Quirinus Kuhlmann versíró gépének rekonstrukciójáról

Teslár Ákos
matematika, kombinatorika
szóelválasztás

Első pillantásra lehetetlennek tűnik, amit írok, de éppolyan biztos ez, mint hogy három meg három, az hat. De még lehetetlenebbnek fog tűnni az, mikor a legtekintélyesebb emberekkel együtt kifejtem…, hogy miként van az emberi bölcsesség legnagyobb része a felcserélgetésben elrejtve. Bölcs tudósok, hallgassatok csak ide! Mit akartok ti az üres gondolatok megértésével, miféle belátásra juttok így? Kutassátok csak éles szemmel! Gondolkodjatok el a csodás átrendezés belső lényegén! … Itt az igazi emberi értelem végcélja! Itt az eszköz, mely halhatatlanná tesz minket!

Kuhlmann saját verséhez fűzött kommentárjából1

Quirinus Kuhlmann

Der Wechsel menschlicher Sachen

Auf Nacht/Dunst/Schlatt/Frost/Wind/See/Hitz/Süd/Ost/West/Nord/Sonn/Feuer und Plagen
Folgt Tag/Glantz/Blutt/Schnee/Still/Land/Blitz/Wärmd/Hitz/Lust/Kält/Licht/Brand und Noth:
Auf Leid/Pein/Schmach/Angst/Krieg/Ach/Kreutz/Streit/Hohn/Schmertz/Qual/Tükk/Schimpff als Spott
Will Freud/Zir/Ehr/Trost/Sig/Rath/Nutz/Frid/Lohn/Schertz/Ruh/Glükk/Glimpf stets tagen.
Der Mond/Glunst/Rauch/Gems/Fisch/Gold/Perl/Baum/Flamm/Storch/Frosch/Lamm/Ochs und Magen,
Libt Schein/Stoh/Dampf/Berg/Flutt/Glutt/Schaum/Frucht/Asch/Dach/Teich/Feld/Wiss und Brod.
Der Schütz/Mensch/Fleiß/Müh/Kunst/Spil/Schiff/Mund/Printz/Rach/Sorg/Geitz/Treu und Gott
Suchts Ziel/Schlaff/Preis/Lob/Gunst/Zank/Port/Kuß/Thron/Mord/Sarg/Geld/Hold Danksagen.
Was Gutt/stark/schwer/recht/lang/groß/weiß/eins/ja/Luft/Feur/hoch/weit gennent,
Pflegt Bös/schwach/leich/krum/breit/klein/schwartz/drei/Nein/Erd/Flutt/tiff/nach zumeiden
Auch Mutt/lib/klug/Witz/Geist/Seel/Freund/Lust/Zir/Ruhm/Frid/Schertz/Lob muß scheiden,
Wo Furcht/Haß/Tug/Wein/Fleisch/Leib/Feind/Weh/Schmach/Angst/Streit/Schmertz/Hohn schon rennt
Alles wechselt, alles libet, alles scheinet was zu hassen:
Wer nur disem nach wird denken, muß di Menschen Weißheit fassen.

Quirinus Kuhlmann

Az emberi dolgok változása

Tűnt est/köd/harc/fagy/szél/víz/hő/dél/kelet/nyugat/észak/nap/tűz s a dögvész,
Jött reggel/fény/vér/hó/csend/föld/tűz/langy/hő/kéj/hűs/láng/füst és ínség erre:
Tűnt gond/kín/csúf/félsz/had/jaj/baj/vész/gúny/seb/harc/csel/csép s gúnyt űzve
Jött kedv/dísz/rév/víg/dics/ész/nyert/nyugvás/díj/tréfa/csend/jav/kín öröm-örökrész.
Mind: hold/lob/füst/őz/hal/érc/gyöngy/fa/láng/gém/gyík/juh/bak és has bödön,
Kedveli mi arc/zab/pernye/hegy/ár/gyár/hab/lomb/hamv/pad/tó/rét/ól és eleség.
A nyíl/férj/buzgó/gyár/művész/játék/hajó/száj/gróf/nyűg/gond/fukar/hív s az égi Fenség
Vágya cél/nő/bér/üdv/mű/kincs/part/trón/csók/gyilok/sír/pénz/rab hálaözön.
Mi jó/erős/súly/sík/hosszú/nagy/fény/egy/igen/lég/tűz/fenn/tág nevet visel,
Azt rossz/gyenge/gőz/gömb/rövid/kis/vak/sok/nem/föld/víz/lenn/szűk elkerüli
S a(z) hős/kedv/ész/élc/agy/szív/társ/dac/dús/hír/nyugvás/tréfa/dics keserüli,
Ha rettenet/undor/csalás/bús/hús/test/düh/szenv/senyv/félsz/viszály/bú/döf gáncsolja el.
Forog minden, szeret minden, és minden gyűlölni látszik:
Kinek lelkét ez vezérli, jut a bölcsesség-tárházig.

Ebben a dolgozatban egy különleges tárgy keletkezésének körülményeit, elemeinek leírását és bemutatását, valamint a vele kapcsolatos elméleti kérdések tárgyalását kísérlem meg. A tárgy mint összetett alkotás, amely több műalkotást foglal egybe – ez lesz megközelítésünk alapja mint elméleti probléma, és mint praktikus elemzési szempont, mely szerint feldaraboljuk, majd újra – saját szájízünk szerint – összerakhatjuk a gépet.

  • 1Kuhlmann prózai szövegeit Benits Péter Quirinus Kuhlmann – humanizált kombinatorika című cikkéből (abcd 1996/2. CD-Rom), a cikkíró fordításában idézem.

A történetnek én is résztvevője, vagy inkább közeli szemlélője voltam. Mindenesetre egyike vagyok annak a néhány embernek, akik 1999 őszén megvalósították a Kuhlmann-gép reprodukcióját. Persze fentebbi szavaim mögé általában képzeljenek egy-egy kortárs kérdőjelet, valahogy így: megvalósították(?) a reprodukciót(?), rekonstrukciót(?), reprezentációt(?)…

Seregszemle

Quirinus Kuhlmann (1651–1689) sziléziai német költő fiatalkori verseskötetének kiemelt fontosságú darabja Az emberi dolgok változása című szonett, melynek német eredetije és magyar fordítása teszi a gép szöveges felületét. Kuhlmann különleges gondolatvilága már életében kételyeket ébresztett egészséges elmeállapotával kapcsolatban. 1679-ben Konstantinápolyba utazott, hogy a világegység érdekében megtérítse a török szultánt, IV. Mohammedet. Tíz évre rá Moszkvában máglyán végezte, mint eretnek. Kuhlmann ezt a szonettjét maga is működő, forgó, kombinatorikus gépezetként képzelte el, mely feltárja a világ összes bölcsességét. Úgy vélte, minden tudás hiábavaló a kombinatorikus, adott elemekből véletlenszerűen kiforgatott és összerakott állításokat kivéve, melyeknek alap szókészlete a kombinatorikus parancssorokkal együtt az összes tudás rendkívül koncentrált, misztikus formája.

Ha Kuhlmann-versírógép készült is egyáltalán, nem maradt ránk.

A magyar fordítást eredetileg Márton László készítette, melynek egy Benits Péter és Tóth Tünde által módosított változata került a gépre.

Horváth Iván professzor és csapata kapta a megbízatást, hogy az 1999-es Frankfurti Könyvvásár magyar pavilonjának multimédiás részét elkészítse. Ebbe a pavilonba készült kiállítási tárgynak a versírógép-rekonstrukció.

Az asztalost én kerítettem. Feladatom volt annak az elmagyarázása is, hogy a gép micsoda, és hogy néz ki. A munkát végül idejében elvállalta egy fiatalember, akit az előző nap ismertem meg, Molnár Gábor, fiatal vállalkozó, akinek cége főleg bútorok és használati tárgyak előállításával, javításával és szállításával foglalkozik. A feladat tagadhatatlan furcsasága arra ösztönözte Molnárt, hogy fogadja el a megbízást, és próbálja ki kreativitását.

A feliratokat, a betűket a gépen Földi Viktória kézműves–festőművész készítette.

A gép Frankfurtból hazaérkezvén újra Molnárhoz került, hogy elvégezze a karbantartását – a látogatók állandó közelsége miatt meghibásodott a belső, mozgó szerkezet egyik hengerén. Jelenlegi állapotában tehát már számtalan német, magyar és más nemzetiségű érdeklődő közreműködésének nyomait is magán viseli.

A stáblista végeztével most szedjük darabjaira a gépet!

I.

Felfoghatatlanul sok felcserélgetés

Quirinus Kuhlmann: Az emberi dolgok változása

Az extravagáns vers egy 1671-es nyomtatott forrásból maradt ránk, a Himmlische Liebesküsse című Kuhlmann-kötetben található. Kuhlmann a verset szonettnek mondja, és azt is hozzáteszi, hogy ezzel a szonettel és a középső szavak permutációjával az olvasó – a szonettet működtetve – végtelen számú verset kaphat. A magyarázatban ezt írja:

E felfoghatatlanul sok felcserélgetés lejegyzésének még az a legszorgalmasabb írnok sem tudna száz évnél hamarabb végére járni, aki naponta több, mint ezer felcserélt sort írna le.

A versek száma természetesen nem végtelen, de igen nagy, hiszen tizenkét sorban tizenhárom egy szótagú szóról van szó, és a soronkénti tizenhárom szó bármelyike az összes többi sor tizenhármas egységeiből kiválasztott tetszőleges egy szóval egy-egy külön verset hoz létre.

Először is nézzük meg az általános működési elvet, mely a Kuhlmann-szonettet működő géppé teszi. A vers tizennégy sorból áll, ebből az utolsó kettő teljes terjedelmében rögzített, így a vers zárlata kötött. Az első tizenkét sorban a sorok eleje és vége a kötött (így tehát a rímek is állandóak), középütt pedig tizenhárom egy szótagú szó szerepel perjelekkel elválasztva egymástól (a német eredetiben legalábbis – a fordításban az egyszótagúság sok helyütt elveszett). Ezen tizenhárom szóból mindig egy szabadon választott kerül be a vers aktuális szövegtestébe. Most egyetlen példát vegyünk, az egyszerűség kedvéért az első sort; ennek kötött szövege így írható le: Tűnt… s a dögvész, míg a három ponttal jelölt változó részbe kerülhetnek a köztes szavak, mint est, köd, harc stb. Így tehát az első sor lehet pl.: Tűnt est s a dögvész, Tűnt köd s a dögvész, Tűnt harc s a dögvész stb.

Így valósítja meg a gép műalkotások tömeges termelését. Kuhlmann elképzelése azonban – ezt leszögezhetjük – több ponton érthetetlen hibákat tartalmaz, egy számunkra igazában nem világos cél érdekében, dühítő, rendkívül szembeszökő hibákat, melyeknek az értelmével nem vagyunk tisztában. Foglalkozzunk először ezekkel.

Először is meg kell mondanunk, hogy bár a létrehozott versek logikailag, rendszerelméletileg valóban mind-mind külön műalkotások, de azért egymásra igen nagyon hasonlító műalkotások, és két konkrét változatuk összehasonlításakor filológiai megközelítésben akár egymás szövegváltozatainak is tekinthetőek. Erre utal egyébként az is, hogy a felettük konvencionálisan megtartott szerzői név és a cím is minden esetben ugyanaz marad, csakúgy, mint összes rímük és teljes utolsó két soruk. Gondolatkísérletként érdemes feltételezni egy olyan irodalmi hagyományt, melynek ezek az azonos szerzőjű, című, rímű versek mind külön-külön a tagjai, tehát az összes lehetséges kombináció egy-egy autonóm műalkotásként áll. Ezek a műalkotások számszerűleg annyira elnyomnák az irodalmi hagyományt, hogy csak más kombinatorikus alkotások versenyezhetnének velük. Ezt az irodalmi kánont különösebb túlzás nélkül azonosíthatnánk magával a Kuhlmann-szonettel, amely fogalmilag nem sokban különbözne attól, hogy a szonett összes változatát egyetlen műalkotásként fogjuk fel. Leírhatjuk tehát, hogy a Kuhlmann-féle öninterpretációt jelen irodalmi fogalomrendszerünkben nem tudjuk igaznak elfogadni, és a számszerűleg hatalmas mennyiségű verset (2 329 808 512 a tizenharmadikon) legjobb esetben is csak egyetlen egy elemként foghatjuk fel az irodalmi hagyományban.

Különösen furcsállhatjuk, hogy az utolsó két sor összefoglaló jellegű igazságtartalma teljesen függetlenítve van az esetleges előző tizenkét sortól, legalábbis annak változó-komponensétől, tehát attól az elvileg kulcsfontosságú tényezőtől, ami a versek megkülönböztetője lehetne. Kuhlmann – a mi későbbi horizontunkról mit sem tudva – azt állítja, hogy a cserélgetés a „tartalom megsértése nélkül” történik. Ez ismét bizonyíthatja a szemünkben, hogy a középső szavak ilyen-olyan változtatásának a jelentés szempontjából már a szerző szerint sincs jelentősége. Ezek szerint a gép működtetésével felfoghatatlan mennyiségű, azonos jelentésű verset kapunk. Csakhogy az állandó tanulság szintén gyanús lehet, mert egy olyan zárlat, ami bármi után azonos előlegezett művészi hitelességgel odatehető – nos – nem lehet nagy reveláció: mindenképp közhelyes, mert szándékosan mindenre igaz. Az utolsó két sor szentenciajellege kizárja azt a lehetőséget, hogy a vers-generálást úgy fogjuk fel, mint a plasztikus befejezés állandó átértelmezését és konfrontálását a vers korábbi, kombinatorikus részének egyszeriségével – ehhez a kombinatorikus változtatások túlságosan kicsik. Összegezve: változatok ide vagy oda, a vers szövegszerűen ugyanazt a jelentést, vagy éppen annak a hiányát reprezentálja.

Véleményem szerint a szöveg egyik jelentős értéke abban van, hogy rávilágít a saját értékfelfogásunkra. Először is, és ez a legszembetűnőbb, az alkotást nem készíti el és zárja le, csak szabályokat ad, ezzel nem engedi magát egy múltbéli pillanatba datálni, hiszen egy adott szöveg csak jelen idejű alkotói közreműködésünkkel jöhet létre, ugyanakkor szándékosan csúfot űz a művészet és a művész személyének misztikus emelkedettségéből és kivételezett helyzetéből. Az adott, kiforgatott vers a jelen szemlélő számára létezik, és – a felfoghatatlan mennyiségű változat miatt – egy új szemlélő egyetlen mozdulattal eltörli, így aztán senki se olvashatja el még egyszer szándékosan ugyanazt. A szonett a jelentést a véletlenre bízva utal arra, hogy azt mindenkor hiba egy szerzői személyiség hiteles és felelősségteljes lenyomataként értelmezni, mindezen fogalmainkat, s leginkább a szerzőt, mint tárgyiasítható másik ént relativizálja. Gépünk egy ironikus játékként fogható fel. Ahogy Barthes mondja egy helyütt a modernizmusról: „Valahányszor az író papírra vet egy szókomplexumot, magát az Irodalom létét kérdőjelezi meg.”2 Erről volna szó?

Nem hihetjük komolyan azt sem, hogy ennek a szonettváznak és a váltakozó szókészletnek az együttese akár az adott kor emberében valóban egy gép érzetét tudta volna kelteni: hogy hiteles verstermelő eszközként fogadtathatta volna el magát. Ez a gép minden gondolkodó, irodalomértő ember számára látványosan az ígértek ellenkezőjét példázza, azt a tényt, hogy az emberi kreativitás nem helyettesíthető egyszerű formulákkal, és hogy a nyelvnek és művészetnek modellálása lehetetlen, hiába van, hogy valóban találhatóak olyan szerkezeti alapok és rögzített helyek, melyek konkrét jelentéstől elvonatkoztatva, egyfajta univerzális ágrajz-gyűjteményként léteznek. A generatív grammatikák gondolatmenetét ismerhetjük fel a fentiekben, véges számú elem végtelen megvalósulásának elvét, a szonettet felfogva egy olyan mesterséges nyelvként, melynek összes kompetenciája erre a néhány szóra korlátozódik, performanciája pedig egy megismételhetetlen permutációra – a generativitás tehát egyfajta ironikus kétkedéssel interpretálva jelenik meg: máshogy nem magyarázhatjuk ezt a nagyon is átlátszó, nagyon is hibás Kuhlmann-gépet, mint önnön sikertelenségének diadalmas példázataként. Emlékezzünk azokra a képeskönyvekre, melyek emberi arcokat tartalmaztak szemből, azzal a különlegességgel, hogy a lapok vízszintesen három csíkba voltak vágva, és ily módon a szemek, az orrok és a szájak külön-külön voltak lapozhatóak: a lapozgatás eredményeként különleges, lehetetlen arcokat kombinálhattunk. Ebben a könyvben az össze nem illőség komikum forrása lett. Néha az az érzésem, mintha a szonett is ehhez hasonló eredményre vezetne…

  • 2 Roland Barthes: Az írás nulla foka. : A szöveg öröme. Budapest, Osiris, 1998, 35. p.

Például álljon itt két általam kiforgatott változat:

1.
Tűnt szél s a dögvész,
Jött csend és ínség erre:
Tűnt vész s gúnyt űzve
Jött tréfa öröm-örökrész.
Mind: érc és has bödön,
Kedveli mi rét és eleség.
A férj s az égi Fenség
Vágya rab hálaözön.
Mi nagy nevet visel,
Azt sok elkerüli
S a szív keserüli,
Ha hús gáncsolja el.
Forog minden, szeret minden,
és minden gyűlölni látszik:

Kinek lelkét ez vezérli, jut a
bölcsesség tárházáig.

2.
Tűnt víz s a dögvész,
Jött langy és ínség erre:
Tűnt csúf s gúnyt űzve
Jött tréfa öröm-örökrész.
Mind: lob és has bödön,
Kedveli mi hegy és eleség.
A hajó s az égi Fenség
Vágya sír hálaözön.
Mi tág nevet visel,
Azt gőz elkerüli
S a kedv keserüli,
Ha düh gáncsolja el.
Forog minden, szeret minden,
és minden gyűlölni látszik:

Kinek lelkét ez vezérli, jut a
bölcsesség tárházáig.

Az 1. változatot tudatosan válogattam, hogy a sorok lehetőségeit általánosan érthető metaforákba szerkesszem. Ezek nem alkotnak metafora-sort, sorpáronként vagy versszakonként viszont számomra érthetőnek tűnnek. A 2. változatban nem figyeltem a szavak értelmére, s ennek a fáradozásomnak meg is lett a gyümölcse: míg a bal oldali vers konvencionális képiségével az élet nagy összefüggéseiből villant fel néhányat, addig a jobb oldali a nonszensz költészet homályos, nehéz asszociációs munkával is alig kibogozható állításaival operál. Az 1. a tudat közbeiktatásának köszönheti minden esetleges erényét, míg a 2. a véletlen aknamunkáját reprezentálja(?).

Ha az egyszeri versszöveg vizsgálatával meg akarunk próbálkozni, kényszerűen úgy járunk el, hogy a változó részeket nem vesszük figyelembe, abból indulva ki, hogy nem változatják jelentősen a szöveg értelmét; ha a változó részeket figyelembe próbáljuk venni, akkor viszont minden változattal külön kéne foglalkoznunk. Ez komoly fejtörést okozhat az irodalmárnak, aki szeretné minden egyes szó helyét és kapcsolatát a többi szavakkal alaposan szemügyre venni – ha ennél a versnél ragaszkodik ehhez az elképzeléséhez, egy egész élet munkája áll előtte.

Hogy ne vegyem igénybe túlságosan az olvasó idejét, csak néhány szembetűnő részletet emelek ki a rögzített sorrészekből. Feltűnő, hogy a válogatásra felkínált szavak mind a világot leíró alapvető tulajdonságokat és érzéseket képviselik a versben, a világot meghatározó ellentétpárokkal, pólusok megjelölésével, vagy olyan rangok, tárgyak szerepelnek, melyek a kor emberének életében fontosak, jellemzőek voltak. Ezek a szavak adnak azután ki egy többé-kevésbé érthető tablót, afféle világtükröt. Az utolsó két sor (Forog minden, szeret minden, és minden gyűlölni látszik: Kinek lelkét ez vezérli, jut a bölcsesség-tárházig) foglalkozik a véletlen szóválogatásban elkerülhetetlen értelmetlenséggel, változékonysággal (Forog minden), ellentétekkel és a látszat hamisságával (szeret minden, és minden gyűlölni látszik- nézzünk a dolgok mögé!), így kimondva, hogy a fenti esetlegességből kialakuló összkép célzatos, s a vers megértéséhez, s persze az élet megértéséhez is ezen állandó forgás és változás és ellentétezés megértése elengedhetetlen (l. utolsó sor). Erre utalhat a rögzített sorkezdő szavak ismételt ellentétezése is az első négysoros szakaszban (tűnt-jött-tűnt-jött – ez csak a magyar fordítás leleménye, bár az eredeti szellemének megfelel): valamilyen rendezőelv állandó mozgásban és kuszaságban tartja a világ dolgait. A záró sorok tanulsága szerint ez a titkos rendezőelv jóindulatú, ha részleteiben csak az érthetetlen gonoszságot látjuk is: szeret minden, bár minden gyűlölni látszik. Kuhlmann összes tudása: tudás a változékonyságról, minden emberi dolgokéról, és hit ennek végső értelmében.

Már eddig is utaltam néhány különbségre, mely a német vers és a magyar fordítás között felfedezhető. Természetesen minden fordítás egy új műalkotást teremt, érint olyan alapvető szövegjegyeket, mint a magánhangzók és mássalhangzók aránya, vagy a mély és magas magánhangzók aránya-sűrűsége, s az általuk meghatározott szöveghatás, melyeket változatlanul meghagyni egy fordításban elvárhatatlan, bravúros teljesítmény volna. Ezeken kívül azonban a szonett szövege különös nehézségeket okoz a fordítónak, mint amilyen az egyszótagúság követelménye, melynek nem is lehetett – a tartalom kisebb, elfogadott megsértéseivel sem – megfelelni (hogyan mondjuk egy szótagban azt, hogy észak? stb.). A német szöveg szintaktikailag is különbözik a magyartól, ezek a változások azonban nem csorbítják, sőt talán inkább leleményesen kihangsúlyozzák a vers értelmét. A két költemény két különböző nyelvállapot terméke is, a tizenhetedik századi német tömör, súlyos, archaikus nyelvét a fordítás egy, a mi korunk nyelviségéhez közelebb álló szókészletbe teszi át, nyelvújítás utáni szavainkat is felhasználva. Egyes szavak fordítása sem mindig szó-, hanem általában szótag-szerinti. A versek olvasásakor ezekről a különbségekről nem lehet elfeledkezni.

Feltűnő, hogy Kuhlmann az irodalmi-formai gondolkodásban a zártságáért és kötöttségéért kedvelt szonettet sem kötötten és zártan alkalmazza (verse a Petrarca- és a Shakespeare-féle szonettformák vegyítése). Mintha ismét éppen a mi kényelmes irodalmi megszokásunkat venné célba. Vagy mindent, ami állandónak kíván látszani, s mozdulatlannak.

A szabályos két szonettzáró sor hosszúsága nagyjából megegyezik az első tizenkét sor hosszúságával, csakhogy azok még válogatatlan állapotával, azaz úgy, hogy fentiek mind a tizenhárom egy szótagú, választható szót tartalmazzák. Így az első tizenkét sor 13+4 vagy 13+5 szótagszámú, míg a zárósorok 16 szótagosak. A perjelek által jelzett válogatás elvégzése után az első tizenkét sor 5–6 szótagúra csökken, ami rendkívül éles kontrasztot ad a 16 szótagosnak megmaradt utolsó sorokkal. A forma így arra enged következtetni, hogy ez a válogatás, a tizenháromból egyet nem olyan egyértelmű, mint azt hihettük, mivel a szótagszám harmóniája feltételezi és követeli az épp nem kiválogatott (a szabályok szerint tehát ott nem lévő) szavak ottlétét-odaértését. Hogy is áll a helyzet tehát ezekkel az egy szótagú szavakkal: ott is vannak, meg nem is? A válasz: igen. Eszerint egy adott befogadónak is több változatot kell kiforgatnia, míg teljesen tudatába nem kerül annak, hogy a szavak esetlegesek, és helyettük 12 másik állhatna, állt, állni fog – s persze ezek ellentettje is. Ez a változások állandóságáról a műalkotás által szerzett tudás lesz a kompetencia, mely azután esetleges performatív aktusokban megnyilvánul.

Láthattuk, hogy egy-egy kiforgatás milyen különböző hangulatokat-értelmeket teremthet, ez azonban nem lehet elegendő ok arra, hogy mindegyiket külön versként kezeljük. Több egymás utáni versváltozat megtekintése viszont lassan kialakíthatja bennünk a teljes vers képzetét, az egy versét, melyet önmagában (válogatatlanul) nemigen tudnánk áttekinteni. A változatok (a számtani módszerhez hasonlóan) kiadják a fő-versszöveg „irodalmi középértékét”, mintha csak az egyes változatokat a befogadó átlagolná.

II.

A zseni átlát a káoszon

A rekonstrukció problémája

Elméleti jelleggel most a leginkább problematikusnak azt a területet látom, melyet a gép készítésekor nem volt idő igazán végiggondolni, s melyet nem is volt feladatom nekem végiggondolnom. Ez a probléma így írható le: az eredeti Kuhlmann-mű és a mi gépünk viszonyának tisztázása.

Annak, hogy nem maradtak ránk tömegével megvalósított Kuhlmann-szonettíró gépek, lehetett értetlenség, vagy érdektelenség az oka, bizonyára sosem lehetett ez a vállalkozás sürgető probléma, technikailag nem is jelent akkora kihívást, hogy az önmagában elég ösztönző erő legyen. Azt is mondhatjuk, hogy az a társadalmi csoport, amely ismerhette a Kuhlmann-gép leírását, nem éppen a fúrás-faragásról, vagy gyakorlati cselekedetek véghezviteléről ismert.

A probléma tehát az, hogy ez a megvalósítás, melyet mi végeztünk, része-e a Kuhlmann-gépnek, vagy sem. Ha ugyanis része, akkor a versíró-gépet egészen 1999 őszéig nem tekinthetjük befejezettnek, míg a fennmaradt Kuhlmann-szöveget minden formai és informatív teljessége mellett töredéknek kell mondjuk. Ez a töredék-állapot és be nem fejezettség egészen más, mint amit az előző fejezetben kerülgettem, amaz a konkrét versszöveg aktualizálásának kihagyhatatlan lépését (a permutáció, a kiforgatás elvégzését) jelentette, mint jelentéses mozzanatát az eredeti műalkotásnak, ez pedig valami olyasmit, amit nem tekintünk intenciózusnak. Ha viszont a megvalósítás nem része a műalkotásnak, akkor milyen indíttatásból valósítjuk meg mégis? Hogy a megvalósítás nem része a Kuhlmann-gép egységének, olyan érvekkel támogatható, mint a fikcióra mint fikcióra történő hivatkozás, magyarán az, hogy ha egy irodalmi műben azt olvassuk, hogy valaki éppen képet fest, az irodalmi mű befogadásának befejezése után nem szükséges nekünk megfestenünk a képet, amelyről ott szó volt. Mindazonáltal persze megtehetjük, de ha így magunk is műalkotást hozunk létre, az már hozzánk tartozik, bár erős allúziót tartalmaz arra a másik, megelőző műalkotásra. Érezhető szintkülönbség van a kettő között: valamire utalni, vagy valamit véghez vinni.

Mindkét válasz elképzelhető, szerintem valószínűleg a Kuhlmann-gép írott formájában éppúgy kész volt, mint amennyire kész maradt attól, hogy a mi gépünk elkészült. Ezért támad ez a fogalmi zavar a kérdés kapcsán, hogy vállalkozásunkat rekonstrukciónak, reprezentációnak, reprodukciónak nevezzük, vagy a re-k elhagyásával produkciónak, prezentációnak és/vagy konstrukciónak? Nem tudom.

A fogalmi zavart elkerülendő, tevékenységünket interpretációként fogom fel. Annyi biztos, hogy – ahogy az interpretáció természetéből adódik – néhány értelmezést megfosztottunk a szabadságától a saját értelmezésünkkel. (Hiszen a gép éppen így néz ki, és nem másképp. Meglehet, Kuhlmann sem ilyet képzelte.) Meglehet, jót is tettünk a szövegnek. A tárgyalt szonett egyik alapvető tulajdonsága ugyanis, hogy szöveg-formájában, a sok perjellel elválasztott szóval nem éppen olvasmányos, nem csábítja a befogadót, hogy valóban elolvassa a szonettet. A továbbiakban tárgyalt, általunk készített Kuhlmann-gép már sokkal inkább felhasználóbarát: a válogatás elvégzésével vonzóbbá, egyáltalán: olvashatóvá teszi az eredeti alkotást.

Kutassátok csak éles szemmel!

Molnár Gábor Kuhlmann-gépe

A gép eredetileg bicikliküllőkből készült volna, amely megvalósítás a mostaniaktól erősen eltérő asszociációkat indíthatott volna be, de ez a terv 1999 augusztusára meghiúsult. Horváth Iván asztalost kerestetett, és én asztalost találtam. Az elvárásaink valahogy úgy voltak összefoglalhatóak: a gép jól nézzen ki.

Definíciószerűen: jól néznek ki azok a használati tárgyak, melyek használati értékükön kívül egy másfajta értékkel is bírnak, mely puszta látványukból, tehát megalkotottságuk módjából következik. Ezt az értéket a műveltebb köznyelvben esztétikai értéknek szokás nevezni. Belső építészek, lakberendezők szájából is gyakran hallani, hogy ez vagy az a berendezési tárgy nagyon esztétikus a lakás bizonyos pontjain. Ez a megfogalmazás azonban nem szépművészeti értéket jelöl, inkább valami olyan századvégi elméleti magyarázata adható, hogy a művészet átesztétizálja a valóságot. Ha óvakodunk is az ilyen nagy, ám kétséges tendenciákra való hivatkozástól, célszerűnek látszik kijelölni, hogy ezt a megfogalmazást hová csoportosítsuk. Én azt hiszem, minden olyan tárgy, legyen az használati értékű, vagy iparos-munka, ha magán viseli a törekvés nyomait, mely a meglévő funkciók átesztétizálására irányul, ezzel a műalkotásokra vonatkozó megítélési szabályok alá utalja magát.

Nos, a Kuhlmann-gép műalkotás akar lenni, megmutatkozik benne a funkciók átesztétizálásának alkotói törekvése. S ez az a mozzanat, amelyre nem számított senki: a gép készítője az iparos-munkánál többet akart és tett.

Kérem, nézzék meg jól a fotót, s azután folytassuk. Molnár a tárgyat emberméretűre készítette el (kb. 180 centiméter magas, 100 kiló), alsó fele a lábaknak felel meg, a mechanikai szerkezettel egybeépített tartóként funkcionál, míg a gép maga derékmagasságtól szemmagasságig helyezkedik el. A külső megjelenés fatörzsre emlékeztet, a talpba elhelyezett nehezékek gondoskodnak a stabilitásról, azzal, hogy a súlypontot a talp közelébe viszik le. Ez szükséges volt, hiszen a gép működésének a nézők közelsége és állandó fizikai kontaktusa a feltétele. A gép szemből nézve az aktuális versszöveget teszi olvashatóvá, de mivel körbejárható, Molnár a belső fémrudat és fahengereket is láthatóvá tette azzal, hogy a burkolatot fűrészelt fadarabokkal oldotta meg, s a vágott falapok között be lehet látni (a rejtett szavakra). Elől egy csiszolt falapon helyezkednek el a rögzített sor-részek, a befejező két sor és a vers címe. A feliratok kétnyelvűek, a német eredeti és a magyar fordítás, kék és zöld festékkel, gót betűkkel. A fatörzs belsejében egy rúdon tizenkét henger forgatható, és ezeknek a hengereknek a kerületére-peremére körben vannak írva a választható szavak. A rögzített sorrészekkel teli fa előlap közepén lévő kivágás mindig a mesterséges fatörzs belsejében lévő, általunk kézzel forgatott hengerek kerületének egy tizenharmadát teszi láthatóvá, azaz mindig egy kiválasztott szót. A hengerek az őket elválasztó golyós csapágyakon mozognak, a pontos megállást egy adott szónál nehezékekkel érte el Molnár. A hengerek kőrisfából készültek, a burkolólapok vajkörtéből, a talapzat pedig vilmoskörtéből.

Mivel itt többszörös műalkotásról van szó, a vers egy tárgyra van ráfestve, festészet-képzőművészet és nyelv vegyülésének is tanúi vagyunk. Bár a képzőművészeti alkotások többsége is utalt valamilyen szövegre, valamiféle hagyományra, ami lehetett történeti, mitikus, vallásos hátterű (ez a szöveg volt az a történet, melyet a kép vagy szobor megidéz), ezt a kapcsolatot azonban nem reprezentálták írásjegyekkel, azaz látható jelekkel, nyelvileg (a kulturális „hipertext” a kompetencia épp láthatatlan szavai voltak). Ilyen szempontból is ritka és különleges a Kuhlmann-gép: a szöveg, amelyből keletkezett, ott maradt rajta felírva.

A szerzői jog a hordozótól függetlennek ismeri el a szerző tulajdonjogát – mindegy, milyen formában kerül kiadásra, milyen formátumban, betűtípussal: a szöveg az írójáé marad. Ugyanakkor ritkán kap egy szöveg annyira hangsúlyos hordozót, mint a Kuhlmann-szonett, csak ritkán mondhatjuk, hogy egy szöveg hordozója külön műalkotás lenne, mint ahogy a Kuhlmann-gépet külön alkotásként látjuk. A tárgy némileg talán háttérbe is szorította a Kuhlmann-szöveget, mint jelentéses, önálló versélményt. Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó-jában a főhősnő házibarátja, Irnerio mondja:

Tárgyakat készítek a könyvekből. Igen, műalkotásokat: szobrokat, képeket, mindegy, minek nevezzük. […] Gyantával összeragasztok néhány könyvet, és kész, úgy maradnak. Becsukva vagy kinyitva. Olykor meg is faragom őket, lyukakat fúrok beléjük. Jó anyag a könyv, jól lehet vele dolgozni….3

  • 3 Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó. Európa Kiadó, Budapest, 1985. 159–160. p.

Kérdés, mennyire alkalmazható az idézet a mi esetünkre.

A fából készült tárgy giccsbe hajló érzelmi töltöttsége ironikus kikacsintásnak minősül a furcsa, provokatív szövegre nézve. Hiszen a giccs az eredetiség és a banalitás közötti állandó mozgás a művészeten belül, s ez beleérthető a gép hengereinek mozgásába is. Az efféle csiszoltfa-külső az afféle univerzálisan bölcs (bár a háttérben azt megkérdőjelező) Kuhlmann-szöveget érvényesen keretezi, miközben önmaga megalkotottságát beszédpartnerévé teszi egy három évszázados üzenetnek. A míves fa-forma felidézi a manapság is kapható, falapocskákra írt falvédő-szövegeket (egy példa: „A rendrakás csak a kisemberek mániája. A zseni átlát a káoszon.”), s ez is gazdagítja az interpretáció értelmét.

Molnár Gábor műve mint működő műalkotás is megér egy gondolatot. A szemlélő aktivitását provokáló, csak interakciókban létező, működő műalkotás önmaga bemutatkozásának, különösen egy olyan szélsőségesen látogatott közegben, mint a könyvvásár magyar pavilonja volt, ad egyfajta happening-jelleget. Bármilyen furcsa, az eredeti, interaktív szövegalkotó szándék, és a tárgyi megvalósulás dobókockával való versírásra szólító hangja egyaránt happeningre utal. S végül ez az attrakciószerűség egy akaratlan poénban tetőzik: a gép nem botránkoztat meg senkit, senkinek a konvencióit nem teszi harcosan ellenfelévé. Inkább csak időbeli távolságokat mutat fel, és gondolkodásbelieket is: a szöveg másodlagos provokatív jellege a Molnár-féle gépben már csak harmadlagos jelleg. Ennek egyik lehetséges oka, hogy e műalkotás önmaga befogadását – mint kiállított tárgy – csak egy közösségi térben teszi lehetővé, így aztán ellentétben áll a manapság ideálisnak érzett kontemplatív olvasási stratégiával, ami a szövegek befogadását az egyedülléttel, az elvonultsággal, a nyugodt, ráérős értelmezéssel és gondolkodással köti össze. Azzal tehát, hogy a Kuhlmann-szonettet egy kiállítási tárgyra írjuk, alapvetően megváltoztatjuk befogadásának játékszabályait, talán kizökkentjük megszokásaiból a befogadót is.

Itt az eszköz, mely halhatatlanná tesz minket!

A gép mint kortárs műtárgy

A gép megjárta a hadak útját, hazatért, miután teljesítette hazafias kötelességét: meggyőző kapcsolatot szimbolizált a német házigazda és a magyar vendég között (alkotói miatt), sőt kétnyelvű is volt. Rajtunk volt a világ szeme.

A kortárs műtárgyaknak nem könnyű a dolga. Senki se tudhatja biztosan, mi alapján őrzünk meg tárgyakat, műveket 2000-ben és utána. A gép esélyeit mindenesetre biztosan rontja, hogy alkotója nem szerzett magának nevet előzőleg művész-kritikus körökben. Ennek a névszerzésnek gátja az is, hogy Molnár nem képzett és nem különösebben jól tájékozott a művészi életben – a kritikus az alkotói szándékot az alkotói képzettséggel határozhatja meg, és juthat negatív következtetésre. Bár Molnár Gábor alkotását kultúrtörténetileg is érdekes vállalkozásnak látom, ez nagyjából nem az ő érdeme – ő (is) megbízást teljesített. Ráadásul annak sincs nagy valószínűsége, hogy ezután mint tevékeny képzőművész folytassa életét és alkossa meg életművét. Röviden: kivitelezőnk nem felel meg azoknak az elvárásoknak, amiket egy művésszel szemben támasztunk. Azt pedig nehéz volna elfogadtatni, hogy műalkotás szülessen úgy, hogy egyetlen művész sem vesz részt a munkában, hogy művészek helyett stáblista áll csak rendelkezésre. Kánonunk szerzőelvűségének a Kuhlmann-gép nem igen felel meg. Érdemes volna például egy címelvű, vagy tárgyelvű megközelítés mérlegére is rátenni az elemzett tárgyat.

Mindezek után, és mindezek fölött elég, ha annyit jegyzünk meg: a Kuhlmann-gép játszani hív minket, és gondolkodásra ösztönöz mindenkit. S figyelmeztetem Önöket: meglehet, hogy a gép története még nem ért véget! Például, ha egy festőművész lefestené Molnár Gábor Kuhlmann-gépét, vagy ha valaki írna róla egy dicsőítő költeményt…

Ahogy Calvinónál a már emlegetett Irnerio befejezi monológját:

Most valamennyi művemet belerakják egy könyvbe. […] Szóval egy könyv lesz, benne az összes könyvem fényképe. Amikor majd megjelenik, szobrot csinálok belőle, sok-sok szobrot.