A törvények és József Attila

Salutatio Sabbaticorum Ladislao Péter, 2001
Csákány Béla
matematika, Kurt Gödel
szóelválasztás

Gyerekkoromban többször hallottam felnőttektől, beszélgetésük közben: „Minden nagykapu mellett van egy kiskapu”. Néha még kacsintottak is hozzá. Föl nem foghattam, miért, hiszen az utcabeli házaknál ez csakugyan így volt. Nagysokára tudtam meg: ez azt jelenti, hogy minden törvény alól van kibúvó.

Nem könnyű ebbe belenyugodni. A legnagyobb elmék – Platón, Morus Tamás, Campanella, Marx Károly – évezredek óta álmodtak a tökéletes törvények irányította társadalomról. A természet törvényeit pedig a 19. század végére olyan mértékben megismerte már az emberiség, hogy alkalmazásukat még jobban megtanulva minden, a természettel kapcsolatban egyáltalán megfogalmazható kérdésre válaszolhatunk – így hitték annak a kornak a nagy természettudósai. Igaz, gondolkodóba ejthette volna őket, hogy még a nagy Euklidész törvényei sem kikezdhetetlenek, de jószerével el sem jutottak hozzájuk a sztyeppei számtantudós meg az erdélyi hadmérnök furcsa eszméi.

Hogy a kapukról szóló népi bölcsesség univerzális érvényű igazság, az 1931-ben derült ki, amikor Kurt Gödel osztrák logikus bebizonyította, hogy bármely valamirevaló szabályrendszerben szereplő fogalmakra vonatkozóan kimondható olyan értelmes állítás, amelyet az adott szabályrendszer szabályai alapján sem igazolni, sem megcáfolni nem lehet. Nincsenek tehát tökéletes (azaz minden elképzelhető esetre alkalmazható) törvények, nemhogy a társadalomban, de még a matematikában sem! A törvények a dolgok természetéből fakadó szükségszerű viszonyok – így tanít bennünket Montesquieu. Két évszázaddal Montesquieu után, három évvel Gödel után gondolatukat így varázsolta verssé József Attila az Eszmélet egyetlen strófájában:

Én felnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a múlt szövőszéke
és megint felnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindig fölfeslik valahol.