A vénasszony harmadik története

Kolozsvári Papp László
matematika, Bolyai Farkas, Bolyai János, Benkő Zsuzsanna, orvoslás, tuberculosis peritonei, gümőkór
szóelválasztás

A vénasszony megvolt kétszáz esztendős. A Diák ráfeledkezett néha, mintha csak le akarná fejteni arcáról a leplet. Vagy fátylat! A vénasszony arcán ilyenkor, egy idő után, derű hullámzott át.

A Diák henyének érezte az asszonyt, aki azt mondta magáról, hogy megvan kétszáz éves. Vágyat ébresztett benne. De aztán csak csillogott tovább a két asszonyi szem, mint mikor fekete sziklán futó hegyi patakról verődik vissza a nap. Havasról odavetülő, hideg, égető fény. Szép asszony volt! Tán lány! Vagy özvegy! Aztán a Diák, rémlett neki!, megpillantott valami mást is emez asszonyarcon. A lefutó víz színe alatt tört gallyak kapaszkodtak egymásba szennyesen; a vízforgók rothadékot kergettek; cafatokra foszló arc, csontorr, kocsonyás fülfoszlány – iszonyat, és ó irgalom atyja, ne hagyj el! – és a hajnak szörnyű hálója! Olyan voltam, mint te, olyan leszesz, mint én!, borzongott meg a Diák, s elfordította a fejét, behunyta a szemét, összeharapta a fogát.

Aztán felnézett, s a vénasszony újfent fiatalabb, kívánatosabb, szebb volt, mint valaha. A Diák oldalt pillantott. A hosszú lócán ott ült roskatagon az Orvos, ki beutazott messze tengereket, látott háromlábú embert, egyszemű asszonyt, s tán maga is felkúszott az égbe hajított kötélen, ami a semmiben lóg. De tán a Hajóorvos nem is látott ilyen csuda dolgokat. Ó, nem ily színes, csodás az élet! Az élet egyhangú fojtogatások, emberölések, árulások, megcsalattatások közepette fut le, mint orsóról a fonál, vagy mint – ahogyan a Hajóorvos ezt a hangot a borzalmak hangjaként idézgette újra meg újra – csörlőjéről a vasmacska a híg ködben, valahol a Tűzföldön.

A Diák összeszedte magát, felnézett a szép asszonyra, harmincat sem adott volna neki; s az asszony – vagy lány, netán özvegy – mintha csak erre várt volna, belefogott harmadik történetébe.



Kortárs irodalmi és kritikai folyóirat
Kolozsvári Papp László
(Kolozsvár, 1940–Budapest, 2005). Kortárs- (1991), és kétszeres József Attila-díjas (1994, 1999) író, műfordító

János deákkal vadászaton ismerkedtem meg, jó százötven évvel ezelőtt. Ő Bécsből tért meg, arca hegyes volt, arcéle vágott. Odahagyta Vásárhelyt, Dolmádon megpihent, bejárta a Farkas úr kertjét, felhágott a sziklára, melyet Farkas út görgetett oda nagy vesződséggel. Az erdő, melyet professzor Farkas a János deák születésekor telepített, már bősz szárba szökkent. A fiatal gallyak öreg árnyékot vetettek a tekeredő patakhoz simuló utacskákra. Az ösvény néha elszökött a víztől, mint incselkedő kedves, s János deák e helyt úgy meredt a patak és ösvény bezárta szögre, mint ösztövér szögmérő vagy szextáns, vagy tán csak mint ifjú ember, ki szerelmes, s még nem tudja, hogy az.

Farkas úr átvezette a patakot a kerten, s a nagy sziklánál boszorkányos emelő vitte magasba a vizet. Azóta, hogy a víz először hullt le a szikláról, a csupasz követ méregzöld moha lepte be. A szikláról odarémlett az erdei lak, s a kert fái közt kanyargó ösvény fehéren, porondosan mutatta ki hátát. A másfél öles szikláról János deák ellátott a gyümölcsösig, a takarosan sorakozó csemetékig; de ez már nem érdekelte. Valójában semmi sem érdekelte akkor már!

Én még nem ismerkedtem meg vele, ez csak a vadászaton fog megtörténni, idejekorán. Még csak távolról figyeltem, vele voltam, mégis messze tőle. Ő Bécsből érkezett Vásárhelyre, én beutaztam már a fél világot. Jártam Prágában, s Párizsban a Puit qui Parle utcában laktam. Óriási kisváros, iszonyatos! És hát persze voltam Göttingában, hogy megnézzem magamnak a metsző arcélű németet, Karl Ferdinandot. Szeretetre méltó, bölcs férfiú volt.

Gazdag voltam, s bár többnyire postakocsin utaztam, kétlovas kocsim követte minden szeszélyes lépésemet. Diderot fáradt értetlenséggel meredt rám. Hová űz a véred?, mintha csak ezt kérdezte volna. Ami a világban történik, az itt történik, mutatott körbe a poros libalegelőn – aznap épp nem esett Párizsban. Aztán ő meghalt, még mielőtt János deák világra jött volna Kolozsvárott, a Közép utcában, s nekem igyekeznem kellett. Azt a percet, János deák születését, ott kellett megérnem. És ott is voltam, a bába hátramozdítójának szegődtem el, föltettem a vizet, vastag gyolcskendőket melegítettem a téglából rakott kemence oldalán. A szobából szörnyű ordítások harsantak ki, Farkas úr arca meg-megrándult; de aztán könyvet vett le a tékáról, s amikor lopva mögéje kerültem, láttam, hogy az asszonyi test orvoslásának magas traktátusát bújja. Attól fogva szeme sem rebbent, sikolyok, rohangálás, sistergő forró víz, a bába, amint engem szid ügyetlenségemért, semmi sem zökkentette ki egykedvűségéből. Aztán a bába megemelt egy porontyot, ott, Kolozsvárott, kétszáz esztendeje is megvan annak, hogy ott fityeg János deák véresen, iszamósan a bába kampós ujjain. Csönd lett a szobában, csak a gyermek sikoltja bele jöttét Kolozsvár levegőjébe.

Na de hol van az már, amikor János deák, Bécsből megjőve, Dolmádot útba ejtve, megcsodálja szórakozottan professzor Farkas híres kertjét, s meghívást nyer arra a vadászatra, melyen végre megismerkedem vele. Kemény György úrnál könnyen elértem, hogy János deák velünk jöhessen fel a Fancsaltetőhöz, Laposnyára, holott hát nem volt neki ott semmi dolga. Lőni, azt tudott! De mi keresnivalója ennek a tanárcsemete mérnöknek az úri hajtáson?! Oda bizony asszonyszemélyt sem engedtek, jómagam férfiruhát öltöttem, s a többiekkel együtt büdösödtem meg a napokig tartó hajtásban, izzadva, párologva.

Egy szolgabíró mindig előrement vagy száz fejszéssel, hogy tábort állítson. Éjfélre álltak a csillagok, ők akkor kerekedtek fel, nagy lopva, hogy reggelre elérjék az új táborhelyet, s ott, víz közelében, szélvédett helyen kalibákat tákoljanak, tetejükre ágakat, fenyőgallyat terítsenek sűrűn, hogy a vadásznép meghúzhassa magát nagy zivatarokban, melyek olyan hirtelen szakadnak le arrafelé, a Görgényi-havason, a Kelemenen vagy fennebb, a Borgói-hegyekben, mint menyecske kínálkozik kedvesének.

Aztán, ha este lett, s a vadászok verejtékesen, büszkén vagy keseregve lehúzódtak a lesről, hatalmas tüzek gyulladtak, olyan magasak, ameddig az élőfa elér. Nincs éhesebb ember, mint a vadász, ki naphosszat a magast járja! Szalonna, túró, vetemény, bor, pálinka kerül elő. Liszteszsákok és majorságok, különböző fűszerszámok keltek és fogytak a szakácsok és kukták keze alatt. Előbb a dévajkodás, incselkedés, adomázás édesítette meg a vadásztáborok esti életét, hogy kisvártatva előóvakodjanak a furulyások, csimpolyások, s az ifjabbak rakni kezdjék. Szemem sarkából néztem János deákot, úgy ült egy rönkön, mintha abból nőtt volna ki. Ott volt a vidoran ropó fiatalok közt, és nem volt ott velük. Kétségbeestem. Lehetséges, hogy elbukom? A viadalt, melyre évek óta készülök, csúfosan elveszítem? De miért volnának a sorsok megírva egyszer s mindenkorra?!, fohászkodtam fel magamban, s felnéztem a csillagos égre; olyan közel volt, hogy akár csillagért nyújthattam volna a kezem; közel, mint Erdélyben közel a csillagos ég, és távol annak mindenhatója.

És akkor mégiscsak bizakodni kezdtem, hogy János deák sorsa nincs megírva odafent a mennyekben; az ő sorsa tőlem függhet, aki a többiektől félrehúzódva ülök a nagy décbundába burkolózva, bekormozott arccal, nehogy valaki gyanút fogjon, hogy asszony vegyült a legszentebb férfidologba. Mert az ember istennek mindegy! Csak önmagának szent és lehetséges.

Aztán hogy megszámlálhatatlan ökrök, ártányok, kosok, aprómarhák ropogós húsával eltelve, a nehéz falatokat pálinkával leöblítve ki-ki elheveredett a tűz körül, lassan előbújtak a mesemondók. Mintha csak a földből nőttek volna ki! Elébb az ember még senkit sem látott, s egyszer csak csuhás, tüszős öregek kuporogtak a tüzek mellett, s gyűlt köréjük a tábor apraja-nagyja. A havason nem járja a tündérmese! Szörnyű tűzkerék elől menekülő hűtlen asszonyok, rémületes barlangok, óvatlan emberre lesők, megsanyargatott szegény ember, kit furfang ki nem menekít a kelepcéből; beleszületett! Minden el van döntve, minden el van rendelve!

S miközben a tűz körül folyt a mesemondás, és a tánc sem maradt abba, szörnyű nyüszítés, üvöltés, csaholás verte fel az erdőt. Megkezdődött az elejtett állatok nyúzása, s a szagra előrontottak az éhes kopók. Úgy hemzsegtek, egymást marva éhes türelmetlenségükben, mint katlanban a fortyogó tokány. A kopók a kibontott vad szívét, tüdejét, máját kapták; a belsőséget felaprították, zablisztre forró vizet öntöttek, azzal keverték el. Az ebek mérhetetlen étvággyal vetik rá magukat az eleségre, s elébb egymásra is. Hogy aztán súlyosra zabálván magukat, eldőljenek, s úgy heverjenek szerteszét a táborban, bozótosban, mint pöffedt dögök.

A lerántott irhát fára ácsolt keretekre feszítik ki. A vadászok kulacsukat lóbálva úgy járulnak az ágasok elé, mint szentélybe. Mutogatják egymásnak, hol tépte fel az irhát a golyó, vagy pitykézte meg a serét. A nagy itkányosok hamar elfekszenek a kalibákban, csak a gyomrosok kanyarítanak le maguknak újabb szeleteket a bicsokkal.

Néztem János deákot. A tábor széle felé ült, mintha abból a rönkből nőtt volna ki. A tűz jól megvilágította az arcát. Elnézett messzire, mintha az irtványon túl, a koromsötét erdőben – hold nem volt, csillag már nem világolt – egy más világ kezdődnék. S miközben a tábor incselgő zsivaja, a kopók ordítása, a fenyők csúcsáig fölnyúló tüzek lobogása átjárt mindenkit, én láttam az arcán az unalom és tétlenség zsibbadt kifejezését. Odamehettem volna; de más tervem volt vele. Meg akartam őt menteni, el akartam őt vinni ebből a csodavilágból. A magukat mindig újjászülő fenyvesek fenséges templomából; a magatudó kisvárosokból, melyek elemésztenek mindent, amit nem képesek magukévá ölelni. Kettőt ismernek: magukat és a halált.

És akkor különös dolog történt! János úr felállt, s elindult súlyosan a tábor közepe felé, ahol Kemény úr ült medvebrrel leborított vadászszékén. S ahogy közeledett a kör középpontjában felcsapó tűzhöz, úgy halkultak el a csimpolyák, a furulyák, úgy szelídült morgássá, majd némasággá a kopók vad marakodása, a mesemondók hangja.

Kemény úr elébb nem vette észre, hogy elhalkul körülötte a tábor. Kedves vendégével, Adalbert úrral beszélgetett elmélyülten. Adalbert úr francia volt, vagy tán német, híres botanikus, aki világ körüli útja során Erdélybe érkezett, s Kemény úr, hírét véve jöttének, meghívta vadkanra. Adalbert úr költő is lévén épp azt fejtegette Kemény úrnak, hogy Faustnak meg kell halnia, s hogy nincsen igaza bizonyos Johann Wolfgang úrnak, aki a legnevezetesebb azoknak a sorában, akik Faust történetét valaha is papírra vetették. Épp azt magyarázta hát a nagy figyelmezést mutató Kemény úrnak, hogy Faustnak egyetlen menekvése az életben a halál! Ezt mondta, s közben sejtelme sem volt, hogy néhány perc, és megváltozik az ő, az Adalbert úr élete. Hogy amikor, világ körüli útja bekerekedvén, visszatér Németországba, s ott Jénában telepszik le, hogy megírja az öngyilkos Faust históriáját, eszébe fog jutni ez az éjszaka itt, Laposnyán, a Fancsaltető lábánál.

János deák odaért a tűzhöz, s a némaság, ami a magas, szürke ruhás ifjú láttán a táborra ráborult, csak még elviselhetetlenebb volt attól, hogy a tüzek fennen ropogtak, pattogtak, sisteregtek. Távolból megzavart dúvad üvöltését hozták el a völgyet bezáró sziklafalak. Valaki horkantott fuldokló álmában, de aztán elnémult, mintha csak ébren lett volna, s tudná, hogy neki most hallgatnia kell.

Kemény úr felnézett végre, s tekintetét követte a legszebb férfikorban lévő Adalbert úr is. És akkor János deák ezt mondta:

– Unom magam!

Kemény úr nem értette a szót. Csodálkozva Adalbert úrra nézett. Mint aki a szót azt mégiscsak érti, de hogy azt mire is mondják, itt, ahol az élet úgy buzog föl, mint sehol e világon, épp Erdélyben, melyet méltán neveznek a föld köldökének, s aki még nem hallott róla, az magára vessen! Kemény úr csodálkozásában böffentett, akkora volt a csend, hogy hallották is a körülállók; de aki nem hallotta, az is láthatta a szája sarkán, a böffentés nyomán kicsorduló véres nyálat. A félig sült őzcombban rekedt meg egy verébtojásnyi vérfalat, azt harapta át Kemény úr, s épp az édes, zamatos vért ízlelgette, amikor a szürke ruhás János deák elébe állt, s azt mondta neki, a vendéglátójának, a környék urának és isten kegyelméből parancsolójának, hogy „Unom magam!”.

János deák azonban elmosolyodott nyájasan, mint aki csak incselegve küldte előre e szavakat, s mintha még mondott volna valamit, a fogai közt szűrve – mondott, de azt csak én hallottam, alig karnyújtásnyira álltam tőle –, fura egy dolgot mondott, halkan, lágyan emelve a szót a nyelvén.

– Csak balhacsípés! – ezt mondta, majd emelt hangon így folytatta. – Uraim, tisztelt kompánia! Hallottam, hogy havasi vadászaton is jól jönne egy tengerészeti távcső.

– Igen, öcsémuram – mondta habozva Kemény úr –, de nem értem…

– Mert ha így van, szolgálhatok vele.

Ezzel János deák a zsebébe nyúlt, s a szürke ruha szűk zsebnyílásán át előhúzott egy távcsövet. A zseb oly kicsiny volt, hogy abban nemhogy egy távcső, de egy egyszerű nyeles pápaszem is csak bajosan fért volna el. Meglepetés s inkább félelem, mint tetszés hullámzott végig a környülállókon.

Csak Adalbert úr nevetett fel önfeledten.

– Herrlich! Ein Hexenmeister! És ha én most azt mondanám önnek, ifjú barátom, engedje meg, hogy így szólítsam, hogy itt, a rengetegben, a hideg földre perzsaszőnyeget terítsen?

János deák mélyen az Adalbert úr szemébe nézett. Az gúnyosan mosolygott, s tán e mosoly hatására kezdett felengedni a környülállók ijedelme. Még nem nevettek, még nem mosolyogtak, de mintha barátságosabbá vált volna a hangulat. Mint véreb, ha megjuhászodva gazdája lábához gömbölyödik.

De János deák nem hagyott időt. Szürke ruhája zsebébe nyúlt, s szerény, majdhogynem alázatos mozdulattal gazdag arannyal átszőtt török szőnyeget húzott ki belőle.

Sebzett vad hörgése hullámzott végig a bámész népen. Az elöl állók hirtelen hátraléptek, arra késztetve a mögöttük állókat, hogy ők is hátráljanak. Ez végül azt hozta, hogy a külső körben állók, a hajtók és nyargoncok, a cigány vadászpecérek és a mesemondók egymásra dőltek, valaki beletenyerelt a parázsba, és sikoltva vetette félre magát. Kemény úr döbbenete leírhatatlan volt, lehajolt, megtapintotta a török szőnyeget, mint aki csak ujjbegyének hisz, morgott, s vészjóslón hallgatott. Én láttam, hogy Adalbert úr újabb támadásra készül, valami szörnyű kívánságot forral, amit János deák minden bizonnyal teljesít is. És ezzel megváltozik a világ folyása. Feldől, miként a tűzbe tenyerelő vadászpecér; felfordul a világ rendje. Valami más lesz akkor itten, márpedig a legrosszabb valónál is rosszabb a bizonytalan más. Adalbert úr már-már megszólalt, talán azt mondta volna, hogy olvassza meg János deák a havasok havát, taroljon le falut és kastélyt, vessen tűzcsóvát az álmodozó, nehéz szagú városkákra, mutassa meg, hogy rombolásban még tán a messzi Kolozsvárt is eléri, halomba döntve a tornyatlan református templomot, az egytornyú unitárius templomot s a főtéri Szent Mihályt, melyet tán még Róbert Károly király kezdett el építeni.

Közbe kellett avatkoznom! Úgyhogy mielőtt Adalbert úr kimondta volna szörnyű kívánságát, megmélyítve hangom, nehogy valaki is megsejtse, hogy nem azt hordom a nadrágomban, amit mindvalamennyien, ezt mondtam:

– Nincs-e talán sátor is? Mert hát ezek a kezdetleges kalibák nem méltók az olyan nagy uraknak éjszakai menedéket nyújtani, mint Kemény úr és vendége.

Ezzel akkorát nevettem, amekkorát csak tudtam. Jól színlelhettem a jókedvet, mert mások is elnevették, elröffentették magukat, s mivel a tűzbe esett cigány vadászpecér cifrákat mondott, miközben, mint vadmacska, hátraseggelt a patakhoz, hogy abban hűtőzze megsült kezét, a vidámság ragadósnak bizonyult.

János deák nem nevetett, s én iszonyodva láttam, hogy iskolában kifehéredett, keskeny kezét szürke ruhája zsebébe mélyeszti, s már-már láttam, amint kihúz onnan kelmét, rudakat, zsinórokat, vasszerkezetet, mindazt, ami egy pompás dzsidássátorhoz szükséges.

Tennem kellett valamit!

Beugrottam a körbe, ahol János deák állt, szemben Kemény úrral s Adalbert úrral, akinek a mosoly az arcára fagyott. Nagyot löktem János deákon, s a felhördülés közepette sikerült úgy a fülébe súgnom, hogy senki sem hallotta rajta kívül:

– Hagyd abba! Őrült vagy! Ezek darabokra tépnek, tűzre vetnek, felfalnak, mint a kannibálok!

Az irtványos felé noszogattam János deákot, s miközben ő elenyészett a tüzek fényéből, háta mögött fölcsapott ismét a vidámság. Folyt az incselkedés, kiharsant a kalibákból azoknak a hortyogása, akik degeszre zabálták magukat félig sült hússal. A szolgabíró megfúvatta a kürtöt, mint éjfélkor mindig, s elindult embereivel új táborhelyet keresni, ahol kezdődik minden elölről. Megépülnek az éjjeli szállásra a kalibák, tüzek nyúlnak fel az élőfák csúcsáig, megérkeznek a konyhák, ahol a friss zöldséghez mindig kerül friss vad, dejsze épp erre való a vadászat. Jókedvű játékok veszik kezdetüket! A jó céllövők egymás kezéből lövik ki a tallért vagy egymás szájából a pipát!

Ez történt egy nappal azelőtt, hogy megismerkedtem volna igazából János deákkal. Adalbert úr, tán szégyenében, tán más miatt, még aznap éjszaka visszaindult Vásárhelyre, ahol a fogadóba szállt, s másnap folytatta világ körüli útját.

De azt, ami akkor éjjel történt a laposnyai tisztáson, azt megírta egy könyvben, ami híressé tette a nevét. Arra pedig ugyan ki emlékszik már, hogy Adalbert úr Faust elrendelt öngyilkosságáról akart s írt is neszesemmi filozófiai költeményt?

Elvégeztetett, hogy János deákot el kell emészteni!

Volt, aki azt sugallta, fogai közt szűrve a szót, hogy le kell lőni. Minek vele kukoricázni! Ritkán megtörténik, hogy a vadász meglő hajtót vagy vadászpecért; de az még sohasem fordult elő, hogy valakit a lesen lőjenek meg. El is vetették ezt a módot. Más baleset színlelése is szóba jött: belökni őt egy szakadékba, megbabrálni a puskáját, s arra a helyre állítani, amerre a medve jár; de megtenné a vadkan is. Végül igazán kifinomult módot eszeltek ki – hogy kicsoda?, azt is elmondom idejekorán –: tévedjen el János deák az erdőben!

Ez gyakran megesik, és a legtüzetesebb keresés sem vezet nyomra. Elég egyetlen éjszaka étlen a hideg havason, hogy az embert soha többé ne lehessen visszatéríteni az árnyékvilágba. Aki eltéved a hegyekben, azt elsőre valamiféle elmondhatatlan kétségbeesés keríti hatalmába, amilyet tán olyankor érzünk, ha már meghaltunk; előttünk az öröklét ismeretlensége, szembántó áttetszetlen párában, mögöttünk összeomlóban az a semmisem, ami voltunk. A megfoghatatlan félelmet azonban hamarosan nagyon is darabos félelem váltja fel. Az eltévedt ember összerezzen minden zajra, minden tuskóban medvét lát, minden zörrenésben vaddisznót hall, minden meglazuló kővel mintha feneketlen mélység nyílna meg alatta. És szemben a közönyös hegyek, az ég kékjében vagy párában füstölögve. Az eltévedt ember akkor megtudja, hogy nem ott fenn lakik az isten.

Az eltévedt ember majdnem mindig rosszul választ. Amikor végre összeszedi magát, s úgy rémlik neki, hogy tud gondolkozni, kispekulálja, hogy merről jött, s mintha hallaná is a vadásztársak hangját. Puska is dörren. Vagy csak gally roppant? Aztán elindul valamerre, s útja a semmibe vezet. Az erdélyi ősvadon átjárhatatlan, órákba kerül, s az emberfia alig haladt benne előre, mintha mindig ugyanaz az ősfenyő vagy ősbükk állná útját, amelyet már megkerült, egyszer, kétszer, tízszer. Ha felfelé kapaszkodik, kijuthat egy meredek sziklára, s ugyanazt látja, mint órákkal korábban egy másik szikláról. Ha lefelé ereszkedik, hirtelen fojtogatón csukódik rá az erdő, a patak csobogása elvész. És már alkonyodik! Ha megáll, hogy kifújja magát, hideg vizes borogatásként tapad rá ing, kabát. Tűzszerszáma nincsen, vagy ha van is, ugyan mit ér a vakhomályban meggyújtott, sehova el nem hatoló tűz. Erdély magas hegyei között nem látszanak el a fények. Csak egy kis fénygombolyag pislákol, benne a didergő ember. Jön az éjszaka, és legfeljebb csak még egy szörnyű ébredés vár reá.

Akik János deák elveszejtését eltervezték, nem voltak okos emberek, egyszerűen csak ismerték a rengeteg minden törvényét. Semmit sem bíztak a véletlenre. Hogy magára hagyják a lesen, az kevés. Tapasztalt hegyi ember tüstént megindul az első patak mentén lefelé, amíg erejéből futja, s így mégiscsak elvezeti a víz valami házig, faluig. Az erdélyi ember nem fülel szirénhangokra, farkasvaksággal megvert lény módján törtet célja felé, nem gondolkozik, hogy mi is az a cél, s mi lesz akkor, ha eléri azt. A menet, maga a törtetés a fontos… És János deák, mint régi erdélyi, hegyi emberek leszármazottja, ezt ugyan miért ne tudhatná? Úgyhogy elemésztői elvégezték magukban, hogy hívogató hangokkal, kiáltásokkal vezetik őt tévútra. S ha ereje fogytán, ha a menedékadó ház, meleget adó tűz immár elérhetetlen messzeségbe szakadt tőle, akkor hagyják magára.

Hogy kik voltak ennek a galád kelepcének a kitervelői? Kemény úr? Még csak meg sem neszelte! Tán Adalbert úr bosszúja lett volna, ő bérelte volna fel az embereket, hogy elveszejtsék János deákot, akinek a csodatevő képessége őt majd, a messze Némethonban világhírhez, halhatatlansághoz segíti hozzá? Ugyan, dehogy! Adalbert úr megszégyenülve, bosszúsan, de némán takarodott le a hegyről, hogy soha még csak ne is beszéljen, egy jó sör mellett, egy jénai diákkocsmában arról, hogy Erdélyt látta valaha is.

Senki sem tervelte ki a János deák elemésztését! Valaki tán azt mondta, hogy ez mégsem járja, s halkan böffentett hozzá. Másvalaki tán felriadt álmából a kalibában, szörnyen nyomta az oldalát a félig nyersen befalt őzcomb, még a tiszta hegyi levegőn is hasogatta a fejét a kulacs pálinka, amit utána gurított. Felriadt hát, belebámult a kaliba előtt senyvedő tűzbe, s valami olyasmit röfögött összeakadó nyelvvel, hogy annak a németnek mégiscsak igaza volt, ez a deák, ez egy Hexenmeister, egy boszorkánymester, az ilyen megmocskolja a hegyek nemes és szabad emberének legszentebb foglalkozását, a vadászatot… De ezt tán már nem is ő mondta, hanem az a másik, aki épp egy tuskót dobott a tűzre, a szikrák szétömlöttek, ő pedig azt mormogta a szakállába, hogy a deák csaló, az efféléknek, olvasta ő az Augsburgi Hírlapban, hordót raknak a vállára, amiből csak a feje áll ki, s úgy engedik szabadon a városban; a hordó pedig majd agyonnyomja, de nem ülhet le mégsem, hiszen akkor felakasztja magát; így jár, bűnhődik minden efféle boszorkány, túlvilág cimborája. És később, amikor a táborverők éjfél után felkerekedtek, ők is vinnyogó rémülettel kerülték ki azt a török szőnyeget, ami még mindig ott terpeszkedett, mint széthintett parázs, amire rálépni nem lehet, ott virított pompás színeiben a tábor közepén, Kemény úr magányos vadászszéke előtt, melyen a medvebőrt immár meglepte a dér. S így szűkölve, vonulva, a táborverők tán azt morogták, szörcsögték, sziszegték maguk elé, olyanformán, hogy azt más hallja is, ne is, hogy az efféle deákoknak tömlöcben volna a helyük, tán vissza kéne küldeni őket oda, ahonnét jöttek, mesélik, hogy János deák Bécsből jött, ott tanulta a magas hadmérnöki tudományokat; de ezt nekik ne mondják, ez a János deák a poklok mélységes fenekéből jött, ez a sátán cimborája! Vagy tán, vette át a szót egy másik táborverő, vagy tán az éji prikulicsok méltó társa és cinkosa! Manó ez!, vélekedett a harmadik. És akkor az éjszakai erdőben lassan vonuló, fáklyát lobogtató bátor hegyi fickók összébb húzódtak, hogy válluk, karjuk össze-összeérjen, amint mennek tovább, hegynek föl, a Fancsaltető oldalában. Már hogyne rettentek volna meg, amikor valaki félhangosan, mintegy magának, mintegy mindenkinek arról kezdett el beszélni, miként nyílnak meg régi sírok, okádják rabjaikat rég elfeledett temetők, miként kelnek éji életre azok, akiknek itt, a hegyekben szakadt meg életük fonala. Ott fehérlenek a csontjaik – vad mocskolta meg, eső mosta, nap fakította – a nagy fenyők tövében, és világítanak az éji órán, mint égő kén.

Ki látta megérkezni ezt a János deákot Bécsből vagy akárhonnan? Kemény úr hívta meg! De vajon az a János deák érkezett-e meg, akit ő, Kemény úr kiskorából ismer? A Farkas professzor úr fia? Hiszen tán még az apja sem ismerne rá, annyi rengeteg éve annak, hogy feltarisznyálta, s elküldte a messze mérnökiskolába. De ha az apa, Farkas úr fel is ismerte a fiát, vajon ide, a vadásztáborba, a víg erdélyi cimborák nagyszerű kompániájába az a János deák érkezett-e meg, vajon nem cserélte-e ki magát?

Kicserélni magát?, kérdezte fogvacogva a harmadik táborverő. Tán meg is ölhette az igazi János deákot, vízbe fojtotta, beledöfte a bicsakot, elásta, s ő jelent meg itt a képében. Professzor Farkas pedig mindhiába várja vissza a fiát, hiszen mondta is Kemény úr, hogy János deák innen, a vadászatról, Laposnyáról indul első állomáshelyére, Temesvárra.

Senki sem határozta el, hogy el kell emészteni János deákot, vagyis hát nem őt, hanem azt a manót, varázslót, boszorkánymestert, aki a képében itt praktikált, hiszen szép az, hogy most már lett itt mindenkinek tengerészeti távcsöve, annak a kézi csomózású keleti szőnyegnek is csodájára fog járni az egész hegyvidék, a Kelemen-havasoktól a Görgényi-havasokig, dísze lesz az nemes Marosvásárhely városának, ott fog az lógni a városháza falán, hacsak el nem emészti valami tűzvész, de tán jobb is, hogy elhamvad, az efféle sátán szőttesével sohasem lehet tudni, hányadán áll is az ember.

Így történt aztán, hogy másnap János deák magára maradt a lesen; ott hevert egy reves farönk mögött, mely keresztben feküdt a vadcsapáson. Hallotta a hajtók zsivaját, elmajszolt egy komlós cipót, amit a zsákjában magával vitt, s hogy elunta magát, elővett zsebéből egy irkát, s mindenféle geometriai ábrákat rajzolt belé, s mintha csak asszonykéz hímezne, szögletes rajzait betűk és számok pompás mintázatával díszítette fel. Nem figyelt föl rá, hogy a hajtók már nem hallatszanak, olyan némaság honol a rengetegben, mint a sírban; bármilyen képtelenségnek tessék is, hogy hasonló csönd és halál uralkodjék a sötét kriptában és a virágos, vadméhes, zümmögő, susogó erdőben.

A vadászatról végleg megfeledkezve rágyújtott, s pipázdogálva meredt az irkalapokra. Magam sem értettem, hogy mit csinál. Ott voltam, láttam minden mozdulatát, illetve láttam a mozdulatlanságát. Indulnunk kellett, hogy a rövidítésen, amit csak én ismertem, leérjünk a völgybe, ahol a bácsoknál meghúzhatjuk magunkat éjszakára. De csak néztem őt, s képtelen voltam megszólítani. Tán arra vártam, hogy ráébredjen végre, hogy magára hagyták, hogy essék kétségbe, hogy csüggedjen el? Ébredjen rá, hogy elveszett, hogy lassú, gyötrelmes halál vár rá itt, ebben a tündérkertben?



Akkor már jó fél esztendeje éltünk Temesváron.

Csontunk velejéig itatott már át a láp. A láb térdig merült az iszapba minden lépésre. Az emberek gúnyáját békaszag, csigák, piócák bűze itatta át. A vizet a város nadályos kutakból nyerte. A békaszagú, siklóbűzű gúnyát csak még jobban elfertőzte ennek a víznek a bűze; nem oldódott benne semmi kövület.

Belül is elmocskolódtunk. A víz, amit mégiscsak innunk kellett, ha nem akartunk szomjan pusztulni, szakadatlan csikarásban tartotta a gyomrot. Nem volt ritka látvány, hogy a tikkadt ligeteken átsiető katona vagy polgár nagy hirtelen lekuporodik, nem törődve vele, hogy ki látja, ki nem látja a képes felét, s nyöszörögve könnyít magán, már ha könnyít, hiszen a görcsös fájdalom nem ereszti, nincs tőle szabadulás.

Jómagam még mindig férfiruhában jártam. A kunyhó, amiben meghúzódtam, a vár oldalához tapadt az egyik felével, s ez nyáron – gyilkos hőségek tudnak lenni Temesváron! – hűvöset tartott, őszidőben azonban dermesztő hideget lehelt. Tüzet rakni, ott lenn, a pusztaságon, mely olyan lapos volt, mint azok a papírok, amiket János alhadnagy nap mint nap telerajzolt, s számok magvát vetette a vonalak barázdáiba, tüzet csinálni itt, ezen a pusztaságon ugyan miből is lehetett volna? Ősszel lehűltünk, és csak reménykedhettünk, hogy tavasszal lesz még, aki fölenged az ébren töltött téli álomból.

János hadnagy mondta, hogy ne öltsek női ruhát. Védeni akart ezzel attól, amitől különben nem tudott volna megvédeni? A maga módján hálás volt, amiért megmentettem az életét, s szeretett is. A maga módján. János hadnagy nem tudott igazán szeretni, s ezzel el is szenvedtem első vereségemet.

De nagyon előreszaladtam.

János hadnagy az irdatlan kaszárnyában lakott. Nagyobb volt az, mint a város, nem számítva a várost magát szétszóródott szemű kalárisként körülvevő tanyákat. Zömök emeletes házak sorakoztak egymás mellett, óriás pusztaságot véve körbe, ez volt a helyőrség. Odabenn gyakorlótér, dísztér, lovarda. Lószag és zabszag, mocsárbűz, emberszag, amint csak úgy dől ki a kaszárnyaudvarra a zömök emeletes házakból. Úgy álltak ezek, kézen fogva, vagy inkább vállukat egymáshoz vetve, mint lebírhatatlan arcvonal, melyen sem puska, de tán még ágyú sem üthet rést. Ebből a sorból senki sem futamodhatott meg! A szurony hegye kicsorbul e soron, kard eltörik, tőr lecsúszik. Ebben a házsorban lakott János hadnagy.

Amikor aztán kezdett bealkonyulni, s a ritkásan álló fákat, ligeteket, büszke palotát és kajla csőszkunyhót egyaránt beborította a mocsarak kipárolgása, a sárga, vörös, kékeslila zsíros fény, láttam, amint gázol át lápon vagy portengeren, s megérkezik a kerthez, annak is a mocsárba vesző végéhez. Hozzám jött, aki vacsorával vártam, s akit ő nem tudott igazán szeretni.

Én bolondultam érte, amennyire fehérszemély férfi iránt csak bolondulhat. Bevontam magam után a kunyhóba, lehántottam magamról végre a férfiruhát, melyet szívesen viseltem, csak akkor égetett, hogy levessem, ha ő velem volt. Idegesen, kicsit mindig másra figyelve ölelt. A kutya fel-felvakkantott, ha közeledett valaki a poros vagy sáros úton, s ilyenkor ő is felkapta a fejét. Különös szerelem volt. Hiszen mégiscsak nagyon szerettük egymást, de közben fél szemmel, fél lélekkel másra figyeltünk. Harcot vívtunk, szelíden vagy vagdalkozva, eleinte egymásért, aztán egymás ellen.

Én már a vadászat másnapján, a bácsnál az övé lettem – ez is volt a tervem –; este, hogy leértünk a Fancsaltető oldalából, s végre biztonságba kerültünk. Nem csodálkozott, hogy lány vagyok, úgy rémlett, mindent tud, amiképpen, hogy a bősz, bús vadászkompániát elkápráztassa, távcsövet, sátrat is ki tudott húzni szürke ruhája zsebéből. Nagyon bízott is a mindentudásában.

Úgyhogy amikor leeresztettem az ingemet, s szénába bocsátottam egyéb férfiruháimat, magam is lefeküdvén, kihívón és védekezőn, János deák bólintott, mint aki tudja, s mint akinek minden jár, én is az ő jussa vagyok. Hidegen ölelt meg, s láza később sem égetett fájdalmas-forrón. Megmondtam neki, hogy vele megyek Temesvárra, s ő rábólintott, mint aki ezt is tudja. Kint bégetni kezdett a bárány, tompa puffanások hallatszottak, amint a bács oldalba veri a jószágot a botjával, rávakkant a kutyára, hogy az is csináljon már valamit. Az meg visszavakkant… Én pedig néztem János deákot. Csupasz volt, férfiassága tőlem csepegett, sovány volt, mint a kaszanyél. Bordái alatt úgy lökkent ki, horpadt be a hasa, mint disznóhólyag, ha gyerek fújja belé, szívja ki belőle a levegőt.

Ilyen közönyös és édes volt a mi szerelmünk. S én mindhiába tudtam, hogy János deák, aki hamarosan János alhadnagy lesz, s akivel én egyre keserűbben találkozom a temesvári vár oldalában, egy mocsárszagú kunyhóban, mindhiába tudtam, hogy ő így tud csak nagyon szeretni, mégis fájt a közönye.

Tervemet, amiért őt megkerestem, a hegyek közül kimentettem, akkor mondtam el neki, amikor már útban voltunk Temesvárnak. Kurtán-furcsán búcsúzott el apjaurától, professzor Farkas ingerelte bölcs tanácsaival. A szekér rég ott zörgött a Maros mentén, amikor ő még mindig dúlt-fúlt magányában. Azt hiszem, bizonyos értelemben irigykedett Farkas úrra, amiért az boldogan él kis kertjében, csodákat tesz a bámész, bamba népnek, s örvend együgyű sikereinek. Elirigyelte a dolmádi paradicsomkertet is, melyben emelő vitte a vizet a sziklára, kanyargós ösvények váltak szét, találkoztak újra a dúsan termő gyümölcsfák alatt. János deák nem szerette, hogy professzor Farkas nagy tekintélynek örvend azon a vakondtúráson, ahová a messzi Göttingából visszavonult, hogy tanításba, ezermesterkedésbe ölje minden tudományát. Illetve hát nem is ezt irigyelte apjától a göcsörtös fiú, hanem hogy mindenek mellett a siralomvölgyben, melyen mindenkinek át kell kelnie, aki csak a világra születik, képes boldog lenni.

Elhagytuk Nagyenyedet, közeledtünk Alvinchoz; a meleg őszi éjszakát a szabadban töltöttük, s a holdfényen kívül semmi sem lepte be testünket. Akkor megkérdeztem tőle:

– Miért nem tudsz örvendeni nekem?

János pedig, aki félig még deák volt, félig már alhadnagy, Temesvár lószagú, mocsárbűzös városában, melyet még nem is látott, éppúgy meredt rám, mint a vadászokra a laposnyai tisztáson. Tekintete hideg és átható volt. Embertelen. Szinte vártam, hogy zsebébe nyúl, s előhúz egy palotát, melynek rideg termeibe halni jár a fény; sötét tömlöceiben örök rabok csörgetik láncukat. Egyszóval, hogy a féregcsupasz János deák csodát tesz, elővarázsol valamit a semmiből, annak a ruhának a zsebéből, ami nincs is rajta, hiszen a mindig másra figyelő ölelkezésünkhöz lehányta magáról, s a csodatevő szürke ruha most ott fityegett a bokor ágán. De csak állt ott meztelenül, férfias volt, teste nedvesen fénylett. Én pedig ezt a pillanatot választottam ki a megszámlálhatatlan pillanatok sorából, hogy azt mondjam:

– Menjünk el innen! El ebből az országból!

Ő megdermedt, ha megdermedhet valaki, aki amúgy is dermedten áll, s lassan rábólintott, mint aki mindent ért. Mint aki tudta, hogy ezt fogja hallani. Mint aki ezt várta rég. S mint aki azt is tudja, hogy körmönfont csalafintaságok árán férkőztem a közelébe, hogy egyszer, bizalmát, nyájasságát elnyerve, a legkiszolgáltatottabb percben, meztelenül egy meztelen nő előtt állva, azt mondják neki, hogy innen, Erdélyből, a fenséges csodák soha be nem teljesülő világából, az ősvadonból neki el kell mennie.

De akkor már folytatnom kellett.

– Itt eltörsz, mert hajlani nem tudsz. Tűnj el innen. Tűnjünk el innen. Gondoltál-e arra, hogy ebben az órában senki sem tudja, hogy hol vagy? Hogy vagy-e egyáltalán! Szórjuk szét a holminkat, vásároljunk két jó lovat, vagy öljünk meg valakit, vegyük el a lovait, s meneküljünk előre, napnyugatnak, bárhová. El innen, mert elevenen emésztenek el! Nem ölnek meg, nem csonkolnak halálra. Lassan rohasztanak el, bűzödben, foszló húsod miazmájában, szétizinkélt lelked porában fogsz elpusztulni.

János deák nem válaszolt erre a szörnyű beszédre. Magamhoz vontam, kezemmel kedveskedtem neki, nyelvemet szájába mélyesztettem, s magam száját minden módon az ő kedvére és örömére működtettem. És susogtam, beszéltem, pihegtem, hogy jönne velem, én mindent elrendezek, megvédem őt a hivatalnak hosszú kezétől. Ketten csodákra vagyunk képesek! Még hogy távcsövet, perzsaszőnyeget, dzsidássátrat tudunk együtt elővarázsolni a zsebünkből! Talán még boldogságot is találunk odabent.

– Apád valójában boldog ember. Ő megvan azzal, amit a sors neki osztott. Mindig rálelt az egérútra, amin át elmenekülhetett a sorsa elől. Visszatért ide, mert azt hitte, hogy nincs más útja, mint a visszatérés. Megnősült Kolozsváron. Tévedésből. Hajtotta a vére. Soha még csak meg sem járta a nagy tudományokkal rakott fejét, hogy mást is tehetett volna.

– Honnan ismered te az apámat?

Nem árultam el neki. Így beszéltem:

– Pedig az ő életében is voltak olyan órák, melyekben mint beélesített malomkő mást is őrölhetett volna. Fönn, Kolozsváron, a Házsongárdban, a temetőben…!

Nem folytattam. Arról beszéltem, hogy ebben a szép őszi éjszakában, valahol Alvinc előtt, Gyulafehérvár után, ahol a Maros immár szélesen fordul nyugatnak, itt válaszúton állunk. Piski, Déva felé már nyílik a hegyek kapuja; kivezet tündérországból. Marosillyén választanunk kell: délnek fordulunk-e, hogy Facsádon, Lugoson át elérjük Temesvárt, vagy követjük a Marost, s elhagyjuk örökre ezt az átokkal és vad boldogsággal fojtogatott világot.

– Mert el kell menni innen! Itt meghalni lehet csak. Bambán és értelmetlenül. Az élet valahol máshol van.

Így beszéltem, s a mindig valami másra is figyelő János deákot elborítottam minden gyöngédséggel, amivel asszonyszemély férfit csak elboríthat.

Zsigmond Attila rajza Bolyai Jánosról
(Bolyai-múzeum, Marosvásárhely)

Farkas deák diadalmasan érkezett meg Kolozsvárra. Azóta is el-elgondolkozom, hogy nem érezte meg, amint sorra csukja magára a börtönök rácsos kapuit. Vissza csak úgy néz, mint aki oda soha vissza nem térhet, ahonnét eljött. Farkas deák nem tudta, hogy Kolozsvárott csukódik rá végleg az élete. S abból nincs többé szabadulás!

Dicséretes eredményekkel végezte el az iskolát Jénában és Göttingában, s van-e rettenetesebb csapás, mint hogy azzal a Karl Ferdinanddal barátkozik össze egy életére vagy egy félre, akinek a puszta létezése a sírig kísérti; mutatja, mivé lehetett volna, de nem lett? Hogy valaki börtönt választ magának, az önmagában is förtelem, de hogy keressen, találjon és haláláig szolgáljon egy perverz rabtartót, az maga a téboly! És ha ez ilyen egyszerű volna! Farkas úr azonban még csak nem is sejti, hogy Karl Ferdinanddal a végzetét fogja kézen, s még akkor sem ereszthetné el, ha ráébredne rengeteg eszével, hogy ebből a barátságból iszonyodva kéne menekülnie. A Végzet volt az, saját úri személyében, aki Farkas deák sorsát elrendezte, egy vérszopó, minoritási érzést újra meg újra a vérébe fecskendező barátsággal; visszavezetve őt Erdély tündérvilágába, ahol úgy pusztul el a vándor, mint fenséges lakatlan szigeten, ahol öles paradicsommadarak röpdösnek az ágak közt, bizarr szörnyek loholnak, hengergőznek a dús fűben, őslakosok rázzák lándzsájukat a tűz körül, eltorzult arcukon halálfejet mintáz a festék… Minden lehetséges ebben a tündérországban, csak szólni nem tud itt senki. Itt mindenki néma!

Farkas deák kitanulja a némák beszédét, egy kis őserdei településen, Vásárhelyen, ahol professzor lesz, s ezzel mindörökre magára zárja az ajtót. Gőgös-megalázkodó, kulisszahasogatón szerény és elesett leveleket ír Karl Ferdinand barátjának, aki az évek múltával egyre kevésbé tud mit kezdeni egy csodabogárral. Hogy Karl Ferdinandnak eszébe jutott-e, miszerint barátja, professzor Farkas következetesen követ el lassú öngyilkosságot, s hogy látszólag él, azt csak nagy természetének köszönheti, nos, ezt senki sem tudná megmondani.

Farkas deák utoljára Kolozsvárott lázadt fel a Végzet ellen.

Engem az utcán vett észre. Mindent megtettem, hogy így történjék. Akkor Júliának hívtak, és női ruhában jártam. A hosszú Piac utcában szegődött a nyomomba, föl egészen a Főtérig, ahol eltűntem előle a Szent Mihály-templom körüli sikátorokban. Vasárnap volt. Nagy tekenyőkben kínálták a húst, deberkékben a túrót, kis hordóban a körtepálinkát. A Mihály-templom gyámpillére mögé húzódva néztem, amint Farkas deák megáll a szűk utcák összefutásában, lassan körbefordul, a tekintete átsiklik rajtam, nem lát meg! Ilyen volt, s ilyen lesz egész életére. Nézi a dolgot, s az esze máson jár. Tébolyodott kincskereső, aki felveszi az aranyrögöt, szórakozottan leejti, s indul tovább aranyrögöt keresni. Aztán meglódult félszegen, ellenkező irányba, mint ahol álltam, a Mihály-templom hűvös kövéhez simulva.

Utánamentem a templomba. Már nem ő keresett engem, én követtem őt. Tán már meg is feledkezett rólam? Megállt a játékos puttókkal ékes sekrestyekapu előtt; Johannes Klyn hozatta Németországból, több száz éve is megvan annak. Azt nézte elmélyülten, mintha csak életének egy darabjára feledkezett volna rá. A múltra, ami az övé, de mivel múlt, soha többé el nem érheti, meg nem változtathatja.

Legközelebb akkor vetődtem az útjába, amikor az őrült Bachman Julianna nem kevésbé őrült lányával, Zsuzsannával lépkedett büszkén az Óvár utcácskáin. Ott kerültem elébe, ahol a barátok temploma emeli tornyát a tér fölé. Ők a zárda felé mentek, hogy tán a Szappany utcai kapun át lejussanak a Szamoshoz. Farkas deák visszahőkölt, mint ló, ha kígyót lát az úton, soha semmit sem tudott elleplezni. Boldog ország őszinte embere válhatott volna belőle. Ő azonban egy boldogtalan országban volt őszinte.

Napokkal később, hogy nem csupán neki, hanem Zsuzsannának is mélyen a szeme közé néztem, megengedtem, hogy megismerjen. Lobbanékony vére úgy üldözte a nyomomban szerte Kolozsváron, mint toronyóra nagymutatója a kismutatót. Elért, túlszaladt rajtam. Találkoztunk és nem találkozhattunk. Szerelmes volt Zsuzsannába, vagy tán csak hitte. Annyi bizonyos, hogy elveszi feleségül.

A fellegvári szőlőben találkoztunk először. Fedeles fahíd vitt át a Szamoson, könnyű készség; minden tavaszi áradás elvitte. Vajon mit gondolt rólam? Azt biztos nem, hogy élete utolsó váratlan fordulata vagyok. Nem csodálkozott, hogy mindent tudok róla. Hogy miként tanult Németországban, miként tért haza kalandos utakon, gyalog, hajón, szekéren. A célból, amit már elért, a céltalanságba. Miközben letolta ingvállamat, hogy fogát a vállamba mélyessze, s én felsikoltottam, hiába kerestem a magyarázatát annak, hogy miért akar visszahurcolkodni egy istentől elhagyott hegyi falucskába, ahonnan már csak még mélyebbre, a föld alá vezet út. S ha mégis vinne út, csapás, egérút, rejtekút másfelé, tán vissza, annak örök akadályaként ott magasodik vagy rostokol az őrült Zsuzsanna, akinek egyetlen értelme, hogy ő fogja világra jajgatni János deákot, kapitányt, őrültet és boldogtalant. De ezt Farkas deák honnan is tudhatta volna Kolozsváron, amikor először találkozott Júliájával a fellegvári szőlőben, s Júlia akkor nem engedett vágyainak, hanem újabb találkozót engedélyezett neki, a város déli dombján, a Házsongárdi temetőben.

Én mindent elkövettem, hogy megakadályozzam a Farkas deák és Zsuzsanna egybekelését; de tehetetlen voltam. Évekkel később – ó, de milyen évekkel!, amikor utoljára találkoztam Farkas deákkal, aki akkor már köztiszteletben álló professzor volt, s egyre tébolyodottabban gondolt vissza göttingai barátjára, Karl Ferdinandra, s egyre mélyebbre merült abba az általános tiszteletbe és megsüvegelésbe, ami a Marostól északra megkapaszkodott tyúkpiszkos, dús gyümölcsöket adó, erdők övezte városban, Vásárhelyt részéül jutott –, évek múltán Dolmádon, miközben Zsuzsanna a kerti malomkőasztalra könyökölve haldoklott, megvallotta nekem, hogy elrontott mindent. Már János fiában sem hitt. S amikor megkérdeztem tőle, a megviselt, öregedő professzortól, hogy hát miért tette, miért?, miért nem engem választott, aki lám!, nem öregszem, aki mellett ő is fölébe kerekedhetett volna a Végzetnek!, akkor lehorgasztotta a fejét, s így beszélt:

– Így ejt el az ütközet első lövése, így veti le egy véletlen nyíl a fenn evező sasot.

Golyóbis szavak!

Professzor Farkasnak, mint minden mélyen erdélyi embernek, csodálatos képességei voltak, megfogalmazandó a Végzetet, ami beteljesedik rajta.

Utolsó találkozásunkat maga professzor Farkas örökíti meg, egy kis csalafintasággal. De hát hogy is írhatta volna meg az igazságot János fiának! Így ír: a hegyen lakónak szép kis négyesztendős leánkája ott feredett meztelen a vízesésnél – egy kis, még ártatlan Éva a paradicsomban. Ott fürödtem valóban, meztelenül és húszévesen; de ezt hogyan is írhatta volna meg professzor Farkas, aki nagy bűbájos volt, különben hogyan is élhetett volna egyik szürke és karcos nap után bele a másikba, hogy érhetett volna meg több mint nyolcvan esztendőt?!

Farkas úr kihozta még egyszer, utolsóra az őrült Zsuzsannát a birtokra. Én erről tudomást szereztem, s a lassan nyikorgó kóberes szekér előtt jóval kint voltam Dolmádon. Az őrült Zsuzsanna féderes ágyon feküdt; kis időre kedvezett neki a levegőváltozás, hiszen meghitten beszélgetett az urával; fiukról, Jánosról kérdezte, s nem tudott betelni a történetekkel, amiket Farkas úrnak kétszer-háromszor is el kellett ismételnie. Mintegy húsz esztendő telt el azóta, hogy Farkas deák kedvese lettem Kolozsváron, a Házsongárdi temetőben, azon a domboldalon – annyira hasonlított a dolmádihoz! –, ami délről kerül alá a városnak. Farkas deák és Farkas professzor alig-alig különbözött egymástól. A professzor persze megemberesedett, s a mérhetetlen gyötrelem, amit az őrült Zsuzsanna mellett ki kellett állnia, csak még vonzóbb férfivá metszette.

És édes jó istenem! Hogy tudott színlelni! Hogyan játszotta a hitvest, a kedvest a pokol tornácán! Zsuzsannát akkor már négy férfinak kellett fölemelnie, ha összerogyott. Mellei olyanok voltak, mint két elfajzott döblec. Arca mészfehér. Hangja rikácsolt, csattogott, mint elszabadult pléhfedél.

Miként bírta ki azokat az esztendőket az őrült Zsuzsanna oldalán? Nem szerette már, de elszenvedte. Az olyan erdélyi ember módján, akiben fel sem ötlik, hogy mást is cselekedhetne. Hogy amikor elvégezvén magas iskoláit Göttingában, megtehette volna, hogy nem tér vissza a gyilkos paradicsomkertbe; Kolozsváron nem lobban lángra egy látásra Benkő József chirurgus és Bachmann Juliánna kilencedik gyermekétől. És tudta, tőlem tudta, akivel estéről estére találkozott a Házsongárdi temetőben; szellemekkel viaskodott; a hívó szó újra meg újra fölrémlett benne, hogy visszahanyatlodjék, mintha csak a hang a régi házsongárdi sírhalmokat emelgetné. De aztán újra meg újra meglelte az egyszerű és értelmetlen, a kellemes és a pokolba vezető utat.

Így történt ez utolsó találkozásunkon is, húsz esztendővel azután, hogy Kolozsváron a karjában tartott, hogy mint őrült látó, aki előtt a sötétség nyitja meg a követendő csapást, vágódott ki a város déli kapuján, melyet szennyes legelő választott el a düledező keresztfáktól… Így történt ez Dolmádon is, ahol elhallgatva az őrült Zsuzsanna utolsó rendelkezéseit, rábólintva, hogy igen!, itt temetik majd el, ha az Úr magához szólítja (de mikor, Uram, mikor?!), a ligetes parkon át engem nézett az őrült Zsuzsanna válla fölött. Én pedig lassan lebocsátottam a ruhámat, beléptem a hideg patakba. Bosszú érzése motozott bennem; de tévedtem. Láttam később, amint professzor Farkas magára hagyja az őrült Zsuzsannát a malomkőasztalnál. Hatalmas volt, toronyi asszony! Zsírhegy! Megkövült vízesés, mely minden pillanatban elszabadulhat! Arra gondoltam, hogy az asszony tán meghalt, s néztem, amint professzor Farkas úgy szökdécsel a kerten át, mint friss bakkecske. Lassan húztam rá vizes testemre a ruhát, a ruha megmutatta, amit eltakart. Farkas úr megállt, valahogy mintha a Remetelak felé intett volna, hogy tán oda… ott… De elbizonytalanodott, mintha megismert volna; de hát ez képtelenség! Hogy ő húsz évet öregedjék, én meg egy minutát sem!

– Én vagyok az, Júlia – szóltam hozzá. – Most Évának hívnak, a kis Évád, aki látni akart még egyszer.

Professzor Farkas megrázta az üstökét, mint aki a természet örök törvényeit hívja segítségül a bűbájjal szemben.

– Már nincs sok hátra neki – döntötte meg a fejét a messze lugasban, a malomkőasztalnál ülő húshegy felé.

A szörnyasszony, mintha hallotta volna, feljajdult.

– Késő – mondtam én.

– Dejsze ha te vagy Júlia, akkor csodatevő vagy, s akkor tégy csodát.

Eszembe jutott János deák, aki úgy húzta ki szürke ruhája zsebéből a tengerészeti távcsövet, a perzsaszőnyeget, mint plajbászt, mint könnyű kendőt. És szörnyű képességeit, melyeket az őrült Zsuzsannától örökölt, talán tovább működteti, és egy dzsidássátrat is elővesz a zsebéből, ha nem vetem közbe magam, hiszen már kezdtek kinyiladozni a bicskok a hajtók kezében; még egy mozdulat, s a vadásztársaság ráveti magát. Itt nem lehet csodát tenni! Itt csak szalonnázni lehet, fenyővízzel locsolva meg a kegyetlen falatokat; és lőni vadra és asszonyra, beteljesítve mindig azt, amit a kör teljesít be azzal, hogy visszatér önmagába.

Ez jutott eszembe, s miként János deák a szürke ruhája zsebébe, én vizes ruhámba nyúltam, s elővettem a füzetet. Farkas úr érte nyúlt, belemerült az ábrákkal, számokkal sűrűn telehintett irkába. Telt az idő, rengeteg időnek kellett eltelnie, hiszen odahallatszott az őrült Zsuzsanna kiáltása. Jajveszékelt, segélyért rikoltott; de Farkas úr nem mozdult, úgy olvasta az irkát, mintha megszűnt volna élni, s aki mégiscsak ott áll, az nem ő volna, hanem puszta viaszmása.

Nagy későn behajtotta a kék füzetet, s ezt mondta:

– Nem hiszem el!

– Ez az utolsó, amit adhatok. Vagy ez! Vagy kedves bohóságokat vetsz papírra, miként eljátszottál a teátrummal is. Ez az utolsó esélyed, Farkas! A világegyetem végső magyarázata. Formulákba tördelve.

– Légy az enyém! Itt az Ermitben – mutatott a remetelakra, s meg is indult arrafelé.

Az őrült Zsuzsanna fülrepesztő sikolyt hallatott.

– Nem lehet, tanár úr!

– Ezt nem lehet e nélkül elviselni. Minden napra ki kell fundálnom valamit, hogy a napnak meglegyen a békés lejtése az est felé. Kályhás vagyok, és önjáró szekereket fabrikálok. Írok, írok, írok, mint valami megszállott. A városban szeretnek! Tanítok, s ennek pillanatnyi gyümölcse elfeledteti velem, hogy az egésznek, úgy, ahogyan van, semmi értelme. Jövök már, jövök! – válaszolta Zsuzsanna hívására.

– Megöljem?

– János anyját? Nem, azt talán ne!

– Fogadd el ezt az irkát! Évszázadnak is el kell múlnia, hogy ez a világmagyarázat megszülessék. Légy halhatatlan, Farkas!

Ő azonban csak a fejét ingatta, a remetelakra pillantott, majd az ölemre kúszott a tekintete. Lassan fordult sarkon, s ahogy ment, a keze engedett, s az irka kicsúszott belőle. Fennakadt egy szamárkórón.

Akkor este szekerezett vissza professzor Farkas Vásárhelyre. A féderes saroglyában ott ingott lassan, mint szélcsendben a kiakasztott disznóhólyag, a rettenetes Zsuzsanna. Ha csikordult a kerék a kövecses úton, Zsuzsanna békén maradt, de ha megállt a ló, ha az útszéli finom porban nesztelenül gurult a kerék, felnyögött, sikoltott. A professzor mellette ült, a lovat az öreg Ferenc nógatta indulásra, s nézte, miként elevenedik meg a szörnyeteg, akihez már réges-rég egyetlen köze volt, hogy az lett a János anyja.

Félt tőle, afféle otthonos félelemmel, mely ha elmaradna, az volna ám csak az igazi ijedelem! Jánostól, a fiától is Zsuzsannán keresztül félt a jó professzor. Jánosban elébb csak magára ismert, s ez nagy kedvére volt. Tanította a gyermeket, s remélte, hogy fényes pályát fut be az életben. Aztán hogy kezdtek feltünedezni Jánosban az anyja tulajdonságai, elborzadt és elbizonytalanodott! És megpróbálta visszatéríteni csodatevő fiát a saját maga útjára, nem véve észre, hogy azon nem terem más, mint fakó professzori élet egy porfaló kisvárosban; jámbor fajankót ámulatba ejtő boszorkányos szerkezet, ami magamagát hajtja; kertépítésbe, ezermesterkedésbe magát belepusztító csodabogár.

De hát mire ment János azzal az őrülettel, amit anyjától kapott örökbe?

Ott még nem tartunk! Még mindig csak professzor Farkas féderes szekere gördül a langyos Maros-völgyi éjszakában. És az őrült asszony immár üvölt fekhelyén, dobálja magát, úgyhogy Farkas úrnak pányvát kell vetnie, át az asszony irdatlan hasán, s azt a szekérhez kell kötöznie, hogy a test le ne forduljon. Én a közelében voltam, az őrült Zsuzsanna minden szavát hallottam. Én voltam az a kis cseléd, aki elkísérte őket erre az útra, Zsuzsanna számára az utolsó előttire. Veronkának hívtak, s féltem, szavamra, amikor professzor Farkas rám emelte szelíd, mégis fürkész, tanáros tekintetét, hogy tán felismeri Júliáját, Éváját. Orrom tele volt szeplővel, jutott belőlük a szemem alá is, hajam szőke pihés, mint száradó kenderszál, varkocsba fonva. Farkas úr mindazonáltal merőn nézett, ahogyan a mindig körülöttünk okvetetlenkedő arcot nézzük, hogy aztán ráébredjünk, ez az arc csak hasonlít arra a másikra, s az is csak hasonlít egy harmadikra, valójában nincs is eredetije annak az arcnak, mely egész életünkön át kísértett.

Ott voltam tehát a szekérnél, a port rúgtam meztláb; lassan haladtunk az üvöltöző Zsuzsannával. Aztán amikor elfáradtam, felültem a szekér rúdjára, hátul, lóbáltam a lábamat, s hallgattam Zsuzsanna átkait; szórta őket Farkas úr fejére, ételt követelt, s mivel csak kenyeret és túrót adhattunk neki, kivágta a porba. Farkas úr csillapítót akart beadni neki, de azt is eltolta magától. Jánost szólongatta, de mintha az is mindegy lett volna neki. Végül vagdalkozni kezdett fektében, Farkas úr megpróbálta lefogni gyöngéden, hogy a szekéroldalba ne ökleljen, meg ne sebezze magát, mire újfent elárasztotta átkaival. Ott viaskodott a két ember, Zsuzsanna és Farkas a fekete, csillagvilágos Maros-völgyben. Az egyik túl kellett élje a másikat, s én láttam, hogy Farkas úr mindent megtesz, hogy ő legyen a túlélő. Dejsze nem is történhetett ez másképpen, hogyan is élhette volna túl a súlyos vízkórságban szenvedő, magát minden cselekedetével pusztító asszony a nagy testi és szellemi erejű professzort. És mégis! Farkas úr előbb hal meg, ha még életében nem bújik ki ebből a szörnyű szövetségből. Fél lélekkel, de egész testtel viaskodott, hogy méltón kísérje el félelmetes fiának, Jánosnak az anyját a sírig, s mintegy vissza-visszakacsintva mérlegelje, ugyan ki bírja erővel tovább. Az őrült asszony, aki már nem ura önmagának, vagy ő, a professzor, aki már csak alig-alig ura önmagának? A másik felét, azt, amely még nem tébolyodott meg, elmenekítette. Istenkísértés még csak kimondani is, hogy professzor Farkas az őrült Zsuzsanna hónapokig tartó haláltusája közben is tudja, hogy újra meg fog nősülni, sőt, hogy voltaképpen már meg is van a választottja. És valóban, el is veszi Terézt a gyászidő leteltével, s ezzel végérvényesen pányvázza ki magát a tündérvároska poros utcájára, a vártemplom és a dohos kollégium közti kőhajításnyi térbe.

Én, immár Veronka képében, meg sem próbáltam eltéríteni. Alkalmasint attól, hogy minden fájdalma, vívódása ellenére mindent olyan jól el tud rendezni magában, attól ér meg igen magas kort. Hiszen amikor Farkas úr második felesége is sírba száll, s János úr végérvényesen visszatér Vásárhelyre, Farkas úrnak még huszonkilenc esztendő van hátra az életéből! El lehet-e hinni azokat a szörnyű tusakodásokat, melyeket leveleiben vet papírra? Hiszen egészséges, alig-alig bír nagy természetével – Teréz sem csak azért kellett neki, hogy rendben tartsa a háztartását –, s nagyon is jól érzi magát a vártemplom és a kollégium közt, s milyen boldogan szedi magába a tudományokat a híres-nevezetes vásárhelyi könyvtárban, mindent, de mindent, amire ott és akkor senkinek sem volt szüksége. Pedig keserűség, az van a Farkas úr leveleiben, amiket Pali barátjának Kolozsvárra ír, hát még azok micsoda mesterművei az álszentségnek, amiket régi barátjához, Karl Ferdinandhoz intéz, a messzi Németországba. Hogy te, aki ennyire meg annyira vitted, kedves Karl Ferdinandom, bocsásd meg, hogy háborgatlak óriás-pályádon! Micsoda gőg csap ki minden szóból! Hogy aztán a műkedvelő drámaíró vegye ki pikuláját poros tokjából, s intsen emigyen, mármint hogy minden földi nagyság nevetséges magasabb lények előtt az egyetlen szeretet országában. És megint visszatér, nem magának, hanem szegény öreg Karl Ferdinandnak téve tekervényes szemrehányást mindazért, amit ő elmulasztott az életben, holott úgy meg volt az terítve neki, mint mesebeli asztalka, mondván, hogy nem kétlem, hogy némelykor Te is gondoltál rám még nagy alkotómunkásságodban is! Csoda-e, hogy az elgyötört Karl Ferdinand ingerülten dobja félre a levelet, hogy aztán újra maga elé húzza, s olvassa tovább, csodálkozzék rajta, hogy ugyan mi köze lehet még neki ahhoz a szép fiatalemberhez, Jánoshoz, aki mester a hegedűn, jó és bátor vívó, párbajozott is gyakran, s általában fölötte vad katona, de egyben igen finom is: fény a sötétségben és sötétség a fényességben!

Egyelőre azonban még csak az őrült Zsuzsannát viszi vissza Vásárhelyre a csillagvilágos Maros-völgyben, s én, immár Veronka képében, kuporgok a szekér végében, s hallgatom Zsuzsanna átkait és jajveszékelését.

A füzet pedig, amit odaadtam Farkas úrnak, ott maradt, fennakadva a szamárkórón. Vajon miért nem fogadta el? Egész életében visszatorpan a nagy megnyílások előtt. Eszébe sem jut, hogy soha vissza ne térjen többé az Erdély nevű tündérhonba, holott Németország valósággal csapdába ejti. Hogy nyomorgott? Mi az az ifjúkori nyomorgás a Saale partján, Jénában ahhoz a nyomorúsághoz, ami a Maros partján sújt le rá, hallgatva az őrült asszony átkait, melyeket az a fejére szór? Hová, merre vihetett volna az útja, ha marad? Ha sohasem ismerkedik meg az őrült Zsuzsannával, aki egyből lángra lobbantja vérét; s veszi őt nőül, s hagy el engem, akivel a Házsongárdi temetőben találkozik minden éjjel.

A füzet, benne a világmagyarázat, ott maradt hát egy szamárkórón fennakadva. Pedig elolvasta, elméjébe belehatoltak a formulák, nyomot hagytak a rajzok. Miért nem kellett neki? Nem akart több zavart az életében, melynek jó fele még hátravolt? Tudom, hogy tudta! Különben miért gyújtott volna mécsest hajnalban, amikor Zsuzsannát végre lefektették, s elnyugodott, ő pedig holtfáradtan nem dőlt ágynak? Mécsest gyújtott, s gyáván – de vajon gyávaság volt-e vagy valami más; annyi bizonyos, hogy akárha önmaga elől bujdosva – papírra veti azt, amit az én füzetemből, abból a kék füzetből, amit ott hagyott egy szamárkórón fönnakadva, kiolvasott. Mintha csak az őrült asszony hallucinációja volna: mondom, aki vagyok egy punktum, ahol kezdődik a nagy minden, s végződik megint rajta. Én istenné isten! mondom, aki vagyok egy centrum, melyből lesznek körös-körül a kis és növekvő cirkuluszok, nőve, terjedve vég nélkül, melyek visszaapadva megint punktummá válnak.

Amikor professzor Farkas halálos kimerültségben elaludt hajnalban, fejét asztalára hajtva, bementem a szobájába, elfújtam a mécsest, s felébresztettem. Félálomban tűrte, hogy ágyához támogassam, s ledőlve már aludt is; lehúztam a sűrű Maros-völgyi porral borított csizmáját, kínkeservesen lecibáltam róla a kabátját, s egy nagy hárászkendővel takartam be. Hajnalra lehűlt az idő. Nem ébredt fel, sohasem ébredt fel igazán, amikor ott tettem-vettem körülötte. Mindig átszenderegte az általutakat. Ezért aztán mindig szörnyűek voltak az ébredései. Még delet sem harangoztak, amikor az őrült Zsuzsanna átkaira ébredt.

Zsuzsanna meghalt, s a professzor mintha csak újjászületett volna! Az elszenvedés végtelent sejtető perspektívája becsukódott, s ütött végre a cselekvés órája. Mégpedig úgy, ahogyan azt Farkas úr mindig is szerette!

Micsoda gyönyörűség is a tudós praxisnak, amidőn fel lehet nyitni végre, belülről lehet szemügyre venni a pokolbéli szerkezetet, minden gyötrelem, kín, sorvadás fészkét.

Az őrült Zsuzsanna teteme föl volt tornyozva a széles konyhai asztalon. Ruhájától megfosztva, fehéren, olyan volt, mint megolvadt, éji hidegre visszafagyó hóember. Engem, aki Veronka képében szolgáltam még mindig a mit sem sejtő tanárt, kizavartak az udvarra; de Szotyori József doktor és Kováts doktor érkezésekor visszasomfordáltam, s a három nagy tudományú férfiút akkor már annyira elöntötte a feltárás és megismerés láza, hogy ügyet sem vetettek rám. Később hasznossá tettem magam. Engem szalajtottak tálért, újabb vödörért, amikor nagy darabokat metszettek ki az őrült Zsuzsannából.

Professzor Farkas valósággal megfiatalodott, amikor végre kése alá, szeme elé, vizsgálódó ujjbegyei közé került valami abból, ami addig megfoghatatlan, fékezhetetlen volt. Ott volt végre a magyarázata egy lapítón, egy tálban, egy vödörben mindannak, ami Farkas urat majdnem halálba szekálta. Micsoda gyönyörűség a túlélőnek! Micsoda fenséges igazolás a tudományos megismerésnek! Hiszen ki meri kétségbe vonni, hogy az őrült Zsuzsanna kőkeménnyé kövecsesedett mája, összezsugorodott lépe, fiahólyagot eresztő páros húgyhólyagja volt minden bajnak az okozója! Ó, sancta simplicitas!

Szotyori úr tette rá a bonckést a rengeteg testre! A meglékelt hasból úgy lövellt ki a zavaros, pirosas-sárgás lé, mint vasas forrásokból a gyógyvíz a Hargita oldalában. Három férfi izgalomtól és megismeréstől feszült arca hajolt közelebb; a szemek lázban csillogtak! Micsoda diadal a romlás fölött! Noha a megcsapolt Zsuzsannából jócskán loccsant víz a konyha deszkapadlatára, az edény, melyet odanyújtottam Kováts doktornak, megtelt, mint favödör a gémeskútnál egyetlen merítésre.

Ahogy lappadt, simult, fodrozódott az őrült Zsuzsanna teste a konyhaasztalon, úgy simult ki, vált petyhüdt-elégedetté a professzor ábrázatja. Ó, ha láthatnád!, tört föl belőle önkéntelenül, de eme képtelen óhajt csak én hallottam, a két orvosdoktor épp a két óriás emlőt verte csapra, s nekem a fazekasműhelybe kellett kiszaladnom újabb vödörért. De hallottam az őszinte felfohászkodást, Farkas úr örömkiáltását, hogy hát íme, kezében tarthatja, vödörbe gyűjtheti, késével metszheti ki megátkozott életének minden rontását. Ez immár testbe, testrészekbe öltözve ott van neki, kiszolgáltatva kényre-kegyre-megismerésre!

A rengeteg víztől megszabadított tehetetlen test immár petyhüdten hevert a konyhaasztalon, nem másképpen, mint a frissen kifejtett pacal a hússzéken. A vizsgálódás ekkor mélyebben fekvő, belső szervek irányában folyt tovább. A hatalmas asszonyi test vért alig-alig eresztett, amikor doktor Szotyori kése körülmetszette a májat, s kezével alányúlván azt professzor Farkas kezébe adta. Láttam, amint Farkas úr ujjai végigsiklanak rajta, s türelmetlenforma mozdulattal leteszi e darabot az asztal sarkára, mintegy arra biztatva a feltárást végző Szotyori urat, hogy siessen, olyan bűnjeleket mutasson fel, amelyek tönkrezúzták az ő életét és boldogulását az élet gyönyörűségeiben és a tudomány virányain; hol az ok?!, a végső magyarázat?!, mintha csak ezt fejezte volna ki professzor Farkas, de száját csak tört mormogások hagyták el!

Aztán ott morzsolgatta végre ujjai közt az őrült Zsuzsanna lépét! És hányszor és hogyan nem mondta meg ő, hogy igen!, mindennek az a régi kolozsvári bál az oka, amikor ő Zsuzsannával megismerkedett, valami érthetetlen okból belehabarodott, teste tüzet fogott, majd’ elégett, s hagyott csapot-papot, Kolozsvárt, matematikát, Karl Ferdinandot és mennyei és tudományos idvezülést, s eljött ide eltemetkezni, tündérország fővárosába, Vásárhelyre!

És íme, végre, ott volt az ok a kezében! Árkosi Benkő Zsuzsánna, Benkő József borbély és Bachmann Juliánna lányának a lépe, mely akkor sérült volt meg, amikor vele, Farkas deákkal megismerkedett Kolozsvárott. Minő végzetes játéka a sorsnak: abban a pillanatban, amikor Zsuzsanna túlságosan szorosra húzza magán a fűzőt, igen, akkor roppan meg a lépe, minden későbbi bajnak, az ő sok-sok lemondásának okozója. Hej, pedig hogy megmutatta volna annak a Karl Ferdinandnak, akinek fogcsikorgatva ír alázatoskodó leveleket, ha ez a kis húsdarab, az őrült Zsuzsanna lépe, amit most – végzetesen megkésve! – itt tart a kezében, nem reped meg a hiúság asszonyi fűzője alatt.

– … azt hiszem, hogy ott a vigasság gyertyái között, mint szokott, vetette el a halál a magot – motyogta félhangosan, mintegy magának; színdarabjaiban sem olvasható különb bölcsesség. Ám gyors felpillantásából kitetszett, hogy nem magának beszél, hanem a doktoroknak, hogy tán meghallják a véletlenformán elmorzsolt szavakat.

A doktorok azonban lázban égve hatoltak tovább az immár minden titkát szemérmetlenül kitáró asszonyi testben. Vajon eszébe jutott e tehetetlen hústömeg láttán, hogy ez táplálta életre magában félelmetes fiát, akihez annyira ragaszkodott, s akitől annyira félt? Annyi bizonyos, hogy a hideg és pártatlan tudomány hangján mondja maga elé, félhangosan, hogy a’ méhe mind elkeményülve, taplósulva, s akkor immár minő megkönnyebbítő felismerés, hogy az őrült Zsuzsanna ilyen belső romlással ha még nagyobb hisztérika lett volna, az se lett volna csuda.

Egy szó, mint száz, amikor aznap este, hogy megtért Dolmádról, ahol János anyját örök nyugalomra helyezte, miként az meghagyta, a domb tetején, megöregedetten és a végtelen közöny orcáját öltve ült alkonytájt a padon, az ajtó közelében. Szép szeptemberi este volt. A szekér már elment, vissza Dolmádra, de mintha a Szent Miklós utca házai még mindig őriznék a kerekek csikordulásait, a meg-meghőkölő ló prüszkölését, mintha csak érezte volna az a ló, hogy halott ember terhét, roppant terhet vontatott volt el Dolmádra, hogy végső búcsú múltán most visszakocogjon, az emlékek terhétől súlyosra rakottan, vissza Vásárhelyre, a Szent Miklós utcába, ahol leteszi professzor Farkas terhét is, s végre magára marad, az örök hangulatú ló terhét viselve, míg egyszer, nemsoká, egy nadálytővel benőtt árokparton visszanyeríti lelkét teremtőjének.

Ott ült hát a szeptemberi félsötétben a nagy nyertes, professzor Farkas. Én, aki Veronka képében mindvégig vele tartottam, egy kupa bort vittem oda neki. Ritkán használta, de akkor felhajtotta. Elbúcsúztam tőle illendően, s ő nem csodálkozott. Felismert. Kérdezte, hogy én vagyok az?, már ahogyan a tanácstalanság közepett, mintegy haladékot kérve és adva magának, kérdi az ember. Én mondtam, hogy én vagyok, kedvese a Házsongárdi temetőből, Kolozsvárról, ahol még fordulhatott volna a sora; dejsze maga is érezte, hogy a keservesen megtett úttal Göttingától Kolozsvárig az ördögnek tartozott! Visszafelé is meg kell tenni azt az utat!, mondtam neki, emlékeztetve, hogy ezt üvöltötte torkaszakadtából a Házsongárd jobbra-balra dőlő, erre-arra mutató kövei és keresztjei között! Én fehér voltam, amint a kolozsvári telihold, a tiszta fény megvilágította pucér testemet, s most, amikor ott álltam előtte, húsz esztendővel később, a vásárhelyi szeptemberben, emlékeztettem rá, hogy nem hajlott a szavamra, hogy el innen!, itt csak a szép, játékos!, megértetlen halál lehetséges! S akkor megkérdezte tőlem, hogy késő, késő már? Én nem válaszoltam, ő intett; de én nem bocsátottam le magamról a ruhát. Akkor villant diadalmasan a Farkas úr tekintete, s a gúny úgy vágott végig rajtam, mintha nyírfavesszővel büntetné meztelen testemet. Professzor Farkas beletúrt kabátja zsebébe – tán csak nem egy pompás török szőnyeget s egy teljes dzsidássátrat akar onnan előhúzni? –, s elővett egy levelet. Széthajtogatta a lapot, s pápaszemet téve mámoros elégedettséggel felkiáltott:

– Majd a fiam! János fiam! – aztán kisvártatva, s miután megtalálta a sűrűn teleírt lapon a megfelelő passzust, citálni kezdett. – Ebbe a pillanatba nincs kitalálva, de az az út, melyen mentem, csaknem bizonyosan ígérte a cél elérését, ha az egyébiránt lehetséges; nincs meg, de olyan felséges dolgokat hoztam ki, hogy magam elbámultam, s örökös kár volna elveszni; ha meglátja Édes Apám, megisméri; most többet nem szólhatok, csak annyit: hogy semmiből egy új, más világot teremtettem; mind az, valamit eddig küldöttem, csak kártyaház a toronyhoz képest.

A lámpa, melynek fényénél olvasott, hirtelen szélrohamra meglódult az eresz alatt.

– Te ezt elhiszed?

A diadalmas arc úgy esett össze, mint az őrült Zsuzsanna teste a kés alatt.

– Nem tudom. Félek tőle, féltem őt önmagától. Féltem a bűntől, amitől én megtartóztattam magam.

– A bűn most itt áll előtted, távozóban. Az erény pedig kint nyugszik végre a temetőben.

– Igen, igen, de János, neki sikerülni fog! – kiáltott fel, s a lábánál táncoló árnyék felé rúgott.

– Itt? Valakinek is? Te teljesen meg vagy bolondulva!

Nem válaszolt, ült lehorgasztott fővel, az esti szél lengette a lámpást.

Én nem szóltam többet. Megfordultam és elmentem.



Hogy mi volt a dolga János hadnagynak Temesváron? Neki kellett foltozgatnia a mocsárlégben minden szegletén romladozó kaszárnyát. Falat rakatott, repedt tornyot támasztott meg gyámfallal; a követ messziről hordták Temesvárra sárban vánszorgó parasztok, dágványban el-elakadó szekerek. A legénységi termek elkorhadt padlóját szedette fel; a foszló deszkaszálakból felszálló por beült a ruhájába, beette magát a bőrébe, s szivarbarnára színezte; János hadnagy arcán a bőr elébb barna, aztán vörösessárga lett, s úgy fénylett, mint kopogóbogár-szárny. A feltépett padlódeszkák alól ezernyi rovar iramodott szerteszét, rejteket, sötétséget a katonák gúnyájában keresve; a csupasz követ gombarengeteg lepte be; a tűz sem fogott rajta.

Temesvár kőházai mocsárra épültek, s hogy el ne nyelje őket az ingovány, óriás fenyőszálakat vertek le elébb a szörcsögő földbe. A fenyőket a Ruszka-havasról hozták hosszú szekereken; egy szekér hét-nyolc öl is megvolt. Jöttek éjjel, jöttek nappal a végtelen bánsági lapályon, Belence után átkeltek a Bégán, s folytatták útjukat Temesrékás felé. A szekeresek együtt ettek, együtt aludtak az ökrökkel, éppen csak annyit, hogy új erőre kapjanak, s folytassák útjukat; egy hét menet után mintha helyben jártak volna, a síkon semmi sem változott, ők nem is mozdultak, csak a nap; éjszaka pedig a csillagok forogtak el fölöttük közömbösen. A Ruszkáról a fenyőszálak mégiscsak eljutottak nagy lassan Temesvárra, öt-hat egy kötegben, mintha valamiféle elliptikus csillagpályán keringtek volna; föltűntek a havason, bejárták tojásdad útjukat, s alászálltak Temesvár mocsaras mélységeibe, hogy aztán onnan – éppoly láthatatlanul, aminthogy azt sem láthatja az ember, miként kerül át a Nap nyugatról keletre – a hosszú fenyőszálakból kötött szekerek felbukkanjanak újra a Ruszkán, s induljanak újra elliptikus csillagpályájukon Temesvár felé.

János hadnagy ennek a pályaelemeit számította ki sárga papíron vagy számolásra szolgáló palatáblán.

A hat-nyolc öles szálakat kihegyezték, hegyüket tűzön megedzették, vaséket is vertek rájuk, égnek emelték, s óriási háromlábakra fölfüggesztett vascipókkal beleverték őket a földbe. Szorosan egymás mellé. Ha megengedjük, holott meg nem engedhetjük, hogy a Temesvár mocsaras mélyeibe vert óriási fenyőtüskék szabadulni próbálnak, vajon elképzelhető-e biztosabb rabság, sötétebb tömlöc, mint homlokig a földben, szorosan egymás mellett, összepréselve, a nedves mélyben! Fölébük házak tornyosultak, álltak szilárdan; a Temesvárt tartó cölöperdőt csak a földgolyó szerteszét szakadása vethetné szét sötét fészkéből.

János úr boldog volt! Ahogyan nem szeretett engem, holott velem élt abban a lápra támaszkodó kunyhóban, úgy mérnöki munkáját sem szerette, mégis úgy merült el benne, mint földbe sulykolt gerenda, szorosan feszülve egyik a másikhoz. Számolgatott valamit szüntelen. Alkalmasint azt, amitől apja, professzor Farkas annyira féltette, ám amit mégis oly diadalmasan vetett elém akkor, hajnaltájt, amikor legnagyobb megkönnyebbülésére meghalt a rettenetes Zsuzsanna, ő végre ízekre szedhette, megállapíthatta, hogy a lépe!, az volt az oka mindennek, s hogy ez az infámis testrész asszonyi hiúságnak lett pokoli ősköve, s büntette őt, a szörnyű Zsuzsannát, de büntette őt magát is, Farkas urat, aki a csábításnak áldozatául esett volt Kolozsvárott! Ilyen szépen összejött minden professzor Farkas elméjében, miközben odavágta elém a János úr levelét, melyet Temesvárról írt neki, s amelyben arról povedál, hogy kifordította sarkából a világot! S miközben Farkas úr diadalmasan megmutatta a levelet, kéjesen megropogtatta a derekát, hiszen már régebben elvégezte magában, hogy ő bizony új asszonyt vesz a házhoz, megérdemli, nem olyan öreg ő még, hogy csak a háztartást bízza rá. A levelet tehát visszagyűrte a zsebébe, s közben az elméje a Teréz húsos csípeje, kőkemény tompora körött forgott-gomolygott, már ahogy elméhez illik.

János mérnök úr boldogságát egyre növekvő aggodalommal kísértem. Verette a cölöpöket, arca barna volt a kaszárnyapadló porától; néha combig merült a dágványba, a Béga partján húzódó utat erősítvén; a sár rászáradt a ruhájára, s úgy potyogott le róla minden lépésre, mint vedlő gyíkról a bőr. Büdös volt, undorító. Csak a szeme élt, valamiféle gonosz fény sütött a szeméből; nem evilági. Féltem, hogy csodát tesz! Miként odafent a magas hegyekben, Erdély kegyetlen szívében életveszélyes volt minden csodatétel, úgyképpen az életét kockáztatta az is, aki Temesváron, a lápra épült városban, büdös katonák és részeges cimborák között csodatételre vetemedett.

Ámbátor János mérnököt nem kellett félteni a duhaj cimboráktól. Tán inkább a cimboráknak volt jó okuk tartani a megátalkodott párbajhőstől, aki kardvívásban olyan mintát cakkozott az ellenfél mellére, amilyet a pálinkásmeszelyekkel maradék értelmüket is elütő bajtársai csak rendeltek tőle. Hogy aztán a kardot a füstös légen át a mestergerendához hajítsa, s mikor az ott pengve, remegve megállt, kiparancsolja a placcra valamelyik cimboráját a legveszélyesebb mutatványra. Hogy mersz is kellett ahhoz?! Régen elitták akkor már a tiszt urak az utolsó csepp józan tartózkodásukat is! Úgyhogy valaki büszkén kiállt a placcra, pipáját szája sarkába vágta, s János úr ráemelte kézi mordályát, s úgy szétlőtte a füstölgő pipát, hogy csak egy kis csonk maradt a diadalmasan röhögő foghíjas szájban. Ehhez képest semmi volt, hogy az ajtófélfába vert vasszeget egyetlen kardcsapással vágta le! Potomság!

Télen, amikor a farkasok éhükben a város környéki tanyákat üvöltötték körül, s falkákba verődve Temesvár határáig merészkedtek, a tiszt urak vadra keltek. A láp kopogósra fagyott, a szíjas nád véresre karcolta a bőrt, ha csupasz kézzel érintette az ember. A kirendelt patrul már este útra kelt, fölverte a falvakat, a férfiakat óriási félkörben állította fel, s adott jelre a hasas arcvonal elindult Temesvár felé; lábast vert, kurjongatott, kereplőt hajtott; a patrul a pisztolyából pukkantgatott.

János úrnak akkor már nem jutott eszébe, hogy csodát tehetne, ha akarna. Nem is akart. Ott kuporgott lövészlyukában a többi cimborával, talajszinten vizsgálva a síkot, abból a szögből, amelyből a legjobban észrevehető a pusztaságokon a mozgás, távolodás vagy közeledés, magányos strázsa vagy eliramló vad. A föld szintjén, melynél alantabb már csak János mérnök állt éjszaka vájt vadászgödrében, jeges havat terelgetett a szél, gubancokba összekapaszkodott, boszorkánygyűrűkbe gömbölyödött nádszál, bogáncs és sás hengeredett a semmiből a semmibe. A szél tornyokat emelt a vékony hópaplanból, le-leterítette, hogy kisvártatva felkapja, s odébb tegye le ismét.

Távolról – a hang messze terjedt a jégfoltos pusztaságon – hallani lehetett a hajtók hangját. S mintha csak a hangfoszlányok testet öltenének, állatok cikázása, iramlata, fel-feltűnése, ponttá zsugorodása élénkítette meg a szürke semmit. Nyulak, lomha fácánkakasok, más káráló kétlábúak rebbentek el János úr előtt. Lőni még nem lett volna szabad, hiszen toportyánra mentek, de ki bír ellenállni a vadászszenvedélynek, ami a ravaszra fonódó mutatóujjban zsibong. Innen is, onnan is lövések hallatszottak, ugyan ki tud ellenállni a csillogó rókaprémnek, a finom nyársonsülttel kecsegtető fácánkakasnak.

Hullt a farkas is. Este a csenevész fákból rakott, nyuszorgó tűz mellett hosszú sorban feküdtek az ordasok, távolabb a nyulak, fácánok, galambok. S még távolabb, hogy ne zavarja az urak mulatságát, azok a hajtók, akiket vadnak néztek a kavargó hajnali homályban megbúvó vadászok. Majdnem mindig volt köztük gyermek is. A jobbágykölyköket ellenállhatatlanul vonzotta a vadászat; ha feltűnt a faluban a patrul, nem volt az a hatalom, ami visszatarthatta volna őket. Facipőben, nádbocskorban iramodtak ki, s ők voltak mindig az első lövések áldozatai.

Ott feküdtek hát, élők és holtak. Az élők fakupákból itták a gabonapálinkát – a vadászatokra nem jutott a messze földről hozott, nagy kincsként porciózgatott borból. Volt viszont pálinka, s a Ruszkáról fenyőfaszálakat fuvarozó jobbágyok mindig hoztak néhány hordó fenyővizet is. A kupaszám nyakalt pálinkától aztán sorra eldőltek a vadászok, eltátott szájukból odvas fogak szaga, kupájukból romlott boróka bűze áradt. Első duhaj jókedvükben még ölelkeztek, s amint egymás nyakába borultak, szembeokádták egymást. A nyálkás okádék ráfagyott a szerteszét heverő vadászok mentéjére, amiképpen az elejtett vadak vére is ráfagyott a bundákra. Vércsüngők fityegtek a farkasszőrön, rókaprémen, a kövér madarak tollán.

Mindenki ott hevert öntudatlan a jeges földön, egykedvű juhászok táplálták a tüzet meleget nem adó, hirtelen fellobbanó, ki is hunyó nádkötegekkel. Ekkor léptem elő én, férfiruha volt rajtam, szőrével kifelé fordított báránybőr bundámról úgy lógtak a jégcsapok, mint nyári fákról a pulykatakony. Megráztam János vállát, aki magányosan állt, a bánsági pusztaság semmijébe meredve, olyanképpen, ahogyan nagy gondolkodókat ábrázolnak nürnbergi betűfaragók a kacifántos iniciáléikon. János fáradt volt, részeg, a vérengzés mámorát fölváltotta benne a savanyú émely. Akkor még elég bizalmas kettesben éldegéltünk ahhoz, hogy elmondja, úgy érzi, kipukkad a feje, nádszállal felfújt béka, mint azt gyakran láthatta, nyáron, a vár alatti mocsárban – gyerekek játéka volt: ki tud békát nagyobbra fújni, mielőtt szétdurranna, mint tüzes bomba. Ilyenkor, mondta, ölni tudna, de nem farkast, hanem embert. Az ölési kedv és a lehetséges áldozatok közt azonban valamiféle könnyű firhang, áttetsző lepel lóg, amibe ő belenyúl, beledöfi kardját, belelő pisztollyal; de lőhetne akár ágyúval is, a könnyű firhang alig lebbenve elnyeli kardját, golyóbisát.

Ez gomolygott hát Jánosban, amikor ott állt a bánsági párában, a részegek bűzében, a zsákmányból áradó alvadó vér szagában. Nem gondolkodott életen, és azokon az átkozott paralellákon, nem számok nyüzsögtek a fejében, csak a testi bomlás milliom hangyája. Ennél már jobb volt, amikor ő is ott feküdt részegen a többiekkel, a jeges földön. Egy katona áthengerítette néha az urakat egyik oldalukról a másikra, hogy fagyos fertályukat is érje a kis, hitvány meleg, ami a nádtűzből áradt. János arca gyűrött volt, mint golyó roncsolta nyúlpofa. Szeme se csillant, mintha csak két barna kavics állna ki a horpadt szemüregből. Konkáv volt ez az arc, egyszersmind konvex. Az élet nem tért vissza az arcba, s ő úgy követett, mint aki még mindig ájultan hever; csak az alélt, kificamodott, görcsös test mozogni tudott, követett, amint ott mentem előtte, végig a kiterített zsákmány mentén, vérbe fagyott farkasok, rókák, nyulak, apróvadak közt, s tovább, a tollbegyükön vérgyöngyöt viselő fácánok, fajdok közt; de volt ott vidra, borz, vadmacska, nyest. Arca mintha kitisztult volna, amikor a nemes vadmadarakhoz érkeztünk! Micsoda vadászdiadal! Siketfajd és magyarótyúk, túzok és nyírfajd, szalonka és császármadár!

Odaértünk, ahol a halott gyermek feküdt. Valaki marék füvet tépett, s az arcára szórta. A szálak közt kifehérlett a halott szemgolyó. Keze görcsösen kapaszkodott a jeges porba; ötfogú gereblye. A golyó a mellén érte, a szívét ütötte át. Egyetlen összerándulás, amint repül a hajnali bánsági síkságon, golyótaláltan, hogy aztán találkozzék a földdel, amiből lett, s amivé leend.

János óvatosan körülnézett, magam is olyanformán álltam, hogy takarjam őt, hogy senki se láthassa, amint a halott gyermek fölé hajol, kibontja réklijét, letörli a vért a sebről, majd letörli a szűk mellkasról a sebet is. Hasára fordította a gyermeket, a hátát lemeztelenítve ott is eltörölte a golyó nyitotta sebet. A gyermek mélyet lélegzett, szája kinyílt, szeme összeszűkült. Fény csillant benne, gyanakvó fény. Páni riadalom. János ülő helyzetbe segítette, mire a gyermek feljajdult. Lábán is érte golyó, sípcsontja kettébe tört. Mielőtt azonban a gyermek felsikolthatott volna fájdalmában, János végighúzta kezét a pipaszár lábon, s a félrebicsakló csont kiegyenesedett.

A gyerek vadul elrohant, megkönnyebbülve, hogy nem verik meg, amiért éjszaka kiszökött, s elvegyült a hajtók közt. János pedig magányosan indult vissza Temesvárra. Felkapott egy szekérre, mellékuporodtam én is, a kocsis megnógatta a lovat. Az úton vékony hó ropogott fukaron a kerekek alatt.

Akkor már minden tekintetben rossz volt János mérnökkel. El is határoztam, hogy elhagyom. S valóban, amikor egyszer, tavasz táján, kijött a várból, hogy zsörtölődésre, ütlegre, öklelő durvaságra betérjen abba a mocsárra néző kunyhóba, ami mégiscsak az otthona volt, engem már nem talált ott. De eltűnt nyomtalanul a várfalhoz tapasztott kunyhó is, melynek belső fala télen halálos hideget lehelt, nyáron viszont elviselhetővé tette a dögletes bánsági hőséget; felhangosítva éktelen békakuruttyolást, zümmögő szúnyogfellegeket.

Állt hát János a kunyhó hűlt helyén, s bámulta a semmit. Akkor már tudtam, hogy más alakban térek vissza az életébe; de csodálkoztam, hogy a pusztuls, a semmi láttán még csak fel sem kiált. Mindegy volt neki. Méltó fia volt professzor Farkasnak.

Állt hát, aztán vállat se vont, s elment.

Sokszor meggyanúsítottak, hogy én voltam Fanni von Schönbruck, aki levélkéket küldött János főhadnagynak Arad várába. Ez nem igaz! Fanni illatos szépasszony volt, emeletes házban lakott, virágnyelven értekezett az egész helyőrséggel. Az volt a célja, hogy férfi ahány csak van Aradon, az mind az ő hódolója legyen, az ő otkolonyos nyakát szagolja messziről, hozzá írjon szerelmes strófákat, amelyeket ő epekedéssel viszonoz. Rég volt háború, s ez nagy benső keserűséggel töltötte el Fanni von Schönbruck lelkét. Milyen szép is lett volna, ha ő küldi csatába a hősöket, akik mind egy szálig érte ontják vérüket! A férfi érte él, sőt érte hal! Fanni von Schönbruck azt szerette volna, ha minden férfi belétébolyodik, mivel azonban e helyzet sokáig fenn nem tartható, a férfi hulljon el a csaták mezején. Fanninak Napóleon idején kellett volna élnie. Mert a magyar szabadságharcra, ó, arra még húsz esztendőt kellett várni.

Nem én voltam Fanni von Schönbruck.

Én cemende voltam Aradon.

A Maros nagyot kanyarodik a város alatt. Bal partján áll a vár, mélyen a földben. Fölfelé, az égnek nem volt hogyan és miből emelkednie, tehát a föld alá bújt. Legalsó termeiben fel-feltört a víz, ha áradt a Maros. A falak dohosak voltak a legmelegebb nyárban is.

A tisztek csónakon eveztek át, ha bálba vagy bordélyba igyekeztek. Fáklyák imbolyogtak alkonyatkor a barna víz fölött. Az urak elébb bálozni mentek, egyenruhájuk csak úgy feszült a testükön, kard zörrent, sarok csattogott a kerékvető köveken, amikor a sarat hántották le lábbelijükről. Aztán amikor italtól megmámorosodván, az asszonyi testek szagától félőrülten, éjféltájt ismét kilódultak az utcára, kivétel nélkül mind úgy érezték magukat, mint akik megvesztek. Éles szavak röpködtek, duhaj nóták harsogtak. Akik egymásban is örömüket lelték, eltűntek a nádasban. Mindenki tudta, de senki nem vett róla tudomást. János főhadnagy sohasem állt azok közé, akik a másik férfi ölelésében kerestek enyhületet. Ő verekedett. Ököllel arcba vagy kard kard ellen. Nagy párbajhős volt őurasága. A bálok után azonban, a barna aradi éjszakában nem párbajok vívattak. Vadul őrjöngött minden férfi, mint iskátulyába csukott szarvasbogarak. Az egyenruhák posztóján még érezni lehetett a hölgyek parfőmjét, s ami ennél is elviselhetetlenebb volt, verejtékük kényes szagát. Az urak összegörnyedtek kínjukban, annyira feszítette, majd szétvetette ágyékuk a szűk nadrágot. Volt, aki lemeztelenítette magát, még csak odébb sem húzódva osztályos társaitól, s vadul markolászott, Krisztinát, Júliát, Erzsébetet szólongatva, míg végül rángatózva földre nem vetette magát. Így vált valahogyan elképzelhetővé a borzalmak borzalma, az iszonyat a tizedik hatványon, mint János főhadnagy mondta volt, a visszatérés a Maros túlsó partjára, a vizes hálóterembe, ahol fehér girlandot rajzolt a falra a salétrom, s bárhogy irtották is, keszeg patkányok menekültek, vagy álltak hátsó lábukra, mintha csak szóba akartak volna ereszkedni hálótársaikkal.

A báli melegből, a lobogó fáklyák fényéből visszatemetkezni a föld alá, a várba! Másnap kitört a tisztekből a kegyetlenkedés. A legkisebb vétségért is a legnagyobb büntetést szabták ki. S ettől fokozatosan megnyugodtak. Mintha csak nem valamelyik legényke meztelen teste feszült volna kikötözve a várudvaron, vesszőre várva, hanem a Júliák és Krisztinák, akik elbódították őket szépségükkel, illatukkal, hogy aztán hűtlenül elbocsássák őket, ők pedig belevesszenek az aradi éjszakába, üvöltve, mint veszett ebek… Walter őrnagy a pincébe vitette le a függelemsértő katonát, ott meztelenre vetkőztette, keresztre kötötte, s addig vesszőzte, amíg a sikoltozó szerencsétlen kínjaitól ő maga hatalmasan megkönnyebbült.

Én ennek a Walter őrnagynak voltam a cafkája.

Mert a bálok után a fáklyák a mi házunkhoz vezető úton imbolyogtak tovább.

A ház a Maros töltésére támaszkodott, ami a várost óvta, ha óvta, az áradástól. Cölöpök meredtek ki a homokból, búzaszállító hajókat kötöttek ki itt régen. A cölöpökön a deszkapallók már rég elkorhadtak, újakat rakattak rájuk, s ezekre deszkaházat tettek. Ez volt a mi házunk. Évente elvitte volna a Maros, ezért ha jött az ár, az egészet szétszedték, s felhordták a töltésre. Volt néhány szobácska, de azokon a báli éjszakákon, amikor a helyőrség tisztjei, mint veszett farkasok, üvöltve lökték be a kalyiba ajtaját, senkinek sem volt szüksége külön szobára. Ott esett meg minden a nagyteremben, ivászat, duhajkodás, párbaj, ibrikálás, ölelkezés.

A báli éjszakákat mi, lányok izgatottan vártuk, és rettegve féltük.

János főhadnaggyal való újabb megismerkedésem úgy esett, hogy ő mentett meg Walter őrnagy karmaiból.

A házban, melynek padlórései közt látni lehetett a Maros szürke vizét, parasztlányok, házukból kivetett, Aradra menekülő parasztasszonyok szolgáltak. Csupa sorsverte szerencsétlen, aki abban lelt feloldozást, hogy a sors csak még jobban veri osztályos társait, mint őt magát. Ha betegség, forróláz, sorvadás döntötte le valamelyiket, ápolgatták, ha nyár volt, elhajtották arcáról a szúnyogot, mely a magatehetetlent úgy belepte, mint lapát föld, ami a halott arcára hull. Ha kiverte a forróság, vizes réklit adtak rá, s elégedetten mondogatták maguk közt, de úgy, hogy a haldokló is hallhatta: ez se húzza sokáig! Aztán hogy valóban elment, az életben maradók arcán és tartásában valami félszeg diadal jelent meg. Amíg szekérre rakták, hogy a temető árkába vigyék a megboldogultat, ott álltak büszkén. Ők még élnek!

Majdnem minden duhaj éjszakán meghalt valaki közülük. Ezeket félrehúzták, s hajnal felé leeresztették testüket a Marosba. A város végén, ahol a Maros nyugatnak fordul, aligha találhatta meg valaki is. S ha egy pákász csáklyája beléakadt is, nem jutott annak eszébe, hogy partra húzza. A halak valamiért az ember arcát kezdik ki. Talán a szeméért.

János főhadnagy mintha megismert volna; mintha kísértetet látott volna. Csak nézett a lámpások fösvény fényében. Ahogy az ő arcára vetült árnyék és fény, úgy tűnhetett föl előtte az én arcom is. Ismertem minden vonását. Ha nagy belső felindulás kerítette hatalmába, arca eltorzult, az őrült Zsuzsannáéra emlékeztetett. Amikor ádázul kutatott elméjében, arca kisimult, hosszúkásabb lett, mint hegyesebb csúcsára állított, nem egyenlő szárú háromszög. De hát ennek az egyenletnek nem volt megoldása. Ott volt vele szemben az asszony, aki titokzatosan tűnt el az életéből, s vele együtt eltűnt a ház is, ahol lakott vele. És most itt van újra, arca maszatos, haja boglyában púposodik a fején. De ő az! Ő az! És mégsem lehet ő, hiszen azóta, hogy Temesváron utoljára látta, évek teltek el, s ez a fehérszemély semmit sem öregedett. Bőre oly hamvas, mint annak a lánynak a bőre, akit a havason ismert meg, s aki követte őt ide a síkságra, s aki esdekelve kérte, hogy menjenek, meneküljenek el innen, az ígérgetés és hitegetés földjéről; itt csak lassú elsorvadás és pusztulás lehetséges; itt, a világ legfenségesebb díszletei között; havas hegyormok, félkörben fenyves, alant kristálytiszta patak; őzek szökellnek, rigók röppennek, a medve olyan meghitten ballag elő a rengetegből, mancsában málna vöröslik, mint szelíd, mesemondó nagyapó.

Én semmit sem öregedtem. János főhadnagy tekintete azonban megtört, pedig hát tíz esztendő sem telt el azóta, hogy feladtam mellette reménytelen virrasztásomat. Mintha önnön apja lett volna; de nem hasonlított apjára, Farkas úrra. Anyja vízkóros szeme meredt rám a szűk arcból, s amint a fürkész tekintet torz vigyorra húzódott, mintha az ifjú, a kolozsvári Zsuzsanna arca rémlett volna fel, valamiféle mindent elpusztítani, lerombolni kész haragban.

Később elmondta, hogy előbb azt hitte, a lánya vagyok annak a lánynak, aki őt megmentette a vadászaton, vele jött Temesvárra, s akire ő nem hallgatott, hogy innen, Erdélyből bármi áron, még az élete kockáztatásának árán is el kell menekülni. Később azt vetette latra, hogy a húga vagyok annak a lánynak, aki talán nem is létezett, csak ő képzelte, hogy ott, a vadlesen kezét a kezére tette, aztán elvezette a tekervényes patak mentén le a völgybe, ki a hegyek börtönéből. János főhadnagy végül elintézte magában, hogy én nem léteztem sohasem, nem ölelkeztünk forrón, nem nekem mondta azt a keresztúton, hogy ő itt marad, hogy Bécs az már nincs is, nem is volt soha. Hogy immár biztos benne, hogy ő nem is járt sohasem Bécs városában, nem ott végezte hadimérnöki iskoláit. Ezt ő mind-mind csak képzelte… Így beszélt nekem később, amikor már Lembergben éltünk… S hozzátette: csak azért nem biztos teljesen, hogy ezt az egészet ő találta ki, csak az ő fejében fogant meg a császári város, a zord mérnöktanárok unalma, mert mintha úgy emlékeznék, ő volt, testi valójában, húsában, vérében, velejében az az ifjú hadapród, aki eljárt a bécsi színházakba, megleste előadás után a nevezetes dámákat, és azt a sajgó sóvárgást, amit akkor érzett, hegedűjátékba fojtotta. Ez mégsem lehetett csak az ő képzeletének a szüleménye, mint a sok tornamutatvány a magas matézis létráin, kötelein, esplanádjain.

És akkor – Lembergben immár, ahol közös életünk utolsó éveit töltöttük – megvallottam neki, hogy az a lány, akit ő megmentett a tébolyodott Walter őrnagy karmai közül, az én magam vagyok. És hogy nem késő, még semmi sem késő! Mindent megtett, amit a be nem váltható ígéretek földjén, Erdélyben és vidékén csak megtehetett. Én sem értem, senki sem érti, hogy mit vitt végbe azon a néhány árkus papiroson, amit az a szerencse ért, hogy híres elméletét arra írta le, s ezzel ezek a lapok mindörökre megszentelt lapjai lesznek az emberiségnek – nem, ezt senki sem érti! De vegye eszébe: ennyi volt, és nincs tovább! Még el lehet innen menekülni, még fel lehet lelni a földi boldogságot, már amennyire boldog tud lenni az árnyékvilágban egy Árkosi Benkő Zsuzsanna gyermeke; benne a téboly csírájával, a feneketlen becsvágy nyüveivel, melyek belülről fogják szétrágni. Még eljuthat Bécsbe, a híres-nevezetes német városokba, bejárhatja Hollandiát, láthatja Párizst, áthajózhat Angliába! Hogy miből fog megélni, hogy hol fogja hirdetni az igazát? Hát majd embert ölünk, ha kell, mondtam neki Lembergben, s néztem, amint arcvonásai úgy mállnak szét, mintha arca vízbe merülne, s vonásai szétomlanának, mint homok.

Aradon azonban János főhadnagy elvégezte magában, hogy kísértetiesen hasonlítok az ő kedvesére, aki úgy illant el, mint a kámfor. S ez a kísértetnő vagy cemende az ő egyetlen hívének teljesíti minden elképzelhető és elképzelhetetlen szeszélyét. Az ő egyetlen híve pedig Walter őrnagy volt, az egyetlen ember, aki értette János főhadnagy rajzait és számait, melyekről olyan szent áhítattal, majd érthetetlen változásképpen oly vad dühvel tudott beszélni. Ezektől a rajzoktól és számoktól, melyeket néhol betűk helyettesítettek, s amiket nem volt ember Arad városában, hogy értett volna, de nem értett azokból egy vak sillabuszt sem az egész Bánság! Professzor Farkas is úgy vette kezébe ezeket a lapokat, mintha tüzes bádogot érintett volna, értette is, nem is – ott álltam mellette, Vásárhelyen, vízhordó, tyúketető, söprűvel vitézkedő kis szolga, s nem értettem semmit a lapokból, amiket professzor Farkas úgy tartott a kezében, mintha nyúzott béka volna; de láttam, hogy valamiképpen mindahányan, Farkas úr, János úr, s később a szörnyű Walter őrnagy, mindahányan úgy merednek eme papirosokra, mintha kút nyílna meg előttük, s a mélység mindőket ellenállhatatlan erővel örvényébe vonzaná le.

János főhadnagy, aki nem tudott szeretni, akinek sohasem voltak barátai, aki még akkor is, amikor engem ölelt, mintha tekintetével a szoba homályos sarkaiban kalamistrált volna, ki mást is fogadhatott volna a bizalmába, ami nem volt bizalom, tehetett meg barátjának, holott minden volt, csak barát nem, kibe kapaszkodhatott, ha nem a szörnyeteg Walter őrnagyba.

Walter őrnagy nemcsak a vétkes katonát vesszőztette meg saját gyönyörűségére, hanem a ringyóit is. Az aradi bálok rettenetes éjszakáin, a Marosra épült deszkaházban mindenki tudta, hogy élete egy hajszálon függ. Amikor aztán a részeg urak előtt le kellett hánynunk rongyainkat, hogy meztelenül lássanak, megkönnyebbült sikongatásban törtünk ki. Major Walter ilyenkor parancsot adott a cseresznyeszedésre, ha tavasz volt; máskor egy-egy kosárka egrest, szilvát, télen pedig, amikor fagyos madárként reszkettünk a hodályban, a padlóréseket s egyéb nyílásokat ez időben sárral tapasztották be, télen tehát aszalt szilvát szóratott szét a padlón, s nekünk azt, meztelenül, minden szemért külön-külön leguggolva, kosárba kellett szednünk. Immáron reménykedhettünk, hogy nem kell felnyitni hajnalban a csapóajtót, hogy a mélyben örvénylő barna vízbe dobjuk a dorbézolás áldozatát, akit aztán a forgó lassan megpörgetett, egyszer, tízszer, hogy kivesse végül magából, s a test, valamelyikünk teste elinduljon lassan lefelé, napkeltének ellenében, holt szemét rámeresztve a víz alatt tátott szájjal felé csapó harcsának.

Voltak szörnyűbb éjszakák is major Walter báli éjszakái után. Ilyenkor józan volt, szája vonallá vékonyodott, szemében sárgán villogott a gyertyák fénye. Meztelenül kötöztetett hozzá minket a mestergerendához. Kezünk a fejünk fölött, lábujjunk alig érte a padlatot. Hajunk homlokunkba hullt; s én éreztem, hogy a rettegő testeknek más a szaga. Csípős-édes. A seggünket vesszőztette meg. A parti füzesből vágatott nyers, zöld ágakat. A hodályban dermedt csend volt, csak a felhúzott lányok szipogása, könyörgése hallatszott. De ez nem számított. Csönd volt. Aztán major Walter parancsot adott, hátradlt székében, lábát a rozoga hordóra tette, a kupa messze gurult róla. S a vesszők suhogni kezdtek, mi pedig sikoltoztunk, körbefordultunk a kötélen, ami összefogta a csuklónkat a fejünk fölött. Amikor azt a parancsot kaptam, hogy miközben a csapóajtó vasgyűrűjéhez kötözött Fannit korbácsolják – vajon azért büntette ilyen kegyetlenül, mert a neve azonos volt a bálkirálynő, Fanni von Schönbruck nevével? –, az őrnagyhoz simuljak, s halmozzam el minden kedvességgel, amivel lány férfit csak elhalmozhat, engem is hasonlíthatatlan gyönyör árasztott el, látván, amint Fanni őrült táncot jár a vasgyűrű körött, sikoltozva hemperedik erre-arra, föláll, amennyire teheti, segge megfeszül, kinyílik, megmutatja magát, ágyéka úgy lüktet, miként kopoltyú emelkedik-csukódik a szárazon. Aztán a korbács, ami sokkal fájdalmasabb volt, mint a fűzfavirgács, lecsapott a Fanni seggére; az összecsukódott, mintha csak önmagában akarna elrejtőzködni, csiga módra. De ez nem volt lehetséges, s folytatódott a tánc a vasgyűrű körül; én pedig éreztem, hogy az őrnagy teste megemelkedik, s valóban, el is üvöltötte magát, hogy gyorsabban!, és erősebben! s Fanni, minden jelenlévő letagadhatatlan gyönyörűségére, körbehengergőzött a padlón; s hogy az őrnagy intésére a büntetés félbemaradt egy percre, láttam, hogy eszelős szemét Walterre veti, szája esdő szavakat formáz, s közben éreztem, hogy ennyi nem elég, hogy a meztelen Fanni formás testének tánca ennyivel nem érhet véget. Mindenki várta az őrnagy parancsát, s valósággal örömujjongásban törtünk ki, amikor az őrnagy azt mondta, hogy még egy fertály órát!

Fanni nem halt meg akkor éjjel. Felgyógyult a szörnyű tortúrából. Később ölte bele magát a Marosba.

János főhadnagy csak vele, Walter őrnaggyal oszthatta meg a matézis iránti nagy szenvedélyét.

Gyakran láttam őket, amint a Maros partján bandukoltak délnek. Belegázoltak a kiöntésekbe, térdig érő iszapon cuppogtak át. Karjuk mereven lógott, mintha testükhöz lett volna nyűgözve, vagy nagy köröket, kanyarokat írt le a levegőben, mintha csak rajzot, számot róna a levegőbe, ami aztán ott van, és még sincs ott.

A rideg János főhadnagy nekihevült, ha a tiszti szobában rajzai és számai fölé hajolhatott, s azokat Walter őrnagynak magyarázhatta. Nem voltak barátok, inkább gyűlölték egymást. Így történt, hogy amikor egy aradi bál másnapján, nem sokkal a Fanni halála után, akinek az volt az egyetlen bűne, hogy úgy hívták, mint Fanni von Schönbruckot, Walter őrnagy engem egy nagy uszadékfához kötözve a sorsomra akart hagyni a Maroson, inginieur János megmentett. Vajon ugyan miért? Ő sohasem vett részt a Walter őrnagy kegyetlen játékaiban, de megakadályozni sem próbálta azokat. Tán látta, amikor másokat meztelenül a sodródó fához kötöztetett az őrnagy; főleg a tavaszi árvizek után hozott a Maros egész ligeteket, óriásfákat; gyökereik égnek meredtek a vízben. Az ár szeszélyére bízott áldozat sikoltozva rimánkodott a barna vízen, fehér teste szúró látványt nyújtott a lóhátról szemlélő Walter őrnagynak és cimboráinak.

Ingenieur főhadnagy János lassan közeledett a poros ösvényen. Meleg nyár volt, a göcsörtös fűz évekkel azelőtt akadt fenn a homokon. Kérge lehámlott; húsa szürkésfehér, mint halott ember bőre. A katonák kiásták a homokból, s a vízre tolták. János főhadnagy úgy közeledett, mintha nem is látna minket. Én meztelen voltam, kezem a Gorgó-főt mintázó gyökerekhez kötözve. A város tornyai messze remegtek a déli forróságban, a földvár bástyái onnan nézve olyanok voltak, mint elfertőződött fekélyek.

János úr egyedül jött a parton; de mintha nem lett volna egyedül. Egyetlen ember, ő, ingenieur főhadnagy János látszott csak a porondos ösvényen közeledtében, de valamiképpen jött még vele valaki. Nem volt egyedül, s ezt senki sem értette. Viszont mindenki látta. Látta azt, amit nem látott, hiszen nem volt abban, János úr közeledésében semmi látni való. Jött egyedül a parton, s jött még vele valaki, aki nem volt ott.

Az egy ember, aki kettő volt, úgy itatta át félelemmel a katonákat, mint száraz tapló szívja magába a tintát. Álltak, mint fejüket lecsüggesztő gipszfigurák, olyan fehérek is voltak, s meredtek hol egymásra, hol a közeledőre. Az ásó, amivel a fatörzset kiszabadították az omlós martból, mintha a kezükhöz nőtt volna. Testüket hosszabbította meg az a kötél is, amivel a füzet, rajta engem, ki akarták vontatni a sodrásba. Ketten a rozoga ladikban álltak, épp meg akarták ragadni a hosszú rudakat, hogy ellökjék magukat a parttól, s a törzset, vele engem, vontatóra fogják.

A dermedtséget lassan felváltotta a vonítás. Mintha ebfalka fakadt volna dalra, üvölteni kezdtek, lassan, lépésben hátrálva a közeledővel szemben. Az arcok lilán lüktettek, a verejték árkokat szántott a kérges bőrön; mások sápadtak voltak, békahas-fehéren fénylettek a napsütésben. Én láttam meg őket először? Vagy egyszerre láttuk meg mind? Így lehetett. De ami így megnyílt a szemnek, az képtelen volt megnyílni az értelemnek. Az maga volt a téboly!

Ingenieur főhadnagy János egyedül jött, s mellette ott lépkedett az árnyéka. A homokos síkságot beragyogta a nap. Ő ment, s a napfényes homokon egy emberi árnyék suhant mellette. Nem az ő árnyéka. Ingenieur, geométer János úrnak nem volt árnyéka!

Walter és emberei megfeledkeztek rólam. Vonításuk ordítássá szűkült. El akartak rohanni, de mintha le lettek volna enyvezve. Csak előre, csak a közeledő kiméra felé lehetett mozdulásuk.

Az arcok eltorzultak, a szemek kimeredtek üregükből; kétségessé vált, hogy egyáltalán szemek-e, s nem holmi gyökérfehér szálakon függő óriásfürjtojások. A remegő kezek fegyverért tapogattak, s remegésük akkor sem szűnt meg, amikor megragadták a gyilok markolatát. Nem János urat vették körbe, a kocsmacimborát, akit jól ismertek, a párbajhőst, aki csak azt kérte, hogy két viadal közt hegedülhessen, mint vándorcirkuszban a csepűrágó, aki két bukfenc között kürtjét fújja, dobját veri; nem János bajtársukat vették körbe reszkető ínnal, vacogó foggal, a férfit, aki megkardlapozta a cafkáját, aki elmocskolta vérét; nem a mérnököt félték, hisz őt úgy ismerték, mint út porától retkes sarkukat! A közelgő, a János mérnök lépteivel a magáét összeigazító árnyékot fogták körül.

János úr úgy haladt át a csatárláncba rendeződő katonák közt, mint felhő sietős árnyéka. Lehet, hogy nem is látták, hogy észre se vették? Meglökte a füzet, melynek kopár gallyai a sekély vízben kapaszkodtak. A törzs ellódult a parttól, ő fellépett rá, mint ringó uszályra, elvágta kötelékeimet, levette ingét, s betakart vele. Láttuk, amint a katonák rávetik magukat a parton maradt gazdátlan árnyékra, az vadul védekezhetett, hiszen a támadók, mint ökölcsapástól, jobbra-balra dőltek. De hát többen voltak, nagy túlerőben voltak, s mintha csak ördög szállta volna meg őket. Vagy csak, miként a bécsi katonai akadémián tanulták, előremenekültek, oda, ahol a győzelem vagy a halál van? De mi vonzotta oda őket, miért nem hátráltak meg, félve a rettenetes magányos árnyékot? Ki érti ezt? Miért kellett ölniük az életük árán is?

A félelem hatása volt talán, hogy a támadók karjai átkulcsolták s magukhoz szorították azt, ami láthatatlanul ott állt előttük. De akkorra a göcsörtös, kérgevesztett fűz már kisodródott a folyó közepére, s én megmenekültem. Távolodóban úgy látszott, mintha az árnyék gazdája láthatóvá vált volna. Mintha valóságos ember viaskodott volna a szörnyű túlerő ellen. De ebben nem lehettem biztos.

Csak annyi látszott, hogy valaki, talán Walter őrnagy, talán valaki más, fölkap valamit, s a mi lefelé úszó fatörzsünk után hajítja. A holmi nem merült el, a felszínen sodródott, utolérte lomha hajónkat, s elhaladt mellette, hogy örökre elvesszen.

Egy madárfészek volt az.



Szekerünk messze kóborolt a két pont közti legrövidebb úttól, ami Aradról Lembergbe vezetett. Ez volt a legboldogabb út, amit János úrral csak megtettem. Nem változtattam alakot, megmaradtam annak a perditának, akit ő mentett meg a veszett vágyak örvényéből. Dejsze ingenieur János sejtette, hogy ez a fehérszemély, akivel átkelt a Maroson, s akinek másnap ruhát hozott, hogy elfedje meztelenségét, nem más, mint az, akivel ő odafent a Fancsaltető aljában ismerkedett meg. Csak hát János úr mérnök volt, magas matézison edzette elméjét, s ezért ésszerű magyarázatot keresett arra, hogy én miért nem lehetek én. Így lettem önmagam hasonmása, a saját húgom, a természet magas véletlene, s ingenieur János ki is számította valahol egy erdőszélen, ahol megpihentünk éjszakára, Marosvásárhely felé tartva, hogy mi a valószínűsége annak, hogy én, a perdita azonos legyek az ő első kedvesével a hegyekben, s aki nem más, mint Temesvár nehéz mocsarába vesző kedvese. A kalkulust elém tette; egy zérus volt az utolsó jegy a nyírfakérgen, amire írt.

A hosszú utazáson, egészen Lembergig, melyet nagy kitérők, értelmetlen rostokolások szakítottak meg, ott kezdett megváltozni János úr. A könnyen felcsattanó, hirtelen haragvó ingenieur elcsendesedett. Órákig tudott ülni némán, szelíd megadással; s ebben az volt a szokatlan, hogy Aradon, Temesváron is súlyos némaságokba burkolódzott, csakhogy arca feszes volt, teste szinte remegett a belső indulattól és tusakodástól; most roskatag volt, fiatal testben öreg; ha szólt is, szavai szakadozottan hagyták el a száját, gondolatai elapadtak, hogy aztán, nagy későn, óra multán, ott folytassa közönyös mondókáját, ahol elébb abbahagyta.

És mintha szeretni is megtanult volna. Szögletes, éles mozdulatai megkerekedtek, hangjából kioldódott az érc. Úgy szeretni, ahogyan ember közönségesen szeret, férfi asszonyt szeret, sohasem tanult meg. Régente azonban, a legmeghittebb percekben is ádázul kutatott a semmiben, jelen volt és nem volt jelen; szeméből mostanra eltűnt a fürkész vadászfény; gyöngéd lett, lagymatag, minden ízében velem volt, s így volt távol.

Mintha csak árnyékával együtt, mely ott pusztult Aradon, a Maros partján, maga is jóvátehetetlen veszteséget szenvedett volna el. Árnyéka, immár az egyetlen, elválaszthatatlan volt tőle, poros lábbelijétől ágazott el, s tartott, ameddig ő maga. Semmi sem különböztette meg immár embertársaitól. De mert nagyon okos ember volt, professzor Farkas méltó gyermeke, megpróbálta átugrani néha a saját árnyékát.

Engem az utazóládájában bújtatott, mindahányszor szükség volt rá, hogy elrejtsen a kíváncsi szemek elől. Váradról Vásárhelyre menet, Kolozsvár alatt martalócok támadtak meg, s én szívszorongva hallgattam a tusát, orromat a nagy utazóláda szellőzőnyílásához szorítva. Féltem, hogy János főhadnagy, árnyékával együtt, kardforgató képességét, célba lövési, célba hajítási tudományát is elvesztette. De nagy szorongásom fölöslegesnek bizonyult. János főhadnagy nyitotta ki a ládát a harci zörej elültével. Ott állt, mint földbe ásott útjelző pózna, árnyéka úgy nőtt ki belőle, mint fából az ága.

De másik árnyékának, vagy mondanám inkább úgy, hogy másik lényének az elvesztésével különleges képességek mutatkoztak meg benne. Mintha malomkő terhe gördült volna le róla, s a megkönnyebbülés képessé tenné megannyi játszi csoda véghezvitelére. Ő volt az, lábujja körmétől a haja tövéig, és mégsem ő volt az! Félek, igen, igen, szinte félek kimondani: a csodatevő csepűrágóvá változott át!

De hát hogy is volt csak az a másik árnyék? Hiszen arról még én magam sem tudtam! Szörnyű szorultságomban, ott a Maros vizén, a fűz-Gorgófőn várva balsorsom beteljesülését, látván a Walter őrnagy és katonái állati rettegését, miként meghajtott, szurdokba beszorított állatok, próbálnak kitörni, igazából nem tudtam jól megnézni, hogyan is, miként is közeledett János úr és árnyéka a poros ösvényen. A kép csak nagy lassan világosodott ki előttem, mint mikor régi templomi képeket mosnak tisztára titkos receptúrák szerint főzött oldatokkal. Így derengett föl előttem, amint János úr és az árnyéka nem úgy közeledik, mint közönséges emberi lény, akinek az árnyéka vele együtt mozdul, tőle elválaszthatatlan. János úr árnyéka hol megelőzte őt, mintha előre akart volna iramodni, hol lemaradt tőle, mint hátraparancsolt kutya. Néha egyesült vele, s úgy ágazott ki belőle, mintha egyek volnának. Hogy aztán hirtelen elillanjon tőle, suhanjon a földön, mintha alacsonyan szálló embermadár vetne árnyékot. Bármilyen furán hangzódjék is, csak idő múltán értettem meg – s ez szorongatott helyzetemben leli magyarázatát –, hogy valaki más, egy láthatatlan emberi lény árnyéka vetült a földre, s ez az ember, csoda, túlvilági lény, ez a láthatatlan ember a János úr árnyékát bitorolta! Vagy talán ő volt az igazi ingenieur főhadnagy János, s aki ott poroszkált mellette, az csak üreges földi magháza? Az árnyékvető láthatatlan ember volt a mag, s János úr a magház?

Akkor pedig János úr örökre ott veszett a Maros sárga homokjában! Hiszen a szörnyű tusakodásban nem lehetett látni, kit kaszabolnak, kit szednek ízekre a félelmükben megtébolyodó katonák. Az árnyékot szabdalták szét, vagy megmutatkozott volna a vérben forgó szemeknek az árnyékvető, s őt tépték darabokra, hányták kardélre? És mi volt az a madárfészek, mely oly sebesen úszott el mellettünk, amikor János úrral, az igazival – vagy nem ő volt az igazi, hanem az a másik, a láthatatlan, akit tébolyodott bajtársai cafatokká rontottak? – ott sodródtunk lassan a Maros sárga vizén?

Annyi bizonyos, hogy János főhadnagy megváltozott. Már nem olyan volt, mint régen; megszállottan egyenes. Idegen anyag került a szerkezetbe. Működött, de már nem úgy, mint régen. Bizarr tréfákat művelt! Ha faluhoz, tanyához közeledtünk, volt úgy, hogy engem kutyává változtatott, s ott kellett szaporáznom a szekér hátsó kerekei között. Fogadóhoz érve csontot vetett a szekér alá, s csak estebédje elköltével jött ki értem, mélyesztette fekete bundámba az ujjait, s vitt be szobájába, ahol az ágy végében fekve a talpát melegítettem.

Szemlátomást örömére szolgált, ha ilyen és ehhez hasonló tréfákkal vezette az orránál fogva az embereket. Elhagyva Vásárhelyt, Besztercére érve, onnan tovább Dés felé vitt az utunk. Elérvén a Szamost, nekem gyakorta ott kellett úsznom mellette. A szekér döcögött, recsegett a sziklás úton, én pedig hal képében követtem ingenieur Jánost, aki peckesen ült a bakon, rám se hederítve, mindhiába vetettem ki magam a vízből, megcsillantván pikkelyeimet.

Elhagyván Máramarosszigetet, nekieredvén a Máramarosi-havasoknak, kanca képében vontattam a szekeret az egyre meredekebb hegyi úton; néhol ösvénnyé keskenyült, a kerékagyak sziklák közé szorultak, s János főhadnagy kétségtelen gyönyörűséggel ostorozta meg a seggemet, míg a mellém befogott pejt csak hegyes karóval nógatta. Amikor a hosszú hegyi átkelő során egyszer vacsora nélkül maradtunk, s utazóládánknak is a fenekére néztünk már, bizony örvendtem, hogy nem érkezett el a híre ide, a soha be nem teljesülő ígéretek földjére a nagy francia bölcsnek, ejsze János úr képes lett volna levágni a fél fenekemet, hogy pecsenyét süssön magának vacsorára, miként a nagy franciánál olvasható. Ingenieur János persze visszanövesztette volna a hiányzó fertályt a helyére, de azért örvendtem, hogy csak Adalbert úr könyve került a kezébe, amit a hetyke férfiú az ő, a János úr viselt csodáiból ügyeskedett össze.

Ahogy közeledtünk Lemberg sárga városához, úgy állt meg minden ok nélkül falvakban, sárból tapasztott városokban, melyeket minden évben szétmosott a tavaszi felhőszakadás. Mintha csak nem akart volna megérkezni új állomáshelyére, ahol pedig a derék András alezredes várta. János úr idejében hírét vette, hogy az alezredes híve a magas matézisnak, jóllehet nem sokat ért belőle, alkalmasint János főherceg, mindnyájuk fő-fő parancsnokolójának akart a kedvébe járni az alezredes, jelentvén neki, hogy kardja alatt fog szolgálatot teljesíteni a nevezetes ingenieur, s aki egy főherceg elnéző érdeklődését bírja, azt egy alezredes is kitüntet elnézésével. Tudta ezt a nevezetes ingenieur főhadnagy János, mégis megállt minden porfészekben, s halljatok csodát, összetrombitáltatta a népet, hogy a csodamacskáját mutogassa nekik. A bűvös macska én voltam; piros pertlit kötött a nyakamra, sárgát a farkamra, s én két lábon lépkedve, szökdécselve ruszin dalokat nyávogtam az egybegyűlt szájtátóknak. Egyszer macska képében elszavaltatta velem Fanni Schönbruck versikéjét, a Das Glück geb’ Ihnen den gold’nen Kranzot, de majdnem agyonvertek a parasztok félelmükben. Hogyan, egy macska emberhangon, németül nyávog? Úgyhogy János úr a kabátja alá dugott, én ott beleeresztettem mind a tíz körmömet az ingébe, de a bőrébe is, úgyhogy tíz vérfoltocska maradt a vásznon, mint ördög pecsétje; az is lehetett, mert nem jött ki a mosásban.

Nem is kockáztatta ingenieur főhadnagy János többé, hogy a husángjukat rázó parasztokat kardlappal kelljen szétvernie, miközben én a szíve fölött függök a tíz körmömön. Biztos tetszésre számíthatott, ha hecserlibogyót tört meg két kő között, s azzal dörzsölte be a lyukamat, mire én visítva vertem magam a földhöz. Az emberek annyifelé estek nevettükben, egymás hátát verve jókedvükben, ahányan voltak, miközben én, alfelemet a földhöz nyomva csúsztam körbe kínomban a porban. Ezzel a mutatvánnyal mindig nagy sikere volt; de a legnagyobb tetszést azzal aratta, amikor fájdalmamban véresre horzsolva a fenekemet, lecsicsonkáztam a patakra, enyhet keresve, s onnan kikelve úgy csüngtek rajtam a csíkbogarak, mint bőregerek a gerendán.

János úr mégis jobban szeretett, mint addig bármikor. Ő persze nem tudta a maga aritmetikán csiszolt agyával, hogy én egy és ugyanaz a lény vagyok. Hogy akárhányat szeretünk is az életben, mindig ugyanazt szeretjük. Mondják úgy is, hogy mindenkiben, kedvesben, asszonyban, perditában, mindahányban önmagunkat szeretjük, magunkhoz vagyunk hűek vagy hűtelenek, magunkat prédáljuk, kínozzuk, becézzük, fegyelmezzük, fogjuk szorgos munkára vagy hitvány kockára. János úr, valahányszor magunk maradtunk az úton, mely sehogyan sem akart végre beletorkollani Lemberg sárga városába, mindig magához húzott, lett légyen a bakon, vagy megpihentünkben, bekanyarítva lovat, szekeret a hűs pagonyba. Ilyenkor nem változtatott át semmivé, az a lány voltam, aki annyira hasonlított arra a lányra, akivel ő a Fancsaltető aljában, a vadászaton ismerkedett meg, amikor az urak el akarták őt veszejteni, dejsze még ezt sem tudta! Velem, aki kivezette őt a rengetegből, elkísérte őt Temesvárra, s akire ő nem hallgatott, hogy fordítson hátat mindörökre Erdélynek, a soha be nem teljesülő ígéretek földjének.

S ebben eleinte mintha igaza is lett volna. János úr igazsága épp a Lemberg felé vezető hegyi szekérúton világosodott meg előttem, amikor, micsoda paradoxon!, épp kifelé vitt minket a szekér ebből az igazságból. Hiszen én sohasem értettem, mit is ír mécsfénynél, mocsárba torkolló kertünkben, vagy telente, a hideg várfal alatt borzongva, Temesváron, mit is vet papírra János úr, aki akkor mintha én lettem volna, vagy mintha ő költözött volna belém. Nagyon boldog volt, s ezért nem volt ideje szeretni. Lemberg felé szekerezve boldogtalan volt, vesztét érezte, reményefosztottan döcögött, s ezért a maga módján jobban szeretett, mint addig bármikor.

Nem haragudtam hát otromba tréfáiért, úgy éreztem, hogy amikor meg-megáll egy faluban, ahol olyan nyelvet beszéltek a parasztok, melyet egyikünk sem értett, s fölverte mutatványosbódéját, voltaképpen önmagából űz gonosz tréfát. Hogy bódét állított volna föl, azt csak úgy mondom, a közös ugrabugrálásunk, figurázásunk, az volt maga a komédiázás. Dúsan ontottuk tehetségünket a vastagon röhögő, szájat tátó, nyálat, taknyot csorgató együgyűeknek. Elszenvedtem, amit el kellett szenvednem, érezvén, hogy ingenieur főhadnagy János, a híres és nevezetes professzor Farkas fia, aki Bécsben tanult, s akinek az atyja Göttingában és Jénában járta ki az iskolát, s barátja volt, istenem, hol is volt ez már akkor!, a nagy tudományú Karl Ferdinandnak, János úr tehát jobban szenved, mint jómagam, hiszen azt sem tudja, mi gyötri igazából. Honnan is tudhatta volna, hogy a halál völgyében szekerezik Lemberg felé, miközben hét ágra süt a nap, az erdő vadul hemzseg az élettől, az útba eső falucskákból elénk szaladnak a gyerekek, arcukon fekete föld, szájukban rothadás. De mi csak mentünk, egyre csak mentünk, mélységesen mélyen merülve el a világba, ahonnan immár nincsen visszatérés.

Tán így érthető, hogyan történhetett meg, hogy János úr gyöngéden vont magához minden este, ha tábort ütöttünk, de miközben szája szelíd szavakat szólt, szeme üresen meredt a semmibe. Nem is a szeme nézett, hanem az üres szemürege, miként a céda Fannié, akit Walter őrnagy, az egyetlen, akivel János úr matézisról beszélni tudott, megvesszőztetett, s aki túlélte a szörnyű tortúrát, fel is épült, s akkor egyszerre, amikor volt már ereje hozzá, azt mondta: nem él tovább! És a Marosba ölte magát. S amikor a nádasban megtalálták a tetemét, szemgödre üres volt, a halak kicsipegették, akárha János úrnak is halak csipegették volna ki a szemét, s ő üres szemgödrét meresztette volna a leroskadt tűzre, a hunyorgó zsarátnokra, miközben ott ültünk, Lemberg alatt, összebújva, a magunk módján szeretve egymást, párosan a pártalanságban.

Lembergben ingenieur főhadnagy János sakkozott. Mivel hamar kitapasztalta, hogy tiszttársai közt nem akad ellenfele, a falnak fordult, a polcra mécsest állított – néha napvilágnál is –, és magában játszott.

Volt, aki keresztet vetett, ha látta, volt, aki köpött. Nem szokták meg, vannak látványok és szagok, amiket nem lehet megszokni.

Én a legénye voltam a többiek szemében, s hogy ne kelljen rejtőzködnöm, mint Temesváron, hogy velük tarthassak, ha a század lement a Bugra, s ott magam is lehányhassam magamról a ruhát, s egy sorban fürödhessek a többiekkel, fiúvá változtatott.

Nem tiltakoztam volna ellene, ha szól; de akkor már annyira kedvét lelte a gonosz tréfákban, hogy csak megcsapkodott egy kankalinnal, s amint a sárga virágpor szétszóródott a bőrömön, ő csak mosolygott gonoszul. Ajka kezdett vonallá keskenyülni, két párhuzamos vonallá, melyek a szája egyik sarkából indultak el, s a szája másik sarkában futottak össze. Én semmit sem értettem, aztán, amikor karom összefontam magam előtt, s éreztem, hogy a keblem odalett, felsikoltottam; de amikor a torkomon nem sikoly, hanem dörmögés tört fel, akkor megértettem, összezártam a combomat, próbaképpen, s valóban volt ott valami, ami ezelőtt nem volt ott. Kétségbeesésemben legszívesebben földre vetettem volna magam, de János úr, mint aki csak a legszörnyűbb helyzetekben tudott szeretni, elkapott a tuskóról való leszédültömben. A madarak hetykén csiviteltek, a fák lombját átfújta a szél, mókus szaladt le a fán, megbámult, s visszafutott.

Kétségkívül kényelmesebb volt az életem, mint Temesváron, nő képében, hát még mint Aradon, ribanc képében. Sudár, szőke legényke lettem, tetszéssel néztem meg magam a víz tükrében, s ha senki sem látott, olyan aprólékosan kutattam végig új testemet, mint János úr a hegedűjét, meg-megpendítve a húrokat, húzva, eresztve a csavarokon, megtéve azt a szép mozdulatot is a maga értelmetlenségében, melyet minden művész megtesz, úgy simogatva meg a hangszer öblét, mint asszony tomporát.

Békén lehettem volna sorsommal, ha nem kell elhárítanom János úr tiszttársainak heves széptevéseit; meg kellett tapasztalnom, hogy ez sokkal vesződségesebb egy fiatal férfinak, mint egy fiatal lánynak. Hetekig égett a seggem az után az ütés után, amit a puskavesszővel mért rám Capitaine-Lieutenant Willerbach.

Új bőrömet hamar megszoktam, bízván benne, hogy hamarosan levedlem, mint gyík a farkát; de egyre jobban aggasztott János úr kedélyének az elborulása; s mintha csak lelke ki akarta volna egyensúlyozni emez állapotot, egyre szaporodtak hibbant élcei.

Munkáját nem végezte. A jó szándékú alezredes azt hitte, hogy elhanyagolja, majd amikor János úr beteget jelentett, úgy ítélte meg, hogy képtelen rá. Pedig más volt a helyzet. Ingenieur főhadnagy János, ha nem sakkozott önmagával, fél napokon át magas kalkulusokba veszett. A papírok sorra teltek meg rajzokkal, végtelen szám- és betűsorokkal, s ezek ahogy elkészültek lázas megfeszítéssel, úgy veszítették el jelentőségüket. János úr lesöpörte őket az asztalról, vagy maguktól csúsztak le a padlóra, s onnan már senki sem szedegette össze őket. János úr papírpadlón járt, papírágyban hált, s jaj lett volna annak, aki a sáros lábbal összetaposott, hengerré sodrott, tépett, szakadt, lyukas lapokat eltakarította volna. De ilyen veszély nem fenyegette ingenieur főhadnagy János magas aritmetikáját, a szobájában én takarítottam, én voltam a legénye, akiért külön is gyűlölték és irigyelték, én pedig tudva tudtam, hogy semmire sem tehetem rá a kezemet. János úr sakkozott, s ha nem, akkor számításokat végzett, s a papírréteg, amin jártunk, egyre vastagodott. Mintha ez megnyugtatta volna ingenieur főhadnagy Jánost, a híres és nevezetes professzor Farkas fiát.

Csoda-e, hogy az alezredes csak kusza kifogásokat hallhatott, amikor megbízta János urat, hogy vizsgálja fölül a katonai fürdőház épületét, s néhány ferde vonalnál nem került több arra a papírlapra, amit a tüzérségi épületekről készített jelentésben terjesztett az alezredes elé?

Ha ennyi nem győzött volna meg, hogy János úr, s vele én, férfibőrben, a vesztünkbe rohanunk, szörnyű tréfái igazán meggyőzhettek róla.

Mivel férfi képében mindenhová elkísérhettem, egyre fokozódó szorongással szemléltem ingenieur főhadnagy János elméjének megingásait. Amikor a gyalogsági szállás tervrajzát eléje tették, hogy mondjon róla véleményt, s lássa el kézjegyével, hosszú csíkot tépett le belőle, s a meglepetéstől megkukuló tisztek szeme láttára fidibuszt sodort, s pipára gyújtott. Az infernális inspiciálás után, Lemberg felé szekerezve, felhőszakadás ért utol minket. Az út felázott, s a szakadó esőben egyre mélyebbre süppedt a kerék, míg végül azért kellett megállnunk, mert a víz elvitte egy helyen az utat, s onnan már csak gyalogszerrel mehettünk volna tovább. A hegyoldalban fény pislákolt. Tán szénégetők, gondoltam, amikor a bundákat, amiket nyáridőben derékaljnak használtunk, a fejünkre kerekítettük, s bevettük magunkat az erdőbe.

A fény ott lebegett előttünk, mintha ablakból vetülne ki, vagy mintha lámpás árválkodna az eresz alatt. Mentünk, de nem közeledtünk. A lámpás, már ha lámpás volt az, mintha távolodott volna; vagy mintha, s ez látszott valószerűbbnek, mintha mi jártunk volna egy helyben. Aztán, mintha csak szél vágta volna ki, ajtó nyílt előttünk, csakhogy az ajtóhoz nem tartozott ház. A fekete falon, a levegő, az erdő fekete falán nyílt meg az embernyi rés, s mögötte tisztán kivehettük végre a fény forrását. Nem lámpás volt az, nem is mécses, semmi olyasmi, amivel világít az emberfia. Maga volt a fény, összegyűjtve, egy marokban. Ott lebegett a kunyhó közepén, ami nem volt kunyhó, a semmi volt, a sötétség négy fala közé zárva.

Az alakot ekkor láttuk meg. Nem ember volt, nem is állat. Szörny, annyi bizonyos. Mintha iszapból lett volna, s híven anyagához, szerteszét folyt a földön. De valaki, egy jelen lévő hatalmas, mindenható valaki mindig újratöltötte. A rém, a szörny vagy iszapember, aki nem ember, egyre fogyott alul, elpatakzott, elenyészett, de felül egyre csak ömlött ugyanő, mint homok a homokórában, mely lehet bármily fürge, alakváltó, másként nem jelenhet meg, mint üveggömb képében.

A lény azonban nem volt gömbölyű, nem üveg adta meg az alakját, nem is ember volt, homokból vagy iszapból. Volt valami, de nem volt senki sem.

És akkor megláttam!

Nem kunyhóban voltunk, nem ajtó nyílt ki előttünk, hanem fekete gyolcs lebbent félre, mint firhang, nagy tükör előtt. És a tükörrel szemben János úr állt, sápadtan, elvékonyodó szájjal, ajkai mint két párhuzamos egyenes, s a lény vagy szörny vagy homunculus az ő tükörképe volt. Az iszap vagy homok úgy zúdult bele, mint palackba a folyadék, zavaros volt, s azért tisztán látszott, amint rétegei leülepednek, s alul, az árnykép vagy tükörkép alján elpatakzanak minden irányba.

Közelebb húzódtam ingenieur főhadnagy Jánoshoz, de hiába bámultam bele a tükörbe vagy a sötétség falán megnyílt ajtóba, én nem tükröződtem vissza benne. Előrenyújtottam a kezem, ujjaim belemélyedtek a képbe, a János úrral szemben magasodó rémalakba, mely mintha a tükörképe lett volna, pedig nem lehetett az, hiszen sem az én alakom, sem a képbe belenyúló kezem nem tükröződött vissza. Mintha megközelíthetetlen lett volna, megvolt önmagának, önmagáért. Elfolyt, szétfeslett, elporladt; de mindig újratöltődött. Maga volt a testet öltött rémség, sikoltanom kellett volna; de már annyi éve kísértem élete útján a nagyszerű gyermeket, professzor Farkas tébolyodott fiát, hogy csak csüggedelmet éreztem; s markoltam, egyre csak markoltam magam előtt a képet, ami tükörképnek látszott, de nem lehetett az, hiszen még csak árnyékot sem vetett a kezemre, a semmiben volt benne, és tán benne is, megtagadhatatlanul.

Ekkor újra próbát tettem. Ó, de hány éve nem! Hiszen már csak sodródtam, miként az iszap sodródott kis örvényeket vetve ebben a tükörképben – mi másnak nevezhetném? –, tehetetlenül, feladva magamat, a dölyfös fiatalasszonyt vagy múzsát, aki ki akarta ragadni énjének másik felét, professzor Farkas őrült fiát a soha be nem teljesülő ígéretek földjéről. Ki a nagyvilágba, s hogy miért és miből?, arról gondoskodtam volna. Mi mást tettem, mint hogy megpróbáltam rávenni ingenieur Jánost, a frissen végzett diákot, a temesvári hadimérnököt, az aradi tisztet, aki megrészegült Fanni von Schönbruck otkolonytól és izzadságtól illatozó fenekétől, s akinek a kedvéért voltam mocsárlakó szerető Temesvár bamba falai alatt, voltam perdita a Maros partján, s lettem eb, aki a szekér kerekei közt szalad versenyt a lóval, lettem macska, aki masnis farkát csóválva énekelte a ruszin parasztoknak azt, hogy Das Glück geb’ Ihnen den gold’nen Kranz, Der Ruhm geb’ Ihnen die Sternenkrone. És lettem hetyke legényke, akinek a bőre simaságáról, a seggéről ábrándozik Captaine-Lieutenant Willerbach, hallom éjszakánként a kihalt kaszárnyaudvaron, amint üvölt a vágytól. És lennék minden, lennék akármi, csak el innen, ha még nem késő!

De ezt már mondtam is János úrnak, oldalához simulva, várván, hogy tán azzal a mozdulattal, amivel letörölte a sebet és a halált annak a fiúcskának az arcáról, akit a Temesvár melletti vadászatban lőttek meg, várván, hogy egyetlen simogatással visszaváltoztat nővé, s akkor hátha az én tükörképem is megjelenik ebben a fekete nyílásban. Meneküljünk, amíg nem késő, hacsak el nem késtünk vele, kiáltottam, s az iszap közben egyre csak ömlött, kis örvényeket vetve aláereszkedett, s szétömlött alant, a semmibe.

János úr, a híres és nevezetes Farkas úr fia, a professzoré, aki legényes ifjúságában, a Dunán aláhajókázva tért vissza Budára, hogy onnan a vendégmarasztaló alföldi sáron át, megmászva a Királyhágót megérkezzék Kolozsvárra, s mi végre!, hogy magát elveszejtve megnemzze Jánost, az őrült Zsuzsanna fiát, János úr tehát azon az éjszakán, mely oly sűrű volt, mintha nem eső szakadt volna az égből, hanem fekete iszap, János úr megígérte nekem, hogy elhagyja ezt az erdőt, hátat fordít Erdélynek, s ha egyszer még embert kell ölni, bölcsen elfordítja a fejét, hogy elvégezzem helyette a piszkos munkát.

El is határoztuk, hogy amint lehet, otthagyjuk Lemberget, s nyugatnak vesszük utunkat, német földre, Hollandiába, Newton földjére. És akkor János úr megölelt, s én éreztem, s a tükörben, ami nem tükör volt, megpillantottam magam, lány képében. Szebb voltam, mint valaha, s mintha János úr is megfiatalodott volna, igen, akkor láttuk meg a kalibában, amit a sötétség négy fala határolt, a másik szörnyet. János úr nem ismerte föl, de én tudtam, hogy az őrült Zsuzsannát látom, halálos ágyán, hatalmasan duzzadt testtel, víztől püffedten, amint utolsó üzenetét küldi élete két szerelmetes férfijának, Farkas professzornak és Jánosnak, mondván, aki vagyok a punktum, ahol kezdődik a nagy mindenség, s végződik megint rajta. Vagyok egy centrum, melyből lesznek körös-körül a kis növő cirkuluszok, nőve, terjedve vég nélkül, melyek visszaapadva megint punktummá válnak!

És akkor, összeszedvén minden erőmet, vállon ragadtam ingenieur főhadnagy Jánost, és sarkon fordítottam. Eltűnt a tükörkép, elenyészett a két alak, maga János úr, az iszapember és Zsuzsanna, a növényasszony, s mi ismét ott álltunk az erdőben, az eső még szakadt, s ahogy kinyújtottam a kezem a földsötétben, beleütköztem a szekerünkbe, mintha egy lépést sem távolodtunk volna el tőle.

Lefektettem Jánost, lehúztam róla a vizes gúnyát, magam is meztelenre vetkőztem. Lány voltam, csodaszép lány. A bunda úgy borult ránk, mint barátságos éjszaka.

Amikor aztán ingenieur főhadnagy Jánost Olmützbe vezényelték, immár bevégeztetett, hogy elmegyünk.

János úr arca kisimult, s jóllehet még áprilisban is szakadt a hó Lemberg környékén, arcát tavaszi szín festette meg. Elterveztük, hogy előbb Némethonban próbálunk szerencsét. János úr naphosszat arról beszélt, miként veszi majd be magát a híres univerzitások könyvtáraiba, ahol elolvashat minden könyvet és újságot, értesítőt és traktátust, amit csak kell. Favázas házat vásárolunk, hátul kert lesz, ahol János úr tekervényes ösvényeken sétálgatva elmélkedhet a geometria és csillagászat magas kérdésein. Hogy Heidelbergben foglalja el a professzori széket, vagy továbbutazunk, s ő Leydenben oktatja-e matematikára az ifjúságot, azt még nem döntöttük el. Én, aki azon a tavaszon hol sárgarigó, hol csíz képében röppentem be János úr ablakán, aki aztán megérintett, s rólam lehullt a tollruha, én mindenképpen el akartam jutni Angliába, s ha majd János úr megöregszik, s én hozzáigazítom magam, hiszen nem neszelhette meg, hogy én újra meg újra megfiatalodom, hacsak nem… de ne vágjak elébe!… én tehát át akartam hajózni az óceánt, szekérrel, lóháton kelve át Amerikán, majd újfent hajóra szállva, megérkezni a kincses Indiába! János úr szigorú, szúrós tekintete megenyhült azon a tavaszon; megbocsátó mosollyal hallgatta tervezgetésemet. Nem szeretett, akkor sem szeretett, csak önmagát tudta szeretni; de így volt ez jó! Gonosz tréfái elmaradtak, s amikor elmeséltem egyszer, hogyan vágott végig rajtam a puskavesszővel Capitaine-Lieutenant Willerbach, amikor fiú képében nem engedtem az ő férfiúi közeledésének, másnap bibircsókot növesztett Willerbach orrára, s mindennap levált egy-egy darabka a Capitaine-Lieutenant orrából, hogy aztán lassan lepotyogjon a füle, az ujjai, míg végül egy reggel a legénye szörnyordítására szaladjon össze egész Lemberg – Capitaine-Lieutenant Willerbach darabjaira szétesve feküdt az ágyán.

Eltűnésünket aprólékosan megterveztük. Rablótámadásnak tüntetjük fel! Szekerünk kerékkel felfelé, lovaink szétkergetve, ládáink kifosztva. Nekünk persze nyomunk vész, de hogy ne keressenek, gondoskodni fogunk róla, hogy megtaláljanak vérbe fagyva. Ingenieur főhadnagy János aggodalmasan meredt rám, én azonban megnyugtattam. S mivel János úr lovászlegénye nem tűnhetett el Lembergből szőrén-szálán, kibújtam fiúruhámból, János úr pedig megérintett, mint megérintette volt a Temesvár alatt meglőtt fiúcskát.

Úton Olmütz felé mindazonáltal el-elfogott néha a szorongás. Láttam János úron a növekvő mélakórt; arca megszürkült, mintha ólomból öntötték volna, lefeslett róla a boldog bizakodás, s nekem hosszasan kellett beszélnem leendő életünkről, az ő professzori dicsőségéről, sőt egyszer, hogy felvidítsam, bukfencet vetettem, s elénekeltem neki Fanni von Schönbruck dalát, s hangom fennen trillázott, amikor ahhoz a részhez értem, hogy Der Ruhm geb’ Ihnen die Sternenkrone!; s János úr akkor valóban savanyán elmosolyodott, meglegyintett egy leveles ággal, mire én macskává változtam, szalag a nyakamban, szalag a farkamon; s ott forogtam, figuráztam az úton, miközben a lovak, mint egyedüli lények, akik tudják, hogy mi a dolguk, húzták szekerünket, vele minket napnyugta felé.

Bielitznél alkalmasnak találtuk a helyet. Az út élesen kanyarodott a szakadék peremén, elég volt megbillenteni a szekeret, hogy alábucskázzék a mélységbe, a lovak szerszámát elszakítottuk, s a megvadult állatok elvágtattak… Amint ott álltam, batyuba szedve holminkat, magam is úgy éreztem, hogy a semmi küszöbén állunk, s elfogott a félsz, vajon a kitaposatlan ösvény, ami a fák közt kínálkozott, elvezet-e Némethonba, a professzori stallumba, odasimul-e majd Leyden szélmalmaihoz, elvezet-e Oxford rideg univerzitásához, ahol ez az ember, aki most bambán bámulja a mélységbe belefordult szekeret, az olyan ember módján, akinek egész múltja, egész élete veszett oda egyetlen vak kanyarban, hogy ez a férfiú egyszer majd professzori ornátusban lép-e a katedrára? Vajon nem késtünk el? S ha elkéstünk, vajon kudarcunk ősoka benne, professzor Farkas különös, cudar, páratlan fiában keresendő? Vagy valahol messze előttünk rejtezik a kelepce, amibe bele fogunk tévedni? Avagy ő, János főhadnagy és hadimérnök a sors különösen komisz rendelése folytán örökre hozzá van láncolva a soha be nem teljesülő ígéret földjéhez? De hát ha így van, mi ez a lánc, mi ez a kötelék? Hiszen ez a sors bamba és értelmetlen!

Nekivágtunk az ember nem járta útnak. János úr ment elöl, fekete köpenyében olyan volt, mint holmi ördög, aki, vasárnap lévén, pihenőt tart a gonosztevésben. Én asszonya képében lépkedtem mögötte, hátamon batyu. Ingenieur főhadnagy János le-lehajolt, fölvett egy-egy fenyőtobozt, bal vállán át hátradobta, s a toboz csengve-bongva röpült neki a sziklának, úgy ám, hiszen ezüsttallérokká esett szét. Én összeszedegettem, amint azt még Lembergben elterveztük, hiszen valóságos vagyonkát kellett gyűjtenünk, hogy megvásároljuk valamelyik német egyetemi városban a favázas emeletes házat, a nagy kertet, ahol János úr, aki immár nem lesz sem ingenieur, sem főhadnagy, ráérős cirkuluszokat rajzol sétája során a porondos ösvényen.

Nem jutottunk messzire.

Tán már nem csupán némethoni, hollandiai, sőt tán angliai életünkhöz elégséges dupla tallér csörgött a feltűzött kötőmben, de tán már a nagy vízen túlra, Amerikába is eljuthattunk volna belőle, amikor János úr összecsuklott.

Ingenieur főhadnagy János csak néha-néha esett búskomorságba a menekülés eltervezése idején. Az utazás temérdek teendője és izgalma közepette pedig mindenre inkább volt gondom, mintsem hogy János úr fizimiskáját fürkésszem, sziszegő lélegzését eszembe vegyem; nagy gondok idején úgy lélegzett, mintha csak fogai közt fújná, és sohasem szívná a levegőt. Nekem, ha voltak is kételyeim vállalkozásunk sikerét illetően, azt mélyen eltemettem magamban, rigó, csíz képében röpködtem őt körül, éjszaka fölszálltam egy ágra, és sárga bagolyszemmel néztem a leroskadó tüzet, a tűz mellett köpenyébe burkolódzó alvót. János úr nem tudott szeretni, de akkor éreztem, hogy annyira szeret, amennyire éppen képes, s ez a legtöbb volt.

Amikor azonban fölfordított szekerünket, kiszórt ládáinkat hátrahagytuk, s nekivágtunk a bozótnak, mindig a lenyugvó nap irányába, egyszer csak feltűnt, hogy János úr apad. Hogy is lehet ezt megérteni? Olyan ez, mint amikor ráfeledkezünk valamire, aztán másfelé fordul a tekintetünk, secundumok telnek el, s amikor újfent odafeledkezünk, semmi sem változott meg. És mégis! De hogy mi az, ami mégis más abban, amiben semmi sem változott, azt nem tudjuk megmondani. Valamiféle bizonytalanság fog el, mintha álmot látnánk, majd mintha a valóságot. Az imént még volt valami, és most már nincs semmi sem; az imént nem volt semmi; de most már lett valami.

Attól fogva szorongva figyeltem ingenieur főhadnagy Jánost. Teltek a napok, az éjszakákat az erdőben töltöttük, senki sem járt a nyomunkban. Túl voltunk a határon, Sziléziában voltunk, s mivel mindenki, az egész ezred úgy tudta, hogy János úr a legényével kelt útra Olmützbe, bízvást megszállhattunk a fogadóban, ahol egykor Schopenhauer úr, hamburgi kereskedő, annak felesége és gyermekük, Arthur lakott.

Ott történt!

A városkában, Schwarzbachban útikoffert vásároltunk, ruhatárunkat kibővítettük, aranyos madárkalitkát is beszereztünk, hogy ha a helyzet megkívánja, én abban utazzam. János úr a koffert föltette a szekrény tetejére. És másnap reggel, amikor fölnyújtózkodott érte, hogy levenné, nem érte el.

Néztem, és nem hittem a szememnek. János úr kisebb lett. De ezt nem lehetett elhinni. Úgy vagyunk megalkotva, hogy ne higgyünk a csodákban; s így voltam összerakva én is, aki ingenieur főhadnagy János mellett minden csodát megéltem, amit asszony csak megélhet. Azt azonban, akiről úgy tudjuk, hogy mindenható, hogy sorsát önkezében tartja, s csak tőle függ, hogy megtesz-e valamit vagy sem, azt az embert látni, amint le akarja venni a koffert a szekrény tetejéről, ahová ő maga tette föl, egy napja sincs, de nem éri el – ezt nem lehet elhinni.

S ahogyan az már gátszakadáskor lenni szokott, csak az első erecske kell áttörjön a gát falán, s kisvártatva szakad az egész, föld, szikla, fák, ligetek, úgy kiáltott égre ingenieur főhadnagy János apadása.

János úr nem csupán alacsonyabb lett, de kétfelől is összeesett. Fekete ruhája ráncosan lógott róla, csizmája lötyögött, nadrágja csizmaszárára kókadt.

A legborzasztóbb változások azonban az arcán mutatkoztak.

János úr feje összezsugorodott, vonásai elmélyedtek. Az arc önmagába akart visszagöngyölődni, mint csiga a házába. A szem nem kisebbedett. S amint az arc kezdett fogyni körüle, a szemek óriásivá meredtek, nedvesen, eszelős fényben csillogtak. Haja megritkult, ősz szálai úgy töredeztek, mint száraz nád.

Ott állt előttem a kis ember, karját még mindig fölnyújtotta, ujjai a koffer füle felé kaparásztak a levegőben. A tekintete azonban engem keresett s talált meg, s én a két eszelős szemben megpillantottam tükörképemet. Láttam magamat, s letérdeltem, hogy ne látsszak olyan magasnak. Ingenieur főhadnagy János elindult felém, s ahogy közeledett a széles deszkákból összerótt padlaton, úgy kisebbedett, zsugorodott, úgy apadt, jelentéktelenedett. Ruhája levált róla, s ő kilépett belőle, amint jött felém, kilábalt csizmájából is, s amint karját hátracsapta, mint madár tört szárnyát, úgy csúszott le róla a mente. Csupaszon közeledett, egyre lassabban, hiszen léptei egyre rövidebbekké váltak, alig haladt, mintha helyben járt volna, amennyit előrelépett, annyit apadt, végtelennek tetszett az idő, amíg mégis csak elért hozzám. Akkora volt, s olyan is volt a szürke fényben, mint meztelen ólomkatona.

Akkor éjjel abban a tokban aludt, melyben a díszes tiszti pisztolyát tartotta. Éltünk a gyanúperrel, hogy az apadás folytatódni fog, s ki tudja, milyen mértékű lesz, úgyhogy kellett egy biztos hely, ahol reggel meglelem, ahol szólhatok hozzá, ha már sehol sem találom. Az apadás azonban megállt, vagy annyira lelassult, hogy szemmel észlelhetetlen volt. Úgyhogy reggelre kelve óvatosan leemeltem a falitékáról a pisztolytokot, amit azért tettem oda, ingenieur főhadnagy János kérésére, hogy rávetüljön a mécsvilág, s ő védekezhessék, ha valami éjszakai bogár, netán hernyó támadná meg. Kardnak a varrótűt szúrtam bele a tok posztóbélésébe.

Nehéz hetek következtek. János úr nem apadt tovább. Ruhácskákat varrtam neki, egy fekete tógát, amit akkor fog viselni, ha professzor lesz, s egy parasztünneplőt, az ő leírása alapján, amilyet odahaza a domáldiak viselnek. Bementünk Schwarzbachba, sőt postakocsin ellátogattunk a környező városokba is. János urat a könyvkereskedések érdekelték. Utazáshoz széles karimájú, virágdíszes kalapot tettem, János úr pedig a kalaprózsában foglalt helyet. A kalap át volt fúrva a szalag alatt, úgyhogy ingenieur főhadnagy János könnyen becsúszhatott a hajamba, amit felfésültem a fejemre, s a hajcsigák közt kényelmes menedékre lelt, ha a kalapot letettem, vagy szélvihar támadt, s azzal fenyegetett, hogy elviszi a kalapomat, János urastul, mindenestül.

A könyvkereskedésekben ingenieur főhadnagy János a fülemnél foglalt el megfigyelőállást, onnan súgta, hogy mely fóliánsokat, enciklopédiákat, traktátusokat vásároljam meg. Én lassan lapoztam, hallgatván a könyvárus udvarias brummogását, s közben János úr ítélt a könyv sorsáról.

A fogadóban János úr egy maga tervezte emelvényen ült, a létrát, ami az emelvényre vitt, egy öblös üvegedénnyel együtt vettem a vásárban; egy béka szaladgált volt benne fel s alá, attól függően, hogy derült-e vagy borult. Ingenieur főhadnagy János az emelvényen ülve olvasott, aztán lesietett a grádicson, hajtott egyet a lapokon, s ismét felsietett megfigyelőpontjára. Mivel ez meglehetősen körülményes módja volt az olvasásnak, megannyiszor ott ültem mellette, s ő kis fapálcikájával kopogva jelezte, hogy fordíthatok.

Az írással azonban végképp meggyűlt a baja a híres és nevezetes professzor Farkas fiának!

Tollat még csak-csak faragott magának az asztal repedésébe beékelt beretvával; de ezzel a tollal, melyet a mécses cseppfogójába öntött tintába mártogatott, olyan apró volt az írása, hogy azt csak ő látta. Ha pedig nagy-nagy tudományát, melyben sohasem kételkedtem, ámbátor sohasem értettem, csak maga láthatja és értheti meg, vajon miért kellene azt papírra vetni? A toll hegye, mely akkora sem volt, mint egy százba vágott verébszem, olyan vékony betűket rajzolt, hogy azt a csillagászati távcsőből kicsavart nagyítólencsével is alig-alig lehetett kisilabizálni. A toll pedig úgy döcögött a papíron, mint taliga a szántásban.

Mivel sem írni, sem számolni nem tudott, ingenieur főhadnagy János egy szép nap azt mondta, hogy olvasni sem fog. Már addig is észrevettem, hogy ha én nem lapozok neki, egy órát is elgubbaszt az emelvényen, feje lekókad, mintha szunyókálna. Nincs érkezése tán, hogy lemásszon a grádicson, továbbhajtsa a lapot, s visszamásszék megfigyelőállásába?

János úr tehát nem olvasott, s azt mondta, hogy ha egyszer csak ő láthatja azt, amit leír, akkor azt le sem kell írni, hiszen ő anélkül is láthatja. Később, ha alkonyodott, nem kért meg, mint régen, hogy gyújtsak világot. Ott ült, a pisztolytok posztóbélésében, mint kényelmes karosszékben, s amikor mécsest gyújtottam, még csak meg se moccant. Láttam arcán a dölyföt, az önmagával megelégedett ember pöfeteg büszkeségét.

Sohasem ejtettünk szót arról, hogy visszafordulunk. Séta közben, Schwarzbachban vagy a környéken, amikor János úr a kalapom szalagjába kapaszkodott, arról beszéltünk, hogy előbb Göttingába megyünk el, ahol biztos nagy ünnepélyességgel fogadja majd őt apjának, professzor Farkasnak régi barátja, Karl Ferdinand! János úr megannyiszor kedvtelve mesélte el, miközben a kalapomba vágott lyukon át lemászott a hajamba, miként fogja ő elmagyarázni nevezetes geometriáját az ámuló Karl Ferdinandnak, s később a göttingai, jénai, berlini, leydeni diákságnak. S mivel bécsi hadimérnöki tanulmányai idején, amikor csak szerét ejthette, el nem múlasztotta megjelenni a gyönyörű színházakban, s az operákban, balettekben oly gyönyört lelt, hogy Bécset semmiért sem sajnálta úgy otthagyni, mint azon ritka színházakért, maga is szemtanúja lett, miként fogják ki a lovakat a bécsi diákok a dívák hintajából, hogy magukat fogják be elibe, el-elábrándozott rajta, miként is fogja majd ki a lovakat az ő kocsija elől a matematikára éhes diákság, s miként vontatják őt körül London tengerszürke utcáin.

Sohasem beszéltünk róla, hogy visszafordulunk merész utunkról. Aztán amikor a János úr dupla tallérjaiból, melyeket fenyőtobozokból nyert, mint a Schwarzwald legendás üvegemberkéje, mindent beszereztünk, ami utunk folytatásához szükséges volt, elmentünk a híres bábfaragóhoz és játékkészítőhöz. Ingenieur főhadnagy János ezúttal zománcos, drágakövekkel ékes kösöntyűmben tartózkodott, melynek áttört ezüstfedelén át mindent láthatott, ki is nyithatta a kis csapóajtót, s mellfodraimon lemászhatott a keblembe, ahol jól meg tudta vetni a lábát a fűzőm halcsontjain. A mester nagy reverenciával fogadott, s ahogyan arra János úr kioktatott, úgy mondtam el neki az utazóládának a tervét. Emeletes, favázas házikó volt e láda, pipatóriummal, szalonnal, mindennel, ami hosszú utazásokon csak kell, s ha rácsuktam a fedelet, leszállt benne az éj.

Eljött a nap, amikor minden málhánk ott magasodott a szekéren; a lovak türelmetlenül dobogtak, alig várva az indulást.

Aztán magam is felültem, férfi képében megkaptam a gyeplőszárat, s elkurjantottam magam. A szekér nagy kört tett Schwarzbach kövecses főterén, s elindult vissza, oda, ahonnan jött. Olmützben, ahol már halálhírét keltették ingenieur főhadnagy Jánosnak, nagy csodálkozással fogadták, s mivel János úr egy hüvelykkel sem nőtt meg a visszaúton, kinevezték kapitánynak.

A hosszú úton, Bécsen át, haza Erdélybe sokat beszéltünk arról, hogy János úr később híres és nevezetes professzor lesz Göttingában, esetleg Lübeckben, de Berlinben mindenképpen. Elterveztük, hogy olyan nagy házban fogunk élni, amilyenbe János kapitány úr kicsiben, minden este visszavonult; de napközben is, valahányszor az emberiség üdvén szottyant kedve elmélkedni. A Királyhágón haramiák támadtak meg, de amikor megpillantották a málhán ágáló, kardját suhogtató, fogát csikorgató pöttöm embert, eldobálták gyíklesőiket, és rémsikollyal szaladtak annyifelé, ahányan voltak.

Ahogy ereszkedtünk befelé Erdélybe, úgy estem egyik csodálkozásból a másikba. Akkorra már befészkeltem magam a kalitkába, ami a függőlegesen felállított szekérrúdon lengett, bukdácsolt. A kalitka ajtaja nyitva volt, s én bármikor rá tudtam szállni ingenieur kapitány János úr vállára, hogy világ körüli utunkról csiviteljek neki, s ő a maga morózus modorában elmondja, miként fogunk hajóra szállni Bristolban, hogy az ír szigetet délről megkerülve nekivágjunk a végtelen atlanti vizeknek, s megérkezzünk az Újvilágba, ahol ingenieur kapitány János urat üdvlövésekkel fogadják, s az ő számításai alapján tervezik majd meg az Amerikát átszelő vaspályát!

Előbb észre sem vettem a változást. Mert hogy lehet az, hogy bármilyen kis madár képében kísérjem is János urat utolsó útjára, haza Vásárhelyre, képes vagyok rászállni a vállára, karmaimat a vékony posztóba mélyesztve?

Elkerültük Kolozsvárt, s amikor a Királyhágó után északnak fordulva, a Meszes lábánál, végig a Szamos völgyén, egészen Désig hatoltunk, szembejött velünk egy csepűrágó.

És ez a csepűrágó szakasztott akkora volt, mint ingenieur nyugalmazott kapitány János!

Már-már felsikoltottam, hogy megtörtént a csoda, János úr újra nagy lett!, de valami visszatartott. A látvány igaz volt, s mégsem volt igaz! János úr gúnyája, amit Schwarzbach óta viselt, nem növekedhetett meg. Csizmája, amit a bábkészítőnél vásároltam neki, egy kis bábkatona viselte azelőtt, nem tágulhatott ki. Süvege, amit taplóból vágtam ki, s fűzfahánccsal tűztem össze, szét kellett volna repedjen, ha János úr visszanyeri eredeti emberi alakját.

Nem ingenieur kapitány János nőtt meg!

Az a másik, a csepűrágó, aki ott jött velünk szembe a poros Szamos völgyében, az volt akkora, mint ő.



Történetem végéhez érkeztem!

Nem láttam a kapitány urat évekig.

Vettem hírét, hogy nagy tisztességben, s az Úr akaratában való megnyugvással eltemették professzor Farkast. Beszélték, hogy akkor éjjel csoda történt. Csillag kelt az éj sötétjéből, s megvilágította Vásárhely aluszékony városát. Mindenki beszélte, senki sem látta. Amiképpen az emberek szörnyű szélvészről povedáltak, ami Farkas úr elásásának másnapján pusztított a Maros-völgyben, s szájról szájra járt a hír, hogy óriási szélmalmok meneteltek a Somostetőn, a várostól délre, ablakuk úgy égett a tűzfényben, mint sárkányszem, ajtajuk vörös ordítás volt a vásárhelyi éjszakában. A keresztlapátok vadul forogtak a szélben, s a fergeteg félrecsapta a malomfejeken a zsindelysisakot.

Ingenieur kapitány János megnősült! Vettem hírét, hogy Rozáliával szörnyű perpatvarokat csapott ingenieur nyugalmazott kapitány János. Ilyenkor vette az irányt a Marosnak, s ott kavicsokat szedett föl a porondból, s vizsgálgatta őket, mintha csak aranyrögöt keresne, hogy aztán röptesse a követ a szürke vízen. Nyáron fehérnépek jártak le a Marosra, ruhástul belegázoltak a vízbe, s amikor kijöttek, szoknyájuk ölükre tapadt, combjukra csavarodott. Hazatérve éjszakára, a Vár alatti házból ordítások, sikolyok csaptak ki.

Aztán csend lett, csak tücsök cirpelt nyáron, varjú károgott őszi hajnalon, s nagy hidegek idején szörnyűeket pattogott a megfagyott cseresznyegally.

Ha valaki a Várból nézett le, láthatta a sötétben fellobbanó, a szobácskában ingadozó, mintegy a helyét kereső mécsest. Aztán a fény megállapodott. Ingenieur nyugalmazott kapitány János úr gyújtott éji világot kamrácskájában; ablakából a fény a Vár kőfalára esett. Vettem hírét, hogy János úr rendületlenül írt ezeken az éjszakákon, miután hatalmas perpatvarok közepett elrakta Orbán Rozáliát, majd indulatát megsétáltatta a városban, s hazatérve elővette nagy természetét, vagy tán inkább a nagy természet vette elő őt, s asszonyát férfijogon maga alá gyűrte, miként téves ábrákkal, számjegyekkel telerótt papirost gyúrt össze, hajított el szűk kamrájában. Vettem hát hírét, hogy János úr abban a kamrában, melynek ablaka Vásárhely büszke Várának falára nézett, az emberiség üdvén munkálkodott. Néha kétségek gyötörték. Vajon ő nőtt ismét nagyra, vagy csak beszekerezett az apadtak világába?

Aztán elérkezett az a nap is, amikor ingenieur nyugalmazott kapitány János a Kálvária utcába költözött. Vajon ölt-e embert? Nem volna csodálnivaló! Egyedül rakta talicskára ládáját, melyben egykor én hoztam őt haza világ körüli útjáról; a ládából azonban eltűnt a házikó, a házikóból a pipatórium és a könyvtárszoba, az elmélkedés céljára odaállított öblös bőr karosszék. A glóbusz, ami a színes üveglapokkal megszűrt ablakfényben olyan vidáman pörgött, hozzáragadt a láda fenekéhez, mint kipukkadó disznóhólyag. A ládában, talicskán tolva maga előtt, fölfelé, a vásárhelyi katolikus temetőhöz vezető úton, ingenieur nyugalmazott kapitány János jegyzeteit, iratait, egyéb papirosait vitte temető közeli új otthonába, megrajzolandó az emberiség idvezüléséhez vezető utat. Amiképpen ott lapult penészcsípetten, egércsipkézetten a szabadságharc megnyerésének egyszeri és felülmúlhatatlan haditerve is. Nyugalmazott kapitány úr nagy hozzájárulása a magyar szabadsághoz.

Vettem hírét, hogy János úr viaszkos ronggyal dugta be a fülét, hogy ne kelljen hallania József, az ács gyalujának, furdancsának, vésőjének szörnyű csikkanásait a göcsörtös fában. Ha azonban semmit sem hallott, sem a bogár neszezését a fal repedésében, sem a lombsusogást, sem a gólya kelepelését, az emberiség idvezülésének nagy tanításán sem tudott elmélkedni. Napközben kiült hát az ajtó elé, hosszú, pipaszár lábát kinyújtotta, s úgy nézte, hiszen hallani nem hallhatta, amint József, az ács szekercével csapdossa a fát, fűrészel, szaluval mélyít, hornyoló, völgyelő fejszét forgat. Vettem hírét, hogy János úr napjai úgy teltek, mint hajótöröttnek napjai valami titkos szigeten; éjszakái azonban rémek torz táncát hozták el neki. Legtöbbször szerető anyját, az őrült Zsuzsannát hallgatta, aki lángoló kéntavakon, tengereken evezett feléje, de kezében nem volt evező, alatta nem siklott csónak; s akkor János úr, vettem hírét, úgy érezte, hogy ő egyszemélyben a nagy minden és a nagy semmi, számtalan diribdarab; ég, föld, ember, angyal, fény, levegő, fű, fa, virág! És hallotta anyjának hangját: János fiam!, miért enyésztél el!

Közeledett az ő halála is. Én fiatalabb, szebb, kívánatosabb voltam, mint valaha. Bőrömet nem fogta meg a nap heve, keblem két fehér labdarózsa, szemem zölden smaragdlott. Felöltöztem, jókor reggel keltem útra, hogy még idejében megérkezzem. Semmit sem bíztam a véletlenre. Még nevet is választottam magamnak, ha kérdik. Julának neveztem magam, amikor a hosszú Kálvária utcán szembejött velem József, az ács. Így volt elrendezve, nem lehetett ott senki, amikor meghal ingenieur nyugalmazott kapitány János úr, aki magas aritmetikai dolgozatával szeretett volna figyelmet, hírt, nevet hódítani magának. De hát ki emlékezett már arra?!

Beléptem a kihalt udvarra. Az ácsműhelyben mintha hirtelen hagyták volna abba a munkát. A szerszámok szerteszét hevertek, a fűrész a mestergerenda szélén billegett, szélfuvallatra leesett, s nagyot pendülve megállt a libafosos földben. A fúró kajlán kandikált ki a fenyőből. Megindult egy deszkaszál, s az odakészített facsapok kopogva gurultak le róla, potyogtak bele az udvaron átcsobogó érbe, s tűntek el a kert alatt.

Az árnyék ott állt az ajtónál. Mintha rá lett volna festve a meszelt falra. Koromszínű volt, mozdulatlan. Aztán elindult felém, én megdermedtem, az árnyék felkúszott rám, átment rajtam. Forró érintést éreztem, aztán hideg lett.

Beléptem a szobába, ahol János úr feküdt, s behúztam az ajtót.

Végtelennek tetsző, hepehupás mező nyílt meg előttem. A fény riási ablakból hullt a lábam elé, s borította félhomályba a szobát. Felnéztem, a szoba mennyezete a magas semmibe veszett. Előttem csupasz óriásfa tört ki a padlóból, odébb egy másik. János úrnak, ágynak, asztalnak, széknek se híre, se hamva.

Elindultam az ismeretlen világban, melyről tudva tudtam, hogy ingenieur nyugalmazott kapitány János úr utolsó lakhelye, itt, a Kálvária utcában, a 905-ös szám alatt, József úrnak, az ácsnak a házában. Lépten-nyomon akadályokat kellett megmásznom, megkerülnöm, mintha szálfák, ámbár lehet, hogy csak öles szalmaszálak hevertek volna keresztbe utamban; aztán mintha posványos tavacskákban lábaltam volna előre, de ezek szakasztott olyanok voltak, mint kupa bor, ha feldől, s szétfolyik a padlaton; áporodott szaguktól megszédült a fejem. Keskeny fémlap állta utamat. A magasságba nyúlt, s csillogott. Akkora kés állt ki a földből, mint a kolozsvári Ferences templom tornya az Óvárban.

János úr karja lecsúszott az ágyról, ujja a padlóhoz ért. Arcát nem láthattam. Egy óriás keze feküdt előttem. A szoba deszkapadlata terült el köröttem, kiloccsant bor tócsájában gázoltam. A két csupasz faoszlop az asztal két lába volt. S János úr tán lesodorta az asztalról, haláltusájában a tőrkését, az állt bele a padlóba.

Hogy én apadtam el, vagy János úr növekedett óriássá? Dejsze a tárgyak, a kopott ruhaujj nem tudott elapadni vagy megnövekedni, úgyhogy bele kellett törődnöm, hogy én estem össze. Keserves út volt, amíg a padlóig lefityegő abrosz rojtján fölkapaszkodtam az asztalra. János úr halott arca úgy fehérlett, mint havas hegyvonulat. A durva szövésű abrosz rostjain botorkálva elvergődtem a beretváig, leltem egy darab forgácsot is, amiből tollat faragtam magamnak. A kalamárist megdönteni úgy, hogy a tinta a mécses cseppfogó tálkájába folyjék, nehéz munka volt, de végül sikerült. Úgy ültem ott, a dohányszelencén, melyre a pipaszáron kapaszkodtam fel, mint János úr világhódító utunk első állomásán, a schwarzbachi fogadó asztalán.

Tollamat tintába mártottam, s elkezdtem írni János úr végakaratát. Aztán hogy az első lap végére értem, s nagy vesződségek árán megfordítottam a papirost, mást gondoltam. Kegyetlen munka volt, amíg a nagy árkust foszlányokra téptem, s elemésztettem.

Bejött a szolgálólány. Odanézett az ágyon fekvő János úrra, aztán asztalhoz ült. János úr kézirathalma mögé rejtőztem, melyben az emberiség üdvét vetette papírra. Hallottam, amint perceg a toll, s kilesve a papírok mögül láttam, amint a szolgálólány nehézkesen rajzolja a betűket. Körme alatt a piszok olyan volt, mint fogyó fekete hold.



Itt ért véget a vénasszony története, aki azt mondta magáról, hogy megvan kétszáz esztendős. Csak a hangja jött messziről. Azt ismételgette, le-lebiggyedő szájjal, miközben arca úgy repedezett, mint régi pergamen: miért nem tudott velem jönni?, miért kell ide mindig visszatérni?, s a Diák csodálkozva nézte, amint a vénasszony hozzávénül a kétszáz évéhez, haja lefeslik róla, mintha szél fújná el, szemöldöke leválik, arca összezsugorodik, fogai koppanva hullanak ki a szájából, alakja elapad. A Diák arra gondolt, hogy félnie kéne, de ebben a világban, ahol élnie adatott, már annyi szörnyű csodát rendeltetett látnia, hogy még csak nem is csodálkozott. A vénasszony még károgott egyet, kimutatta csupasz ínyét, szemét fekete hályog futotta be. Mintha azt mondta volna – a Diák nem tudta kivenni a bugyogó hangok értelmét –, hogy így élünk mi itt; de hát ezen igazán nem volt mit csodálkoznia, ezt neki nem egy kétszáz esztendős vénasszonytól kellett megtudnia, aki förtelmes banya képében kuporgott vele szemben, a hosszú kocsmapadon, s aki bármikor tündérlánnyá tudott változni, már ahogyan azt ő, a Diák is megtanulta már a soha be nem váló ígéretek földjén, ahol élnie adatott.

Bolyai Farkas
(1775–1856)
Árkosi Benkő Zsuzsanna
(1777–1821)
Jegyzet

Dávid Lajos a dokumentumok alapján így mutatja be Benkő Zsuzsanna betegségét (A két Bolyai élete és munkássága. Közreműködött Sarlóska Ernő, Dávid Péter, ifj. Gazda István. 2., bővített kiadás. Budapest: Gondolat, 1979, X. fejezet.):


Bolyainé már házasságuk első éveiben beteges, és körülbelül 1817-től fogva különösen ideges volt. Farkas 1819. június 14-én bizalmas barátjának, Bodornak keserű szellemességgel írja:

Nem panaszlok örömest, kivált Néked, mivel Te is a’ hypochondriába bé-fogtál érni… A’ feleségemet el-nyomta a’ hysterika az a’ pokoli burján, melynek még leánykorába[n] megesmerhettem volna a’ tsiráját, ha a’ Cocytusa partjai[nak] Botanicájába[n] járatos lettem-volna – meg nött őszre horrende [irtózatosan], kertésze jó volt (tudod ki a’ Mater),b aäre [légköre], földje, szegénység, fatumok – fellegest az én hypochondriám is szaporitotta, ’s a’ Jánoson való bú [hogy távol van] etc – esső elég volt, okosság napfénye majd semmi se, sötétségbe[n] nö leg-jobban, ha dologtalanságban magára hagyják – elég a’, hogy végre le-verte a’ feleségemet, heteket nem alszik, fogy, gyengül, iszonyu békétlen, fél a’ haláltól, fél éjszaka, mindjárt-mindjárt kiáltja a’ halált, ’s hagyakozik, iszonyu-képen pusztitja magát és mindent maga körül – nem halálos de rosszabb a’ halálnál ’s tébolyodástól félti Szotyori; lehet Abzehrung [sorvadás] is belölle – János harmad fél holnapja, hogy nem ír, noha sok leveleimre épen válaszolnia kellene… de a’ feleségemnek nem mondom, ne hogy érje valami. Szomoru tsemdesség a’ Resignatio, de nints több meg-állása a’ szerentsétlennek.

  • aCocytus – Folyó az alvilágban: a görög mitológia szerint rajta vitte át az alvilági révész a bűnös lelkeket bűnhődésük helyére. Nevének jelentése: jajgatások árja.
  • bMater – Farkas anyósa.

Bolyainé valóban terhelt családból származott: Farkas már 1803-ban leírja Gaussnak, hogy Zsuzsánna sok testvére (IV. fejezet) közül három fiú milyen kalandos és zilált életű volt. Más forrás szerint egyikük öngyilkos lett, egy másik pedig Törökországban halt meg, mint renegát. Akkor csak anyósa ellen irányítva írt erről is Farkas: jellemezni akarta Benkőné fonák – különösen vakbuzgó – nevelését. Nem látta, nem gondolta, hogy mindez sokkal mélyebben gyökerezik, és talán majd messzébb ágazik.


Közben nemcsak súlyosabb lett Bolyainé idegbaja, de még vízkórság is szegődött hozzá. Farkas már 1819. június 14-én írt Bodor Pálnak Kolozsvárra Zsuzsánna bajáról – az előbb idéztük levelének ezt a részét –, majd két év múlva több levélben részletezi a betegséget.

Feleségem is a minap jobban volt – írja 1821 márciusában –, jól ett, tsendesen volt, ’s természete ellen ollyan szelid volt mint a’ legszelidebb léánka, valósággal nem igen látszott semmi ollyas rajta, tsak a’ keményen meg-dagadt hasa; szünetlen járt ki, mind ment volna, mindjárt mindjárt el-szökött, ’s mind bujdosott egy helyről másra, név-napokat köszönteni etc. – mintha egészen más személy lett volna, nem ő – de nem sokáig tartott: az akkori ki-járásaival meg-hült, ’s már rég hogy megint ollyan formán van mint az előtt; fekszik, ’s iszonyu nehéz természetű, kényes, nints nyugodalom se éjjel se nappal tölle – néha szeliden is van ’s ex tempore [rögtönözve] versificál folyvást úgy, hogy bámul az ember rajta – sokszor pokolba van ’s ott rí; a’ millyen kegyes néha, látja az Istent szinről szinre ’s felségeseket mond, szintúgy a’ másik extremumba azt mondja, hogy nints Isten, nints ember, nints lélek, úgy nézi az embereket mint a’ madárt, kigyót, bogarat etc.

Feleségem szegény – írja Farkas szintén Bodornak ugyanazon év (1821) július 15-én – jobban lett volt, az az fenn járt mindenfelé, jól ett ’s fájdalom nélkül volt, most tiz naptól fogva megint fekszik, nem nyugszik az egész ház, sem éjjel se nappal miatta, sír, ri, kiált, káromkodik. El vagyunk kénszeredve az álmatlanság miatt, épen az az erőm fogy el mellyel a fatum óriássával birkozik meg az ember – tudja Isten meddig birom még.

De már augusztus havában újra javult az állapota, s arra kérte férjét, hogy vigye ki Domáldra. Farkas hamarosan teljesítette a nagybeteg kívánságát: „ahoz készitett féderes ágyba[n]” augusztus folyamán „ki-vittem s vissza is hoztam, nagy bajjal: ott sok szomorusággal elég édes óráink voltak”. Bodornak is (szeptember 3-án), Jánosnak is (szeptember 10-én) szépen és nagyon megegyezően írja le ezeket az utolsó napokat Domáldon, ahol azelőtt húsz esztendővel (l. az V. fejezetben) más reményekkel rakták – mint ifjú pár – első fészküket. Álljon itt a Jánosnak küldött leírás következő része:

A kert szép most, mintha egy havasba lépnék bé az ember; az egybe sürüdett erdő a’ kanyargo utak felett sok helyt természeti ernyőt formál; kigyoznak a’ vizek, ’s esnek kőről kőre le; egy szép kis remete ház [Rousseaura célzó »Ermitage«, az V. fejezetben említett romantikus kunyhó] a’ hajdani tó hellyin nött erdő közepin van, künn kő asztal ’s ülő kövek ’s egy tükör esés, melynek vize szépen kigyozva… egy sirhalom felibe Mementonak [emlékeztetőnek] tett követ jobbra hagyva, béfoly a’ sürüségbe; kereken körül állanak a’ Veled egy idejü nyárfák, születésed emlék-oszlopai, a’ kék égbe érkező fejeikkel. Ott ebédeltünk a’ viz-esésnél a’ kő asztalon; ki-tettem a’ Te Bétsi képedet – is, hogy hárman legyünk, s a hegyen lakónak szép kis négy esztendős leánkája ott feredett mezitelen a’ viz-esésnél – egy kis még ártatlan Éva a’ paraditsomba[n] – ’s mi-is még egyszer vissza botsáttatva [a paradicsomba]. Sok szép beszédeket ’s érzéseket vitt-el azon óra az örökkévalóságba. A’ hegyre is fel-kivánkozott; egyszer a’ közepin lévő nyugvo helyhez, ’s ott azt kivánta, hogy érje meg egyszer még, hogy ott kávézzék; meg-föztem ott, meg-itta, ’s sok szép beszédeink után igy szollott: Engem ide temess, én azt feleltem, hogy ha meg-halna-is valamelyikünk, inkább illenék a hegy tetejire a nyugodalom, arra Ő azt mondotta: Nem, mert én nem hágtam ki az élet meredekét egésszen, itt az én hellyem, ’s mikor [majd] itt ültök Jánossal ’s emlegettek, meg-látlak onnan feljül, ’s én is le-szállok közitekbe; ha egy lassu zefir ezekről a’ fákrol virágokat hint rátok, vagy egy bús szél sárga levelekkel jö, vagy valamely titkos fájdalmat éreztek egyszerre: én lesek az.

Farkas többször fölajánlja: hazahozatja Jánost, hogy legyen anyja mellett.

Édes Anyádnak – írja Farkas szintén az előbbi levelében – leveled igen jól esett; azért-is, hogy azt kezdette volt venni a’ fejibe, hogy meg-holtál, tsak titkoljuk, azután meg-tsendesedett erre nézve… sokszor kérdeztem tölle, hogy ne volna-é az a’ kívánsága, hogy be-hozassalak? azt felelte mindenkor, hogy az anyai sziv ohajtaná, de az Anya semmiképpen meg nem engedheti; nem volna ugy erre a’ névre méltó, ha a’ maga kedvének téged fel-áldozna, ’s pálya-futásodba[n] meg-háboritana. Végezd ditsöségesen, ’s ha meg nem engedik a’ Végzések a’ földön meg-látnia [téged], majd pályádnak végin a’ menyből koszoruval száll-le elödbe; az egész élet egy gondolat, ’s ő már el-érte itt is benned való örömét, meg van gyözödve, hogy reménysége meg nem tsalja, ollyan fundamentomos jó karakterünek esmér; ’s azt is mondotta, h ogy az Isten neki meg-jelentette ’s ki-mutatta az egész életedet… Kedves Fiam! lelkemnek kedves angyala! Isten Veled! Nem látnak meg többé téged a’ földön ezek a’ szemek. Mikor el-jössz, meg-telnek keresö szemeid hogy a’ te Anyád elötted el-ment… Imádkozott, hogy ha lehetséges muljék el e’ pohár… De a végzések azt felelték: Lehetetlen!

Domáldról hazatérve Marosvásárhelyre, újra kezdődtek a rohamok és fokozódott a vízkórság. Az én állapotom szörnyü – írja Farkas 1821. szeptember 3-án Bodornak –

a’ nyáron meg-furták temérdek nagy hasát, öt fertáj véres viz jött, több tsak azért nem, hogy nagy lépe a’ lyuknak eleibe ment – fara, hasa, lába szörnyük, irtozás reá nézni, ketten emeljük; mejje, tüdője szabad, noha sokszor fullad, rendszerint hatalmasan beszéll, énekel: ugy tud mortificalni [gyötörni], hogy nem hiheted: üt, ver, szid horrende [borzasztóan], átkoz engem, [az] annyát, képtelen otsmányul be-széll.

Jánosnak egy hét múlva (szeptember 10-én) ír Farkas, nem hallgatva el az őrült anya viselkedésének legmegrendítőbb részleteit sem:

…sokszor könnyen volt jó kedvvel ’s jól ett, szünetlen beszélt nyersen, tisztán elevenen, tréfált, hanem a’ nyavalyája (hasbeli vizkórság) tisztán ki-fejlődvén, ugy látják a’ Doktorok, hogy nehezen gyógyul-ki, kivált hogy orvosságot venni tellyességgel nem akar, sem diétát tartani; közbe-közbe nagy fájdalmai is vannak… sokszor ollyan szörnyü indulatos, hogy ha kényit szegjük, nem adjuk meg akármit kér, vagy orvossággal kináljuk ’s a’ többi: szid, üt, ver, tép és sért minden ki-gondolhato modokon… Engem az Isten azzal a’ kegyelemmel áldott meg, hogy a’ mint láttam a’ nyomoruságát, ugy közelitettem hozzá, ’s nagy keresztemet szeliden békességes türéssel vittem ’s viszem; valami felsőbb mennyei öröm van a’ láthatatlan Atyai kéz alatt meg-alázkodva állani… A’ költség sok, nehéz győzni, ’s a’ kereszt nagy: de én magam jó szivvel szenvedek, tsak ötet sajnálom ’s ha lehetne, az ö fájdalmát is jó szivvel el-szenvedném érette. Sokszor az Édes Annya is el-veszti minden békességes türésit, ’s azon imádkozik, hogy az Isten könyörüljön rajta, ’s vegye magához! … A nyár elein Doctori Consilium paracenthesissel [szurással, csapolással] vizet vett-ki a hasából, mert tisztán érzett, hogy meg-nött hasában viz van: valamit könnyebbülni láttatott volt.

Farkas hűségesen kitartott felesége ápolásában, amibe még az édesanya is türelmét veszítette.

Én Barátom! nagy keresztemet, a’ mikor minden[ki], még az Anya maga is el-idegenedett, szelid békességes türéssel vittem – írja később Farkas, október 10-én Bodornak – valami mennyei gyönyörüséget éreztem benne, megalázodva állottam a’ sebesitő atyai kéz alatt; minél nyomorultabb volt, annál inkább közelitettem hozzá, ’s akármint szidott, sértett egészen a’ szivem közepéig, ütött, tépett, vert, el-fáradhatlan szelidséggel türtem, ’s tsak őtet sajnáltam. Volt ollyan pillantat a’ mikor ő ezt megismerte illyen szókkal Kedves Ipomnak Bolyai Gáspárnak jó szivü fia! láttam én a’ te könnyeidet mellyek érettem hullottak; azok az én leg-kedvesebb drága gyöngyeim, mellyekkel az örökké-valóság hajnalába bé-menyek!…

A sok virrasztás az addig korán kelő, korán fekvő Farkast egész életére elszoktatta az egészséges rendtől. Ettől az időtől fogva éjszakái mindig álmatlanok voltak, csak hajnal felé tudott elaludni, későn kelővé vált.

Az éjjeli éneklések miatt elveszett álmomat csak az örök álommal találom meg

– írja húsz év múlva, sőt halála előtt négy hónappal is panaszkodik erről. De – mint sok rosszul alvó – bizonyos túlzással beszélt álmatlanságáról. …

Az őrült nő sokszor összefüggőbb szónoklatokat is tartott. Hol az istent látta, hol önmagát képzelte istennőnek. E beszédei közül Farkas néhányat azonnal följegyzett. Persze többnyire csak zavaros képek, de a dús képzelődésű és miszticizmusra hajló Farkas – emlékezzünk vissza pl. ifjúkori temetőjárására (I. fejezet) – kiegészítve értette őket. Különös, megrendítő – a delphoi jóshely révületében levő Pythiájára emlékeztető – látvány lehetett, mikor az őrült asszony széles gesztusokkal kiáltozott a homályosan megvilágított törpe szobában, férje pedig álmatlanságtól kimerülten jegyezte a megbomlott agy eszmecsonkjait:

Én istenné isten! mondom, a’ ki vagyok egy punctum, a’ hol kezdődik a’ nagy minden, ’s végződik megint rajta. Én istenné isten! mondom, a’ ki vagyok egy centrum, melyből lesznek körös körül a’ kis és növő circulusok, növe, terjedve vég nélkül, mellyek vissza apadva megint punctummá válnak.

Vagy ökörnek látja magát:

Én istenné ökör vagyok, ’s szép is egy nagy ökör ’s a’ kis ökörbe[n] a’ nagy ökör.

Majd a pokolban van, lángoló kéntavakon, tengereken, s azután újra az égből hirdeti:

Én istenné isten! mondom, a’ nagy minden és a’ nagy semmi! a’ ki vagyok számtalan sok dirib-darab; ég, föld, ember, angyal, fény, levegő, fű, fa, virág, egy feneketlen tenger, a’ melyből ered a’ sok minden. A számtalan dirib-darab mindenkép kanyargosan, ezer felé kerengve, mind addig jár égen ’s földön, mig végtére fel-kanyarog az örökké-valóság folyásába, ’s a’ nagy minden egy nagy semmi ’s a’ számtalan dirib-darab megint egy isten lessz; ’s isten ujra dirib-darab lessz ’s a’ dirib-darab megint isten, ’s ez igy megyen mind végig, az az minden vég nélkül…

Öröm! öröm! látták az én szemeim az istent, hallottam az angyalok zengését, meg-találtam az igaz gyönyörűséget, utálom a’ földet… Tova egy szép tsillag jön fel, mint nő, milyen szép, mint a’ Nap… ’s megyen le… János fiam! miért enyésztél el!

A másik percben pedig már négykézláb mászkált a földön, férje haját tépte vagy zsoltárolt.

Keresztem szörnyű – írja Farkas szeptember 13-án Bodornak – már alig birom, mind moraliter, mind physice, mind bursaliter.

Öt nap múlva – 1821. szeptember 18-án – meghalt Zsuzsánna.

Szép ki-derülve ’s tsendes bátor lélekkel ment a’ halállal szembe, ’s mint egy szent a’ meny-kapujához érkezve ollyan örömmel mosolygott a’ mellyet semmi földi [dolog] nem hozhat elé; hosszú béke- ’s bútsú-kézzel váltunk el…

– írja Farkas Bodornak.

Másnap maga előtt fölboncoltatta, s a találtakat megírja október 1-én Jánosnak. Éjjel pedig Domáldra vitette a koporsót. Ott temették el Zsuzsánnát, kívánsága szerint.

Egyazon levélben aprólékosan, hideg józansággal részletezi Farkas a fiának, hogy mi mindent látott a női test boncolásakor, és gyöngéden, okosan vigasztalja is fiát, előrebocsátva az utolsó órák hol érzelmes, hol reális leírását:

…az Isten szegény sokat szenvedett Édes Anyádnak ollyan szelid szép véget adott, a’ millyent Nékem ’s valaha Néked adjon! … 18-dik 7-berre [szeptember 18-ára] virado éjjtzakán mind fenn ült ágyába[n] a’ tüz előtt egy kis asztalra könyökölve kezére támasztott fővel, szelid ábrázattal tsendesen gondolkodott, néha szépen imádkozott, kérvén hogy Isten erről a’ nyomoru földröl szabadittsa-ki a’ nagy Mindenbe ’s érkezzék-el az Igazság’ ’s Szeretet’ örök Kútfejéhez, mellyhez szomju lelke vágyik. Reggel fájdalma volt, D[oktor] Kovátsot kivánta, ekkor orvosságot kért, hogy kinja enyhüljön: el-jött ’s adott; de ki-hánta azt mondván nem jó orvosság; vége – [meg]halok, azután egy pausa mulva igy szollott »Oh Anyám! mint fáj nekem a’ szivem érted. Mennyit haragudtam, de a’ nyavalya az oka, mindjárt meg-gyógyulok, ’s szeretem mindnyájokat«, azután megint »Krisztusok Krisztussa! a’ tiédhez hasonló kinokat szenvedek, jöjj segitségül!« Másszor azt mondotta ez-elött sokszor, hogy ne gondolják, hogy ö bolond, mert ő mind tudja mit beszél, azt is mikor bolondozik, mert maga látja hogy az elméje néha bolondozo, de a’ nyavalya tsinálja. Most pedig ezen a reggelen azt mondotta, hogy nem tudja hogy van [de] most mintha meg-volna bolondulva; azt gondolom akkor valami el-múlo kábulást érzett, mert különben igen szép tiszta ésszel volt.

Egy darab idei tsendesség után réánk nézett, ’s látván hogy könnyezünk, igy szollott:

»Miért könnyeztek? ti féltek a’ haláltól? tova van – egy szabadito angyal koszorut hoz.« Én szembe ültem elötte, ’s hozzám igy szollott: »Kedves Édes férjem! Szeretlek! betsüllek mig élek; ’s mikor nem mondhatom többé, szeretlek a’ más Világon – de tsak arra kérlek ne nézz, Te ’s Anyám ne nézzetek!« Arra én: »tsak egy jobb kezet adj! az Istenre kérlek! ’s botsáss-meg nékem!« ’s egy hosszu jobb béke- és bútsu-kezet adtunk [egymásnak]. Ő azt mondotta: »Botsánat! én megbotsátok, ’s az Isten-is meg-botsát nékem-is, néked-is.« Nékem meg-tölt a’ szemem könnyekkel ’s nem szollhattam; Ő szollott száraz tiszta szemekkel: »ne sírj! higgy nékem, nem sokára boldogabbul találkozunk«; arra én: »ha el-hiva az Isten Kedvesem! te légy az én Szentem! jelenj-meg nékem éjjel, mikor egyedül leszek, ’s a’ sötétbe folynak könnyeim, vigasztalj engemet.« Egy pausa után megint igy szollott: »Kedves lelkem Jánosom! Miért kellett eddig szenvednem, ha most a’ mikor te jössz, nekem el kell elötted mennem?« … Akkor láttam azon világosság ’s árnyék változásait, mellyekkel a’ lélek probálgatta szárnyait az omladékok közzül… Fel-emelte szemeit ’s gyönyörüen nézett, mintha a’ menny felnyilt volna elötte, rendkívül valo, nagy de tsendes örömmel mosolygo ábrázatját szent fény folyta körül, ’s igy szollott: »Az áldozat elvégeztetett – nints többé jaj – nintsen könnyhullatás – Oh! millyen szép – ki-mondhatatlan szép itt a’ föld szélin… Édes Atyám! vedd hozzád az én lelkemet!« Többet nem szollott, tsak hamar bertlärt [megdicsőült] lett, szeliden el-fejérült a’ menynyei világosság elött, ’s nem volt többé a’ földön a’ leg-kissebb vonaglás, leg-kissebb rándulás nélkül tünt-el, mint egy őszi sárga levél, úgy bujdosott le ő-is az élet’ fájáról valamely mennyei zéfirrel, melly egy más boldogabb lételbe lehellette. Alig hittük-el hogy nints többé közöttünk… Ollyan spasmust [görcsöt] kaptam (holott ez elött sohase volt) hogy jo darabig nem tudtam tellyességgel birni magammal, pedig egész igyekezettel akartam, látván hogy a’ gutta meg-üthet vagy meg-bolondulhatok. Már Istennek hála türhetőleg vagyok; jól eszem, alunni is kezdettem, tanitok s kementzéket-is rakatok mert ezer felé kérnek; ’s magam-is eröszakkal is munkásságba elegyedem…

Más-nap reggel fel-bontattam, ö maga mondotta [hagyta] volt meg; a Doctorok ott voltak, ’s én-is eleitől fogva végig jelen voltam. Két veder viz volt a’ hasba[n] és mejje üregeibe együtt in summa: tüdöje, szive, májja, veséje, gyomra épek voltak, tsak hogy a’ májja nagyotska volt, ’s a’ jobb veséje is nagyobb volt mint a’ másik – a’ belei kivül borsósak voltak mint sok sertésnek szokott; a’ lépe volt egésszen rossz ’s a’ méhe (mellyet én előre is meg-mondottam volt); a’ lépit azolta fájtatta, a’ miolta még léánykorába[n] egy Bálba[n] erössen meg-szoritva [befűzve táncolt], ’s azt hiszem hogy ott a vigasság [a bál] gyertyái között (mint [történni] szokott) vetette-el a’ halál a’ magot. A’ lépit örökké fájtatta, sokszor mondotta, hogy onnan jő neki valami keserves sohajtás – most is van D[oktor] Szotyorinak nállam egy proscriptioja [előírása, receptje] de Anno 1808, mellyre réá van irva: feleségem számára. Lépre való flastrom [tapasz]. A’ lépe kitsinek találtatott, oldalához ragadva ’s egészen el-senyvedve, semmi épség nem volt benne, ’s egy helyt valami forradás is volt; a’ méhe mind el-keményülve, taplosulva, ’s az Ovariumok egésszen el-gemtségesedve [Bedőházi szerint: »eltaplosulva«] – úgy hogy illyen belső romlással ha még nagyobb hysterikája lett volna is, [az] se [lett] volna tsuda… Még egy: a’ vizholyag kettös volt, de a közfal meg-engedte a’ Communicatiot [közlekedést], ez azt hiszem késöbben lett a’ sok fekvés, ’s a’ sok viz nyomása miatt, már egy harmadik külön receptaculum [tartány] is kezdődött volt a’ holyag oldalán.

Azután koporsoba tettük, a’ hasa már egésszen meg-lohadt volt a’ viz ki-vétellel, estve felé tsupa énekkel sok néptöl kisértetve, a’ Sz[ent] Miklos utsza végin váro szekérre fel-tettük, ’s még azon éjjel a’ Báro szám-tartoja… Domáldra el-kisérte, én-is reggel Göllner Urral, Szabó Jánossal a’ Pictorral, ’s a’ te képedbe [téged képviselve] Jakab Lajossal kimentem, ’s estve felé a’ hegyen oda a’ hová maga mutatta volt el-kisértük, mind a’ szász mind az oláh minden harangoknak a’ nagy templomba[n], mellynek boltja az ég, egybe szollo harmoniájával bé-eresztettük a’ koporsot, le-dörgött a’ föld, ’s az én lelkem fellegeiből omlott a’ zápor … a’ halmot fel-hántuk, ’s én egy bú oszlopának maradtam a’ kettös ősz [egyik a szeptemberi ősz, másik Farkas életének az ősze] ködeibe[n].1

  • 1MTA Könyvtára Kézirattára, Bolyai-gyűjtemény, K 23/50 Bolyai Farkas töredék jegyzetei felesége Benkő Zsuzsánna betegsége folyamán elmondott néhány mondatáról.
Jegyzet

Dr. Vofkori József egyetemi adjunktus véleménye Benkő Zsuzsanna betegségéről (Vofkori József: Bolyai János betegségei. Oláh Anna–Vofkori József: Apa és fiú küzdelme a kórokkal. Marosvásárhely: Mentor Kiadó, 2005. 240–241. p.):


Bolyai Farkas feljegyzései, valamint Bolyai Jánosnak és Bodor Pálnak küldött levelei alapján a patobiográfiai kutatás Benkő Zsuzsanna betegségét skizofréniás zavartságnak tartotta.

Az éremnek van egy másik oldala is. Jellemző, hogy az elmegyógyászok a skizofréniára jellemző tüneteket ragadták ki, és állapították meg kórisméjüket. Nem számoltak azonban azzal, hogy Benkő Zsuzsanna szervi elváltozásokkal járó igen súlyos betegségben, azaz generalizált tuberkulózisban, mégpedig peritonitis tuberculosa exudativaban [izzadmányos gümőkóros hashártyagyulladás – A szerk.] szenvedett (fiatal kor betegsége, hepatosplenomegalia, ascites, miliáris elváltozások [számos köles méretű gümő – A szerk.] a hashártya felületén, polyserositis, lesoványodás stb.). E tünetek nagy hányadát Bolyai Farkas feljegyezte – lásd a boncolásról szóló leírást –, a kutatók azonban mégsem vették figyelembe, mint egy exogén pszichózis hátterében álló kórfolyamatot. A tuberkulózis a múlt [XIX. – A szerk.] században igen elterjedt népbetegség volt. Orvostörténeti leírásokból közismert, hogy e kórkép toxikus ártalomként elmezavart válthatott ki, amely klinikai tüneteiben megegyezett a veleszületett – sui generis –, ún. endogén elmekór formával. Differenciált diagnosztikai szempontból tehát számolnunk kell ezzel a kórképpel Benkő Zsuzsanna betegségének megítélésében. Ha veleszületett elmebajban szenvedett volna, annak korábban kellett volna megnyilvánulnia, nem 42 éves korában, és idült formát ölthetett volna. A nyári periódusba eső viszonylagos remissio, a tuberculosis peritonei stagnálása is figyelemre méltó, mely idő alatt Domáldon pszichózisra utaló tüneteket Benkő Zsuzsanna nem mutatott. Marosvásárhelyre visszatérve visszaesés következett be, mely végül is halálához vezetett.

A rendelkezésünkre álló, följegyzett tünetek alapján, valamint a kórboncolási leírás figyelembe vételével megállapíthatjuk, hogy Benkő Zsuzsanna tuberkulotikus alapon zajló, morfológiai elváltozásokat mutató kórfolyamatban szenvedett. Skizofrénia, illetve a mániákus depresszió [bipoláris zavar] tüneteit utánzó lelki megnyilvánulásokat a tuberculosis peritonei feltehetően kiválthatott, mégpedig toxikus alapon. Benkő Zsuzsanna lelki érzékenységére utaló hajlamát azonban nyilvánvalóan nem tagadhatjuk. Ez viszont még nem elmebetegség, Benkő Zsuzsanna esetében is egy szekunder alapon zajló pszichózissal kell számolnunk.

Forrás

Kortárs 2002/8, 2002/9.