A tudomány fogalmának és szerepének változatai Karinthy prózájábana

Veres András
Karinthy Frigyes, technika, természettudományok, pszichológia, pszichiátria, pszichoanalízis
szóelválasztás

Nemcsak a humorban nem ismert tréfát. Az emberi létezés misztériuma és a többi nagy metafizikai kérdés már igen korán fölkeltette érdeklődését, és haláláig nem szűnt meg foglalkoztatni képzeletét. Nem is annyira a dolgok, mint inkább az összefüggések vonzották. A megismerés legalkalmasabb modelljét a XIX. századi diadalukat járó természettudomány kínálta: a filozófiai gondolkodás s még a művészet szerepét kutató elmélkedés sem tehette, hogy figyelmen kívül hagyja ezt. A tudomány mint az általános fejlődés alapja és biztosítéka: a századvég nemzedékének még kikezdhetetlen meggyőződése volt. Nemcsak az iskola sulykolta beléjük, hanem a mindennapokban helyet követelő technikai csodák is; mindenesetre a rossz tanuló Karinthynak ez épp olyan meghatározó élménye volt, mint az eminens Babitsnak.

Tehát érdemesnek látszik Karinthy tudományról alkotott nézetét és ennek változását közelebbről megvizsgálni; ha nem is a művészete, de gondolatvilága megértéséhez, értelmezéséhez elengedhetetlen. Ámbár szépprózai műveinek jelentős hányada utópikus példázat, amelyben a megidézett fantasztikus tájak elsősorban értékrendek hordozói, a szereplők pedig eszmék szócsövei. Ezért elemzésük óhatatlanul felveti Karinthy tudományfelfogásának tisztázását. S magának a műfajnak feltűnő kedvelését is éppen Karinthy sajátos – a tudományt, a művészetet és a metafizikát egységbe állító vagy inkább egységbe kívánó – szintéziseszményével magyarázhatjuk.

Elöljáróban két, az értelmezést nehezítő problémára hívom fel a figyelmet. Az első: Karinthy publicisztikája és szépprózája eltérő megközelítést igényelne, de itt most eltekintek a szövegek különbségeitől, és kizárólag eszmetörténeti szempontból vizsgálom őket. A másik: Karinthy felfogásának rekonstruálását nem könnyíti meg, hogy – jóllehet rendkívül rendszeres elme volt – prózai s kivált publicisztikai írásai többnyire alkalmi jellegűek; olykor egy-egy szellemes ötlet kedvéért ellenkezőjére fordul a már máshol (esetleg többször) is kifejtett gondolatmenet. A különféle szövegváltozatok súlyát nehéz felbecsülni, éppen a forgalomhasználat gyakori alkalmi jellegű kombinációi miatt, amelyek nem föltétlenül tekintendők elvi jelentőségű eltéréseknek.

A pozitivista tudományeszmény meghatározó szerepe

Először azt kellene tisztázni, hogy mi jelentette Karinthy számára a tudományt.

Eszmélkedése idején élte fénykorát a pozitivista tudományfelfogás és tudományeszmény. A tények és oksági összefüggések feltétlen tisztelete, a pontosan körülhatárolt módszer bűvölete, az illetékesség körének szinte aggályos megvonása, a logikai és kísérleti úton való bizonyítás ellenőrizhetőségébe vetett hit. E kritériumoknak leginkább a természettudományok feleltek meg, így azok lettek a minta és a mérce. Számos szaktudomány – mint a szociológia és a pszichológia – a pozitivista felfogásnak köszönhette, hogy a filozófiától elszakadva önállóvá vált. Ugyanakkor gátolta is ezek fejlődését az a feltételezés, hogy a tudományos módszer minden területen azonos, mivel így a fejlettebbnek s ezért megbízhatóbbnak tekintett természettudomány – elsősorban a biológia – módszerét és törvényfogalmát alkalmazták a társadalomra és a pszichikumra is.

Talán nem fölösleges emlékeztetni erre, hiszen Karinthy nemcsak ebben a szellemben nőtt fel,1 de élete végéig kitartott mellette, minden, még oly súlyos kétsége ellenére is. A tudomány számára is mindenekelőtt (majdnem kizárólagosan) a természettudományt és a hozzá rendelt technikai felfedezéseket jelentette. A felsorolt szigorú kritériumokat igen komolyan vette. Ámulatba ejtette őt a leíró tudomány törvényfeltáró és a kísérleti tudomány jóslattevő képessége. A technikát voltaképp a tudományos elmélet gyakorlati alkalmazásának és igazolásának tekintette. Ismeretes, hogy mennyire tisztelte a tudományt, és rajongott a technikai teljesítményekért. Több tucatnyi írása foglalkozik a repüléssel, a filmmel, gyermekfővel a repülőgép feltalálásáról álmodozik, és megálmodja a televíziót. Az elsők között ül repülőgépen, Wittmann Viktorral, aki emlékének később külön könyvet szentel.2 Lelkesedése aligha képzelhető el a pozitivista fejlődéseszménytől függetlenül; később ő maga is méltán nevezte „a múlt század vallásának” ezt a fejlődéskoncepciót.3

  • 1Különösen sokat köszönhetett Karinthy ezen a téren apja egyik legmeghittebb barátjának, Kun Sámuelnek, aki – Karinthy József visszaemlékezése szerint – „francia kultúrájú, igen széles és alapos műveltségű férfiú, Comte Ágoston meggyőződött híve, szinte apostola, a pozitivista filozófiáról írt és előadásokat is tartott. […] Kétségtelen, hogy idősebb testvéreimre, sőt Frigyesre is alapvető szellemi hatást gyakorolt, már csak társalgási stílusával, modorával is.” Idézi és Kun Sámuelről bővebben ír SZALAY Károly, Utószó Karinthy Frigyes gyermekkori naplóihoz. Budapest, 1987. 119–121. p.
  • 2 A repülő ember. Wittmann Viktor emlékére. Budapest, 1915.
  • 3Például: Pénzbírság. Pesti Napló 1931. november 22.

A korabeli társadalomtudományokhoz való kapcsolódása már korántsem ennyire igenlő. Jóllehet ezek is a pozitivista kritériumoknak próbáltak megfelelni, lehetőségeik korlátozottabbak voltak, s ez túlságosan is szembeötlő volt ahhoz, hogy Karinthy a tudomány rangját megadja nekik. Természetesen nincs szó arról, hogy ne ismerte és ne becsülte volna például a biologista-evolucionista szociológia eredményeit, és ne számolt volna velük; talán elegendő, ha a szociál-darwinista eredetű „létharc” fogalmának meglehetősen nagy karrierjére utalok Karinthy társadalomértelmezésében. De a társadalomra vonatkozó ismereteket csak a múltra és a jelenre érvényes, a leíró tudomány erényeivel rendelkező tudásnak tekintette, amelynek csupán megértő-igazoló szerepe lehet, jóslattevő nem. Példaképpen egyik, sokszor felbukkanó gondolatát idézem:

Az ismert világ, ok és okozat, dolgok ismert összefüggése és bekövetkezése, úgy függ fölöttünk, emberek fölött, mint valami ítélet, amit ismeretlen erők hoztak. Ezt az ítéletet a leíró tudomány felismerte, s azonosnak találta azzal, amit régi kronológiák és vallások végzetnek, sorsnak, istenrendelésnek hívtak. Az ember számára ez az ítélet marasztaló – a leíró tudomány is arra a következtetésre jut, amire a vallásbölcselet: hogy sárból vagyunk és sárrá válunk, mert állati származásunk bélyegét viseljük…4

  • 4 Csoda. Címszavak a Nagy Enciklopédiához. Budapest, 1980. I. köt. (A továbbiakban Címszavak a Nagy Enciklopédiához.) 41. p.

Így viszont a tudomány illetékessége nem terjed ki igazán az emberre, aki nincs mindenestül alávetve a természetnek, hiszen szabad akarata van. Mint azt a Kötéltánc talányos hőse, Jellen Rudolf kifejti:

…a tiszta tudomány mindent megismer, földön és égen, s még azon túl is, csak éppen az embert nem. Mert leírja a leeső kő útját… leírja előre, s a kő úgy esik le, mintha ismerné a törvényt… vagy mintha a tudomány sugalmazta volna… A következtetés múltról a jövőre, látja, ebben ez a nagy fordulópont. A tudomány következtet múltról jövőre, jósol, a tudomány a következő pillanatot jósolja meg: ezt a nagy fordulópontot, a jelen pillanat küszöbét, és a jóslata mindenütt beválik, ahol… ahol emberi lélek, emberi vágy, emberi akarat nem szól bele a jóslatba. A tudomány tökéletesen működik, és tökéletesen és helyesen leír és meghatároz egy olyan világmindenséget, amelyben nem élnek emberek. Ebben a világban a tudomány minden jóslata beválik, múltat és jelent és jövőt egyetlen, végtelen vonal köt össze, mely nem szakad meg, nem fordul el, nem bomlik ágakra, nem szűnik meg sehol. A tudomány istentől való, a régi istentől, aki a világot megteremtette, és aki még nem ismerte az embert. De az ember megjelenésével nagy zavar és nagy baj érte a világot, amit a tudomány megteremtett, mert az ember akar valamit, és ez az akarat szembekerül a dolgok folyásával. Az ember megrontja a jóslatot…5

  • 5 Utazás Faremidóba. Capillária. Kötéltánc. Budapest, 1976. 231. p.

A két idézett szöveg részben ellentmond egymásnak: az első szerint a tudomány illetékes az emberről szólni, a második viszont illetéktelennek mondja. Érthető, hogy nehéz, sőt lehetetlen elfogadni egy olyan világmagyarázatot, amelynek „marasztaló” ítélete van az ember számára. A pozitivista tudományeszmény szükségképpen vezetett a szabad akarat – nem teológiai, hanem liberális értelmű – jelentőségéhez ragaszkodó Karinthy gondolkodásában feloldhatatlan ellentmondásra. Egyrészt elégedetlen a tudománnyal, amely nem tud mit kezdeni az emberrel. Másrészt semmitől sem tartott jobban, mint attól, hogy a szigorúan determinista szemléletű tudomány illetékessége kiterjedjen az emberre is. Ignotus Pál találóan nevezte Karinthy egyik fő vonásának a „kapálózás”-t „a nagyon mechanikus életlátás vagy világlátás ellen” és „az olyasféle természettudomány ellen, amely a világot nagyon mechanikusnak láttatja”.6 Liberális nézőpontból végül is a determinizmus kiterjesztése magát a történelmet veszélyezteti; igen jellemző, hogy Karinthy a marxista történelemszemléletet is éppen a túlzottnak ítélt (ökonómiai) determinizmusa miatt utasította el.7

  • 6Ignotus Pálnak Arthur Koestlerrel 1965-ben az Amerika Hangja számára készített interjújában hangzott el. (Itt mondok köszönetet Vezér Erzsébetnek, aki rendelkezésemre bocsátotta a beszélgetés magnófelvételét.) Ignotus megállapítása annál érdekesebb, mert ennek alapján lát szellemi rokonságot Karinthy és Koestler között. Az utóbbi is megemlékezett Karinthyról egyik önéletrajzi kötetében:The Invisible Writing: An Autobiography. London, 1954. (Az interjú szövege tanulmányom nyomdába adása óta megjelent: Kritika 1988/12.)
  • 7„Figyelemre méltó, hogy a húszas-harmincas évek fordulóján bekövetkezett változásokat (és eszmei zűrzavart) Karinthy milyen világosan érzékelte: „…éppen a bolsi világkép indult ki abból, ahová a humanisztikus elérkezett, hogy most szerepet cseréljenek: az ő Mehemet prófétájuk, a hegeli dialektikán nevelt Marx képviselte a legridegebb materializmust, tehát az emberi (egyéni) akarattól független ’események logikáját’, míg a miénk, ama ’heroikus’-nak csúfolt történelemszemlélet, megváltó és népek sorsát alakító nagy emberek hivatásában és akaratában hitt.” Események logikája. Pesti Napló 1932. január 31.
Karinthy Frigyes
Rippl-Rónai József · 1925 · papír, pasztell · 41 × 51,5 cm · Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest

Az analitikus lélektan ambivalens megítélése

Ellentmondásos szemléleti pozíciója teszi érthetővé (a személyes életrajzi okok, mindenekelőtt a Csáth Géza révén szerzett freudista klinikai ismeretek mellett8), hogy miért fordult Karinthy akkora várakozással az új irányzat felé. Az analitikus lélektan éppen azt az űrt látszott betölteni, amit Karinthy a tudomány és az emberi lét kapcsolatában megállapított és kifogásolt.

  • 8Szalay Károly szerint „nem Freud, hanem közvetlen barátja, Csáth Géza volt az, aki nem annyira írásaival, hanem inkább személyes közléseivel, orvosi kísérleteinek ismertetésével keltette föl Karinthy figyelmét az álomfejtés és egyáltalán a freudizmus iránt”. Rendszeresen bejárt Csáthhoz a klinikára, olvashatta kéziratban barátja betegének naplóját is. Vö. Minden másképpen van. Karinthy Frigyes munkássága viták és vélemények tükrében. Budapest, 1987. 37–38. p.

A freudi elmélet a racionalista módszer megalkotásának és alkalmazásának azzal az igényével lépett fel, amely összhangban volt a pozitivista tudományeszménnyel. S nem kívánt csupán elmélet maradni: a lélekelemző technika – a klinikai gyakorlatban – mintegy ellenőrizte és bizonyította az elmélet jogosságát. A „jóslat” ebben az esetben a személyiségzavarok okainak megtalálása után az eredményes terápia lehetőségét jelentette. S az új irányzat éppen azon a területen – az emberi lélek tanulmányozásában – bizonyult sikeresnek, amely korábban (legalábbis Karinthy hite szerint) hozzáférhetetlen volt a tudomány számára, beleértve a kísérleti pszichológia különféle – egyébként kifogástalan pozitivista elvek alapján működő – iskoláit is.

Mindez kellőképpen magyarázza, hogy Karinthy igen korán és gyorsan lett híve a freudista tannak. Szenvedélyes elkötelezettségére egy 1924-ben megjelent nyílt levelében Ferenczi Sándor így emlékezett vissza:

Még magam is fiatal voltam és első lelkesült írásaimat közölgettem a bécsi tudós felfedezéséről, mikor megjelent nálam egy kusza hajú ifjú – ön volt az kedves Karinthy – és elmondta, hogy szükségét érzi, hogy kifejezze rokonszenvét törekvéseinkkel. Azt mondta, hogy kétféle tudóst ismer és kétféle tudományt. Az egyik a valóságot kutatja és az aludni vágyó emberiséget ébresztgeti, a másik lehetőleg békében hagyja a szunnyadó világot, tőt azon van, hogy még mélyebben elaltassa. A lélekelemzés, mint mondotta, kiválóan ébresztő hatású és oly irányban halad, amely végül odavezet, hogy az emberi lélek, tudása segítségével uralkodni fog nemcsak önmagán, hanem a testi és fizikai erőkön is. […] Én – akkor – régen túl merésznek láttam, amit a tudós hatalmáról mondott, de azóta magam is meggyőződtem állításának igazságáról.9

  • 9 Altató és ébresztő tudomány. Levél Karinthy Frigyeshez. Nyugat 1924/1. 72–3. p.

Ám e levél megírására és közzétételére éppen az késztette Ferenczit, hogy úgy látta: időközben Karinthy hűtlen lett közös eszményükhöz, megváltoztatta álláspontját. S valóban, jóllehet a levélre írt válaszában – kevéssé meggyőzően – Karinthy tagadni próbálja,10 a Ferenczi által kifogásolt cikk, A Macbeth-jóslat lélektana legalább részben a freudi tan ellen emelt szót11 Karinthy ebben az írásában az elmúlt évtized rettenetes történelmi tapasztalataira hivatkozik, s a világháború, majd a forradalom és ellenforradalom alatt dühöngő tömeghisztériák (ezek közül legrészletesebben az antiszemitizmus és általában a fajgyűlölet) lélektani okait keresi. Úgy véli, hogy a lelkek befolyásolására képes szuggesztiótechnikák kifejlesztése is okolható a történtekért.

A Macbeth-jóslat voltaképp modell: a „lesz, hogy legyen” típusú, úgynevezett önbeteljesítő jóslatokat szimbolizálja, amelyek szándékosan vagy öntudatlanul előidézik azt, amit megjövendölnek. Karinthy szerint az analitikus terápia is ezzel a fogással él.12 Nem vitatja a hipnotikus gyógyítás jogosultságát, sőt ez az egyetlen terület, ahol a Macbeth-jóslat hasznát elismeri. A beteg lélek befolyásolását (művi úton való fertőzését) a himlőoltáshoz hasonlítja, de – mint a Ferenczinek adott válaszában hangsúlyozza – „a méreg méreg marad akkor is, ha ellenméregnek használom”.13 S mi történik akkor, ha e tudást nem steril, klinikai körülmények között alkalmazzák? Úgy tűnik, hogy Karinthyt most már korántsem lelkesíti a tudomány megnövekedett hatalma; az új lélektan természettudományos aspirációját végső soron megtévesztőnek tartja:

…gyökeret ver […] az a szemlélet, hogy ilyen tökéletes leíró jellemzése az emberi természetnek általában lehetséges – hogy tehát az emberi természet, emberi jellem a pozitív ismeretek kategóriájába tartozó valami lévén, éppúgy leírható, meghatározható, mint minden egyéb pozitív dolog – ha pedig leírható és meghatározható jelenségeiben, tevékenységében és irányában is éppen úgy kiszámítható, mint azok – más szóval alkalmas rá, hogy jelenvaló tevékenységéből következtetést vonjunk jövőbeli tevékenységére. És kialakult a fatalista pszichózisnak klasszikus, klinikai kórképe – az a rögeszme, hogy cselekedeteinknek mechanikus, okozati összefüggése kell hogy legyen egy meghatározott lelki képlettel, az úgynevezett ’jellem’-mel, amivel a szerencsétlen mániákus behelyettesíti elveszett, élő, eleven énjét.14

  • 10 Altató és ébresztő tudomány. Válasz Ferenczi Sándornak. Nyugat 1924/1. 155–6. p.
  • 11A cikk a Világ 1923. december 23-i számában jelent meg. Mai kiadása: Címszavak a Nagy Enciklopédiához. 43–53. p.
  • 12I. h. 49. p.
  • 13 Nyugat 1924/1. 155.
  • 14 Címszavak a Nagy Enciklopédiához. 44. p.

Különös módon Karinthy most megfordítja korábbi, a tudomány lélektani illetékességét kétségbe vonó érvelését, s a lélektan tudományos illetékességét vitatja:

A mechanikus-tudományos eredmények hibás alkalmazása életjelenségekre egyrészt a tudományos gondolkodás tisztaságának árt, másrészt az életet nyomorítja ott, ahol nem elég erős, hogy lerázza magáról. Elfelejtjük, hogy jósolni (Ostwald klasszikus fogalmazását idézve) csak a tudomány jósolhat és csak a maga hatáskörében, a mechanikus jelenségek világában – élet az életről, akarat az akaratról nem jósolhat semmit, élet az életet, akarat az akaratot csak sugalmazhatja, befolyásolhatja, teremtheti és megsemmisítheti: élőlény jóslata más élőlény vagy lények sorsáról alapjában véve mindig M.-jóslat, M.-szuggesztió.15

  • 15I. h. 48. p.

Karinthy kiábrándulását az analitikus lélektanból (az említett történelmi tapasztalatok és a valószínűsíthető életrajzi okok16 mellett) épp úgy szemléleti beállítottságából logikusan következő fejleménynek kell tekintenünk, mint az iránta való korábbi lelkesedését. Mert a pszichoanalitikus megközelítés csak látszólag oldotta meg Karinthy alapvető dilemmáját; a „lélek” fogalmán merőben mást értett, mint amit az ő liberális romantikus értelmezése sugallt. Rá kellett döbbennie, hogy az új lélektan sem vesz tudomást az emberi akaratról, pontosabban: alárendeli azt, illetve kiszolgáltatottnak mutatja a tudat mélyén rejlő ösztönöknek. Különösen érzékletesen fogalmazza meg a freudi tan építő-romboló szerepét a Ferenczi Sándor halálára írt 1933-as cikkében:

…elveszi tőlünk a vallásos bálványok után megmaradt utolsó bálványt, az éntudat megbízhatóságába való hitet, amikor kimutatja, hogy nem azt akarjuk, amit gondolunk. Cserébe egy új világot villant fel kísérteties fényben: lelkünk Hádeszét, a Rejtelmet.17

  • 16„Karinthy második, 1920-ban kötött házasságának is szerepe lehetett ebben. Aranka nem sokra becsülte férje hivatását, mint Kosztolányiné írja: „Az irodalom nem érdekli, a tudományt az irodalomnak elébe helyezi, de csak azért, hogy férje foglalkozását kisebbítse” (KOSZTOLÁNYI Dezsőné: Karinthy Frigyesről. Budapest, 1988. 91. p.) Föltehetően Karinthy is – a viták hevében – hasonlóan járt el az idegorvosi tanulmányokat folytató, később praktizáló Aranka hivatásával.
  • 17 Lélekbúvár (Ferenczi Sándor halálára). Szavak pergőtüzében. Budapest, 1984. 118. p. A „nem azt akarjuk, amit gondolunk” formula gyakran szerepel Karinthy írásaiban; legteljesebb szövegváltozata a Tragédiánk című aforizma: „Nem azt akarjuk, amit gondolunk – nem azt gondosuk, amit mondunk – nem azt mondjuk, amit teszünk. Végeredményben mégis azt tesszük, amit akarunk.” Karinthy Frigyes notesze. Címszavak a Nagy Enciklopédiához 228. p.

Tehát az analitikus lélektan is a személyiséget korlátozó, determináló tényezők meglétét hangsúlyozza, csak éppen ezek helyét máshol keresi, nem kívül, hanem belül. S ha igaza van, inkább veszítünk, semmint nyerünk általa. Liberális nézőpontból ugyanis az emberi akarat – ha másban nem – legalább célkitűző törekvésében független, autonóm. Míg 1916-ban Karinthy a pozitivista tudományt marasztalja el a specializáció túlhajtása, a szintézis hiánya miatt:

Rajongó tudomány, az a baj, hogy te csak kezet és lábat és fejet látsz és nem látod az egész embert. Meg tudod mondani, mire valók a testrészek, de nem tudod megmondani mire való az egész ember.18

  • 18 Kezek és lábak. Krisztus vagy Barabbás? Budapest, 1928.

Tíz évvel később hasonló szavakkal ostorozza a freudi tanítást, hozzátéve a kauzalitás túlhangsúlyozása és a célképzetek elhanyagolása miatt érzett elégedetlenségét:

Világ titka, lélek titka – csupa titok, csupa rejtvény –, s az elemző lélektan ’legérdekesebb’ vívmánya a kornak, megfejti nekünk, hogy jött létre a lélek, mely mindezt felfogja. Kit érdekel, hogy mi lett belőle, miután létrejött? Kit érdekel […] mire kell tudnunk mindezt? Kéz és láb és szem és fül titka megfejtve. Tudjuk, mire való – kit érdekel, mire való az egész?19

  • 19 „Érdekes…”. Címszavak a Nagy Enciklopédiához 22. p.

A pozitivista tudomány és az analitikus lélektan valójában rokonoknak tűnik inkább, mint ellenfeleknek, a Karinthyt közelebbről érdeklő dilemma szempontjából. Mindkettőt elismerte, elégtelennek tartotta, s ugyanakkor nem volt képes meghaladni. Aligha lehet egyetérteni Ungvári Tamás különben szellemes konstrukciójával, miszerint a lélektan,

mintegy idealista bírálata lett ösztönös racionalizmusának: természettudományos optimizmusára a freudizmus kételkedéssel felelt.20

  • 20 UNGVÁRI Tamás: Karinthy Frigyes. A magyar irodalom története 1905-től 1919-ig. Szerk. SZABOLCSI Miklós. Budapest, 1965. 359. p.

Ha racionalizmus és szkepszis ellentéte állítja szembe a két diszciplínát egymással, hogyan értelmezhető Karinthynak az új lélektant éppen a dogmatizmusáért támadó kritikája? Ami pedig az ő kétségeit illeti, föltehetően összetettebb kérdésről van szó. Legutóbb Pála Károly elemezte kitűnő értekezésében,21 hogy Karinthy szkepszisén legalább három különböző dolgot érthetünk. Egyrészt a látszatok mögé hatoló lényeglátáshoz szükséges kriticista beállítottságot. Másrészt a húszas években programként kitűzött fogalomtisztázó törekvésének (kartéziánus) módszertani elvét. Végül a világháború idején, majd azt követően és a húszas-harmincas évek fordulóján ismét fölerősödő válságtudatát. Egyik esetben sem a freudista tan alapozta meg szkepszisét: más kérdés, hogy ő maga a válság kialakulásában a pszichoanalízist is felelősnek tartotta.

  • 21 PÁLA Károly, író és enciklopédista. Kandidátusi értekezés, 1988. Kézirat

Kettős kötöttség: a felvilágosodás és a romantika öröksége

Fölvethető, hogy nem kívánt-e túl sokat a pozitivista tudománytól is, az analitikus lélektantól is. Számon lehet-e kérni a tudományon, hogy illetéktelennek tekinti magát metafizikai problémák eldöntésében és a freudista terápián, hogy az egyénit csak mint deviánst tudja értelmezni? Karinthyt pedig szemlátomást a hiányok vonzották: az egyetemes magyarázó elv lehetősége és a személyiség megismerésének esélye. Ismerte a pozitivizmussal szembeforduló akarat- és életfilozófiák javallatait, egyik-másik érvüket fel is használta táját kétségei kifejtésekor. De nem tudott és nem is akart lemondani a tudomány illetékességéről a létezés végső kérdéseinek megválaszolásában. Ennyiben nem fogadta el a pozitivizmus önkorlátozását, joggal tekinthető a felvilágosodás örökösének, s valóban kapcsolódott is mindahhoz a filozófiai hagyományhoz és korabeli szellemi áramlathoz – Descartes-tól és Spinozától Bergsonig és Freudig –, amely megpróbálta összeegyeztetni a tudományt és a metafizikát.

Ugyanakkor a romantika örököse is: művészeteszménye – a szecesszió közvetítésével – innen származik. Ismert aforizmája a költészet és a tudomány különbségéről

Egyik azzal foglalkozik, amit még nem ismer – a másik azzal, amit már ismer.22

A megismerés két egyenértékű eszközeként veszi számba őket, bár e szembeállítás, akár az egyik, akár a másik elsőbbségének gondolatához is kiindulópont lehet, ő maga mindhárom lehetőséggel élt, leggyakrabban mégis a költészet fölbecsülésével. Példaképpen egyik 1924-es írásából idézek:

…mindazt, ami van, mindazt, ami lehetséges, először a költészet veszi észre – s a tudomány csak a költészet nyomában kullog, gyakran csak évezredek múlva jut el odáig, hogy igazolja a költészetet […] mindannak létezését ét lehetségességét, amit a tudomány ma igazolt, más szóval felfedezett ét feltalált, a költészet már régen megérezte…23

  • 22 Karinthy Frigyes notesze. Címszavak a Nagy Enciklopédiához. 226. p.
  • 23 Isten felfedezése. Pesti Napló 1924. szeptember 7.

S igen jellemző, hogy kései nagy művében, az Utazás a koponyám körül című regényben, amely a tudomány apoteózisát adja. Bécsbe való visszatérését így jelenti be: „Vissza a tett színhelyére”24 (mivel itt mondta ki először baljós sejtelmét arról, hogy agydaganata van), s bámulatos megérzését a következőképpen kommentálja:

Tudom, hogy őrültség, műveltségem és pozitivizmusom tiltakozik ellene: mégis (efféle babonák végigkísérték életemet) az a makacs gyanú kínoz, hogy akkor kezdődött a dolog, mikor ezt kimondtam – a gyermek akkor született, nem is akkor: attól, hogy megneveztem. A dolgok azáltal lesznek, hogy nevet adunk nekik, és ezzel lehetségesnek tartjuk őket, minden, amit lehetségesnek tartunk, meg is történik. A valóságot az emberi képzelet teremti. Esetünkben olyanformán, hogy a kutatást egyirányba terelte, elterelte más utakról, talán az igazitól.25

  • 24 Mennyei Riport. Utazása koponyám körül. Budapest, 1977. 353. p.
  • 25I. h. 353–4. p.

Tehát már nem is a költői, hanem általában az emberi képzelet teremti a valóságot. A dolgok attól válnak valósággá, hogy nevet kapnak tőlünk: e gondolat is – bár archaikusan távoli, mágikus eredetű – a romantikában került középpontba. Karinthy éppúgy metafizikai kompetenciát tulajdonít a művészetnek, mint máskor a tudománynak. Jóllehet a különféle változatok mind előfordulnak szövegeiben, s így némiképp rontják egymás érvényét, egyúttal azt is sugallhatják, hogy a szellemiség a lényeges, még ha megnyilatkozása különböző módon történik is: egyszer a tudomány, másszor a költészet vagy épp a bölcselet által. Az eltérő szellemi formák súlya egyazon irányba húz, ha valóban súlyosak. S ebben a szintéziseszményben – tegyük hozzá – Karinthy egyszerre próbált a felvilágosodás és a romantika örököse lenni.

Karinthy tudományfelfogásának forrásai

Karinthy tudományfelfogása nem korlátozódik a pozitivista tudomány és az analitikus lélektan ismeretére. Célszerűnek látszik a gondolatvilágában szerepet játszó valamennyi fontosabb szellemi hatást számba venni. A következőkben ezeknek a hatásrétegeknek vázlatot bemutatására vállalkozom. Tudatában az eljárás kockázatosságának, hiszen távolról sem bizonyítható mind, s Karinthy nézetei semmiképp sem redukálhatók ezekre. Szem előtt kell tartani Juhász Gyula 1924-ben tett szellemes megállapítását:

Karinthy freudista, de éppen úgy descartesista, spinozista, kantista és karinthysta is.26

  • 26 JUHÁSZ Gyula: Karinthy Frigyes. Szeged. 1924. szeptember 14.

De alkalmas kiindulópont lehet az a sajátos eszmei topográfia, amelyet a hatásrétegek kimutatásával kapunk.

Mindenekelőtt az alapozást kell számba venni: a gyermek- és ifjúkori olvasmányélményeket, amelyek Karinthy tudományfelfogásának kialakulásában szerepet játszottak. Föltehetően a szépirodalomé a főszerep, de nem elhanyagolhatók a filozófiai és szakirodalmi olvasmányok sem.

Első helyen nyilván a tudományos-technikai fejlődést népszerűsítő irodalom áll, Verne és Wells művei. Tegyük hozzá: már ebben az irodalomban sem csupán a felvilágosítás és a kaland alkotja a művek szövetét, hanem a fantasztikum és az utópia is. Verne csupaszív hősei, ha tehetik, létrehozzák népboldogító településüket, gonosztevői pedig az emberiség elpusztítására törő acélvárosukat. Wells még különösebb utakra küldi hőseit, így például keresztül-kasul bolyongják az Időt. Maga Karinthy utóbb többre becsülte Wellst:

Verne többet merít a valóságból, Wells többet a lehetőségből – és kiderül, hogy az, amit lehetségesnek tartunk, egyszóval a logikum mindenben izgalmasabb és érdekesebb és jobban szárnyalja képzeletünket, mint az, amit el tudunk ugyan képzelni, de nem tartunk lehetségesnek.27

Nyilvánvaló, hogy Wells példájában saját alkotásmódját, a logikai fantasztikumot méltatta.

A következő réteget az utópikus és ellen-utópikus példázatok adják, ezek jelentették Karinthy számára a legvonzóbb műfaji mintát. Nem annyira poétikai, mint inkább sajátos kozmológiai, a szó szoros értelmében világteremtő érdeklődésről van szó. S nemcsak Swift Gulliverje lehetett hatással rá (ezt Karinthy később lefordította), hanem az angol utópikus irodalom más művei is: Morus Tamás alkotása, amelynek a műfaj elnevezését köszönhetjük, Francis Bacon Új Atlantisza, azt sugallva, hogy a tudomány fejlődésétől várható az emberek boldogulása, vagy Samuel Butler Erewhon című regénye a különös országról, ahol a betegség bűn, a bűnözést viszont gyógyítják. S ne feledkezzünk meg az „alapműről”, Platón Államáról, amely az eszményi társadalom igen átgondolt és riasztó látomása; annál kevésbé, mert tudjuk, hogy Karinthynak Platón fölöttébb kedvelt szerzője volt.

Kérdés, hogy mennyire ismerte Bacon könyvét; mindenesetre a Novum Organum módszertani javaslatai s főként a híres ködképelmélet megállapításai fel-felbukkannak írásaiban. Természetesen Swift ellen-utópiája, a különféle torz társadalmak szatirikus bemutatása volt a legfontosabb útravaló. Karinthy tudományfelfogásának kritikai elemeit inspirálhatta a harmadik, Laputába tett út története, amely a tudósok, a felvilágosodás bajnokai által megtervezett társadalom csődjét, a tudomány teljes haszontalanságát és képmutatását vetíti elénk.

Itt említem meg a Karinthyval foglalkozó irodalom egyik melléfogását, amely az író „elvontságát” kifogásolja utópikus műveiben. Nehéz ezzel a véleménnyel vitatkozni, hiszen a műfaj eleve gondolati – ha tetszik, elvont –, s nemcsak a klasszikus művekről mondható el, hanem századunk olyan kitűnő és szórakoztató ellen-utópikus példázatairól is, mint Huxley Szép, új világa vagy Orwell 1984-e. Ezekben a történetekben a szereplők nem jellemek, hanem valamely rendhagyó, „deviáns” értékrendet követő személyek, akik szembekerülnek környezetükkel. Nem is annyira az ő felfogásuk és viselkedésük a fontos, mint inkább a magát normálisnak, sőt eszményinek tudó és hirdető, de valójában abszurd értékrendet érvényesítő társadalomé.

S ha már a gondolatiságot hangsúlyozzuk, külön kell szólni arról a műről, amely megkülönböztetett helyet foglalt el Karinthy élményvilágában: Az ember tragédiájáról. Madách remekéről és a rá gyakorolt kivételes hatásáról Karinthy sokszor és szívesen írt; itt csupán jubileumi cikkéből idézek néhány figyelemre méltó megállapítást:

Vallom, hogy Az Ember Tragédiája feldönti a művészi alkotás legnépszerűbb, a legnagyobb tekintélyektől támogatott alaptörvényét, mely szerint a műalkotás értékének kérdése csak a ’miként’-en és nem a ’mi’-n múlik… […] Az ötlet, hogy az első ember elalszik és végigálmodja, saját története gyanánt, az emberiség történetét, azonkívül, hogy páratlanul elmés, annyira eredeti, hogy tulajdonképpen nem is hasonlítható egy vagy más bizonyos szerző alapötletéhez: – legfeljebb több, egymásra következő szerző és költő által az idők folyamán kialakított, kicsiszolt, kitökéletesített legendamesék, kozmogóniák, vallásrendszerek alapjául szolgáló mítoszok jelképes mesetartalmához, amennyiben ezeket költői alkotásoknak tekintjük, s nem isteni kinyilatkoztatásnak. S valóban, Madách legendája éppen úgy lehetne alapja egy elképzelt vallásnak vagy kozmogóniának, mint akár Buddha királyfi története, akár Kronoszé, akár a Mózes nevéhez fűződő hét nap és hét éjszaka meséje…28

  • 28 Madách. Címszavak a Nagy Enciklopédiához. 62. p., Öletve. 68. p.

A Tragédia tehát Karinthy szemében eredeti mítosz, amely voltaképp a szabad akarat alapvető dilemmájának mitikus kivetítése:

Ádám, az első ember, a paradicsomkertben, ahol egyéni szempontból nagyon jól érzi magát, azon tűnődik, vajon érdemes-e neki foglalkozni vele, hogy mi lesz az ő halála után? A kérdésnek Ádám esetében különleges érdekessége van; ő az egyetlen ember, akinél ez nem puszta filozofálás, hanem nagyon is gyakorlati probléma, mert hiszen úri tetszésétől függ, hogy a megfontolás eredményeképpen szabad folyást engedjen-e a jövőnek… […] A jövő kérdése tehát számára nemcsak belátás, hanem akarat dolga.29

  • 29I. h. 65. p.

Karinthy tudományeszményének korábban jelzett belső ellentmondását is eredeztethetjük a Tragédiából. Madách műve kíméletlen őszinteséggel, alapjaiban tárja fel a liberális romantika gyöngeségét, illúziós voltát, de amit ellene szegez, a pozitivizmus rideg valóságkultusza nem elégíti ki. Ádám és Lucifer vitájában nincs győztes, mert bár az utóbbi jól tagad, de csak tagadni tud. Éppen a patthelyzetből adódó bizonytalanság és többértelműség az oka a madáchi ember tragédiájának. Determinizmus és szabad akarat ellentétében a nagy előd sem tud választani. A pozitivista tudományeszményt elfogadja ugyan, de nem képes belenyugodni. Mint egyik esztétikai töredékében Madách megfogalmazta:

Van valami az emberi életben, a növény- és állattanban, szóval mindenben, mi a kiszámíthatón s számokkal előadhatón kívül van; nevelésünkben szinte, mi nem tények tudása, de más.30

  • 30 Madách Imre összes művei. Bevezette és kiadta HALÁSZ Gábor. Budapest, 1942. II. köt. 756. p.

Sem Madách, sem Karinthy nem képes választani a liberális szabadelvűség és a pozitivizmus hagyománya között, mindkettőhöz ragaszkodnak, ám ez gondolkodásukban szükségképpen ellentmondásra vezet. A kettő szintézise teljesíthetetlen vágy maradt számukra.

Az alapozás további hatásrétegeire csupán utalok, ami nem jelenti azt, hogy kevésbé fontosnak tartom őket. A filozófiai olvasmányélmények közül az újkori racionalizmus és kriticizmus két meghatározó képviselőjének, Descartes-nak és Kantnak a hatása számottevő. Ismerte a pozitivizmus és evolucionizmus jelentősebb alakjainak műveit, s föltehetően olvasott a bölcseleti kiindulású lélektan művelőitől is: Bergsontól mindenképpen, talán Diltheytől is. Feltűnő, hogy Nietzschét nem számítva, mennyire érintetlen maradt a felkészülés éveiben az akarat- és életfilozófiáktól. Később már gyakran hivatkozott Schopenhauerre; kérdés, hogy mennyire alaposan ismerte.

A hivatkozásokkal Karinthy esetében különösen óvatosan kell bánni. Már a kortársak is felvetették: filozófiai műveltsége aligha mély, tájékozottsága túlságosan a divathoz igazodik. Kétségtelen, hogy későbbi olvasmányélményei még olyan rendszerességet sem árulnak el, mint amilyent az alapozás idején feltételezünk. Karinthy számára létformává vált a kávéházi élet, s nemritkán a baráti beszélgetések közvetítették felé az új ismereteket.31 Igaz, a tudományos fejlődés egyre kevésbé engedte meg, hogy felismeréseit a nem szakmabeli értelmiség is felfogja. Talán a pszichoanalízis és a relativitáselmélet volt a két utolsó – részben vagy egészben – természettudományos felfedezés, amit divatos társasági témaként népszerűsíthettek. Mindkettő szerepet játszott Karinthy gondolkodásában, s a freudizmusról való ismeretei nem is mondhatók felszínesnek.

  • 31„Mindannak ellenére, hogy nem nagyon sokat olvasott, mégis mindenről tájékozott volt a la page, sőt annál még valamivel előbbre is. A kávéház ’szabadegyetemén’ minden lényeges kérdésről, sőt feleletről is értesült, mindig volt körülötte néhány kiváló szak tudós vagy polihisztor, akik tájékoztatták, a többit pedig elvégezte csodálatos beleérző és képzelő tehetsége.” KOSZTOLÁNYI Dezsőné, i m. 137. p.

A századforduló kulturális válságtünetei nem hagytak mély nyomokat benne. Egyedül a lélektan lehetőségei izgatták; a freudi tanhoz fordulásáról és későbbi kiábrándulásáról már részletesebben szóltam. Kezdetben korántsem volt érzékelhető, hogy maga a pszichoanalitikus elmélet is e tünetekhez tartozik, s voltaképp az egyik legnyomatékosabb figyelmeztetés arra, hogy a századvégi pszichologizmus személyiségkultusza után ismét problematikussá vált a személyiség. A „válság” szó emlegetésével persze csínján kell bánni. A századfordulón úgy tűnt, hogy minden terület kátyúba jutott: a természettudomány, a filozófia, a szociológia és a pszichológia is. S ugyanakkor soha még ilyen mértékű kulturális expanzió, mint ekkor! Részben épp a szellemi megújulás felgyorsulása okozta a válságtudatot, amely utóbb beépült a tudomány és a kultúra önszabályozásának folyamatába.

Karinthy átélte a személyiség problematikussá válását, de ezt – a Nyugat-nemzedék többségétől eltérően – nem próbálta az egyéniség irracionális felértékelésével ellensúlyozni. Kevéssé érzékelte a fizika radikális átalakulását és ennek következményeként a szigorúan oksági elven alapuló természettudományos világkép megrendülését. Annál inkább hatással volt rá Einstein relativitáselmélete: különös módon nem Karinthy relativilizáló hajlamát erősítette, hanem – példát mutatva arra, hogy az alapfogalmak újragondolása szükséges és lehetséges – fölkeltette benne a fogalomtisztázás igényét.

Karinthy álláspontjának módosulása, változása

Az alapozást követő szellemi hatások legfeljebb módosították, de nem változtatták meg Karinthy felfogását. Az első igazi cezúrát gondolatvilágában a háború húzta. Nem a tudomány ismeretértékét és a technikai fejlődés távlatait kellett kétségbe vonnia, hanem az ezekhez fűződő népboldogító remények – a pozitivista-evolucionista haladásképzet – létjogosultságát. A tudomány és a technika önmagában nem garancia, sőt lealjasítható az ember kezében: ez a tapasztalat korábbi álláspontja felülvizsgálatára késztette, s kiváltotta civilizációkritikáját is. Így születik meg programja: egy új Nagy Enciklopédia címszavainak elkészítése, kezdve az alapfogalmak tisztázásával. Nyelv- és civilizáció-kritikája egyaránt erkölcsi alapokon áll, a szavak és a technika megtévesztő – képmutató, illetve helytelen – alkalmazását támadja, hogy lehetetlenné váljon a velük való visszaélés, a manipuláció és a háború.

A nyelvet eszközként kezelő s az összezavart fogalmak nyelv általi megtisztításában bizakodó Karinthy nyelvszemlélete közel áll a felvilágosodáshoz.32 Ezt már kortársai közül sem mindenki látta időszerűnek, holott korántsem Karinthy volt az egyetlen, aki erre a feladatra vállalkozott. A bécsi újpozitivisták hasonlóképp a pontatlan nyelvhasználatot okolták a társadalmi zavarokért, és ők is belefogtak egy új lexikon, az Egyesített Tudomány Enciklopédiájának elkészítésébe. Mint ahogy civilizációkritikája is beilleszthető a húszas években kibontakozó krízisirodalom, a „krizeológia” művei közé, s a modern technikát csupán használó, de nem értő, jogairól lemondó és manipuláltságában magát jól érző átlagemberről adott diagnózisa Ortega y Gasset állapotrajzával rokon.

Karinthy egyre kilátástalanabbnak érzi értelemvesztő korát, amikor – mint írja –:

politikában, etikában, filozófiában, esztétikában sötétebb és kétségbeejtőbb a helyzet, mint amilyen természettudományos téren a legsötétebb középkorban volt,

s a civilizáció

nem közeledik végcélja, az ember felszabadulása felé,

mivel

a tudományok stagnálása, sőt hanyatlása gátolja és veti vissza a kivívott eredmények hatásának érvényesülését.33

  • 32Karinthy nyelvkritikájáról lásd SZABOLCSI Miklós: Halandzsa. Nyelv és valóság Karinthy Frigyes művében. Kortárs 1978/3. 461–472. p. és SZABÓ János, Karl Kraus és Karinthy Frigyes. Budapest, 1982.
  • 33 Bacilusok és bogarak. Pesti Napló 1931. január 4.

A nemzetiszocializmus térnyerése, majd győzelme Németországban aktivizálja ugyan Karinthyt, és megsokasodnak közéleti-politikai cikkei, de – mint azt a már említett értekezésében Pála Károly részletesen argumentálja34 – elbizonytalanítja fogalomtisztázó munkájában, egyre kevésbé látja értelmét, s végül 1933 körül feladja Enciklopédia-tervét. Ekkor már maga is időszerűtlennek ítélte vállalkozását.

  • 34 PÁLA Károly, Kandidátusi értekezés, 1988. Kézirat

A húszas-harmincas évek fordulóján elmélyül ismeretelméleti szkepszise, s olykor – egy-egy cikk erejéig – már a tudomány ismeretértékét is kétségbe vonja; úgy látja, hogy a veszedelmes világállapot kialakulásában a metafizika és a tudomány is ludas. Az akarat filozófusainak felelősségét hangsúlyozza:

A Schopenhauer és főként a Nietzsche Németországa ez, a csillagos eget a fantazmáknak és hóbortoknak ama wagneri ködgomolya oltatta ki, ami e két mániákus ’stílművész’ lázálmaiból füstölgött elő a múlt század derekán. Nem véletlenül rajongott úgy Nietzsche Schopenhauerért: az embertelen, embermegvető téboly két végletét képviselték ők az ’akarat’ princípiumának fanatizmusában, egyik a megveszekedett pesszimizmus, másik a megveszekedett optimizmus látomásai közt. Mindketten gyűlölték az élő, eleven embert, egyik a múlt, másik a jövő nevében…35

  • 35 Autodafé, DO. X. Nirvána. A Kant és Nietzsche Németországa. Szavak pergőtüzében. Budapest, 1984.

Az analitikus lélektan ellen pedig frontális támadást intéz; a Macbeth-jóslatból írt gondolatmenetet folytatja tovább, de most már nem áltudományossággal vádolja, hanem tudományellenességgel:

…az új lélektan […] szerencsés kézzel zsákutcába vezette a XVIII. században feltámadt Ész nagy vívmányát, az Analízist, kimutatván, hogy a gondolataink helyességében való állandó kételkedés (az igazság megismerésének feltétele) nem sokat ér, lévén az igazság megismerésének szándéka, tehát a kételkedés is igen kétséges képessége a léleknek.36

  • 36 Rejtelmek. Pesti Napló 1931. április 5.

Úgy gondola, hogy a pszichoanalízis is érvekkel szolgált a kultúrát lebecsülő, nyíltan erőszakot kultiváló erők fellépéséhez, ami a liberális szabadságjogok és az ezeket biztosító politikai intézmények végét jelenti:

Valamikor Hűbele Balázsnak hívták az olyan embert, aki gondolkodás nélkül cselekszik, ma hála a lélekelemzés diadalának, a Gátlásoktól Felszabadult Tiszta Akarat az ő becsületes neve, hiszen intelligens és művelt és megértő embernek, ugye, nem kell magyarázni ma már, hogy a helyes cselekvésnek egyetlen akadálya az intelligencia, a műveltség és a megértés.

Más szóval: az okoskodás, amiről Lucifer, korunk istene rég megmondotta, hogy ő a tett halála. Fogadjuk el, hogy az okoskodás (lásd: parlament, népképviselet, tanácskozás, egymás meghallgatása) igen veszedelmes ártalom, ki kell tehát irtani gyökerestül.37

Karinthy kritikája nyilvánvalóan igazságtalan, meglehetősen könnyedén és könnyelműen bánik az analógiákkal, de az idők nem kedveztek a finom megkülönböztetéseknek. S ő maga sem képes mindig eldönteni, hogy mitől kell leginkább félteni a jövőt… és a múltat. Szeretne hinni, remélni; 1933-ban és 1934-ben is föl-fölveti, hogy az alkalmatlan politikusoktól a mérnököknek vagy a szellem arisztokratáinak kellene átvenni a kormányrudat, a technokrácia vagy a teokrácia megvalósítása érdekében.38 De az utópikus és ellen-utópikus irodalom oly megrögzött hívének és művelőjének, mint Karinthy, nem lehetett sok illúziója, amikor a népboldogítást faji alapon tervező új társadalom gyakorlati megvalósítása került napirendre.

Jegyzet

aA Karinthy Frigyes emlékülésen 1988. május 17-én elhangzott előadás átdolgozott szövege.

Forrás

Irodalomtörténeti Közlemények 1981 1 81–90. p.