a mindenkori mainstream. De még az elmélyültebb kontemplációhoz sem elengedhetetlen a távcső: a festő Veszelszky Béla beérte egy maga ásta jókora gödörrel, ahonnan zavartalanul szemlélhette tiszta estéken az eget. (Pedig a sötét ötvenes években kezdett hozzá ehhez…)

Szerző

Veszelszky Béla (1905–1977) – festő. A Képzőművészeti Főiskolán tanult 1924 és 1929 között. Az 1920-as években kapcsolatba került Kepes Ferenccel, a magyarországi gnosztikus kör vezetőjével és Kassák Munkakörével. 1930-ban Bécsben járt, 1932-ben Berlinbe utazott. A világháború után hosszú ideig nem vett ecsetet a kezébe, s bár 1953-ban folytatta a munkát, csak 1956 után élhetett kizárólag a festészetnek. Alkotói módszere igen korán kialakult, ám ponttechnikájának semmi köze a pointillizmushoz vagy a divizionizmushoz; szellemi gyökere a neognoszticizmusban rejlik. Teljes elszigeteltségben dolgozott, jelentőségét a halála után rendezett gyűjteményes kiállításokon ismerték fel. Irodalom: ANDRÁSI Gábor: Veszelszky Béla (Új Művészet Könyvek 3), Budapest: Új Művészet Alapítvány, é. n. Lásd még: artportal.hu

Tájkép, 1959
Kieselbach Galéria és Aukciósház
Forrás

Elektronikus kézirat.