1

A művészetnek is ugyanaz a lelki forrása, mint a tudománynak és a vallásnak: az örökkévaló, az el nem múló, a végtelen után való sóvárgás. Platón ezt a sóvárgást Érosznak, magára a szépre és igazra, a szépnek és igaznak eszméjére irányuló szerelemnek nevezi. Ezeket az örök értékeket, mint eszményeket (ideá-kat) magunkban hordozzuk: a művészeti és tudományos (filozófiai) Bros általunk már a jelenben megvalósítani törekszik őket (A lakoma).

A tudós tárgyszerelme az igazságok rendszerét, a művész sóvárgása a szépértékeket akarja megragadni: mindkettő azt, ami a dolgokban állandóan jellegzetes, tipikus, lényeges, örök. Híre a célra a tudós eszköze elsősorban a fogalom, a művészé a szemlélet. A tudós a különöst az általánosnak, a törvényszerűnek, vagyis a fogalomnak formájában, a művész az általánost, a jellegzetest a különösnek alakjában ábrázolja. A tudós a valóságot akarja lehetőleg visszatükrözni, amint van; a művész a valóságot törekszik alakítani úgy, hogy eszményeinek megfeleljen. A tudós a valósághoz iparkodik vezetni, a művész a valóságot esztétikai élethangulata alapján át akarja formálni s ideáival összhangba hozni, azaz idealizálni. A tudós gondolkodásával a valóság szolgája, amikor alkalmazkodik hozzá, a művész a valóság ura, amikor fantáziájával parancsol neki.

A tudós a világ egyedi jelenségeiből és tárgyaiból általában az egyetemest, a törvényszerűt, a változatlant szívja ki gondolkodásának logikai eszközeivel. A művész ellenben egyedi jelenségeket és tárgyakat ábrázol, de úgy, hogy az egyedit, a különöst azért mégis az egyetemes, a tipikus, az örökkévaló ragyogja át. Ha a művész ábrázolt tárgya merőben egyedi marad s nincsen meg ez az egyetemes, szimbolikus jelentősége, akkor esztétikailag sohasem érthető és élvezhető. A művész alkotásában az egyedinek mindig általános jelentése is van: az egész típus képviselőjeként áll előttünk. Ezért az igazi művész sohasem utánozza és másolja a valóságot, vagyis az egyedit nem mint ilyent ábrázolja, úgy ahogy a maga egyediségében van vagy volt, hanem fantáziája segítségével akképp alakítja, ahogy a benne rejlő általános, jellegzetes, az egész típust képviselő vonások mindig jelentkeznek. Az igazi művész alkotásának lényege tehát abban áll, hogy a jellegzetest, az általánost, ami mint ilyen tértől és időtől függetlenül érvényes, egyedi szemléletes formában ábrázolja. Bármily jelentéktelen is tárgya: egy falevél, pásztorfiú, kocsmai jelenet, patak, havasi táj, a valódi művészet a nagyot és egészet, a jellegzetes és változatlan lényeget a látszólag legkisebb dologban is megláttatni, megszerettetni és élveztetni iparkodik: titokban az örökkévalóhoz s az univerzumhoz való közvetlen viszonyunkat érezteti velünk. Ha egy konkrét erdei tájat ábrázol s ez az ábrázolása megfelel a földrajzi valóságnak, esztétikai szempontból nem ez a lényeges: aki sohasem látta a tájat, az is élvezi, mert nem a valóság pontos tükrözése a fontos a művészetben, hanem a jellemző és alakító erő. A művész alkotása örök jelent képvisel, éppúgy, mint a tudós fölfedezett törvénye: a személyfölötti, változatlan, időtlen lényeg jelentkezik benne. Homérosz oly fiatal ma is, mint háromezer évvel ezelőtt; Leonardo da Vinci Utolsó vacsorájának szemlélése közben magunkat alakjainak meleg közelében érezzük, mert az örök apostol-típust képviselik; Raffaello Athéni iskolájának alakjaiban nemcsak a görög tudósokat szemléljük, hanem az igazságszomjazó és kutató örök embertípus lelki alkatának kifejezését is, amilyen az antik világban, a renaissance-ban s amilyen ma és mindenkoron.

2

A tudósnak kutató gondolatmunkája és a művésznek alkotó kedve az emberi élet eleven egészéből fakad fel: mélyen benne gyökerezik az emberi természetben. A kutató tudós és a teremtő művész lelki feszültségben él s ezt objektív alkotásban törekszik levezetni. Amaz a gondolatok összefüggő rendszerében, föltevéseiben és elméleteiben, emez ritmusban, szimmetriában, táncban, énekben, dalban, zenében, színekben és formákban. Egyiknek munkája sem játék, álmodozás, mulatság, hanem benső kényszer és hajtóerő műve. Személyiségük bennrejlő lényegét bontakoztatják ki: ösztönös élményeik tudatos formára és kifejezésre törnek. Ezért sem a vérbeli kutató, sem a művész nem „lesz”, hanem „születik”.

A tudós lelke objektív önértéken csüng: a kutatott és felfedezett igazságon; a művész lelke is: a szépségen, amelyet alkotásaiban megvalósít s amely a tárgynak jellegzetes benső igazsága. Egyik sem munkája hasznosságát nézi, hanem magáért az igazságért, illetőleg szépségért küzd és alkot, hogy ezeket az értékeket megvalósítsa és kifejezze. De mindkettő munkájába önkénytelenül belefonódik a hasznosság is, az egyik gondolataival s fölfedezéseivel, a másik művészi alkotásaival az életet is szolgálja, gazdagítja, szélesíti és fokozza. Először hajdan a tudós is, a művész is gyakorlati szükségleteket elégített ki: amaz élet bölcsességével, társadalmi–jogi reformterveivel, a térés számviszonyoknak könnyebb és egyszerűbb számítási módjával, emez épületeivel, szerszámaival, tanító verseivel. A fejlődés folyamán a haszon célja fokozatosan háttérbe szorul s a tudósnak is, a művésznek is a lelkéből önzetlen fény árad az emberi életre.

3

Hogyan lehet meghatározni, hogy valaki igazán tudós, vagy hogy valaki igazán művész? Bizonyosan csak utólag műveiből. Ezekből tapintható ki, vajon megvan-e benne az új gondolatok fölfedezésére szükséges kombináló energia, vagy megvan-e benne kivételes mértékben újszerű élményeinek hatásos kifejezésére az alakító képesség? A tudósban is, a művészben is fokozott élményképesség lakozik. Mind a kettő rendkívül érzékeny szenzórium a külső vagy belső benyomások iránt: mind a kettőnek finom lelki orgánuma van a problémák megérzésében, amelyeket aztán megoldani akar, még pedig az egyik gondolkodása útján, a másik erős élményének hatékony formában való kifejezésével. Mindkettő befogad is, cselekszik is: az egyik gondolat-összefüggéseket lát meg, a másik esztétikai műveket alkot. A problémaélmény mindkettőnek szenvedést okoz: a tudósnak is, a művésznek is „nagy adománya a fájdalom”, a gyötrő lelki feszültség és sóvárgás, amelytől tevékenység által szabadulni akar: ezért gondolkodik, illetőleg műveket alkot.

A tudós tárgyi érdeklődésének iránya szerint különbözőkép látja s fogja fel a világot. Teremtő gondolkodási élményének más és más a kiindulópontja, aszerint, hogy a valóság fizikai vagy biológiai szempontból érdekli; a filológust a szövegek hitelessége, a történészt az események plasztikája vonzza. A művész is a maga élményeiben a világot más meg más alakban látja, aszerint, hogy építész, festő vagy szobrász. A festő fényt és árnyékot, színt és körvonalakat lát, mind lehetőleg egy síkra vonatkoztatva. A szobrász ellenben azt a dolgot, amely élményének és alakításának tárgya, minden oldalról szemléli. A festő rögtön előre sokféle színben pillantja meg élményének és leendő alkotásának anyagát, a szobrász a márvány vagy bronz egy színében s ennek árnyalataiban képzeli el alakját.

A tudós kutató figyelmének körét csak problémája tárgyára koncentrálja, egész valója ebben olvad fel: ez a problémamegoldás előkészítő útja. A művész is csak akkor tud újat teremteni, ha szellemi látóhatárát csak egy eszmére szűkíti, ha egyoldalúan csak annak a benyomástömegnek élményéhez tapad, amelyet kiválasztott, ehhez ragaszkodik, nem kalandozik el tőle, egész lelkével belemerül s mindent elhárít, ami ebben zavarja. A tudós és a művész elmemunkája a továbbiakban már elüt egymástól: a tudós objektív iparkodik lenni, a tárgyat a maga sajátszerű alkatában megragadni, s ezért lehetőleg ki iparkodik magából iktatni minden olyan érzelmet és indulatot, amely szemét a tárgyilagos látásban elhomályosítaná. A művész ilyen értelemben nem is akar objektív lenni: inkább szeret és gyűlöl, gyönyörködik és utálkozik, szenvedéllyel utasít el bizonyos művészi felfogásokat és stílusokat s ez a megvetés fokozza a maga személyes teremtőerejének és egyéni stílusának eredetiségét. Ezért más a tudományos és más a művészi lelkiismeret. A tudós objektíven minden eszközt és módszert kötelességének tartja kimeríteni problémája megoldása céljából: a művész csak az alanyi felfogásának megfelelő formákat, színeket, stílust értékesíti munkájában.

4

Mindennek ellenére: a tudósok közt is van szubjektív és objektív gondolkodótípus (nagyjában az előbbi a romantikus, az utóbbi a klasszikus tudóstípus), meg a művészek között is. A szubjektív típushoz tartozó gondolkodó a problémaélménytől izzik, a megoldás intuíciószerűen lövell ki belőle, kutatása a lélek erős érzelmi szférájában megy végbe; az objektív típus képviselője hideg módszeres gondolkodó, tudatos léptű, hűvösen számító tudós. Így van ez a művészek világában is: az egyiknél az élethangulat az uralkodó, mindig mindenestül én-jét adja és fejezi ki, nem keresi a tárgyat, ez ő maga. Ezzel a szubjektív típusú, ún. kifejező művészettel szemben a másik objektív, ún. alakító művésztípus viszont előbb találja meg tárgyát s ezt, ha alkalmasnak tartja, utólag itatja át élményeivel; tudatos művészi reflexióval alakít s számítja ki a hatást. Ennél az objektív típusnál nem a művész személye, hanem maga a mű van előtérben. A tudósok közt is éppúgy van szubjektív lírikus és objektív epikus, mint a költők között. A tudományos gondolkodás sem a szubjektivitás teljes kiirtása, hanem csak magas fokon való fegyelmezése. A személytelen tudós munka csak absztrakció. A tárgyilagosságra törekvő tudós gondolkodás azonban nemcsak az érzelmeket, hanem a velük szorosan összefüggő fantáziatevékenységet is iparkodik megfékezni. A fantázia szempontjából is tehát jelentős különbség van a művész szubjektív és a tudós objektív látása között. A művészi fantázia elsősorban az élmények szemléletes kifejezőképessége, a tudós fantázia pedig rejtett viszonyok fölfedezésének képessége. Ha az elvont viszonyokat a tudományos kutató a stílus plasztikus hatalmával szemléletesen és képszerűen is ki tudja fejezni, akkor nemcsak tudós, hanem művész is.

5

Az igazi művész, minden forró szubjektivitása ellenére, bizonyos értelemben mégis objektív s egy végső eszményi síkon találkozik is a tudóssal. Hogyan?

Látás és alakítás a művész teremtő munkájában feloldhatatlanul egybeforr. A művész szemlélete már meginduló „belső festés”, alakítása pedig nem egyéb, mint „tartós szemlélet”. Úgynevezett „tiszta látás”, a tárgy teljesen adekvát visszatükrözése, a művész egyéni szellemi alkata miatt sohasem lehetséges. Lelke nem sík, hanem kisebb-nagyobb hajlású homorú vagy domború tükör. Minden látás már eleve szellemi alakítás, az érzéki nyersanyagnak lelki formálása: minden észrevett vonal, alak vagy szín már telítve van lelkünkkel, élményeinkben is önkéntelenül azonnal személyiségünk eleven dinamikus és egységes egészére vonatkoztatjuk őket. A látható világnak és a művész személyiségének ez az egybeolvadása a műalkotás forrása. A művész a tárgyi világot nem úgy látja, mint amilyen, hanem úgy, amilyennek az ő személyes lelki alkatánál fogva látnia kell. Ez a látás a művész világnézete, személyes értékrendszere, amely azonban túlnyomóan tudattalan, s csak kis részben tudatos gondolkodásnak eredménye. Ha egészen az utóbbi lenne, akkor nem művésszel, hanem szaktudóssal vagy filozófussal állanánk szemben. A művész világnézete, amennyiben művész, szemlélő alakítása a világnak, amelyet lelke éppen a maga egyéni alkatán keresztülszűrve fogad be. Mit és hogyan él meg benyomásaiból s fejez ki alakításával: ez egészen személyiségének mivoltától függ.

És mégis: az igazi művész mindig objektív, bármely korban és társadalomban él, alkotásaiban sohasem pusztán szubjektív önéletrajzíró. Kiért? Mert az ábrázolt személyekben vagy tárgyakban bennrejlő magasabb igazságot, lényegüket munkálja ki: azt, amit Platón a dolog ideá-jának, nevez: a jellegzetest, a fajszerűt, a tértől és az időtől függetlenül mindig megmaradót, az örököt. A naturalista a természetet utánozva az egyes esetet, mint ilyent, akarja ábrázolni s így hozzátapad a merőben különöshöz, s benne reked: az igazi művész az egyesből is az eszmei lényeget ragadja meg, az egyedin is keresztülcsillogtatja azt, ami benne állandó lényeg s így az örökkévalóságba emel. Ha V. Károlyt vagy Bismarckot, Erasmust vagy XIII. Leót ábrázolja, rögtön érezzük és megéljük, hogy az előbbiek a föld, az utóbbiak a szellem birodalmának hatalmas egyéniségei, akik szellemi típusuk örök jellegzetes tulajdonságait személyiségükben a legnagyobb fokon képviselik: egyikük a császár, vagy az államférfi, másikuk a tudós, vagy a lelkek vallási uralkodója.

Mi a formaalkotás a művészetben? A lényegesnek kimunkálása és fokozása, ideá-vá emelése, azaz idealizálása. S ebben „az égi másban” (Arany János) rejlik minden művészetnek igazi varázsa, maradandó és halhatatlan hatása. A művészi alkotóerő az egyénnek lényeglátó idea- vagy formaszemlélő hatalma. A valódi művész az emberekre vagy dolgokra vonatkozó benyomásainak nyersanyagát úgy formálja, hogy plasztikus ereje nemcsak a maga korának, hanem valamennyi későbbi korszaknak emberével is meg tudja láttatni a lényeget, az ábrázolt lelkek és tárgyak eszmei örök mivoltát és tartalmát. Az igazi művész aláveti magát önkéntelenül – s ez éppen sajátszerű művészi tehetsége – a dolgok benső igazságának: az örököt a jelenben objektív módon, lényegszerűen ábrázolja. Ezért minden klasszikus művész korának leghitelesebb s legmegbízhatóbb jellemábrázoló és lényeglátó történésze. Egy hisztorikus sem rajzolta meg tollával II. Fülöp spanyol király jellemét oly híven, mint Tiziano ecsetjével; Colleoni-nak, az olasz condottiere-típusnak lelki lényegét egy történész sem örökítette meg oly elevenen, ahogy Verocchio mintázó fájával; a történettudománynak egy képviselője sem jellemezte jobban a XVI. századvég angol társadalmának lelkét, vágyait és érzelmeit, mint Shakespeare, a XIV. Lajos korabeli francia társadalom szellemét, mint Molière. Amit ezek a művészek vagy költők festettek, faragtak vagy írtak, az rendszerint lényeglátás, igazmondás, sohasem szellemi-történeti torzítás. Arisztotelész szerint a művészet (költészet) egyes dolgokban (személyekben) kifejezésre jutó általánosnak, a jellemző lényegesnek kimunkálása. A hisztorikus azt beszéli el, ami történt; a művész ellenben a dolgokat úgy ábrázolja, amilyeneknek természetüknél, formájuknál fogva lenniök kell: a művész tárgya végső elemzésben nem az egyes, ha ezt ábrázolja is, hanem a benne rejlő általános, tipikus, örök forma. Ezért Arisztotelész merész szavai szerint a művészet (költészet) filozofikusabb (philosophóteron), mint a történelem. Poétika 8. A klasszikus művészek alkotása valóban ilyen, mert alkotójuk a lényeg látója, a jellegzetes forma nézője és alakítója: személyes mivoltán átszűrve szemléli ugyan az embereket és dolgokat, mégis objektívek. Lásd Tudós fejek című munkámat. 1942. 11–12. p.

Végső fokon tehát a tudós és a művész „objektivitása” találkozik, csak eszközük más: az egyiknek a fogalom, a másiknak a szemlélet. A tudós is, a művész is, „lát” s ez a látás mindkettő sajátszerű tulajdona, magának tud csak eredetileg látni. De ez a látás egymagában egyiküknél sem elég: alakítani is kell tudniok: a tudós a maga viszonyszemléletét rendszeres gondolat-összefüggéssé formálja, a művész meg élményét szoborrá, festménnyé, költeménnyé alakítja. Az eszmefoganás és a végső objektív cél hasonló, de a kidolgozás különböző. Minél nagyobb formátumú és eredetibb szellem a tudós és a művész, a dolgok örök természetének objektív ábrázolásában annál rokonabb lelkek.

6

A lelki alkatnak hasonló típusai jelentkeznek mind a tudósok, mind a művészek világában. A tudomány terén gyakori az egyes tényekhez tapadó empiristáknak, a ténygyűjtő pozitivistáknak alakja: a művészetben ezek a naturalizmus hívei, a pontos megfigyelők, az érzéki adatoknak, a valóságnak finom reprodukálói, akik elvileg és szándékosan is a művészetből tudományt akarnak csinálni (pl. Zola A kísérleti regényben). A pozitivista tudós azt hiszi, hogy ismerete a természetet pontosan tükrözi, pedig már megfigyelésében és ténymegállapításában is elméleti szempontok egész serege, nagy aspektuskészlet rejtőzik. A naturalista művész is azt hiszi, hogy a természetet híven adja vissza, pedig személyi látásmódja szerint már alakítja.

A tények fetisizmusában szenvedő pozitivistával szemben a teoretikus kutató a valóságot fogalmi elvonásokban ábrázolja: a dolgok lényegét, törvényszerű eszméjét dolgozza ki. Hasonlókép, bár más eszközökkel, az idealista típusú művész, amilyen minden nagy művész, ha mindjárt olykor naturalistának hiszi is magát, szintén a dolog időtlen lényegét, belső állandó alkatát keresi, amikor kiemeli és absztrahálja tárgyát az esetlegesből: az őstípust akarja megtalálni, azt, ami a dolog mindig, s nem a konkrét egyest a maga mellékes járulékaival iparkodik ábrázolni, mint ahogy a merő naturalista típus.

7

Az élettől való bizonyos távolságtartás hozzátartozik a tudós logikai munkájához, a teoretikus ember szellemi magatartásához. Mindent, amit meg akar ismerni, kénytelen magával szembehelyezni, a közvetlen, élményből kiemelni, azaz objektiválni. Hz az élettől való távolság – amint H. Rickert tüzetes elemzése kimutatta Der Gegenstand der Erkenntnis. 1915 – a különböző irányú tudományos gondolkodásban különböző nagyságú. Legnagyobb a matematikában, fokozatosan kisebb a fizikában, kémiában, biológiában: annál kisebb a tudomány és az élet distanciája, minél több a konkrétszemléletes elem, az eleven valóság látása a tudományos gondolkodásban. Az egyedi kimeríthetetlen konkrét valóságtól és eleven lüktető élettől azonban a tudós a maga általános fogalmaival mindig szükségképpen bizonyos messzeségben marad.

Egyes tudományokban az egyedinek, a szemléletesnek, különösen nagy szerepe van. Ilyenek a szerves élettel foglalkozó természettudományok. Nem véletlen tehát, hogy a biológusok között gyakori a rajzoló és festőművész. Pasteur már tizenhárom éves korában kitűnő képet rajzol édesanyjáról, amint fehér fejkötőben, kockás vállkendővel a piacra indul. Később is sok arcképet rajzol. Képei Amerikába is eljutnak s elismerésben részesülnek. Egyik barátjáról, akivel a besançoni kollégiumban Chenier és Lamartine műveit olvassa (a költészethez egész életén át melegen vonzódik), pasztellképet fest, amellyel a művészi folyóiratokban is dicséretet arat. Finom művészi látása szorosan összefügg azzal a szemléletes megfigyelő képességével, amely a mikroszkópiumban a mikrobáknak és életfolyamataiknak legkisebb különbségeit is azonnal biztos élességgel észreveszi, s így a tudományban a legnagyobb jelentőségű fölfedezésekre segíti.

A szemléletes művészi vonás különösen előtérbe lép a történettudományban. A történelem ugyanis valamely kor embereinek életét és alkotásait a maga egyszeri-egyedi mivoltában akarja újraalkotni, ha mindjárt ezzel az emberi természetnek tipikus, sokszor visszatérő szellemi mivoltát is láttatja. A történettudományból ezért soha sem iktatható ki az esztétikai-szemléletes, a fantázián alapuló művészi vonás II. 12. p.. Az igazi nagyszabású történész, ha lehetőleg objektív képet akar is rajzolni, nem tartozhatik a merőben teoretikus típushoz, aki előtt csak a tárgy szigorúan egzakt ismerete lebeg, mint logikai cél. Megfestett történeti szemléletes képét mindig többé-kevésbé színezik és árnyalják szubjektív értékfelfogásának, de egyben kora szellemének sugarai.

Paradox módon ezt mondhatnók: nincsen magában történelem, csak a történészeknek a történetre vonatkozó ábrázolásai, amelyeknek összege a történettudományt képviseli. Ha nyersen akarjuk magunkat kifejezni, azt mondhatjuk, hogy a történettudomány az alany és a tárgy közé a papiros-valóságnak szféráját tolja, amelyet egy társadalom értékfelfogása hordoz, ez azonban az alanyoknak a tárgyilagossághoz való viszonyát óriási mértékben bonyolulttá teszi.

Müller-Freienfels, R.: Psychologie der Wissenschaft. 1936. 216. p.

A tudósok közül nyilván a történész áll legközelebb a művészhez. Nemhiába a történelem oly sokáig a költészet testvére volt s a szépirodalomhoz számított. A történelemnek is, meg a művészetnek is tárgya individuális jelenség. Két különbség van azonban köztük. Először is a történész a valóságot úgy akarja megrögzíteni, amint volt, a művész ellenben szabadon formálja. Másodszor: amíg a művész az individuálist az általános körébe emeli, amellett, hogy szemléletes marad, vagy az általánost a szemléletbe mártja, anélkül, hogy általános jellegét megszüntetné: addig a történész az individuálist a maga egyszeriségében, különösségében akarja, ha mindjárt fogalmak útján is, ábrázolni. A művész az állandót és el nem múlót, a történész a változót és mulandót rögzíti meg, azt, ami sohasem tér vissza. Mivel így a történelem lényegéhez tartozik a visszahozhatatlanul elveszett múltnak gondolata, a történelem velejében tragikus természetű.

Ezt a történeti élet minden nagy mestere és megértője mélyen érezte. Schelling szerint a tragédia eszméje nélkül a történelem egyáltalán nem érthető… A művészet az örökké fiatal, mindig jelenlévő, amely sohasem öregedhetik el és sohasem hal meg; a történelem ellenben az egyszer megtörténtnek, a mindenkorra elveszettnek birodalma.

Mehlis, G.: Rehrbuch der Geschichtsphilosophie. 1915. 80. p.

Ezért van a nagy historikusok között oly sok pesszimista világnézetű.

Az éppen az egyedire célzó történelem is általános fogalmakkal kénytelen a letűnt különös konkrét valóságot megközelíteni: ezért az eleven életet a történésznek is meg kell ölnie, hogy leírhassa. Még a látszólag szemléletes történettudományi megismerés is mindig valami általánosítással, platonizálással jár. Ellenben az élethez már sokkalta közelebb jár a művész, mint a tudós: távolságtartása egészen lecsökken, mert nem fogalmilag, hanem mindenestül szemléletesen ábrázol. Hogy azonban ennek ellenére a művész is bizonyos távolságban marad az élettől, – főképp, ha az objektív típushoz tartozik – az abból is kitűnik, hogy az esztétikailag érző ember elviselhetetlennek tartja, ha az élő valóság és a művészien ábrázolt valóság határai elmosódnak, mint a szélső naturalizmusban. Éppen ezért a naturalizmus hamis esztétikai elmélet: a valóságot kopírozni, utánozni, azonos módon ábrázolni törekszik. Ez egyébként, mint már rámutattunk, pszichológiai lehetetlenség is, mert a naturalista művész is, akár akarja, akár nem, úgy látja a valóságot, ahogyan az ő egyéniségének résein szűrődik át a szemléletben. A konkrét valóságtól elválasztó távolság tehát a művész lelkében sem enyésztethető el, noha mindig sokkal kisebb marad, mint a tudós lelkében. Ha a művész a maga egész személyiségét önti is bele a műalkotásba, amely éppen ezért érzelmeinek teljes melegét sugározza, ez az elevenség mégsem az élet közvetlen nyers elevensége, amelyben valósággal élünk, hanem egy ideális szférához tartozik: e nélkül nem igazi esztétikai műalkotás. A puszta vad életösztön ugyanis, amelyet Nietzsche dionüszoszinak nevez, magában még nem esztétikai jellegű. Ezt fékezni, formákba szorítani, minden valódi művészi alakítás feladata. Így emelkedik apollóivá, azaz esztétikaivá.

8

A tudós a jelenségek sokféleségében egységet iparkodik fölfedezni. A rend és a harmónia, amelyet a jelenségek káoszából kidolgoz a természeti törvények által, már maga a legmélyebb esztétikai érzést kelti. A csillagászat, az első törvénymegállapító tudomány, a kald pásztoroknál a végtelen csillagos égbolt szemléletéből fakadt, amely csupa rendet és harmóniát éreztet. Püthagorasz a szférák zenéjében kötőjelet tett a tudomány és a művészet közé. A tudósnak is, meg a művésznek is közös tárgya a mérhetetlen hatalmú, fönséges, a folytonos változás közepett is mindig állandóságot és harmóniát mutató természet: tehát a közös tárgy keltette esztétikai érzelem is közös, akár a tudós fogalmi hálójába akarja a valóságot fogni, akár a művész ecsetjével, vésőjével vagy költői nyelvével megrögzíteni.

Az egzakt gondolkodás logikai alkotásaiban az esztétikai ízlés törvényeinek is hódol.

Még a matematikának is – mondja Rados G[usztáv]. – megvan a maga esztétikája. Ebben is az épülő rendszer mivolta határozza meg az építő anyagot; itt is minden pillér, minden oszlop, minden bolthajtás csak úgy elégít ki, ha rendeltetésének megfelelve, egyszersmind az ész statikai törvényének hódol. Az össze nem tartozó gondolatok és eszmék erőszakos egyesítése disszonáns gondolatakkordot szolgáltat, csak úgy, mint az össze nem illő hangok kakofóniája a zenében.

Emlékbeszéd Kronecker Lipótról. 1898. 4. p.

A szép természeti táj és környezet ihlete is jelentős szerepet játszik a tudományos gondolkodásban. Helmholtz a heidelbergi egyetem alapításának ötszáz éves jubileumán Heidelberg városának és környezetének szépségét a tudományos gondolkodásra gyakorolt ösztönző és ihlető ereje szempontjából, amelyet jómagán is tapasztalt, magasztalja. Kirchhoff-nak az égitestek anyagát a színképelemzéssel megállapító fölfedezésére célozva, a jubileumi ünnepségen így szól:

Vajon véletlen-e az, hogy ezekről a zöld dombokról hatolt be először az ember szellemi szeme a mérhetetlen égi terekbe azzal a gondolattal, hogy miképp kell az égitestek kémiai természetét meghatározni? Olyan vállalkozás, amely még nemrégen a legkalandosabb lehetetlenségnek látszott! Az ellenkezője igaz. Valamit a tudományos kutatásnak mindig magában kell rejtenie a költő szemléletéből. Persze a kutatónak fáradságosabb és türelmesebb munkára van szüksége, hogy anyagát megrostálja. Azonban a puszta munka egymagában nem elég arra, hogy a fényt árasztó eszméket kikényszerítse. Ezek, mint Minerva Jupiter fejéből, váratlanul, nem is sejtve ugranak elő: nem tudjuk, honnan jöttek. Csak egy bizonyos: annak, aki az életet csak könyvek és papiros közepett ismerte meg, és annak, aki egyhangú munkában elfáradva rosszkedvűvé válik, nem jönnek. Az élet erejének és teljességének érzése kell hozzá, amint ezt mindenek fölött a magaslatok tiszta levegőjében végzett séta adja meg. És ha az erdő nyugodt békéje választja el a vándort a világ nyugtalanságától, amikor lábai alatt a gazdag buja síkságot mezőivel és falvaival egy pillantásban átfogja, és amikor a lenyugvó nap a távoli hegyek fölött aranyfonalakat sző, akkor gerjednek föl lelkének homályos hátterében új eszmék csírái, amelyek alkalmasak arra, hogy fényt és rendet teremtsenek a gondolatok belső világában, ahol azelőtt zűrzavar és sötétség honolt.

9

Eredetileg a tudomány is, a művészet is a vallással a legszorosabban egybefonódik: mindkettő a mítoszok világából szakad ki. A keleti és a görög filozófia és tudomány eredete éppúgy a mitológiába nyúlik, mint az építészet, szobrászat, festészet és költészet ősformája. De aztán mind a kettő önállóvá emelkedik: az egyik az igazságnak, a másik a szépségnek értékét a mítosztól függetlenül is maradandó művekben objektiválja, amelyek gondolatokat vagy esztétikai örömet sugároznak, élmények fölkeltői és hordozói sok nemzedéken át.

Az egyes tudományok a jelenségek egy-egy körének egységét iparkodnak kidolgozni: a filozófus az egész világ egységét akarja sub specie aeternitatis meglátni, az összes jelenségek nyomasztó zűrzavarát nagy, megnyugtató harmóniává alakítani. Ez a törekvése a világnézetben mint filozófiai rendszerben testesül meg s kap tudatos és tervszerű plasztikus kifejezést. A filozófusnak ez a műve, ha a fogalmak kellő architektúrájában jelentkezik, maga is a legfelsőbb rendű műalkotás, olyan, mint a művészeti remek, csakhogy az alkotó egyéniség sóvárgásának s gondolatainak nem szemléletes, hanem fogalmi kifejezése. A nagy gondolatrendszereknek is megvan a maguk esztétikai varázsa: olyanok, mint egy gótikus dóm, melynek minden legkisebb részét ugyanaz a stílusmotívum hatja át, csakhogy itt a gondolatépület stílusának, valamely végső elv az egységes motívuma. Ez a logikai-művészi mozzanat, a szisztematika megkapó összhangja, melynek alapja az egymással összefüggő igazságok teljes evidenciájának harmóniája, egyetlen nagy rendszerből sem hiányzik. E rendszereket nemcsak belső logikai igazságuk szempontjából vizsgálhatjuk, hanem mint egységes műalkotásokat is, melyek „logikai érdek nélkül” is tetszenek művészi szerkezetük és plasztikus voltuk alapján. Filozófus és művész egy testvér: ugyanannak a végtelen felé való sóvárgásnak különböző képviselője. Innen érthető, hogy a legnagyobb költők egyúttal filozófusok s a filozófusok legjava egyúttal költő.

A belső valóságot, a lelki életet, Bergson úgy értelmezi, hogy ez örökös alkotás: folytonosan teremtjük önmagunkat. S minek a hasonlóságára fogja fel a tudat folytonos újjáteremtését? A művészi alkotás hasonlóságára. A lelki életnek ezt az esztétikai alapú felfogását kiterjeszti az egész mindenségre is: a világ örökös teremtő folyamat. Platón, Arisztotelész, Plótinosz, Giordano Bruno, Schelling is és mások a világot mint műalkotást fogják fel: elcsodálkoznak a kozmoszon, mint műremeken, ennek célszerű rendjén, egységén és harmóniáján. Bergson a mindenséget örökös alkotó aktusnak nézi, amelynek a művészi alkotáshoz hasonló jegye az előre gépiesen ki nem számíthatóság, az organikus növekedés, a teremtő fejlődés.

Amint minden nagy filozófus egyúttal művész, éppúgy minden igazi művész egyszersmind filozófus. Amint megvan az egységesen kidolgozott filozófiai világnézetnek esztétikai varázsa és jelentősége, éppen úgy megvan minden igazi klasszikus műalkotásnak a maga mély metafizikai értelme és jelentősége. Minden nagy művészi alkotásba valami örök eszme, abszolút érték ölt objektív formát. A művész is igazságkereső, mint a filozófus, csakhogy a maga módján; ő is az örök lényeget látja és ragadja meg, csak a kifejezés módja más. Minden nagy művész alkotása a világgal és az élettel szemben való elvi állásfoglalás is: nem fogalmi, hanem intuitív formájú világnézet (Dante, Michelangelo, Goethe, Byron, Leopardi, Petőfi, Madách, Ibsen, Liszt, Wagner stb.).

Tudós és művész ugyanazt szemléli és egységben ábrázolja. Nem lehetnek tehát idegenek egymással szemben, hanem bensőleg rokonok. Innen van, hogy a tudomány legnagyobbjai az irodalmi művészetnek is a legmagasabb fokán állnak, mert a pontos és változatlan fogalmakhoz fantáziájuk a konkrét szemléletes képeket is rendelkezésükre bocsátja, hogy a dolgok lényegét metaforáik útján másokkal is meg tudják pillantatni, nemcsak elvont fogalmi szimbólumokkal megértetni, hanem plasztikus hasonlatokkal meg is láttatni tudják a tárgyak reláció-hálózatát. Náluk látni és érteni valóban egy. A fényes tollal író tudós Platón éppúgy az emberi kultúra csúcsa, mint a Parthenon szobrásza, Pheidiasz; a szellemes dialógusokban a fizikai törvényeket mozgalmasan dramatizáló Galilei éppúgy, mint a stanzákat festő Raffaello; Newton éppúgy, mint Shakespeare, Kant éppúgy, mint Beethoven, Darwin éppúgy, mint Dickens. Egymásnak nem ellenfelei, de természetes kiegészítői.

10

A népek ősi életében tudomány és költészet szorosan egybeforr. A görögök első természetkutatói és filozófusai a világ és az élet mivoltára vonatkozó tanításaikat a kötött nyelv formájába, versbe, foglalták. Xenophanész, Parmenidész, Empedoklész és Anaxagorasz, mind „A természetről” (περί φόσεως) című költeményben fejtik ki a lét kérdésére, a világ eredetére s mivoltára vonatkozó gondolataikat. Ennek egyik oka az, hogy az ősi világnézetet himnuszok s egyéb vallásos költemények fejezték ki, amelyeknek verses formáját az első filozófusok is megtartották. Egyébként is nem pusztán az észhez szóltak, hanem a szívhez is, már pedig a verses forma az érzelmekre irányuló sugalmazás célját jobban szolgálja; egyben az emlékezetbe vésést is, mert az írás még nem volt eléggé elterjedve. A tudományos gondolatok akkor kezdenek prózai köntösbe öltözködni, amikor a vallástól elválnak, az érzelmi sugalmazó és magával ragadó célzattól felszabadulnak, s a gondolkodás tárgyszerű logikai tételek és fogalmak alkotására törekszik. A szofisták, mint a felvilágosodás hívei, már a nyelvet is racionalizálják, a mítoszoktól elszakadnak, sőt ezeket erősen bírálják. Gondolkodásuk tehát természetszerűen leveti a vallásos elmélkedésekre emlékeztető verses formát és a próza útjára tér.

Szókratész is prózában bölcselkedik, de halála előtt éppen vallásos indítékból himnuszt ír Apollóhoz. Platón Phaidonja szerint ezt azzal okolja meg, hogy életében gyakran volt álomlátása, amely figyelmeztette: Sokrates, foglalkozzál a múzsákkal! De mindig azt gondolta, hogy

a filozófia sem egyéb, mint a legmagasabb értelemben vett múzsai foglalkozás,

ő pedig ebben munkálkodott. Most azonban amikor Apollón ünnepe késlelteti halálát, arra gondol, hogy meg kell tennie azt, amit az álom sugallata annyiszor kívánt tőle. Így megnyugtatta lelkiismeretét azzal, hogy Apollónhoz himnuszt szerzett. Aztán meggondolva, hogy a költőnek, ha igazi költő akar lenni, mesés, nem pedig való tárgyakat kell feldolgoznia, versbe tette át Aiszóposznak azokat a meséit, amelyeket könyv nélkül tudott Phaidon, 60 d–61 b.

Platón fiatal korában drámákat ír, később gondolatait eleven párbeszédbe foglaló filozófiai drámákat, tele intuícióval, szemléletes képekkel, a fantázia hatalmas szárnycsapásaival. A világ egyik legnagyobb prózai költője. Egyben azonban teoretikus ember is a racionalisták fajából. Ezért esze le akarja gyűrni a világ esztétikai mozzanatai iránt való túláradó fogékonyságát: a megismerés objektív jellegét félti a szépség vakító sugaraitól, a fantáziának torzító hatásától, a szubjektív beleéléstől. A dolgokat csakis hideg általános fogalmakban, ideákban akarja feloldani, a világból az irracionális mozzanatokat lehetőleg kiiktatni. Attól tart, hogy a képzeletdús, a szépség iránt fogékony lélek szemléletes képeihez mindig hozzátapad valami egyediség és személyes hangulati mozzanat. Ezért a maga eszményi államát filozófusokkal, az eszmék objektív szemléletébe merülő teoretikus emberekkel akarja kormányoztatni. És ő, a fantázia szárnyain az égbe röpülő költő (Phaidros), ebből az államból kiűzi Homérosz-t és a többi poétát. Kiért? Mert nem a merő igazságot éneklik, hanem ezt eltorzítják, nem az ideákat írják le, hanem csak ezek durva utánzatait, az egyes dolgokat másolják, de ezeket is képzeletükbe belemártva, hogy érzelmeket gerjesszenek: nincs a költőben tiszta logikai tárgyszerűség, ehelyett a kedélyt izgatják.

Mint Platón, Szent Ágoston is stílusának csodálatos elevenségével és szemléletességével, sziporkázó szellemességével, sokszor merész, de mindig mély ötletességével tudományos, de egyben hatalmas költői géniusz. A középkor skolasztikusai szárazan, logikai tárgyszerűséggel elmélkednek, de mély vallásos érzésük őket is költővé avatja: szellemi fejedelmük, Aquinói Szent Tamás, a hideg Summák mellett meleg, mélységes érzésű és megkapó erejű himnuszokat ír (Adoro te devote, Pange lingua). A renaissance és a barokk korában a tudomány és költészet határai sokszor elmosódnak: a költő tudós is, mert az akkori költészet alapos tudományos képzettséget kíván, a kor ízlése szerint folyton rászorul a mitológiai képekre s történeti–filológiai ismeretekre. De a tudós is gyakran költő: gondolatait a stílus hatásos erejével akarja kifejezni, mert különben alig talál olvasóra. Jellemző, hogy amikor Bacon az ész száraz logikáját „új szerszámmá” (novum orgánum) akarja átfaragni, telis tele tűzi a barokk stílusnak szóornamentikájával. Giordano Bruno-nak minden írása csak úgy izzik a fantázia tüzétől. Egyik munkájának címe is: Degli eroici furori, A heroikus hevületekről (1585). Hetvennégy költeményt tartalmaz, amelyeket prózai magyarázatok követnek s ebben Dante Vita Nuovaja, a mintája. Két dialogikus filozófiai műve élére is szonetteket állít, mintegy jelezve, hogy a tudomány és költészet, a filozófia és vallás egy lelki forrásból fakad.

Úgy ahogy az igazi filozófia – mondja – egyben zene és költészet és festészet, akképp az igazi költészet egyben az isteni bölcsességnek kifejezése és képe.

De compositione imaginum. Opera patina, ed. Fiorentino. II. 3, 198. p.

Boldog, hogy szabadon írhatja meg A végtelenről, a világegyetemről és a világokról szóló gondolatait:

Lelkem, magános madaram, repülj,
Amerre rég ragad az eszmék árja,
A végtelenbe szállj, magasztos tájra,
Nagy cél felé siess törhetlenül.

Újjá szüless ott; és aggály nélkül
Neveld fel magzatod; szabad a pálya,
Röptödnek többé nincs már akadálya,
Jó sorsod hív: mit vállalsz, sikerül.

Szemere S.: Giordano Bruno Párbeszédei. 1914. 147. p.

A prózában írt tudományos dialógusok fárasztó gondolati útját is teleszórja a szebbnél-szebb költői hasonlatok virágaival: poétalelke könnyű szerrel tudja a legnehezebb filozófiai gondolatokat is képekben szemléltetni, noha gyakran a mitikus és allegorikus kifejezéseket barokk módra túlságosan is halmozza. Már fiatal korában szatirikus vígjátékot is ír, amelyben kora áltudományait, a mágiát és az alkímiát, meg a tudós szőrszálhasogatást és vaskalaposságot gúnyolja ki nagyszerű jellemző erővel. Cyrano de Bergerac-ra (Le Pédant joué) és Molière-re való hatása is kimutatható. Először azonban csak 1912-ben került színre Rómában. Szemere S.: i. m. 173, 93. p.

11

A modern természettudomány megindítója, Galilei, nemcsak a platóni dialógus szellemes és eleven formájába önti számos tudományos művét, hanem sonetteket és stanzákat is költ, egy vígjáték vázlatán dolgozik s magyarázatokat ír az Orlando Furiosohoz és a Gerusalemme Liberatahoz. Newton fiatal korában verseket szerez, de ezek nem maradtak fenn. Pascal is kiönti, főkép vallásos érzelmeit, versekbe. Hobbes latinul sokat versel (De Mirabilibus Pecci, Historia Ecclesiastica), 1672-ben önéletrajzát latin versekben írja meg s nyolcvanhét éves korában Homérosz-t fordítja angolra rímes jambusokban Thomas Hobbes Opera Philosophica. Ed. G. Molesworth. 1839. I. köt. IXXX. p. V. köt. 332. sk. p.. Huygens a szellemes és műveltségével ragyogó kurtizánhoz, Ninon de l’Enclos-hoz négy verset intéz, de ezek költői értéke mélyen alatta áll fizikai kutatásai becsének. Grotius, a nemzetközi jogtudomány megalapítója, tragédiákat ír. Fantáziája oly merész, hogy egyik tragédiája hősévé a Christus patienst teszi meg. Másik drámájának tárgya József és testvérei története (Sophomphaneas); végül erősen Milton-ra emlékeztetve az ember tragédiáját Ádámban szemlélteti (Adamus exul). Latin drámáit hollandra és angolra is lefordították Neumann, L.: Hugo Grotius. 1884..

Leibniz a tudomány valamennyi területén eredeti módon ragyogtatja lángelméjét, de többször átlép fiatal korától kezdve a Múzsák birodalmába is. Költői vénáját és formaérzékét tanúsítja, hogy tizenhárom éves korában egyetlen délelőtt megír egy háromszáz hexameterből álló verset, amelyet tanítói, amikor nyilvánosan előadja, megcsodálnak, de attól is tartanak, hogy Leibniz költői sikerét látva, abbahagyja komoly tanulmányait s fejét egészen a versírásra adja. Leibniz azonban már serdülő korában a tudós élethivatását tűzte maga elé, a költészet csak túláradó szellemi erőinek funkciógyönyöre maradt. Férfikorában és öregségében inkább csak alkalmi költeményeket ír. Így ódát intéz VIII. Sándor pápához abban a hitben, hogy majd az egyház feje is elősegíti nagy tervét, a német császár és XIV. Lajos kibékülését s ezzel biztosítható a keresztény világ egysége a pogány török ellen: a németek a Duna völgye és a Balkán, a franciák pedig Egyiptom felé terjeszkedhetnek. Az ódában XIV. Lajost így szólítja meg:

Quid longe diver sus abis parvisque fatigas
Consiliis vegni grandia sceptra tui?
Quantula pars mundi est, ubi se tua gloria versât?
An tibi pro Nilo Sara vel Illus eritut?1

  • 1 Milyen messze távozol célodtól s milyen jelentéktelen szándékokra használod birodalmad hatalmas kormánypálcáját? Milyen kis része a világnak, ahol híred-neved forog? A Nílus helyett hát valóban a Saar és az Ill folyókra veted a szemed?

Leibniz a vele együtt bölcselkedő Zsófia porosz királyné halálán érzett fájdalmát úgy enyhíti, hogy versbe önti a tőle hirdetett perfekcionizmus szellemében:

Was ist die wahre Lieb, als dass man sein Ergötzen
In der Vollkommenheit, so man geliebt, muss setzen?
Weil Liebe dann in Gott die stärkste Probe tut,
Entsteht die größte Freud auch aus dem höchsten Gut.

Rousseau velejében költői lélek: a természetbe való finom beleélésével, fantáziájának képalkotó erejével, az érzelmek szenvedélyes kifejezésével, stílusának gazdag színeivel nemcsak a romantikus irodalom előfutára, hanem a forradalomnak is irodalmi sugallója. A Nouvelle Héloïse levélformában írt regényének e műfaj fejlődésére rendkívüli hatása volt. Lavoisier, a nagy kémikus viszont, fiatal korában ugyancsak Nouvelle Héloïse címen drámát kezd írni, de néhány jelenet után abbahagyja. A hatalmas képzeletű másik kémikus, Davy, egész életén át ír verseket, amelyeket a XIX. század elején kortársai, a költők is, nagyra becsülnek. Coleridge, a poéta, mondja róla: Ha nem lett volna az első kémikus, az első költő lett volna. Azért jár Davy előadásaira, hogy „metaforakészletét növelje”. Tyndall népszerű előadásaiban olyan szellemesen tárta föl a fizika problémáit és eredményeit, hogy a „tudomány költőjének” (poet of science) nevezték.

A száraz Kant is írt alkalmilag költeményeket: elhunyt kollégái emlékére elégiákat. Fichte kis verseket közölt; a dinamikus lelki alkatú és nagy esztétikai fogékonyságú Schelling nagyobb számú verset tett közzé. Schopenhauer élénk fantáziája is áldozott a múzsák oltárán, akaratmetafizikája is voltaképp hatalmas filozófiai regény. Carnot, a matematikus, katonatiszt korában pihenő óráiban számos verset szerez, amelyekből szelíd vidámság és igaz bajtársi érzés hangzik ki. Volta tizenkilenc éves, amikor nagyobb lélegzetű latin költeményt ír, amelyben az akkor leghíresebb kémiai kísérletezők fölfedezését írja le és dicsőíti. Úgy látszik, mintha még ekkor Volta hivatásában nem volt elég szilárd.

Azonban olyan ifjú, – jegyzi meg Arago emlékbeszédében – aki irodalmi műve tárgyául a kémiát választja, nem sokáig késik, hogy a költő mesterségét a retortával cserélje fel.

E korszak nagy matematikusa és fizikusa, Ampère, is vonzódik a költészethez. Ifjúkorában Hannibálról ír tragédiát, amely sok nemes érzelemmel van tele. A matematikusok művei mellett különös buzgalommal olvassa a költőket. Már a matematika tanára, amikor kedveséhez így énekel:

Vous voulez donc, belle Emilie,
Que de Gresset ou d’Hamilton
Dérobant le léger crayon,
J’aille chercher dans ma folie
Sur les rosiers de l’Hélicon,
S’il reste encore quelque bouton
De tant de fleurs qu’ils ont cueillies.2

  • 2 Azt akarod hát, szép Emilia, hogy Gresset vagy Hamilton könnyű irónját elcsenve, eszeveszetten járjam Helikon rózsabokrait: maradt-e még néhány bimbó abból a sok virágból, amennyit ők már letéptek?

A líra annyira hatalmába keríti Ampère matematikus lelkét, hogy amikor tanártársai figyelmeztetik, hogy térjen vissza az egzakt tudományokhoz, ilyen költői lendületű feleletet kapnak:

Mi okból kerüljek egy virágokkal és élő vizekkel áldott földet, hagyjak el patakokat és ligeteket pusztákért, amelyeket a matematika napja leperzsel; ez legfényesebb világosságát a tárgyakra csak azért veti, hogy elhervassza és gyökeréig kiszárítsa! Mennyivel szebb az ingadozó árnyék alatt való tévelygés, mint az egyenes úton való haladás, ahol semmi sincs, ami megiramlásával arra ingerelne, hogy kergessük.

Arago idézi emlékbeszédében.

Öreg professzor létére is egy hosszú postakocsi-utazáson százötvennyolc versből álló költeményt írt.

Egy nagy magyar matematikus is, Bolyai Farkas, amikor a párhuzamosokra vonatkozó euklideszi axiómával nem boldogul, a poézisre adja fejét, öt szomorújátéka azonban egészen sikertelen marad. Kéziratukat elégeti, csak hamvát őrzi meg.

Még nem voltak kitisztálva – írja önéletrajzában – s láttam, hogy időm teljességgel nincs s ha el nem égetném, az igazi társamhoz, a mathesishez leszek a szeretőért hűségtelen, azt is gondolván, hogy akármikor lejendene időm, könnyen mást írnék; mert akkor úgy voltam, hogyha szabad lettem volna s nem nyomatva le a szegénységtől, csaknem minden hónapban egy drámát írtam volna prózában.

Bolyai Farkas önéletírása. Erdély Öröksége IX. kötet. 1942. 144. p.

Azért a marosvásárhelyi kollégium tanára még sem tér vissza mindjárt a Múzsák karjaiból a matézishez: újfajta kemencét talál ki és fazekaskodik. Fia, Bolyai János írja apjáról:

Kemenczemester is országszerte híres … Azonban a kemencze rakás neki, mint a költészet, csak egy korcsoma-nemű elfoglalódás volt, melyet részint mások alkalmatlankodására vállalt, részint kétségbeesve keresett, mert mint írta nekem: ha hajdan – t. i. a XI. Axióma tárgyában – boldogult volna, sem költészetre, sem kemencze rakásra nem adta volna magát, jobb gazda s ember lett volna.

U. o. 145. p.

Íme, a problématudat sikertelensége a tudomány terén a költészet forrása: a holt tudomány a poézis élő vize. De ez is elapad. A tudomány iránt való érdek azért Bolyai lelkében mindig halvány első szerelem marad: az igazság kutatását érzi a legmagasabb életeszménynek. 1848-ban ezeket a szomorú költői sorokat írja nagy barátjának, Gauss-nak:

Beesteledett: Te megkaptad méltó napszámodat; az enyém csak a belső megnyugvás, hogy a sorssal küzködve, jutatom nélkül is hű maradtam az igazság zászlajához. Mindkettőnk számára a földi játék utolsó fölvonása folyik, de Neked, ha legördül a függöny, az örökkévalóság tapsol; én megelégszem azzal, ha még kő sem beszél rólam.

Fechner, a pszichofizika s a kísérleti esztétika megalapítója, az empirikus tényérzéket a fantázia magas költői spekulatív szárnyalásával egyesíti filozófiájában. Egy lírai kötete napvilágot is lát. H. Spencer, a ridegnek látszó pozitivista, aki ifjúkorában nagy kedvvel szobrászkodott An autobiography. I. 206. p., ugyanekkor Az igazság angyala címen verset, majd drámát ír. Helmholtz-ban, mint szellemes írásai mutatják, nagy költői véna csörgedez s a tudomány művészi vonását többször hangsúlyozza, de maga nem ír verset. Ellenben bensőleg vonzódik a költészethez, főképp a klasszikus drámákhoz. Heidelbergben gyakran vendégül látja tanártársait, a magántanárokat és a tanársegédeket, hogy megosztott szereppel drámai remekműveket olvassanak. A Don Carlos olvasása például egész hosszú estét betöltött. A szerepek szétosztásánál a társadalmi rang is szerepet játszott. A háziúr egy titkos tanácsos professzornak csak főszerepet, pl. Hamlet szerepét, ajánlhatott föl, a magántanároknak meg kellett elégedniök a Rosenkrantz és Guildenstern szerepével. Wundt, W.: Erlebtes und Erkanntes. 1920. 159. p.

A természet a tudós kutató kíváncsi szeme előtt egészen sohasem engedi magát mindenestül leleplezni. De éppen ez a teljesen át nem hatolható leple a varázsa és a bája, amely a tudóst folytonosan a vizsgálódásra tovább ingerli, problématudatát feszültségben tartja. Az egzakt természettudományi kutatás éppen ezért tele van a fantáziát felajzó költőiséggel. Felülmúlja-e bármely költői hasonlat szárnyaló merészségben Newton gondolatát, aki a földi és az égi testek mozgásának azonosságát megpillantja s egyetlen hatalmas szemléletben összefogja?

A tudós is, a művész is szívében önzetlenül a végtelen után sóvárog, ami mindig titok marad előtte.

Talán – mondja – báró Eötvös Loránd – megszűnnék a tudomány, megszűnnék a művészet, ha a rejtély kulcsát megtalálnók. Az észnek magában nincsen teremtő ereje, csak a szív adhatja ezt néki – nem az, amit az anatómus, hanem amit a költő szívnek nevez. Titokkal állunk szemben, annyit tudunk, de magát ezt a titkot földeríteni sohasem fogjuk. A titok honában többre megy a költő, mint a természettudós.

Akadémiai Értesítő. 1890. 334. p.

Ezért – folytathatjuk Eötvös gondolatmenetét – amikor a természetbúvár az ész logikai eszközeit a titok magyarázatában kimerítette, szívével gondolkodik tovább: gyakran költővé alakul át.

12

A szellemi tudományok képviselői még gyakrabban lépnek be Helikon ligetébe, Apollón és a múzsák közelébe, mert kutatásuk tárgya a szellem. A szellem pedig a maga múlt és jelen változatosságában kimeríthetetlen s örökké kutatásra csábító. A szellem nem csupán ész, hanem érzelem meg akarat is: csak az tud belé hatolni, akinek finom és gazdaghúrú lelki orgánuma van a belső megértésre. Hasonló erős és változatos élményképességre és kifejező erőre van tehát szüksége a szellem búvárának, mint a költőnek.

A filológus, majd filozófus Nietzsche költői hajlama már gyermekkorában kitör. Ifjú korában már zenedrámát ír. Később a zenét is igazában a költészetben éli meg, a vers és a próza eredeti és nagyszerű ritmusában. Merőben egyéni prózája eredeti személyes kultúrájának tükre. Nagyszerű művészettel tudja élményeit a legmegfelelőbb formában kifejezni. A nyelvnek egyszerre muzsikusa, festője és költője. A szavak stílusában elevenen élnek, gondolatokat táncolnak és szemléletesen festenek. A mondatok hosszát, a pontozást, a szüneteket mint megannyi szellemi taglejtést érzi. Nemcsak verseit, de prózáját is úgy olvashatjuk, mint muzsikus a partitúrát: halljuk, amit olvasunk tőle s önkéntelenül mozgásokat idegzünk be, amelyek a tartalmat kísérik. Inkább költő, mint tudós: túlérzékeny, a világ benyomásait valóján a legszubjektívebb módon átszűrő, impulzív, förgeteges lélek. Gondolatait mindig halálos komolysággal éli meg, nemcsak eszével, de szíve vérével gondolkodik, gyötrő problémáit én-je legbensőbb személyes ügyének érzi. Eszméi mögött, amelyek mindig az emberi élet legmélyebb rejtvényein töprengő lelkének örvényei, forró szenvedélyek kavarognak. Sorsa élményei: élményei művei. Felfokozott élményképessége s ehhez mért kivételes kifejezőképessége a tudós hegyibe emeli a költőt. Lásd Nietzsche és Petőfi című munkámat. 1942. 24, 30. p.

A történetíró lelki alkatában mindig benne kell rejlenie a művészi vonásnak, különben nem tudja a múlt holt adatait megeleveníteni s belőlük a letűnt történeti világ szemléletes képét újraalkotni II. 12. p.. Érthető tehát, hogy a nagyszabású történészek erősen vonzódnak a költészethez. A kilencvenéves Ranke, amikor ifjúkora szellemi fejlődésére visszapillant, elismeri, hogy Walter Scott nagyban hozzájárult romantikus történeti regényeivel ahhoz, hogy érdeklődjék a régmúlt iránt, újra megélje a hajdani emberek cselekvéseit és jellemét. De csakhamar érezte, mihelyt a kor forrásait közvetlenül megismerte, mennyire nem történetiek ezek a regények, sőt hogy a történeti hagyomány, amely ránk maradt, szebb és érdekesebb, mint a romantikus fikció. Sämmtl. Werke. 53/54. kötet. 61. p.

A másik nagy német történész, Mommsen, huszonnyolc éves korában, tele fiatalos kedvvel és erővel, költeménykötetet bocsát világgá (1843): nem mint tudós, hanem mint lírikus mutatkozik be először. Verseiben feltűnő formaérzék nyilvánul. Szereti a kissé mesterkélt művészi versformákat: az ottava rima-t, a szonettet, a Spenser-versszakokat. Mint alkalmi költő később is megragadja a lantot. Költői formába önti a tudós gondolkodás örömét, amikor a probléma maga lendíti tovább a gondolatok árját:

Es ist doch süss, wenn man das bittre Denken,
den schweren Ernst gedankenlos verträumt,
so süß wie mit dem Arm die Flut zu lenken,
die erst das Boot gewaltig überschäumt…
Wenn dann dich so die Augenblicke tragen,
wie Meeresvögel trägt der günst‘ge Wind,
so magst du wohl von guten Stunden sagen,
von den Minuten, welche ewig sind.

Lélektudományi szempontból természetes és jól érthető, hogy Burckhardt, a művészet múltjába annyi szeretettel belemélyedő tudós lélek, nemcsak egészen fiatalon énekel az árkádiai boldogságról, hanem férfikorában is nagy lelki megrázkódtatásaiban a múzsákhoz menekül. A költészet vigasztal még meg néha – írja 1849-ben, bár ekkor már ifjúkori poétái becsvágyáról lemond. Név nélkül ad ki egy kis költeménykötetet: Ferien. Eine Herbstgabe (1849). Ez valóban az ősz szomorú hangulatát leheli. Verseiben a klasszikus szellem hitvallója: az Itália szépségeibe menekülő Platen-nek nyomában jár. W. Humboldt még öregkorában is szerette benső élményeit a szonett szigorú költői formájába önteni: ebből az egyetemes tudású elméből a világ érzelemszerű magyarázatára ihlető lelki indíték sohasem halt ki. A Jáva-szigeti kawi-nyelvet tanulmányozza s közben belső sugallatból verseket ír.

13

A tudós fantáziája is képekben gondolkodik, együtt dolgozik az érzelemmel és az intuícióval. Éppen ezért a felfedező kutatót eredeti arisztotelészi értelemben alkotóvá, teremtővé avatja. De megvan ennek a tudósok világában a fordított típusa is. Ha a tudósból hiányzik a teremtő fantázia mozgalmassága, ha a tudós merő intellektualizmusban szenved s a megismerés értékét egyoldalúan éli meg: akkor a tudományt csak mesterségszerűen űzi, nem alkotó gondolkodó. De nincs meg akkor benne az érzék a művészet és költészet alkotásainak benső megélésére sem. Nem érzi közvetlenül ezek szépségét, egyoldalú és kizárólagos észmunkája eltompítja fogékonyságát az esztétikai értékek iránt. S ha mégis a műalkotásokról vagy költeményekről a merőben racionalista tudós ítéletet mond, akkor ezeket mindjárt logizálja, eredeti szemléletes élmény mivoltukból kiforgatja, egyetemes eszmeformulák szkémái alá fogja, tudákos és szürke elvi ács mértéket, valamiféle esztétikai–fogalmi collstokot, alkalmaz rájuk, hogy alája foghassa őket, szillogizálhasson velük, racionalista szellemi valóját kiélje. A fantázianélküli szürke tudós azt hiszi, hogy a műalkotás, a költemény, úgy születik meg, hogy a művész vagy költő valamely elvet akar céltudatosan megtestesíteni vagy művészi formában éppen „bebizonyítani”.

Viszont számos modern művész lelke fölös módon mind több elméleti–tudományos elemmel telítődik meg: sok pontos, szinte természettudományi megfigyeléssel, sok esztétikai és művészettörténeti tanulmánnyal, az anyag logikus rendezésére való törekvéssel. Vannak festmények, drámák, regények, sőt zenei művek, amelyeknek szinte tudományos jellegük van. Viszont számos tudományos munka van, amely külső formája szerint tudomány, lényege szerint művészet.

A tudós elméjéből, ha szaktudományában egyoldalúan elintellektualizálódik, fokozatosan kiszikkad a szépség iránt való fogékonyság. Ennek a lelki folyamatnak önmegfigyelésen alapuló finom rajzát nem kisebb kutató tárja elénk, mint Darwin. Fiatal korában nagy élvezettel merül bele Shakespeare történeti drámáiba, Byron-ba és Scorr-ba.

Ezt azért említem, – mondja önéletírásában – mert későbbi életemben egészen érzéketlen lettem, nagy fájdalmamra, mindenféle költészetnek, még Shakespeare-nek élvezése iránt is.

Autobioraphy of Charles Darwin. 8. p.

Még harmincéves korában sok gyönyörűsége telt Wordsworth, Coleridge és Shelley költeményeiben. Régebben Milton Elveszett paradicsoma volt fő kedvelt olvasmánya s világkörüli útján a Beagle vitorlás fedélzetén gyakran olvasgatta. Ifjúkorában többször eljárt a National Gallery-be s élvezte a festményeket, még inkább hangversenyeken a zenét.

De most már – írja hatvanhét éves korában i. m. 73. p. – sok év óta nem tudok egy költeménysort élvezni: nemrégiben megpróbáltam Shakespeare-t olvasni, de tűrhetetlenül unalmasnak találtam. Majdnem teljesen elvesztettem érzékemet a festészet és a zene iránt is. Pedig a zene általában gondolkodásomat nagyon energikussá teszi, amikor dolgozom, de gyönyörűséget nem okoz. Bizonyos hajlamot megőriztem a szép tájképek iránt, de ma már ezek sem okoznak akkora gyönyört, mint régebben. Ellenben a regények, mint a képzelet szülöttei, ha nem is magasabb rendűek, sok esztendeig csodálatos üdülést és örömet okoztak nekem, ezért gyakran áldom a regényírókat… A magasabb esztétikai ízlésnek ez a furcsa és sajnálatos elvesztése annál különösebb, mert a történeti könyvek, életrajzok, utazások és a különféle tárgyú esszék ma is úgy érdekelnek, mint valaha. Elmém, úgy látszik, olyanfajta gép lett, amely a tények hatalmas tömegéből kiőrli az általános törvényeket, de nem tudom megérteni, miért okozta ez agyvelőm azon részének elsorvadását, amelytől a magasabb rendű esztétikai ízlés függ. Azt hiszem, egy kiválóbb szervezetű és jobb alkatú emberi elme nem szenved ebben a bajban. Ha újra kellene életemet leélni, szabályul tűzném magam elé, hogy olvasnom kell költeményeket és hallgatnom zenét, még pedig legalább egyszer minden héten; mert talán agyvelőm most elsorvadt részei a gyakorlat folytán megőriznék cselekvőképességüket. Az esztétikai ízlés elvesztése a boldogság elvesztése is, de nagyon ártalmas az értelemre is, még inkább az erkölcsi jellemre, mert meggyengíti természetünk érzelmi oldalát.

Darwin-nak a maga énjére vonatkozó megfigyelése a szakszerű egyoldalúságba szürkülő s esztétikai fogékonyságát elvesztő tudósnak típusát is elevenen rajzolja meg. Az agyvelő esztétikai érzéket képviselő centrumainak elsorvadási elméletét azonban lélektudományi síkra kell áttolnunk: a lelki működések fokozatosan elsorvadnak, ha nem gyakoroljuk őket. Az esztétikai érzéket, a szépségnek lelket elevenítő funkcióját is gyakorlat útján (through use) őrizzük meg és fejlesztjük.

14

Milyen a költők szellemi magatartása, ha a tudomány birodalmában mint kutatók lépnek fel? Erre a kérdésre a legszemléletesebben Goethe költői és tudós lelki alkatának elemezése válaszolhat.

Goethe botanikai és osteologiai munkáiban olyan nagy érdemeket szerzett, hogy a legnagyobb természetbúvárok közé számítható. Már világosan kimondja, mintegy ős-szemlélete alapján, azt a gondolatot, hogy az állatfajok szerkezetében minden különbséget csak mint egy alaptípus változatait kell felfognunk, amelyeket összeolvadás, átalakulás, megnagyobbodás, megkisebbedés vagy egyes részek egész eltűnése hozott létre. A növények metamorfózisáról kifejtett nézetei a botanika alapvető tanaivá emelkedtek. Darwin elmélete a szervezeti formák átalakulásáról az állatoknak és a növényeknek szerkezetében jelentkező ugyanazokon az analógiákon és homologiákon alapul, amelyeket már Goethe mint első sejtésszerűen meglátott. A költői szemléletes sejtelmeket Darwin a világos fogalom érett fokára emelte.

A költő a tudomány terén ott nagy és eredeti, ahol nem a természet holt és mechanikus, hanem élő szervezetei forognak szóban: a költőszemléletesen és intuíciószerűen bele tudja magát élni az élőlények világába, mert benne is minden él és mozog. Ellenben csődöt mond ott, ahol a mechanikának matematikai merevségével kell gondolkodni. Innen érthető Goethe színelméletének balsikere. Egy alkalommal prizmát kapott kölcsön s ez jóidéig nála hevert. Amikor visszakérték, hirtelen keresztülnézett rajta, de színkép helyett a megnézett tárgyon színes szegélyeket látott. Behatóbban kezdett érdeklődni s több kísérletet tett. Ezek eredménye színelmélete, amely Newton-énak homlokegyenest az ellenkezője. Newton-t a költő vaskos hibáról vádolja: erőszakot követ el a jelenségeken s téves módszert alkalmaz. Goethe szerint nem a fehér napfény válik szét a szivárvány színeire, hanem a prizmának zavaros anyaga homályosítja el a fényt. A színek úgy támadnak, hogy a fény nem teljesen átlátszó közegen megy át. Goethe, a szemléletes típusú költő, idegenkedik az absztrakciótól, tehát a matematikától is. Ezért lelki alkatánál fogva természetes, hogy elítéli azt a módszert, amely fizikai tényeket matematikai úton próbál magyarázni, aminek köszönheti egyébként a modern természettudomány megindulását és gyors fejlődését. Goethe, a szemléletes poéta, a matematika és logika elébe helyezi a természettudomány terén is az intuíciót: a természet szerinte hibás képet ad magáról annak, aki „emeltyűvel és csavarral” akarja kényszeríteni titkai elárulására. Goethe, aki előtt az optika alapelvei ismeretlenek voltak, Newton és a fizikusok ellen támad, az ő felfogásának elvetését csak ellenfelei rosszakaratának tulajdonítja. Az, aki a Parnasszus legmagasabb költői ormán áll, a színelmélet terén talált eredményeit sokkalta értékesebbnek tartja, mint mindazt, amit a költői művészetben valaha elért. Hogyan lehetséges ez?

Helmholtz erre a kérdésre már egy századdal ezelőtt finom lélektudományi választ ad: a költői s általában a művészi tevékenység lényege az, hogy a művész az eszmét nem fogalmi fejlődés eredményeként érleli ki, hanem a művészi anyagot az eszme közvetlen kifejezésévé teszi meg. Így találja Goethe is a valóságban az eszmének közvetlen kifejezését s azokat a kísérleteket dicséri, amelyek világos napsütésben a szabad ég alatt végezhetők. Newton lencséivel és fényréseivel szemben Goethe nem tudja és nem is akarja megérteni azt, hogy a fehér fény színes fényekből van összetéve. A megfigyelt szemléletes tények rendezése útján akar bepillantani az összefüggésbe, hogy a természeti jelenségek okait kiderítse, anélkül, hogy a fogalmak világába belépne: ellenben a fizikus előtt maga a szemléletes érzéki benyomás még nem végső tekintély, mert tudatában van annak, hogy az érzéki szemléletek módja nemcsak az észrevett tárgy tulajdonságaitól, hanem azoknak az érzékszerveknek természetétől is függ, amelyek útján a világ tárgyairól értesülünk. A szemlélet tartalma, a fizikai és a fiziológiai inger különnemű dolgok: az utóbbi fogalmi feldolgozás tárgya. Más a színinger a fizikában és más a színérzet a pszichológiában. Goethe a kettőt nem választja el egymástól. Lásd Helmholtz, H.: Über Goethes naturwissenschaftliche Arbeiten. 1853. [Goethe természettudományi munkáirólA szerk.] Aufsätze und Verträge-ben újra kiadva.

Goethe a tudománynak csak olyan területein időzik szívesen és kedvvel, ahol magát a valóságot költői módon szemlélheti. Ezért küzd a mechanisztikus természetfelfogás ellen, amely költői felfogását zavarja, ezért idegenkedik Newton-tól. A költő divinációja ott, ahol nem a szemléletes képekben, hanem a fogalmi elvont okoskodásban való gondolkodás szükséges, csődöt mond. A fizika pedig sokszor szemléletnélküli fogalmak absztrakcióival dolgozik. Ezért Goethe a tudomány terén a növény- és állattanban ér el sikereket, ott, ahol szemléletes analógiákat pillanthat meg, amelyek kevésbé fogalmi elvonások eredményei. Maeterlinck is, a nagy szimbolista költő, a méhek világában, „Aristea leányai között”, találja meg tudománya igazi szemléletes tárgyát (La vie des abeilles). A méhek életét a legpontosabban figyeli meg, nagyszerű új összefüggéseket lát meg, de a tudós lelkiismeretével meg tud állni az ismeretlen sorompója előtt, fantáziáját visszarántja a valótlan alapú feltevésektől és merész állításoktól, amelyekre pedig a méhek csodálatos államrendje és egyéb tevékenysége csábíthatná. Tárgya egész tudományos irodalmát ismeri, de ez számára már fogalmi feldolgozás: húsz évig méhészkedve, hőseit magukat kérdezi ki életmódjukról, fényes szárnyú zsongó-bongó barátainak titkait közvetlenül a szemléletből lesi el, úgy hogy ezek szelleme egész bensejét átjárja. Munkája tudományos is, költői is: a méz illata érzik rajta.

Kornis Gyula (1906-ig Kremer) (1885–1958) filozófus, egyetemi tanár, piarista, kultúrpolitikus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, elnöke