A Tér

Kocsis István
Drámai monológ két részben Bolyai János hitéről, küzdelméről és szerelmeiről
2001–2002
matematika, nemeuklideszi geometria, Bolyai Farkas, Bolyai János
szóelválasztás

A tér tudománya pedig mégiscsak elég szép marad. Éppen a dolog természetében rejlik, hogy ez logikai következtetések útján nem ismerhető fel, csak a közvetlen szemlélet alapján. Sőt még az angyalok számára is hozzáférhetetlen marad, ha közvetlenül ki nem tapasztalják. Csak egyetlen olyan lény van, kinek szemlélete előtt az egész természet nyitva áll: Isten, a tér mestere.

…midőn szellemileg külerőszak s hatalom nélkül, csupa tanítás, művelés által mint általános Világ-Vezér, nem ugyan politikai ranggal és külhatalommal s erőszakkal, de bel- vagy szellemi, lényeges valódi vagy erkölcsi hatással úgy lépek föl.

…van bennem is két fő- és tetemes hiba. […] Az első s fő hiba az igen szerelmesség, s bár is másfelől mind amellett tani s tervi működésem gyönyöre is annyira fölemelt: hogy csakugyan szerencsésen kiváltam a testiségben egészen elsüllyedt, -merült s szinte minden nemesre ez életben alkalmatlan számos áldozatoktól, úgyhogy végképpen végcélomat csakugyan még istennek hála! nem feledtem el, s néha hónapokig, sőt évekig is mind tisztán (szüzen) éltem: időről időre mégis nem tudtam egészen meggyőzni a némberi báj ostromát s néha minél tovább tartottam fönn magamat viaskodva: végre annál lejjebb estem, míg végre megint elérkezett a szent lélek […], s jobb irányú, jobbféle tűz gyúlván ismét meg: az kapott megint egy darabig erőre.

Bolyai János

Idő: 1823–1859

A szín gyakran változik, de a játék hatását nagymértékben erősítheti a falak megfelelő részeinek beépítése megfelelő szögbe beállított tükrökkel.

ELSŐ RÉSZ

1. kép

Szín: Bolyai János temesvári szállása. Baloldalt íróasztal, mögötte nagy fekete tábla az Appendix néhány mértani ábrájával. A falon Bolyai Farkas képe és egy kard. Életvidám, magabiztos. Levelet ír. Abbahagyja; atyja képére néz, vidáman.

Édesatyám, nem fogod elhinni… Elájulsz örömödben… Egy hordó bort megiszol örömödben… A te fiad sikerrel fordult szembe az euklideszi geometria „egyedülvaló helyességének” előítéletével, és ezzel megteremtette az absztrakt tér megismerésének a feltételeit… Bizony, drága édesapám, felfedezett a te fiad egy új geometriát… Hogy fogják ezt hívni néhány év múlva?… Ó, inkább néhány évtized múlva? Hát másképpen nem hívhatják, mint így: a nemeuklideszi geometria. Atyja képét nézi. Szebben is el lehet mondani, hogy mi történt, tudós és drámaköltő édesatyám? Hát ha én is oly fennkölt lélek volnék, mint te, azt mondanám, azt bizony, hogy semmiből egy új, más világot teremtettem… Szóval, édesatyám, mindaz, amit eddig küldöttem kedves fiadba vetett rendíthetetlen bizalmad erősítésére, mindaz csak kártyaház a toronyhoz képest. Szünet; elbizonytalanodik. Vagy nem is olyan rendkívüli, amit „alkottam”? Nem illik szerény alkotásomhoz a magasztos hangvétel? Megpróbálok szerényebben fogalmazni: a gömbi trigonometria a XI. axiómától független megalapozást kapott. Szünet; ismét vidáman. Jó, jó, de miképpen? Játékosan, szigorú tudósi arcot erőltetve. A sík s sugarú körének geometriai kvadratúráját végrehajtottuk egy egyenes vonalú idom és azonos fajtájú uniformis vonaldarabok megadása útján, amelyek összehasonlítás szempontjából az egyenes szakaszokkal ekvivalensek. Ugyanígy végezhető el az F-felület körtartományának komplanációja is. Így tehát vagy érvényes Eukleidész XI. axiómája, vagy pedig lehetséges a kör geometriai kvadratúrája… És ez bizony azt jelenti, hogy a tér geometriai tulajdonságainak olyan rendszeréhez jutottam, amely a XI. axiómától független! És ez azt jelenti… Azt jelenti, hogy – ó nem lehet ezt a szerénység szép köpenyébe burkolni, nem lehet, hiába igyekszem, nem lehet! –, mert azt jelenti, hogy megteremtettem a tér abszolút igaz tudományát… Na, mit fog szólni ehhez a te Gauss barátod, édesatyám?! Elkomorodik. Atyám, bevallom neked, én azért aggódom is néha… Mert felteszem a kérdést: mit fog kezdeni az ember az én geometriámmal? Félre fogja érteni, mint mindent. Jobb is, ha az ember menekül a nagy igazságoktól? Eukleidészt meg tudom cáfolni. De minek? Van értelme? Nem túlozzuk el a jelentőségét a mi megszokott világunknak? Isten egy olyan láthatatlan és felfoghatatlan világban van, amelyben a mi törvényeink nem érvényesek. Ott van, ahol megszűnik a mi fogalmaink szerinti tér és idő… Tér és idő, tér és idő, tér és idő. A tér és idő nagy kérdéséhez szóltam hozzá. Nem, nem biztos, hogy méltóképpen. A teret és az időt nem elméletben kell legyőznünk, hanem valóságosan. Krisztus sem mást kér az embertől, mint azt, hogy győzze le a teret és az időt. Ismét vidáman. El kell döntened, édesatyám: filozófus lett a fiad, vagy matematikus? A katona fiad… Ó, meg kellene hogy nyugtassalak, hogy méltó vagyok tiszti rangomhoz… Főleg a kardomhoz… Nemrégiben a zászlóalj minden tisztjét dölyfösen párviadalra hívtam ki, s a kora déltől késő estig tartó viadalon egyenként legyőztem őket, s két győzelem között a tiszttársaim bosszantására annyi szünetet tartottam, amennyi alatt egy bosszantó nótát kicsalhattam a hegedűmből. Hölgyek is voltak a nézők között! Hej, hogy csüggött rajtam minden asszony szeme!

Leakaszt a falról egy kardot, néhány másodpercig nézegeti, majd hirtelen megperdül, suhogtatni kezdi.

A következőt kérem! Na, hadd lám, ki lesz a következő! Vívni kezd egy láthatatlan ellenféllel. Jól van, jobban vívsz, mint a többiek… Csak több önbizalommal, te, engem is anya szült. Lehajol, mintha leejtett kardját dobná vissza ellenfelének, tovább vív, fél perc múlva mutatós vágás után leereszti a kardot, kicsit lihegve a fáradtságtól, de nagy önbizalommal. Gyönyörű találat volt, mi?!

A kardot tovább suhogtatva sétálni kezd, élénken.

Nem hiszem, hogy volna olyan korombéli a világon, aki annyit párbajozott, mint én… Néhány paprikás vérű katonával, mert a becsület, igen, a becsület, azaz amit a katonatisztek becsületnek neveznek, úgy kívánta, életre-halálra kellett kiállnom. Élénken. Ej, de nehéz dolgom volt ilyenkor, órákig kellett forgatnom a kardot, mert mozdulatlanságba kellett fárasztanom az ellenfelemet, különben a segédeink követelték volna, hogy a kardot beleeresztve tegyem mozdulatlanná. Rövid szünet, majd diadalittasan. Mert legjobb párbajozó vagyok, elkerülhetem, hogy embert öljek párbajban. Játékosan. A legerősebbnek megadatik az, hogy vérontás nélkül védje meg becsületét. Ha gyönge és ügyetlen lennék? Aki nagyon gyenge, az sajnos kénytelen megölni erős ellenfelét, ha alkalma adódik rá. Szünet; komolyan. A nagyon gyengéknek talán meg is lehet bocsátani, ha ölnek, mert a nagyon gyenge nem szalaszthatja el a vágásra kedvező alkalmat, nem adhatja meg nagylelkűen a lehetőséget ellenfelének, hogy újra feléje sújtson, mert nem lehet biztos abban, hogy ki tudja védeni azt a sújtást… Az erőseknek nem az ölni akaró mozdulatot, de a simogatásnyi ütést sem lehet megbocsátani. Rövid szünet; ismét vidáman. Minden sértést kíméletesen torolok meg. Ha a vágást nincs türelmem elkerülni, mert úgyis csak első vérre megy a játék, kézfejbe vágok, bravúrosan fület hasítok meg vagy orrhegyet. Nevet. Ezután se fület, se orrhegyet. Kiét?! Nem lesz több sértés… Igen, lassan-lassan elmaradoznak a sérteni merészkedők. Szomorkásan. A becsületem így marad meg olyan makulátlannak, mint a frissen hullott hó! Öngúnnyal. Van megoldás! Ha nagyon unni fogom magam párbaj nélkül, más városba helyeztetem magam. Felnevet. Sohasem a becsületemért vívtam, hanem a nőkért. Ha a nőket nem kápráztatta volna el kardom fennhéjázó csillogása, ott ette volna meg a kardomat a rozsda. Komolyan. Hát azért nem így van. Mert mindazok számára, akik még nem felejtették el a régi idők szent hagyományait, mindazok számára mi is a párbaj, a bajvívás? Az Igazság villámcsapása minden találata a vívásnak! Suttogva. Az Igazság… Élő, Égi Igazság? Mit tud erről a legtöbb mai ember… Mit tudhat? Ki az Igazság? Az Élő Égi Igazság?… Az Igazság Isten Önvédő megnyilvánulása. A legnagyobb Erő, a legszilárdabb Hatalom, igazságosztó, szeretetoltalmazó Hatalom… És én hiszem, hogy a harcban csak az győzedelmeskedhet, akinek a pártján az Igazság áll… Hiszem! Vidáman szónokol. És a jövendőt az én hitem fogja meghatározni! Mert én vagyok az, aki a semmiből egy új, más világot teremtett!

2. kép

Ugyanott, egy év múlva. Az íróasztalnál ül. Ír, töpreng; felnéz.

Mit jelent a tér legyőzése? A tér legyőzése, igen, a tér legyőzése… Aki a teret legyőzte, az már uralkodhat hatalom nélkül is, győzhet fegyver nélkül is. Ő az, akit ha börtönbe zárnak, bilincseit egyetlen mozdulattal lerázza, és kilép a börtön kapuján. Őt nem bántja a kiéheztetett oroszlán. Ő üti ki tekintetével ellenfele kezéből a kardot… Mi mindennek a titka?… Mi lett az emberrel?… Ó, a metafizikai világ nagy kérdéseit már nem képes felfogni… Furcsa időket élünk! A mai ember – ó, a mai tudós férfiak elsősorban! –, a mai nagyokosok mintha még büszkék is lennének arra, hogy a metafizikai világ nagy kérdéseit már nem képesek felfogni. Szünet; játékosan. Sejtem, mi a baj… Tudósnépségünk beleszédült az emberi faj fejlődőképessége tetszetős elméletébe! Hittel hiszi, hogy az emberi faj valóban fejlődésre ítéltetett… Fejlődésre ítéltetett, mert létezése minőségétől függetlenül megmarad, sőt fejlődik… De milyen veszélyekkel jár ez a tévhit, nos, milyen veszélyekkel jár? A legnagyobbal is: áldozatává válhat az ember saját butaságának, önteltségének és tiszteletlenségének… Miképpen? Fölényesen leegyszerűsíti a régi időket – és magabiztos mosollyal fordul el Istentől… Magabiztos mosollyal fogadja így el a Minden helyett a Semmit… Önmaga jelentéktelenségét hirdeti tehát magabiztosan… Diadallal üresíti ki a mítoszok világát… Kiszabadítja magát a mítoszok világa „rabságából”, s még elégedetten kiabálja is közben: lám, ő nem halhatatlan, hanem egyszerű halandó – de mily nagy dolog, hogy egy halandó „hal” a többi halhoz viszonyítva ily nagyszerű halandóvá fejlődött… Kacag. Mintha nem lenne a legfejletlenebb halhatatlan is magasabb rendű a legfejlettebb halandónál… Csak ennyit hagy ki a számításból… És fölényével – mely a legnagyobb butaságot leplezi – meg is teremti a feltételeit az ember halandóvá válásának.

Feláll; atyja képéhez megy. Vidáman.

Nem leszel könnyű helyzetben, amikor a nagy kérdéseket felteszem neked, nem leszel könnyű helyzetben, nem bizony… S tudod, mi a legnagyobb baj?! Az a legnagyobb baj, hogy annak ellenére nem fogsz tudni válaszolni a kérdéseimre, hogy te vagy korunk legokosabb embere… Hát milyen lehet a többi nagy tudós? Elfordul a képtől; öngúnnyal. Ó, a nagy, híres tudósaink hitvány büszkeségét, önelégültségét ezután még én is erősíteni fogom! A geometriámat én kifejtettem, édesapámnak elküldtem, ő a világ legnagyobb tudósainak elküldi, ó, szerintem már el is küldte, s ez azt jelenti, hogy előbb-utóbb komolyan fogják venni… S az ember az én térelméletem alapján persze hogy ki fogja kalkulálni magának a csillagok közé vezető utat. De ezzel sem közeledni fog Istenhez, hanem távolodni Tőle… Ó, máris úgy él az ember, mintha igen távol lenne tőle Isten ítélőszéke. Apja képéhez, harag nélkül. A lét nagy titkairól ezután is hiába faggatlak?… Nem, nem fogok neked ezután könyörtelen kérdéseket feltenni! Csak a geometriáról fogunk beszélgetni… Így hálálom meg, hogy a geometriámat komolyan veszed… A hatalmas tudósoknak, meglátod, hiába küldted el. Játékosan. Hát jó, elismerem a kedvedért, hogy legeslegjobb barátod, Karl Friedrich Gauss professzor úr kivétel. Szünet; nagyon komolyan. Remélem, valóban kivétel.

3. kép

Ugyanott, néhány hónap múlva. Fel-alá sétál; ingerülten.

Mit válaszolt Gauss professzor úr, na, mit válaszolt? Megállapította, hogy zseniális a geometriám, de rögtön hozzátette: zseniális, de használhatatlan, és így bizonyított: ha nem lenne használhatatlan, ő is kidolgozta volna, amit én kidolgoztam. És hisznek neki, mindenki, mert ő a felkent matematikuskirály! Még édesatyám is hisz neki… Nem bosszankodom… Fontosabb dolgom van. Atyja képét nézi, ellenségesen. Lehet, hogy te sem tartod hitelesnek Gauss különös válaszát – öntelt mentegetődzését! –, de nem mersz szembefordulni leghíresebb barátoddal. Szünet; játékosan. Haragudni mégsem tudok rád… Hogy haragudnék éppen tereád, az egyetlenre a világ tudósai közül, aki a geometriámat komolyan veszi! Miképpen hálálhatnám ezt meg méltóképpen? Elismerem, hogy nagyobb matematikus vagy, mint én! Szünet; elérzékenyül. Szegény, szegény Bolyai Farkas… Nemcsak nagy matematikus ő! Ő mindenben nagy… Ő a legnagyobb ezermester… De talán költőnek a legnagyobb! Szünet, majd kedélyesen. Bolyai Farkas, a költő?… Tudod, milyen költő vagy te? Haragszol, mert azt hiszed, nem vagyok hajlandó elolvasni hatalmas műveidet! Nem, nem vagy ennyire szerencsés! Olvasom remekeidet, még a szomorújátékaidat is… Szomorújátékaid! Szeretettel mosolyog. Ha jókedvű akarok lenni, akkor előveszem szomorújátékaidat, a legszomorúbb szomorújátékodból kívülről is tudok. A Pausaniasból.

A nézőtér felé fordul, majd ahogy a sztárokat jelentik be a könnyűzene-fesztiválokon.

Pausanias, a legyőzhetetlen spártai hadvezér, a rettenthetetlen hős ironikusan, miközben szembekerül a szintén legyőzhetetlen szerelemmel, mely a legyőzhetetlen hős szívében természetesen a legyőzött perzsa király csodaszép leánya iránt gyulladt, és illette eme rettenthetetlen hős eme csodaszép lányt ily szavakkal. Parodizálva. Ah, Szélima, mily szívesen levenném én a perzsa foglyokról bilincseiket, ha te is levennéd rólam az engem szorítót, csodaszép tekinteted sugaraiból fonottat. Ah, ha hajlandó lennél engem rabszolgává alázó varázslatodat megtörni, legnagylelkűbb úrnőnek neveznélek. De ah, szerelmedtől szabadulván mit sem ér számomra az élet. Egy utolsót lehellenék akkor mint szabad spártai, s téged áldva halnék meg, mert szerelmem teirántad legyőzhetetlen! Ah, egyetlen tekintetedtől a legérzéketlenebb férfiúkebel is vulkánná gyullad, mennyei szépséged közelségében elolvad a hősök hőse is, és meglágyulnak a kősziklák. Könnyezve a kacagástól. Így tudsz te írni, apám, ilyen csodálatosan, hogy az embert gyönyörű szavaid hatására megfojtja a kacagás. Apja képe felé fordul; pajkosan. Változtattam a szövegen, apám? Ha változtattam, ügyesen változtattam, ugye? Talán csak nem kívánod el tőlem, hogy szóról szóra betanuljam? Elkomorodik. De te nem nevettetni akarod az embereket, apám, ennyire jó még te sem vagy, te költőként azt követeled embertársaidtól, hogy minden körülmények között, mindvégig maradjanak hűek önmagukhoz, hitükhöz, magasztos céljaikhoz, hogy magánéletüket hivatásuknak rendeljék alá… Ha pedig magánéletük és hivatásuk nem fér össze, a tragikus bukásba kergeted őket, mint Pausaniasodat, akinek megoldásként a kardját dobtad oda, hogy abba dőljön bele, mert így találtad szépnek és méltónak. Élesen. De te vajon a hőseidhez méltóan élsz, apám? Rövid szünet, majd csendesen. Ó, megint milyen igazságtalanul bántom szegényt… Így akarok most bosszút állni, mert Gaussnak mert szegény igazat adni?

4. kép

Néhány évvel később. Marosvásárhelyi otthonában. Baloldalt íróasztal, mögötte nagy fekete tábla az Appendix néhány mértani ábrájával. Jobboldalt heverő, felette a falon Bolyai Farkas képe, a kard és a hegedű. Az íróasztalnál ül. Kéziratokat rendezget. Egy részüket idegesen összegyűri, és a szín előterébe hajítja. Fél perc múlva felnéz, töprengeni kezd, majd színtelen hangon.

T betűvel kezdődik a neve. Nem, nem t-vel. Kár, hogy nem jut eszembe, eléggé ismert nevű matematikus. Rövid szünet, majd kicsit élénkebben, a kéziratokat tovább rendezgetve. Egyesek szerint századunk legnagyobb matematikusa. Hogy nem jut eszembe a neve, még nem jelenti azt, hogy nem nagy matematikus. S betűvel kezdődik a neve… Nem, nem s-sel. Nagyon fontos lenne tudnom a nevét… Z-vel kezdődik a neve. Ingerülten. Nem, holtbiztos, hogy nem z-vel, akármivel, csak nem z betűvel. Megnyugodva. Akinek nincs neve, az nincs. Bizony, akinek a nevére nem emlékszünk, az nem is létezik. Rövid szünet, majd élénkebben. Azért kellene tudnom annak a matematikusnak a nevét, mert ő az, aki a világ összes emberei közül a legjobban fél tőlem. Elcsodálkozva. Lám, az ember még olyan állapotba is juthat, amelyben rendkívül fontossá válik számára az az ember, aki legjobban fél tőle…

Feláll, fel-alá rohangál; kiabál.

Sürgősen szerezzenek nekem egy egylovas kordét, amelyikre feldobhatom a táblámat, és ha már nem olvashattam fel sem egyetemi katedrán, sem akadémiai székfoglalón az euklideszi geometriát legyőző dolgozatomat, hirdetni fogom vásárosbódék között. Ha arra úgysem képes senki, hogy megértse, mindegy, hol hirdetem, nem?!

A tábla elé áll. Tovább kiabál, mint egy vásári rikkancs.

Fekete táblával és fehér krétával járom hát a vásárokat, hogy itt a finom új geometria, elsőrendű minőség, mióta világ a világ, ember ilyenbe nem harapott, itt látható az első osztályú táblán, mindenki megértheti, és használhatja csillagokkal társalkodásra, mindenki megértheti, ki eszét még nem adta el tanácsosi, professzori, akadémikusi satöbbi méltóságért, alig kerül fáradságba, hogy megértsék, ki nem érti, úgysem érti!

A krétával hadonászva és az ábrákon mutogatva szónokol, magyaráz.

Hölgyeim és Uraim! Aki itt áll önök előtt, az nem másvalaki, mint az a férfiú, aki sikerrel fordult szembe az euklideszi geometria „egyedülvaló helyességének” előítéletével, és ezzel megteremtette az absztrakt tér megismerésének a feltételeit. Tanulják meg címét dolgozatomnak, és ismételgessék! Zene ez, a legtisztább zene, csak ismételgessék: „A tér abszolút igaz tudománya: a XI. Eukleidész-féle axióma a priori soha el nem dönthető helyes vagy téves voltáról, független tárgyalásban: annak téves volta esetére, a kör geometriai négyszögesítésével”… Mi is van ebben, drága hölgyeim és uraim? Egy új geometria felfedezése… Megtörténhet ugyan, hogy egy sem akad önök között, aki meg is érti az én geometriámat. Szünet; kiabál. Mindazonáltal én továbbra is joggal mondhatom, hogy a semmiből egy új, más világot teremtettem, így van, vagy nincs így?! Szünet; öngúnnyal. A legmegbecsültebb férfiúnak kellene lennem a világon, ha egy új, más világot teremtettem, nem igaz?!

Leül a földre; fáradtan.

Annak az embernek a neve, aki legjobban fél tőlem: Karl Friedrich Gauss. Neki van félnivalója tőlem. Őt a matematika királyává koronázták, és most fél, hogy a koronát leütik a fejéről, és az én fejemre helyezik. Harag nélkül. A geometriámtól fél. Félelmében döntött úgy, hogy elhallgatja a geometriámat. Hosszú szünet, majd kedélyesen. Nem haragudnom kellene rá, hanem meg kellene köszönnöm neki, hogy nem vett pártfogásába. Ugyanis miatta nyugdíjaztak a lóistállókat és kaszárnyákat és kaszárnyák kerítéseit tervező hadmérnökök közül: ha ő lelkesen nyilatkozik a geometriámról, nem mertek volna nyugdíjazni olyan nevetséges indoklással, hogy nem vagyok képes lóistállókat tervezni. Rövid szünet, majd felnevet. Karl Friedrich Gauss… Nem mer velem vitatkozni, nem mer velem megküzdeni. Érzi a legnagyobb életművész, hogy semmivé foszlik látszat-királysága, ha az igazság fényével belevilágítok, hát menekül előlem… Nem tudja megbocsátani, hogy megoldottam a geometria legnagyobb problémáját. Fáradt mosollyal. Azért hallgatja el a geometriámat, mert megértette… Lenne egy kicsit butább vagy egy kicsit lelkiismeretesebb… Féltené lelkének üdvét nevetséges népszerűsége helyett, akkor… Szünet; nyugodtan. Ki fogom hívni párbajra… Szünet; kiabálva. Nem! Az emberek ítéletével nem helyezkedem szembe, nincs nekem már erőm ahhoz, hogy az emberek ítéletével szembehelyezkedjem. Hadarja. Elismerem Gauss dicsőségét, mert mindenki elismeri. A meg nem érdemelt sikert, dicsőséget jámboran, vakon tisztelni kell, hiszen nincs más létalapja a jámbor, vak tiszteleten kívül. Legyint. Az igazság az, hogy azért ismerem el Gauss dicsőségét, mert nincs már erőm harcolni ellene. Gauss képének tehát az én szobámban is a falon a helye. Rövid szünet. Megvan nekem a képe, itt kell lennie valahol, apámtól kaptam ajándékba. Hova is tettem? Szégyen és gyalázat, hogy még nem függesztettem ki a falra. Nem függesztettem ki a falra, de el se égettem!… Ebben a szobában adta át apám, s én nem vittem ki innen… Az lett volna természetes, ha elégetem a képet, de egészen biztos, hogy nem égettem el. Valahova eltettem… Az íróasztal fiókjaiban nem fér el, tehát az ágy alatt kell lennie.

Előhúzza a képet az ágy alól, karjával letörli, nagyon izgatottan.

Hová függesszem, valahova ki kell függesztenem, eljött az ideje annak, hogy kifüggesszem, nem halogathatom tovább.

Az íróasztal fiókjából kalapácsot, szeget vesz elő, nagyon izgatottan felszegezi a képet a falra, majd sokáig méregeti.

Amikor Piazzi olasz csillagász felfedezett egy új csillagot, Gaussnak természetesen azonnal hozzá kellett látnia azon csillag pályájának kiszámításához. Gúnyosan. Miért nem bízta valamelyik tanítványára ezt a semmiséget? Rövid szünet; ingerülten. Én sohasem akartam kisebbíteni ennek az embernek az érdemeit. Semmit nem akarok elhallgatni! Ez a nagyra hivatott ember már tizenhét éves korában felfedezte a legkisebb négyzetek módszerét, megszerkesztette a szabályos tizenhétszöget. Ő dolgozott ki eljárást a földmágnesség nagyságának mérésére, megszerkesztette az ehhez szükséges műszereket, ő alkotta meg az abszolút fizikai mértékrendszert, megszerkesztette az első elektromágneses távírót… Félórán át sorolhatnám a találmányait. Alkotásaiért én tisztelném is, ha nem tudnám, hogy ezeket a kisujjából rázta ki. Egy nagyon nagyra hivatott ember csak azt végezte el, amit egy-két évtized múlva mások is elvégeztek volna helyette… Ez az ember képes lenne nagyobbat alkotni a geometriában, mint én!… Nem életében, hanem életének egyetlen évében… Ha rászánna legalább egy évet, legalább fél évet… De nem szán rá semmit, nem is szánná rá egy hónapját sem, mert a tér tudományának a megalapozása nem jár azonnali sikerrel. Felkacag. Neki van igaza, persze hogy neki van igaza… Ha a pillanatért cserében képesek vagyunk lemondani az örökkévalóságról, akkor úgy kell élnünk, ahogy ő él… Ha a Föld csodás káprázatai elfedték volna az én látásom elől is a valódi fényt: az Ég fényét, s az Eget képes lettem volna megtagadni, akkor úgy éltem volna én is, ahogyan ő! Szünet, majd kiabálva. Úgy akarok élni, most már úgy akarok élni! Gauss szeretnék lenni! Gazdag szeretnék lenni és hatalmas… A Tudományos Akadémia elnöke szeretnék lenni. Hadsereg-főparancsnok szeretnék lenni!… Olyan jó lenne jelentéktelen, méltatlan, de teljhatalmú királyocskának, királyhamisítványnak lenni… Vagy akármilyen bűnös kis diktátornak, köztársasági elnöknek vagy mit tudom én, hogy minek! Akinek az emberek hűséget hazudnak, a nők szerelmet hazudnak félelmükben… Lázasan. Ó, azért függesztettem ki ennek az embernek a képét, mert neki van igaza, úgy kell élni, ahogyan ő él, szánom és bánom végre, hogy acsarkodtam rá ahelyett, hogy példáját követtem volna. Szünet; suttog. A Gauss-féle élet diadalát meg kellene énekelnem, zenét kellene szereznem a Gauss-féle diadal témájára.

Leemeli a hegedűtokot, kiveszi a hegedűt, játékra készülődik, majd idegesen leereszti.

Nem, ezt azért mégsem. Hosszasan nézi a hegedűt. Nekem nem lett volna feltétlenül szükségem a matematikára ahhoz, hogy élősködő sikerember legyek, elég lett volna ez a hegedű is. Kilencéves koromban tartottam az első koncertemet, húszéves koromban csak úgy virtusból felléptem a bécsi színpadokon. Fáradt mosollyal. Ha a Gauss-féle élet életem egyik elszalasztott lehetősége, akkor a hegedűművészi a második. Élénken. Nem, a kardom a második, a hegedű csak a harmadik… Igen, a kardom segítségével nőhettem volna legkönnyebben az emberek feje fölé. Hadvezérként? Ó, nem… A kardommal én nem csaták kimenetelét döntöttem el, hanem nőket hódítottam meg… Mindig azért párbajoztam, hogy a nőket elkápráztassam! A legsikeresebb nőcsábász lettem a kardom segítségével… Sikeres nőcsábász? Hosszú szünet; indulatosan. Ha sikeres nőcsábász vagyok, hol a rengeteg szeretőm? Miért vagyok én most egyedül?… Egyedül vagyok, hát könyvet fogok írni a szerelemről… Nem könyvet, hanem doktori értekezést! Akadémiai székfoglalót! Szerelem… Szerelem… Akármennyire megdöbbentő, az én korom embere keveset tud a szerelemről… A szakrális szerelemről már nem is illik beszélni. Ide jutottunk!

Feláll, a szín közepére jön; szónokol.

Akadémikus urak, most figyeljenek! Most fogják megtudni, miért olyan szánalomra méltó a magánéletük… Figyelnek már?! Ha figyelnek, akkor mondom is, hogy mi az, ami legnyilvánvalóbb, de az önök számára felfoghatatlan!… Legnyilvánvalóbb, hogy a szerelmes ember képes felülemelkedni önmagán, s mint földi hívságok legyőzője, földi önmaga legyőzője megtapasztalja azt az Időtlen Énjét, aki egyébként felfoghatatlan számára. Ó, nem egészen rendkívüli ez… A szerelmes ámultan tapasztalja, hogy szerelme szeméből forrás fakad; fölé hajol, szomját olthatja. Ki is mondhatja: „Szemében forrás van… Ha belenézek, elmúlik a szomjam.” De szerelme szemének forrásvize táplálja is: éhét oltja. Van ennek egyszerű magyarázata: szerelme szemébe nézve – anélkül, hogy tudná – oda kerül a szerelmes, ahol nem számít a szomjúság és az éhség… Kilép a terünkből és időnkből. Legyőzhetetlennek érezheti magát a szerelmes. Beavatottnak, szakrális személynek… Átélheti, hogy nyitott számára az Ég kapuja, beléphet rajta… Igen, a szerelem is megvilágosíthatja azt a láthatatlan és felfoghatatlan Világot, amelyben a földi törvények nem érvényesek: amelyben megszűnik a tér és az idő: amelyben az emberi szemmel érzékelhetetlen Fény-Út, maga az Út, a Teremtőhöz vezető Út érzékelhetővé, járhatóvá válik… A szerelem segít legyőzni a Föld vonzását, a földi lét vonzását és korlátait. A szerelmes úgy érezheti, hogy képessé vált szerelme segítségével átváltozni, újjászületni… Ó, mintha a nagy, igazi szerelem valamilyen nagy, fontos, de felfoghatatlan beavatásnak a része volna… Mert a szerelmes ember valóban megtapasztalja az Eget – a szerelemben megtisztítván jelen idejű énjét? Valóban döbbenetes, ami történik: énjét feladja egy másik énért; egy másik ént Időtlen Énnek, Égi Énnek, Szellem-Énnek lát; azon keresztül jut fel rövid időre abba a láthatatlan és felfoghatatlan világba, ahol saját Időtlen Énjével is találkozhatna… Találkozik is vele? Találkozhat, ha a szerelem segítségével legyőzve jelen idejű énje minden visszahúzó erejét, kiállja az önmegtagadás legnagyobb próbáját… A szerelmes saját Időtlen Énjét így találja meg szerelme közvetítésével? Szünet; gúnyosan. Nem könnyű ezt felfogni, különösen önöknek nem könnyű, akadémikus urak! Annak ellenére nem könnyű felfogni, hogy a szerelem valójában a szakrális legmindennapibb megtapasztalása. Legmindennapibb, de ugyanakkor legrejtélyesebb? Akadémikus urak! Az önök számára bizonnyal nemcsak legrejtélyesebb, de legfelfoghatatlanabb is! Mi van?! Fölényes mosollyal hitetlenkednek, ha a szerelem metafizikai megközelítését valaki meg meri kísérelni?! Képtelenek komolyan venni a metafizika világát, s a metafizikától ez esetben is azzal a hamis érveléssel fordulnak el, hogy a metafizika a megismerhetőn és a megtapasztalhatón is túl van?… Nem hiszik el, hogy Dante valóban találkozott az Időtlen Égi Asszonnyal, Beatricével?… Szeretnék elérni, hogy senki se merje megkísérelni a szerelem metafizikai megközelítését? Hogy senki se merjen foglalkozni a nem mindennapi, a nem szokványos szerelem kérdéseivel? Szünet; csendesebben. Szakrális szerelem… Elismerem, hogy évezredes titokról van szó… Legkevésbé természetesen éppen azt képesek önök tudomásul venni, akadémikus urak, hogy olyan szakrálisnak nevezhető szerelemről is tudunk, amely mintha valamilyen nagy, fontos beavatásnak a része volna. Pedig egyáltalán nem lehet véletlen, hogy Platón vagy a hindu metafizikusok vagy később Dante vagy bármelyik templomos lovag nemcsak arról tudtak, hogy a szerelmes saját Időtlen Énjét megtalálhatja szerelme közvetítésével, hanem arról is, hogy a szerelmes férfi, ha képes „legyőzni önmagát”, azaz ha létezésének középpontját földi létében is áthelyezi Időtlen Énje középpontjába, akkor találkozhat az Időtlen Égi Asszonnyal… Éppúgy, mint Dante Beatricével. Miről van szó? Milyen titokról? Ismét szónokol. Ha be merünk tekinteni a szerelem metafizikájának a világába, akkor a régi korok rejtélyes, mára felfoghatatlanná vált szerelem-eszményének a titka is megfejthető… Nagy titokról van szó, annyi bizonyos… De a nagy titok legkönnyebben felfogható kérdése: a köznapi szerelmen kívül létezik a szakrálisnak nevezhető szerelem. Már Platón is kétféle szerelemről beszél… Arról beszél, hogy Erósz nélkül nincs Aphrodité. És arról, hogy ha Aphrodité egy volna, egy lenne Erósz is, de mivelhogy kettő van, szükségképpen Erósznak is kettőnek kell lennie. A két Aphrodité? Az egyik az Égi, a másik a közönséges… Szünet; elbizonytalanodva. Az Időtlen Égi Asszony megtalálása… Beszélni mily könnyű erről… Csak az találhatja meg, aki előbb megtalálja saját Időtlen Énjét? Az egység bizonnyal csak mindkettő megtalálása után állhat helyre, hisz az Időtlen és Égi Asszony a férfi Időtlen Énjének a másik fele… A két fél egyesül: a harmónia megszületik? A helyreállított Én pedig természetesen Örökkévaló. A lovagi szerelem és a középkori szerelmi költészet rejtélye… Felfoghatatlan? A lovagi szerelemnek is az a lényege, hogy a lovag asszonya Égi Asszony, és ennek csak helyettesítője egy földi hölgy, egy meghódíthatatlan földi hölgy. A szeretett hölgy meghódíthatatlansága ezért alapfeltétel a lovagi szerelemben? Ha ezt tudomásul vesszük, rejtélyes ellentmondásokra találjuk meg a magyarázatot. Szünet, majd szónokol. A Dante titkát kellene elsősorban megfejtenünk. Vegyük nagyon komolyan mindazt, amit Dante az Isteni színjátékban elmond a szakrális szerelemről. A nagy kérdés: ki Dante Beatricéje? Az Égi Beatrice kicsoda? Az Égi Beatrice nem a jutalomképpen Égbe került Beatrice… Ő az, aki létezett a földi Beatrice születése előtt millió esztendővel is… Fényből való, fénybe öltözött Asszony, Időtlen, nem a mi időnkben és terünkben létezik. És ha így van, akkor megfejthetetlen, hogy ki Beatrice, ez a felfoghatatlan Égi Lény, Időtlen Égi Lény? Dehogyis megfejthetetlen! Ő hasonlít ahhoz, aki a lovagok számára az Időtlen Égi Asszony volt… Beatrice Dante beavatásának utolsó szakaszában, az Út végén jelenik meg, mert csak akkor jelenhet meg… És látja őt Dante, amint magára az örök Sugárból koronát és takarót fon… Ó, következtetést kellene levonnom abból is, hogy Dante nem tudta elviselni Beatrice pillantását? Mit is mondott ekkor Beatrice? Hogy a jövőben földi asszonyon csak akkor akad meg a Dante szeme, ha azon az Örök Sugárzás, az Időtlen Égi Asszony, az Égi Beatrice sugárzásának nyomát véli átderengeni. Szünet; töpreng. Ó, Dante a szakrális szerelem legfontosabb rejtélyét is elmondja. Azt hangsúlyozza ő, azt bizony, hogy a szakrális szerelemnek e világi értelme is van. Aki képes megtapasztalni a szakrális szerelmet, az általa beavatottá, megvilágosodottá válik, de nem öncélúan. Nem bizony, hiszen magasztos küldetés teljesítésére válik alkalmassá. Az Égi Akarat méltó közvetítőjévé válik. Szünet; ismét nagyon lelkesen. Igen, akiről Dante ír, az Időtlen és Fényből való Égi Asszony, aki „az Örök Sugárzás”… És aki valóságos! Senki sem valóságosabb Dante számára, hisz az ő Időtlen Énje eggyé is válhat Vele, az Égi Beatricével… Hasonlítható ehhez az eggyé váláshoz a földi szerelem legmagasztosabb pillanata? Ismét elbizonytalanodik. Hasonlítható… Bizonyára, hiszen a leghétköznapibb szerelemélmény is összeköti a két világot, a jelen idejű énünk és Időtlen Énünk világát… Kaput nyit minden valódi szerelem, az Ég kapuját? Ó, majd ha tapasztalatból is tudni fogom e kérdésre a választ, akkor méltóképpen válaszolok. Szünet; nyugodtabban. A legfontosabb, hogy az Időtlen Égi Asszony valóságos… Valóságos, nem káprázat, senki sem valóságosabb. És ha valóságos, akkor megismerhető. Miképpen? Hát éppen ezt tudhatjuk meg Dantétól és a középkor más költőitől! Azoktól, akik megtapasztalták a „megtapasztalhatatlant”. Titkos és kevésbé titkos gyakorlatokkal?… Ó, az elfelejtett gyakorlatok… A régiek mily természetességgel beszéltek például a szüzességi fogadalomról mint beavatásról. A férfiakéról elsősorban, de nemcsak a férfiakéról… Igen, a szüzesség… Mit jelentett, mit jelent elsősorban a férfiúi szüzesség, önmegtartóztatás? Mindenütt – Indiától Nyugat-Európáig – a férfiúi mag visszatartását, illetve visszafordítását. Szünet; töpreng. A szakrális szerelem és a szüzesség vállalásának összefüggése… Igen, ezt kell méltóképpen tanulmányoznom… Vagy méltóképpen megtapasztalnom?… Aki a szüzességet vállalja, mit is tesz tulajdonképpen? A Fénybe öltözött Asszonyt annak ismeretében keresi, hogy neki magának is fénybe kell öltöznie, hogy megtalálja. Szünet; tovább töpreng. És mi volt az alkímia is? Kísérlet a Fény-valóság megteremtésére? Kísérlet „az anyagi anyagtalanítására”, fénnyé „varázsolására”?… A Fény szétválasztására, elkülönítésére? Ó, nyilvánvaló!… A gyémánttest, illetve a dicsfénytest megalkotásának feltétele – akkor is, ha régen „aranycsinálásról” beszéltek álcázásképpen –, ó, mindenképpen leglényegesebb feltétele: földi létünkben át kell helyeznünk jelen idejű énünk középpontját Időtlen Énünk középpontjába. Azaz le kell győznünk a teret… Világos, nem? Le kell győznünk a teret… És ezután a „legnagyobb csoda” is bekövetkezhet: a férfi, aki előbb saját Időtlen Énjét tapasztalja meg a beavatás útján – jelen idejű énjét legyőzvén –, megtalálja Időtlen Égi Asszonyát is, aki valóságos. Apja képére néz; öngúnnyal. Mit szólsz mindezekhez, édesapám?! Vajon azért nem nősültem meg eddig, mert ilyen sokat tudok a szerelemről?! Szünet; csendesen. És az megbocsátható-e, hogy én annak ellenére szívesen prédikálok a szakrális szerelemről, a Dante és a többi nagy megvilágosodott hatalmas és felfoghatatlan élményeiről, hogy én magam nem voltam még képes átélni, amit Dante átélt. Szünet; határozottan. De én mégis biztos vagyok benne, hogy Beatrice létezik, hogy Beatricék léteznek, hogy valóságosak… Biztos vagyok benne, de nekem nincs Beatricém… Mintha kamaszkoromban láttam volna egyszer…

Fel-alá sétál; csendesen, harag nélkül.

Nyugdíjaztak… Mert hozzáfogtam az üdvnek tanához? A geometriám és az Üdvtan, az üdvösség igazi, alapos útjának megtalálása szétválaszthatatlanok: egymás nélkül tulajdonképpen értelmezhetetlenek…

5. kép

Évekkel később. Ugyanott. A berendezés ugyanaz, de a falon Bolyai Farkas és Gauss képe mellett most már ott van az Orbán Róza és a Bolyai János arcképe is.

Megnősültem, hogy legyen kitől elválnom… Jó, mi? Miért nősül az ilyen?

A Róza képe elé áll; felnevet.

Téged nem tehetlek felelőssé semmiért, szerencsétlen fehérnép, aki… Legyint; rövid szünet után ellenségesen. Az az igazság, hogy te mellettem változtál a legelviselhetetlenebb, legmérgesebb nyelvű, a legszentebb dolgokkal is csak mocskolódni tudó fehércseléddé. Rövid szünet után csendesen. De azért néhány évet kibírtál mellettem… És egyetlen vagy a világ összes női közül, aki vállalta, hogy gyereket szüljön nekem. Ne haragudjunk egymásra, amiért nem bírtuk tovább egymás mellett. Szünet; élénken. Az ígéretemet betartom, rövidesen elmegyek hozzád azzal a szerződéssel, amelyet én fogalmaztam meg, de tulajdonképpen önmagam ellen, a te és a gyerekek érdekében, már ma elvinném, hogy megörvendeztesselek vele, de közjegyzőt is kell hogy vigyek magammal, s ez már nehezebb, de mondom, csak napok kérdése. Szünet, majd hidegebben, de semmiképpen sem számonkérő hangsúllyal. Még valamit… Utolsó együtthálásunk után vagy két évvel szültél te egy gyereket, nahát, egy névtelen levél arról értesített engem, hogy azt a gyereket az én nevemre írattad, ne vedd hát rossz néven, ha arra foglak megkérni, hogy írasd a valóságos apja nevére, na, ne haragudj, hogy ezt követelni fogom tőled… Különben ha nehezedre esik, hagyjuk ezt, megmaradhat a nevemen. Rövid szünet, majd szinte kedélyesen. Ezen az utolsó találkozásunkon eldöntjük majd, hogy te hagytál ott engem, vagy én hagytalak ott téged. Már reggel korán felkerekednék, hogy hamar megtudd, mit terveltem ki az érdeketekben, ha nem lenne feltétlenül szükséges a közjegyző is. Rövid szünet; hideg mosollyal. Hogy ez után az egyezségünk után többet nem látogathatsz meg, remélem, téged nem zavar, engem se zavar, hogy ez lesz az utolsó látogatásom, kicsit örvendek is, hogy egy közjegyző társaságában látogatlak meg, de ezt majd nem mondom a szemedbe.

Elfordul a képtől, előrejön, néhány lépés után visszanéz rá.

Hogy egy zsák aranyért sem hálnék többet veled, ezt sem fogom a szemedbe mondani.

Leül az íróasztalhoz; csendesen.

Az nem igaz, hogy az embernek mindegy, hogy őt hagyják ott, vagy ő hagy ott valakit… Furcsa, hogy még akkor sem mindegy, ha a különválást élete legörvendetesebb eseményének tekinti. Szünet; felkacag. Pedig azt hittem, rég túl vagyok én már azon, hogy érdekeljen, ki mit gondol rólam. Magába mélyed; vidáman. Mások véleménye akkor érdekelt volna, ha legfőbb gondom az előléptetésem lett volna. Nézi a képet. Ó, egy asszony sosem bocsátja meg az ő urának a kudarcokat. Asszony csak sikeres férfi mellé való… Ha harmincéves koromban kineveztek volna engem tábornoknak, legjobb feleség lettél volna. Nevetve. Ha világhírű leszek és gazdag, új palotámba beköltözhetsz a gyermekekkel együtt. Szünet; csendesen, harag nélkül. Az asszonyok mindig otthagyták azt, aki üdvtanba mert belefogni… Az Ég valódi fénye elfedte látásom elől a Föld csodás káprázatait, és az asszonyom nem bírta tovább mellettem… Ennyi lenne a titka magánéletem kudarcának?

Feláll, sétálni kezd fel-alá; egyre zaklatottabban.

Az a titka magánéletem kudarcának, ami „tudósi” életem kudarcának! Az utat keresem… Az utat, mely az Ég Kapuja felé vezet. Melyen nem egyedül akarok haladni. S hogy mindenki ráléphessen, aki elszánta magát önmaga legyőzésére – a tér legyőzésére! –, megteremtem a valóságosnál valóságosabb világ megismerésének a feltételeit… Ó, felfoghatatlan az Appendix és az Üdvtan összhangzata? Nem biztos, ó, nem biztos… Semmiből egy új, más világot teremtettem… E kinyilatkoztatásomat a legkönnyebb félreérteni, félremagyarázni. És én ezen nem is csodálkozom… Nemcsak azt nyilatkoztatom ki, hogy új geometriai rendszert teremtettem. De nem is arról van szó, hogy új valóságot… Azt akartam elmondani, hogy másképpen látom a világot, mint kortársaim, mint apám, mint Gauss, mint tiszttársaim… De kortársaim nem értettek meg… Nem tudják felfogni a kortársaim azt sem, amit a Tér legfontosabb titkairól írtam. Felkap egy papírlapot az íróasztalról; olvas. „A tér tudománya pedig mégiscsak elég szép marad. Éppen a dolog természetében rejlik, hogy ez logikai következtetések útján nem ismerhető fel, csak a közvetlen szemlélet alapján. Sőt még az angyalok számára is hozzáférhetetlen marad, ha közvetlenül ki nem tapasztalják. Csak egyetlen olyan lény van, kinek szemlélete előtt az egész természet nyitva áll: Isten, a tér mestere.” Legsúlyosabb gondom: a teremtéskor Isten mint a Tér mestere tökéletest alkotott, de a Teret – sem az Égi Teret, sem az e világi teret – az én századom embere már nem tudja felfogni, így nem tudja felfogni az élet értelmét. Ami a könnyen érzékelhető tér, az e világi tér legyőzése. Azaz az Égi Tér megtapasztalása… A tér legyőzése. A tér és az idő legyőzése. Szünet; higgadtan. A tér legyőzése a geometriában könnyű, de az ember valódivá válásának elérése sem más, mint a tér és az idő legyőzése, mégedig úgy, ahogyan a Hegyi Beszéd is megvilágosítja: az embernek, ha üdvözülni akar, akkor be kell lépnie a Szűk Kapun, aztán el kell indulnia a Keskeny Úton, az Úr Jézus Útján. De a szűk kapun csak az léphet be, aki a teret és az időt legyőzi… És miért nehéz minderről az én századomban beszélni? Mert e század embere nem képes megkülönböztetni a jelen idejű ént és az Időtlen Ént. A jelenben az én időben és térben létezik, látását, érzékelését az idő és a tér meghatározza, az Időtlen Én világából semmit sem lát, ha a valódi látás képességének megszerzése érdekében nem győzi le még önmagát is. Alapkérdéssé vált tehát számomra, hogy tulajdonképpen mit jelent az embernek önmagát legyőzni. Azaz mit jelent az embernek a teret és az időt legyőzni. Ó, az idő és a tér legyőzése nem többet és nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy létezésünk középpontját földi létünkben is áthelyezzük Időtlen Énünk középpontjába. Szünet; kiabálni kezd. Nem önmagamnak írok! De kortársaim nem értenek! Szünet; csendesen. Nem, nem csodálkozom azon, hogy nem értenek… Hát ki vagyok én? Én vagyok maga az anakronizmus… Hogy érthetné meg a mai ember az én gondolataimat, magatartásomat, ha nem tudja már felfogni az archaikus hierarchia és a hivatalos hierarchia közti hatalmas különbséget… Ha nem tudja felfogni, mit jelent az archaikus hierarchia bűvöletében élni… Én vagyok az, aki az archaikus hierarchia bűvöletében él… Már ifjúkoromban, már gyermekkoromban az archaikus hierarchia bűvöletében éltem. Szünet; élénkebben. A történelem egyik legnagyobb titkáról beszélek! Arról, hogy két hierarchia létezik a ritka pillanatoktól, évezredenkénti évtizedektől eltekintve: a hivatalos hierarchia és az archaikus hierarchia. Szónokol. Ma a hivatalos hierarchia csúcsán V. Ferdinánd király áll, a valódibb, az archaikus hierarchia csúcsán pedig Széchenyi István! Felnevet. Vagy Bolyai János? Öngúnnyal. Ó, én főt hajtva tudomásul vettem volna, hogy az archaikus, a rejtőzködő hierarchia csúcsán Széchenyi István áll, de új keletű nagy magányomban önmagamat képzelem az archaikus hierarchia csúcsára? Nevetgél. Ó, a hierarchia csúcsára legelőbb természetesen édesatyámat helyeztem. Aztán letaszítottam mint méltatlant… Igen, ő méltatlanná vált, mert a hivatalos hierarchiát fogadja el, és azt szeretné, ha fia méltó helyet foglalna el e hierarchiában! Ó, atyám azt szeretné, ha fia a Gauss nyomdokain járna. Én viszont nem tartom méltónak ezt az utat. Sosem arról volt szó, hogy nem tudnék járni rajta! Rálépni sem akarok! Szünet; vidáman. És ennek igen egyszerű a titka! Engedelmeskedni én már csak Istennek tudok. Nem felfoghatatlan, nem rendkívüli, hogy én úgy élek, mint aki csak Istennek tartozik engedelmeskedni… Ó, embernek is szívesen engedelmeskednék! Annak az embernek, aki az archaikus hierarchiában nyilvánvalóan fölöttem áll. Széchenyi Istvánnak, ha szólítana. Szünet; komolyan. Érthetetlen, hogy nem tettem semmit, az égvilágon semmit a karrierem érdekében? Szünet; csendesen. Lehet, hogy nem is érdem, de tény: nem érdekel a karrier. A főcél érdekel. A főcél természetesen az üdv elérése. A legfontosabb: az ember csak önmaga legyőzése által üdvözülhet, de csak akkor győzheti le önmagát, ha létezésének középpontját földi létében is képes áthelyezni Időtlen Énje középpontjába, ami viszont elképzelhetetlen a tér legyőzése nélkül. Az Üdvtan központi kérdése is az tehát, ami a Geometriámé: a tér legyőzése.

Leül a földre; csendesen.

Tulajdonképpen csak azt nem képesek nekem megbocsátani, hogy megkövetelem embertársaimtól is, amit önmagamtól: győzze le önmagát… Nem képesek megbocsátani?… De hát megérdemelném, hogy szeressenek, tiszteljenek?… Persze… Már a geometriámmal kiérdemeltem. Vidáman. Eukleidész, segíthetnél felhívni munkáimra a figyelmet!… Kötelességed is felelni hívásomra, hisz azon a kis küzdőtéren, a geometriáén legyőztelek… Eukleidész, nagy geométer, két évezreden át nem győzött le senki, nekem adatott meg, hogy legyőzvén téged, elvegyem matematikusi királyságod felét… Óriás matematikus vagy te, Eukleidész, de ugye te sem a matematikát meg matematikusi sikereidet tartottad legfontosabbnak… Szeretted volna ugye az embert is megoldani, megjavítani, helyreállítani… Hirtelen indulatosan. Nem mint el nem ismert matematikus szólítottalak meg, Eukleidész… Matematika! Nem a matematikára van az embernek szüksége, legalábbis nem arra, amit a mai ember matematikának hisz! Meg nem arra, amit a mai matematikusok, a Gaussok matematikának képzelnek… Századunk öntelt tudósaira néz a sátán, és röhög! Fáradtan. Zenét akarok, pihentető zenét, a megnyugvásom zenéjét akarom.

Feláll, feszülten figyel; csendesen, majd fanatikusan.

Megnyugtató zenét akarok hallgatni… Olyan zenét, amely legyőzi indulataimat, vágyaimat… Legalább húszpercnyi ilyen zene kell egynapi megnyugváshoz… Hallgatni akarom… Valódit… Nem akarok gondolni semmire, hallgatni akarom a legszebb, legigazabb zenét, a megnyugvás zenéjét akarom hallgatni! Naponta legalább háromszor csak azért is a zenék zenéjét hallgatom, csak azért is… Akarom, nagyon akarom, semmi mást nem akarok már! Szünet; megnyugodva. Az embernek csak figyelve kell figyelnie, hallgatva kell hallgatnia, és olyan zenét hall, amely a legnagyobb boldogsággal, magával a megnyugvással ajándékozza meg… Azt hiszem, nincs szükség zeneszerzőkre; mindenkinek az önmaga által szerzett zenére van szüksége, a mindenki más számára érthetetlen zenére! Feszülten figyel. Suttog. Mindent jelentő mondat, varázslatos mondat, embert megoldható egyenletbe egyszerűsítő mondat, embert igaz emberré bonyolító mondat: az ember akkor ember, ha összes választási lehetőségei közül mindig a legnehezebbet választja… Igen, az ember akkor ember, ha összes választási lehetőségei közül mindig a legnehezebbet választja. És abnormálissá válik, mert születésétől haláláig minden alkalommal azt választja, ami könnyebb. Nem válhat normálissá, igazán emberré, mert alkalma sincs megtudni, hogy mit jelent mindig a nehezebbet választani…

6. kép

Ugyanott, egy év múlva. 1848. Mámorban.

Ó, áldott legyen ez az esztendő! Áldott legyen az én népem! A világtörténelem legszebb küzdelmét vállalja! A legszebb küzdelmet a szakrális királyságért. Igen, a szakrális királyságért. A királyságért, ahol nem érvényesek a tér és az idő korlátai. Miképpen kezdődött? Nemzetem méltó képviselői rádöbbentek arra, hogy a király nem valódi király – nem Isten akarata szerint uralkodik és csak hazudja, hogy Isten kegyelméből –, s hogy a szellemi központok, a szakrális király és a szakrális királyság rejtőzködnek, azaz nem Krisztus útján jár az emberiség… A nagy kérdések: mit jelent most és itt, nálunk a hűség, a szakralitás, a királyság?… Ó, az én nemzetem már csak valódi királynak engedelmeskedne!… Valódi királynak, szakrális királynak… Aki… Aki Híd a földi és az égi világ között! Ő az, aki képes méltóképpen fenntartani a kapcsolatot az Égi Világgal. Méltóságát megalapozhatja a származás, de nem feltétlenül, mert ami nélkülözhetetlen, az beavatásának sikeressége… Igen, a beavatás az, ami „megteremti a szakrális fejedelmet.”… Ó, a szakrális király, a valódi király nemcsak Isten akarata szerint uralkodik, de Isten védettjeként is. Sokan ezért nevezik Isten kiválasztottjának. És ezért tekintik legyőzhetetlennek, sőt halhatatlannak. Igen, abban is hittel hittek a régiek, hogy emberi kéz, emberi kézben levő fegyver a szakrális királyt nem tudja megsemmisíteni. Ha megsemmisíthető, akkor nem igazi. Milyen próbákat kellett kiállnia, ha megkövetelték? Kiéheztetett oroszlánnal kellett például megküzdenie, és akármennyire hihetetlen, oroszlán valódi királyt nem támadott meg soha… A lényeg: Istenítéletnek kell alávetnie magát a szakrális királynak, mert ha a király igazi és nem hamis, akkor az Élő Égi Igazság minden körülményben megvédelmezi… Suttogva. Az Igazság… Élő, Égi Igazság? Kit választana Ő ki?… Ki lenne méltó? Ki? Széchenyi István?… Vagy talán Bolyai János?… Ó, nem a komolytalankodásnak van most itt az ideje!

7. kép

Ugyanott, fél év múlva. Fel-alá rohangál; kétségbeesetten.

Át akartam venni negyvenezer szabadságharcos vezetését!… Negyvenezer katonával rendelkezett a haditanács, amely visszautasította az ajánlatomat… Azt a negyvenezer honvédet nem lett volna szabad várostromra fogni, a várakat egyelőre hagyni kellett volna… Amikor megértettem a haditervüket, amelyet alig voltam képes megérteni, annyira együgyű haditerv volt: azt a nagy sereget egyetlen vár, elég jelentéktelen váracska elfoglalására akarták bevetni… Kiabál. Hiába figyelmeztettem őket, hogy vegyék tekintetbe az ellenség csapatösszevonásait, különben bekerítik, majd szétverik szép seregünket! Elkeseredésemben követelni kezdtem, hogy adják át nekem a hadvezetést… Nem adták át! Ó, ha nem követelem, ha bölcsen hallgatok, talán átadják! Szünet; csendesen. Minden úgy történt, ahogy megjósoltam… A szerencsétlenek negyvenezer főnyi sereget hagytak bekeríteni, csodákat lehetett volna véghezvinni negyvenezer honvéddel. Én nem kellettem nekik. Miért nem kellettem nekik?!

Az íróasztalhoz megy, leül; magába mélyed.

Vesztésre állunk?! Ha vesztésre állunk, indulnom kell, akkor azonnal indulnom kell. Szünet; vidáman. Levelet írok Kossuth Lajosnak… Hátha megérti, kire van szüksége honvédségünknek!

8. kép

Ugyanott, egy év múlva. Csendesen.

Vége… Honvédő háborúnk vereséggel végződött… Kossuth nem válaszolt a levelemre… Mikor válaszolt volna? Menekülés közben? Kiabál. Ki ez a Ferenc József?! Senki kedvéért nem hazudom azt, hogy elismerem uralkodónak Ferenc Józsefet… Aki magyar elismeri, az hazaáruló. Ki tekinthetné ezt királynak?! Suttogva. Az Igazság… Élő, Égi Igazság? Ó, most már csak azért kellene imádkoznom, hogy Igazság-Isten felvegye velem a kapcsolatot… Ha felvenné? Menekülnének az én országomból a sátáni győztesek koldusként. Meg nem történtté válna a világosi fegyverletétel. Meg nem történtté válna a magyar alkotmány felszámolása. Átvenné ismét a hatalmat Magyarországon a Szent Korona… És uralkodna egészen addig, míg meg nem jelenik a színen egy valódi szakrális király!

Elhalványul, majd felerősödik a fény. Gyertyákat gyújt.

Mi a titka az aradi 13-nak, mi a titka a magyar szabadságharc nem magyar hőseinek, mártírjainak? Mi magatartásukban a rendkívüli? Rendkívüli, miért rendkívüli? Hűségesek voltak – mégpedig Istenhez. Ó, aki még tudta a nagy háború kezdetén, mit jelent a hűség, a magyar oldalra állt akkor is, ha nem volt magyar. Ennyi a titok. Szünet. Ki a hűséges? Aki képtelen megtagadni Istent. Hűséges az, aki felismeri a törvényekben, a parancsokban Isten akaratát, aki így engedelmeskedni csak Istennek engedelmeskedik. De kérdezem: valóban csak Istent illeti meg a hűség, vagy a királyt is? A királyt is, ha a király Isten akaratát közvetíti, azaz valódi szakrális király. Ha pedig a király nem szakrális uralkodó, akkor a hűség a Szent Koronának szól. Ferenc Józsefet bizonnyal zsenge kora akadályozta meg abban, hogy ezt felfogja. Szívesen figyelmeztetném arra, hogy milyen próbákat kell kiállania egy szakrális királynak. Ó, a régesrégi törvények szerint a királygyilkosság nem is számított bűnnek. Hittek benne, hogy az igazi királyt nem lehet megölni. Szünet; indulatosan. Király? De hiszen ez a tacskó nemcsak hogy igazi királynak nem nevezhető, de hamisnak se… Hát mikor koronáztuk ezt meg? Ha továbbra is hangoztatják azt a képtelenséget, hogy ez a Ferenc József nevű fickó magyar király, próbát teszek. És ha kardomnak egyetlen suhintásával nem leszek képes fejét elválasztani törzsétől, ám legyen: legyen ő az uralkodónk… A meg nem választott uralkodó így, e próbát sikeresen kiállván, valóban törvényes uralkodó lesz. Szünet, majd csendesen. Nem akartam ma másról beszélni, mint arról, hogy mi a hűség.

9. kép

Ugyanott, néhány évvel később. Fel-alá sétál. A Róza képéhez megy. Hosszú ideig nézi a képet.

Kár, hogy el kellett válnom… Vagy nem kár? Teáltalad én nem találhattam meg a Fénybe öltözött Asszonyt, az Időtlen és Fényből való Égi Asszonyomat, ki az én másik felem, Beatricém, de nem azért, mert alkalmatlan voltál, hanem azért, mert én vagyok alkalmatlan… Én tudva tudom, hogy csak az találhatja meg az Időtlen Égi Asszonyt, aki előbb megtalálta saját Időtlen Énjét. De én nem találtam meg… Én tudva tudom, hogy aki létezésének középpontját földi létében is áthelyezi Időtlen Énje középpontjába, az valóban azzal az Időtlen Égi Asszonnyal találkozhat, aki az ő másik fele, de nekem nem sikerült áthelyeznem e földi létben létezésem középpontját Időtlen Énem középpontjába… Én Eukleidész méltó követője vagyok, de Dantét hiába próbálom meg követni… Csak tudós vagyok és nem szent… Jogom se lenne talán a szakrális szerelemről beszélni… Igen, én kamaszkoromban… Én méltatlanná váltam… A kegyelmi állapotot nemcsak hogy meg se köszöntem, de tudomásul se vettem…

Leül a földre; zaklatottan.

Kamaszkoromban, ó, emlékszem rá, hogyne emlékeznék rá, Őrá, a fénybe öltözött asszonyra, aki eloszlatta félelmeimet, szorongásaimat… Ó, ismertem is meg nem is, de világított, valamit megvilágított… Ó, a legnagyobb titkot világosította meg, mégis elfelejtettem… Szerelmes férfiként néha eszembe jutott?… Amikor azonosítottam öntudatlanul?… Mintha valóban azonosítottam volna néha… Ilyenkor „öltözött fénybe” a földi asszony? Ilyenkor nem csodálkoztam volna, ha földi asszonyom fénybe öltözése után fölemelkedett volna és beleolvadt volna a csillagos ég aranyába?… De jaj, kamaszkori szerelemélményemet később szégyelltem, büszkeségnek büszkeségével kellett volna emlékeznem rá, de én szégyelltem… Jött felém – ó, mintha varázserdőből lépett volna ki! –, jött felém Időtlen Égi Asszony, ó, a csoda oly nyilvánvaló volt, hogy soha semmi nem volt nyilvánvalóbb: különös fény árasztotta el a helyet, ahol megpillantanom megadatott, de rövidesen tovaszállt fénybe öltözötten a házak fölött – és én… És én képtelen voltam felfogni, hogy mi történik! Szünet; továbbra is zaklatottan. Ó, az anyag és a fény megkülönböztetésének a képessége… Nem, nem rendkívüli képesség, ha kamaszkoromban még nekem is megadatott… Ó, az anyagot és a fényt megkülönböztetjük akarva-akaratlan, mégpedig mindennapjainkban is… És mindenben: emberben és természetben. Tettben, szépségben, asszonyban… Minden nagy vállalásban, de a legszelídebb mosolyban is… Igen, igen, mintha mindig is bizonyos lettem volna én is abban, felnőttkoromban is, nemcsak kamaszkoromban, hogy a valóságosabb valóság Fény-valóság. Hogy ez az igazibb valóság… Kerestem is, bizonnyal kerestem is… De öntudatlanul és nem tudatosan… Igen, biztosan így van: mindenütt és mindenkiben felismerjük a fényt: ez határozza meg a vonzódásainkat. Önmagunkban is megkülönböztetjük, fel is ismerjük… Ámde ha nem tudatosan keressük önmagunkban, akkor szétválasztását nem készítjük elő. Szünet; suttogva. Ó, a bizonyosság az én életemben is ott volt, és én hagytam, hogy homályosodjon, elhomályosodjon… Pedig gyakran láttam fénybe öltözöttnek, fény-asszonynak szerelmemet… És nem mertem felismerni, hogy Beatricét, az én valóságos Beatricémet tükrözi vissza… Láttam, igen, én is láttam fénybe öltözöttnek szerelmeimet, sokszor jelenlétükben, sokszor távollétükben… Sokszor azt is éreztem, hogy távollétében valóságosabb a szerelmem jelenléte… És vajon emiatt bizonytalanodtam el?… Ahelyett, hogy megnyugtatott volna engem, hogy különleges, a megszokott fényhez nem hasonlítható fény jelenlétét tapasztalhatom meg… Ó, olyan képességről beszélek, amelyet elsorvasztottam magamban… Felnőtté válván veszítettem el a látás képességét?… Igen, így történt, csak így történhetett… Kamaszkoromban még felismertem az erdő sötétjét eloszlató Fény-Asszonyt, az én Beatricémet… Ha valóban Őt láttam, akkor arról van szó, arról van szó, arról van szó bizony, nem másról, mint arról, hogy a férfikorom közeledtével sorvadni kezdett az a képességem, amelyet képtelen voltam megbecsülni… Áldottnak kellett volna neveznem, de én fel sem ismertem! Meg sem neveztem, fel sem ismertem, de megtagadtam!… Férfikorom: alásüllyedés az anyagba?… Alásüllyedés az anyagba… Ez bizony a felnőtté válás nagy veszélye, és én e veszéllyel nem néztem méltóképpen szembe… Ó, kamaszkoromban nagyon gyakran éreztem – és szégyelltem, igen, szégyelltem, hogy érzem –, szégyelltem, hogy társaságban nem tudok feloldódni… Ó, annyira nem tudtam feloldódni, hogy környezetembéliek is észlelték különös zárkózottságomat, meg is szóltak ezért, ki is csúfoltak, meg is szégyenítettek… Én pedig nem találtam a méltó választ környezetem kihívására, mert nem tudtam, hogy a bennem fölösen jelen lévő fény az, ami zavarja a környezetemet… És zavart aztán engem magamat is… Igen, igyekeztem fejem tetejéig alámerülni az anyagiban, a fénytelenben… Ó, sikerrel hajtottam végre a fordított műveletet: a fényt változtattam anyaggá, holott az állt volna érdekemben, hogy növekedjék, elhatalmasodjék bennem a fény. Ó, nem voltam képes felfogni, hogy a szakrális szerelem mit jelent. Nem voltam képes felfogni, mit jelent Időtlen Énünk és Időtlen Égi Asszonyunk megtalálása… Hogy az egységet állíthatjuk helyre Önmagunkban… Nem tudtam, ó, jaj, nem tudtam, hogy a szakrális szerelem kegyelmi állapot… És a legnagyobb kegyelmi állapotért bizony nemcsak hogy nem mondtam méltóképpen köszönetet, de fel sem ismertem… Igen, a Fény valóságos jelenlétét nem fogtam fel, és – mintegy „ellenalkimistaként” – mindent elkövettem, hogy a bennem meglévő szellemit: a romolhatatlan és halhatatlan Fényt mulandó Anyaggá változtassam… Nem tudatosan tettem, ó nem. Nem óhajtottam megsemmisíteni Fény-Önmagamnak azt a részét, amely jelen idejű létezésemben is jelen volt, bizony nem óhajtottam megsemmisíteni, de megsemmisítettem… Igen, mindent elkövettem, hogy megsemmisítsem, mert egyedüli valóságnak a mulandó anyagi valóságot tekintettem. Így volt! Szünet; kiabálva. Nem igaz! Nem sikerült fejem tetejéig alámerülni az anyagiban, a fénytelenben! Nem sikerült… Nem sikerült! Nem rajtam múlott, de nem sikerült! Látásom elhomályosult, de megmenekültem… Kinek, minek köszönhetem?! Hosszú szünet; csendesen. Írjak erről az Üdvtanomba egy fejezetet?

Feláll, előrejön; ingerülten.

Nem, nem írok többet erről se! Minek?! Nem kell az embereknek egyetlen gondolatom se, még a geometriám se… Szerencsétlen környezetembélieket, városom lakóit mindazonáltal most illendőképpen felmentem. Azért vesznek engem semmibe, mert nem tudják nekem megbocsátani, hogy negyvenkilencben nem haltam hősi halált… Hát mit válaszoljak nekik? Hogy nem engedtek hősi halált halnom? Mondjam nekik, hogy vonják felelősségre azokat, akik nem engedték, hogy hősi halált haljak… Hogy mondjam el mindezt nekik? Menjek most oda mindenkihez, mindenkihez külön-külön, és próbáljam megmagyarázni, hogy nekem nem volt szerencsém, nem adatott meg nekem a hősi halál lehetősége…

10. kép

Ugyanott, fél évtizeddel később. 1859. A földön, az íróasztalon, a heverőn és a székeken szétszórtan vagy halmokban, rendezetlenül, illetve rendezetten rengeteg, több mázsányi kézirat. A heverő mellett most már ott éktelenkedik egy kb. százliteres közönséges dézsa is.

A szín közepén ül a földön. Hirtelen feláll, fellép a legnagyobb kézirathalomra. Kiabál.

Emeljék fel a nyugdíjamat! Ki akarom nyomtatni ezt a rengeteg kéziratot. A kiadásához sok pénz kell, emeljék fel a nyugdíjamat! Ezekben a papírokban az ember megmentése van!… Legalább húsz kötet lesz. Húsz kötet kinyomtatásához rengeteg pénz kell. A geometriai munkám hiába jelent meg, hiába oldottam meg benne a geometria évezredeken át megoldhatatlannak tűnő problémáját, nem jövedelmezett semmit, máshonnan kell hát pénzt szereznem! Az nem elég, ha felemelik a nyugdíjamat! Nevezzenek ki királyi tanácsosnak, ha a tanácsosi cím pénzzel jár!

Dúdolva „koszorúzni” kezdi, papírszeletkéket aggatva rájuk, a Gauss-képet, a kardot és a hegedűt. Éneklő hangsúllyal.

Meghoztam minden idők egyik legjelentősebb döntését! Nem kisebb dolgot döntöttem el, mint azt, hogy megkoszorúzom századunk legnagyobb matematikusának, Karl Friedrich Gauss-nak a képét, valamint ugyanezen század legjelentősebb tárgyait, a kardomat és a hegedűmet… Díszítették eddig is szobám falát, hát díszítsék még szebben… Hát ha eldöntöttem, hajtsam akkor végre méltóképpen… Az utókorra vár a nagy feladat, hogy felmérve életemet, megállapítsa: a kard vagy a hegedű vagy a matematika segítségével válhattam volna nagyobb biztonsággal századom legsikeresebb emberévé! Rövid szünet után nagyon csendesen. Mindegy, hogy melyikkel, akármelyikkel, valamelyikkel…

A „koszorúzáshoz” újabb papírlapokat vesz fel, szeletekre tépi őket; az egyik papírlapba beleolvas; nevetgélve.

Ezek a képletek gépagy megépítését teszik lehetővé, úgy bizony… Ha sikerhajhász mérnökök képesek lennének megérteni e képleteket, akkor néhány évtized múlva már meg is építenék az első gépagyat, az emberi agynál ezerszer, tízezerszer, százezerszer gyorsabban működő gépagyat… Örömünnepet ülne az emberiség, s az örömünnepnek én lennék a főszereplője… Csak én tudnám, hogy nincs mit ünnepelni. Mert a gépagyat nem arra használnák, amire kell… Az emberek elfelejtenének gondolkozni. Sőt, elfelejtenének méltóképpen imádkozni… Még messzebb kerülnének Istentől… Ám engem imádnának mint hatalmas, győzedelmes feltalálót. Kiabál. Készülj fel, ember, az imádatomra, minden vágyaim kiszolgálására! Felnevet. Nem kell. Nem kell az emberek imádata. Szünet, lázasan. De kell! Uralkodni fogok itt a Földön! Politikusként, matematikusként, katonaként? Mivel kezdjem?… Ó, nem a töprengésnek van most itt az ideje. Kedvem most ahhoz van, hogy folytassam, amit elkezdtem. A koszorúzáshoz van nagy kedvem. Bár még nem fogtam fel, mi a valódi jelentősége ennek a koszorúzásnak! Újrakezdéshez gyűjtöm az erőt, vagy a végleges búcsúhoz földi céloktól? Majd kiderül… A mai napra nem tűzök ki magam elé más feladatot, mint a méltó koszorúzás méltó folytatását. Éneklő hangsúllyal. Annyi nekem ma a gondom, hogy szépen megkoszorúzzak mindent, amit meg kell koszorúznom… És mindenkit, akit meg kell koszorúznom! Nincs más feladatom, nincs bizony! Szünet, majd groteszk kacagással. Elég szépen megkoszorúztalak titeket?! Kiabálva. Véget ért hát a világ legnagyobb koszorúzási ünnepsége!

Tovább cicomázza a kéziratokból tépett papírszeletekkel a Gauss képét, valamint a kardot és a hegedűt; eltávolodik tőlük, nézegeti őket. Elmosolyodik. Suttogva.

A kardra valamivel többet kellene hogy tegyek, a kard jobban állt a kezemben, mint a hegedű… Véget ért hát a világ legnagyobb koszorúzási ünnepsége!

Hosszú ideig áll mozdulatlanul, majd apja képéhez megy; nagyon komolyan.

Téged, akit eddig azért nem koszorúztam meg, mert mások se koszorúztak meg, most végre megkoszorúzlak. Mert elsősorban neked köszönhetem, hogy sem diktátor, sem hadvezér, sem világhírű tudós nem lettem. Igen, meg fogom koszorúzni a képedet mint legjobb apáét. De téged másképp foglak megkoszorúzni, téged virággal foglak megkoszorúzni, érted, apám, szedek majd mezei virágokat, a sírodra is viszek… Érted, drága édesatyám, érted? Ó, köszönöm, hogy megmentetted a lelkemet, apám. Köszönöm. Segítségeddel került fölénybe az a Bolyai János, aki szánalmas földi vágyak kielégítésével már nem törődött, s aki az előléptetésért vagy a meggazdagodásért való törtetést is megvetette. Köszönöm, hogy hozzájárultál ahhoz, hogy a Föld csodás káprázatai ne fedhessék el látásom elől teljesen a valódi fényt, az Ég Fényét. Köszönöm, apám, hogy mertél „rossz” apa lenni: eltűrted, hogy fiad alulmaradjon a sikerért: a gazdagságért és hatalomért vívott nemtelen küzdelemben… Hogy apai segítséged az én nagy küzdelmeim idején tudatos volt-e, vagy sem, erre a kérdésre nem tudok válaszolni.

Előrejön, megáll, hosszú ideig áll mozdulatlanul, majd mélységes öniróniával.

A Föld csodás káprázatai nem fedték el látásod elől a valódi fényt, az Ég Fényét, Bolyai János?! És büszke vagy arra is, hogy alulmaradtál a sikerért: a gazdagságért és hatalomért vívott nemtelen küzdelemben… És arra is, hogy nemcsak legnagyobb matematikus, nemcsak legnagyobb párbajozó, nemcsak legnagyobb hegedűs vagy, hanem még a szerelemnek, a szakrális szerelemnek a titkait is te ismered legjobban? Minden eszedbe jut, ami most nem kellene hogy eszedbe jusson, és semmi se jut eszedbe mindabból, ami a mai napon a legfontosabb kellene hogy legyen számodra? Elfelejtetted a legfontosabbat, a levelet, a császári helytartó levelét, minden idők legaljasabb levelét?

Miközben az íróasztalhoz megy és keresgél a fiókban.

Még a Gauss úr képe előtt meg kellett volna koszorúznod, ha már a koszorúzásnál nincs jobb dolgod, de te szebbnél szebb, különösebbnél különösebb gondolatok segítségével hülyévé varázsoltad el magad, hogy a legmegalázóbb levelet elfelejthesd? Nagy teljesítmény, hogy el tudtad felejteni, nagy győzelem, nagyobb ennél nincs is.

Feltűzi a levelet a falra, papírszeletkéket tűzdel köréje, kiabálva.

Megkoszorúztatott hát végre a levél is, amelyben Bolyai János felszólíttatott, hogy jelenjen meg a császári helytartó előtt. A helytartó szárnysegéde, aki a levelet hozta, megbízatott azzal, hogy puhatolózás céljából vagy szadizmusból vagy mit tudom én, hogy még miből, magyarázza meg részletesen Bolyai János nyugdíjas császári-királyi tisztnek, hogy mit akar tőle a nagyérdemű helytartó. Gyűlölettel. Felemelni a nyugdíját vagy teljesen megvonni tőle?! Megköszönni őfelsége nevében Bolyai Jánosnak, hogy negyvennyolc-negyvenkilencben, azokban a jaj de nehéz években hű maradt az uralkodóházhoz? Kitüntetést tűzni a mellére?! És sugalmazni Bolyai Jánosnak, hogy hűségéről újabb és újabb bizonyságokat tegyen?! Ünnepelje Bolyai János is a világosi fegyverletételt a helytartó oldalán a tizedik, az átkozott tizedik évfordulón, mert a tábornok úr ez alkalommal dönti el, a nyugdíjas tisztek közül kinek a nyugdíját emelik fel, kiét nem?… Hadd higgye a világ, hogy Bolyai János is ott van a hazaárulók díszes csordájában! Szünet; csendesen. Az az igazság, hogy valóban elfelejtettem a levelet… Legalább harminc órán át nem gondoltam erre a levélre, harminc egész óra eltelt, és még csak eszembe sem jutott! Töpreng. De bizonyára nem azért tűztem ki a falra ezt a levelet, hogy újra el tudjam felejteni. Szünet; kínlódva. Zenét akarok, pihentető zenét, a megnyugvásom zenéjét akarom.

Leül egy papírhalomra, feszülten figyel; csendesen.

Megnyugtató zenét akarok hallgatni… Suttog. Az ember akkor ember, ha összes választási lehetőségei közül mindig a legnehezebbet választja… Én mindig a nehezebbet választottam.

Hosszú ideig lehajtott fejjel ül, hirtelen feláll, majd nagyon csendesen, enyhe iróniával.

Nincs félreérthetőbb gondolat… Az ember akkor ember, ha összes választási lehetőségei közül mindig a legnehezebbet választja. Ingerülten felkacag. Ki érthetné ezt meg? Szünet; kimérten. Az ember, aki akkor választja a legnehezebbet, ha nincs lehetősége mást választani?… És én most mit fogok választani? A kitüntetést a felemelt nyugdíjjal és a legnagyobb szégyennel vagy az éhhalált? Szünet, fáradtan. Én eddig mindig a nehezebbet választottam. Mindig?

Elkomorodik. A szín előterébe jön, nagyon izgatottan.

Ideje lelepleznem önmagamat, ideje lelepleznem önmagamat… Vajon én mindig a legnehezebbet választottam?… Szükségszerű-e avagy véletlen, hogy én az emberért élőből nem változtam át emberből élővé? Szembe kell néznem a kérdéssel, hogy volt-e az életemnek olyan pillanata, amelyikben átváltozhattam volna. Rövid szünet, majd nagyon komolyan, szinte lélegzetvisszafojtva. Az igazság az, hogy nem volt olyan pillanat. Mert én tulajdonképpen nem is választottam soha a legnehezebbet, csak úgy adódott. Zaklatottan. Én még az új geometria megteremtésének útját sem magam választottam, kisgyermek koromban már elvégeztetett, hogy megküzdök a legyőzhetetlennel. A gyermekkorom egyszerűen eljegyzett a tér tudományával. Lehet, hogy abban a pillanatban, amikor egyszer csak elkapott a legsötétebb bizonytalanság érzése: ámulva döbbentem rá, négyéves ha lehettem, és ámulva döbbentem rá, hogy az ember nincs biztonságban a védelmére épített szobákban, mert a szobákat gyakran tapasztják és meszelik, hogy erősek maradjanak, éppen meszeltek aznap nálunk, s rádöbbentem négyéves létemre, hogy ha a szobák falait tapasztják és meszelik, a falak közelednek egymáshoz; ámde ha a meszelést és tapasztást sokszor megismétlik, és megismétlik, hogy erősek és szépek maradjanak a szobák falai, akkor a szobák egyre kisebbre zsugorodnak, és a vége ennek csak az lehet, döbbentem rá négyéves koromban, hogy a falak egyszer csak összenyomják az embert. És még korábban, hároméves ha lehettem, amikor először gondolkoztam el azon, hogy van-e vége a Földnek, és tisztán láttam magam előtt, hogy ha a Földnek vége is volna, azaz szélei volnának, rajta túl lenni kellene valaminek, ha másnak nem is, legalább üres térnek. Szünet, suttogva. Négyéves koromban már a sinus fogalmával is tisztában voltam valamennyire, ötéves koromban már a legtöbb csillagképet meg tudtam különböztetni… Hát nem újabb bizonyíték ez arra, hogy eljegyzettje voltam már kisgyermek koromban a tér tudományának?… S hogy a geometria után a legfontosabbal: az üdv útjainak keresésével kezdtem foglalkozni, ez sem az én érdemem: ezt sem vállaltam, az ember megmentésének szándéka szinte úgy következett a geometria megmentésének szándékából, mint egyik matematikai képlet a másikból: egymásból levezethetők… Tehát én ezennel mindenféle érdemtől megfosztom magam… És megfosztom magam annak lehetőségétől, hogy könnyűszerrel megnyugodhassak. Annak jogától is megfosztom magam, hogy saját megnyugtató zenémet hallgassam… Egyetlen kijelentéshez maradt meg a jogom: nincsenek érdemeim, mert egyetlen cselekedetemet sem a magam szabad elhatározásából cselekedtem meg… Hát nemcsak a gyermekkorom határozta meg, hogy olyanná váltam, amilyen vagyok. Csodálkozó mosollyal. Lehetséges, hogy van az életemnek egy olyan törvényszerűsége, amely mindent eleve meghatározott? Az határozta meg az életemet, hogy képtelenné váltam olyasmivel foglalkozni, amivel mások is sikeresen foglalkoztak, képtelenné váltam olyan környezetben élni, ahol nem lehettem első?

Leül a földre.

Na, lássuk csak: a hadmérnöki akadémián megmaradhattam, el is végezhettem, mert tanulótársaim között könnyűszerrel első lehettem, hadmérnökként tiszti váll-lapokkal viszont már elviselhetetlenebbé vált számomra az élet, mert feletteseim elsőbbsége elismerésére kötelezett a szolgálati szabályzat, ritkulni kezdett körülöttem a levegő, fulladásos rohamaim lettek, szárazra vetett halként vergődtem, képtelennek bizonyultam egy lóistálló tervrajzát elkészíteni, menekülnöm kellett, menekültem is, és feléledtem újra a geometria évezredeken át megoldhatatlannak tűnő problémájában. Így volt, de hiszen pontosan így volt! Megtaláltam életem meghatározó törvényszerűségét! Milyen egyszerű: katonai feletteseimnek jelentéseket kellett írniuk arról, hogy egy egyszerű istállót képtelen vagyok megtervezni, ellenben Gaussnak, a század legnagyobb matematikusaként emlegetett tudósnak el kellett ismernie, hogy geometriai munkámban óriási jelentőségű dolgokra jöttem rá. Szünet; magába mélyed, majd elmosolyodik. Ó, ennek a meghatározó törvényszerűségnek ismeretében minden világos: hát azért dobtam el magamtól a geometriát is, miután kitártam előtte a rejtett kapukat, mert a geometria olyan egyszerű tudománnyá vált, amellyel most már bárki foglalkozhat… És milyen egyszerű továbbra is: törvényszerű, hogy azonnal az üdvtanba kellett belefognom, az embert megmentő, az Isten Országa felé vezető láthatatlan utat megvilágosító tanba, hiszen az elmúlt századok eseményei igazolják, hogy az ember távolodik Istentől, ahelyett, hogy közeledne Hozzá. Hát mindez napnál világosabb! Szünet, majd vidáman. De ha mindez így van és nem másképpen, akkor bizony valóban megfosztatom minden érdemeimtől. Kellett nekem önvizsgálatot tartani.

Jólesően szétterpeszkedik a kézirathalmokon… Sejtelmesen.

Ó, nem is olyan kellemetlen így, érdemeimtől megfosztottan, de ugyanakkor megkönnyebbülten létezni, gondtalanul, felelőtlenül: megnyugodva abban, hogy miképpen érdemeim sincsenek, felelős sem vagyok semmiért. Felnevet. Ó, a vége az lesz, hogy soha többé semmi ki nem zökkent engem nyugalmamból. Vidáman. Érdemeim ugyan nincsenek, de nem is vagyok felelős semmiért, szükségszerű volt, hogy minden úgy történjen, ahogyan történt, hiába akartam volna én az emberből élni, én csak az emberért élhettem, dönteni nem én döntöttem, egy megváltoztathatatlan törvényszerűség határozott meg mindent. Szünet; csendesen. Remélem, most már életem végéig hűségesen kitart mellettem ez a csodálatos nyugalom. Szünet; suttogva. Zenét akarok hallgatni… A zenehallgatástól nem fosztom meg magam… Miért fosztanám meg? Ha mindent egy megingathatatlan szükségszerűség határozott meg az életemben, akkor érdemeimmel együtt bűneimtől is megszabadíttattam… Minek vezekelnék hát? Zenét hallgatok, csak azért is zenét, a megnyugvásom zenéjét… Az ember akkor ember, ha összes választási lehetőségei közül…

Képtelen folytatni, elkomorodik, feláll; töpreng.

Nincs zene… Meghalt a zene? Kínlódva. Mit is fedeztem fel az előbb? Felfedeztem volna életem meghatározó törvényszerűségét?… Amely megajándékozott a nyugalommal, és elvette érdemeimet?

Sétálni kezd fel-alá.

Ha életem törvényszerűségének felfedezése valóban megajándékozott a nyugalommal, akkor a nyugalom nem ér semmit. Akkor visszakérem az érdemeimet is… Mit számít, hogy újabb törvényszerűséget fedeztem fel, mégpedig életem meghatározó törvényszerűségét? Rekedten felnevet. Eszembe jutott megint a levél. Eszembe jutott a levél, melyben engem fel mertek szólítani, hogy… Mi lenne most, ha engem nem tartana Isten a kegyelmében?! Mi történne most, ha földi vágyak kielégítése volna legfőbb célom? Ha gazdagságot akarnék, ha szeretőket akarnék, ha szolgákat akarnék? Szünet; kiabál. Hiába jutott eszembe a levél! Semmitől sem félek én már. Kísértetektől sem. Nincs olyan démon, aki engem meg merne környékezni. Nem vállalja a vereséget, inkább menekül előlem… Attól sem félek, amit az emberek legrosszabbnak tartanak… Szünet; suttog. De eszembe jutott még valami…

Leakasztja a kardot, suhogtatja… Feszülten.

Karddal én annak idején, amikor még nyitott volt számomra a földi érvényesülés útja, amikor még a geometria megoldhatatlannak látszó kérdéseivel sem foglalkoztam, akkor én karddal, hogy ne kelljen gyámoltalanabb felebarátaim életét kockáztatnom, más bravúros cselekedetekre is kész voltam környezetem elkápráztatására, kovácsoltvas szeget céloztam meg vele, egyetlen csapással pontosan kettőbe szeltem, egyetlen csapással, és sohasem vétettem el.

A kard segítségével kirántja a falból a vasszeget, amelyen előbb a kard függött; izgatottan.

Nem lehetek még most se annyira ügyetlen, hogy ezt a hitvány kovácsoltvas szeget ketté ne szeljem egyetlen csapással.

Keresi, hova verhetné a szeget, az íróasztal lapját találja megfelelőnek, a kard markolatával beveri a szeget, nekirugaszkodik a kampósszeg kettéhasításának, aztán leereszti a kardot. Szánalmasan.

Nem, nem merem. Azt hiszem, félek attól, hogy sikerülni fog.

Újra nekirugaszkodik, rásújt a szegre, a csapás mellésiklik, kiereszti kezéből a kardot, a heverőhöz megy, leül a szélére, nagyon csendesen.

Borzasztó volna, ha sikerül…. Akkor én még ma éjjel alágyújtottam volna ennek a rengeteg papírnak, és elindultam volna az olcsó érvényesülés útján, mit tudom én, hogyan, akárhogyan, mindegy, lehet, hogy a matematika segítségével, lehet, hogy a kard segítségével, ha másként nem ment volna, beálltam volna akár rablógyilkosnak. Rövid szünet; ingerülten. Ha sikerült volna kettéhasítanom a szeget, elhittem volna, hogy mindent elölről kezdhetek – de nem az Ég, hanem a pokol útján… A pokol útján? Nem lehet véletlen, hogy mit koszorúztunk ma meg… A múlt egyáltalán nem magasztos emlékeit… Meg egy lélekgyilkos levelet is megkoszorúztunk… Nagyon fáradtan. Elérkezett az az óra, amelyben nekem dézsám hideg vizébe kell visszavonulnom…

Megindul a dézsa felé, a lehető legfáradtabban.

Ó, milyen keveset tudok… Nem, nem áltatom magam azzal, hogy azt is tudhatom, amit nem én magam tapasztaltam meg… Áldott gyakorlatokkal, meditációval, imával, aszkézissal készíthetjük elő a földi önmagunk legszívósabb gyarlóságaira, a legkonokabb földi hívságokra mérendő megsemmisítő csapást… A Teremtő számára bizony az fontos, legfontosabb, hogy az ember miképpen, milyen színvonalon küzd meg önmagával… Itt a földön folyik a küzdelem, mert itt vannak meg a küzdelemnek a feltételei. Itt van mit legyőzni… A földi lét mindenféle nemtelen, de a gyarló ember számára vonzó hívságait legyőző küzdelemből a legnemesebb energia szabadul fel? Az ember által felismerhetetlen, de az Ég számára nélkülözhetetlen energia? A szeretetből, az önmegtartóztatásból, mindenféle nemes küzdelemből bizonnyal ily energia szabadul fel. Szünet; éneklő hangsúllyal. Ha Bolyai János elfogadja a kitüntetést, az Eget tagadja meg, ha visszautasítja a kitüntetést, elveszíti a nyugdíját és éhen hal. Belemártja a kezét a dézsa vizébe, majd elégedetten. Szoktatom testemet a hideg vízhez is. Belelép a dézsa hideg vizébe. Mire jó a jéghideg víz? A testem szánalmas vágyai a hideg vízben is meghátrálnak, úgy bizony…

Sötét, majd függöny.

A klarinét (Tenora)
Georges Braque (1882–1963) · 1913 · olaj, vászon · Museum of Modern Art, New York

MÁSODIK RÉSZ

1. kép

Ugyanott, néhány nappal később. Bolyai az íróasztal mögött ül. Csendesen.

Milyen érvekkel utasíthatnám vissza a „kitüntetést”? Megírom minden idők legőszintébb és legkülönösebb önéletrajzát. Szünet; felkacag. Az önéletrajzomból azt is megtudják, hogy most én ülhetnék az álkirály trónján mint valódi király! Döbbenjenek csak rá, mennyire kockázatos Bolyai Jánost megalázni!

Komoly arccal felmegy a legnagyobb kézirathalomra, ahonnan méltóságteljesen lenéz, majd nagyon komolyan, szónokolva.

A Bolyaiak nem mástól, mint ama Buétól származnak, aki Szent István második unokatestvére volt, de aki ennek ellenére atyjával, Gyulával és fivérével, Bukuéval együtt királyi rokonuk többszöri felszólítása ellenére régi hitüket nem volt hajlandó megtagadni, hiszen semmi okuk nem volt a nyugati keresztény vallást igazabbnak elismerni, mint a maguk szkíta vallásnak nevezett keleti kereszténységét, annál is inkább, mivel a nyugati rítust és egyházszervezetet kényszeríteni akarták rájuk… Vidáman. A szakrális fejedelmeknek lehetnék hát méltó utóda. Akik… Akik képesek voltak méltóképpen fenntartani a kapcsolatot az Égi Világgal…

Apja képe elé áll, kedélyes fenyegetően.

Ezt az egész királyi rokonságot nem te találtad ki véletlenül utódaid vigasztalására? Ó, nem! Te biztosan hittél benne! Miért voltál te oly fennkölten nagylelkű, ha szegényebb és kiszolgáltatottabb felebarátaid segítségedre szorultak?! Hát a királyi vér miatt! Rövid szünet. S nyilván a királyi vér kergetett téged azokba a már legendákká nőtt kalandokba…

A nézőtér felé fordulva, nagyon vidáman.

Göttingától Vásárhelyig nem volt olyan kocsma, amelynek garázdáit nem ő tanította móresre! Aztán ahogy a nőkkel tudott bánni! Anyámat, aki hét vármegye legszebb eladó lánya volt, egy néhány perces báli szünetben bolondította halálos szerelembe!

Hirtelen elkomorodik, visszafordul apja képe felé.

Vagy nem így volt?! Az igazság az, hogy azok a vendéglői kalandok úgy végződtek, hogy téged dobtak ki az utcára, és hogy nem bolondítottad te halálos szerelembe anyámat, aki nem is volt hét vármegye legszebb eladó lánya; hozzád ment, mert nem volt más, akihez hozzámehetett volna. Nem így van?! Rövid szünet után zaklatottan. Hát nem így van! Az az igazság, hogy kidobtad a vendéglőkből a támadóidat, abban a néhány perces báli szünetben valóban halálos szerelembe bolondítottad anyámat, aki valóban hét vármegye legszebb eladó lánya volt, s csak véletleneken múlott, hogy ebben az országban most nem egy Bolyai nevű király uralkodik. Szünet, suttogva. Nekem most jogom van elhitetni önmagammal, hogy apám a legcsodálatosabb férfi volt, anyám a legszebb nő volt, hogy a legnagyobb királyoknak vagyok egyenes ágon leszármazottja, bármibe jogom van belekapaszkodni, ami erőt ad… Mert velem rettenetes dolog történt: a császári helytartó a világosi fegyverletétel tizedik évfordulóján ki akar tüntetni, fel akarja emelni a nyugdíjamat, és… És meg akarja semmisíteni a becsületemet… Kéri tőlem a szerencsétlen az örökkévalóságot cserében egy hitvány érdemrendért… És hiába mondogatom én, hogy még szerencse, hogy Bolyai János nyugalmazott százados kapott ilyen levelet, aki Istent megtagadni már képtelen: aki Üdvtanon dolgozik, s nem azon, hogy még saját üdvével is szembeforduljon, hiába van minden így és nem másképpen, az a tény nem eltagadható, hogy a levél a mai napon megint eszembe jutott, miképpen az a tény sem, hogy a helytartó szárnysegéde bármelyik pillanatban megérkezhet a válaszomért. Szünet; csendesebben. Ó, nem, nem attól félek, hogy elfogadom a kitüntetést, attól félek, attól… Rövid szünet; sejtelmesen. Attól félek, hogy önmagamnak is válaszolok… Attól félek, hogy olyan lelkiállapotba kerülök, amelyben alágyújtok a kézirataimnak, pillanatok alatt megsemmisítvén azt, aminek a megalkotásához húsz kemény évre volt szükség!

Megsimogatja apja és egykori asszonya képét.

Adjatok ti is erőt nekem: legyen erőm ellenállni a kísértésnek: ne égessem el két évtized munkáját… Apám, te mindig erőt adtál nekem, mindig jóra tanítottál: most is segíts meg… Imádkozz érettem…

A Róza képe elé áll.

Te is az légy, aki erőt ad nekem. Szünet; kínlódva. Hogy erősítsem irántam való jóindulatodat, beismerem, mily sokkal tartozom máris neked… Mert az voltál te, aki vállalta mellettem a legmagányabb magányt… Az voltál te, aki látta, hogy görnyed valami alatt a vállam, mégis mellém állt. Rövid szünet. Tudod, mire voltál te képes? Jöttél felém, és egyre szépültél, ahogy közeledtél, csak azért szépültél, mert láttál engem, és mert közeledtél felém… Szünet; suttogva. Közeledtél és szépültél, s vállamon a súlyos terhek pihekönnyűvé váltak… Elkomorodik. Közeledtél, és szépültél egyre, de én fel sem fogtam, hogy csoda történik, s méltó válaszul te csúnyulni kezdtél, csúnyultál egyre, és lassan-lassan minden asszonyi, minden emberi kiveszett belőled, szerencsétlen fehérnép.

Leül egy kéziratcsomó tetejére, hosszú ideig ül mozdulatlanul, majd nagyon csendesen.

Ha megsemmisítem a kézirataimat, akkor az azt is jelenti, hogy már sajnálom, hogy nem léptem a Gauss nyomdokaiba… Azt is jelenti, hogy már sajnálom, hogy negyedszázadon át nem én voltam a föld legsikeresebb férfiúja, legnagyobb kedvence és leggátlástalanabb kihasználója az asszonyoknak, nem én lettem a legnépszerűbb Senki, akit látni meghatódva jönnének az Isten helyett embert imádó emberek. Hangosabban. Ha valóban megsemmisítem a kézirataimat, akkor az azt is jelenti, hogy már sajnálom, hogy nem álltam be azok csordájába, akik nem az emberért élnek, hanem az emberből… Azok csordájába, akik mindig a könnyebbet választják a nehezebb helyett…

Rövid szünet után feláll, sétálni kezd fel-alá.

Nem égetek el semmit, de a méltó válaszlevelet megírom… E levélben felfedem a titkot, hogy negyvennyolc októberében mit akartam elkövetni a törvényszegő, tehát rebellis császár ellen. Hogy át akartam venni negyvenezer szabadságharcos vezetését… Győzelemre vezettem volna őket!… Visszautasítottak!

A kéziratok közé ül, feszülten figyel, majd ismét „zenét hallgat”.

Ki kellene vánszorognom az utcára, és fel kellene pingálnom a falakra, hogy mi teszi normálissá az embert, mert nagyon egyszerű, egyetlen mondatban kifejezhető, bár a nagyon egyszerű gondolatokat mindig nehezen értették meg. Ennyi az egész: az ember akkor ember, ha összes választási lehetőségei közül mindig a legnehezebbet választja. Rövid szünet. Fiatalon és vidáman, ha kimentem az utcára, mosolyogva néztek utánam az emberek, és suttogtak, hogy ez győzött le mindenkit a kardvívásban, ezt szereti az a lány, akiről mindenki azt hitte, legyőzhetetlen, ez győzte le az euklideszinek nevezett geometriát… Nem, ezt nem mondták, fogalmuk sem volt az embereknek a matematikáról, ne is legyen fogalmuk, nagyon kisszerű dolog a matematika, hisz ami egyedül lényeges, az kifejezhető egyetlen mondattal: ember, válaszd mindig a legnehezebbet.

Ingerülten felkacag; feláll.

Kifejezni kifejezhető egyetlen mondattal, de senki nem érti meg. Mindenki félreérti. Irónikusan. Csak az nem érti félre ezt a végtelenül egyszerű gondolatot, akinek eleve ez határozta meg az életét. Szünet; szinte jókedvűen. Mások miket érthetnek azon, hogy válaszd mindig a legnehezebbet, ahelyett, hogy valóban megértenék? Azt is érthetik belőle, hogy ha lehet választani a vereség és a győzelem között, akkor a vereséget kell választani. Hosszabb szünet; suttogva. Pedig a legnagyobb győzelem a legnehezebb választása… Legnehezebb a Fény Hídjára feljutni egyetlen ugrással… Ez a legnehezebb… Ez a legnehezebb. Szünet. Aki mindig a könnyebbet választja a nehezebb helyett, az mi által ember? Mi teszi őt emberré? Mi életének értelme? Mi lesz vele a földi egyperclét után? Szünet; suttog. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ne vonjam le a legfélelmetesebb következtetéseket… Nincs, nincs jogom úgy tenni, mintha nem látnám a legfélelmetesebb következtetéseket…

A Gauss-kép felé fordul; nagyon csendesen.

Gauss, te megkoszorúzott, félreértettem a kettőnk viszonyát… S e félreértés bizony további félreértésekre adott okot.

A kép elé áll.

Egyáltalán nem lényeges az, te matematikuskirály, hogy te féltél tőlem, nehogy miattam levegyék fejedről a koronát, csak az lényeges… Csak az félelmetes, hogy a küzdelem közöttünk nem szűnt meg a haláloddal… Nem találok szavakat, amelyekkel kifejezhetném ennek a küz delemnek a lényegét… Ennek a küzdelemnek természetesen nem sok köze van a matematikához, s még csak fel sem merül ebben a küzdelemben, hogy kettőnk közül ki a nagyobb matematikus. Ennek a küzdelemnek a célja persze hogy az, ami minden nagy küzdelem célja: az ember létezése értelmének a visszaadása… Az ember visszavezetése a paradicsomba… Nincs más tan, csak az üdvnek tana, és nincs más cél, mint az üdv elérése… Az ember vagy összeszedi magát, és képessé válik végrehajtani az elképzelhetetlenül nagy ugrást, vagy léte értelmét veszti… Ha te győzöl, az ember sorsa megpecsételtetett…

Megfordul, leül a földre; komor arckifejezéssel.

Világos, hogy ennek a küzdelemnek a legmélyén az van, hogy valamiből élni vagy valamiért élni, de nem egyszerűen úgy, hogy a mindig valamiből és sohasem valamiért élő megkoronázott, megkoszorúzott Gauss-szal megküzd a „szánalomra méltó”, mindig valamiért és sohasem valamiből élő Bolyai. Csendesen. Ebben a küzdelemben nem a küzdő felek fontosak… Ennek a küzdelemnek az üzenete fontos. És ez ennyi: az ember csak akkor talál vissza a Paradicsomba, Isten Országába, ha a valamiből való élet kultuszát felváltja a valamiért való élet kultusza.

Feláll, sétálni kezd, majd élénken.

Még győzhetek, a győzelmemhez csak az kell, hogy az emberek felismerjék, hogy legnagyobb érdekük, hogy megvalósuljon a valamiért való élet kultusza…

Megáll; legyint. Csendesen.

Miféle győzelmem? A küzdelemnek vége, vége a küzdelemnek, a küzdelem a valamiért való élet vereségével eldőlt… A küzdelemnek abban a pillanatban lett vége, amelyik pillanatban annak a szerencsétlen császári helytartónak az agyában annak a leggyalázatosabb „kitüntetésnek” a gondolata megfogant. Ha abban a pillanatban még nem dőlt volna el a küzdelem, annak a szerencsétlennek az agyát kiégette volna ez a legszégyenteljesebb gondolat, ha még nem győzettem volna le, senkinek nem lett volna bátorsága behozni hozzám azt az idézést, ha még nem győzettem volna le…

Elhallgat, mozdulatlanul áll, majd lassan Gauss képe felé fordul, nagyon csendesen.

Engem, Bolyai Jánost legyőzött Karl Friedrich Gauss. Az ember, aki valamiért is tudott élni, nem csak valamiből, legyőzetett… A küzdelemnek vége, végre bizonyossá vált, hogy vesztettem. Lehet, hogy eleve esély nélkül indultam a harcba?… Ha az embernek, aki valamiért akar élni és nem valamiből, nincsenek esélyei, akkor az ember sorsa megpecsételtetett.

Közeledik saját arcképe felé, továbbra is nagyon csendesen.

Aki legyőzetett, az megsemmisíttetett, tehát az nincs.

Leemeli a képet, inkább fáradt mosollyal, mint indulattal.

Elvégeztetett. A legyőzöttről ne maradjon kép. Éneklő hangsúllyal. Csak az él, aki valamiből él, az nem él, aki valamiért él. Csak az él, aki valamiből él, az nem élhet, aki valamiért él.

Visszaakasztja a képet; izgatottan.

Nem! De hiszen nem igaz! Még győzhetek, ha a győzelmemhez valóban csak az kell, hogy az emberek felismerjék, hogy legnagyobb érdekük, hogy megvalósuljon a valamiért való élet kultusza… Miért ne ismernék fel? Követni fognak engem, egyre többen fognak követni. Szünet; elmosolyodik. Mert kérték tőlem az Örökkévalóságot, de nem adom!… Nem adom! Mi fog történni? Az fog történni, amit én akarok! Nincs nevetségesebb állítás, mint az, hogy a küzdelemnek abban a pillanatban lett vége, amelyik pillanatban annak a szerencsétlen császári helytartónak az agyában annak a leggyalázatosabb „kitüntetésnek” a gondolata megfogant. Hát az én méltó válaszomtól semmi sem függ?! Nem az függ-e a méltó választól, hogy ki kerekedik felül a császári helytartó és Bolyai János küzdelmében?! Akármilyen gyalázatos gondolat megszülethetett annak a marha császári helytartónak az agyában, addig ahhoz nekem nincs közöm, amíg e gondolatnak nem rendelem magam alá. Boldog mosollyal. A győzelmemhez csak egyetlen szót kell kimondanom: nem… Mindent jelentő mondat: ember válaszd mindig a legnehezebbet… Ó, nincs szükség mindent jelentő mondatra. Mindent jelentő szóra van szükség. S e mindent jelentő szó ennyi: nem… Még meg is erősíthetem ezt a nemet! Diadalmasan kacag. A Kossuth Lajoshoz küldött levelem piszkozatát is megmutatom nekik! A rebellis, alkotmánysértő Habsburg-ház ellen küzdő rend és honvédő magyar hadseregbe való felvételemet kértem benne. „Felségárulási szándékom” bizonyítékát nyújtom hát át válaszul!

Az íróasztalhoz rohan, izgatottan kotorászik a fiókokban. A levelet végre megtalálja, felmutatja, kacag.

A császári helytartó, remélem, kedvet kap megkoszorúztatni e nagybecsű okmányt. Miért ne? Megkoszorúztatja az én szép levelemet, miként én az ő iszonytató levelét.

2. kép

Ugyanott, néhány nappal később. A szín közepén ül a földön. Mélységes nyugalommal.

Győztem… Mégis én győztem. Nem. Ennyit mondtam. Ennyi kellett a győzelmemhez. Nem: mindent jelentő szó… Nem. Ámuldozva. Nem. Ez a szó kitágulhat, úgy kitágulhat, hogy belefér a világ… Ó, mit jelent az, ha egy szóba belefér a világ? Azt jelenti, hogy megváltozott a tér… Megváltozott a tér, megszokott világunk tere… Hogy történhetett ez meg? Hosszú szünet; csodálkozó mosollyal. Megtapasztalhattam drámai helyzetemben a szédítő biztonság érzését? Azt az Erőt ismertem fel, ami az elkárhozástól visszatart? Annak „értem való” jelenlétét érezhettem meg, aki erősebb, mint a legnagyobb és legerősebb földi hatalom, azaz Égi Lény védelmét tapasztaltam meg, akit nem tudok nevén nevezni, de soha semmi és senki nem volt jelenvalóbb és élőbb. Éppúgy nevezhetem Őrangyalomnak, mint Égi Énemnek? De lehet, hogy sokkal hatalmasabb égi személyiség segítségét tapasztaltam meg: az Élő Égi Igazságét. Szédítő biztonság? Hogy lehet legkiszolgáltatottabb helyzetben megtapasztalni az Eget?… Annyi a bizonyos, hogy olyan drámai helyzetbe kerültem, amelyben „könnyű” volt dönteni. „Könnyű” volt döntenem, mert világos volt számomra a drámai helyzet: választanom kellett az én, jelen idejű énem és az Én, Időtlen Égi Énem között… Ó, e drámai helyzet két szereplős… Nem, három szereplős… Bolyai János és a helytartó… A helytartó képviseletében a szárnysegéd… Ó, a törvénytelen, tehát agresszív hatalom képviselője tulajdonképpen azt közölte velem, hogy eljött az idő, be kell állnom a sátán katonái közé, ha nem állok be, akkor lesújt: életemet tönkreteszi, megfoszt egyetlen jövedelmi forrásomtól. Azaz mit mondott? Közölte velem, a kiszolgáltatottal, hogy választhatok: nyomorult szolga leszek, vagy áldozat… Ó, a válaszom nem lehetett köntörfalazó, mert nem voltak azonosak az erőviszonyok: a helytartó rendelkezik a megfélemlítés számtalan eszközével, engem viszont semmi sem véd, törvény se, ily helyzetben bizony a köntörfalazásnál semmi sem szánalmasabb, semmi sem nevetségesebb… A válasz tehát lehet igenlő vagy tagadó, de köntörfalazó nem lehet. A tagadó válasz legvilágosabb módja: Nem. Nem, mert az ajánlat elfogadása minden idők legrosszabb üzlete. Néhány nyomorult évért adtam volna cserébe az Örökkévalóságot? Ó, annyi történt csak, hogy én, a kiszolgáltatott, akitől nemcsak nyugdíját vehetik el, de akit akármikor le is tartóztathatnak, ha meg akarják ölni, megölhetik, mint egy kutyát, igen, én a kiszolgáltatott felfogtam, hogy olyan helyzetbe kerültem, amikor választanom kell az élet, a földi, a pillanatnyi élet és az égi, az örök Élet között… Hát felfogtam, hogy milyen helyzetbe kerültem, és nem kötöttem meg minden idők legrosszabb üzletét. Ó, ha felfogtam, mindent le is fordítottam a metafizika nyelvére, azaz mindent valódi nevén neveztem. Legegyszerűbben megfogalmazva: Nem tagadom meg Istent, nem leszek a sátán szolgája… Ó, fölénybe csak én, a „kiszolgáltatott” kerülhettem, mert én tapasztaltam meg az Eget, én éltem át a szédítő biztonság érzését… És ennél mi sem nyilvánvalóbb. Pedig, amiben biztos lehettem, az csak ennyi: minden idők legrosszabb üzletét nem kötöm meg: nem választom a mindenható Isten helyett a szánalmas sátánt, azaz nem választom az Örökkévalóság helyett a percet… És mert ez nyilvánvalóvá vált számomra, átélhettem a szédítő biztonság érzését, ami az Ég megtapasztalása… Ó, soha nagyobb biztonságban nem voltam… Soha nagyobb biztonságban nem voltam, mert már választottam: az Istent választottam, az Igazi, az Égi Életet választottam, az Időtlen Énemet választottam, és ez bizony a legrövidebb mondattal kifejezhető… E legrövidebb mondat ennyi: nem. És e nemen kívül semmi sem bizonyos, mert e nem jelenti a Valódi Életet, az Örökkévalóságot, Istent… És minden olyan jelentéktelen a nem mellett, ha mindezt jelenti. Ó, én a „kiszolgáltatott” nem mérlegeltem többé, hanem biztonságérzet töltött el, fölényérzet, és eljutottam a szédítő biztonság érzéséig… Mit is éltem még át? Azt is átéltem, hogy sokkal hatalmasabb vagyok, mint a helytartó… Ó, az ő követjére én egyre fentebbről néztem le, arra én az Égből néztem le, arra a porszemre, persze saját énemre, jelen idejű énemre is ily fölénnyel néztem, a másik porszemre, miután a nemet kimondtam… Ó, most már nem ér fel hozzám nemhogy a szánalmas félelem, de még a kevésbé szégyenletes aggodalom se… Hogy is érhetne fel hozzám félelem, aggodalom, ha átélhettem a szédítő biztonságot, s az Eget így megtapasztalhattam! Szünet; mélységes döbbenettel. Különös… Mi történt velem? Mintha valóban érvénytelenné váltak volna megszokott világunk törvényei… Így változik meg a tér? Nincs gravitáció, a fizika egyetlen törvénye sem érvényes. A tárgyak halmazállapota megváltozik: bár nem vesztik el formájukat, minden áthatolható, mint a víz és a levegő, a bútorok is a szobában, a falak is – a falakon át lehet sétálni… Hová zuhanok éppen? Zuhanok vagy repülök? Semmit nem érzek a biztonságérzeten kívül, pedig nagyon messzire repülök… Az ott a Tejút? Az idő is áll, persze… A zaj csenddé kristályosodott… Ó, mintha… Mintha nyitott lett volna az Ég kapuja… Beléptem rajta, s csak azért fordultam vissza, mert eszembe jutott, hogy győzelmemről tanúskodnom kell… Úgy döntöttem, hogy visszatérek… Ó, egyetlen szó többet jelentett, mint egész életem? Szünet; elbizonytalanodva. Be akarnám csapni magam? Istenem, ne engedd, hogy becsaphassam magam, ne engedd… Ébressz engem fel… Ne engedj engem a valóságtól elszakadni… Ha elrugaszkodom a valóságtól, küldd ellenem Igazság-Önmagadat. Szünet; nyugodtan. Igen, láttam az Ég Kapuját, az idő nem létezett, a tér, megszokott világunk tere nem létezett… Mivel érdemeltem ki? Milyen különös… A nem szócskán keresztül kiléptem a mi terünkből és időnkből, és minden szónak az értelme megváltozott… Mi a különbség a király és a koldus között? Semmi… Mert többé nem biztos, hogy a király a király, mert lehetséges, hogy a koldus a király… Éhség: jóllakottság, szegénység: gazdagság, hatalom: kiszolgáltatottság, ó, az ilyen ellentétpárok értelmüket veszítették… Most valóban azt hiszem, nem leszek többé éhes… De ha éhes leszek, mit számít… Kiülök házam kapuja elé, és türelmesen várom, hogy ennem adjanak… Elveszik a nyugdíjamat, házamat, életemet? Mit számít? Szünet; sejtelmesen. Megtaláltam Égi Asszonyomat… Ó, nem leszek én többé egyedül… Igen, ez új világban megtaláltam Időtlen Égi Asszonyomat… Van tehát segítségem!… Ó, a legnagyobb segítségem nem felfoghatatlan, nem megmagyarázhatatlan… Égi segítség pedig, különleges kegyelem… Különleges kegyelem, melyet most már nem utasítok vissza, melyet most már méltóképpen megköszönök… Igen, visszajött… Megtaláltam…. Visszajött… Fénye valóban hűs Fény… Személyes… Fonhat magának fényből takarót, mint Dante Beatricéje. Ő Minden Szépség… Ő maga a Harmónia… Miféle az az erdő, az a kerekerdő, amelynek szélén megpillantottam? Tündérország kezdődik a Kerekerdő szélén?… Most már elindulhat befelé, mert követem… Elindult, követtem. Ó, nem én, hanem Időtlen Énem követte. Egy tisztásig… Tópartig, egy kastélyba… De ezt a Tündérországot csak Ő lakja. Azaz nem, nemcsak Ő… Mindenkiből, akit szerettem akármilyen régen, mindenkiből valami, ami nem más volt, mint az Ő visszfénye… Ó, megtalálni Őt nem más, mint Kegyelmi Állapot… Különös, nagyon különös, hogy az Ő Világában a szerelem levetkőzi a megszokott, a „földi” szexuális vonatkozásokat… Miért lenne ez különös? A fény és az anyag különbözőségéből adódik… Előbb távolról figyeltem Őt, majd megközelítettem. Szünet, suttog. A gerincem mentén felfelé áramló energia betölti a koponyaüregemet… Mintha a kellemes feszítő nyomás a koponyám tetejét képes lenne felemelni… A nyelvemet nekifeszítem a szájpadlásomnak, hogy az energia most már lefelé áramolhasson… De ha nem áramoltatom lefelé, akkor az energia felemel… Nem a testemet… A testemből mintha felemelkedne valaki… Aki aztán mindenen átáramlik akadálytalanul… Fény, hát mi akadályozná? De közepében vagyok… Mindenhova, akármilyen messzire, akármilyen magasságba eljut. Az Ég Kapuján túl találja meg Időtlen Énemet?… Létezésem középpontja itt már Időtlen Énem középpontjában van? Időtlen Égi Asszonyomat ekkor már megtalálhatom… Eggyé válásunkban valóban nincs hétköznapi szexualitás… Egésszé válás. Ennek élménye. Hosszú szünet; mélységes döbbenettel. Mi történt? Az idő mintha úgy állt volna meg, a tér pedig úgy változott volna át, mint gyermekkorom meséiben. Eszembe jut a mesék táltosparipája, aki gyorsabban száll, mint a gondolat… Mi a táltosparipa? A legnagyobb önfegyelemmel összegyűjtött, megőrzött szexuális energia? Ó, mindegy most számomra, hogy miképpen történt, ami történt… Nem az a fontos, hogy miképpen tapasztalhattam meg, amit megtapasztaltam… Csak az lényeges, hogy megtapasztalhattam. Szünet; nyugodtabban. Ó, Időtlen Égi Lény jelenlétét tapasztalhattam meg én is, miképpen Dante is, az Égi Beatricét megtalálván… De abban a valóságban, amely nem a mi megszokott valóságunk. Hogy is van ez a maga bonyolultságában? Ó, nehéz felfogni ezt a nagy misztériumot… Igen, mi lehetne hihetetlenebb, mint az, hogy megtapasztalhattam valamit, ami megtapasztalhatatlan kellene hogy legyen, hogy megláthattam, felismerhettem valakit, akinek nincs anyagból való teste, aki tehát láthatatlan kellene hogy legyen. Szünet; ismét elbizonytalanodik. Mi történt? Valóságnál valóságosabb valóságba voltam képes átlépni, vagy becsaptam önmagamat, káprázatba menekülvén a valóságból?! Megláthattam, felismerhettem az Asszonyt, aki időtlen égi lény, és fénybe öltözötten várta, hogy felébresszem, mert Ő az én időtlen égi Énem másik fele? Magába mélyed; csendesen. Csodának látszik ez a valóság, de attól valóság. Lehet, hogy felfoghatatlan, de semmi sem személyesebb és valóságosabb ennél… Harmóniaforrásról van szó, igen… Harmóniaforrás-asszony? Időtlen Égi Asszony által ismertem meg én is a harmónia-teremtés nagy misztériumát? Hosszú szünet; izgatottan. Keresem az összefüggéseket… Mi történt velem hatalmas magányomban? Ami velem történt, abban mi a véletlen és mi a szükségszerű? Azért próbáltak megalázni a kitüntetéssel, hogy a méltó válasz által felülemelkedhessek önmagamon?… Ki vagyok én? Éppen az, aki mint új Hamlet, XIX. századi Hamlet szintén „a kizökkent időt” hivatott „helyretolni”? Hogy megszülessen a Harmónia a földön is? Ezért léphettem át a legtökéletesebb zűrzavarból a legtökéletesebb harmóniába? Földi zűrzavarból égi harmóniába? Káprázatból valóságba, földi káprázatból égi valóságba?… Ó, csak az a fontos, semmi más nem fontos most, mint az, hogy amit felfogok, megértek, azt megtapasztalom és nem kitalálom… Lelkesen. Ó, most már tapasztalatból ismerem a Dante titkát, az alkimisták titkát, a lovagok titkát… Ó, az Időtlen Égi Asszony, akit megtaláltam, valóságos, senki sem valóságosabb… Suttog. Ó, Ő az, akit kamaszkoromban nem mertem felismerni… Később pedig… Ó, később is találkozhattam vele, csakhogy nem tudtam, mi történik?… Furcsa körülmények között is… Például amikor rádöbbentem, hogy az asszony, akit szeretek, nem egy, hanem két lény… Mikor az egyik, mikor a másik… A másik, aki fénybe öltözött. Ránézni alig mertem ilyenkor, megérinteni alig mertem… Igen, így volt… De nem vettem komolyan, ami történt…

Hosszú ideig ül mozdulatlanul, majd feláll; sétálni kezd.

Bolyai János vagyok, akit meg akartak alázni, ezért azt mondtam: nem… Nem… Ez a nem a Kapu… Egy új világ kapuja… Nem én teremtettem új világot… A nem teremtett.

Leül az íróasztalhoz; vidáman.

Mióta átéltem a szédítő biztonság érzését, oly alázatosan somfordál be hozzám a szerencsétlen helytartó még szerencsétlenebb szárnysegéde, mint egy gazdátlan kutya… Makacs azért ez a Schwarzenberg nevű szárnysegéd… Ha elküldöm, elmegy, de másnap visszajön. Úgy bizony… Jelentést kell írnia szerencsétlennek…

A bejárati ajtó felé néz, nevet.

Ó, megint itt van, szárnysegéd úr? Nem tudta megírni a jelentést, szegénykém?… Tíz változatban megfogalmazta, de egyik sem hiteles?… Ó, a nagy dilemma: miképpen lehet egy tábornoknak, őfelsége helytartójának megmagyarázni, hogy egy nyugdíjas százados nem fogadja el őfelsége kitüntetését?! Szünet, majd szomorú mosollyal. Az a nagy baj, százados, hogy az ön tábornoka még pedellusnak is alkalmatlan lenne. Ünnepeltetni egy nemzettel fegyverletétele évfordulóját!… Miért? Hogy még jobban gyűlölje nemzetem a császárt és szolgáit? Az ön szerencsétlen tábornoka csak a fegyverek erejében hisz, semmi másban? Szünet; vidáman. Megvan a megoldás, százados! Írja bele abba a jelentésbe, hogy ez a Bolyai János nevű nyugalmazott százados egyszersmind a világ legnagyobb matematikusa. Nem, nem jó. Ön, szegény, beleírhatja a jelentésbe akár azt is, hogy nemcsak a mai világ, de minden idők legnagyobb matematikusa vagyok, de a tábornok úrnak ez mit jelenthet… Lehülyézi önt, vagy legjobb esetben kijelenti, hogy mindenki állíthatja magáról, hogy a világ legnagyobb matematikusa… Tudja mit? Olvastassuk el vele a geometriai munkámat, kapnak egy példányt, adja oda neki. Elolvashatja ön is… Ó, ön már be is szerzett egyet, olvasását is elkezdte, de egy szót sem ért az egészből? Hát ez nagy baj!… Van más megoldás, kedves százados… Mondja el a tábornoknak a véleményemet Ferenc Józsefről… Beszéljen arról, hogy semminek az érdekében – még minden idők legnagyobb nyugdíjáért sem – és senki kedvéért nem hazudom azt, hogy elismerem uralkodónak Ferenc Józsefet… Lám, még az ön arcára is kiült a döbbenet. Pedig hiteles, amit mondok: aki magyar elismeri Ferenc Józsefet uralkodónak, az hazaáruló. Érti, fiatalember?

3. kép

Ugyanott, másnap. Fel-alá sétál; megáll a Gauss képe előtt.

Szegény, szegény Gauss. Karl Friedrich Gauss. Szomorú mosollyal. Úgy járt szegény, mint a hamis jógi, aki mágiával kápráztatja el a világot, miközben elveszti önmagát… Az igazak útját járhatta volna, a Lét legnagyobb, legfontosabb kérdéseivel foglalkozhatott volna méltóképpen, megkísérelhette volna felébreszteni az újkor káprázataival megrontott embert bódultságából, valódi segítséget nyújthatott volna a megvilágosodás útjait reménytelenül keresőknek… Szegénykénk… Miért nem segítettünk neki megtalálni a helyes utat, miért? Csodálkozó mosollyal. Valóban gyűlöltem valamikor? Szegény, szerencsétlen ember… Hagytuk szegényt elkárhozni… Valamikor irigyeltem… Igen… Követtem is volna, ha engedi?… Nem engedte. Szerencsém volt.

Az atyja képe elé áll. Mélységes nyugalommal.

Megértenél most engem, édesapám? Legfontosabb volt számomra: láthatóvá tenni a láthatatlant, érzékelhetővé az érzékelhetetlent, a felfoghatatlant felfoghatóvá. Előbb a számok és ábrák világában. Aztán szavakkal is. Szünet; csendesen. Ámde a szavaimat még kevesebben értették, mint az ábráimat… Te most már bizonnyal megértenéd legsúlyosabb gondomat: a teremtéskor Isten mint a Tér mestere tökéletest alkotott, de a Teret – sem az Égi Teret, sem az e világi teret – az én századom embere már nem tudja felfogni, így nem tudja felfogni az élet értelmét. Továbbra is mélységes nyugalommal. Érted, édesatyám? Nem önmagamnak írtam. Nem vallomásokat írtam. Tanítani akartam. De kortársaim nem értettek…

Előrejön, leül a szín közepén; mozdulatlanul ül. Csendesen.

Engem nem érthettek meg, és ezért senki sem felelős. Az én korom embere úgy fordult el a „Tér mesterétől”, Istentől, hogy ezen elfordulásra még büszke is volt. El volt telve önmagával. Ó, hogy megértsen engem, észérvekkel próbáltam megközelíteni az ésszel felfoghatatlant. Kinyitottam a metafizikai világ kapuját, láttam, mi van mögötte – és el is mondtam volna, mit látok, de a leglényegesebbet legtöbbször nem mondtam el, mert olvasóim kedvéért a metafizikait a fizikaiba kényszerítem. Mosolyog. Ó, a kifejezéssel ezért volt mindig gondom… Ó, mert irtóztam a leegyszerűsítéstől, olyan nyelvet szerettem volna teremteni, amely lehetetlenné teszi a leegyszerűsítést. Hát igen. A leegyszerűsítést lehetetlenné tevő világnyelvem alapjának a magyart választottam ki. Szünet; mélységes nyugalommal. Kortársaim nem értettek. És nemcsak a domáldiak, nemcsak a marosvásárhelyiek voltak képtelenek felfogni a gondolataimat, a gondjaimat. Az én életemben nem is volt jelentősége annak, hogy Marosvásárhely, Domáld vagy Göttinga. Az én szememmel nézve nem volt művelt nyugat. Ha lett volna, felismertem volna Bécsben! Istentől távolodó világ: mindenütt ezt láttam, Bécsben is, Domáldon is. Ezt láttam volna Göttingában is! Én nincs ebben semmi különös. Ó, édesatyám, ez nem mást jelent, mint azt, hogy az én magányom szükségszerű magány volt, és hogy én magányosabbnál magányosabb maradtam volna Göttingában is. Ó, hiába bírtam volna Gaussnak akár feltétlen és korlátlan pártfogolását… Mint ahogy hiába bírtam a te feltétlen és korlátlan pártfogásodat, áldozatkésznél áldozatkészebb atya… Milyen jó, hogy Gauss nem fogadott maga mellé tanársegédnek. Göttinga lett volna akkor az én Domáldom…

Feláll, Orbán Róza képéhez megy, nézi.

Felelős vagyok érted… Veled beszélgetvén nem vettem tekintetbe, hogy ha mindennapi tapasztalataink közül a legmindennapibbról, a szerelemről beszélünk, akkor ódzkodunk kell a leegyszerűsítéstől, hisz tekintetbe kell vennünk azt is, hogy gyakran éppen az a legrejtélyesebb és legfelfoghatatlanabb, ami legegyszerűbbnek és legmindennapibbnak tűnik… Türelmetlen és tapintatlan voltam, bocsáss meg nekem.

Elfordul a képtől, előrejön, leül. Csendesen, mintha „zenét hallgatna”.

A végtelen nyugalomban és csendben áradni kezd, mindent megsemmisítve és mindent újjáteremtve áradni kezd a szférák zenéje… Igen, az Égi Asszonyomban minden benne van, amit egy élet során az asszonyok visszatükröztek… Mindenki Égi Asszonya egy Tündér Ilona?… Aki legyőzi önmagát, aki létezésének középpontját földi létében is képes áthelyezni Időtlen Énje, Fény-Énje középpontjába, az beléphet a Tündér Ilona várának a kapuján… A legszebb vár legszebb termében Tündér Ilona fogadja. Szünet; mozdulatlanul ül. Kamaszkoromban Őt kergettem el?… Különleges kegyelemnek köszönhetem visszatérését?… Fény-kaput nyit. Ő maga a Fény kapuja… Kitárul a Fény kapuja… Róza, az én Rózám… Ó, a legcsodálatosabb földi asszony is csak ritka pillanatokban azonos azzal az önmagával, aki Kapuvá válhat… Igen, csak különleges pillanatokban… Két Róza létezett… Nem is hasonlítottak egymásra… De a kapu, a Kapu az valódi… Akit keresünk, az mindig az, aki Kapuvá válhat… Kamaszkorom lányai… Kapuk… Szünet; mélységes csodálkozással. Kapuélmény… Ó, ha mindez tudatosul bennünk, akkor földi asszonynak többé nem lehetünk kiszolgáltatva… Mert a lényeg a Kapu. A Kapu mögött Beatrice van… Egésszé válunk? Azaz megtaláljuk a harmóniát?… Kegyelem… Ez a Beatrice-élmény: kegyelem… Mindig mindenkiben Őt keressük… Ha Őt megtaláljuk, megszólal a szférák zenéje?… Ó, amit én most megtudtam, átéltem, azt már régen átélhettem volna? Asszonyaim által… Még Róza által is? Szünet, majd még csendesebben, még mélyebb ámulattal. Fény-Asszony… Kamaszkoromban nem ismertem fel, és hagytam elmenni… Elüldöztem?… De mindenkiben Őt… Visszajött… Amikor visszajött, minden milliárdszoros lett… Végtelen lett… Nem. Ellenkezőleg… Minden üres lett… De ez nem valódi üresség: minden benne van… Visszajött… Ahogy visszajött, minden teljessé vált… Teljessé és üressé… Ez az üresség a legvalóságosabb valóság… Le szabad ezt írni? Ha le tudnám írni, legfontosabb fejezetét írnám meg az Üdvtanomnak? Időtlen és Égi, de Asszony… Minden szépségből mindig Ő érintett meg… Visszajött… Köszönöm, Istenem… Ez a kegyelmi állapot… Nem a legharmonikusabb ösvényen találtam rá… Köszönöm, Istenem… Mivel érdemeltem ki? Hosszú szünet; ugyanúgy. Hova lehet innen lépni? Csak visszalépni lehet ide, az abszolút boldogságba, harmóniába?… Mindent innen, ebből kell nézni. Hogy lehet ide visszatalálni? Úgy kezdődött, hogy a földi énemből kiváló, növekvő, kiteljesedő fény elérte Időtlen Énemet, Időtlen Fény-Énemet?… Beatricém, Tündér Ilonám, Időtlen Égi Asszonyom által?… Vagy fordítva kezdődött?… Persze hogy csak fordítva kezdődhetett… Mert aki már legyőzte önmagát, aki létezésének középpontját földi létében is képes volt áthelyezni Időtlen Énje, Fény-Énje középpontjába, csak az léphet be Tündér Ilona várának a kapuján… Mindegy, miképpen kezdődött… Mert csak kegyelmi állapotban kezdődhetett… Amely kegyelmi állapotban visszajött Beatricém, Tündér Ilonám, Időtlen Égi Asszonyom… És én, ó, én egyszer csak felfogtam, hogy Egészként, Egész Fény-Énként létezem… Hol is? Nem a mi megszokott terünkben, hanem egy magasabb rendű térben… Kegyelmi állapotban… Köszönöm, Istenem… Add meg nekem a lehetőséget, hogy méltóvá válhassak végtelen kegyelmedhez… Köszönöm. Szünet; nyugodtabban. Tündér Ilona kastélya… A tündérpalota Ő maga… Beleolvad… Azaz a kastély Őbelőle tágul ki… Ott fogad… Mennyire valóságos? Ő minden valóságosnál valóságosabb… A palota szobáiban újra láthatom mindazokat, akik visszfényei voltak, akik visszatükrözték… Lányokat, asszonyokat… Benépesül a tündérpalota… A kastélyt be lehet járni, meg lehet ismerni… A kastély valóban maga Tündér Ilona?… De nemcsak ő… Ő és mindazok, akik visszfényei voltak, akik visszatükrözték… Ó, nem… Ők nem valóságosak… Vagy mégis? Mindenből és mindenkiből csak az van jelen, ami örökkévaló… Hosszú csend. Elkomorodik. Minek köszönhetem a felfoghatatlanul nagy kegyelmet? Öngúnnyal. Ó, azt mertem mondani, hogy nem? Nem kell a kitüntetés. Szünet; csendesen. Mi történt velem? Képes lettem volna megkérdőjelezni a kegyelem valódiságát?… Ó, nem… A kegyelmet méltóképpen meg kell köszönni… Mi más lehetne most az én teendőm? Mozdulatlanul ül. Majd mintha tovább hallgatná a „zenét”. Az Égi Asszonyomban minden benne van, amit életem során az asszonyok visszatükröztek… Mindenki Égi Asszonya egy Tündér Ilona?… Aki legyőzi önmagát, aki létezésének középpontját földi létében is képes áthelyezni Időtlen Énje, Fény-Énje középpontjába, az beléphet Tündér Ilona várának a kapuján… A legszebb vár legszebb termében Tündér Ilona fogadja… Ó, Mindenható Istenem, köszönöm, hogy felfoghatóvá vált számomra is a Harmónia… A szférák zenéje. Hosszú szünet, majd mélységes csodálkozással. Ó, mást is látok. Merjem felismerni, amit látok? Mintha Időtlen Égi Énem a másik felével, Időtlen Égi Asszonyommal együtt egy különös égitestként, egy új csillagként létezne… Mintha akkor születne, formálódna ez új csillag, amikor Égi Énem és Égi Asszonyom eggyé válnak, ó, a szférák zenéje is mintha ez eggyé válást ünnepelné… Ó, mintha ez égitest középpontjában lenne létezésem középpontja… Ez égitest középpontjában létezvén, ó, mindent látok… Látom az anyagi világot, benne jelen idejű énemet… Valóságos ez a csillag és a körülötte levő világ? Valóságosnak kell lennie, mert elképzelni nem lehet… Csak megtapasztalni… Benne felismerek mindent, ami állandó, ami örök… Mintha mindaz felismerhető lenne ez égitestben, ami minden szerelmem minden megnyilvánulásából nem szokványos, nem hétköznapi szexualitás… Ó, rádöbbenek, hogy minden, ami szerelmi életemben felfoghatatlan csodának látszott, ez élő égitestben felfogható valóságként van jelen… E valóság visszfényeire, tükröződéseire csodálkoztam mindig rá oly hatalmas megdöbbenéssel… De ez égitestben ott van az a tündérpalota is, amelyet először Égi Asszonyom, Tündér Ilonám otthonaként ismertem fel, minden rejtélyeivel… És minden lakójával… Ó, ebben az égitestben – központi magként? – létezve mindent, ami égi és földi, másmilyennek látok… Mindent megváltozottnak, átváltozottnak látok… Hallhatom a földi zajt, de nem zavar… Ez égitest különös nyugalmát semmi sem zavarja… És minden jelentéktelenné zsugorodik innen nézve – földi nagyság, hatalom, gazdagság, siker, kitüntetés megmosolyognivaló semmiségek innen nézve… Ó, ami most meghat… Az okozza meghatódottságomat, hogy felismerem ez égitesten minden földi csoda eredetijét… Oly földi tájak látszanak ez égitest jól elkülöníthető területei visszfényének, melyeken csodák történhetnek… Valóban most született ez az égitest? Vagy létezett mindig, de én csak most fogtam fel a létezését? Valóban középpontjában lenne létezésem középpontja? Ó, nem vagyok én képes ezt méltóképpen felfogni! Szünet; elbizonytalanodik. Hogy lennék én képes mindezt méltóképpen felfogni?… Beatricém, Tündér Ilonám, Időtlen Égi Asszonyom egyetlen titkát sem vagyok képes méltóképpen felfogni. Szünet; nyugodtan. Az elmém végtelen – és benne van Időtlen Égi Asszonyom is? Ó, nem arról az elméről beszélek, amelyről a tudósok írnak… Olyan elméről beszélek, amely a mi valóságunkban is van, és más térben és időben is… Nem, nem lehet erről beszélni… Nem tudom elmondani, hogy mit tapasztaltam meg! Nincsenek hozzá szavaim! Ó, most új fogalmakat kellene alkotnom! Az elméről beszélek, igen, de nem arról, amelyről a „mindentudó” kézikönyvek azt írják, hogy értelmi képesség, mert amit én nevén szeretnék nevezni, az egészen más. Olyan elméről beszélnék, amely nem a mi megszokott, könnyen érzékelhető terünkből és időnkből való. És arról, hogy agyunk e világi, de az elménk bizony nem e világi. Én rádöbbentem… Én arra döbbentem rá, hogy az Ég Kapuján azért sikerült belépnem, mert az elménk ott is van… Ott is van, a végtelenben is… És az időtlenségben is… E pillanatban is létezik, de az időtlenségben is. Igen, az elmém az Égi Végtelennek is része, és így lehet benne Időtlen Égi Asszonyom is. Szünet; döbbenten. Ó, mit tapasztalhattam meg? Lehetünk egyszerre mindkét világban?… És nem az agy, hanem az elme világa a valóságosabb?… Létezésünk abban a világban végtelen és időtlen?… Amikor felemelkedtem, fénysebességgel vagy annál is gyorsabban, amikor az Időtlenségbe és a Határtalanságba felemelkedtem, akkor elmém égi terét és elmém időtlenségét tapasztalhattam meg? Ez a tér és az idő legyőzése?… Itt lent is voltam, de ott fent is… Tündér Ilona kastélya az elmémben van?

4. kép

Ugyanott, később. Az íróasztalnál ül.

Nem, dehogyis titok, amire gondolok. Szívesen megosztom önnel a gondolataimat, százados úr. Azon töprengek, kedves szárnysegéd úr, hogy lesznek-e megint e világi céljaim… Önnek én nagyon sokat köszönhetek, kedves szárnysegéd úr! Miután ön minden idők legfelfoghatatlanabb ajánlatával bekopogtatott hozzám, nem a félelem ülte meg lelkemet s nemcsak a szomorúság, hanem dönteni voltam képes. Szünet; komoran. Ó, egyetlen nyugtalanító kérdés azért megválaszolatlan még: segítségemet elfogadják-e azok, akik segítségemre legjobban rászorulnának?… A legkiszolgáltatottabbak… Elsősorban a mai magyarok… A legkiszolgáltatottabbak, azaz Isten által kiválasztottak… Arról beszélek, kedves Schwarzenberg, hogy Krisztus misztériumához ma a magyarságnak van legtöbb köze… Annak következményeképpen, hogy a Krisztus ellen küzdő sátán leglátványosabb, legsúlyosabb támadásának a magyar nemzet lett a szenvedő alanya… Az áldozatra kiszemelt… És ehhez már csak azt teszem hozzá, hogy a krisztológia legsajátosabb igazsága nem más, mint éppen az, hogy aki Krisztusért Áldozat, az a Kiválasztott. Szünet; csendesen. Miképpen segíthetném győzelemre a kiválasztottat? Ön szerint, kedves százados úr?… Nem válaszol? Sajnálom, hogy ma ennyire siet… Viszontlátásra, fiatalember…

Sétálni kezd fel-alá, majd megáll a felcicomázott levél előtt.

Áldásnak tekintem megkísértésemet a levéllel… Győzelmemet hirdeti a levél…

Letépi a kitűzött levélről a papírszeletkéket.

Virággal fogom megkoszorúzni…

A Gauss képe elé lép, megtisztítja azt is.

Szegény, szegény ember.

A kard elé áll.

A kardnak a valódi hatalomhoz semmi köze…

Leszedi a kardról is a papírszeletkéket. A hegedű elé áll.

Hegedűből nem lehet kicsalni a valódi zenét… A szférák zenéjét…

Leszedi a hegedűről is a papírszeletkéket. Apja képe elé áll. Csodálkozó mosollyal.

Választhatja az ember a percet vagy az Örökkévalóságot, a zűrzavart vagy a Harmóniát? Ó, én nem tudhattam, hogy mindennapi választásaimnak mekkora a tétje. Az én felfoghatatlanul nagy szerencsém az, hogy mindig képtelen voltam engedni a leegyszerűsítés csábításának. Mindig hittem, hogy az emberi létezés felfoghatatlan rejtélyeit sikerülni fog felfoghatóvá, láthatóvá tennem, azaz új, más világot teremtenem, de nem ennek a hitemnek köszönhetem, hogy mindig igazat mondtam, hanem mert képtelen voltam leegyszerűsíteni, azaz meghamisítani a valóságot. Az én igazmondásom tehát nem is érdem? Kegyelem inkább? Szünet; csendesen. Ha az emberek többsége képessé válik önmaga legyőzésére, ha megismeri munkájában és magánéletében – a hivatásában és a szerelemben – a valóságosabb valóságot, akkor a lehetetlen lehetségessé válik: alapjaiban változik meg az emberi természet, az ember annak az eredeti embernek a szintjére emelkedik, akinek létezése Isten akarata szerint való. Az ember így változik át… Isten tekintetében változik át szénminőségűből gyémántminőségűvé.

5. kép

Ugyanott, másnap… A szín közepén ül a földön; suttogva.

Ó, mit éltem én át?… Térben történik ez is, de nem a mi terünkben, hanem Égi Térben… Az Égi Tér rejtélye… Miután Időtlen Égi Énünk eggyé válik Időtlen Égi Asszonyunkkal, megtapasztalhatjuk annak a valódibb világnak a Terét… És rádöbbenünk, hogy megszokott világunk terétől az Égi Világ Tere annyira különbözik, hogy különbözőségük ki sem fejezhető szavakkal… Ennyire, bizony ennyire különbözik, hiszen e világunk tere nyilvánvalóan létező, de tulajdonképpen csak felfoghatjuk, felmérhetjük hatalmasságában, és nem tapasztalhatjuk meg oly felfoghatatlanul intenzív megtapasztalással, mint azt az Égi Teret, ahova Időtlen Égi Asszonyunk által juthatunk el… De mily különös… E Tér érzékelése, még legelső érzékelése sem tűnik szokatlannak, felfoghatatlannak, megnevezhetetlennek, hiszen arra is rádöbbenünk megtapasztalásakor, hogy emlékeink vannak róla… Ó, már első szerelmeink idejéből is… Csak emlék ez, csak visszfénye, csak visszatükröződése a valóságosnak… De ez emlék által válik megnevezhetővé… Nemcsak felismerhetővé, de otthonossá… Ó, már első igazi szerelmünk tekintetében megsejthettük létezését e Térnek… Az a tekintet azért volt annyira titokzatos, annyira varázslatos, mert felidézte a Valódit… A Valódit, Időtlen Égi Asszonyomét? Az Ő tekintete a végtelen Égi Térnek a része volna? De hiszen csak együtt, eggyé váltan, Egészként merülhetünk el abban, amit én az Ő tekintetének vélek… Miféle rejtély ez? Hosszú szünet. Mit tapasztalhattam hát meg? Ó, csak azt fogtam fel, hogy az Egésszé válás pillanatában pillanatában? időtlenségében! abba a semmi mással össze nem hasonlítható, mégis ismerős közegbe kerülünk, amely éppen azért tűnik számunkra azonosíthatónak, mert mintha Égi Asszonyunk tekintetében való elmerülésünk intenzív élménye lenne. Szünet; sejtelmesen. Ó, én most az Égnek azon állagáról beszélek, amelynek létezését valóban megsejthettük a földi világunk asszonyainak tekintetében is. De hogyan is lehettünk volna képesek azonosítani, amit megsejtettünk?! Igen, amit én most megtapasztaltam, az leírhatatlan szavakkal! Nemcsak kellemes… Mi az, hogy kellemes, üdítő, boldogító, mámorító? Ó, ezek most üres szavaknak tűnnek, mert amit átéltem, megtapasztaltam, az sokkal több… Ó, csak leegyszerűsíteni tudom! Meghatározott állaga van e Térnek, és semmit oly intenzíven nem érzékeltem soha, mint ez Élő, igen, Élő Teret, védelmező Teret, de nincs semmi, amihez hasonlítható lenne… Ha semmihez sem hasonlítható, miért nevezhetem Élőnek? Elmerülvén benne, az Időtlen Égi Énem és Időtlen Égi Asszonyom alkotta különös égitest miért érzékeli Élő Térnek?… Élőnek, védelmezőnek… Teremtőnek is?… E Térnek kell, hogy legyenek meghatározható tulajdonságai… Van ellenállása? Nagyobb ellenállása, mint a levegőnek? Ó, milyen értelmetlen kérdéseket teszek fel! Azt tudom, hogy az Élő Tér érzékelése leírhatatlanul hatalmas élmény, hatalmasabb élmény el sem képzelhető… A Tér, az érzékelhető tér… Hangja is van. Hangja? Zenéje… Annyira létező, annyira eleven, hogy megszokott világunk terében csak megsejthettük létezését, de mily mámorító volt már megsejtése is! Szünet; suttog. Arról beszélek, miképpen érzékeli a Fény a Teret, a Teret, amely az ő otthona?… Arról a tekintetről beszélek, amely mozdulatlanná varázsolt már akkor, amikor első szerelmem szemébe nézvén megsejtettem a létezését?… A nők mintha tudatában volnának annak a megmagyarázhatatlan varázserőnek… Ó, én most tulajdonképpen csak arra döbbentem rá, hogy a megszokottnál valóságosabb Térnek szubsztanciája van… E szubsztanciát oly intenzíven érzékeli az az Énünk, aki Egésszé vált Égi Beatricénkkel való eggyé válása által, amilyen intenzitásról szintén nem lehetett sejtelmünk… Meghatározott állaga van az Élő Térnek, Égi Térnek… Ebben létezni a legvalóságosabb létezés… De e létezésről hogy is lehetnék képes fogalmat alkotni, ha csak az a Fény-Énem, Egésszé vált Időtlen Égi Énem érzékeli, akinek a földi érzékelésről már csak emlékei lehetnek. Ami bizonyos: arról a titokzatos és élő Égi Térről, amely mintha a végtelen Égi Térnek a részeként volna Időtlen Égi Asszonyom tekintete, ez élő, védelmező Térről mint semmi máshoz nem hasonlítható szubsztanciáról kellene fogalmat alkotnunk. Soha semmit nem érezhettünk ennyire érzékletesnek… A sivatagi vándor napokig száradó torka ismerhetné fel az első kortyban? A méh az első virágban, amelyre rászállhat? Ó, ezek is semmitmondó hasonlatok!… Élő Tér… Ó, a szférák zenéjéről mily keveset tudtam eddig… Alámerülni a harmónia tengerében… De ez Élő Tér állaga meg sem sejthető, ó, meg sem sejthető a legcsodálatosabb tenger felidézésével sem… A lényeg… A lényeg, hogy a Fény nem önmagával határos, hanem körülhatároltan létezik az Égi Térben, az Élő Égi Térben… Amely otthona? Belőle indul el és beléje tér vissza? Miről beszélek? Arról beszélek, amiből a Fény megérkezik és amibe visszavágyik? Többről beszélek? A teremtés titkáról? Vagy csak Égi Asszonyom titkáról, a Harmóniaforrás Asszony titkáról?… Akinek a tekintete az érzékelhető, élő Égi Tér része… Ó, ennek már a földi asszonyok tekintetében való visszatükröződése is kizökkentett mindig felfogható létezésemből… A tekintet titka… Szünet; csendesen. Égi Asszonyom tekintete az érzékelhető, élő Égi Tér része? De akkor… Nem, ez semmit sem kérdőjelez meg. Hiszen akkor is igaz, mindenképpen igaz, hogy Időtlen Égi Énem a másik felével, Időtlen Égi Asszonyommal együtt egy különös égitestként, egy új csillagként létezik… Az az új csillag elmém középpontjában van? Az az új égitest körülhatároltan létezik a végtelen térben? Egy végtelen elmében? Az én időtlennek és végtelennek látszó elmémnek így maradhat meg az azonosságtudata… Ez bizonnyal így van… De ha Időtlen Égi Énem Időtlen Égi Asszonyommal együtt egy új csillagot alkot, akkor ez az új égitest az, amely a szférák zenéje kíséretében fürdik az Élő, védelmező, teremtő Térben. Szünet; élénkebben. Ó, én most nemcsak erre jöttem rá, hanem egy még nagyobb titokra is!… Az időtlen és határtalan világban is megmaradó azonosságtudatom titkára!… Az elmém ez azonosságtudat védelmében határolja körül önmagát? Lehetséges? Az új égitest születésének hát az a legnagyobb rejtélye, hogy az elmém körülhatárolja önmagát? Ó, az egyik legnagyobb misztériumba pillantottam bele! Létezésem titka ez az egyetemes létezésben… Megadatott nekem megtudnom, mi teremti meg létezésem és az egyetemes létezés harmonikus egységét! A szférák zenéje ezt a harmóniát ünnepli? Ó, ha én mindezt képes lennék méltóképpen szavakba foglalni!… Ó, belenyugszom abba, hogy nem tudom méltóképpen nemcsak hogy szavakba foglalni, de felfogni sem… Átéltem! Érzékelem! Ó, ha felfogható, megmagyarázható volna, akkor érzékelése, megtapasztalása volna sokkal szegényesebb. Szünet; mélységes nyugalommal. Azt mondtam életem legdrámaibb helyzetében, hogy nem, és megtapasztalhattam?

Feláll, ajtót nyit.

Jöjjön csak bátran, szárnysegéd úr… Foglaljon szépen helyet… Ne, ne zavartassa magát…

6. kép

Ugyanott, másnap. Egy karosszékben ül. Nyugodtan, derűsen.

Hogy magyarázzam meg önnek, százados, ennek a szánalomra méltó Ferenc Józsefnek a titkát? Mivel kezdjem, hogy meg ne sértődjön?… Ezt a Ferenc József nevű fiatalembert szegény, szerencsétlen Ferdinánd császár-király helyébe tolták fel az uralkodói székbe, enyhén szólva, puccsal. Nem lett magyar király, s még mindig nem az, mert a mi Szent Koronánkkal nem koronázták meg… Ó, ha megkoronázták volna, akkor 48-ban talán még én is a pártjára álltam volna… Választhattam volna mint nyugalmazott százados, hogy kinek a pártjára álljak… Hát nem választhattam: a törvénysértő pártjára valódi katonatiszt nem áll… Az uralkodó mint törvénysértő?… Képtelenségnek tűnhet, de így volt. Az osztrák kormány cinkosaként lett ez a Ferenc József törvénysértő. Szünet; csendesen, indulatmentesen. Az osztrák kormány lázadt fel a törvényes rend ellen, akármennyire hihetetlen, így van… Miképpen történt?… Nagyravágyó osztrák „hazafiak” rávették a gyermeteg V. Ferdinánd királyt, hogy a márciusban alakított első osztrák nemzeti kormányt, az újdonatújat, tehát tapasztalatokkal nem bírót és türelmetlent tekintse a márciusban feloszlatott birodalmi kormány jogutódjának; s mivelhogy a birodalmi kormány hatásköre annak idején kiterjedt Magyarországra, rendelje alá az osztrákkal egy időben alakított, azzal egyenrangú magyar kormányt az osztrák kormánynak, mely azonnal megpróbált bele is szólni a tőle semmiben sem függő magyar kormány ügyeibe… Hát ez volt a főbűn: az osztrák nemzeti kormány törvénytelenül elfoglalta a tavasszal feloszlatott birodalmi kormány helyét: a nemzetköziét a nemzeti; a nemzeti osztrák kormány a nemzetközi birodalmi kormány jogutódjának tolta fel magát önkényesen… Na, legyünk igazságosak, méltányosak: mindezen törvénytelen, bűnös cselekedeteknek, mindezen ördögi cselekedeteknek, a lázadásnak minden ellen, ami szentnek tekintetett évszázadokon át a magyar–osztrák viszonyban, a magyar nemzet és a Habsburg-ház viszonyában, az egész rebelliónak a törvényes rend ellen Ferenc József még nem lehetett sem ösztönzője, sem bátorítója… Még megértője sem, lévén még gyermek… De miután trónra lépni felszólították, mit hitettek el vele? Nem hozták tudomására, hogy Magyarországon törvénytelenül uralkodik?… Tudomására kellett volna hozni, hisz azt is jelenti ez, kedves Schwarzenberg, hogy minden magyart vagy magyarországi nem magyart, aki a törvénytelenül uralkodó Ferenc Józsefnek engedelmeskedik, azt mint a Szent Korona megtagadóját, megsértőjét, tehát mint felség- és hazaárulót kell megbélyegezni és elítélni… S természetesen az is a Szent Korona elleni támadásnak minősítendő, hogy a Szent Korona híveit felszólítják a Szent Korona felségjogaira törő, azaz felségáruló ifjú uralkodó szolgálatára… Bocsásson meg, ha kénytelen voltam nehéz szavakat használni… Gondolom, azt nem várja el továbbra sem tőlem, hogy alakoskodjam?… Ó, mindazonáltal tart attól, hogy nem tudja úgy megfogalmazni a jelentését, hogy az én letartóztatásom elkerülhető legyen. Felszabadultan nevet. A letartóztatásomat fogják elrendelni?! Pedig meg sem ismételtem az immár tízesztendős nyilatkozatomat… Jó, most megismétlem: „És ha kardomnak egyetlen suhintásával nem leszek képes fejét elválasztani törzsétől, ám legyen: legyen ő az uralkodónk… A meg nem választott uralkodó így, e próbát sikeresen kiállván, valóban törvényes uralkodó lesz.” Ó, önt ennyire kihozta sodrából az én régi nyilatkozatom? Nincsen már bennem indulat, előadásom módjából ezt talán kikövetkeztethette volna… Hát, ha képtelen vagyok lecsillapítani, nagyon sajnálom… Viszontlátásra… Remélem, holnap is eljön…

A Róza képe elé áll. Csendesen.

Könnyű volt Danténak… Neki nem Rózája volt? Lám, milyen igazságtalan tudok lenni!… Ó, Orbán Rózában, amikor szerettem, ó, benne is az a parányi szikra kapott lángra, ami a Fénybe öltözött Asszonyomból való…

7. kép

Ugyanott, másnap. Nyugodtan ül az íróasztalnál, az ajtócsapódásra figyel fel. Csendesen.

Tudom, miért jött vissza, százados… Reméltem pedig, hogy nem fog kardot rántani. Harag nélkül. Megtisztelő, hogy éppen azt óhajtja megtudni, hogy szakrális személy vagyok-e? Szakrális királynak alkalmas vagyok-e? Ó, ön az, aki a valódiság próbáját elvégzi? Karddal és nem méreggel, hát ez megtisztelő… Hogy vonjam vissza felségsértő szavaimat? Kedélyesen. Akár vissza is vonhatnám… Hogy meg merem-e ismételni? Én szívesen megismétlem. „És ha kardomnak egyetlen suhintásával nem leszek képes fejét elválasztani törzsétől, ám legyen: legyen ő az uralkodónk… A meg nem választott uralkodó így, e próbát sikeresen kiállván, valóban törvényes uralkodó lesz.” Ó, nem a királynak, nekem kell a próbát kiállnom? Mereven néz. Hallatszik, amint a magasra emelt kard kiesik a Schwarzenberg kezéből. Csendesen. Nem bénult meg a karja, ne féljen, nem bénult meg… Nyugodt hangon. Meggyógyítom, fiatalember. Nincs semmi baj. Nyugodjon meg. Menjen csak nyugodtan, menjen.

A színpad előterébe jön, leül; csendesen.

Szegény Schwarzenberg… Nem, nem tettem kárt benne. Emlékezni sem fog arra, hogy egy pillanatra megbénult a karja. Szünet; nyugodtan. Istenem, nézd el nekem, hogy védekeztem… Ha védekezésem nem volt összhangban akaratoddal, küldd vissza hozzám azt a szerencsétlen fiatalembert, és nem védekezem többé… Ha viszont védekezésem összhangban volt akaratoddal, akkor talán ez nem véletlen… Nagy feladatra talán mégis kiválasztottál engemet? Szünet; suttog. Misztériumjáték… A régi misztériumjáték újrajátszása?… Aki az Úr Jézus helyett feszíttetik keresztre, az nem semmisül meg, hanem csak megsemmisíthetetlenné válik. Mindig erről szólt és mindig erről fog szólni a Nagy Misztériumjáték utolsó felvonása. Igen, Isten az Önmaga helyett keresztre feszítettet, keresztre feszítetteket mindig feltámasztja… Feltámadás… Mi lesz a nagy dráma utolsó felvonásának utolsó jelenete? Próbálja mindenki az anyagot és a fényt szétválasztani önmagában. Szünet; csodálkozó mosollyal. Védekeztem… Hátha valóban azt jelenti ez, hogy van még földi feladatom… Várakozom…

Sötét, majd függöny.

Vége

Kocsis István
(1940–)
erdélyi magyar író, drámaíró

A kubista képanyagot Linda Dalrymple Henderson The Fourth Dimension and Non-Euclidean Geometry in Modern Art (Princeton University Press, 1983) című kötete alapján válogattam. – A szerk.

A kötet MIT-is kiadásának (2013) borítója
Források

Új Horizont XXXI (2003) 1.