Horla

Le Horla
Guy de Maupassant
1886
orvoslás, pszichiátria, luesz
szóelválasztás

Május 8. – Csodálatosan szép nap volt! Egész délelőtt a házam előtt, a fűben feküdtem, a hatalmas platán alatt, mely eltakarja, védi, árnyékba borítja a gyepet. Szeretem ezt a vidéket, és szeretek itt élni, mert itt vannak a gyökereim, azok a mély és finom hajszálgyökerek, melyek a szülőföldhöz kötik az embert, a helyhez, ahol ősei születtek és meghaltak, kötik az itteniek gondolkodásához és konyhájához, a szokásaikhoz éppen úgy, mint az evésekhez-ivásokhoz, a beszédmódjukhoz, a paraszti hanglejtéshez, a föld, a falvak, a levegő szagához.

Szeretem ezt a házat, itt nőttem fel. Ablakaimból látom a Szajnát, a kertem mellett, az országút mögött hömpölyög, szinte itt nálam, a hatalmas, széles Szajna, Rouenből jön, Le Havre-ba megy, és sok-sok hajót hordoz s hátán.

Az ott Rouen, arra balra, hegyes gót templomtornyok sűrűjében, az a nagyváros a kék háztetőkkel. Megszámlálhatatlanul sok tornya van, törékeny meg hatalmas tornyok, közülük kiemelkedik a székesegyház bádogcsúcsa; és a sok torony tele van harangokkal, és azok zengenek a tiszta délelőttök kékjében, a kedves, távoli érc-zümmögés ideér hozzám, a szél hozza magával éneküket – aszerint, hogy ébred vagy éppen elpihen –, hol erősebben, hol gyengébben

Milyen jó volt minden ezen a délelőttön!

Tizenegy óra tájt hosszú hajóraj úszott el a rácskerítésem előtt, apró vontatógőzös húzta küzdelmesen maga után a hajóoszlopot, hörögve és vastag füstöt okádva.

Két angol kétárbócos vitorlás piros lobogója kígyózott át az égbolton, majd egy remek brazíliai háromárbócos követte őket, csupa fehér, csodálatosan tiszta, ragyogó hajó. Üdvözöltem őket, nem is tudom, miért; jólesett rájuk néznem.


Május 12. – Néhány nap óta kissé lázas vagyok, bágyadt vagy talán inkább szomorú.

Miféle titkos hatások változtatják boldogságunkat csüggedéssé és bizakodásunkat szorongássá? Elképzelhető-e, hogy a levegő, ez a láthatatlan közeg tele van megismerhetetlen erőkkel, s az ő titokzatos közelségüket érezzük bizsergő jókedvvel ébredek, énekelni szeretnék. Miért?… Lemegyek a folyó partjára, és hirtelen, rövid séta után feldúltan visszafordulok, mintha valami baj várna otthon… Miért?… Talán valamilyen hideg áramlat érte a bőrömet, megremegtette idegeimet – s attól kedvetlenedtem el? A felhők alakja, a nap színe, a tárgyak színe, a sok befogadott szín kavarná fel gondolataimat? Ki tudná? Mindaz, ami körülvesz bennünket, amit látunk, anélkül, hogy figyelnénk rá, amit érintünk anélkül, hogy megtapogatnánk, amivel találkozunk, bár észre sem vesszük, ez mind-mind hat ránk, a szerveinkre s általuk a gondolatainkra, még az érzéseinkre is, hirtelen, meglepő, megmagyarázhatatlan módon.

Milyen mélységes a Láthatatlan titka! Nyomorúságos érzékszerveink nem képesek kitapogatni, szemünk nem érzékeli sem a túl kicsit, sem a túl nagyot, az egészen közelit vagy a nagyon távolit, nem látja a csillagok lakóit, de a vízcseppét sem… a fülünk is becsap, mert a levegő rezgését zengő hangokban továbbítja. Tündérek csodája hanggá változtatja a mozgást, és ebből az átalakulásból születik a zene, dallamra kel a természet néma nyugtalansága… és a szaglásunk… gyengébb, mint a kutyáé… ízlelő idegeinkkel pedig alig-alig tudjuk egy bor éveit megállapítani!

Ó, ha más szerveink lennének, s más csodákat idéznének fel számunkra, még mennyi mindent fedezhetnénk fel magunk körül!


Május 16. – Most már biztos, hogy beteg vagyok! Az elmúlt hónapban olyan kitűnően éreztem magamat. Lázas vagyok, elviselhetetlen ez a láz, de úgy is mondhatnám, ez a lázas nyugtalanság; a lelkemet éppen úgy elnyűvi, mint a testemet. Állandóan valamilyen fenyegető veszedelmet érzek, hamarosan bekövetkező szerencsétlenségtől vagy a közeledő haláltól rettegek, ez az érzés csakis egy még ismeretlen betegség első jelentkezése lehet, a véremben és a húsomban bújik meg a baj.


Május 18. Megvizsgáltattam magam az orvosommal, mert már nem tudtam aludni. Az érverésem gyors, a pupillám tágabb ideges vagyok, de nyugtalanító tüneteim nincsenek. Tusolnom kell, ezenkívül káliumbromidot innom.


Május 25. Semmi változás! A közérzetem – hiába tagadnám – különös. Ahogyan közeledik az este, érthetetlen nyugtalanság vesz erőt rajtam, mintha az éjszakában szörnyű veszély lesne rám. Sietve vacsorázom, majd olvass próbálok; nem értem a szavakat; alig ismerem fel a betűket.

Ekkor járkálni kezdek a szalonban, le fel, le-fel, bizonytalan, ellenállhatatlan félelem kényszerít a járkálásra, félek az elalvástól és az ágytól.

Tíz óra körül felmegyek a szobámba. Belépek és kétszer elfordítom a kulcsot, betolom a reteszt: félek… mitől?… Mostanáig semmitől sem féltem… kinyitom a szekrényeimet, benézek az ágyam alá; hallgatózom… hallgatózom… miért?… Milyen furcsa, hogy az egyszerű rossz közérzet, talán csak valamilyen kisebb vérkeringési zavar, egy idegszál izgalma, kis elteltség, tökéletlen és érzékeny emberi gépezetünkben egy jelentéktelen üzemzavar a legvidámabb férfit is mélabússá változtathatja; gyávává a legbátrabbat. Végül lefekszem, és várom az álmot, mintha a hóhért várnám. Várom, és attól rettegek, hogy eljön; és hevesen ver a szívem, és reszket a lábam, és remeg az egész testem a meleg takarók alatt, egészen addig a pillanatig, míg egyszerre belezuhanok az álomba, mintha egy állóvíz mélységébe zuhannék, hogy elpusztuljak. Nem érzem azt, mint máskor, hogy az álom lassan közeledik hozzám; ez az álnok álom mellettem rejtőzik, les rám, megragadja a fejemet, lezárja a szememet megöl.

Alszom… sokáig alszom… két-három óra hosszat… majd elkap egy álom… nem, nem is álom… lidércnyomás! Érzem, hogy az ágyamban fekszem és alszom… érzem és tudom… és azt is érzem, hogy valaki közeledik hozzám, néz megtapogat, az ágyamra ül, a mellemre térdel, átfogja a nyakamat és szorítja… minden erejével szorítja… meg akar fojtani.

És védekezem, lenyűgöz az álmokban megbénító gyötrelmes tehetetlenség; kiáltani szeretnék – nem tudok; mozdulnék – nem tudok; irtózatos erőfeszítéssel, lihegve próbálok megfordulni, ledobni magamról a lényt aki agyonnyom és megfojt – nem tudok megfordulni!

S hirtelen felébredek, félőrülten, verítéktől elborítva. Gyertyát gyújtok. Egyedül vagyok.

A roham után, mely minden éjszaka megismétlődik, végre elalszom, nyugodtan alszom hajnalig.


Június 2. – Még mindig rosszabbodik az állapotom. Mi bajom lehet? A bróm nem segít, a zuhanyozás sem. Ma arra gondoltam, hogy jól kifárasztom amúgy is fáradt testemet, nagyot sétálok a Roumare-erdőben. Eleinte azt hittem, a tiszta, könnyű, lágy levegő, a fű és a lomb szaga friss vért lop az ereimbe, a szívembe új erőt! A széles vadászútra tértem, majd La Bouille felé indultam egy szűk fasorban; a magas fák kettős hadoszlopa zöld, tömör, szinte fekete tetőt emelt közém és az ég közé.

Hirtelen megborzongtam, de nem a hűvösségtől; egy furcsa szorongástól borzongtam meg a magánytól. S egyszerre azt éreztem, valaki követ, a sarkamban jár, egészen közel, kéznyújtásnyira…

Hirtelen hátrafordultam. Egyedül voltam. Csak az egyenes, széles fasort láttam magam mögött, üres volt, magas, félelmetes üres; és a másik irányban is ameddig csak elláttam, ugyanolyan volt, ijesztő.

Lehunytam a szemem. Miért? És forogni kezdtem a sarkamon, sebesen, mint egy motolla. Majdnem elestem, erre kinyitottam a szemem, táncoltak a fák, lebegett a föld, le kellett ülnöm. És ekkor – jaj! – már nem tudtam, merről is jöttem. Furcsa gondolat! Nem is sejtettem, merről. Elindultam a jobb kezem irányában, és visszatértem arra az útra, mely bevitt az erdőbe.


Június 3. – Rettenetes éjszakám volt. Néhány hétre elutazom. Egy rövid utazás csak helyrezökkent!


Július 2. – Megjöttem. Meggyógyultam. Ráadásul az utam elbűvölő volt. Megnéztem a Sain-Michel-hegyet eddig nem ismertem. Milyen csodálatos látvány, ha valaki napnyugta körül ér Avranches-ba, úgy mint én! A város egy dombra épült; elkalauzoltak a sétányra, a város szélére. Döbbenten felkiáltottam. Végtelennek látszó öböl tárult ki előttem, magányos partjai között a ködbe veszett, a beláthatatlan messzeségben; és a hatalmas, sárga öböl közepén, a világos, aranyló égbolt alatt sötéten csúcsosodott fel a homokkal kerített különös-hegy. Éppen lebukott a nap; még lángolt az égbolt, s erre az égre rajzolódott a valószínűtlen szikla, s tetején a valószínűtlen épület.

Amint hajnalodott, elindultam a partra. Az öböl vize alacsony volt, mint tegnap este is, és a döbbenetes apátság nőtt, egyre nőtt, ahogyan közeledtem hozzá. Több órás gyaloglás után a sziklatömbhöz értem, mely egy kicsiny várost és egy hatalmas templomot emel a magasba. Felmásztam a keskeny, meredek úton, s beléptem a legcsodálatosabb gót épületbe, sehol másutt a földön nem emeltek még ilyen épületet Istennek; hatalmas, mint egy város, bolthajtásos, alacsony termek terpeszkednek törékeny oszlopokon nyugvó, magas csarnokai alatt. Óriások gránitból faragott ékszere, csipkekönnyű, csupa-csupa torony és karcsú harangtornyocska, csigalépcsők kanyarognak bennük felfelé, s belefúrják különös, mesebeli szörnyekkel, ördögökkel, valószínűtlen állatokkal, ijesztő méretű virágokkal díszített fejüket a nappalok kék egébe s az éjszakák sötét boltozatába, s a tornyokat finom, megmunkált boltívek kapcsolják egymáshoz.

Amikor felértem a csúcsra, a szerzeteshez fordultam, aki elkísért:

– Atyám, milyen jó lehet itt élni!

– Gyakran fúj a szél, uram! – mondta; majd elkezdtünk beszélgetni, közben a tenger már emelkedett, rásiklott a homokra, acélvérttel borította el.

A szerzetes meg beszélt, beszélt elmondta az apátsághoz fűződő régi történeteket, legendákat, csupa legendát.

Az egyik különösen megkapott. Az itteni hegyi lakók azt bizonygatják, hogy éjszakánként beszéd hallatszik a homokos parton, és hogy két kecske mekeg, az egyik hangosan, a másik alig hallhatóan. A hitetlenek meg csak nevetik őket: tengeri madarak azok, a tengeri madár hangja néha mekegésre, máskor emberi siránkozásra emlékeztet; de a későn hazatérő halászok megesküsznek, hogy apály és dagály közt, a világtól elszakadt kis város körül, a fövényparton ődöngő öreg pásztorral találkoznak néha, akinek soha nem látni az arcát, mert köpenyével eltakarja; ez a pásztor egy kecskebakot és egy nőstényt vezet, mindkettőnek emberi feje van, az egyik férfi, a másik nő, s a hajuk hosszú, egészen fehér, szünet nélkül beszélnek, valamilyen ismeretlen nyelven veszekszenek, majd hirtelen abbahagyják a kiabálást; s erőset, hangosat mekegnek, az öreg pásztor meg előttük jár.

– S maga elhiszi ezt? – kérdeztem a szerzetest.

– Nem tudom – felelte csendesen.

Ha volnának a földön másféle élőlények, hogyan lehetséges, hogy már régen-régen nem ismerjük őket; például maga miért nem látta még őket? Vagy én?

Hát látjuk-e a százezred részét is annak, ami létezik? – felelte ő. – Például itt a szél, a természetben a legnagyobb erő, fellöki az embert, ledönt épületeket, gyökerestül kitépi a fákat, hegyeket korbácsol a tenger vizéből, lerombolja a sziklafalat, hatalmas hajókat csap a szirtekhez, öl, sivít, jajgat, ordít – és látta-e őt, látható-e bármiképpen? Mégis van, és él!

Az egyszerű okoskodás elhallgattatott. Ez az ember bölcs volt, de lehetett ostoba is. Nem adtam neki igazat, s nem cáfoltam meg – hallgattam. Sokszor gondoltam már magam is olyasmire, amit most ő mondott.


Július 3. – Rosszul aludtam, kell itt valami lázkeltő oknak lenni, mert a kocsisomnál ugyanolyan tünetek jelentkeznek, mint nálam. Mikor tegnap megérkeztem, észrevettem furcsán sápadt. Megkérdeztem:

– Mi történt magával, Jean?

– Csak annyi uram, hogy nincs már pihenésem, az éjszakáim megeszik a nappalokat. Olyan ez, mint egy varázslat, mióta el tetszett utazni. A személyzet, a többiek, jól vannak, de én nagyon félek, hogy visszaesem.


Július 4. – Hát visszaestem. Ismét itt vannak a régi, kínos álmok. Ma éjszaka úgy éreztem, valaki rám térdel, száját a szájamra tapasztja, így szívja ki az erőmet. Mint egy pióca, a mellemből szívta az életerőt. Majd jóllakottan felegyenesedett, és én elkínzottan, összetörten, félholtan felébredtem, mozdulni sem tudtam. Ha ez így folytatódik még néhány napig, ismét elutazom.


Július 5. – Megőrültem? Ami ma történt, amit az éjszaka láttam, az olyan különös, hogy elég rágondolni – s megzavarodom.

Az ajtómat kulccsal bezártam, most minden este így teszek; majd megszomjazva, fél pohár vizet ittam, és véletlenül észrevettem, hogy a palackom tele van egészen a kristálydugóig tele.

Azután lefeküdtem, és megint valamilyen félelmes álomba zuhantam, melyből körülbelül két óra múlva még borzalmasabb megrázkódtatással riadtam fel.

Képzeljenek el valakit, aki alszik, meggyilkolják, és késsel a tüdejében ébred, vérrel borítva hörög, már nem tud lélegzeni sem, meg fog halni, és nem tudja, miért – ez történt.

Amikor végre eszmélni kezdtem megint megszomjaztam; gyertyát gyújtottam, s az asztalhoz léptem, ahol a vizespalack állt. Felemeltem a palackot, a poharam fölé döntöttem; nem folyt ki belőle semmi. Üres volt! Teljesen üres! Az első pillanatban egyszerűen nem értettem semmit, majd hirtelen olyan szörnyű izgalom kapott el, hogy le kellett ülnöm, jobban mondva rázuhantam egy székre! Azután felugrottam, és gyorsan körülnéztem. Majd ismét leültem az átlátszó, üres palack elé, kábán a bámulattól és a félelemtől! Mereven néztem az üveget, próbáltam megfejteni, mi történt. A kezem reszketett! A vizet tehát megitták. De ki itta meg? Én? Nyilvánvalóan én. Csak én lehettem. Tehát alvajáró vagyok, s anélkül hogy tudnám titokteljes, kettős életet élek. Akkor pedig felmerül a kérdés: vajon két lény él-e bennünk, vagy egy idegen, megismerhetetlen és láthatatlan lény irányítja néha testünket, ha lelkünk ilyenkor engedelmeskedik az idegennek? Ugyanúgy, akár saját magunknak? Jobban, mint magunknak?

Jaj, ki érti meg rettenetes szorongásomat? Ki érti meg egy épeszű, éberen figyelő, józan gondolkodású férfi felindulását, aki ijedten nézi az üvegpalackot, mert egy kevés víz eltűnt belőle, míg aludt?

Ott ültem virradásig, nem mertem még egyszer befeküdni az ágyba.


Július 6. – Megőrülök. Ma éjjel megint kiitták a vizet palackból. Vagyis én ittam ki.

De én vagyok-e én? Ki az? Ki hát az a lény, Istenem, Uram?! Megőrülök. Ki ment meg?


Július 10. – Megdöbbentő próbákat végeztem.

Bizonyára őrült vagyok! De mégis!

Július 6-án, mielőtt lefeküdtem, asztalomra bort, tejet, vizet, kenyeret és epret készítettem.

Megitták – én ittam meg – az egész vizet, és ittak még egy kevés tejet is. De nem érintették sem a bort, sem a kenyeret, sem az epret.

Július 7-én ugyanezt a próbát végeztem; az eredmény ugyanaz volt.

Július 8-án elhagytam a vizet és a tejet. Senki nem nyúlt semmihez.

Végül július 9-én megint csak vizet és tejet tettem az asztalra, de előbb a palackokat gondosan könnyű fehér vászonba, burkoltam, és a dugókat lekötöttem. Majd egy grafitrúddal bedörzsöltem az ajkamat, szakállamat és a kezemet, azután lefeküdtem.

Rögtön leküzdhetetlenül elnyomott az álom, s nemsokára jött a gyötrelmes ébredés. Mozdulatlanul aludtam; a takaróm is ránctalan maradt. Odaugrottam az asztalhoz. Az üvegeket burkoló vászon érintetlen volt. A félelemtől remegve kibogoztam a zsineget. Mind megitta a vizet! Mind megitta a tejet! Istenem, Istenem!

Rögtön utazom Párizsba!


Július 12. – Párizs. Az elmúlt napokban tehát elveszítettem józan eszem. Ideges képzeletem játékszere lettem, hacsak nem vagyok alvajáró, vagy pedig olyan ismert, de mindeddig megmagyarázhatatlan hatás alá kerültem, amit szuggesztiónak neveznek. Izgatottságom mindenképpen közel járt a tébolyhoz, de Párizsban elég volt huszonnégy óra, hogy visszanyerjem egyensúlyomat.

Tegnap néhány intézkedés, jövés-menés és látogatás után, melyektől friss, éltető levegő járt át, estémet a Théátre Francais-ban fejeztem be. Dumas-fils egyik darabját játszották, az ő éber, erőteljes szelleme végképp meggyógyított. Tagadhatatlan – a megnyugodni nem tudó értelemre veszélyes a magány. Szükségünk van rá, hogy emberek vegyenek körül, akik gondolkodnak és beszélnek. Ha soká vagyunk egyedül, fantomokkal népesítjük be az űrt.

Jókedvűen sétáltam a körutakon, vissza a szállóba. A tülekedő tömegben kissé fölényesen gondoltam múlt heti rémületemre és rögeszmémre, mert akkor hittem, igenis hittem, hogy a házamban egy láthatatlan lény lakik. Milyen fegyelmezetlen az ember! Megrémül, és egykettőre elveszíti józanságát, ha szembekerül valamivel, amit nem ért.

Ahelyett, hogy egyszerűen megállapítaná: „Nem értem, mert nem ismerem az okát” – rögtön ijesztő titokra, természetfölötti erőkre gondol.


Július 14. – A köztársaság ünnepe. Sétáltam a városban. Úgy gyönyörködtem a rakétákban és zászlókban mint egy gyerek. Pedig hát ostobaság kijelölt napon, állami rendelkezésre örülni. Együgyű nyáj a nép, egyszer bután türelmes, máskor féktelenül lázad. Azt mondják neki: „Szórakozz!” És szórakozik, Azt mondják: „Eredj” támadd meg a szomszédodat!” És elmegy a csatába. Azt mondják: „Szavazz a császárra!” És a császárra szavaz. Majd azt mondják. „Szavazz a köztársaságra!” És ő a köztársaságra szavaz.

Azok is ostobák, akik kormányozzák őket; csakhogy ők nem embereknek engedelmeskednek, hanem elveknek, az elvek pedig csakis ostobák, terméketlenek és hamisak lehetnek, éppen azért, mert elvek, vagyis olyan eszmék, amelyeket az emberiség megtámadhatatlannak és megváltoztathatatlannak tart, amikor pedig ezen a világon semmiben nem lehetünk biztosak, hiszen a fény csupán érzéki csalódás, és a hang sem más.


Július 16. – Tegnap olyasmit láttam, ami erősen felizgatott. Unokatestvéremnél, Sablénénál vacsoráztam, férje Limogesben a 76-os vadászok parancsnoka. Két fiatalasszony volt még ott, az egyiknek a férje orvos, doktor Parent; az a doktor komolyan foglalkozik az ideges megbetegedésekkel és olyan rendkívüli megnyilvánulásokkal, amelyeket mostanában hipnózissal idéznek fel, és szuggesztióval folytatott kísérletekkel.

A doktor részletesen elmondta hogy angol tudósok és a nancyi iskolához tartozó orvosok milyen csodálatos eredményeket értek el.

Olyan valószínűtlen eseteket sorolt el, hogy engem nem is győzött meg.

– Ott tartunk – állította –, hogy a természet legnagyobb titkai közül tárhatunk fel egy nagy titkot, persze csak azok közül a titkok közül, melyek itt a földön a legnagyobbak, mert a természetnek bizonyára vannak más nagy titkai is odaát, a csillagokban. Amióta az ember gondolkodik, amióta csak gondolatait szóban és írásban közölni tudja, egyre érzi, hogy titkok veszik körül, és ezeket a titkokat durva, tökéletlen érzékei nem tudják felfogni; s érzékeink tehetetlenségét értelmünk erőfeszítésével próbáljuk pótolni. Amikor az ember értelme még fejletlen volt, a láthatatlan tünemények a legegyszerűbb ijesztgetések formáiban jelentkeztek. Innét a nép hite a természetfölöttiben, innét a legendák kóbor szellemekről; azt merném mondani, még az Istenről szóló legenda is, mert a mi elképzelésünk az alkotó-teremtőről – akármilyen vallás adja – a megfélemlített emberek legszegényesebb, ostoba, elfogadhatatlan találmánya. Milyen igaz Voltaire megállapítása; „Isten a maga képére teremtette az embert de az ember ugyancsak megfizetett neki.”

– De több mint száz éve mintha valamit sejteni kezdtek volna. Mesmer és még néhányan egészen váratlan útra tereltek bennünket, és valóban – főként most, négy-öt éve – megdöbbentő eredményekhez értünk.

Unokanővérem hitetlenkedve mosolygott. Parent doktor hozzáfordult.

– Megpróbáljam, magát elaltatni, asszonyom?

– Jó, nem bánom.

És unokanővérem egy karosszékbe ült, a doktor pedig mereven, bénítóan nézte. Engem hirtelen elfogott a nyugtalanság, éreztem, a szívem vadul dobog, a torkom meg elszorult. Láttam, hogy Sabléné szemhéja elnehezül, ajka meg-megrándul, liheg.

Tíz perc múlva aludt.

– Menjen a háta mögé! – szólított fel az orvos.

Leültem a háta mögött. Az orvos most egy névjegykartont nyomott a kezébe, és azt mondta:

– Itt egy tükör. Mit lát benne?

– Az unokabátyámat – felelte ő.

– Mit csinál az unokabátyja?

– A bajuszát rágja.

– Hát most?

– Egy fényképet vesz elő a zsebéből.

– Kinek a fényképét?

– A sajátját.

Eltalálta! És ezt a fényképet aznap este adták át nekem a szállodában.

– Mit csinál az unokatestvére ezen a képen?

– Áll, a kalapját a kezében tartja.

Úgy látta hát a névjegykártyát, a fehér kartont, mintha tükörbe nézett volna.

A fiatal nők borzadva megszólaltak:

– Elég! Elég! Elég!

De az orvos tovább rendelkezett.

– Holnap reggel nyolckor felkel, azután elmegy a szállodába unokabátyjához, és könyörögve kéri, adjon magának kölcsön ötezer frankot, a férje várja már ezt a pénzt, és számít rá, mire legközelebb utaznia kell.

Ezután felébresztette unokanővéremet.

Míg a szálloda felé mentem, elgondolkoztam a különás kísérleten. Kétség támadt bennem. Nem kuzinom tökéletes, gyanúsíthatatlan jóhiszeműségében kételkedtem, hiszen gyerekkora óta úgy ismertem őt, ahogyan a testvérünket ismerjük, hanem arra gondoltam: hátha a doktor csak egy szédelgő csaló. Nem rejtegetette a kezében egy tükröt, s nem mutatta azt is az alvó fiatalasszony elé, a névjegykártyával együtt? A hivatásos bűvészek különb dolgokkal is jelentkeznek.

Hazamentem és lefeküdtem.

Reggel fél kilenckor inasom felébresztett.

– Uram, Sabléné asszony rögtön beszélni szeretne önnel.

Sietve felöltöztem, és beengedtem.

Unokanővérem nyugtalanul leült, lesütött szemmel, fátyolát fel sem emelve rákezdte.

– Kedves kuzin, nagy szívességet kérek magától.

– Mondja csak…

– Igazán nehezemre esik kimondanom, de hát kell! Szükségem van, feltétlen szükségem, ötezer frankra!

– Hihetetlen. Magának?

– Nekem, azaz tulajdonképpen a férjemnek, aki rám bízta, hogy megszerezzem.

Olyan döbbent voltam, hogy csak dadogni tudtam. Arra gondoltam, nem ugratnak-e Parent doktorral együtt? Talán egy egészen egyszerű, jól előkészített és jól játszott tréfa az egész.

De amikor figyelmesen ránéztem, minden gyanakvásom eloszlott. Olyan kínos volt számára ez a közlés, hogy gyötrődve remegett, és könnyek fojtogatták.

Tudtam róla, hogy nagyon gazdag, s ezt feleltem:

– Lehetetlen! A férjének nem volna ötezer frankja? Gondolkozzék csak! Biztos benne, hogy erre kérte a férje?

Néhány pillanatig habozott, mintha küszködve kutatna emlékezetében majd megszólalt:

– De igen… igen… biztosan tudom!

– Írt magának?

Megint habozott, gondolkodott, Megértettem, milyen gyötrelmesen gondolkodik. Nem tudta, mit feleljen. Csak annyit tudott, hogy ötezer frankot kell tőlem kérnie a férje számára. Ezért hazudni is mert.

– Igen, a férjem írt.

– Mikor írt? Tegnap nem is említette ezt.

– Ma reggel kaptam a levelét.

– Megmutatná?

– Nem… nem… nem… bizalmas levél… egészen bizalmas… és én… elégettem a levelet.

– Szóval a férje adósságokba keveredik?

Habozott halkan motyogta:

– Nem tudom.

Erre nyersen közöltem.

– Drágám, pillanatnyilag nem áll rendelkezésemre ötezer frank!

Szinte fájdalmasan felkiáltott.

– Jaj, jaj! Kérem, nagyon kérem, szerezze meg!

Kétségbeesve összetette a kezét, mintha imádkoznék. A hangja egészen elváltozott; sírt és dadogott, szorította a kapott, ellenállhatatlan parancs.

– Könyörüljön rajtam!… Ha tudná, mennyire szenvedek… A pénzre még ma szükségem van!

Megszántam.

– Rendben van, hamarosan megkapja.

Felsikoltott:

– Ó, köszönöm! Köszönöm! Maga nagyon jó!

És most tovább kérdeztem:

– Emlékszik, mi történt maguknál tegnap este?

Bólintott:

– Emlékszem.

– Emlékszik rá, hogy Parent doktor elaltatta magát?

– Emlékszem.

– Hát most hallgasson meg… Parent doktor azt parancsolta, hogy ma reggel jöjjön hozzám, és kérjen tőlem kölcsön ötezer frankot. Maga most az ő akaratának engedelmeskedik.

Néhány pillanatig gondolkodott, majd ezt felelte:

– De ha a férjem kéri az ötezret?

Egy óra hosszat próbáltam meggyőzni – sikertelenül.

Amikor elment tőlem, az orvoshoz siettem. Éppen indulóban volt, mosolyogva meghallgatott.

– Most már hisz? – kérdezte.

– Kénytelen vagyok vele.

Akkor menjünk el az unokanővéréhez.

Fáradtan, kimerülten, félálomban feküdt egy heverőn. A doktor megfogta a pulzusát, egy ideig nézte őt, egyik kezét a szeme fölé tartotta, és az asszony lassan lehunyta szemét az elviselhetetlen mágneses feszültség hatására.

Elaludt.

– A férjének már nincs szüksége az ötezer frankra! – mondta ekkor az orvos. – Most tehát elfelejti, hogy unokatestvérétől kölcsönkérte ezt az összeget, és ha ő említené magának, maga meg sem érti őt.

Ezután felébresztette a fiatalasszonyt. Én meg előhúztam a tárcámat.

– Tessék, drágám! Amit reggel kért…

Annyira elámult, hogy nem mertem erőszakoskodni. De azért megkíséreltem az emlékezetét megbolygatni, ő azonban hevesen tagadott, azt hitte, ugratom, s végül is majdnem megharagudott.


Tessék! Most értem haza; a kísérlet annyira feldúlt, hogy ebédelni sem tudtam.


Július 19. – Néhány ismerősömnek elbeszéltem élményemet, de kinevettek. Már igazán nem tudom, mint gondolják. A bölcs azt mondja hátha…


Július 21. – Bougivalban vacsoráztam, s utána részt vettem az evezősök bálján. Hát persze – a helytől és a környezettől függ minden. Grenouillére szigetén tiszta őrültség volna valami természetfölöttiben hinni de a Sant Michel ormán?… de Indiában? A környezet hatása ijesztően nagy. Jövő héten hazautazom.


Július 30. – Tegnap óta itthon vagyok. Semmi baj.


Augusztus 2. – Semmi újdonság; az idő gyönyörű. Naphosszat a Szajnát nézem.


Augusztus 4. – A személyzetem veszekszik. Azt mondják, hogy éjszakánként valaki eltöri az üvegholmit a szekrényekben. Az inas a szakácsnőt gyanúsítja, a szakácsnő a fehérnemű gondozóját, ez meg a másik kettőt. Melyik a tettes? Nagyokos volna, aki meg tudná állapítani.


Augusztus 6. – Most aztán nem vagyok eszelős Láttam… láttam… láttam!… Nincs okom többé kételkedni… láttam!… Még most is a hideg fut végig rajtam… Félek… még a csontjaim is remegnek… láttam!…

Két óra tájt, ragyogó napsütésben sétáltam a kertem rózsabokrai között… az ősz eleji rózsák között, amelyek most kezdenek nyílni. Megálltam egy Maréchal Niel rózsatő előtt, három gyönyörű virág nyílott rajta, és ekkor azt látom, egészen tisztán látom, mert ott állok mellette, hogy az egyik virág szára meggörbül, mintha egy láthatatlan kéz elfordítaná, majd eltörik, mintha az a kéz leszakította volna! Ezután a virág felemelkedett, ugyanolyan ívben, mintha egy kéz a virágot arcához emelné majd ott maradt a magasban, a tiszta, áttetsző levegőben, mozdulatlanul – ijesztő piros folt háromlépésnyire a szemem előtt.

Izgatottan odakaptam, hogy megfogtam! Semmi; eltűnt. Ekkor iszonyatosan megharagudtam önmagamra; józan, komoly férfinak ne legyenek ilyen érzéki csalódásai!

De valóban érzéki csalódás volta? Visszafordultam, hogy megkeressem a rózsa szárát, és azonnal megtaláltam a bokron, a rózsatőn megmaradt két másik virág között; egészen friss törés volt.

Feldúltan tértem vissza a házba, most meggyőződtem róla, akár a nappal és éjszaka váltakozásáról, meggyőződtem, hogy egy láthatatlan lény él mellettem, tejjel és vízzel él, meg tudja érinteni a tárgyakat, fogja és máshová helyezi őket, tehát testi képességei is vannak, bár érzékeink nem foghatják föl, és itt lakik a házban, éppen úgy, mint én…


Augusztus 7. – Nyugodtan aludtam. Ivott a palackból, de nem zavarta az álmomat.

Tűnődöm, megőrültem-e? Mikor az előbb, fényes nappal kint sétáltam a folyóparton, kételkedni kezdtem józanságomban, s kételyem nem volt olyan bizonytalan, mint eddig, határozott, föltétlen kétely fogott el. Láttam már őrülteket, ismertem olyanokat, akik értelmesek, helyesen gondolkodnak, tisztán értékeltek mindent az életben, egyetlen pont kivételével. Mindenről világosan, árnyalatosan, tartalmasan beszéltek, míg gondolatuk hirtelen ráfutott őrültségük zátonyára, s ott darabokra tört, széthullt, elmerült az ijesztő és haragvó tengerben; elkapták a csapkodó hullámok, a köd és a szélvihar – a téboly.

Őrültnek tartanám magam, teljesen őrültnek, ha nem volnék annyira tudatos – ha nem ismerném tökéletesen az állapotomat –, ha nem figyelném magam tiszta aggyal. Tehát csak épeszű hallucináló lehetek. Ismeretlen zavar támadhatott az agyamban, az agy működésének olyan zavara, melyhez hasonlókat éppen ma térképeznek fel a fiziológusok… Ez a zavar mély hasadást idézhetett elő gondolataim rendjében és logikájában. Az álom is hasonló jelenség, teljesen valószínűtlen káprázatokba vezet, és álmunkban semmin sem lepődünk meg, mert ellenőrzőképességünk alszik, képzelőerőnk pedig ébren van, és dolgozik. Agyam láthatatlan zongoráján megbénult volna egy billentyű? Hányan vannak, akik egy baleset után elfelejtik a tulajdonneveket, az igéket vagy a számokat, néha csupán az évszámokat. Ma már jól ismerik az agyi központokat… Miért ne hihetném, hogy az a képességem, amely bizonyos érzéki csalódásokat ellenőriz és leleplez, pillanatnyilag elzsibbadt?

Ilyesmikre gondoltam, míg a folyó mellett jártam. A nap megragyogtatta a vizet, gyönyörűnek mutatta a földet, szeretettel telítette tekintetemet, hogy szeressem az életet, szeressem a fecskék szemet vidító könnyűségét, a parti fű fülemnek oly kedves, halk remegését.

És mégis lassan-lassan hatalmába kerített egy megmagyarázhatatlan, kellemetlen érzés. Úgy éreztem, valamilyen titkos erő elzsibbaszt, megállít, nem enged továbbmenni, visszaszólít. Fájó kényszert éreztem, hogy hazasiessek; úgy fojtogatott ez a kényszer, mint amikor otthon szeretett beteget hagytunk, s hirtelen azt érezzük, betegsége rosszabbodott.

Hazamentem hát kedvem ellenére, biztos voltam benne, hogy valami rossz vár otthon, levél vagy távirat. Semmi nem várt; ez még inkább meglepett és nyugtalanított, mintha újból különös látomásom lett volna.


Augusztus 8. – Tegnap borzalmas estém volt! Többé nem nyilatkozik meg, de érzem hogy mellettem van, les, néz, fürkész, uralkodik rajtam, és ha így rejtőzik, még ijesztőbb mint amikor állandó, láthatatlan jelenlétét természetfölötti jelenségekkel kifejezi.

De azért elaludtam.


Augusztus 9. – Semmi sem történt, semmi, de félek.


Augusztus 10. – Semmi, de mi lesz holnap?


Augusztus 11. – Még mindig semmi, de már nincs erőm itthon maradni a belém tört félelemmel és felismeréssel; elutazom.


Augusztus 12. Este 10 óra. – Ma egész nap el akartam utazni; képtelen voltam rá. A szabad akaratnak oly jelentéktelen, könnyű megnyilatkozását: elutazom kocsiba ülök, és Rouenba megyek még ezt sem tudtam megtenni… Miért?


Augusztus 13. – Bizonyos betegségek hatására úgy érezzük, hogy szervezetünk minden rugója eltörik az izmok megereszkednek, a csont lágy lesz, akár a hús, és a hús elfolyó, mint a víz. Én mindezt egyéniségemben, erkölcsi létezésemben tapasztaltam, furcsán, kétségbeejtően. Nincs többé erőm, bátorságom, önuralmam nincs olyan hatalmam, hogy akaratom szerint cselekedjem. Nem tudok már semmit akarni; de valaki akar helyettem; és én engedelmeskedem.


Augusztus 14. – Elvesztem! Valaki hatalmába kerítette a lelkem, és kormányozza! Valaki diktálja tetteimet, mozdulataimat, gondolataimat. Senki sem vagyok a saját személyemben, senki, csak egy megfélemlített rabszolga, nézője annak, amit teszek. Ki szeretnék menni. És nem tudok. Ő nem akarja; és én maradok reszketve, zavarodottan ülök a karosszékben, ahol ülni kényszerít. Fel szeretnék állni, éppen csak felemelkedni, hogy azt hihessem, rendelkezem még magammal. Nem tudok! Székemhez vagyok szegezve; székem pedig úgy tapad a földhöz, hogy semmilyen erő nem emelhet fel minket.

Majd hirtelen a kertbe kell, kell, kell mennem, epret kell szednem, és az epret meg kell ennem! Megyek. Epret szedek, és megeszem. Istenem! Istenem! Istenem! Létezik-e Isten? Ha létezik, szabadítson meg, mentsen meg! Segítsen rajtam! Bocsánat! Irgalom! Kegyelem! Ments meg! Micsoda szenvedés! Milyen gyötrelem! Milyen irtózat!


Augusztus 15. Igen ilyen erő keríthette hatalmában szegény unokanővéremet, amikor ötezer frankot kért tőlem kölcsön. Idegen akarat rendelkezett vele, lelkét megszállta egy idegen, élősdi és uralkodásra termett lélek. Talán itt a világ vége?

De ki az, aki nekem parancsol? Ki ez a láthatatlan, megismerhetetlen lény, valamilyen természetfölötti faj tagja, aki itt settenkedik?

Tehát vannak Láthatatlan Lények! De akkor miért nem jelentkeztek a világ teremtése óta olyan félreérthetetlenül, mint most? Mint az én számomra? Soha nem olvastam ehhez hasonlót, ami otthonomban történik. Ó, ha itt hagyhatnám ezeket a szobákat, ha elmehetnék, elmenekülhetnék, és nem kellene visszatérnem! Akkor meg lennék mentve – de tehetetlen vagyok!


Augusztus 16. Ma két órára sikerült megszöknöm, mint egy fogolynak aki véletlenül nyitva találja a zárka ajtaját. Egyszerre éreztem, hogy szabad vagyok, és ő messze van. Megparancsoltam, hogy gyorsan fogjanak be, és Rouenba hajtattam. Milyen gyönyörűség odakiáltani egy embernek, aki engedelmeskedik: „Hajtson Rouenba!”

A könyvtár elé vitettem magam, arra kértem őket: adják ki nekem Hermann Herestauss tanulmányát az ókori és a mai világ ismeretlen lakóiról.

Majd – mikor ismét a kocsiba ültem – azt akartam mondani: „A pályaudvarra!”, és azt kiáltottam – nem mondtam, hanem kiáltottam –, olyan hangosan hogy az arra járók visszafordultak: „Haza!” – és félelemtől őrjöngve zuhantam kocsim párnázott ülésére. Rám talált, és újra hatalmába kerített.


Augusztus 17. – Milyen éjszaka! Iszonyatos éjszaka! És mégis azt hiszem, elégedett lehetnék – éjjel egy óráig olvastam! H. H. filozófiai és teogóniai doktor feldolgozta a láthatatlan lények történetét és megnyilatkozásait akik az ember körül ólálkodnak, vagy az ember képzeletében élnek, ismerteti eredetüket, hatáskörüket, erejüket. Egyik sem hasonlít ahhoz, aki engem látogat. Mintha az ember, amióta gondolkodni tud megérzett és félelemmel várt volna egy új lényt, magánál erősebbet, utódját a világban; érezte, hogy közeledik, nem tudhatta, milyen lesz a hatalmasság, és félelmében megteremtette az ismeretlen lények elképzelt alakjait, a szorongásból született sok-sok bizonytalan agyrémet.

Tehát hajnali egy óráig olvastam, azután odaültem a nyitott ablakhoz, hogy fejemet, agyamat átjárja a nyugodt éjszakai szél.

Kellemes, langyos éjszaka volt! Mennyire élveztem volna máskor ezt az éjszakát!

A hold elbújt. A sötét égbolton remegve szikráztak a csillagok. Kik lakhatják a többi világot? Milyen idomok, élőlények, milyen állatok, milyen növények élhetnek ott? Akik azokban a távoli világokban gondolkodó lények, vajon többet tudnak-e, mint mi? És mit tudhatnak, amit mi nem tudunk? Mit láthatnak, amit mi nem ismerünk? Egy napon – áthatolva az űrön – nem jelenik-e meg közülük valaki a földön, hogy meghódítsa, mint régen a normannok, akik átkeltek a tengeren, hogy leigázza a gyengébb népeket?

Gyámoltalanok, fegyvertelenek, tudatlanok, kicsik vagyunk mind ezen a sárgolyón, mely egy vízcseppbe keverve forog.

Álmodoztam, s elaludtam a friss éjszakai levegőn.

Körülbelül negyven percig alhattam, akkor felnyitottam a szemem; meg se mozdultam, nem tudom, milyen furcsa, bizonytalan izgalom ébresztett fel. Először semmit nem vettem észre, majd hirtelen úgy tetszett, hogy asztalomon a nyitva maradt könyv lapja magától átfordult. A leggyengébb szellő sem áramlott be az ablakon. Elképedtem és vártam. Körülbelül négy perc múlva láttam, igen, saját szememmel láttam, hogy egy lap ismét felemelkedik, és ráborul az előzőre, mintha egy kéz lapozná. A karosszék üres volt, üresnek látszott; de most már tudtam, hogy itt van, ő ül a helyemen – és olvas. Vadul felugrottam, mint a lázadó állat, aki idomítója hasát akarja feltépni, átrohantam a szobán, hogy elkapjam, hogy megfojtsam, megöljem őt… De a szék, még mielőtt odaértem volna, felborult, mintha valaki menekülne előlem… Az asztal megingott, a lámpa leesett és elaludt, az ablak becsukódott, úgy látszott, egy rajtakapott gonosztevő kiugrott a sötétbe, és alaposan becsapta maga után az ablakot.

Ő tehát menekült; félt, félt – ő félt éntőlem!

Így hát… így hát… holnap… vagy azután… valamelyik nap elcsíphetem, széttiporhatom! Tudjuk, még a kutyák is megharapják és megfojtják néha gazdájukat.


Augusztus 18. – Egész nap ábrándoztam. Ó, igen, engedelmeskedni fogok neki, követem ösztönzését, teljesítem minden kívánságát, alázatos, engedelmes és gyáva leszek. Ő az erősebb. De majd elérkezik az óra…


Augusztus 19. – Értem… értem… mindent értek! A Revue du Monde Scientifique-ban ezt olvastam. „Eléggé különös hír érkezett Rio de Janeiróból. Sao Paulo tartományban valamiféle járványos téboly dühöng, arra a ragályos elmebajra emlékeztet; mely a középkorban sújtotta Európa népeit. Az eszét vesztett lakosság otthagyja házait, kivonul falvaiból, veszni hagyja földjeit, és azt mondják, üldözik őket, valaki megszállta a lelküket láthatatlan, de tapintható lények parancsolnak nekik, mintha csak állatok volnának, az alvónak elszívják életerejét. Azonkívül vizet és tejet isznak, más táplálékhoz, úgy látszik, nem nyúlnak.

Don Pedro Henriquez professzor és még több tudós orvos Sao Paulo tartományba utazott, hogy a helyszínen tanulmányozza a megdöbbentő őrület eredetét és megnyilvánulási formáit, és megtehesse javaslatait a császárnak, milyen intézkedésekkel térítheti észre őrjöngő népét.”

Ó, ó! Emlékszem, emlékszem a szép háromárbócos brazíliai hajóra mely ablakom alatt húzott el a Szajnán, nemrégiben, május 8-án! Tetszett, szép volt, fehér és vidám! Ő a hajón volt, onnan jött, arról a földről telepedett ide! És meglátott! Látta fehér házamat is, a partra ugrott a hajóról. Ó, Istenem!

Most már tisztán látok és értek mindent. Az ember uralmának vége.

Megérkezett! Ő, akitől rettegve féltek a primitív népek, ő, aki ellen ördögűzéssel védekezett a nyugtalan papság; akit boszorkányok idézték sötét éjszakákon, de akkor még hasztalanul idézték; akit a világ mulandó urai – megsejtve létezését – gnómok, szellemek, kísértő lelkek, tündérek, koboldok torz vagy kecses figurájába öltöztettek. Az ősi, egyszerű félelem otromba megfogalmazása után az éleslátású ember sejtése már világosabb volt. Mesmer megértette, és az orvosolt már tíz évvel ezelőtt határozottan megfogalmazták erejének lényegét – előbb, mintsem hatalmát gyakorolta volna. Játszottak az új hatalmasság fegyverével, a rabszolgává süllyedt emberi lelken uralkodó rejtelmes akarattal. Magnetizmus, hipnózis, szuggesztió – és isten tudja, hányféleképpen nevezték még. Láttam, úgy játszadoznak ezzel az iszonyú erővel, akár a vigyázatlan gyerekek. Jaj nekünk? Jaj az embernek! Megjelent!… Megjelent!… Hogyan is nevezi magát?… Azt hiszem… mintha kiáltaná a nevét, de nem értem… igen… hangosan mondja… Figyelek… nem értem… ismétli… Horla… Most megértettem… Horla… ő az… Horla… megjelent! Jaj! A keselyű megette a galambot, a farkas megette a bárányt; az oroszlán felfalta a hegyes szarvú bivalyt; az ember pedig nyíllal, karddal, puskával megölte az oroszlánt; de Horla oda alacsonyítja az embert, ahová mi a lovat meg az ökröt, a tulajdona leszünk, a szolgája és a tápláléka, mert az ő akarata ilyen hatalmas. Jaj nekünk!

De az állat is fellázad néha, és megöli leigázóját… én is ezt akarom… megtehetném… csak előbb ismernem kell őt, megérintenem, látnom! Tudósok mondják, hogy az állatok szeme más, mint a miénk nem lát olyan tisztán…

Az én szemem sem látja az újonnan jöttet, aki leigáz.

Miért? Most visszaemlékszem, mit mondott Saint-Michel hegyén a szerzetes. „Hát látjuk-e százezred részét is annak ami létezik? Itt a szél a természetben a legnagyobb erő, fellöki az embert, ledönt épületeket, gyökerestül kitépi a fákat, hegyeket korbácsol a tenger vízéből, lerombolja a sziklafalat, hatalmas hajókat csap a szirtekhez, öl, sivít, jajgat, ordít a szél – látta-e őt, látható-e bármiképpen? Mégis van, és él!”

És még az is eszembe jutott: milyen gyönge, tökéletlen a szemem, még a kemény tárgyakat sem érzékeli, ha olyan átlátszók, mint az üveg!… Hogy a foncsor nélküli tükör megzavarhatja utamat, nekimegyek, ahogyan a szobába kerülő madár is betöri fejét az ablakon. És még ezer dolog megtéveszti, becsapja a szemünket. Csodálkozhatunk-e, hogy nem érzékeli az ismeretlen testet, melyen keresztülhatol a fény?

Egy új lény? Miért ne?

Kétségtelen, hogy el kellett jönnie – miért lennénk mi az utolsók? Nem látjuk őt, ahogyan nem látták az előttünk élők sem. Mindez csak azt bizonyítja, hogy tökéletesebb nálunk, teste nemesebb és fejlettebb, mint a miénk; hogy a mi testünk hitvány, ügyetlen szerkezet, örökké akadozik fáradt szerveinktől, melyeket túlhajtottan veszünk igénybe, mint a bonyolult rugókat; mindez azt bizonyítja, hogy a testünk csak úgy él mint a növény és az állat, fáradságosan táplálkozik levegővel, növénnyel és hússal, állati gépezet, betegségek eltorzulások, rothadás prédája, hamar kifullad, pontatlan, gyermeteg és különös, elmésen rosszul sikerült, otromba és finom mívű alkotás, csak kísérlete annak a lénynek, amely értelmes és tündöklő lehetett volna. Élünk néhányan a világban, elég kevesen, az osztrigától az emberig. Miért ne lehetne eggyel több, aki kiteljesít egy korszakot, az egymás után jelentkező fajták örök folyamatosságában?

Miért ne lehetne eggyel több? Miért ne képzelhetnénk el más fákat is, óriási, ragyogó virágokkal, melyek az egész tájat elárasztják illatukkal? Miért ne képzelhetnénk el új elemeket – a tűz, a levegő, a föld és a víz után? Ma négy elemet ismerünk, mindössze négy táplálja az élőlényt. Szánalmas! Miért nem negyven, négyszáz, négyezer? Milyen szegényes, szűkölködő, nyomorúságos minden! Fösvény adagolás, ötlettelen elgondolás, nehézkes megvalósítás! Mennyi kellem van az elefántban, a vízilóban! Milyen előkelő a teve!

És ha a pillangóra hivatkoznék valaki? Repülő virág – mondhatná róla. De én olyanról álmodom, mely száz világnál is nagyobb, szavakkal érzékeltetni sem tudom szárnyának alakját, szépségét, színét, mozgását. De látom… csillagról csillagra lebben, és szárnyának harmonikus könnyed suhanása felüdíti illattal árasztja el a csillagokat… És azok, akik odafönt élnek ujjongva elbűvölten néznek utána!…


Mi történt velem? Ő az, ő Horla, aki ilyen őrült gondolatokat sugall nekem? Itt van, bennem, ismét megszállta a lelkemet; megölöm!


Augusztus 19. – Megölöm! Láttam őt! Tegnap este az asztalnál ültem; úgy tettem, mintha elmerült figyelemmel írnék. Tudtam, hogy majd odasettenkedik mellém, egészen közel jön, olyan közel, hogy talán meg is érinthetem – megfoghatom! És akkor?… Akkor a kétségbeesés majd erőt ad; itt a két kezem, a mellem, a homlokom, a fogam, megfojtom, eltiprom, beleharapok, széttépem.

És lestem rá, valamennyi felizgatott szervem várta!

Két lámpát is gyújtottam, és a kandallón a nyolc gyertyát, mintha a fényben leleplezhetném.

Itt szemben az ágyam, régi, oszlopos tölgyfa ágy, jobbra tőlem a kandalló, balra a gondosan bezárt ajtó, mely előbb sokáig nyitva állt, hogy becsalogassa őt; mögöttem magas, tükrös szekrény, itt borotválkoztam, öltöztem naponta, ahányszor csak elmentem előtte, mindig végignéztem magam tükrében. Egyszóval úgy viselkedtem, mintha írnék, hogy megtévesszem őt, mert ő is leselkedett; s egyszerre úgy éreztem, biztosan tudtam hogy a vállamon áthajolva olvas, itt van, a fülemhez ér!

Felálltam, kinyújtott karral felpattantam, és olyan sebesen megfordultam, hogy majdnem elestem. Mi ez?… A szobában annyi fény volt, akár nappal – és nem láttam magam a tükörben!… A tükör üres volt, tiszta, feneketlen, tele fénnyel! A testem nem tűnt fel a tükör lapján… pedig előtte álltam! Csak a nagy, tiszta üveget láttam, a hosszú, földig érő üveget, Eszelősen rámeredtem; közeledni sem mertem, mozdulni sem – éreztem, hogy ő itt van, de megint csak elmenekülne előlem, megmenekülne az a lény akinek láthatatlan teste elnyelte az én testem visszfényét.

Ó, hogy féltem! Azután a tükör mélyén egyszerre ködösen megpillantottam magamat, ködösen, mint egy víztükörben; s mintha ez a víz balról jobbra áramlott volna; egészen lassan és pillanatról pillanatra egyre tisztábban tükrözött engem. Mint egy múló napfogyatkozás. Ami elrejtett, annak nem volt határozott körvonala, áttetsző, de átláthatatlan volt – s lassan kitisztult.

Végül már egészen tisztán láttam magamat, úgy, mint mindennap, ha a tükörbe belenéztem.

Láttam őt! A rémület bennem maradt, és még most is megremegtet.


Augusztus 20. – Hogyan öljem meg, ha egyszer nem tudom megfogni? Méreggel? Észrevenné, amikor a vízbe keverem, s különben is, érzékelhetetlen testére hathatnának-e a mi mérgeink? Nem… nem… semmi esetre… De hát akkor?… Akkor?

Augusztus 21. – Lakatost hívattam Rouenből, vasból készült zsalut rendeltem a szobámba, Párizsban láttam ilyen zsalukat egy-egy szálló földszintjén, a betörők ellen szerelték fel őket. A lakatosom vállalta a zsalut s vállalta hogy egy hasonló ajtót is készít. Azt hiszi, gyáva alak vagyok – mit bánom!…


Szeptember 10. – Rouen, Continental szálló! Megtörtént… Megtörtént… – de vajon meghalt-e? Amit láttam, egészen feldúlt.

Tegnap amikor a lakatos felszerelte a zsalut és a vasajtót, éjfélig mindent nyitva hagytam, bár az idő hidegedik.

Egyszerre megéreztem, hogy itt van – vad öröm áradt el bennem. Lassan felálltam, jobbra balra járkáltam, sokáig, nehogy megsejtsen valamit, majd levetettem cipőmet, és közömbösen felhúztam ócska papucsomat, elfordítottam a vaszsalut, nyugodtan az ajtóhoz mentem, kétszer elfordítottam a kulcsot. Majd visszatértem az ablakhoz, lelakatoltam, és a lakat kulcsát a zsebembe csúsztattam.

Valahogy megéreztem, hogy nyugtalankodik, hogy ő kezd félni, és azt követeli: nyissam ki az ajtót. Úgy tettem, mintha engedelmeskednék; de nem engedelmeskedtem. Az ajtóhoz simultam, csak annyira nyitottam ki, hogy háttal éppen ki tudtam csúszni; magas vagyok, fejem a szemöldökfát érte. Biztosan tudtam, hogy nem szökhetett ki, s bezártam őt, egyedül maradt, egyedül! Milyen boldogság! Elfogtam! Lerohantam; a szalonban, a szobám alatt megragadtam a két lámpát, az olajat kiöntöttem belőlük a szőnyegre, a bútorokra, szanaszét mindenhová, majd meggyújtottam, és elmenekültem; de előbb még két kulcsfordítással jól bezártam a főbejárat nagy ajtaját is.

A kertbe, a babérfák sűrűjébe bújtam. Milyen soká kellett várnom! Milyen soká! Fekete, néma, mozdulatlan volt minden; szellő sem lebbent, egyetlen csillag nem ragyogott, fölöttem felhőhegyek, nem láttam őket, de súlyosan, súlyosan rám nehezedtek.

Figyeltem a házat, és vártam. Nagyon sokáig tartott! Már azt hittem, hogy a tűz kialudt, vagy ő oltotta el, amikor az egyik földszinti ablakot kinyomta a láng ereje, s egy hatalmas, vörös és sárga, hosszú, lágy, simogató lángnyelv felkúszott a fehér falon, végigcsókolta a házat egészen a tetőig. Fény futott a fák közé, az ágak közé a levelekre, és borzongás, a félelem borzongása! A madarak felébredtek; egy kutya üvölteni kezdett; úgy tetszett, mintha megvirradt volna! Még két ablak felpattant, s láttam, hogy otthonom egész földszintje már csak ijesztő, izzó parázs. Ekkor egy sikoly, egy szörnyű, éles, fültépő női sikoly hasított bele az éjszakába és kinyílt két manzárdablak! – Megfeledkeztem a cselédeimről! Láttam őrjöngő arcukat, hadonászó karjukat!…

Ekkor a félelemtől eszemet vesztve, üvöltve, a falu felé rohantam: „Segítség! Segítség! Tűz van! Tűz van!” Találkoztam az emberekkel, akik már futottak a házamhoz, mire visszafordultam velük, hogy lássam, mi történik.

A ház már csak borzalmas és nagyszerű máglya volt, hatalmas máglya, bevilágította a tájat máglya, melyen emberek égtek, és ő is ott égett a máglyán, ő, ő, a foglyom, az új Lény, az új Hatalmasság, Horla!

Eljött a pillanat, hogy az egész tető a falak közé zuhant s egy tűzhányó lámai csapiak az égre. A hatalmas kemence nyitott ablakain keresztül láttam a tűz fészkét és arra gondoltam, ő is ott van, ott, abban a kemencében, holtan…

Holtan? Talán… Meghalt volna a test, melyen áthatolt a nap sugara? Megölhette őt bánni is, ami minket megöl?

És ha nem halt meg? Egyes-egyedül talán csak az időnek van hatalma a Láthatatlan és Félelmes Lény felett. Mire való volna az átlátszó test, a megismerhetetlen test, a Szellemtest, ha neki is félni kell betegségtől, sebesüléstől, rokkantságtól, korai haláltól?

Korai halál? Minden emberi rettegés a korai halálból fakad! Az ember után Horla következik.

Az után, aki meghalhat bármelyik nap, bármely órában, bármely pillanatban, s minden véletlentől – eljött ő akinek csak egy bizonyos napon, bizonyos órában és percben kell majd meghalnia, akkor, amikor elérte létezése teljességét.

Nem… nem!… – Biztos, egészen biztos… Nem halt meg… Akkor pedig… akkor… Nem maradt más: magamat kell megölnöm!…


Illés Endre fordítása

Guy de Maupassant
francia író
(1850–1893)
wikipedia.org
Les Classiques Hachette
Jegyzet

„Az éles szemű, nagy műveltségű Juhász Gyulának megnevezhetetlen félelmei csillapodása után Maupassant jut eszébe, aki a fel-feltörő végzetes betegségének kezdetén jelentkező gyötrő látomásait a Le Horlában szinte kórtörténetszerűen megírta. A közelgő baj megsejtése a legfinomabb rezdülésekre együttzengő költői lélekből persze kicsordulhat, a műalkotást átalakíthatja, átszínezheti. De senki sem tartja sem a Le Horlát, sem Strindberg beteges vergődéseinek mégoly megrázó leírását, sem Rousseau-nak önmaga betegségéről írt kórtörténeti Vallomásait oly mesterműnek, amelynek alapján a szóban forgó alkotó igazi értékét megállapíthatjuk. Gulácsy Lajos Nakonxipánja – hogy megint Juhász Gyula közvetlen élményeiből vegyünk példát – egyik szomorú dokumentuma csupán egy művészetért lángoló lélek végső kilobbanásainak (Gulácsy Lajosnak, 1922).”

Miskolczy Dezső: Juhász Gyula betegsége és halála

Gulácsy Lajos: Arte vita natura, 1914 (Képforrás: cultura.hu)
Forrás

Maupassant, Guy de: Guy de Maupassant összes elbeszélései I–II. Fordította Benedek Marcell, Benyhe János, Dániel Anna, Honti Rezső, Illés Endre, Kosztolányi Dezső, Laczkó Géza, Lányi Viktor, Pap Gábor, Pór Judit, Rónay György, Somogyi Pál László, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád. 2. kiadás. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1966. (Helikon Klasszikusok.) II. 682–702. p.