Művészet és tudomány

A világ új képe a művészetben és a tudományban című kötet „Művészet és tudomány” című fejezete
Kepes György
matematika, fizika, építészet

„Nem képzelhetek el semmilyen anyagi vagy testi szubsztanciát annak feltételezése nélkül, hogy határai vannak, és valamilyen alakkal rendelkezik; hogy más dolgokhoz viszonyítva nagy vagy kicsi, hogy itt vagy máshol található, hogy mozog vagy nyugalmi állapotban van, hogy más testekkel érintkezik vagy sem, hogy egyedi, ritka, avagy közönséges; sőt nem is vonatkoztathatom el – képzeletem bármi erőfeszítésével sem – ezeket a tulajdonságokat. Másrészt nem érzem szükségét, hogy olyan tulajdonságokkal ruházzam fel a dolgokat, mint fehérség, vörösség, keserűség vagy édesség, hang vagy némaság, jó vagy rossz szag. Ha az érzékek nem tájékoztattak volna bennünket ezekről a minőségekről, csupán a nyelv és pusztán a képzelőerő segítségével soha nem is jutottunk volna el hozzájuk. Miért is állítom, hogy az ízek, színek, szagok és hasonlók csak az érző lényben léteznek, melynek eltávolításával maguk e tulajdonságok is elenyésznek? Mivel külön neveket találtunk számukra, meg szoktuk győzni magunkat igaz és valóságos létezésükről. Mindazonáltal fenntartom, hogy a tőlünk függetlenül létező testekben semmiféle izgató íz, hang vagy illat nincsen, kizárólag nagyság, alak, mennyiség és mozgás. Ezért hiszek abban, hogy ha az érzékszerveket, a fület, a nyelvet és az orrot eltávolítanák, az alak, a mennyiség és a mozgás megmaradna, de szagok, ízek és hangok nem lennének többé. Így, az élőlényektől elvonatkoztatva, puszta szavaknak tekintem ezeket.”

Galileo Galilei: Il Saggiatore, 1624

A XVII. század filozófiájában találhatjuk meg magvait annak a széles körben elterjedt hiedelemnek, hogy a művészet és a tudomány egymásnak szöges ellentétei, és céljaikban, módszereikben, eredményeikben kölcsönösen kizárják egymást. Az a szemlélet, mely a dolgoknak csak a mennyiségileg mérhető tulajdonságait fogadja el valóságosnak, míg a közvetlen, érzéki tapasztalatot valótlannak és megbízhatatlannak ítéli, logikusan vezet olyan értékítélet kialakulásához, amely a tudományt a művészet elé helyezi. Az egyik – ésszerűsége és pontossága révén – kedvező fogadtatásra talál, a másik szubjektív, ellenőrizhetetlen és prelogikus volta miatt csak bizalmatlanságot kelt. Ez a Galileitől származó megkülönböztetés intellektuális szükségszerűség volt az egzakt tudományok fejlődésének szempontjából, számunkra azonban a művészet és a tudomány ilyetén elkülönítése nem hasznos, és ha közelebbről vizsgáljuk a kérdést, ma nem is indokolt.

A történelem tanúsága szerint ez a két emberi alkotótevékenység kölcsönösen összefügg, tekintet nélkül arra, hogy melyiken van nagyobb hangsúly egy adott korszakban. Mindegyik akkor gyarapodik erőteljesebben, ha a másik táplálja. Figyelemre méltó, hogy abban a megújulásban, amely az elmúlt ötszáz év tudományos kutatásának nagy teljesítményeit lehetővé tette, a nagy reneszánsz festőké, szobrászoké és építészeké volt a vezető szerep. Masaccio, Alberti, Pollaiuolo, Leonardo és Dürer munkásságát éppúgy tekinthetjük a természeti világ szerkezetét vizsgáló rendszeres kutatómunkának, mint művészi alkotótevékenységnek. A természet rendjének általuk teremtett konkrét, közvetíthető képe a tudomány és a művészet fejlődése szempontjából egyaránt sorsdöntőnek bizonyult, ugyanolyan joggal nevezhető tudománynak, mint művészetnek. A történelem bizonyos időszakaiban több figyelem összpontosult a művészetre, mint a tudományra; napjainkban fordított a helyzet. Sohasem voltak azonban függetlenek egymástól. Manapság a művész és a tudós szinte sohasem azonos személy – ez a körülmény azonban csak ködösíti, de nem módosítja művészet és tudomány kapcsolatát.

Szent Péter az árnyékával gyógyít
Masaccio (Tommaso Cassai) · kb. 1425–26 · freskó · Brancacci-kápolna, Firenze
Meztelen férfiak csatája
Antonio del Pollaiuolo · kb. 1460–1465

A művészet és a tudomány az értelem rendező tevékenysége. Az érzékeink közvetítette benyomások rendezésével lényegbevágó tapasztalatainkat szűrjük le, s így betekinthetünk a természeti rend összefüggéseibe. A tudomány azáltal teszi felismerhetővé a természetben uralkodó viszonyokat, hogy bizonyítható megállapításokat tesz folyamatairól. Az adatok mérhető mennyiségekben adottak; a felismert rend viszont már fogalmi struktúrákban fejeződik ki. A képalkotás mozzanata alapvetően fontos a művészet szempontjából. De nem kevésbé döntő a tudomány számára sem, céljai meghatározásában, kutatási területei körülhatárolásában és az olyan érzéki modellek megalkotásában, melyek előrevetítik a helyes tudományos állítást. A képalkotás szintjén a rend különböző fajta felfogása a tudományos, illetve a művészi módszert megelőző formáknál két eltérő magatartásra vezethető vissza: az egyiket a struktúra, a másikat a tapasztalat érzékelt minősége határozza meg. Nem kell feltételeznünk, hogy ezek kölcsönösen kizárják egymást. A szerkezetek érthetővé a minőségek pedig érezhetővé válhatnak abban az osztatlan és kiegyensúlyozott megismerési folyamatban, amely a tudományos és a művészeti tevékenység ismérveivel egyaránt rendelkezik. Ez az egyensúly egyszerre több szinten is fennállhat: a teremtett szimbólumok csoportja, amikor érzékelhető formáinak gazdagságával intenzív érzelmi reakciót vált ki, egyszersmind valamilyen logikai struktúrát is közvetít.

A művészet azáltal próbálja láthatóvá tenni a természetben megnyilvánuló rendet, hogy képet alkot a világról szerzett tapasztalatainkból. A kiindulás az érzékelt formák újjáteremtése; az átérzett rend a harmónia, a ritmus és az arány sajátosságaival rendelkező érzékelhető struktúrákban fejeződik ki.

A képek egész gondolkodásunk és érzelmi tevékenységünk kiindulópontjai. A meleg érzetéből, a tej illatából, a kéz tapintásából, a derengő vonásokból a gyerek egységes képet formál anyjáról. A képalkotás – az érzéki adatok összességének egységbe való rendezése – a gondolkozás és érzés legelemibb szintje. Képek segítségével veszünk részt a világban, érzelmeinkkel érzékelhető minőségekre és ritmusra adunk választ. Magunk is aktívan újrateremtjük a világban meglevő mintákat. „Mama” – mondja a gyermek. Képeken keresztül válnak bennünk tudatossá a világ formái és szerkezetei, ezek ösztönöznek gondolkodásra és fogalomalkotásra: „Mamák” – mondja a gyermek később, kikerekítve a „felnőtt nő” modelljét.

Csaknem minden korban akadtak olyan emberek, akiknek műveiben a megragadó érzéki formák érthető matematikai renddel párosultak. Bach egy olyan mértantudós szigorúságával fejlesztette ki fúgáinak ragyogó matematikai szerkezetét, aki egypár posztulátum alapján rendszert épít fel. A festészetben Poussin a karteziánus világkép nagyszabásúan formált érzéki modelljeivel ajándékoz meg bennünket.

Phókión özvegye összegyűjti férje hamvait
Nicolas Poussin · 1648 · Walker Art Gallery, Liverpool

Egyes korokban – Nyugat-Európában és Ázsiában egyaránt – egyfajta kulturális egyensúly-állapot jött létre, az intellektuális és az érzelmi élet folyamata közös mederbe torkollott. Az Amarna korszakbeli Egyiptomban, a Szung-dinasztia korának Kínájában és a reneszánsz Itáliában az emberek friss szemmel néztek egy újonnan felfedezett világ izgalmaira, és magyarázatot kerestek a benne rejlő rendre. Egyszeri, tömör megállapításokban rögzítették a természet szerkezetét, egyszersmind kifejezésre juttatva harmóniáit és hangulatait. Hszia Hvej tájfestményei vagy Antonio Pollaiuolo rajzai olyan társadalomra vallanak, amelyben a tudományos és a művészi szemlélet még nem különült el egymástól.

Bambusz
Hszia Hvej · Ming dinasztia · Freer Gallery of Art, Washington, D.C.

A századok során azonban az értelem és érzelem eme egyensúlya megbomlott, Kelet és Nyugat két különböző fejlődési irányt követett. A nyugati embert elsősorban a világ anatómiája foglalkoztatja; kultúránk középpontjában az anyag, az erők, és a szerkezetek objektív megismerése áll, szegényítve a formák és ritmusok szubjektív értékelését. A Kelet viszont a világnak inkább fiziognómiája, mint szerkezete iránt mutatott érdeklődést, és amit a Nyugat nem tett volna meg, „intézményesítette” a világ harmóniájának, sajátos ingereinek, ízeinek fejlett értékelési formáit.

Korunkban, amikor az új kommunikációs eszközök és az egész világot átfogó gazdasági kapcsolatok a Föld összes országa között összeköttetést teremtettek, sosem volt lehetőség nyílt az eszmék és szellemi magatartásformák kölcsönös megismerésére. A Nyugat strukturális és a Kelet dinamikus szemléletmódja közötti kölcsönhatás fokozódása hozzájárulhatna egy új kulturális egyensúly-állapot létrejöttéhez – immár egy magasabb szinten fejlesztve képességeinket a világ jelzéseinek felfogására.

A Távol-Keleten az a hit alapozta meg az érzékek rendkívüli kifejlődését, hogy az ember akkor éli a legteljesebb életet, ha engedi magát áthatni a természet egyetemes ritmusától, és mintegy eggyé válik a fákkal, kövekkel és állatokkal. A természet megközelítésének útja formáinak átszellemült szemlélésén keresztül vezetett a világ láttatásáig – nem a hasonlóság, hanem a kínaiak „ritmikus vitalitása” jegyében, a dolgok lényegét éppen a mozgás által kifejezésre jutó elevenségben ragadva meg. A formát itt nem részeket összetartó konstrukcióként, hanem az eleven rend dinamizmusából születő alakzatként fogták fel. A történet szerint Rikku, a teaszertartás japán mestere utasította fiát, hogy tisztítsa meg a kertet a vendégek érkezése előtt. Miután szemügyre vette a hibátlanul elvégzett munkát, így szólt az ifjúhoz: „Nem így kell”, és megrázta az egyik fát, úgy, hogy a lehulló levelek az ösvényen kötetlen alakzatot hoztak létre. Így a kert ember által kialakított szerkezeti rendje az élő formák természetes rendjével párosult.

A nyugati költők és gondolkodók műveiben olykor az ember és a természet összhangjának látomásszerű megfogalmazásával találkozunk. „A legfőbb jó – mondja Spinoza – annak a tudása, hogy az elme és a természet egésze egy.” Thoreau ezt írja: „Néha, mikor a tó partján cél nélkül sétálok, megszűnök élni, hogy létezni kezdjek.”

Nyugaton az élmények megjelenítése alatt többnyire a természet ábrázolását, a bennünket körülvevő dolgok másolását értették. Ez volt az arisztotelészi hagyomány, a reneszánsz óta pedig már alapfeltételként fogadták el azt, hogy a tárgyak optikai megjelenéséhez való hűség a valóság művészi ábrázolásának egyetlen eszköze. Ennek ellenére mindig akadtak remekművek, melyek meghaladták a puszta utánzást, az elmúlt hetvenöt esztendőben pedig a távol-keleti szemlélettel megegyező fogalmakhoz és módszerekhez való közeledés is megfigyelhető. Azt, amit Piet Mondrian „a korlátozó formák egyéni ritmusa által elrejtett és eltorzított egyetemes ritmus felszabadulásának” nevezett, a modern művészet úttörői megpróbálták láthatóvá tenni. Manapság a művészek inkább az ember belső világát festik, mint egyes tárgyak illuzionisztikus másait, melyekben a világgal való kapcsolat élménye kap látható, külső formát. De a nagyközönség – a tudósok nagy többségét is beleértve – továbbra is fenntartja, hogy a művészet a naturalisztikus ábrázolással azonos.

Kompozíció vörös, sárga, kék és fekete színnel
Piet Mondrian · 1921

Mivel a korunkat jellemző szakosodás általában elkülöníti a művészt és a tudóst, egyik sincsen teljesen tudatában annak, hogy a másik milyen mélyreható munkát végez. Mindkettő a felszíni jelenségek mögé hatol, hogy alapvető természeti formákat, illetve alapvető természeti folyamatokat fedezzen fel, mégsem vár a művésztől a tudós többet, mint holmi leírást; ahogy a művész sem vár mást a tudóstól, mint mechanikus gondolkodást.

A valóság elemi látványa nem tűnő látszatokat nyújt számunkra, hanem olyan formákat melyek a szem és az értelem számára koherenciával és jelentéssel bírnak. A szimmetriában, az egyensúlyban és a ritmusban a természeti jelenségek lényegi vonásai fejeződnek ki: a természet összefüggő volta, a rend, a logika, az élő folyamat. A művészet és a tudomány itt közös alapokra találhat.

A legtöbb természettudós úgy véli, hogy a fogalmi gondolkodás annyira túlhaladott a képi ábrázolás lehetőségeihez képest, hogy az nem lehet segítségére a tudomány új világának leírásában. Abban a hagyományos előítéletben megragadva, hogy a képi ábrázolás a tárgyat csak statikus állapotban mutathatja be, nem is kerülhették el ezt. Azonban annak a felismerése, hogy a képi megjelenítés ennél jóval többet jelent, olyan ösztönzően hatott gondolkodásunkra, hogy a természettudósok is kezdik megtagadni önmagukat. A művészi kifejezésmód – amennyiben szintén folyamatok és összefüggések leírásának lehetőségeit keresi – hasonló eredményekre juthat, mint a tudományos. A művészet ilyenkor a tudomány hatalmának erősödését szolgálja, egyszersmind annak határait is tágítja, és ellensúlyozza azokat a korlátokat, melyeket a tudomány rendszeresen maga elé szokott állítani.

„Kezd nyilvánvalóvá válni, hogy a tárgyak mérhető aspektusai önmagukban nem fejezhetik ki mindazt, amiben a tudós, mint olyan érdekelt, és hogy egy, a metrikustól eltérő összefüggésekkel foglalkozó matematikai elmélet kifejlesztése nagy segítséget nyújthat a tudományos kutatásnak, amikor az a szervetlen természet bonyolultabb, vagy a szerves természet bármelyik problémájával kerül szembe. A fizika legkésőbb kifejlődött résztudományaiban, így a hullámmechanikában vagy a biológiai problémák esetében (beleértve a civilizáció megoldatlan problémáit is) az egészt és részeit egyaránt folyamatosan figyelembe kell venni. A mérőléc többé már nem varázsvessző, amely képes a fizika összes problémáját egymagában megoldani, és a laboratórium falain kívül az »egyedül magunk« gondolat is – mely például az erőteljes nacionalizmust jellemzi – a gyakorlatban használhatatlanná vált. A laboratórium kapuján belül és kívül egyaránt olyan problémákkal találkozik az ember, melyeknek megoldása »ellenpontos« gondolkodást, vagy – másképp kifejezve – olyan szellemi tevékenységet igényel, melyet rendszerint a művészek végeznek; olyan emberek, akik végtelenül sok figyelmet tudnak szentelni a részleteknek, anélkül hogy az egészet szem elől tévesztenék.”

William H. George: The Scientist in Action. London, 1936

Korunk tudósai felismerték, hogy a dolgok leképezésének módszere alkalmatlan az új gondolatok látható modelljeinek megteremtésére: az összefüggések modelljére van szükségük. Azok a művészi kifejezésmódok, melyek érzékeltetik ezeket az összefüggéseket, a szemléltetés lehetőségének új forrásait biztosíthatják a tudomány számára. Művészek és tudósok szorosabb együttműködésével olyan új vizuális nyelv kidolgozása válik lehetővé, amely az elvont gondolatot azonos jelentésű, erőteljes, közvetlen, érzéki képekkel erősíti meg.

A tudósok tisztában vannak az intuíció szerepével; az alkotás során az adatokat általa rendezik a törvényszerűségek kifejezésének újabb egységébe. Gyakran azt is tudják, milyen közel állnak alkotó gondolataik a vizuális és művészi gondolkodáshoz: bizonyos eredményeket „előre látnak”; kísérleteiket és felszerelésüket pedig „megtervezik”. Eredményeik bemutatási módja azonban nem erre vall: csupán a tétel igazságát bizonyító logikai lépéseket látjuk, az emberi elme mélyebb rétegeinek működése rejtve marad előttünk.

Az imaginárius egység. Kollázs trigonometria könyvön
Tinka Bechert · 2010

A tudós eleve elképzelést alakít ki munkája majdani eredményéről, legalábbis abban az értelemben, hogy a problémát annak vizuális formába öntésével kezdi megközelíteni. Eredményei részben már megértett, számára ismerős, a régi tapasztalatokhoz fűződő képzetek összefüggő komplexumában öltenek testet. Ez nem azt jelenti, hogy vizsgálódásai nem lépik túl az elképzelt célok határait: a tudományt gyakran elragadja a kutatás folyamata. Gyakran jutunk olyan tudományos fogalmakhoz, melyeknek használata és jelentősége tisztázatlan. A mínusz egy négyzetgyöke – De Moivre i-je – alapvető matematikai fogalom, mégis szemléletileg elképzelhetetlen volt, kizárólag matematikai műveletek során juthattunk el hozzá. Szemben az ismert, „valós” számokkal az „imaginárius” megjelölést kapta, és alaposan megzavarta a matematikusokat azáltal, hogy törést okozott fogalmaik hagyományos rendszerében. Ez a veszély azonban elhárult, mihelyt kiderült, hogy az i-t tartalmazó kifejezések geometriai úton demonstrálhatók, és az i gyakorlati használhatósága jelentős helyet biztosított részére a való világban.

Szent Ferenc élete. Ferenc lemond a javakról
Giotto di Bondone · 1297–1300 · Részlet az assisi Szent Ferenc templom freskósorozatából
Madonna sármánnyal
Raffaello Santi · 1506 · Galleria degli Uffizi, Firenze

A matematikusok, akik új tereket konstruálnak, és a fizikusok, akik a világegyetemben rábukkannak azokra, sok haszonnal tanulmányozhatják a művészek által alkotott képi és építészeti tereket. A késő középkor véges világegyeteme képi megfelelőre talált Giotto elhatárolt mélységű, „elvont” tereiben. A művészet fejlődése során lépést tartott a fejlődő kozmológiai szemlélettel, mígnem az itáliai reneszánszban a művészek maguk is kozmológusokká váltak. Csupán a görög művészek ragaszkodtak az euklideszi geometria által behatárolt térfelfogáshoz. Az eltelt hét évszázad során azonban megszületett a korai flamand mesterek „szimbolikus” tere, a XV. század itáliai reneszánszának mély és tiszta, „racionális” tere, Raffaello és az érett reneszánsz „ideális” tere, melyben a nézőt körülvevő világ térbeli folytatásaként ható, áttekinthető előtér egy sejtelmes, irreális háttérbe ment át; a gótikus székesegyházak lebegő tere, az érett reneszánsz nyugodt, kiegyensúlyozott térkompozíciója (mint a San Biagio-templom Montepulcianóban); a német barokk robbanásszerűen ható tere (mint például a vierzehnheiligeni templomé); az impresszionisták oldott tere, melyben minden forma elveszti szilárdságát; a kései kubisták időhöz kapcsolódó, réteges tere.

Madonna di San Biagio
Montepulciano, Olaszország · FOTÓ Josep Renalias
Impresszió. A felkelő nap
Claude Monet · 1872 · Musée Marmottan Monet, Paris
Festői architektonika
Ljubov Popova · 1918

A tudományos ismeretek oly hatalmas és bonyolult halmazát hoztuk létre, hogy egy új tudományra van szükségünk, mely az egész leglényegesebb motívumait egységbe szerkesztve írja le. A művészet jelentősen hozzájárulhat ehhez azáltal, hogy megmutatja a különböző tudományágak strukturális összekapcsolódásait, melyekkel eddig kevésbé törődtek, mivel a tudósok szükségszerűen elkülönítették és körülhatárolták a tudomány egyes területeit. A modern tudomány kiterjeszti az általánosítás lehetőségét; a közös formulák révén eddig egymástól elzárt területei lépnek kapcsolatba egymással. Ma azonban egyre nagyobb területei állnak át egy közös rendszerre, és követnek egy közös célt, és egyre fontosabbá válik a formai rokonságok tudatosítása; figyelmünket elszigetelt tények helyett egyre inkább a kölcsönös összefüggésekre irányítjuk. Így – fejlődése során – a tudomány is közeledik a művészet felé.

Kepes György portréja
Béla Kálmán · 1977

Nézetem szerint a látás képessége a legnagyobb adományunk, mivel a kozmoszról való ismereteinkből semmit se tudhattunk volna meg soha, ha az emberek nem látták volna a csillagokat, a napot vagy az eget. De így, a nap és az éj, a hónapok és az évek körforgásának látása létrehívta a számok művészetét, s megajándékozott bennünket nemcsak az Idő fogalmával, hanem azzal az eszközzel is, mellyel a kozmosz természetébe behatolhatunk.

Platón: Timaiosz, 47

A görög filozófia teóriája elválaszthatatlanul kapcsolódott a görög művészethez és költészethez, mert nem csupán a racionális gondolkozást foglalja magába, bár elsősorban ezekre gondolunk, hanem (mivel a teória szó is a látásra utal) azt a fajta gondolkodást is, mely a tárgyakat egészükben ragadja meg, és mindenben meglátja az ideát, azaz a szemlélhető formát.

W. Jaeger: Paideia XX, 1.

Az érzékek a kellő arányú dolgokban úgy gyönyörködnek, mint valami hozzájuk hasonlóban, mivel az érzékek éppúgy az értelem egy fajtájának is tekinthetők, miként a megértés képességének.

Aquinói Tamás: Summa Theologiae I, 5, 4. I.

A világot nem szabad a megértés határai közé beszorítani – miként az eddig az emberiség gyakorlata volt –, hanem a megértés korlátait kell kitágítani, hogy befogadhassuk a világnak a kutatás során feltáruló képét.

Francis Bacon: Parasceve, 4. aforizma

Ha csak szerves észleleteink volnának, gondolataink is kizárólag csak természetesek és szervesek lehetnének. Az ember vágyait észleletei határozzák meg; senki sem kívánhat olyat, melyet valaha nem észlelt. Az ember csak olyan dolgokat vethet össze és ítélhet meg ítélőképessége révén, melyeket már észlelt valaha.

William Blake: There is No Natural Religion. Poems of William Blake

Az érzékelés nem más, mint születő látás, nem oka a megértésnek, hanem a megértés maga, amely az önnemzés és önfejlődés folyamatában valamilyen korábbi képességként mutatkozik meg.

S. T. Coleridge: Biographia Literaria

Az idea szó az eredeti – Pindarosz, Arisztophanész és Máté evangélista által használt – értelmében valamely távoli tárgy vizuális absztrakcióját jelentette: ilyenkor az egészet látjuk, a részletek megkülönböztetése nélkül.

S. T. Coleridge: Biographia Literaria

A szem az értelem nélkül nem lát formákat, ahogyan a szem nélkül az értelem sem látja azokat. Amikor az érzékelés tárgya találkozik az érzékelő szervvel, az ember értelmében létrejön a látás folyamata, s ennek szolgál eszközéül a szem érzékenysége. Az az állítás, mely szerint „a szemünkkel látunk”, éppúgy csak az eszközre utal, mintha valakiről azt állítjuk, hogy „az íjával ejt sebet”. Az értelem az, mely szemtudatával látja a formákat.

Részlet a Viszuddhi-Maggából

Amikor az értelem erőteljes, aktív alkotó munkáját végzi, nincs ideje szóalkotásra; a szavak túl nehézkesek, nem jut idő kiválasztásukra és csoportosításukra. Ezért képzetekben, képekben, érzelmekben és ritmusokban gondolkozik az ember. A gyakorlott, szervezett és fegyelmezett értelem rendkívül gyorsan és intenzíven működik, s a komplex, messze ható kombinációknak oly tömegét állítja elő, hogy azokat évek alatt sem lehetne leírni. Az írás viszont szavak lassú kúszása, azon a kis szerkezeten keresztül, mely a gondolatra hasonlít, miközben az értelem ide-oda szökik és vissza-visszatér.

Louis H. Sullivan: Kindergarten Chats

A gondolkozás – ha helyesen vélekedem – biológiai szempontból a képteremtés folyamata után következik. Csak akkor lehetséges, ha a múltbeli ingerek és helyzetek felgyülemlett hatását sikerült megtörni, és a régi reakciók szüntelenül megnyilvánuló zsarnokságának legyőzésére megtaláltuk a módot. Mégis, bár a gondolkozás a későbbi és a magasabb szintű fejlemény, sajátos hátrányainál fogva mégsem teszi feleslegessé a képalkotás módszerét. Az utóbbinál ugyanis kevésbé életszerű, élénk és változatos. Legfőbb eszközei a szavak, melyek részint társadalmi jellegüknél fogva, részint azért, mert szükségszerűen láncszemekként követik egymást, még a képeknél is hajlamosabbak arra, hogy automatikus megnyilvánulásokká váljanak.

F. C. Bartlett: Remembering. A Study in Experimental and Social Psychology

Az érzékes pszichológiája kimutatta, hogy mindkét szemünk használata, a binokuláris látás nélkül nem észlelnénk a tér harmadik dimenzióját. Az emberi tapasztalatok mélysége ugyanilyen értelemben függ attól a ténytől, hogy képesek vagyunk-e látásmódunkon, a valóságról alkotott szemléletünkön változtatni. A rerum videre formas (a dolgok formáját látni) nem kevésbé fontos és nélkülözhetetlen feladat, mint a rerum cognoscere causas (a dolgok okát megérteni).

Ernst Cassirer: Értekezés az emberről

Az egzakt tudomány és annak gyakorlati mozzanatai nemhogy akadályoznák, hanem éppenséggel segítik és bátorítják a nagy költők munkáját. A kezdet és az emlékezés ebben gyökerezik – itt vannak a karok, melyek először emelték fel, és karolták át szeretettel s oda tér vissza minden vállalkozása és kalandja után. A tengerész és az utazó – az anatómus, a vegyész, a csillagász, a geológus, a frenológus, a lélekbúvár, a matematikus, a történész és a lexikográfus maguk nem költők ugyan, de ők adnak törvényt a költőknek, és az ő eredményeikre épül minden tökéletes költemény. Ők vetették el a magját minden elképzelésnek, bármi legyen is az, és tőlük származnak a lélekkutatás látható eredményei. Ha atyát és fiút szeretet és egyetértés kapcsol össze, s ha a fiú kiválósága az atya kiválóságának folytatása, úgy szeretet kell hogy összekapcsolja a költőt is a kísérletező tudóssal. Ezért a költemény szépsége nem más, mint a tudomány kivirágzása.

Walt Whitman: Előszó a „Fűszálak”-hoz

Egyetlen virágszál titkát sem tudjuk felmérni, s ez szerintem nem is szükséges, csupán az, hogy a tudomány haladását a szépség szeretete, s az ismeretek pontosságát az érzelmek gyengédsége kísérje állandóan. S egyáltalában nem helyes a szépség szeretetét minden tekintetben tudománytalannak tekinteni, mert a dolgok egyes aspektusainak éppúgy megvan a maguk tudománya, mint természetüknek, s lényegükre éppoly jellemző az, hogy szemünkre vagy szívünkre ilyen vagy amolyan hatást gyakorolnak, (például az, hogy a mélyebb hangok melankóliát okoznak), mint az, hogy milyen atomok vagy rezgések alkotják őket.

John Ruskin: Modern Painters, III. kötet

Míg a kisebb rejtélyeket a tudomány megoldja és megszünteti, a nagyobbak létezését kénytelen elismerni. Ha egy gyönyörködtető jelenség érzelmi értékét szükségszerűen le is rontja – ahogy Newton Keats számára megtörte a szivárvány varázsát, kétszeresen visszatéríti azt. A világ fenséges, roppant dimenzióiról, a mindent átható rendről és a mindent betöltő mozgásról szerzett elsődleges benyomásainkhoz – melyeket a régi tudomány nyújtott az emberi érzékeknek –, a modern természettudomány a sokféleség, a bonyolultság, a formai azonosság, a kölcsönhatás és a fejlődés meghökkentő benyomásaival járult hozzá. A tudomány szélesebbre tárja az érzelmek ablakait. Vannak olyan nagyszerű és lélekemelő távlatok, melyekhez egyedül a tudomány útja vezet el. A tudomány és az érzelmek szembeállítása többnyire félreértésen alapul. Ahogy egyik filozófusunk megjegyezte, a természettudomány voltaképpen „egyike a humán tudományoknak”.

J. Arthur Thomson: The Outline of Science, IV. kötet

Chopin zenéről beszélt s ez felfrissítette. Azt kérdeztem, tulajdonképpen mi a zene logikája. Elmagyarázta a harmónia és az ellenpont fogalmát. A tiszta logika a zenében a fúga, s aki megérti a fúgát, az a zenei oknak és okozatnak a fő elemét ragadta meg.

Arra gondoltam, hogy milyen boldogan tanultam volna mindezt, pedig a műveletlen zenészek életét ez keseríti meg.

Ez a vágy megsejttette velem, milyen örömet talál a tudományban a hivatásához valóban méltó tudós. Köznapi értelemben tudományon az ismereteknek bizonyos területét értik, amely pontosan elhatárolható a művészettől. Márpedig az igazi tudomány nem ez! A tudomány, ha így nézzük, és olyan ember mutatja meg, mint Chopin, maga a művészet. A művészet viszont nem az, aminek a köznapi gondolkozás hiszi, nem valami tudj’ isten honnan előbukkant ihlet, amely kiszámíthatatlan pályát ír le, s csak a dolgok festői külsőségét ragadja meg. A művészet maga az értelem, amelyet a lángelme felékesít, de amely magasabb törvények által meghatározott szükségszerű úton halad.

Eugéne Delacroix naplója, 1849. április 17.; Faludi János fordítása

Így, mivel szerintem az igazi művészet éppoly szerves dolog, mint egy kankalin vagy egy tölgyfa, meggyőződésem, hogy a művészet világa, amelyről általában mint „a tudomány körén kívül eső világról” szokás beszélni, nem kívül esik azon, hanem éppen hogy éltető ereje, lelke ennek a nagy anyagi burjánzásnak, akár a vallásnak a lelkiismeret.

S mivel hiszek abban, hogy a művészet a dolgok tudományos szerkezetének a lelke, vallom azt is, hogy éppen a művész elméjétől kell elvárnunk annak felismerését is, hogy milyen jelentőséggel bír a társadalom számára a gép. Nem több az és nem kevesebb, mint az organikus növekedés elve, mely ellenállhatatlanul érvényesíti az élet akaratát az emberen keresztül.

Frank Lloyd Wright: The Art and Craft of The Machine. The New Industrialism

Hogy milyen jelentőséget tulajdoníthatunk az érzékszerveink által észlelt jelenségeknek, azt a kísérletezés dönti el, nem a puszta megfigyelés. Kísérletezés útján bizonyosodhatunk meg arról, hogy két folyamat között bármely általunk tetszőlegesen választott időpontban és tetszőlegesen változtatható körülmények között is fennáll-e az összefüggés. A puszta megfigyelés nem nyújthatna ugyanilyen bizonyosságot, még akkor sem, ha gyakran és különböző körülmények közt ismételnénk meg. Az utóbbi esetben csak arról győződhetnénk meg, hogy a szóban forgó folyamatok gyakran fordulnak elő együtt (vagy akár tapasztalataink keretei közt mindig), de egyedül a megfigyelés nem bizonyíthatná, hogy azok egyszersmind bármely általunk meghatározott időpontban is együttesen lépnek fel.

Még olyan módszeres tudományos megfigyelések esetén, mint amilyeneket például a csillagászat, meteorológia vagy geológia területén végzünk, sem lehetünk soha teljesen meggyőződve a megfigyelt jelenségek vélt okairól mindaddig, amíg ugyanezeknek az erőknek a működését laboratóriumi kísérletekben nem mutattuk ki. Amíg tudományunk nem kísérleteken alapul, semmiféle új erő felismerésére nem vezethet.

Világos, hogy a fenti módon szerzett tapasztalatok útján annyit tudhatunk meg az érzékelhető „jelzések” jelentéséről, amennyit utólag kísérleti úton igazolhatunk: vagyis mindazt, ami elképzeléseinkből pozitív és reális.

De mind az általános, mind a különös következtetések szavak helyett érzéki benyomások által is kifejezhetők. Ennek igazolására elég a műalkotások hatására hivatkoznom. Egy istenszobor semmilyen határozott eszmét nem idézhetne fel bennem, ha nem tudnám, hogy az a forma és az a kifejezés, melyet arca tükröz, általában vagy éppen mindig bizonyos határozott jelentéssel bír. És – az érzékelés területén maradva – ha tudom, hogy a szemmozgatás milyen, általam már a gyakorlat folytán beidegzett módja szükséges ahhoz, hogy egy tíz méter távolságra és ugyanennyire jobbra fekvő pont kerüljön közvetlenül látókörömbe, ezt már általános érvényűnek tekinthetem minden olyan esetre, amikor egy hasonló távolságban levő pontra irányítottam vagy fogom irányítani a tekintetem. Ez a tudás szavakban nem fejezhető ki, de minden korábbi tapasztalat összegezésének tekinthető. Bármikor egy szillogizmus felső premisszájaként kezelhetem, valahányszor hasonló helyzetű pontot szemlélek, és érzem, hogy ezt oly módon teszem, amint az a felső premisszában foglaltatik. Annak a tudata, hogy mit cselekszem, képezi az alsó premisszát, míg a konklúziónak az felel meg, hogy a keresett tárgyat a szóban forgó ponton találhatom meg.

H. von Helmholtz: The Recent Progress of the Theory of Vision. Popular Lectures on Scientific Subjects

Egyes elmék sikeresen tudnak foglalkozni olyan elvont mennyiségekkel is, melyek a szem számára csak szimbólumokként, az értelem számára pedig kizárólag matematikusok által felfogható formában jelentkeznek. Mások szívesebben követik a papírra rajzolt geometriai formákat, vagy képzeletükben üres térben építik fel őket. Ismét mások nem nyugodhatnak addig, míg minden fizikai energiájukat bele nem adják abba a jelenségbe, amit felidéznek. Kikutatják, hogy milyen sebességgel száguldanak a bolygók az űrben, és ez kellemes érzéssel tölti el őket. Kiszámítják, hogy mekkora erővel vonzzák egymást az égitestek, és ettől még saját izmaik is megfeszülnek.

Az ilyen emberek számára a gyorsulás, energia és tömeg nem egyszerűen a tudományos kutatás eredményeit jelző absztrakt kifejezések. Számukra ezek súlyos jelentőségű szavak, melyek – akárcsak a gyermekkori emlékek – lelkük mélyére hatolnak. Ezekre a különböző típusokra tekintettel a tudományos igazságokat különböző módokon kellene demonstrálni, s egyaránt tudományos jellegűnek kellene elismerni a határozott formájú, színpompás testi ábrázolást és a testetlen, sápadt, szimbolikus kifejezést.

James Clerk Maxwell: Presidential address on Mathematics and Physics at the Liverpool Meeting of the British Association

A megfigyelés, beszéd és írás sajátos tudományos szimbólumainak és módszereinek feltalálása a közlésnek olyan eszközeit biztosítja számunkra, melyeknek a gyakorlati jelentősége roppant nagy. Mégis csupán egyike az emberiség által használható módszereknek. Tragédia, hogy viszonyát a többi lehetséges módszerhez nem ismertük fel. Egyes tudósok ezért azt a téves felfogást tették magukévá, hogy saját megfigyelési és közlési módjaik az egyedül helyesek. Ez ugyanaz a tévedés, melynek elkerülését maga a tudomány tanította a tizenhetedik században. Megfigyeléseket mások számára a tudományos szimbolizmus útján is leírhatunk. Éppen ezt teszi a szimbolizmus minden neme. A festő megfigyelései közlésére sajátos módszereket használ. Eredeti festők új módszereket, új művészeti formákat találnak fel. Ezek szó szerint tágítják nemcsak magának a festőnek, hanem a képek szemlélőinek látását is. A művészek bizonyos szimbólumok segítségével a tér új aspektusait fedezték fel, akárcsak a természettudósok, másfajta szimbólumok útján.

J. Z. Young: Kétség és bizonyosság a tudományban

Mert többször is előfordult, hogy a logika e zsarnoki tudósának a művészet vonatkozásában valamiféle hiányérzete, kétsége támadt, mintha valamilyen kötelességet mulasztott volna. Lehetséges-e – kérdezhette ilyenkor önmagától –, hogy amit én nem értek, az azért még nem érthetetlen ? Létezhet-e a tudománynak olyan birodalma, melyből a logika tudósát kizárták? Lehetséges-e, hogy a művészet kölcsönhatásban áll a tudománnyal, s annak éppenséggel szükségszerű kiegészítője?

F. Nietzsche: A tragédia eredete

A világ számára a legfontosabb kérdés bizonyára a gyakorlati tudomány és az esztétikai szemlélet összebékítésének lehetősége és módszere. Az előbbi hiányában az ember játékává és áldozatává válnék azoknak a természeti erőknek, melyeket nem tud befolyásolni és hasznosítani. Az utóbbi nélkül az emberek olyan „gazdálkodó szőrnyekké” válnának, melyek szüntelen kemény alkudozást folytatnának a természettel és egymással, s ha szabad idejüket nem a merő unalom töltené ki, azt csupán hivalkodó magamutogatásra vagy különcködő szórakozásra lennének képesek felhasználni.

John Dewey: Reconstruction in Philosophy

A művészet az egyetlen eszköz, mely képes a századok távolságában és a nyelvek különbözőségében élő emberiséget egyesíteni. E hitben valljuk, hogy az építészetnek, melytől oly sokan követelik, hogy az ésszerű funkcionalizmus szolgálólánya legyen, nem tudományként, hanem művészetként kell fellépnie. Csakugyan – ahogy Mies van der Rohe mondja – az építészet a szellem küzdőtere kell legyen azáltal, hogy átalakítja és megváltja a tudományt, és felépíti a megértésnek azt a hídját, mely egyedül alkalmas arra, hogy újra láthassuk és létrehozhassuk a szépet. Sajnos nem tagadhatjuk, hogy ma a művészekre és építészekre egyre nehezebb feladat hárul abban a társadalomban, mely értetlenül áll szemben küldetésükkel.

Pietro Belluschi Science and the Modern Architect

Forrás

Kepes György: A világ új képe a művészetben és a tudományban. (The New Landscape in Art and Science.) Fordította Széphelyi F. György. Budapest: Corvina, 1979. 11–17. p.