A geológus

Tasnádi Kubacska András
geológia, geológus, paleontológia, szépirodalom, regény, Jókai Mór, Fekete Gyémántok, Berend Iván, Tasnádi Kubacska András

Bevezetés

Ez a könyv azoknak a kedvéért íródott, akik a szabad természetben, változatos utazások után, hegynek föl, völgynek le vándorolva nagy területeket bejárnak és az élettelen természet anyagait: ásványokat, kőzeteket, ősmaradványokat kutatják és gyűjtik. Amit kedvükre és okulásukra elbeszélni akarunk, az a múlt megemlítésével kezdődik. Ennek semmi esetre sem vallják kárát és csak a javukra szolgál. Az évek hosszú sora térből és időből olyan tapasztalatokat kínál, amire a mi néhány átélt esztendőnkből nem futná.

Ezzel előre számot vetve úgy vélekedtünk, hogy a valamikor történtek és a kiválasztott történetek előre megteremtik olvasójuk körül azt a titokzatos, vonzó és felidéző légkört, amely majd mélyen beburkolja őt akkor is, amikor mestersége kevésbé vonzó, kopárabb útjait járja. Meg azután ebben a történeti múltban kezdődött sok minden, aminek most is csak a kezdetén vagyunk.

Az elbeszélendők egy része amolyan személyes jegyzetféle. Négyszemközti beszélgetésre való s ezért némelykor kíméletlen. De ebben is, mint emberi életünk minden dolgában, van és lesz ellenvélemény. Azt is meg kell hallgatni.

A geológus élete utazás. Jó időben, rossz időben, kora tavasztól késő őszig, békében és háborúban, honi tájakon és idegenben. Ez az utazás, amely az évszázadok legmélyebb mélyén, sőt az alig múlt időkben is olyan sokáig volt nagyszabású, ma mindinkább felaprózódik. Ami egy évszázaddal előbb évekig vagy hónapokig tartott, az ma hetek alatt vagy napok alatt lezajlik. A szülőföld megszokottságával és rendjével valamikor messze elmaradt az utazó mögött, aki egy ismeretlen világban ismeretlen események felé haladt. A kutatás és gyűjtés ilyen expedíciószerű lefolyása ma csak az idegen világrészek felfedezőinek munkáját nehezíti. A szülőföld vasútvonalai, autóközlekedése, sürgöny és telefonszolgálata, a közös nyelv és törvény hatalma megkönnyítve utat, meggyorsítva utazást és biztonságossá téve mozgásunkat továbbra is hozzáköthet megszokott életünk gyökereihez.

Thomas Mann mondotta, hogy a távolság, mely forogva és sietve hengeredik az ember és lakóhelye közé, feledést hoz, akárcsak az idő, sőt még a pontoskodó emberből, a nyárspolgárból is csavargófélét formál egy szempillantás alatt. Ilyesfélét tapasztalunk mi is, amikor egy friss reggeli órában befűzzük bakancsunk zsinórját, megisszuk teánkat és hátizsákkal a vállunkon kilépünk a szabadba. Még hűvös van, mint rendesen napfelkelte után. Vidám tavaszi szél fú flanellingünk hasítékába, hogy lúdbőrözik a mellünk, szinte beléborzongunk, de azért nagy kortyokat nyelünk a szikrázó levegőből. S a következő pillanatban elmarad mögöttünk az öreg ház, az utca, a megszokott város, a család, a napi bajok tömege, minden, ami a ragadós, régi gondolatkörhöz tartozik és csak az elkövetkező órák szabadságának öröme feszít bennünket türelmetlenül a jövő elé. Úton vagyunk! Kutatni, megfigyelni, tanulni és gyűjteni.

Van vonzóbb, mint állani a táj felett? Végigtekinteni hegygerinceken? Azután meggondoltan nekivágni az ismeretlen, új világnak.

És ebben a pillanatban megkezdődik a magával ragadó kalandos utazás a földtörténeti idők mélységeibe.

Egy összedőlt, fekete tájon,
Melyet egyszer a vad idő
Isszonyú mélységekbe rázott
S azóta egyre süllyedő,

Veszett katasztrófák suhognak,
Bús vizek, tornyos lángvihar …

Tóth Árpád nagyszerű versében életre kelő ősi emlékeket beszéltet és ritmussal, rímmel igazolja, hogy nemcsak a tudós és a szakember szereti ezeket a letűnt világokat.

Munkánk azt követeli, forduljunk feléje teljes figyelmünkkel, hiszen az időnek olyan régióiban járunk, ahol ember még sohasem vett lélegzetet, ahol a maitól, a miénktől eltérő életfeltételek uralkodtak és szokatlan, olykor különös képek fogadnak.

Erre az utazásra adjuk társul ezt a könyvet.

Most pedig kezdjük el!

Hivatás és életcél

Egy életen át az volt a szenvedélyem, hogy a természetet figyeltem. Gyermekkoromban apám volt ebben első tanítómesterem. Odahaza is, az iskolában is ő oktatott az ásványok, növények, állatok ismeretére és szeretetére. Az ő emlékével kezdem hát, hadd legyen számomra ünnep ez az írás.

Legmélyebb gyermekkoromon át megyünk vissza hozzá. Természetrajzot és földrajzot tanított Pesten, a fasori gimnáziumban. Tanítás után hazament zuglói öreg háza magányába, beült dolgozószobájába, ahol a falakat könyvek borították. Órákon át elmerülve olvasott vagy szívesen lapozgatta és magyarázta térképeit. Ezek a könyvek és térképek esténként mindig útnak indítottak erre vagy arra. Ő is olvasta Dantét, Shakespeare-t, Aranyt, munkáik ott álltak a hátulsó polcokon, de szívesebben gondolt Darwinra, Szabó József tucatnyi kiadásban kézen forgó vastag ásványtanára, vagy Diószegi Sámuel prédikátor és Fazekas Mihály főhadnagy debreceni füveskönyvére.

Én inkább a tengerentúlra utaztam. A forró égöv alá, ahol a növények és az állatok még kissé a Föld gyermekkorára emlékeztetnek, ahol a fák, virágok, madarak kiléptek képeskönyvemből és élő valósággá változtak. Emberevők közé, szerecsen királyok földjére, akiknek feje fölé strucctoll napernyőt tartanak és az elefántok hátulján úgy lóg a ráncos bőr, mint alácsúszó bugyogó. Apám olvasmányaiban is gondolatával is, jobb szeretett idehaza lenni. Egyetemi hallgató korában Szabó József, Koch Antal, Krenner József oktatták, akiket nagyon becsült s később is gyakran felkeresett. Valamennyiöknek a hazai természettudomány felemelése, megnemesítése volt az eszménye. Őt is elsősorban a hazai föld érdekelte. Az én kamaszkori képzeletemet azonban jobban izgatták a fűszeres világrészek.

Így utaztam, valóságos önkívületben. Végzetes utak voltak. Türelmetlenségemben a vad spanyolokon is túltettem volna, egymagam meghódítva az öreg térképlapok valamennyi gyarmati birodalmát. Ma enyhe derűvel bukkanok gondolataim közt ezekre az ártatlan emlékekre, de akkor félálomban is Kosztolányi versével vándoroltam a gyermekkezektől maszatos földabrosz felett, míg

a mély s a messze egy ütemre lüktet,
és zúgni kezd a Térkép tengere.

Megértettem a költő rejtélyes, bánatos vágyakozását:

és tollammal, ha nem lát senki-senki,
a festett vízből hinárt emelek ki.

Ő is így utazott gyermekkorában.

Gyermeki nyugtalanságomat hosszú időn át ezek az olvasmányok fokról fokra hevítették. Csábításuk ellenállhatatlan volt, életem csupa vágy és áhítozás. A valószerűtlen világtájak varázsa egybefonódott bennem az ifjúság tüzével, életemet feszültté, bonyodalmassá tette. Lassan elhalványította azt a lelki csereviszonyt, ami apámmal összefűzött, gyengítette a barátságot, amit eddig az idő észrevétlen érlelt. Az én elmém a kalandos olvasmányok nyomán csupa egyenetlenség, homály, délszaki ismeretlen dolgok csodálata, természetvizsgáló apámé csupa világosság, száraz tárgyilagosság, önkéntelen készség a dolgok elemzésére, végső kifejlődésében képrombolástól sem riadozó.

De apám a nevelés iránt is fogékony elme volt. Művelt fő, aki nem sokáig tűrte zabolátlan irodalmi kalandozásaimat. Magával vitt a szabadba. Ha vadászott, ha gyűjtőúton járt, mindig vele voltam. Lassan rájöttem a helyes megfigyelés örömére, a jó következtetések önbizalmat adó mámorára. Ráeszméltem, hogy tanácsai megkönnyítik az utat, amelyen kíváncsiságom kielégül. Szava kincs. Nem voltam rabszolgája, akit szigorú szellemi felügyelet alatt tart, aki helyett más végzi a gondolkodás munkáját. Észrevétlen irányítással mindig többet és többet termelt ki belőlem. Vad utakra bocsátó, féktelen gondolat-viharok helyett megtanított a magam szemével látni és a magam eszével gondolkodni. Naponta így teremtett új világokat körülöttem. Észre vétette velem a meglevőt, az egyedüli helyeset, magát az élő, alakuló természetet, a valóságot.

Az így támadt gondolatok és igazságok, amiket apám módszere naponta többször is felidézett, érdekesek voltak és természetkutató hajlamaimat egy darabig magukban véve is kielégíthették. Ám, amikor idáig jutottam, megfelelő könyvek kerültek sorra. Lapozgattam és olvastam. A bámulatos változatosságban felhalmozott tények között kezdtem gyermekfővel is észrevenni tudásom fogyatékosságát.

Apám tehát felismerte a rendszertelen gyermekolvasmányok veszedelmét és idejében a segítségemre jött. Azt vallotta, amit Huxley.

„A gondolkozó szem keresztül lát mindenen, amire néz, mint ahogy az ablakon át megláthatjuk az egész világot.”

Leszállított a romantika szekeréről. Olvasmányaim a természettudományok egyszerű, józan hangján szóltak és semmitől sem riadtak vissza, hogy az igazságot megközelíthessék. Megismertem a tudományos pontosságra való törekvés szükségét, az aktív, mindenre készen álló elme nagyszerűségét. Az a világ, ami így feltárult előttem, ugyanolyan színes és vonzó volt már, mint az, amivel felcseréltem. Legyőzve magamban a gyermeki ellenállást az új s a hagyományoktól eltérő dolgok iránt, fiatal képzeletem tökéletes lendületével kerestem a természet igazi arcát. És ebben — hamarosan — nem volt sok, aminél többet ne kívántam volna. Több volt ugyan a küzdelem, mindig újabb szakadékok nyíltak meg lábam előtt, de folyton fokozódó volt a vágy is a korlátok elsöprésére, az ismeretlen fogalmak tisztázására, a győzelemre.

A gyermek ezzel az átmenettel érett férfivé.

Te, olvasóm, bizonyára könnyebben követed szavaimat, ha egy író-óriás szellemének lobogásával bevilágítom beszédem tárgyát és az igazi művész örökké élő lángjának titokzatossága kapcsolja egybe képzeletünket.

Nem kétséges, hogy gondolataimat, ha érzelmeim is támogatták, könnyebben tudtam egy-egy tárgyra rögzíteni. Sok mindent könnyűvé tett ez a számomra, bár iskolai tanulmányaimat, ahol nem az értelmet, hanem az emlékezőtehetséget fejlesztették, határozottan megnehezítette. Apámmal folytatott beszélgetések, az olvasmányok, egy-egy természeti tárgy vagy példa közelebbi megismerésre irányítottak, de érzelmeimet először döntő módon Jókai két regénye, a Fekete gyémántok és Az arany ember befolyásolta.

Eleinte csak a mese szédítő, káprázatos világával barátkoztam. Annak minden fűszerével, illatával, hazai tájaival és hőseivel. De később a szöveg természeti vonatkozásaira is rákaptam. Az ilyenfajta szövegértést nem lehet siettetni, magától oldódik meg, vagy sem. Váratlanul felpattan értelme, mint nyílás pillanatában a virág. Megint kézbe vesszük a könyvet és íme, most egy egészen más világ bontakozik ki a csöndesen vonuló fekete sorokból. Miért nem sikerült alászállani rejtelmeikbe már az elmúlt olvasások idején? Egy ilyen szerencsés újraolvasás ébresztette fel az én érzelmeimet is.

Nem véletlen, hogy a számok száraz tanúsága szerint a Fekete gyémántokat vették leginkább s utána rögtön Az arany ember következett. Nemcsak idehaza, hanem csillag-porukat vesztett fordításaikban is. 1914-ig egyedül Németországban egymillió példányt vásároltak, a Fekete gyémántokat német nyelven tizenegyszer, Az arany embert tízszer adták ki. Mindezt ugyan még nem tudtam abban az időben, most azonban érdemesnek tartom megemlíteni.

A Fekete gyémántok természettudományi regény. Nem szimbolikusan, hanem valóságosan az. A szerkezet hatalmas építménye is tudatosan így készült. Két főhőse van. Berend Iván és a Természet. A kettő kapcsolatát a legteljesebb művészet bonyolítja. Újból és újból elválnak s ismételten a legváltozatosabb helyzetekben találkoznak. Az író már az előszóban, mint rendkívülinek ígérkező opera nyitányában kijelöli a témát, amit majd tovább fejleszt, varázsos módon, szinte határain túl megnövel és az olvasó szemeláttára egy gyémánt elme játékszenvedélyével alakít a befejezésig. Valósággal zeneszerzői módszerekkel dolgozik. A bevezetés tréfás hangú változatát hirtelen a kőszénbánya földalatti fekete tájának méltóságosan komoly leírása váltja fel. Ugyanarról a világról van szó és mégis mennyire ellentétes a kettő. Amennyit veszít a második fejezet csillogásában az elsőhöz mérten, annyit nyer vele. A bevezető rész romantikus, szinte szószaporító. A meseszerű leírásban a valóság keveredik a színes, regényes túlzásokkal és valótlanságokkal. Ellentéte a második fejezet, a tudomány egyszerű, józan hangja.

Jókaiban megvolt az írói ügyesség, hogy a Fekete gyémántokban azokat a kérdéseket tárgyalja, amelyek a kortársak legkülönbözőbb rétegeit érdekelték.

Idehaza a múlt század második felében kezd kibontakozni a földtan és az őslénytan tudománya. Európa-szerte ismer nevű tudósok tanítanak az egyetemen. Szabó Józsefre kell gondolnunk, aki a pesti egyetemen az ásványtan és a földtan tanára, de az oxfordi és a bolognai egyetem díszdoktora, a párizsi Société Minéralogique de France tiszteleti tagja, Párizsban Officier d’Académie, a cherbourgi, londoni, philadelphiai, az olasz akadémiák és természettudományi társulatok külföldi tagja. Vagy említsem Krenner József nevét, aki Semsey Andorral néhány évtized alatt a Nemzeti Múzeumban Európa legnagyobb ásványgyűjteményét teremti meg, amellyel csak a londoni British Museum gyűjteménye vetekedik. Az elmúlt évszázad derekán alakul meg a Magyarhoni Földtani Társulat s kevéssel utóbb megszületik a Földtani Intézet. Első igazgatója és szervezője, Hantken Miksa, a század legkiválóbb magyar ősélet-kutatója. Párizstól Londonig mindenütt ismerik a nevét. Ő az, aki a „górcsövi parányokkal”, mikroszkopikusan kicsiny egysejtű állatkák héjával foglalkozik s munkáit a külországok szakemberei ugyanolyan jól ismerik, mint mi idehaza. Ezek az egysejtű állatkák, a Foraminiferák pedig a kőszénbányák agyagrétegeiből kerülnek napvilágra. A barnakőszén kutatása még ma is a valóságosan élt Berend Iván, a nagyapákkal kortárs Hantken Miksa tudományos írásai alapján folyik.

Utoljára még egy nagy emberünket, Zsigmondy Vilmost idézem. Ő nem betűbe temette a tudását, hanem mindennapos használatra szánta. Az ő mestersége az artézi kút fúrása volt. Neki köszönheti hazánk a tiszta és egészséges ivóvizet, a jódos, ásványi sós forró gyógyvizet. Öntözővizünket, italunkat, fürdőnket. Éppen ott, ahol a legkevesebb volt erre a remény és a leginkább várták: az Alföldön. Ő volt a vegyész, a fizikus, a technikus, a feltaláló és vállalkozó Berend Iván, de ő volt a negyvennyolcas huszártiszt is s a másik Berend Ivánnak, Hantken Miksának segítő társa, csöndes, meghitt barátja. Íme Jókai mintaképei.

A Fekete gyémántok 1870-ben jelent meg. Ez éppen eleget mond a számunkra. 1860 és 1870 között adták ki magyar nyelven az első őslénytani könyveket. Az egyiket a negyvennyolcas forradalom külföldön élő menekültje, Rónay Jácint írta Tűzimádó bölcs álnéven. A rejtélyes írói álarc magában véve is izgatta az olvasót, a könyv fametszetei pedig különös ősállatokat szállítottak képzeletének. 1868-ban jelenik meg Corsan nyomán Avendano Félix népszerűsítő őslénytana, irodalmi ponyva módjára, füzetes nyomtatványokban. Narancssárga címlapján a hattyúnyakú sárkánygyík és a halgyík, a Plesiosaurus és az Ichthyosaurus marakodnak a szárazföldön. Körülöttük egy megbomlott világban vulkáni kitörés szökőkutakba korbácsolja az őstenger vizét. Ezzel a kalandos képpel bátran illusztrálhatnánk Jókai regényének bevezető fejezetét.

Vannak a regénynek egészen helytálló, szinte tudományos alapossággal megírt részei. Ezekhez is készen voltak az adatok, hiszen Hantken vizsgálatai ekkor már évek óta folytak. Első nagyobb tanulmánya 1868-ban látott napvilágot a Földtani Társulat Munkálataiban. Előadások, felolvasások előzték meg. Egyre többet hallani a földtanról. Újságok írnak róla. A közönség is, az író is felfigyelnek. Zsigmondy ebben az időben fúratja a Margitszigeten az artézi kutat. 1868-ban készül el. Ebben az időben kezdik fúrni a városligeti artézi kutat is. Nyolc és fél évig dolgoznak rajta, míg 1877-ben befejezik. Képviselőház, fővárosi bizottságok foglalkoznak velük.

Íme a Fekete gyémántok a mindennapi életben.

Jókai a maga korának eseményeit, technikai vívmányait, napihíreit, tudományos értekezéseit, vasútépítkezését, tárna nyitását, az első szociális munkásproblémákat meséli s az olvasó kézen fogva indul vele ősvilágkörüli útra, bizalommal és tökéletes odaadással. Nemcsak a kortárs olvasók, az unokák is.

A Fekete gyémántok kielégített és elragadott. Felszította természetszeretetemet, de felszabadította bennem a gyűjtőszenvedélyt is. A regényben tudomány és költészet együtt foglalták egységes egészbe mindazt, ami számomra élmény.

„Egy földalatti mély üreg tárul elénk.

S mintha nem volna elég a sötétségre az, hogy a barlang a föld alatt van, még azonfelül a falai is feketék, oldala, boltozatja fekete. Kőszénből van.

A fenekét egy nagy fekete tükör képezi. Valami tó, sima, mint az acél.

E sima tükrön egyetlen úszó fény vet maga körül valami világot, egy Davy-lámpa sodronyhálótól fátyolozott világa. Egy férfi evez egy keskeny csónakon…

A keskeny lélekvesztőt alá és fel hajtja az evező lapáttal a bennülő hajós.

Harminc év körüli férfi, sápadt, ritka szakállú arccal; vékony ajkai rideg komolyságot kölcsönöznek annak, míg összevont, sűrű szemöldei s magas homloka erősen kidomborodó szemcsontokkal a mélyen gondolkozót árulják el. Hajadonfővel van, mert e boltozat alatt fülledt, meleg a lég, s erős, fekete haja sűrű tömegben áll felfelé s nem tűri a föveget.

Mit keres itt?

Körül-körülhajtja csónakát a fekete tó tükrén, s feltartott lámpásával végigvizsgálja a fekete falakat, mintha betűket keresne rajtuk, titkos írást, amit egy évmilliárd eltett a másik számára.

Talál is ilyen betűket.

Egy-egy ősvilági falevél lenyomata foszlik le a fekete falból. Becses kincs.

Másutt ismeretlen jegecekre akad, miknek a tudomány még nevet sem adott, vagy új, ismeretlen konglomerátumra, sokféle ércből, fémből, kőből, egy új, névtelen gyurmává forrott tűzszülöttre. Az is beszél.

Ezeket az oszlopokat itt a tó vize lassanként valami apró jegecburokkal vonta be. Attól is lehet valamit megtudni.

Mert ez a tó maga is oly csodás tünemény. Árad és apad. Minden huszonnégy órában kétszer egészen eltűnik, s kétszer újra megtölti a medencét. Jön a maga rendes órájában nagy böfögéssel, korgással mély földalatti hasadékaiból, s ömlik zuhogva a medencébe; lassanként megtölti azt s emelkedik mindig magasabbra, egész odáig, ahol az oszlopok elkezdenek fehérek lenni, ott azután megáll és nem mozdul két óráig. Akkor elkezd ismét alábbszállani, s nemsokára ismét egészen elfogy, visszahúzódva rejtélyes odúiba, a honnan előjött. A hátrahagyott iszapban gyakran találni borostyánkődarabokat és cápafogakat, erdők és tengerek mélyének tanúit.

A csónakos megvárja, míg a tó egészen leapad, s ő csónakával a medence fenekén marad.

Az utolsó fekete hullám lassanként behúzódik egy kőszén-sziklahasadékba.

A férfi leveti kabátját, csizmáit; nem marad rajta más, csak egy kék festett ing és durva vászon lábravaló. Azután derekára köti bőrtarisznyáját, abba vésőt, kalapácsot tesz; a Davy-lámpát elöl derékszíjára akasztja, azzal bebúvik abba a keskeny, alacsony üregbe.

Utána megy az eltűnt tónak.”

Olvasás közben úgy éreztem, hogy az azonosság köztem és a regény hőse között tökéletes. Úgy tűnt, az évezredek százai alatt egymásra rakódott rétegekben millió ősmaradvány vár s egyenesen nyújtózkodik előttem az út, amelyen haladnom kell. A feketeiszákos ember, kalapáccsal a kezében jár rajta. Ami természetes vonzódás élt bennem a földtan iránt, az most egyszerre szabad utat talált a szívemhez és az eszemhez, gondolataimhoz és érzelmeimhez. A kalapács volt a jelkép, de a kalapács volt egyúttal az eszköz is. Meg kellett szereznem, hogy nekivághassak az útnak.

Tasnádi Kubacska András
Tasnádi Kubacska András: Kalandozás az ősvilágban
William Buckland (1784—1856)
Buckland útiruhában