Teljességi tétel

Koltai Tamás
Esterházy Péter: Rubens és a nemeuklideszi asszonyok. Pesti Színház
matematika, Kurt Gödel, Bolyai-geometria
szóelválasztás

Esterházy Péter darabja, a Rubens és a nemeuklideszi asszonyok annyi szellemi muníciót kínál, hogy az ember csak kapkodja az agyát. Az első reakció az élvezet, olvasva is, látva is. Mindkétszer a szöveg okozza, nem mintha az előadás nem volna élvezetes, a maga módján az, s nem állítható, hogy a szöveg ellenében (kiegészítéseképpen, kiszorításával, ellensúlyozásaként), effektusokkal „följavított” színihatásában, biológiai érzékletességében, látványosságában juttatja érvényre önmagát, mégis (vagy éppen ezért) a színpadon szintén a szöveg hat, csináljanak vele (vagy mögötte, vagy alatta) bármit. A szöveg szellemessége, paradoxiája, könnyedsége, frivolitása, csavaros racionalitása, a komolytalanság egérútjain célba érkező mélyfilozófiája (így egybeírva, ha lehet).

Az egész homlokterében (jó szó, homlokterében, magas, boltozatos koponyát tessék elképzelni, hol fészkel az agy) olyan semmirekellő fogalmak állnak, mint – csak a felszínen úszkálókat, könnyen kifoghatókat említem – teremtés, Isten, létezés (egzisztencia), halál, halhatatlanság, művészet, tudomány, s hogy az utóbbi kettő közül, ha egyáltalán, melyik képes befogni, leírni, újrateremteni a világot. Van egyfelől Rubens, a munkaittas („workoholic”) festőzseni, aki mindenütt fényt lát (s benne magában is fény van), minden segget maga fest meg (a lovakét is), az életörömben, női húsban, a megfesthetőnek, tehát fölfoghatónak, tehát újrateremthetőnek tartott világban tobzódó szemspecialista (itt rögtön fölmerül, hogy mi a valóságosabb, a világ vagy a róla alkotott kép?), akinek a képeiből hiányzik a transzcendencia, ezért személyes tragédiaként, még inkább abszurditásként éli meg (figyelem: gyönge kritikusi bon mot!), hogy rögtön az elején többször is meghal, illetve egyszer sem tud igazán (a halál neki „tú maccs”), és így kell végigjátszania Esterházy darabját. Másfelől van Kurt Gödel, huszadik századi matematikus, logikus, tudományfilozófus agyspecialista, akit örökös kérdései miatt már gyerekkorában Herr Warumnak hívtak, képletekben utazó aszkéta, aki csak a feleségétől és Einsteintől fogadott el ételt (bele is halt a koplalás következményeibe, amikor különböző okokból egyikük sem adott neki enni), a gondolkodás útján való világértelmezés korlátairól meggyőződött gondolkodó, aki viszont a semmiből vélt gondolkodással új világot teremteni (ahogy ezt száz évvel korábban Bolyai János, az euklideszi geometria továbbfejlesztője is kijelentette magáról), továbbá a nemteljességi tétel megalkotója, amelyből egy kurva szót sem ért a magamfajta matematikai antitalentum (akárcsak Euklidészből és Bolyaiból), legföljebb az ismeretelméleti vonatkozásából sikerül kihámoznia annyit, hogy a legtámadhatatlanabb, fikarcnyi ellentmondást sem tartalmazó elmélet igaz állításáról bizonyít(hat)ja be, hogy nem igaz.

Vagyis a száraz tudóssal szemben az érzéki művész a nyerő. Egyszerű, miért kell bonyolítani, nem igaz? Hát nem, mert Esterházy mindkét fél álláspontját mérlegre teszi, noch dazu megengedően kiegyenlíti Rubens és Gödel dialógusában, ezáltal megalkotva mintegy saját „létfilozófiájának” teljességi tételét. Sőt, további álláspontok képviselőit – Rubens ifjú feleségét, a fiát, a festősegédet, a festmények két figuráját, Bacchust és az Angyalt – is bevonva a diskurzusba, tovább nehezíti a dolgát. Másrészt viszont szorult helyzetében valódi szabadulóművésznek bizonyul, midőn gondolat- és stílzsonglőri módon tűzdeli meg szövegét részint utalásokkal (melyekben hol a természetes, a szép és a jó fogalmán morfondírozó Petőfire, hol a zseni árnyékában meghúzódó középszerűség pozícióját rögzítő Shafferre, hol „az egész Rubens fáj” mondat révén Csehovra ismerünk), részint az amúgy is laza kontextusból való bakugrásos kiszólásokkal (melyek többek között a tévére, a vébére, az „aggódószínházra”, közelebbről az előadásban föltett kérdések megválaszolhatóságára vagy a válaszokból megfogalmazható kérdésekre vonatkoznak). A rövid sorokba, versszerűen tördelt, központozás nélküli, ritmikus próza gondolattársító labirintusa mintaként számos elődnél és kortársnál is megtalálható, leginkább persze Thomas Bernhardnál („a mosogatás egyfelől / az atomok másfelől”, ez például nagyon is bernhardian hangzik), csak éppen az attitűd más, hogy ne mondjam, épp az ellenkezője, az osztrák szerző gyűlöletömlenyéhez képest Esterházy – némi rezignált, őszies szkepticizmus mellett – csupa derűs, kecses, könnyed, engedékeny mindent megértés, ilyen értelemben kifejezetten anti-Bernhard.

A korábban említett, „felszínen úszkáló” életproblémák mellett vannak, úgyszólván fölmerülnek (itt helyére kerül ez a rémes szó) mások is a Rubensben, például a köszvény (a festő utolsó hónapjainak megkeserítője), a fiú az apa árnyékában, a (második) feleség mint fiatal nő és mint modell, a festősegéd lelke és így tovább, némelyik figurálisan, némelyik verbálisan, „szervetlenül” beágyazott szövegintarziaként, ahogy egy cselekmény, történet, sőt szituáció (amennyiben a meghalni nem tudást nem tekintjük szituációnak) nélküli darabhoz illik. Csak azért sem nevezem meg az ilyesmire lefoglalt, terminológiai szakembereken kívül senkinek semmit sem jelentő esztétikai hívószót. Azon sem morfondírozom, dráma-e a Rubens, vagy „csak” színháznak ajánlott szöveg. „Rák ez itten, vagy mászik?”, áll a székely mesében. Sapienti sat.

Szikora János kellemes előadást rendezett a Pesti Színházban. A látvány a háttérben van, és nem tolakszik az előtérbe. Áttetsző plexiparavánokat tologatnak Horesnyi Balázs színpadán, különféle Rembrandt-képek rájuk festett halvány tónusaival, így ha a hasonló ruhákba (vagy ruhátlanságba) öltözött élő szereplők a plexi mögé állnak, a festmények kettős tónusban láthatók, és olyan, mintha a figurák le-föl mászkálnának a vásznakról(-ra). Azon kívül, hogy mégiscsak egy festőről van szó, nincs sok értelme, de szép. Ahogy Zoób Kati gyönyörűséges ruháinak is (sem). Viszont a vizualitás kétségkívül elfoglaltságot ad azoknak, akik sokallják az intellektualitást. Ebben az összefüggésben ki kell térnem (nem szívesen teszem) a meztelenségre, amely sok színházi referensnek sok írnivalót ad a mai színházban, s ez némi infantilizmusra vall, lévén a ruhátlanság éppolyan konvenció, mint a ruha. Ráadásul Rubens sok meztelen nőt festett, ennélfogva ha A három Grácia című kép van rápingálva a plexire, élő duplikátoknak is lenniük kell. A Bundácska című opus is megjelenik élőben, az ominózus ruhadarabot a Helene-t játszó Petrik Andrea viseli (már amikor), és a színésznő természetesen viselkedik, ha rajta van, ha nincs.

Ez lenne a lényeg. Nem játszani, hanem lenni. Német színészek ezt jobban tudják (a Rubenset a Ruhr-vidéki triennálé rendelte, ott játszották először), de nálunk sem lehetetlen. Jó esetben a személyiség áttör a szövegen. Lukács Sándor a címszerepben okosan és szellemesen értelmez. Vallai Péter mint festősegéd csalafintán poentíroz. A fiút, Albertet megszemélyesítő Gyuriska János egész lényéből árad a megbántottság. Venczel Vera az Angyal figurális merevségét viszi át a beszédbe. Juhász István Bacchusának a szereppel adekvát teste beszél. Hegedűs D. Géza remek: Gödelje a megtestesült német idea, amely néha fölfeslik. A zenészek és Vásáry André kontraénekes príma oldószerek. Az előadás egy tanulási folyamat része. Ha sokat gyakorolják, menni fog.

„Megkérhetném
hogy lépjen közelebb
a hölgyhöz
Konstatálja hogy a háromszög szögeinek összege
száznyolcvan fok
és egyszersmind konstatálja
hogy a világban igazság van
A rendszer működik
és a rendszer igaz
Van igazság és megismerhető”

Függelék

Bán Magda: Visszatérve az új bemutatóra, az első kérdés: miért éppen Rubens?

Esterházy Péter: Ennek van egy praktikus oka: az lett mondva, hogy Rubensről írjak. A Ruhr-triennale, amely engem két éve felkért, akkor épp a barokkal foglalkozott. Így jutottak el egyrészt Rubenshez, másrészt a Harmonia caelestishez. Sőt, az első mondatot is megadták: Rubens meghalt. Meg kellett néznem, hogy akarok-e egyáltalán Rubenssel foglalkozni, mert ahogy mondani szokták, Rubenset nézve az ember rögtön Rembrandtnál köt ki, mert mondjuk Rembrandt önarcképeinek a riadtsága sokkal közelebb áll hozzánk, mint Rubens diadalittassága. Elkezdtem nézni a képeit, elutaztam ide-oda, láttam a fantasztikus olaj-vázlatait, amelyek tényleg olyanok, mintha mai festmények volnának, elkezdtem utána olvasni, és egyszer csak ráláttam erre a mindentudó figurára, aki a megtestesült tehetségesség, aki mindent tud, és még hűséges is ehhez a mindenhez. És ehhez lettek találva ellenpontok: egyrészt a fia, aki a szenvedés felől beszél, másrészt Gödel, a nagy matematikus, aki a gondolkodás korlátossága felől szól egy olyan emberről, aki azt mondja, hogy az Úristen végtelen, én az Úristen hű szolgálója vagyok, akit az Úristen végtelen tehetséggel áldott meg, és ez mind igaz is. Tehát metaforikusan fogalmazva: a világ megfesthető, a világ elmesélhető. És ugye nekünk meg ellenkező tapasztalataink vannak a megroggyant meséről, a világunkról, amely egyre képtelenebbnek tűnik föl. Ez a szemléleti különbség okozza a szereplők konfliktusait, és viszi előre a darabot.


Máshol áll a kamera. Esterházy Péter íróval Bán Magda beszélget

A beszélgetés az Új Könyvpiac című lapban jelent meg.


Forrás

Élet és Irodalom 2008. április 4. (14. szám)