A természet Jókai Mór szemével

Láng István
A Magyar Tudományos Akadémián 2000. február 17-én elhangzott előadás szerkesztett szövege.
biológia, állattan, ornitológia

A madaraktól indultam el. Nyolc esztendővel azután, hogy Arany János születésének 175. évfordulója alkalmából és annak tiszteletére megvizsgáltam, hogyan jelenik meg a madárvilág a költő műveiben, újabb hasonló vállalkozásra szántam el magamat. Arra gondoltam, hogy Jókai Mór születésének ugyancsak 175. évfordulója jegyében elvégzem az író műveinek hasonló szempontú elemzését. – Láng István

szóelválasztás

Az UNIKORNIS Kiadó százkötetes Jókai-sorozatának, az író Kertészgazdászati jegyzetek című művének, valamint Mikszáth Kálmán Jókai Mór élete és kora, illetve Veress Zoltán Jókai természettudománya című munkájának elolvasása után azonban a vártnál jóval sokoldalúbb és összetettebb kép kerekedett ki a nagy mesélő életművéről.

Az áttanulmányozott irodalom egyértelműen bizonyította: Jókai szerette a madarakat és a természetet. Személyes élményeit elsősorban svábhegyi villájának kertjében és a balatonfüredi nyaralások idején szerezte. Ugyanakkor külföldi utazásai és, persze, az olvasmányai is gyarapították madártani ismereteit. Az igazi újdonsággal azonban műveinek az a része szolgált, amelyből kiderült, hogy a magyar regényirodalomban Jókai volt az első nagy formátumú környezet- és természetvédő.

Az író komáromi szülőháza az udvar felöl

1.

A kőszívű ember fiai című regényben megtaláljuk a biológiai egyensúly költői leírását:

Ezen a szigeten lövés nem hangzik soha… Nem is kínozza ott ártó bogár az embert és a fát. Mindenki hálás egymás iránt; az ember védi a fát és annak tollas lakóit, a fa védi mind a kettőt a vihartól, nap hevétől, s a madár védi mind a kettőt közös ellenségeiktől, a rovaroktól. Óh, bölcsen van ez elrendezve!

Az erdőirtások után bekövetkező talajpusztulás káros folyamatát az író így festi le A barátfalvi lévita című művében:

Mert hogy azt a domboldalt, amin a szántóföldeink feküdtek, nagyon rongálják a záporok. Ennek megint az az oka, hogy hajdanában a szénégetők azt követték, hogy a bükkfáknak még a gyökerét is kiásták; mert a gyökérből égetett szén keményebb tüzet ád, azért többet fizetnek a kovácsok. Ez pedig nagy hiba volt, mert ott azután nem nőhetett föl a régi törzsekből az új csalit; ellenben minden felhőszakadás vígan szaggatta a feldúlt földet, s mély árkokat mosott a hegyoldalban fekvő szántóföldeken végig, úgyhogy most már nem lehet ekével barázdát húzni a földeinken, csak úgy kapával míveljük, s kendert vetünk bele meg lencsét, borsót.

A főváros levegőjének szennyezettsége sem új jelenség. Már Jókai is panaszkodott a rossz pesti levegőre. Erről tanúskodik a következő részlet az Öreg ember nem vén ember című regényéből:

Óh, te bámulatos szép Pestem! Vannak neked palotasoraid, lánchidaid, színházaid, mulatóid, műkiállításaid; de levegőd nincsen. Télvíz idején úgy fekszik rajtad a köd, mint a tengeriszap: csak a tornyok hegye látszik ki belőle. Ha egy lábadozó beteg, akinek a légzőszerveivel volt valami összekülönbözése, egy lélegzetet vesz ebből a lomha buszból, melyben legegészségesebb alkatrész a gyárak kőszénfüstje: egyszerre visszaesik a bajába.

2.

A Jövő század regénye című nagy ívű művében Jókai előrejelzést készített a XX. században várható tudományos, technikai és társadalmi fejlődésről. Megjósolta a természeti erőforrásokkal való rabló gazdálkodást is:

Lassankint kivágnak minden erdőt, felszántják a helyét, kiásnak minden völgyteknőt, kihordják belőle a kőszenet; a természet emlői pedig nem kifogyhatatlanok, mint az ősmesék hírlelék; a kizsarolt földön egymást érik a rossz termést adó évek, az égalj maga is mostohára változik az erőszakos erdőpusztítás miatt, s a kőszén ára száz év alatt megnégyszereződik.

Az éghajlatváltozás fogalma sem új. Erről szól a következő részlet a Kárpáthy Zoltán című regényből:

Az egész télen át isten csodái mutatkoztak előttünk fenyegető jelenségeikben. A felvidékeken meleg, olvadékony idők jártak, s az alvidékeken kemény, kitartó tél dühöngött. Északon már tél derekán zöldült a fű, s dél felé még tavaszhó elején házmagasan állt a hófuvat, eltemetve utakat, utcákat, úgyhogy minden város, honnan a havat kihordták, mintha nagy fehér bástyákkal lett volna körülépítve, úgy látszott elő.

Bármennyire hihetetlen, mégis igaz: Jókai műveiben a nemesfém kinyerésével kapcsolatos súlyos környezetszennyezésre is akad példa. Az Életemből című kötetben így ír az aranyidkai bánya meglátogatásakor szerzett tapasztalatairól:

Megnéztük az ezüstleválasztót. Itt nem kohóban olvasztják az ezüstöt, hanem klórezüstöt készítenek a zsurmából, s aztán higanyfürdővel választják ki a nemes ércet. Ebben a völgyben nem terem sem paszuly, sem uborka az örökös klórgőztől.

Kísérteties az egybecsengés a közelmúlt szomorú ökológiai katasztrófájával, a Tiszát megmérgező ciánszennyezéssel!

3.

Jókai egyébként nemcsak észlelte és leírta a környezeti ártalmakat, hanem megoldásokat is javasolt orvoslásukra. A hulladékhasznosításról a Jövő század regénye című művében olvashatunk:

Az Otthon városában nincs szemét, nincs kloaka, nincs gyármoslék. Az mind trágyává alakíttatik, mielőtt emberölő gázaival a levegőt megfertőzhette volna, s a piszok megtér rendeltetése helyére, a szántóföldre, s lesz belőle arany; a méreg a földbe vegyül, s feltámad, mint kenyér.

A múlt század végi Hortobágyot így írja le hasonló című novellájában:

Mi az a hortobágyi puszta? Egy ismeretlen sziget a szárazföldön. Sziget, mert körül van véve a civilizált világ tengere által: partjai népes városok, tanyákkal megrakott, jól művelt gabonaosztó földek, dohánytelepek, ültetett erdők, kertek; maga pedig egy ősi puszta, amit ekevas föl nem hasogatott soha… Az egész terület nem való másnak, mint legelőnek: tavasszal sok a vize, nyáron kevés; ahol nem totyogós, ott szikkadt; termő szik és vad szik váltja egymást: amannak a növényzete buja, emezé kúszó pipacsfüvön és székifüvön kívül semmi.

(Mint ismeretes, a Hortobágy a világörökség része lett az elmúlt évben a kultúrtáj kategóriában.)

4.

A kertészkedő Jókai követendő példákkal szolgált az utókornak. Kertészgazdászati jegyzetek című művében a víztakarékos öntözés eljárásáról számol be:

Én tehát, hogy öntöző vizet kapjak, azt tettem, hogy nagy (több száz akós) cziszternákat ásattam, erős fa bodonokkal kiburkolva, amikbe az esővíz a lakóház és a később épült gazdasági épület tetejéről összegyülemlett. Ezek tették lehetővé a kertészkedést a hegytetőn… Ezt a tudományt nevezem a »víz megfogásának«. A cziszternák fenekén, a vízfogó gödrökben a zápor igen sok iszapot összehord. Ez a legjobb trágya. Ezt én, mikor kiszikkad, puttonyokban felhordatom a szőlők tövére. Fáradságos munka, de busásan kifizeti magát.

Az aranyember című regényben egy ökofalu képét rajzolja fel:

A férfiak tanulnak kertészkedni, faragni, edényeket csinálni, dohányt tenyészteni, barmot nevelni; belőlük telik ki ács és molnár; a nők török szőnyegeket szőnek és festenek, hímeznek, csipkét kötnek, mézzel, sajttal, rózsavízzel bánnak. És minden munka úgy megy, hogy azt senkinek sem kell mondani, hogy mit tegyen. Ki-ki tudja a maga teendőjét, s utánalát szólongatás nélkül, és öröme van abban, amit dolgozik. Egész házsort képeznek már a lakások, mikben a szaporodó családok letelepedtek. Minden házikót egyesült erővel építenek fel, s az új házasokról gondoskodnak az öregek.

A svábhegyi villa kertjében

5.

A természettudós Jókainak nem a madártan volt az erőssége. Regényeiben igen gyakran csak összefoglaló neveket használt, mint amilyen például a sas, a bagoly, a sólyom és a rigó, s fajokat nem említett minden esetben. Ezért az ő esetében helyesebb a madárnév kifejezést használni a madárfaj helyett.

A madár szó egymagában vagy szóösszetételben (madársereg, madárijesztő, vándormadár stb.) nyolcszázötven alkalommal fordul elő a műveiben. (Összesen kilencvenhét madár nevét említette meg. Ez elég szép szám még Arany János költeményeivel összevetve is. Őnála ugyanis kereken ötven madárnév lelhető fel. A kilencvenhét madár közül hetvenkilenc élt Magyarországon, tizenöt külföldön, három pedig csak a mesékben, mondákban fordult elő. A madarakra vonatkozó összes utalás száma 5345 volt.

Hazai szárnyasaink közül a baromfiudvar lakóiról esik legtöbbször szó a hatalmas életműben; ezek összesen hatszázötvennyolcszor jutnak szerephez a gazdagon áradó történetekben. A további sorrend a teljesség igénye nélkül a következő:

galamb 426, sas 343, hattyú 152, holló 142, gólya 125, fülemüle, csalogány 123, fecske 110, kócsag 98, páva 97, varjú 94, bagoly 80, veréb 80, daru 71, keselyű 67, fácán 65, pacsirta 64, kakukk 53, vadliba 48.

A listát egyébként a banka, a csüllő, a kanalas-gém, a karvaly, a nyaktekercs, a pityer, a reznek (túzok), a tengelic és a zöldike zárja egy-egy említéssel.

A külföldön élő madarak közül a papagájról hetvenötször ír Jókai. A további sorrend így alakul:

kakadu 47, strucc 43, kanári 22, viharmadarak 15, paradicsommadár 14, kolibri 9, kivi 7, kondor (keselyű) 5, marabu 4.

A pingvin nevét három, az albatroszét, a bülbülét és az íbiszét két-két, a fregattmadárét pedig egy műben vetette papírra az író.

A mesék és mondák madarai közül a griff huszonnégy, a phoenix és a turul hét-hét műben szerepel.

Jókai saját kezű akvarellje

6.

Jókainál a madarak mindig kifejeznek valamit: szeretetet, szerelmet, kecsességet, bohémságot, vidám vagy mélabús hangulatot, esetleg veszélyt, halálfélelmet vagy a vesztett csaták borzalmait. A madártoll főként a ruhák díszítőelemeként jelenik meg. Ilyen a sas-, a kerecsen-, a daru-, a kócsag-, a strucc-, a flamingó- és a marabutoll, valamint a hattyúprém.

Irodalomtörténeti érdekesség, hogy az a verse, amelyet tízéves korában írt, s amely Mikszáth Kálmán szerint az író első publikált szellemi terméke volt, már tartalmazott madármotívumot. A Társalgó című lapban megjelent vers egy komáromi utcákon bolyongó bolondot jellemez ily módon:

Olyan vagyok, mint az oly madársereg,
Amely eltévedvén az ég alatt cseveg,
Én is eltévedtem, elmémben bujdosok,
Szánjatok meg, kérlek, jó lelki orvosok!

A fülemüle, azaz a csalogány Jókai egyik legkedveltebb madara. Részlet a Mire megvénülünk című regényből:

Ekkor megzendült ablaka alatt a csalogánydal… A csalogány! A szerelem énekese! Miért van rábízva, hogy éjszaka énekeljen, mikor minden madár fészkén ül, és fejét szárnya alá rejtve alszik? Ki küldi őt: Kelj és hirdesd, hogy a szerelem mindig ébren van? Ki bízta rá, hogy költögesse fel az alvókat? Hiszen még a népdal is azt mondja:

»Szerelemnél jobb az álom
Mert az álom; nyugodalom,
A szerelem szívfájdalom.«

Ejh! Eredj innen dalimadár!

A fülemüle Jókai egyik legkedvesebb madara volt

A rigót a Fekete gyémántok című regényben így említi:

Gyönyörű, tiszta csengő hang volt, mint az erdei rigóé, akit még nem tanítottak kintornára énekelni, csak a maga vad dalait csattogtatja.

A pacsirtára a Sárga rózsa című regényben utal:

Ha értené a madarak nyelvét, kitalálná, mit csicsereg az a száz meg száz pacsirta, mely a kora hajnalt üdvözölve mind odafenn jár a magasban, ahol szem nem látja.

A kakukk Az aranyember című regényben szerepel:

A liget valóban zengett a paradicsomi hangversenytől; estefelé minden madár siet a fészkére, s akkor a legbeszédesebb; közbe a kakukk nem győzi az erdők óráját verni, s a rigó görög verseket fütyül.

A szajkó az Egy az Isten című regényben a következő érdekes összefüggésben jelenik meg:

Azt a tölgyfát pedig még a nagypapa kedvenc szajkója ültette. A fecsegő madár, mikor gazdáját eltemették, utánament, s a domboldalba, ahová eltűnni látta, egy makkot dugott el csőrével; abból nőtt a tölgyfa.

7.

A varjúról szóló idézet a Szép Mikhál című regényből származik:

A szelet jósló felhők izzó veres barázdákra hasogatva kísérték a leáldozó napot, s felriadt varjúsereg szállt nagy károgással az erdőkbűl a város felé, előérezve a közelgő vihart.

A hollóról a Forradalmi és csataképek című elbeszéléskötet tesz – nem véletlenül – említést:

Hideg januári éjszaka volt. Sem holdja, sem csillaga nem volt az égnek, a zúzmarás zivatarban fekete hollók falkái kóvályogtak, szüntelen kiáltozva alá egyhangú szavakban Halál! Halál!.

A kanári a csipkelődés eszköze a Politikai divatok című regényben:

… a kis termetű, eleven asszonyság, ki olyan apró és mozgékony volt, mint egy kanárimadár, és éppen olyan kifogyhatatlan a beszédben, mint az; már csak azt nem tudni, vajon a kanári madarak is folyvást a szomszédaikat rágalmazzák-e, mikor oly nekitüzesedve fecsegnek.

A verébről szóló részlet A gazdag szegények című regényben látott napvilágot:

Az az egyedüli luxusom, hogy egyedül lakom. Egy kis padlásszobában, aminek az ablakábul a veres cserépfödélre, a rézcsatornára van kilátás. Aztán a csatorna szélén túl emelkedik még föl egy nagy ákácfának a koronája. Az télen-nyáron tele van verebekkel. Odagyűlnek éjszakára, nagy csiripeléssel. Az az én hallgatóságom: az én közönségem… Azoknak olvasom én fel az én költeményeimet, regéimet. S mentül jobban csiripelnek, annál jobban meg vagyok elégedve: azt hiszem, hogy nekem kiáltoznak »Bravo, bravo, fuora!»* Télen, mikor fehér a háztető a hótul, akkor kenyérmorzsákat hintek az ablakom párkányára. Arra a verebek odajönnek, sorba ülnek a párkányra. Ez az elit publikum; a többiek a hosszú rézcsatornát lepik el: ez a karzati populé… Én aztán eldeklamálom előttük az én elmeszüleményeimet: azok hallgatják, a tollaikat rázva, igazgatva, a fejüket előre-hátra forgatva, akárcsak a hölgyek a páholyban, s aztán mondogatják egymásnak, hogy »Ennél bizony akárhány rosszabb előadást láttunk az arénában«. Hát ez az én mindennapi mulatságom.

  • * fuoraolasz ki, kívül, kin, künn. A közönség a lelkes, újrázó, kihívó felkiáltása.
Tájrajz az író noteszéből

8.

A vízimadarakról szóló idézet A lőcsei fehér asszony című regényből származik:

A Gönczöl szekere már egészen felfelé fordult a saroglyával, a Fiastyúk magasan járt az égbolton, a mocsárvilág ébredezni kezdett, közel volt a hajnal. Vadkacsa hápogott, kócsag sikoltozott, daru, gém durrogott a sáserdő mélyén, a hold körül szivárványos udvar szérűje ívellett, kísértetes világot terjengetve az emberlakatlan világ fölött.

A hattyú az Erdély aranykora című regény hangulatfestője:

S ha alászáll az est, akkor kezdődik a vizek országainak élete; egész falkái a vízlakó madaraknak szállnak fel a légbe, s ungok egyhangú rekegési közül kiszólal a vizibika szomorú kürthangja s a zöld teknősbéka fütyülése; a hattyú megszólal, elmondja négyhangos énekét, melyet már a mesevilágba számítanak; mert hisz itt nincsen ember közel, e hely még az istené!

Az erdei madarakról egyebek között az És mégis mozog a föld című regényben szólt az író:

S e titkokat magyarázni itt vannak az erdők szószólói; ahol a zuhatag zajong, ott szeretnek énekelni a madarak is, ott hangzik a rigó kihívó füttye, ott zúg a süketfajd szerelemféltő hangja, s mintha folytonos csókok csattognának a levegőben; az a fülemüle danája.

A daru a Névtelen vár című regényben emberi tulajdonság megjelenítője:

Lármázó éj volt. A darvak úgy kiabáltak, mint az emberek, mikor nagy tüzet oltanak, kevés vízzel, sok lármával.

A sas Az aranyember című regényben a távlatok és távolságok érzékeltetője:

Fenn, a háromezer lábnyi sziklafokon is felül, a bérci sasok fenséges nyugodt körrepülése látszik a szűkre szorított égen, melynek tiszta kékje, mint egy üvegboltozat tűnik fel a halotti mélységből.

A macskabagoly a Szomorú napok című regény kérdésének ihletője:

Ki kényszeríti rá, hogy éjnek éjszakáján vijjogva a holdvilág sütötte ablaknak repüljön, s szárnyaival verdesse annak tábláit, s ha hétszer elhajtják, hétszer visszarepüljön ismét, s éjjel látó nagy szemeit kimeresztve, fülébe sikoltsa a félig aluvónak, hogy készüljön az örökkévaló álomra?

Végezetül még egy érdekesség: Jókai a madarakkal kapcsolatban egy esetben szakmai hibát is elkövetett. Az Egész az északi pólusig című regényében a pingvineket az északi sark közelébe helyezte, jóllehet – mint köztudomású – a világon élő mintegy tizenhét pingvinfaj mindegyike a déli féltekén, sőt, annak is legdélebbi részén lelhető fel.

9.

Jókai Mórt 1858-ban, harminchárom éves korában választották meg az Akadémia levelező tagjának. Három évvel később rendes tag lett, majd ötvennyolc éves korában tiszteleti tag címet kapott a kivételes megbecsülés kifejezéseként. A szűkebb vezetésbe, az igazgatóság munkájába hatvanhét éves korában vonták be.

A Tudomány Egyetemen 1894-ben elmondott beszédében a következő fennkölt szavakkal fordult hallgatóságához:

A honfoglalás második korszakában élünk. Ezer év alatt őseink meghódították a hazát diadalmas fegyvereikkel; most a mi feladatunk azt másodszor is meghódítani, szellemmel és tudománnyal, melynek diadala annál nagyobb, mert ebben mindenki győztes marad: senki sem lesz legyőzött. Ennek a hódító hadjáratnak erős vára a Tudomány Egyetem. Ez a mi Rómánk, melynek kapuin a mi légióink kitódulnak – nem idegen országokat meghódítani, hanem saját hazánkat megtartani, nem barbár inváziók ellen hadakozva, hanem a külcivilizáció hatalmas terjedésével versenyre kelve.

Az pedig akár a mai reményeinket is tükrözheti, ahogy az Egy magyar nábob című regényében a reformkor vezető személyiségei ábrándoztak a magyarság jövőjéről:

A népek át fogják látni, hogy életrevalók vagyunk, és tisztelni fogják törekvéseinket; mezőinken új élet fog virulni, szárazi és vízi utainkon megélénkül a kereskedés, a magyar nyelv felhat szalonjainkba, és divattá válik, nagyobb városainkban megszületik a nemzeti szellem, az ország fővárosában, Pesten összpontosulni fog a nemzet fénye, ereje, szelleme; lesz akadémiánk, írói egyleteink, nemzeti színházunk. És mindezt csak akarnunk kell.

Jó lenne, ha legalább a mi korunkban értő fülekre találna az 1904. május 5-én elhunyt Jókai megannyi figyelmeztetése, s beteljesülne hajdani jövendölése!

Jókai Mór