Ismeretelméleti és származástani kérdések Goethe Faustjában

Dr. Katona Ferenc
biológia, evolúció, geológia, földtörténet, plutoisták, neptunisták

I.

Az elhunyt nagy paleontológus, H. F. Osborne azt írta egyik könyvében, hogy Goethe itáliai utazásának időpontja súlyos korszak a természettudományok, elsősorban a biológia számára, mert ez az élményekben és alkotásokban gazdag utazás jövőjét végleg az irodalomhoz kapcsolta.

Ha nem is tudjuk kiszámítani a biológiát ért veszteséget, annyi bizonyos, hogy a nagy író és költő élete végéig a legmesszebbmenő érdeklődést tanúsította a biológia legkülönbözőbb ágai és a megismerés elmélete iránt. Igaz, hogy idejének csupán kis részét áldozta a természettudomány kérdéseinek, mégis morfológiai eredményei, botanikai elmélete, fejlődéstani koncepciói és nem utolsósorban ismeretelméleti álláspontja kora egyik legkiemelkedőbb természettudósává avatta, aki gondolataival messze megelőzte legtöbb tudós kortársát.

Goethe állandóan fiatalosan lelkesedett enciklopédikusan széleskörű érdeklődési területeinek problémái iránt, kezdve a poétikától az összehasonlító funkcionális morfológiáig; ez a folyton és minden területen feltörő megismerni és alkotni vágyás a goethei életmű forrása és hajtóereje.

Amikor Faust vágyait elmondja Mefisztónak, megdöbbenünk Goethe saját életprogramjának monumentalitásától, amely még e néhány sorban is visszatükröződik Első rész I. felv. 5. szín:

Und was der ganzen Menschheit zugeteilt ist,
Will Ich meinem inneren Selbst genießen,
Mit meinem Geist das Höchst’ und Tiefste greifen,
Ihr Wohl und Weh auf meinen Busen häufen,
Und so mein eigen Selbst zu ihrem Selbst erweitern…


[Lelkem, mely a tudásszomjból kilábol,
ne zárkózzék el többé semmi jajtól,
s mit az emberiség még várhat e világon,
bensőmben mind, mind visszhangozzam attól,
értelmem járjon mélyben és magasban,
javát, baját keblembe átitassam…]

Mefisztó válaszában megtaláljuk a goethei program megvalósításának reális feltételeit, amikor avval óvja Faustot ettől a szertelen túlzástól, hogy:

Glaub unsereinem: dieses Ganze
Ist nur für einen Gott Gemacht!


[Magamfajtának higgy, ha mondom:
minden csak Istennek terem!]

És Faust féktelenül mégis azt feleli:

Allein ich will!

[De akarom!]

Mefisztó így vélekedik:

Die Zeit ist kurz, die Kunst ist lang.
Ich dächt, ihr ließet Euch belehren.
Assoziiert Euch mit einem Poeten,
Lasst den Herrn in Gedanken schweifen,
Und alle edlen Qualitäten
Auf Euren Ehrenscheitel häufen…
Lasst ihn Euch das Geheimnis finden,
Großmut und Arglist zu verbinden,
Und Euch, mit warmen Jugendtrieben,
Nach einem Plane zu verlieben.
Möchte selbst solch einen Herren kennen,
Würd ihn Herrn Mikrokosmus nennen.


[a lét rövid, hosszú a mű.
Ezért fogadd meg egy tanácsom:
Szegődtess társul egy poétát,a
ki gondoktól csupa verejték:
mint öntsön annyi jót beléd át,
amennyit csak elbír fejecskéd….
Bízd rá, ő lelje meg a titkát,
hogy fér meg nagylélek s hamisság,
s hogy egy szív, ifju s gerjedelmes,
mint lehet tervszerűn szerelmes.
Ha ismerném, ha volna ily teremtmény,
Mikrokozmosz úrnak nevezném.]
  • aSzegődtess társul egy poétát — Mefisztó ironikusan szemléli Faust terveit; csak az udvari poéták hazug verseiben valósulhatnak meg az ilyen nagyszerű törekvések.]

A természettudományos gondolatok, problémák tág teret kaptak verseiben, regényeiben és színműveiben, amelyek a külvilágot és saját egyéniségének mikrokozmoszát visszatükrözik.

Természetfilozófiájának legérettebb, legmesszebb vezető gondolatait legnagyobb és legteljesebb művében, a Faustban fektette le, beleszőve azt a drámai költemény cselekményébe.

Ezek közül szeretnénk egy-kettőt kiemelni, hogy elemzésükkel megkíséreljük részletesebben megismerni szerzőjük mondanivalóját kora természettudományának és filozófiájának bírálatáról és saját jövőbemutató ismeretelméleti és származástani koncepciójáról.

Szépirodalom és természetfilozófia

Az irodalmi nyelv megjelenése óta gyakran találkozunk természettudományi és természetfilozófiai kérdésekkel szépirodalmi formában. Ezeket leggyakrabban kétféle alakban látjuk:

Az első forma a tanköltemény, versben foglalt tanító jellegű elmélkedés. A korai ioniai és dél-itáliai görög természetfilozófusok egy része ilyen alakban adta közre elméletét, tanítását, saját álláspontját a világ felépítéséről, folyásáról, jelenségeiről, az életről, a létező dolgok megismeréséről, emberről és társadalomról, egyszóval a filozófia és a természettudomány alapkérdéseiről. Ezeknek a tankölteményeknek hosszú sora azután Anaximenésztől, Empedoklésztől kezdve, Lucretiuson át egészen Erasmus Darwinig követhető. A hosszú költemények mögött a verselés művészetében járatos tudósokat, gondolkodókat látunk, akik saját felfedezéseiket, állásfoglalásukat mondják el és más természetfilozófusok véleményét bírálják.

Természetszerűleg sokkal ritkábban találkozunk eredeti nézetekkel a második csoportban, hol a természettudományi, illetve filozófiai gondolatokat szépirodalmi művekben fedezzük fel. Ez egyáltalán nem ritkaság versekben, drámákban, regényekben. Például Aiszkhülosz Prométheusza az emberi alkotóerő, az önálló gondolkozás és cselekvés apoteózisa.

A későbbi korok szépirodalmi alkotásaiban a természettudományi és filozófiai elemek a világ, a természet megismerése utáni vágyban kapnak helyet. Ennek formája azonban már nem az író egyéni alkotó megismerése, hanem az a forma, amelyet átvesz a kor tudományától.

A Divina Commedia ragyogó gondolatokat tartalmaz ugyan az emberi alkotó és tetterő lehetőségeiről és a világ megismerésének vágyát humanista magasságokba emeli a híres Ulisses elbeszélésben, mégis egészében véve a kor skolasztikus tudományának szépirodalmi tárházát lelhetjük fel benne, amelyet Dante változtatás nélkül vett át, és amelyért a skolasztika annyira tapsolt a költő túlvilági útjához.

Calderon Nagy Világszínháza, Marlow Dr. Faustusa sem tartalmaz a skolasztikán túlmenő gondolatokat, kivéve a misztikus, transzcendentális természetmegismerési elv újrafelfedezését. Shakespeare gondolataiban sem találkozunk természettudományi szempontból a Biblia álláspontján túlmenő természettudományi megállapításokkal, Milton pedig az Elveszett Paradicsomban az arkangyal és a rossz szellem közti párbeszédben kifejti, hogy minden, amit a régi görög filozófia alkotott, téves képzelet és csak a szentírás tanítása az igazi. A francia és spanyol nagy dráma sem mond új szempontot ezen a területen. A későbbi korszakok írói is készen kapják a természetfilozófiai anyagot, műveikben nem önálló gondolatokkal kerülünk kapcsolatba, hanem a kor valamelyik természettudományi álláspontjával, amelyet a szerző rendszerint egyéni vélemény nélkül vesz át. Byron pl. a következőket írja Káin című filozofikus drámájának előszavában:

„Az olvasó észre fogja venni, hogy költeményemben nagyrészt Cuvier elméletéhez csatlakoztam, amely szerint a föld többször elpusztult már az ember teremtése előtt. Ez a feltevés, amely a különböző földrétegekre és az ezekben talált, ismeretlen óriási állatok csontjaira támaszkodik, nem ellenkezik Mózes tanításával, sőt inkább megerősíti azt…”

Byron Manfred című drámája a Faustéhoz hasonló sóvárgásra épül fel a megismerésért és csak válasz nélkül misztikus úton keresi a megoldást.

Azt látjuk tehát, hogy azok az írók és költők, akik az embernek a világ, a természet törvényeinek megismerésére irányuló örök törekvését, vágyát iparkodnak kifejezni, nem tudnak választ adni, hogyan lehetséges ez a megismerés. A reális út művészi kifejezése helyett ennek a vágynak nosztalgiává való átalakulása érezhető, a megismerés útja pedig a természet titkainak egy csapásra való misztikus felfedezése. A kor filozófiai ismeretelmélete, a rendszerezésbe merevedett és az indukció útvesztőiben előrehaladó természettudománya nem nyújtott ebben a kérdésben segítséget az irodalom számára.

Goethe épp abban különbözött elődeitől és korának íróitól, hogy egyúttal a legkiemelkedőbb és legegyénibb természettudósok egyike volt. Műveiben a filozófiai és természettudományi problémák megfogalmazását és a választ nem mástól veszi át mint a többiek, hanem saját gondolatait és felfedezéseit szólaltatja meg bennük a kor filozófiájának és természettudományának céltudatos bírálata mellett.

Két utat említettünk meg, amelyen a természettudományi és filozófiai problémák kifejezésre jutnak a szépirodalom nyelvén. A tankölteményt és a többi irodalmi formát, amelyekben, amint láttuk, bőven találunk ilyen kérdéseket, bár csak néhányat említettünk a legkiemelkedőbbek közül.

Goethe is írt néhány rövid 10—20 szakaszos tankölteményt, amelyek lírájukban természetesen összehasonlíthatatlanok Empedoklésszel, vagy Erasmus Darwinnal, mint amilyen pl. az ismert Metamorphose der Pflantzen (A növények metamorfózisa), vagy a Metamorphose der Tieren (Az állatok alakváltozása). Ezek a versek persze csak tartalmukban tanköltemények, stílusuk művésziessége, eredetisége és ennél fogva olvasóközönségük köre is túlszárnyalja a tankölteményekét.

Ez az utolsó szempont pedig nem éppen alárendelt jelentőségű. A természettudományi és filozófiai gondolatok a szakirodalom kereteibe zárva hozzáférhetetlenek a nagyközönség számára. A régebbi időkben ismeretterjesztő irodalom sem akadt. Így a szépirodalom, ha ilyen gondolatokat tartalmazott, természetszerűen a nagyközönségnek tárta fel és így akaratlanul is azoknak az eszméknek propagálói lett, amelyeket gyakran csak a felületes ismeretek alapján, készen vettek át valahonnan. A nagyközönség pl. még a címét sem értette meg Cuvier monográfiáinak, Byron olvasótábora viszont mérhetetlen volt.

A szépirodalom tehát fontos szerepet játszott az egyes korszakok természettudományi, természetfilozófiai gondolatainak a nagyközönséghez szóló interpretálásában. Még ma is, amikor az ismeretterjesztő munkák száma kezdi megközelíteni a tudományos művekét, nem lehet összehasonlítani élményszerűségében és hatásában valamelyik irodalmi alkotás természettudományi mondanivalóját az ismeretterjesztéssel. Az előbbivel persze sajnos ritkán találkozunk.

Goethe, akinek olvasótábora korának egész művelt világa volt, saját tudományos gondolatait mondta el a közönségének verseiben, regényeiben, drámáiban.

A Faustban, amelynek fő mondanivalója nála is az ember törekvése a természet, a világ és saját maga megismerésére, gyökeresen szakít azzal a felelettel, amelyet addig a szépirodalom, illetve a benne interpretált természettudomány erre a kérdésre adott. Saját természetfilozófiájára támaszkodva vezeti el Faustot e törekvés reális megvalósulásának útjára. Goethe számára az emberi tevékenység legfontosabb rugója ez a tettvágy.

„Kezdetben volt a tett.”

A Faust természetszemlélete

Erről a kérdésről már oly sok kommentár látott napvilágot, hogy csak nagy vonalakban szeretnénk összefoglalni legfontosabb tényezőit.

Az első rész eleje leszámolás a skolasztikus örökség terhével. A régi művek kritikus tanulmányozása súlyos konfliktushoz vezet az igazi megismerést áhító emberben. A lefektetett természettudományi, valláserkölcsi ismeretek nem fedik a valóságot. Ennek felismerése után nem marad más hátra, mint a képmutatás, annak hirdetése, amit magunkban már megcáfoltunk, vagy a megismerés útjának keresése. Goethe ezt az utat választotta és sohasem csatlakozott tekintélytiszteletből egyetlen iskolához sem.

A megismerés útja azonban egyelőre zárva van. Elzárja az az emberi felfogás, hogy a természet törvényeit titoknak gondolják, amelynek csak külső határterületei hozzáférhetők a tapasztalat és az ész számára, az igazi, rejtett igazságok pedig csak misztikus úton közelíthetők meg. Goethe ennek az áltanításnak először legősibb formáját leplezi le. Ez a megismerési módszer a természettel való egyesülés irracionális módja, amelyet már a régi keleti vallásokban is megtalálunk. Ez a felfogás ismeretelméleti téren modern alakban mind máig fenntartotta magát. A Faust először a középkorban felújított és akkor haladó elemeket is tartalmazó kabbalisztikával, misztikus kémiával stb. tehát ennek a tannak primitív formájával számol le.

A Faust és a Föld Szelleme közt lefolyt túlfűtött párbeszédből kiderül, hogy akit Faust felfog, az tulajdonképpen ő maga:

Du gleichst dem Geist, den du begreifst,
Nicht mir!


[Azzal vagy egy, kit megragadsz,
velem nem!]

Első rész I. felv. 1. szín

Lelepleződik a transzcendentális megismerés módszereinek antropomorf irracionális volta.

A természet azonban nem marad zárva Faust előtt. Végighalad azon az úton, amelyet Goethe járt, a jelenségek lassú tanulmányozásának, megismerésének, megfigyelésének nyomán. Így jut el a természet megismeréséhez.

Du führst die Reihe der Lebendigen
Vor mir vorbei und lehrst mich meine Brüder
Im stillen Busch, in Luft und Wasser kennen


[Elevenek sorát vonultatod
előttem, s ráismerni megtanítsz
testvérekre bozótban, vízben, égen.]

Első rész I. felv. 15. szín

— mondja Faust az első rész végén.

A tapasztalás, a gondolkozás és az összefüggések felismerése azonban nem ilyen egyszerű. Ehhez le kell számolni azokkal a természetfilozófiai nézetekkel, amelyek akadályként állottak ez előtt az út előtt. A Faust természetszemléletének kialakulása lépten-nyomon ezt tükrözi. Goethe hol Faust személyében, hol Mefisztó szájából gyilkos gúnnyal, vagy Homunculus, Proteus, Thalész képében veszi fel a harcot a kor természettudományi elméleteivel és módszereivel, bírálat alá véve a filozófiai nézeteket. Ezzel egyidejűleg szövi bele saját nézeteit a mese fonalába. Ezekből szeretnénk három gondolatot ismertetni.

Az első: az indukció és dedukció, valamint az elmélet és a gyakorlat viszonya.

A második: a történeti időszemlélet szerepe a természettudományban.

A harmadik: a test és a szellem viszonya — a származástan problémája.

A Faust első részében Mefisztó és a diák párbeszéde foglalja össze Goethe kritikáját korának egyes filozófiai nézeteiről, elsősorban a természettudományi kutatás ismeretelméletével kapcsolatban.

Mefisztó gyilkos szatírájú, rövid monológja megsemmisítő bírálatot mond a formális logikáról, a szintézis nélküli analitikai módszerről és felöleli az ebben a párbeszédben állandóan felbukkanó kérdést az elmélet és a gyakorlat helyes viszonyáról:

Gebraucht der Zeit, sie geht so schnell von hinnen!
Doch Ordnung lehrt Euch Zeit gewinnen.
Mein teurer Freund, ich rat Euch drum
Zuerst Collegium Logicum.
Da wird der Geist Euch wohl dressiert,
In spanische Stiefeln eingeschnürt,
Dass er bedächtiger so fortan
Hinschleiche die Gedankenbahn,
Und nicht etwa, die Kreuz und Quer,
Irrlichteliere hin und her.
Dann lehret man Euch manchen Tag,
Dass, was Ihr sonst auf einen Schlag
Getrieben, wie Essen und Trinken frei,
Eins! Zwei! Drei! dazu nötig sei.
Zwar ist’s mit der Gedankenfabrik
Wie mit einem Weber-Meisterstück,
Wo ein Tritt tausend Fäden regt,
Die Schifflein herüber hinüber schießen,
Die Fäden ungesehen fließen,
Ein Schlag tausend Verbindungen schlägt.
Der Philosoph, der tritt herein
Und beweist Euch, es müsst so sein:
Das Erst wär so, das Zweite so,
Und drum das Dritt und Vierte so;
Und wenn das Erst und Zweit nicht wär,
Das Dritt und Viert wär nimmermehr.
Das preisen die Schüler allerorten,
Sind aber keine Weber geworden.
Wer will was Lebendigs erkennen und beschreiben,
Sucht erst den Geist heraus zu treiben,
Dann hat er die Teile in seiner Hand,
Fehlt, leider! nur das geistige Band.
Encheiresin naturae nennt’s die Chemie,
Spottet ihrer selbst und weiß nicht wie.


[Használd időd, hisz oly sebesen itthagy;
a rend beosztásra tanít majd.
Fiam, tanácsolom tehát,
próbáld először a logikát.
Itt szellemed majd megtörik,
spanyolcsizmába gyömöszölik,
hogy ezután már ne ingatag
járja útját a gondolat,
fel s le bolyongva botorul,
lidércként keresztül-kasul.
S egy szép napon be kell te lásd:
mit eddig mint evést-ivást
egyből tettél és mindennapos,
egy! kettő! három! kell ahoz.
Úgy dolgozik az elme-műhely,
mint a takács a mesterművel:
Száz szálat ránt egy billenés,
és a vetélők fel- s lecikáznak,
látatlanul folynak a szálak,
csak egy ütés, és kész ezernyi kötés.
És jő a bölcs s kezeskedik,
meggyőz, csak ekkép történhetik:
egyből kettő, ebből pedig
három meg négy következik,
s ha egy és kettő nincs elébb,
három sose lett volna, s négy.
Dicsérik ezt mindenha diákok,
de mégse lehetnek jó „takácsok”.
S ki elevent óhajt ösmerni, lemérni,
a lelkét űzze annak elébb ki,
így majd kezében lesz a Rész,
de sajna! Hiányzik a lelki Kötés!
Encheiresin naturaeb — a vegytanban neve,
mely hogy, hogy nem, magát csúfolja meg vele.]

Első rész I. felv. 5. szín
  • bEncheiresin naturae — a „természet kezelése”. Goethe egy strassburgi tanára szerint az anyagok részekre való felbontásának és újbóli egyesítésének művészete; ez azonban a korabeli természettudomány fejlettségénél fogva lehetetlen kísérlet volt. Goethe itt gúnyosan beszél róla: a legbehatóbb logikai elemzés sem képes előállítani azt, amit az élő, eleven természet létrehozott.]

Vegyük sorra a kritika tartalmát.

A gúny elsősorban azok ellen irányul, akik arra következtetnek, hogy a jelenségek részekre bontásával minden megmagyarázható és hozzáférhető. Erre Goethe gyakran utal Természettudományi jegyzeteiben. Az elmélet és a gyakorlat között természetes hasadék, hiátus van. Szerinte ez annak a következménye, hogy az értelem, a gondolkozás számára az egymásutániság és az egységesség az asszociációkban egyszerre jelentkezik. A szimultán és szukcesszív elem egymással kapcsolatban, egyszerre lép fel, úgyszólván a tér és az idő komponens igénybevétele nélkül. A tapasztalat, a gyakorlat, azonban időbeli egymásutániságot tételez fel, a szukcesszív és a szimultán komponens szétbontva jelenik meg. Az elmélet és a gyakorlat, a gondolkozás és a tapasztalat egysége ugyanakkor fontos problémája a tudománynak. A probléma nehéz, azonban nem lehet elvetni sem azzal a meggondolással, hogy a tapasztalatot, a szukcesszív megismerést elvetjük a szimultán gondolkozás kedvéért, sem úgy, hogy a szukcesszív részletre-bontással lemondunk az általánosításról. A kritika mindkét oldalra szól.

A kérdést Goethe is roppant nehéznek találta, hiszen az érzékelés, a gondolkozás mibenlétéről van szó. Természettudományi jegyzeteiben egy régi, általa módosított dalra hivatkozik analógiául a következő megjegyzéssel:

„…Ezért a kérdés nehézségére való tekintettel, saját megnyugtatásunkra könnyebb lesz, ha a költészet területére menekülünk vö. Mefisztó megjegyzésével; 2. p. és egy régi dalt idézünk némi módosítással…”

Ez a dal így hangzik:

So schauet mit bescheidenen Blick
Der ewigen Weberin Meisterstück,
Wie ein Tritt tausend Fäden regt,
Die Schifflein hinüber herüber schießen,
Die Fäden sich begegnend fließen,
Ein Schlag tausend Verbindungen schlägt!
Das hat sie nicht zusammengebettelt,
Sie hat’s von Ewigkeit angezettelt,
Damit der ewige Meistermann
Getrost den Einschlag werfen kann.


[Nézzétek, hogy szövi a gép
az örök szövőnő remekét,
egy lábnyomásnak hogyan enged
egymásba folyva száz fonál,
a vetélő jobbra-balra száll,
s egy billenés csomót köt, ezret —
csoda-művét nem koldulta össze,
örök időktől fogva szőtte,
az örök Mesternek így segít
megszőni szövevényeit.]

Antepirrhema
Eörsi István fordítása

A Faustban, amint láttuk, majdnem ugyanez a szöveg szerepel a gondolkozás problémásának exponálására, utána azonban az utolsó négy sor helyett a formális logika okfejtésének gúnyos bírálata következik: az a filozófia, amely mindent részekre bont, egymás utáni okfejtés alapján magyarázza meg a jelenségeket, anélkül, hogy végül egységes képben összefoglalná őket, sehová sem vezet. A jelenségek puszta szétbontása, anélkül, hogy összefüggéseik alapján egységbe foglalnók, nem alkalmazható világ jelenségeinek megértéséhez. A gondolkozás maga is olyan folyamat, ahol az elemek állandó folytonos kapcsolatban vannak egymással, nem szakadhatnak részletekre, ahogyan egyes filozófiai felfogások elemzik őket. Végül megmutatja mi történik, ha a tudósok ilyen logikával valamilyen természeti jelenségeket magyaráznak.

Ahogyan előbb idéztük:

Wer will was Lebendigs erkennen und beschreiben,
Sucht erst den Geist heraus zu treiben,
Dann hat er die Teile in seiner Hand,
Fehlt, leider! nur das geistige Band.


[S ki elevent óhajt ösmerni, lemérni,
a lelkét űzze annak elébb ki,
így majd kezében lesz a Rész,
de sajna! Hiányzik a lelki Kötés!
Encheiresin naturae — a vegytanban neve,
mely hogy, hogy nem, magát csúfolja meg vele.]

Első rész I. felv. 5. szín

Ez a súlyos kritika tehát nemcsak a német természetfilozófia ellen szól, nemcsak szembenállás azzal a felfogással, hogy a jelenségek egy része tapasztalati elemzéssel hozzáférhető, az alaptörvények azonban nem, mert ez csak a felsőbbrendű szellem adottsága, hanem egyúttal egyértelmű elvetése a francia mechanikus materialisták módszertanának.

A születőben levő biológia által felszínre kerülő problémák megkövetelték a tudósoktól annak a gondolkozásmódnak az átalakítását, amely lényegében a mechanikai alapokon nyugvó tudományok szemléletében gyökeredzett. Goethe ennek az új természetszemléletnek kidolgozása során azokhoz a régi filozófiai hagyományokhoz nyúlt vissza, amelyek a mechanika metodológiai és gondolkozásmódbeli korlátainak áttörésére törekedtek. Emellett Goethe saját szemléleti korlátjaira és következetlenségére vall, hogy a mechanikus alapokon nyugvó gondolkozásmódot nem a francia mechanikus materializmus vonalainak folytatásával haladta túl, hanem a vele folytatott szellemi harcban alakította ki.

Ugyancsak ezek a problémák korának többi természettudósai és filozófusai előtt is felmerültek. Ennek ellenére az a módszer, amellyel a rendszertan, az összehasonlító morfológia és a kezdetleges fiziológia által addig felhalmozott anyaghoz nyúltak, korántsem volt egyöntetűnek mondható. Igaz ugyan, hogy a különleges biológiai kérdések felé való orientálódás magával hozta a mechanikus, metafizikus módszer felszámolását, azt azonban korántsem határozta meg, milyen irányban vigye végbe a természetfilozófia ezt a metodológiai és szemléleti fordulatot. Csak a biológiai tudományok magasabb fejlődési fokán vált nyilvánvalóvá, hogy a materialista világnézet és az élő világ dialektikus, történeti szemlélete jelentheti azt a filozófiai alapot, amely összhangban áll a természettudomány módszertanával.

A mechanikus gondolkozásmód korlátainak áttörése nagyjából háromféle úton ment végbe.

Az első utat a francia természettudomány választotta. Ez az út természetszerűen a francia mechanikus materializmusban gyökeredzett és a mechanikus szemlélet lassú kiküszöbölésén alapult. Ennek nyomait már La Metrie későbbi műveiben, pl. a L’Homme plante-ban (Az embernövény) is megtalálhatjuk, majd Diderot, Condillac, Holbache, Buffon veszik mind erősebb kritika alá a mechanikus szemléletet. Cabanis és ennek az irányzatnak legkiemelkedőbb képviselője, Lamarck volt az, aki már kezdetleges dialektikus természetszemlélete alapján bírálta a mechanikus álláspontot.

A második útra legjellemzőbb a már említett német természetfilozófia vonala. A német természetfilozófusok nagy része a mechanikus gondolkozásmód elleni küzdelemben magát a materializmust is elvetette és az objektív idealizmus álláspontjáról bírálta a francia mechanikus materializmust. Eközben felhasználták az idealista természetfilozófia összes hagyományát Leibnitzen át a XVIII. század francia metafizikájáig.

A harmadik megoldás legkiemelkedőbb képviselője maga Goethe, aki a mechanikus gondolkozásmódot olyan filozófusok elméleteinek elsajátítása útján haladta túl, akik materialisták voltak és bizonyos vonatkozásban szemben állottak a mechanikus elvekkel. A filozófia területén főleg Spinoza, Herder és Diderot, a szorosan vett természetszemlélet terén pedig Buffon hagyományait folytatta. Spinoza és Diderot kísérletet tettek arra vonatkozóan, hogy a világot anyagi egységben felfogva és az igazi összefüggések után kutatva az embertől függetlenül létező valóság törvényeire alapozzák. Ugyanakkor Diderot, Herder igyekeztek nyomon követni az élő világban fellelhető fejlődés menetét.

Nem véletlen, hogy Goethére épp ezek a gondolatok hatottak és az ő tevékenysége nyomán fejlődtek tovább. A biológiát létrehozó tudományok által felhalmozott anyag valóban tudományos feldolgozását csak az élő világ egységes, történeti szemlélete alapján lehetett elvégezni. Goethe elődei filozófiai nézeteiből épp azokat a vonatkozásokat emelte ki, amelyek az élő világgal foglalkozó tudományok számára ebben az értelemben utat mutattak. Világnézetének alapvető elvei egybeestek a természettudományok fejlődése által előtérbe került legfontosabb problémák megoldásával

Ez a szemlélet segítette hozzá Goethét, hogy racionális kritika alá vegye a folyamatok részre bontása útján haladó tudományos módszertant, amely a szintézis nélküli analízis alkalmazásával meghamisítja az induktív metodikával elért eredményeket.

„Olyan század — írja Természettudományi jegyzeteiben —, amely csak az analízisre támaszkodik és fél a szintézistől, nem jár helyes úton, mert ezek, mint a be- és kilégzés együttesen alkotják a tudomány életét.”

Goethe felismerte, hogy az állandó indukció módszerének alkalmazása a természettudományok alapvető módszere és csak ennek útján lehetséges a jelenségek, a folyamatok megismerése, ez a módszer racionális és pozitív. Önmagában azonban ez csak első része a természettudomány megismerési folyamatának. Ez a módszer a tapasztalat szukcesszív elemző eljárása, ahogyan azt az előzőekben idéztük. Teljessé csupán a deduktív módszer alkalmazásával, a szintézissel válik. Mindkettő az emberi elme munkája, egységes alkalmazásuk a természettudomány korszerű igazi módszere. Goethe minden eszközzel harcolt ezért a módszerért, mert rájött arra, hogy az élő természet megértésének lényege a folyamatok tanulmányozásában rejlik és ezek dedukció, szintézis nélkül megközelíthetetlenek, bármennyi pozitív ismeretanyagot halmozzon is fel a természettudomány.

A newtoni szemléletet tovább kell fejleszteni, adja ki a jelszót Goethe, aki elsősorban a francia filozófiát tette felelőssé a mechanika stagnálásáért.

„Különösen a franciákat terheli súlyos felelősség ennek az elméletnek megcsontosodásáért, és elterjesztéséért. A XIX. században nekik kellene jóvátenni ezt a hibát és a megmerevedett hipotézis segítségére friss analízist kifejleszteni.”

A természettudomány korszerű feladata az összefüggések feltárása a jelenségek vizsgálatában.

„A fő szempont — írja Természettudományi jegyzeteiben — amire az analízis kizárólagos alkalmazásakor úgy látszik nem gondolnak, az, hogy minden analízis szintézist tételez fel… A modern kémia főleg azon alapszik, hogy szétválasztja azt, amit a természet egyesített, azért oldjuk fel a természet szintézisét, hogy szétválasztott elemeiben ismerjük fel.

Mi lehet magasabb rendű szintézis, mint egy élőlény? És miért kellene anatómiával, fiziológiával és pszichológiával gyötörnünk magunkat, ha nem azért, hogy valami fogalmat alkothassunk arról a komplexusról, amely állandóan előállítja önmagát, akárhány részre is daraboljuk széjjel.”

Ennek az elvnek ad hangot gúnyos formában Mefisztó.

A tiszta indukció azáltal, hogy elkerüli a szintézist és lényegében elválasztja egymástól az elmélet és gyakorlat között valóban meglevő, de a kettő együttes alkalmazásával — ahogyan Goethe is helyesen felismerte — megoldható „hiátust”, egyúttal tág teret engedett az objektív idealizmus számára.

Goethe két filozófiai front felé vívta tehát harcát a modern természettudományi ismeretelmélet megteremtéséért, amelynek lényegét az indukcióra felépített dedukcióban látta, az élő lényekkel foglalkozó tudományok területén pedig a morfológia s a fiziológia egyesítésében. Goethe, a nagy morfológus annyira haladt ezen a téren, hogy határozottan felismerte az összehasonlító morfológiára alapozott természetszemléletének fogyatékosságait és úgy határozta meg helyét, mint a „fiziológia szolgálóleánya”.

Mefisztó kritikája főleg a mechanikus, analitikai módszerrel foglalkozik, az objektív idealizmus bírálatával a Faust második részében találkozunk és a későbbiekben, más összefüggések keretein belül foglalkozunk majd vele.

Goethe kritikai munkássága a biológiai metodológia területén nagy, bár ezen a téren régebben a Rinascimento szerzői, Goethe előtt pedig a francia felvilágosodás vezető alakjai is foglalkoztak hasonló kérdésekkel. Ő mutatta ki világosan, programszerűen az analitikai módszer eredetét, filozófiai forrását és a zsákutcát, ahová minden pozitív eredménye ellenére a természettudományt viszi, és a helyes irányt az analízis és szintézis állandó egyesítésében jelölte meg.

Ez a módszer azonban továbbra sem tűnt el a biológia területeiről, meg a darwini fordulat után sem, amely pedig iskolapéldáját adta az indukcióra épülő dedukció sikeres alkalmazásának. Minden újabb felfedezés, új módszer bevezetése, amely lehetőséget ad az analitikai módszer kiszélesítésére, egyúttal a szintézis felé törekvés szükségességére is felhívja a figyelmet.

„A mi meggyőződésünk szerint is — írja egyik munkájában Lissák akadémikus — megoldás csak az összes modern orvosi pozitív természettudományos módszer latba vetésével is csak úgy érhető el, hogyha minden minket erről az útról letérítő gondolatot elvetünk. A mai fiziológiában és orvostudományban alkalmazott vizsgáló módszerek igen nagyszámúak, elvileg és tartalmilag is eltérnek egymástól. Ez a tény meg jobban aláhúzza a kutatás alapelveinek jelentőségét.”

Goethe szemléletét a szintézis és a dedukció fontosságáról máig is újra és újra hangoztatni kellett. Az indukció éppoly tág teret kapott a kísérletes biológiában, mint régebben a leíró jellegűben. A szintézis elvének és a deduktív szempontoknak elhanyagolása a megszületett biológiában is tovább folytatódott. A XIX. és XX. század fordulóján E. Haeckel épp Goethe szemléletére hivatkozva indított harcot a korabeli kísérleti morfológia módszertana ellen és pl. Hiss és Jung elleni ismert vitairataiban Goethére támaszkodva ismétli, hogy az induktív és deduktív elv egyesítése az egyedüli lehetséges kutatási módszer. Nem volt véletlen, hogy ebben az időszakban újra fel kellett hívni a figyelmet erre az alapvető szempontra.

A XIX. század 70-es éveitől kezdve a biológia területén új formában jelent meg a kanti ismeretelmélet, amely tagadta a természet alaptörvényeinek megismerhetőségét és elvetette a történeti módszert a folyamatok és törvényszerűségek megismerésében. Nem kisebb kutatók csatlakoztak ehhez az ismeretelméleti vonalhoz, mint Helmholtz, Bunge, Th. H. Huxley, H. Spencer, Virchow, Dubois Raymond, pedig ezek a kutatók ugyanakkor elfogadták a természetes kiválasztás, azaz az idő történeti szerepének objektív szerepét a természetben. E. Haeckel vitairataiban azért nyúlt vissza Goethe ismeretelméletéhez és erre támaszkodva fejtette ki, hogy az indukció kizárólagos alkalmazása megakadályozza a fejlődéstan, élettan stb. további haladását.

A kérdés fontosságát világosan felismerte Friedrich Engels A Természet dialektikája című gyűjteményében részben E. Haeckel ismeretelméleti munkásságát kritizálva és kommentálva többek közt ezt írta:

„A mindent indukálókhoz. A világ valamennyi indukciójával sem juthatunk el soha odáig, hogy tisztába jöhessünk az indukciós folyamattal.”

A problémakör, amelyet Goethe fedezett fel a természettudomány számára, a mai napig sem vesztette el aktualitását. W. R. Hess, a világhírű svájci neurofiziológus a következőket írta 1952-ben Az élettan napirenden levő feladatai címmel megjelent közleményében:

„Amilyen értékesnek bizonyultak a gyors specializálódással elért eredmények a teoretikus megismerés és a gyakorlati alkalmazás területén, oly nagy gondot okoz a munkát most abbahagyó nemzedék részére, hogy számot adjon a dolog másik oldaláról. Ez a nagy összefüggések értelmének, elvének veszendőbe menése és az a jelenség, hogy elveszett annak a képessége is, hogy ezeket a problémákat mint kutatási feladatokat felismerjék.”

Ma már számos biológiai, élettani, morfológiai kutatási iskola tűzte programjára az összefüggések, a folyamatok időbeli elemzésének, együttműködésének kérdését, a környezet konkrét hatásának tanulmányozását az élőlényeken stb. A mai szovjet biológiai kutatás szemlélete, valamint számos nyugati tudományos intézet felfogása és tematikája visszatükrözi azt a helyes felismerést, hogy az analitikus és szintetikus módszer egyesítése, az alapos, egzakt indukciós módszerre felépített deduktív szemlélet bizonyul leghelyesebb ismeretelméleti módszernek az élő természet jelenségeinek vizsgálatában.

II.

Mich freute, dass Dichtkunst und vergleichende Naturkunde so nah miteinander verwandt seinen, indem beide sich derselben Urteilskraft unterwerfen.

Goethe: Einwirkung der neueren Philosophie, 1817.

[Örültem, hogy a költészet és az összehasonlító természetismeret egymásnak ily közeli rokona, és mindkettő ugyanannak az ítélőerőnek veti alá magát.

Goethe: Az újabb filozófia hatása, 1817; Tandori Dezső fordítása]
J. W. Goethe
Faust, Goethe tragédiája
Eugene Delacroix · 1828 · The Minneapolis Institute of Arts
Henry Fairfield Osborn
(1857—1935)
amerikai geológus, paleontológus és eugenetikus

Az első részben röviden összefoglaltuk, milyen lényeges szerepet tulajdonított. Goethe a filozófia fejlődésének a természettudományok történetében. Világosan látta, hogy a természettudományos kutatás metodológiája elválaszthatatlan a filozófiától, az ismeretelmélettől és a tudósok állásfoglalása valamely természettudományi problémával kapcsolatban jórészt filozófiai beállítottságuktól függ. Ebből a szemléletből kiindulva bírálta a filozófiai irányzatokat megvizsgálva mennyiben segítették, vagy akadályozták az objektív természettudományos módszer fejlődését.

Goethe tudatában volt annak, hogy a kezdetben messzemenő tudományos módszertani eredményekre vezető mechanikus materializmus, amely valamikor forradalmasította a természettudományos kutatást, megrekedt, nem fejlődött tovább, pedig ennek az irányzatnak további alakulásától sok függött.

„Különösen a franciákat terheli súlyos felelősség ennek az elméletnek megcsontosodásáért és elterjesztéséért. A XIX. században nekik kellene jóvátenni ezt a hibát és a megmerevedett hipotézis segítségére friss analízist kifejleszteni.”

Másfelől éles kritika alá vette a célszerűség elvét, amely szintén kerékkötője lett a tudományos szemlélet fejlődésének.

„…az az elv amely szerint valamely élőlény bizonyos célokért lett létrehozva és alakját egy célszerű őserő determinálta, a természet dolgainak filozófiai szemléletében már évszázadok óta fenntartott bennünket és még most is fenntart annak ellenére, hogy egyes emberek szenvedélyesen vitatták ezt az elképzelést és megmutatták azokat a hátrányokat amelyeket utunkba állít.” Aussetze der Natur 110. p.

A tudományos metodikát tehát meg kell szabadítani a túlhaladott filozófiai, ismeretelméleti béklyóktól, hogy a természettudomány megfelelhessen feladatának, és feltárhassa a valódi összefüggéseket a jelenségek vizsgálatával.

Goethe az egyoldalú empirizmust cáfolva azt hangoztatta, hogy a tények magukban még nem jelentenek tudományos elméletet:

„Egy jelenség sem nyer magyarázatot önmagában és önmagából, csak sok, együttesen áttekinthető és módszeresen rendezett (jelenség) adja végül is azt, ami elméletnek számíthat.” Aussetze zur Naturwissenschaft 167. p.

„Egy jelenség, egy kísérlet nem bizonyíthat sokat, ez egy lánc egyik tagja, amely csak az összefüggésben érvényes.” Goethes Werke, II. Abt. 11. Bd. 135.

Goethe lényegében azért lépett fel a mechanikából eredő módszertan ellen, mert tudatában volt annak, hogy az új típusú biológia, — amelynek megalapozására törekedett — mint új tudomány, a tudományos módszertan új, magasabb rendű formáját követeli meg. Nagy francia kortársaival együtt, akik közül elsősorban Lamarckot kell kiemelni felismerte, hogy azokat a gondolatokat, amelyek az új természetszemlélet lényegét alkotják, mint amilyen a fejlődés, az élő világ anyagi egységének, a szervezet és környezetének összefüggésének gondolatát lehetetlen az addigi kutató módszerekkel feltárni és bizonyítani. A természettudomány ismereteim élete, metodológiája tehát alapvető fontosságú kérdés. Mennyire szükségszerű volt Goethe fellépése az empirizmus és az indukció egyoldalú alkalmazása ellen, arról többek között az a tény is tanúskodik, hogy Geoffroy Saint Hilaire, a kor egyik legkiemelkedőbb biológusa is hasonló harcot folytatott az új biológiai módszer megalapozásáért. Saint Hilaire a harcot közvetlenül Cuvier ellen folytatta, de egyben csapást mért a francia természettudományban akkor jóformán kizárólagosan uralkodó metafizikai módszerekre is. Saint Hilaire-nek az volt a véleménye, hogy

„a tényeknek … ha elszigetelve maradnak, nincsen semmi értékük sem a tudományok épülete számára…” Mémoires de l’Académie des sciences, T. XLI. 137. p., 1833.

Azt hangoztatta, hogy a földhözragadt empírikusok iskolája számára

„a természettudós tudományának e három eredmény körébe kell zárkóznia: megnevezni, regisztrálni és leírni.” Uo. 136. p.

Saint Hilaire ezzel a kérdés lényegére tapintott. Valóban, a predarwinisták fellépése előtt a természetkutatók ebbe a szűk körbe zárták az élő világ szemléletét, úgy vélték, a terminológia kidolgozásával és a leírással eleget tettek feladatuknak. Természetes, hogy ez a szakasz szükségszerű fok volt az élő világgal foglalkozó tudományok fejlődésében. A predarwinisták fellépése, a tudománnyal szemben felállított követelésük viszont azt jelentette, hogy ez a szükségszerű szakasz már lezárult, ami régen erény volt, most már hibává változott.

Saint Hilaire lényegében helyesen vázolta fel az élő világgal foglalkozó tudomány fejlődésének különböző szakaszait. Az ötödik szakaszba sorolta be azt az időszakot, amikor a terminológia kidolgozása, a mesterséges rendszerezés után elérkezik a „természetes kapcsolatok” (összefüggések) „filozófiai tanulmányozásának” kora. A fejlődés új, magasabb fokát pedig a „szerves szerkezet egységéről” szóló elmélet megalapozása jelenti, ami tudvalevőleg az ő vívmánya volt. Ami minket jelenleg ebből a szempontból érdekel az, hogy felismerte: a biológia számára a gyűjtés stb. korszaka már túlhaladott, új feladatok állnak a természettudós előtt.

Saint Hilaire joggal tekintette Goethét szövetségesének abban a harcban, amelyet a fajok változatlanságának stb. dogmája ellen vívott. Goethe talán még világosabban felismerte a közte és Saint Hilaire közt fennálló tudományos, szakmai szövetséget, amikor Principes de philosophie zoologique című műben részletesen fejtegette Saint Hilaire alapvető összehasonlító anatómiai felismeréseit, amelyekhez teljesen hasonló gondolatokra ő maga már jóval korábban eljutott.

Abban a világnézeti és tudományos harcban, amely Saint Hilaire és Cuvier közt zajlott le a XIX. század harmincas éveinek elején, Goethe neve ugyan nem merül fel konkréten, azonban szó esik olyan kérdésekről, amelyekre itt ki kell térni. Cuvier felismerte, hogy Saint Hilaire elméleti álláspontja sokban hasonlít a korabeli német idealista természetfilozófusok nézeteihez. Cuvier ezeket a nézeteket sok szempontból jogosan tartotta tudománytalanoknak, üres filozófiai szócsépléseknek. Harca annyiban indokolt volt, amennyiben meg akarta gátolni, hogy a német természetfilozófia idealista nézetei megcsontosodjanak a francia természettudományban. És harca indokolt annyiban is, amennyiben leleplezte Saint Hilaire tudományosan megalapozatlan, üres spekulációkkal alátámasztott érvelését. Azonban (és ez a döntő) egyben elvetette Saint Hilairenek azokat a felismeréseit, amelyek az élő világ egysége és fejlődése felé mutattak.

Cuvier azért irányította harcát a német természetfilozófia ellen, hogy kihúzza Saint Hilaire alól elméleti alapját.

„Ez a fajta filozófia — írja — különösen a fiziológiában és az orvostudományban terjedt el, arra törekedve, hogy a részleges szervezeteket úgy tekintse, mint a nagy egész tagjait… ennek a módszernek harcosai az absztrakt koncepcióktól le akartak szállni a pozitív tényekig, hogy azokat ésszerűen levezessék belőlük…” Cuvier: Histoire des sciences naturelles… I. 105 6. p.

Cuvier támadta tehát az élőlények egységének (természetesen misztifikált) gondolatát, valamint a deduktív módszert (szintén absztrakt, idealista formájában). Goethe természettudományos tevékenysége szintén az élőlények egységének felismerésén, valamint a deduktív módszer alkalmazásán alapult: nála azonban alig leljük nyomát annak a misztifikációnak, amellyel a többi német természetfilozófusnál olyan gyakran találkozunk. Cuvier képtelen volt arra, hogy különbséget tegyen az élőlények egységével kapcsolatos felismerés és a deduktív módszer racionális, illetve misztifikált felfogása között: ezért harcát a német természetfilozófia egésze ellen irányította, és nem tett különbséget a spontán materialista irányzat és az idealista természetfilozófia közt általában. Végső fokon tudományellenes harcát Látszólag az is jogosulttá tette, hogy korában a biológia még nem emelkedett tudomány színvonalára.

Goethe az összehasonlító anatómiának ebben a harcában épp azt a fontos szerepét emelte ki, hogy

„rendkívüli módon foglalkoztatja a szellemet, lehetőséget nyújt számunkra ahhoz, hogy sokféle nézőpontról vegyük szemügyre az élő világ tárgyait.”

Helyesen ismerte fel, milyen akadályok gátolták meg eddig, hogy ez a tudomány valóban termékennyé váljék. Ezek az akadályok — mint maga mondja — sokfélék, s az egyik fő akadályt az empirizmusban jelöli meg:

„Ez korlátlan és minden pusztán empirikus tárgyalás belefárad.”

Felhívja az empirizmusból fakadó „rossz végtelenségre” a figyelmet, arra, hogy az a kutató, aki csak a tények egyszerű gyűjtésére korlátozza tevékenységét, végülis holtpontra jut: a tények egyszerű összegezéséből sohasem lesz tudomány.

Jogosan nem tartotta kielégítőknek azokat a kutatási szempontokat, amelyek kora összehasonlító anatómiájában uralkodtak. Ezekről a következőket írja:

„Vagy túl közönségesen fogták fel a dolgot, és csak a felszínnél rekedtek meg, vagy célokokhoz folyamodtak segítségért. A vallásos gondolkodási mód épp így és hasonló módon akadályozta (e tudomány fejlődését) … üres spekulációkba fulladtak, pl. az állatok lelkével stb. kapcsolatos spekulációkba.”

Goethe látszatra különböző akadályokra hívja fel a figyelmet, az egyik a már említett empirikus leírási mód, a másik a célszerűség dogmája, végül pedig a vallásos világnézet. E három akadálynak azonban közös vonatkozásaik voltak. Egyrészt mindhárom a tulajdonképpeni szaktudomány területén kívülálló ideológiai, filozófiai tényező (az empirizmus itt nem az összehasonlító anatómia lényegéből következő tudományos álláspont, hanem általában korlátolt filozófiai szemlélet). Másrészt — és ez a döntő — mindhárom idealizmusba vitte és tartotta ezt a tudományágat, meggátolta; hogy objektív törvényszerűségeinek felismerésével, valóban tudománnyá fejlődjék.

Mindhárom akadály szükségszerűen alakult ki. Mi más, mint az összehasonlító anatómia fejletlensége tette lehetővé, hogy a kutatók elvesszenek az empirizmusban, a teleológiában és a vallásos világnézet különféle zsákutcáiban?

Épp ezen a ponton függ össze Goethe számára elválaszthatatlanul a tudományos világnézet behatolása az élő világgal foglalkozó elméletbe, és ez utóbbi termékeny továbbfejlődése. Tudományos természetszemléletről van szó, amely nemcsak egy tudományág: konkréten az összehasonlító anatómia „filozófiája”, és amelynek ezért általános természettudományos értéke van, mert elméletében az élő világ törvényszerűségeit általában helyesen ismeri fel, és módszerével nyomon követheti ezeket.

Mindebből következik, hogy ennek az elméletnek feltétlenül materialistának kell lennie — azonban miután nem a mechanikai tudományokról van már szó —, ez az elmélet nem elégedhetik meg többé a mechanikus, metafizikus módszerrel. Azok az akadályok, amelyekre Goethe felhívta a figyelmet, nemcsak az idealista filozófia megnyilvánulásai, hanem egyben a metafizikus gondolkodási mód termékei. Míg az első, az empirikus, a valóságos élő világ mozgását, változását állóképekre darabolta fel és így megölte, addig a teleológiával, az állatlélekkel stb. kapcsolatos nézetek a természet mozgó, dialektikus összefüggéseit kiagyalt, előre meghatározott ál-összefüggésekkel helyettesítették, merev sémákba gyömöszölték a mozgó valóságot. A XVIII. század végén Goethe jogosan lépett fel a vallás hamis konstrukciói ellen, és helyesen ismerte fel ezekben a tudományos fejlődés egyes gátjait. Ekkor még csak olyan ál-összefüggések ellen kellett felvenni a harcot a biológia materialista képviselőinek, amelyekben könnyen fel lehetett ismerni, hogy idegen területről, a vallás területéről ültették át azokat. Más volt a helyzet a XIX. század elejétől kezdve, amikor már a vallástól kölcsönkért elemeket szervesen beágyazták a természettudományba, mint például Cuvier a paleontológiába, és amikor már az a látszat adódott, hogy az idealista következtetés a tudományos anyag feldolgozásának eredménye.

Mindez érthetővé teszi, hogy az a filozófiai szemlélet, amelyet Goethe a fenti nézetekkel szembeállított, szükségképpen — lényeget tekintve — materialista, és ösztönösen dialektikus volt.

Goethe az élő világról alkotott eddigi statikus képpel szemben állva, tudatosan arra törekedett, hogy dinamikus világképet dolgozzon ki. Ez a világkép — történetileg tekintve — átmenetet jelentett a XVIII. századbeli, mozaik és állókép sorozat jellegű szemlélet és a mindent történeti folyamatában felfogó lamarcki és darwini világkép közt. Ami Goethe nagy érdeme: az élő világ számos összefüggésének, egységes vonatkozásának, mozgásának és átalakulásának felismerése, ami pedig hiányossága: képtelen volt arra, hogy mindezeket a felismeréseket tudatosan és rendszeresen belehelyezze az élő világ történeti folyamatába.

Goethe elsősorban a korabeli összehasonlító anatómia tudatos, világnézeti bírálatán keresztül — amelyet saját tudományos munkássága és számos haladó filozófiai hagyomány alkotó felhasználása tett lehetővé számára — jutott el az élő világról alkotott dinamikus felfogáshoz. Ezért különösen érdekes, hogyan bírálta kora összehasonlító anatómiai szemléletét és módszerét — annál is inkább, miután kritikája nem egyszerű elvető és tagadó jellegű, hanem a kritika kapcsán állandóan utal saját tudományos felfogására. E bírálatában lényegében hasonló módon járt el, mint nagy kortársa, Lamarck, aki felismerte az adatok gyűjtésével foglalkozó szakasz történetileg jogos voltát, ugyanakkor pedig azzal is tisztában volt, hogy a módszer — az egyoldalúan empirikus, induktív módszer — kizárólagosságának ideje már lejárt, és e felismeréstől ösztönözve tört új utakat a biológia számára.

Goethe az összehasonlító anatómia felett gyakorolt bírálatát egybekapcsolta azoknak a főbb szempontoknak megvilágításával, amelyek az új típusú morfológia felé mutatnak. Mindenekelőtt hangsúlyozta, milyen szükséges és fontos az összehasonlítás, mint módszer általában az élő világgal foglalkozó tudományok számára.

„A természettudomány általában az összehasonlításon alapul.”

— írta 8. Bd. 7. p.

Ez kétségkívül helyes álláspont: hiszen a természetről szerzett ismeretek tudománnyá való fejlődésének döntő mozzanata az összehasonlítás, amely végső fokon a közös lényeg, a szükségszerű összefüggés kiemeléséhez és általánosításához vezet. De csak végső fokon és nem közvetlenül! Ezt ismeri fel, amikor az összehasonlítás eddigi módszere elleni harcban igyekszik kidolgozni és a gyakorlatban alkalmazni az összehasonlítás magasabb rendű formáját.

Kritikájának egyik pontja az összehasonlítás kizárólagosan ezoterikus módja ellen irányul.

„A külső ismertető jegyek jelentékenyek, azonban nem kielégítőek ahhoz, hogy megfelelően elkülönítsük és újra rendezzük az élő testeket.” Uo.

Nem Goethe vetette fel elsőként ezt a kritikai szempontot. Goethe itt azoknak a tudósoknak — elsősorban Vic d’Azyrnak és Campernek stb. — nyomdokán halad, akik nagyban hozzájárultak természetszemléletének kialakításához, és akik felépítésbeli hasonlóságot kutatva a magasabb rendű állatok között, tudatosan nem szántak fontosabb szerepet a külső jellegzetességeknek.

A tudományok a felszínesebb, könnyebben hozzáférhető összefüggések megállapításától haladnak a mélyebb összefüggések feltárása felé és ezektől a még mélyebb, még inkább átfogó törvényszerűségek általánosításához. Ha ezt a tételt alkalmazzuk erre a kérdésre, akkor világossá válik, hogy az összefüggések Goethe által kutatott típusa — a magasabb rendű élőlényekre jellemző egységes csonttípus megszerkesztése — egy lépést jelentett tovább a biológia területén az élőlények egysége megsejtésének kérdésében.

Goethe találó hasonlattal az anatómiát az élő világ kémiájának nevezte, mint ez következő mondatából kiderül:

„Az anatómia azt viszi véghez az élőlények területén, mint a kémia az élettelen világ területén.” Uo.

A kémia nagy érdeme az analízis, az egységes részekre való bontás, és az egyes részek önálló és beható ismerete — tehát az anyag belső összetételének tanulmányozása, feltárása. A kémia — amely átmenetet képez az élettelen világgal foglalkozó tudományoktól az élő világot tárgyaló tudományokhoz, az élettelen világ területén a mozgásformák szempontjából a legmagasabb rendű álláspontot jelenti. Ezzel szemben az anatómia csak az első lépés a biológia területén, módszere és szemlélete is szükségszerűen korlátozott. Történetileg nézve, haladást jelent természetesen a puszta leíráson alapuló „természetrajzzal” szemben a tulajdonképpeni biológiai tudomány felé. Az anatómiai analízis lépcsőfoka az élő világ tudományos megismerésének és állandó szükségszerű mozzanata is annak. — Goethe tudományos álláspontjából szükségszerűen következett, hogy az anatómiát nevezte az élő világ kémiájának, és ennek az álláspontnak megvolt a maga viszonylagos jogosultsága a XVIII. században, a biológia fejlődésének korabeli színvonalán.

Goethe tudatában volt annak, hogy egyoldalú indukcióval, az elszigetelt egyesből való kizárólagos kiindulással a kutató nem juthat el a lényeges összefüggésekig, nem állíthatja helyre, nem tükrözheti vissza az élő világ sokrétű gazdagságát. Véleménye az volt, hogy a „szintetikus általánosítástól”, az élő szervezetek egységében történő szemléletéből kell kiindulni és onnan tovább haladni az egyes tények értelmezése felé. Az indukció ugyanis megöli a mozgást, megszakítja az összefüggést és statikus, hamis képet nyújt a valóságról.

Hogyan is helyeselhette volna az a költő és természettudós a valóság szakadatlan változását, elevenségét mozdulatlanságra és szétdarabolásra ítélő kutatómódszert, aki morfológiai tanulmányai elé a következő mottót írta:

Sieh er geht vor mir über
ehe ichs gewahr werde,
und verwandelt sich,
ehe ichs merke…


[Nem látom, amikor elvonul mellettem,
járását-kelését nem is veszem észre.

Elvonul fölöttem, de nem látom,
elsuhan, de nem veszem észre.]

Jób 9:11

és:

Und es ist das ewig Eine,
Das sich vielfach offenbart;
Klein das Große, groß das Kleine,
Alles nach der eignen Art.
Immer wechselnd, fest sich haltend,
Nah und fern und fern und nah:
So gestaltend, umgestaltend,
Zum Erstaunen bin ich da.

W. Goethe: Parabase

[Tűnik, merül oly sok alak
s mind mögött az Örök-Egy;
maga módján kicsi a nagy,
s nagy a kicsi: egyre megy.
Megmaradva és újulva,
közel, távol, itt vagy ott;
alakítva, alakulva —
csoda, hogy még itt vagyok.]

W. Goethe: Parabázis
Jánosy István fordítása

Az új, a természeti dialektika kezdetleges felismeréseit tudatosító, a transzformizmuson alapuló morfológia eredményeit költőien általánosító verssorok ezek. Az új természetszemlélet felfedezése, amelyből fakadó élmény Goethét ilyen és hasonló versek megírására ihlette és amely még Lamarcknál is részben természetfilozófiai burokban jelentkezett, ezzel egyidejűleg kezdett szert tenni a tudományos megalapozásra: Lamarck evolúciós rendszertanában és fiziológiájában, s Goethe transzformizmuson alapuló botanikájában és összehasonlító anatómiájában.

Goethe tehát lényegében ugyanannak a célnak kitűzéséhez érkezett el, mint nagy kortársa Lamarck.

Láttuk, hogyan törekedett Goethe arra, hogy szemben állva kora idealista természetfilozófusaival új utat törjön Németországban a haladó természetszemlélet számára. Azonban Goethe tevékenységét lehetetlen megérteni csupán az ezzel az irányzattal való szembenállásából: ő is, akárcsak Lamarck, módszertanilag is több irányban küzdött a születő biológia megalapozásáért. Míg a célszerűség, a preformizmus dogmái ellen elsősorban azért harcolt, hogy érvényre juttassa spontán materialista természetszemléletét, addig a mechanikus materializmus ellen azért lépett fel, hogy győzelemre vigye az élő világ kezdetleges dialektikus szemléletét. Természetesen, Goethe világnézeti harcának ilyen alapon történő kettéválasztása csak relatívan jogosult, mert a preformizmus stb. ellen folytatott küzdelmének is fontos mozzanata volt a metafizikával való szembenállása és fordítva: az empirizmus elleni küzdelmében egyben az abból fakadó szubjektívizmus ellen is fellépett.

Goethe kritikai munkássága a biológiai metodológia területén óriási jelentőségű. Ő mutatta ki világosan az analitikai módszer eredetét, filozófiai forrását és a zsákutcát, ahová minden pozitív eredménye ellenére a természettudományt viszi, mint egy hóeke, amely működése közben állandóan maga elé halmozza az anyagot, amíg végül megreked a felhalmozott tömeg előtt.

Később, a predarwinista korszakban a dialektikus materializmus küszöbéhez eljutó Herzen volt az, aki a leghelyesebben és legelőremutatóbban értékelte Goethe tevékenységét. Felismerte, hogy Goethe fellépésével új korszak kezdődött a tudományos kutatás területén: a filozófia, a tudatos világnézeti álláspont bevonulása az addig jóformán tisztán empirikus tudományba.

„Elsőnek őbenne állott helyre az ember és a környező világ igazán valóságos, kölcsönös viszonya; a természetbúvároknak nagy példát mutatott… empirikus megfigyelő, de nézzétek csak, hogy nő, fejlődik ki megfigyeléséből az adott tárgy fogalma… a filozófiát szükségszerű kiegészítője, a természet felé fordította.” Válogatott filozófiai tanulmányok. 157 8. p.

Goethe számára a tudatos filozófiai kiindulópont tette lehetővé, hogy egységes képet alkosson az élettelen, valamint az élő világról, és az éléi világra vonatkozó akkori ismereteket alkotó módon felhasználva rámutasson a biológia előtt álló legfontosabb megoldandó kérdésekre, s hogy maga is hozzájáruljon e kérdés megoldásához.

Természetesen, szó sincs arról, mintha Goethe egységesen rendszerbe foglalta volna az élettelen világgal kapcsolatos eddigi nézeteket. (Minket csak azok a nézetei érdekelnek ebben a vonatkozásban, amelyek kapcsolatban állnak predarwinista nézeteivel, és mintegy megalapozzák azokat.) Azonban számos elszórt megjegyzése tanúskodik arról, hogy helyesen ismerte fel a geológia és a paleontológia előtt álló legfontosabb problémát: a történeti szemlélet bevitelét ezekbe a tudományokba.

Goethét a paleontológia kérdései két vonatkozásban is mélyen foglalkoztatták: az egyik vonatkozás a földtörténettel, a másik a biológiával, a fajok fejlődésével volt kapcsolatos. Goethe korában, még korának olyan kiemelkedő és a természettudományokban is jártas gondolkodói, mint amilyen pl. Voltaire volt, azt tartották, hogy a különböző kőzetekben talált kövesült állati maradványoknak semmi jelentőségük sincs a tudományok számára, hogy azok csupán a „természet játékai”. Goethe erre a következőképpen utal:

„…mindazok a szerves maradványok, amelyek a kőzetek világában találhatók, eredete az özönvíz… a szentírás ellenfelei, ezzel ellentétben, tagadták ezeket a kövesült maradványokat és Voltaire kijelentette: a kövesült csigák nem mások, mint »lusus naturae«”.

Goethe azonban már felülemelkedhetett a felvilágosodás nemzedékének ezen a korlátolt álláspontján, amelyet azok számára vallásellenes harcuk tett szükségessé. (Természetes, hogy ezt csak a felvilágosítók által megteremtett talajon tehette meg.) Mint megjegyzéseiből kiderül, rendkívül érdekelte a Föld és az emberi nem keletkezésének kérdései: a kőzettan és a geológia pedig ezeknek a kérdéseknek mélyebb megértéséhez vezette. Ezért képviselhette azt az álláspontot, hogy

„el fog jönni nemsokára az az idő, amikor nem dobálják többé egymásra a kövesült maradványokat, hanem a világ különböző korszakainak megfelelően fogják rendezni azokat.” (1782)

és

„Mindazok a csontmaradványok, … amelyekre a föld belső homokrétegében mindenütt rábukkannak, mély meggyőződésem szerint a legújabb korszakból származnak, amely azonban — megszokott időszámításunkkal szemben — roppant régi.” (1782)

Goethe másutt pedig arról beszél, hogy a Földet is „genetikus” szempontból kell vizsgálni, hogy a Nebelsterne maguk is „leendő világok”, az üstökösök pedig „leendő égitestek”. Világos tehát, hogy Goethe a történeti szemléletet kiterjesztette a geológián túlmenően az asztronómiára is. Ennek a ténynek óriási tudománytörténeti jelentősége van: hiszen a XVIII. század közepének egyik legnagyobb tudományos vívmánya, a Kant (majd később a Laplace)-féle kozmogóniai elmélet csak a XIX. században vált ismeretessé. A metafizikus szemléletet elsőként a Kant—Laplace-féle elmélet (és K. F. Wolff epigenezis elmélete) törte át. Goethénél persze szó sincs hasonló tudományos apparátussal kidolgozott elméletről: mégis óriási érdeme, hogy a természet abszolút változatlanságát valló korban ilyen felismerésekhez jutott el. Goethe különben meg akarta írni „A természet általános történetét” [Általános természetrajz — A szerk.] — ez a munkája azonban nem készült el, csak ezzel kapcsolatos utalásai vannak.

Másrészt Goethét a geológia és a paleontológia elsősorban az élő világ keletkezésével kapcsolatosan érdekelte. Ezen belül egyrészt az emberi nem, másrészt az állatvilág eredete foglalkoztatta. Ezzel magyarázható az, hogy amikor az állati maradványok kérdésében Voltaire-rel szemben foglal állást, De Maillet-ra hivatkozik, aki a XVIII. században elsőként állította fel azt a hipotézist, hogy a kövesült maradványok az emberiség előtörténetéhez szolgálnak adatul. A kortársak kigúnyolták De Maillet-et, Goethe azonban felismerte a vulgáris hasonlatokban rejlő racionális magvat. Összesen egy rövid megjegyzésében hivatkozik De Maillet-re, de e megjegyzésének az az összefüggés ad jelentőséget, amelyben a megjegyzést teszi: (az előbbiekben Voltaire fentebb ismertetett álláspontjáról volt szó) „Amit Maillet Telliamedjében írt” (Benoît De Maillet műve), és: „az egész a vízből fejlődött ki.” Ha összevetjük ezt Goethének azzal az álláspontjával, amit a Faustban, más verseiben és leveleiben fejtett ki, hogy ti. az ember „a vízből származott” (ugyanez volt a véleménye De Maillet-nek is, aki nézetét így fogalmazta meg: „az ember kezdetben hal volt”) — akkor nyilvánvaló, hogy a paleontológiai adatok olyan előremutató értelmezéséről van szó, amely az emberi nem keletkezésének tudományos megalapozásához járul hozzá.

Mint az előbbiekből kiderült, Goethe a megszokott időfogalmat áttörte, és történeti időfogalommá szélesítette ki. Ehhez a lépéshez különösen a geológia helyes értelmezése segítette hozzá. Engels nagy jelentőséget tulajdonított a geológia tudományának az időről alkotott felfogás kiszélesítése szempontjából. Nyilvánvaló, hogy a történeti szemléleten alapuló biológia létrejöttének előfeltétele volt, hogy a természettudósok az élettelen világgal foglalkozó tudományok adatait felhasználva már ezzel a történetivé tett időfelfogással közeledjenek a biológia anyagának értelmezéséhez. Ez volt a predarwinisták enciklopedizmusának egyik nagy eredménye. A nagy predarwinisták ugyanis, Pallastól kezdve Geoffroy Saint Hilaire-ig és Baerig és maga Lamarck is, a fejlődéstan első megalapozója, óriási fontosságot tulajdonítottak az idő fogalmának, melynek jelentőségét elsősorban a geológia tudatosította bennük.

Goethét is a történeti alapon felfogott geológia segítette hozzá az élő világ történeti szemléletéhez. Ezen belül Goethe a fejlődést, változást ugyanolyan egyoldalú evolucionista módon értelmezte mind az élő, mind az élettelen világban, akárcsak a többi kortárs predarwinista és maga Lamarck is. Ez az álláspontjuk főként a kreácionizmussal és később a cuvieri katasztrófaelmélettel való szembenállásukból fakadt. Ezen az alapon álltak szemben mindnyájan a vulkanista geológusokkal is, akik a Föld felszínének változását időszakos, kisebb-nagyobb vulkanikus kitörésekkel, gyors földcsuszamlásokkal stb. egyszóval erőszakos, egyszeri és nem állandóan ható tényezőkkel magyarázták. Azért csatlakoztak a darwinizmus előfutárai a neptunistákhoz (a Föld minden változásának oka a víznek a kőzetekre gyakorolt lassú, de állandó hatása), mert ez a folyamatos, de szakadatlan fejlődésnek azt a felfogását támasztotta alá, amelynek segítségével vált egyedül magyarázhatóvá szárasukra az élő világ fejlődése. Goethe pl. egyszer úgy nyilatkozott, hogy minden hirtelen változás természetellenes. Voltak azonban olyan megfigyelései is, melyek arról tanúskodnak, hogy mégsem vetette el teljesen a vulkanisták felfogását, legalábbis kisegítő hipotézisként felhasználhatónak vélte.

„…a Föld különböző alakulásainak megmagyarázásakor csak akkor hívhatjuk segítségül az erőszakos forradalmakat, ha azokkal a nyugodt változásokkal, amelyek mégis leginkább felelnek meg a természetnek, többé már nem érhetjük be.” Levele Leonhardhoz

A fejlődés folyamatosságának ugyanezt az álláspontját képviselte Goethe kortársa, a másik nagy predarwinista, Geoffroy Saint Hilaire, aki elsősorban paleontológiai kutatásai alapján jutott hasonló következtetésre. A Cuvier-vel lefolytatott (1830)-as viták alkalmával annak bebizonyítására törekedett, hogy a teleoszauruszok és a krokodilhoz hasonló állatok között nincs űr, hogy a köztük levő átmenetet a szteneoszauruszok alkotják. Kutatásainak eredményeit ügy összegezte, hogy

„a ma élő állatok a nemzedékek során keresztül és megszakítás nélkül származtak le a diluviális korszak előtti kihalt állatoktól.” Mémoires de l’Académie des sciences 1833 74. p.

Mind Goethe, mind Geoffroy Saint Hilaire tulajdonképpen a lét-okok elméletével alapozták meg a geológiát, paleontológiát és a biológiát: ma is változatlanul ugyanazok az okok hatottak, mint régen. Számukra így a történeti fejlődés gondolata fűzte össze egységbe az élő és az élettelen világ számtalan jelenségét, az addig mozdulatlannak hitt természetet egységesen és törvények által szabályozottan lefutó folyamatnak fogták fel. Goethe és Saint Hilaire a lét-okok (az angol kifejezés találóbb: existing causes) hangsúlyozásával előkészítették a talajt a geológia Vico-ja, Lyell és Darwin számára.

A történeti természetszemlélet a XVIII. század eleji, a francia forradalom eszméinek és eredményeinek hatása alatt álló haladó polgárság egyik legnagyobb vívmánya volt. Nem véletlen, hogy az elmélet fő ellenfelét, Cuvier-t a restauráció emelte fel. Cuvier szerint:

„…a fizikai természetben megakadt a működések fonala, megváltozott a természet menete, és azon mozgatóerők közül, amelyeket ma felhasznál, egyik sem lett volna kielégítő ahhoz, hogy régi műveit létrehozza.” Discours sur les révolutions de la surface du globe 185. 27. p.

Nyilvánvaló, hogy ott, ahol egyszer megszakadt a természet menete, ott új meg új ismeretlen hatóerők nyilvánulhatnak meg, és szabad terület nyílik a szubjektív elképzelések számára, mint amilyen a kataklizma elmélet volt. Ezért Goethe és fegyvertársai nemcsak a természet történeti szemléletének élharcosai voltak, hanem ettől elválaszthatatlanul a természeti törvények objektivitásáról, e törvények szükségszerűen ható voltáról szóló elmélet megalapozói is.

Goethe számos természettudományos jellegű verse és biológiai tudományos munkája között a Faust második részében fejti ki a fejlődéstannal kapcsolatos végső következtetéseket.

Ebben a fejezetben először az idő és a geológiai fejlődéssel kapcsolatos állásfoglalását összegezzük, és a következő fejezetben térünk rá az élőlények és az ember fejlődésével, származásával foglalkozó részekre.

A Faust második felében a Klasszikus boszorkányszombat rész foglalja össze Goethe végső természetfilozófiai következtetéseit. A görög filozófia világába vezeti olvasóit és görög filozófusok interpretációjával ismerteti saját álláspontját. A görög környezet természetfilozófiai szempontból is jól megalapozott. Goethe nemcsak művészeti, esztétikai alapkérdésekben tért vissza a klasszikus görög forrásokhoz. A természettudomány problémáit, az összefüggések keresését, a deduktív módszer megújítását épp a deduktív szemlélet, az alapvető összefüggések keresésén fáradozó görög filozófusok társaságában keresi tovább, és fogalmazza meg a Klasszikus boszorkányszombatban.

Ebből a szempontból két lényeges kérdésre kell kitérnünk.

A filozófusok, akik e természetfilozófiai kulcsszínjátékban felvonulnak a Socrates előtti filozófiai kor képviselői, az ismeretelméleti materializmus megalkotói. Goethe, aki élesen szemben állott Platón korai ismeretelméleti nézeteivel, tudatosan hozzájuk nyúlt vissza a természettudományi és metodológiai kérdések megfogalmazásakor. A másik érdekes kérdés a Klasszikus boszorkányszombat szerkesztése.

Goethe itt párhuzamosan használ mitológiai és természettudományos apparátust.

A mitológiai apparátus a hagyományoknak megfelelően ábrázolja a természet erőinek működését. Szeiszmosz monológja elmondja, hogy a Föld arculatát drámai erejű földrengések formálják, és amit az ember tájszépségként élvez, az rettenetes pusztítás eredménye. A Péneiosz nádasa mitikus versekben tárja fel a természet szépségének titkait.

A mitológiai apparátussal párhuzamosan a színen megjelenő Thalész és Anaxagorasz már tudományos fejtegetésekbe bocsátkoznak a Föld színének változásairól. Goethe a Klasszikus boszorkányszombatban először a geológiai alapkérdéseket hozza előtérbe, és csak ez után tér rá a biológiai és pszichológiai problémákra.

Thalész és Anaxagorasz kettős értelemben kulcsszereplők. Mint filozófusok, a Socrates előtti irányzatot képviselik, amelyhez mint említettük Goethe visszanyúlt. Ugyanakkor Thalész lényegében nemcsak saját történetileg ismert álláspontját képviseli a világ felépítéséről, hanem Werner-féle neptunista geológiai irányzatot, amely Goethe korában az egyik fontos természettudományi iskolája volt. Anaxagorasz a Hutton nevéhez fűződő vulkanista geológiai iskola nézeteit tolmácsolja. Goethe ezzel a módszerrel elevenítette meg a geológiai korabeli alap problémáját, és arra is felhívta a figyelmet, hogy a két iskola klasszikus hagyományokra vezethető vissza. A neptunisták mint tudjuk, a Föld arculatának változásait a víz lassú építő és romboló hatásának tulajdonították. A vulkanisták a lassú folyamatos változások helyett a mozgatóerőt a vulkanikus tevékenységben a robbanásszerű átalakulásokban látták. Ebben az alapvető kérdésben Goethe a neptunista irányzathoz csatlakozott, azonban túllépte ennek szűk látókörét és világosan látta, hogy a természet erői a legkülönbözőbb módon vesznek részt a Föld felületének megváltoztatásában. Az egyes ásványok kialakulása, a Föld rétegződése, amint láttuk, szoros összefüggésben van szerinte az eltelt idővel, ami alatt a változások végbemennek. Csak a hosszú ideig tartó változásokkal magyarázható a környezet, a Föld állandó alakulása és azok a hatások, amelyeket ez az állandó változás az élő világra gyakorol. Gyors és robbanásszerű változások kevésbé magyarázhatják a külső körülményeknek az élőlényekre gyakorolt hatását, amelynek Goethe oly nagy jelentőséget tulajdonított, mint a lassúbb ütemű geológiai folyamatok.

A két egymással szemben álló irányzat vitáját Goethe a következőképpen eleveníti meg.

ANAXAGORAS
Dein starrer Sinn will sich nicht beugen;
Bedarf es Weitres, dich zu überzeugen?

THALES
Die Welle beugt sich jedem Winde gern,
Doch hält sie sich vom schroffen Felsen fern.

ANAXAGORAS
Durch Feuerdunst ist dieser Fels zu Handen.

THALES
Im Feuchten ist Lebendiges erstanden.

ANAXAGORAS
Hast du, o Thales, je in einer Nacht
Solch einen Berg aus Schlamm hervorgebracht?

THALES
Nie war Natur und ihr lebendiges Fließen
Auf Tag und Nacht und Stunden angewiesen.
Sie bildet regelnd jegliche Gestalt,
Und selbst im Großen ist es nicht Gewalt.

ANAXAGORAS
Hier aber war’s! Plutonisch grimmig Feuer,
äolischer Dünste Knallkraft, ungeheuer,
Durchbrach des flachen Bodens alte Kruste,
Dass neu ein Berg sogleich entstehen musste.

THALES
Was wird dadurch nun weiter fortgesetzt?
Er ist auch da, und das ist gut zuletzt.
Mit solchem Streit verliert man Zeit und Weile
Und führt doch nur geduldig Volk am Seile.



[ANAXAGORASZ (Thalészhez)
Mégsem hajlik meg makacs elméd?
Hogy jobb meggyőződésre térj, mi kell még?

THALÉSZ
Meghajol a hullám a szél előtt,
de a zord szikla elriasztja őt.

ANAXAGORASZ
Tüzes gőzök nélkül e szirt sem állna.

THALÉSZ
A nedvesség az élet melegágya.

ANAXAGORASZ
Szült-e valaha is egy éj alatt
ilyen hegyet, ó, Thalész, mocsarad?

THALÉSZ
Nincs a természet s alkotó hatalma
órákra, napra, éjre ráutalva.
Formát szabály szerint mindennek ő ad,
s még legnagyobb művében sincs erőszak.

ANAXAGORASZ
De itt volt! Plutón ádáz tüze győzött,
szörnyűt robbanva aioloszi gőzök
törték át a föld ős kérgét, s ezek
nyomában új hegység keletkezett.

THALÉSZ
De véle a jövőben mit nyerünk?
Nos, itt ál, s végül is nem árt nekünk.
Az efféle vita időt rabol csak
s port hint szemébe a tudatlanoknak.]

Második rész 2. felv. 6. szín

A vita lényegében nemcsak a geológiai álláspontot ismerteti, hanem befejezésül arra is utal, hogy a metafizikus vonalvezetési viták semmiféle hasznot nem hajtanak a tudomány számára, hanem inkább elködösítik az előrefelé vezető utat. Egyik iskola sem hajlandó új formába önteni saját metodológiáját, hanem kitart merev és korlátolt gondolatmeneténél. Ennek a kérdésnek döntő biológiai vonatkozásai is voltak. Goethe felismerte, hogy a filozófián kívül az egyes tudományok is lényeges hatással vannak egymásra. A vulkanista elmélet a robbanásszerű geológiai változásokról messzemenően alátámasztotta Cuvier álláspontját a kataklizmákról. Ennek az elvnek ősi gyökerei egyébként szintén görög forrásúak, és fellelhetők Xenophanész írásaiban.

Rendkívül érdekes, hogy, amint a későbbiekben látni fogjuk, Goethét az élőlények változékonyságáról vallott nézete is messzemenően befolyásolta geológiai elveiben. Így saját maga is alkalmazta e tudomány eredményeit és metodológiáját egy másik tudományág problémáinak megítélésében.

Faust
Rembrandt · 1650—1652 · Rijksmuseum, Amsterdam
Étienne Geoffroy Saint-Hilaire
(1772—1844)
francia természettudós, az „egységes felépítés” elvének kidolgozója. Az összehasonlító anatómia egyik alaptételévé vált elv szerint az állatvilág összes tagjának szervezetében vannak közös strukturális jellemzők. Ő volt az állatok fejlődési rendellenességeivel foglalkozó tudomány, a teratológia megalapítója is.
Georges Léopold Chrétien Frédéric Dagobert Cuvier báró
(1769—1832)
francia természettudós és zoológus.
Jean-Baptiste Lamarck
(1744—1829)
francia katona, természettudós, akadémikus. Ő volt az első, aki szakított a régi fajfogalommal és a fajok változatlanságáról szóló dogmával és az állatvilág keletkezését a lassú, fokozatos fejlődéssel magyarázta.
Benoît de Maillet
(1656—1738)
francia antropológus, utazó diplomata, aki 1735-ben megfogalmazta az első, az ember eredetét magyarázó evolúciós hipotézist.
Forrás: Description de l’Égypte. Paris, 1735

Jegyzet

Az eredeti cikkben kizárólag német nyelvű Faust-idézetek szerepelnek, amelyeket magyar nyelvűekkel egészítettem ki. A tragédia első részéből származó idézeteket Jékely Zoltán, a másodikból származókat Kálnoky László fordította. A tanulmányban néhány latinos írásmódú idegen szót a hétköznapibb változattal helyettesítettem. — A szerk.

Források