Tudomány és művészet

Kovács István
BME Fizikai Intézet, Atomfizika Tanszék
fizika, tudomány, művészet

Az alábbi írást Kovács István fizikus állította össze Kornis Gyula A tudományos gondolkodás című kötetének XV. fejezete alapján. Sajnos a Fizikai Szemle cikkében – talán az olvasás könnyítése érdekében – nem szerepelnek a szükséges idézőjelek, továbbá hiányzik az irodalmi hivatkozás. Ezeket pótolva adom közre a szöveget, illetve egy későbbi időpontban közlöm a könyv Tudós és művész című fejezetének teljes szövegét. – A szerk.

szóelválasztás

Sokan a tudományt és a művészetet az emberi alkotó tevékenység két egymástól teljesen különböző ágának tartják, melyeknek módszere, célja merőben különböző. Pedig

a művészetnek is ugyanaz a lelki forrása, mint a tudománynak: az örök változásban az állandó, az el nem múló, a végtelen után való sóvárgás. […] A tudós az [abszolút] igazságok rendszerét, a művész […] a szépértékeket akarja megragadni: mindkettő azt, ami a dolgokban állandóan jellegzetes, tipikus, lényeges […]. Erre a célra a tudós eszköze elsősorban a fogalom, a művészé a szemlélet. A tudós a különöst az általánosnak, a törvényszerűnek, vagyis a fogalomnak formájában, a művész az általánost, a jellegzetest a különösnek alakjában ábrázolja. […] A tudós a világ egyedi jelenségeiből és tárgyaiból általában az egyetemest, a törvényszerűt, a változatlant szívja ki gondolkodásának logikai eszközeivel. A művész ellenben egyedi jelenségeket és tárgyakat ábrázol, de úgy, hogy az egyedit, a különöst az egyetemes, a tipikus hatja át, alkotásában az egyedit mindig az egész típus képviselőjeként állítja elénk. […] A művész alkotása örök jelent képvisel éppúgy, mint a tudós fölfedezett törvénye: a személyfölötti, változatlan, időtlen lényeg jelentkezik benne.

133, 134. p.

A legenda szerint a fáról leeső alma mozgásának törvényszerűségében Newton az egész világegyetemben uralkodó mechanikai törvényszerűséget fedezett fel. Kirchhoff és Bunsen spektroszkópja nemcsak az egyes anyagok színképeit állította elő, hanem az egész Világegyetem anyagi egységének adta döntő bizonyítékát. Leonardo da Vinci Mona Lisája nemcsak Francesco del Giocondo, firenzei polgár csodálatos szépségű feleségének titokzatosan mosolygó arcképe, hanem az örök asszonyi szépség utolérhetetlen szimbóluma;

Raffaell[o] Athéni iskolájának alakjaiban nemcsak a görög tudósokat szemléljük, hanem az igazságszomjazó és kutató örök embertípus lelki alkatának kifejezését is, amilyen az antik világban, a reneszánszban, s amilyen ma és mindenkoron.

134. p.

A kutató tudós és a teremtő művész lelki feszültségben él s ezt objektív alkotásban törekszik levezetni. Amaz a gondolatok összefüggő rendszerében, föltevéseiben és elméleteiben, emez ritmusban, szimmetriában, táncban, énekben, dalban, zenében, színekben és formákban. […] A tudósban is, a művészben is fokozott élményképesség lakozik. […] Mindkettő befogad is, cselekszik is: az egyik gondolat-összefüggéseket lát meg, a másik esztétikai műveket alkot. […] A tudós tárgyi érdeklődésének iránya szerint különbözőképp látja és fogja fel a világot. Teremtő gondolkodási élményének más és más a kiinduló pontja, aszerint, hogy a valóság fizikai vagy biológiai szempontból érdekli; a filológust a szövegek hitelessége, a történészt az események összefüggése vonzza. A művész is a maga élményeiben a világot más meg más alakban látja, aszerint, hogy költő, festő, szobrász vagy zenész. A festő fényt és árnyékot, színt és körvonalakat lát [a síkban, míg] a szobrász […] azt a dolgot, amely élményének és alakításának tárgya, minden oldalról szemléli.

134, 135. p.

A tudós és a művész alkotása sok hasonlóságot mutat.

A tudós a jelenségek sokféleségében egységet iparkodik fölfedezni. A rend és a harmónia, amelyet a jelenségek káoszából kidolgoz a természeti törvények által, már maga a legmélyebb esztétikai érzést kelti. A csillagászat, az első törvénymegállapító tudomány, a kaid pásztoroknál a végtelen csillagos égbolt szemléletéből fakadt, amely csupa rendet és harmóniát éreztet. Püthagorasz a szférák zenéjében kötőjelet tett a tudomány és a művészet közé.

142. p.

Az egzakt gondolkodás logikai alkotásába az esztétikai ízlés törvényeinek is hódol. »Még a matematikának is – mondja Rados Gusztáv – megvan a maga esztétikája. Ebben is az épülő rendszer mivolta határozza meg az építő anyagot; itt is minden pillér, minden oszlop, minden bolthajtás csak úgy elégít ki, ha rendeltetésének megfelelve, egyszersmind az ész statikai törvényének hódol. Az össze nem tartozó gondolatok és eszmék erőszakos egyesítése disszonáns gondolatakkordot szolgáltat, csak úgy, mint az össze nem illő hangok kakofóniája a zenében. (Emlékbeszéd Kronecker Lipótról, 1898.)«

142, 143. p.

A speciális relativitáselmélet belső harmóniája akkor tárult fel, amikor az Einstein által adott fenomenologikus beállítás geometriai háttérét, a tér és idő egységét, a négydimenziós tér-idő kontinuumot Minskowski felismerte. A kvantummechanika harmóniája akkor bontakozott ki, mikor Born felismerte, hogy a Heisenberg által megfogalmazott gondolatok a mátrixok törvényszerűségeit mutatják és amikor kiderült, hogy az elmélet a Schrödinger-féle hullámmechanikával teljesen egyénértékű.

A tudósnak is, meg a művésznek is közös tárgya a mérhetetlen, hatalmas, fönséges, a folytonos változás közepette is mindig rendet és harmóniát mutató természet: tehát a közös tárgy keltette esztétikai érzelem is közös akár a tudós fogalmi hálójába akarja a valóságot fogni, akár a művész ecsetjével, vésőjével, zenei harmóniáival, vagy költői nyelvével rögzíteni.

142. p.

A tudós és a művész alkotásaiban azonban látszólag bizonyos ellentétek is mutatkoznak.

A tudós objektív iparkodik lenni, a tárgyát a maga sajátszerű alkatában akarja megragadni, s ezért lehetőleg iparkodik magából kiiktatni minden olyan érzelmét és indulatot, amely szemét a tárgyilagos látásban elhomályosítaná. A művész ilyen értelemben nem is akar objektív lenni: inkább szeret és gyűlöl, gyönyörködik és utálkozik, szenvedéllyel követ vagy utasít el bizonyos művészi felfogásokat és stílusokat, és politikai állásfoglalása, világnézete fokozza a maga személyes teremtő erejének és egyéni stílusának eredetiségét.

136. p.

Mindennek ellenére a tudósok közt is van szubjektív és objektív gondolkodó típus […], meg a művészek között is. A szubjektív típushoz tartozó gondolkodó a problémaélménytől izzik, a megoldás intuíciószerűen lövell ki belőle, kutatása a lélek erős érzelmi szférájában megy végbe; az objektív típus képviselője hideg, módszeres gondolkodó, tudatos léptű, hűvösen számító tudós. Így van ez a művészek világában is: az egyiknél az élethangulat az uralkodó, mindig mindenestül én-jét adja és fejezi ki, nem keresi a tárgyat: ez ő maga. Ezzel a szubjektív típusú, ún. kifejező művészettel szemben a másik objektív, ún. alakító művésztípus viszont előbb találja meg tárgyát s ezt, ha alkalmasnak tartja, utólag itatja át élményeivel; tudatos művészi reflexiónál alakít s számítja ki a hatást. Ennél az objektív típusnál nem a művész személye, hanem maga a mű van előtérben. A tudósok közt is éppúgy van szubjektív lírikus és objektív epikus, mint a költők között. A tudományos gondolkodás sem a szubjektivitás teljes kiirtása, hanem csak magas fokon való fegyelmezése. A személytelen tudósmunka csak absztrakció

136, 137. p.

és csak a tévutak elhallgatása és az izzadtságszag letörlése után logikus rendbe szedett munkák közzététele kelti a személytelen elvonatkozás látszatát.

Ha [viszont] az elvont viszonyokat a tudományos kutató a stílus plasztikus hatalmával szemléletesen és képszerűen is ki tudja fejezni, akkor már nemcsak tudós, hanem művész is.

Az igazi művész [azonban] minden forró szubjektivitása ellenére, bizonyos értelemben mégis objektív s egy végső eszményi síkon találkozik is a tudóssal.

137. p.

[A] látás és alakítás a művész teremtő munkájában feloldhatatlanul egybeforr. […] A művész a tárgyi világot nem úgy látja, mint amilyen, hanem úgy, amilyennek az ő személyes lelki alkatánál fogva látnia kell. […] A művész világnézete szemlélő alakítása a világnak, amelyet lelke éppen a maga egyéni alkatán keresztülszűrve fogad be. […] És mégis: az igazi művész mindig objektív, bármely korban és társadalomban él, […] mert az ábrázolt személyekben vagy tárgyakban bennrejlő magasabb igazságot, lényegüket munkálja ki: […] [a korra, a társadalomra jellemző lényeget,] a jellegzetest, a fajszerűt. […] Az igazi művész aláveti magát önkéntelenül – s ez éppen sajátszerű művészi tehetsége – a dolgok benső igazságának: […] [a jellegzetest,] a jelenben objektív módon, lényegszerűen ábrázolja.

137, 138. p.

Egy hisztorikus sem rajzolta meg tollával II. Fülöp spanyol király jellemét oly híven, mint Tizian[o] ecsetjével, […] vagy jellemezte jobban a XVI. századvég angol [, illetve] a XIV. Lajos korabeli francia társadalom szellemét, mint Shakespeare drámáiban, illetve Molière vígjátékaiban.

138. p.

Végső fokon tehát a tudós és a művész »objektivitása« találkozik, csak eszközük más: az egyiké a fogalom, a másiké a szemlélet. A tudós is, a művész is »lát« […, d]e ez a látás egymagában egyiküknél sem elég, alakítani is kell tudniok: a tudós a maga viszony-szemléletét rendszeres gondolat-összefüggéssé formálja, a művész meg élményét színészi alakítássá, szoborrá, festménnyé, költeménnyé, zeneművé alakítja. […] Minél nagyobb formátumú és eredetibb szellem a tudós és a művész, a dolgok […] természetének objektív ábrázolásában annál rokonabb lelkek.

139. p.

Ez a rokonság szemléletesen nyilvánul meg olyankor, amikor a tudós és a művész kölcsönösen átrándulnak a másik területre: a történelem számos érdekes példát ismer erre.

A népek ősi életében a tudomány és költészet még szorosan egybeforr. A görögök első természetkutatói és filozófusai a világ és az élet mivoltára vonatkozó tanításaikat versbe foglalták,

145. p.

amely akkoriban a könnyebb emlékezetbe vésést szolgálta, mivel az írás még nem volt elterjedve. Későbbiekben ez megszűnt,

de a reneszánsz és barokk korában a tudomány és a költészet határai […] [ismét] elmosódnak.

147. p.

Bacon és Giordano Bruno versekben írják le tudományos gondolataikat.

A modern természettudomány megindítója, Galilei nemcsak a platoni dialógus szellemes és eleven formájába önti számos tudományos művét, hanem szonetteket ír és egy vígjáték vázlatán is dolgozik. […] Newton fiatal korában verseket szerez, de ezek nem maradtak fenn. Pascal is vallásos érzelmeit versbe önti ki. […] Huygens […] [egy] szellemes és műveltségével kitűnő kurtizánhoz négy verset intéz, de ezek költői értéke mélyen alatta marad fizikai kutatásai becsének. […] Leibniz tizenhárom éves korában egyetlen délelőtt megír egy háromszáz hexameterből álló verset, amelyet tanítói, amikor nyilvánosan előadja, megcsodálnak, de attól is tartanak, hogy Leibniz költői sikerét látva, abbahagyja komoly tanulmányait s fejét egészen versírásra adja. […] Lavoisier, a nagy kémikus fiatal korában drámát kezd írni, de néhány jelenet után abbahagyja. A hatalmas képzeletű másik kémikus, Davy egész életén át írt verseket, melyeket kora igen magasra értékelt. […] Tyndall népszerű előadásaiban olyan szellemesen tárta fel a fizika problémáit és eredményeit, hogy a »tudomány költőjének« […] nevezték. […] Carnot, katonatiszt korában pihenő óráiban számos verset szerez, amelyből szelíd vidámság és igaz bajtársi érzés hangzik ki. Volta tizenkilenc éves, amikor nagyobb lélegzetű latin költeményt ír, amelyben az akkor leghíresebb kémiai kísérletek fölfedezéseit írja le és dicsőíti. […] [A] korszak nagy matematikusa és fizikusa, Ampère is vonzódik a költészethez. Amikor tanártársai figyelmeztetik, hogy térjen vissza az egzakt tudományok területére, így válaszol: »Mi okból kerüljek el egy virágokkal és élő vizekkel áldott földet, hagyjak el patakokat és ligeteket pusztákért, amelyeket a matematika napja leperzsel; ez legfényesebb világosságát a tárgyakra csak azért veti, hogy elhervassza és gyökeréig kiszárítsa! (Arago idézi emlékbeszédében.)«

[Még] öreg professzor létére is egy hosszú postakocsi utazáson százötvennyolc versből álló költeményt ír.

148, 149, 150. p.

A problématudat sikertelensége válik a költészet forrásává Bolyai Farkas esetében.

Amikor a párhuzamosokra vonatkozó euklideszi axiómával nem boldogul, poézisre adja fejét.

150. p.

De itt sem kíséri szerencse. Szomorúan írja nagy barátjának, Gaussnak:

Beesteledett: Te megkaptad méltó napszámodat, az enyém csak a belső megnyugvás, hogy a sorssal küzködve, jutalom nélkül is hű maradtam az igazság zászlójához. Mindkettőnk számára a földi játék utolsó fölvonása folyik, de Neked, ha legördül a függöny, az örökkévalóság tapsol; én megelégszem azzal ha még kő sem beszél rólam.

151. p.

De a művészet más ágaiban is ott találhatjuk a tudósokat.

Pasteur már tizenhárom éves korában kitűnő képet rajzol édesanyjáról, amint fehér fejkötőben, kockás vállkendővel a piacra indul. Később is sok arcképet rajzol, képei még Amerikába is eljutnak s elismerésben részesülnek.

140. p.

Köztudott a matematikusok és természettudósok zene iránti érdeklődése. Sokan a nehéz szellemi munka után a klasszikus vagy akár a könnyűzene hallgatásában találnak pihenésre, felüdülésre. Mások meg aktívan zenélnek: ismeretes, hogy Einstein szabadidejében hegedült, a nagy humanista orvos, Schweitzer orgonajátékát egész Európa megcsodálhatta. E sorok írója pedig egy felejthetetlen estét töltött a világhírű kanadai fizikus, Herzberg társaságában, aki csodálatosan zengő baritonjain Schubert és Mozart dalokat énekelt mély átérzéssel. Ismét mások komoly vagy akár könnyűzenei dalokat komponálnak, melyek néha nem várt sikert aratnak.

Jóval kevesebb példát találunk a fordított esetre, amikor a művész rándul át a tudomány birodalmába. Igazán jelentős alakok ezek között Leonardo da Vinci és Goethe. Az előbbi esetében alig választható el egymástól a festő, a szobrász, és a mérnök, a fizikus. Az utóbbi, bár színelmélete balsikeres volt, botanikai és osteológiai munkáiban olyan nagy érdemeket szerzett, hogy a legnagyobb természetbúvárok közé számítható.

A természet a tudós kutató kíváncsi szeme előtt egészen soha sem engedi magát mindenestül leleplezni. Az egzakt természettudományi kutatás éppen ezért tele van a fantáziát felajzó költőiséggel. […] A tudós is, a művész is szívében önzetlenül a végtelen után sóvárog, ami mindig titok marad előtte.

»Talán – mondja Eötvös Loránd – megszűnnék a tudomány, megszűnnék a művészet, ha a rejtély kulcsát megtalálnók. Az észnek magában nincsen teremtő ereje, csak a szív adhatja ezt neki, nem az, amit az anatómus, hanem, amit a költő szívnek nevez. […] A titok honában többre megy a költő, mint a természettudós. (Akadémiai Értesítő, 1890, 344. p.)«

Ezért – folytathatjuk Eötvös gondolatmenetét –, amikor a természettudós az ész logikai eszközeit a titok magyarázatában kimerítette, szívével gondolkodik tovább: gyakran költővé alakul át.

151, 152. p.

Innen van az a nosztalgia, mely a tudósok részéről a művészetek felé megnyilvánul, olvassuk hát ezt stílszerűen versben:

Művészet vagy tudomány?

Irigyled a magamutogatásukat?
Kik másnak, mint amik, mutatják magukat
Ezer arcot öltve mindig másét adják,
De mindenki másban magukét mutatják.

Mikor megalázták s összetörték lelkét,
Választani kellett: életét vagy elvét.
Tudományát dönti nekünk átmenteni,
Volt-e nagyobb színész, mint agg Galilei?

Irigyled, aki a szivárványt megosztja?
S színeit a vásznon égből Földre lopja,
Földieknek égi mását megteremti,
Képzeled ez csoda s nem vitázik senki.

De a szivárványnak titkát ki elleste
Üveghasábokkal színképeket festve
Nagy és kis világról fény, hogy ilyen úton
hozzon majd hírt nékünk: ez volt a nagy Newton.

Ki elhiteti, hogy mi való csak látszik,
Igaz történetet kitaláltnak játszik,
Majd képzelet szárnyán messze elugorva
Elámulva látja: betelt minden, sorra.

A rúd hossza való vagy csak annak látszik?
Képzelet az ésszel vajh’ fogócskát játszik?
Tér és idő együtt: külön-külön nincsen,
Volt-e olyan költő, mint a bűvös Einstein?

Irigyled, ki látja mi nem kell a kőben?
Feleslegest elvesz, térben és időben,
Megmutatja milyen a világ nekünk
És mi ebben, lám, a miénkre ismerünk.

Szobrot tán szebbet is lehet elképzelni,
Mint uránrudakat egymásra helyezni,
De Prometheusnak másodjára lenni,
Tüzet újra lopni: ez volt Szilárd s Fermi.

Irigyled lelkében, kinek zeng a világ?
Aki felénk szór sok csengő melódiát
S mi az ő lelkének hangja volt kezdetben
Együtt hangzik most egy világ orchesterben.

De nem ott zeng-e a csodás harmónia?
Mit megteremtett a kvantummechanika,
Részek káoszában vonz s tol a bősz inger,
„Legyen világosság” s lőn, hogy szólt Schrödinger.

Irigykedésre, lám, nincsen ok hát semmi,
Mit a művészet tud, tudomány is termi.
Színész, festő, költő, szobrász avagy zenész
Mind egyre megy akár tudós, akár művész.

Irodalom