A madárvilág Arany János költészetében

Dr. Láng István
a Magyar Tudományos Akadémia
főtitkára
biológia, állattan, ornitológia
szóelválasztás

Személyes vallomással kezdem. Két kedvenc időtöltésem van: a madarak megfigyelése és a bélyeggyűjtés. Minden szabadidőmet ezeknek szentelem, és nagyon komolyan veszem őket. Mindkét téren nagy, tudós egyéniségek voltak rám hatással.

A madarak megfigyelése iránt 1969-ben kezdtem érdeklődni, amikor Akadémiánk magyarországi látogatásra invitálta a világhírű svéd tudóst, a Nobel-díjas Arne Tiseliust, s a vendég azt kérte: szervezzünk számára ornitológiai kirándulást a szegedi Fehér-tóra. Erdey-Grúz Tibor főtitkár engem bízott meg ezzel a feladattal. Akkortájt a biológiai tudományok osztályán voltam tudományos titkár. Március 27-én hajnalban mentünk ki a tóra Keve András és Beretzk Péter ornitológusok kíséretében. Ekkor fertőződtem meg ezzel a „betegséggel”.

A bélyeggyűjtés szenvedélye, mint a legtöbb fiúnál, nálam is spontán fejlődött ki a gimnáziumi évek alatt. A hatvanas évek végén módom nyílt több alkalommal is hosszasan tanulmányozni Soó Rezső és Dudich Endre akadémikusok gyűjteményeit. Ez nagy hatással volt rám, és különösen a rendszeresség hagyott mély nyomokat bennem.

A két kedvtelés néha összefonódik, hiszen a „madarak a bélyegen”, mint motívum, az egyik fő gyűjtési területem.

A Nobel Alapítvány azonban úgy tart nyilván, mint a Nobel-díjasok a bélyegen című tematikus terület egyik szakértőjét, és időnként hozzám irányítják a témakör iránt érdeklődő filatelistákat. Életem egyik emlékezetes élménye, hogy 1989. március 29-én, a Svéd Királyi Tudományos Akadémia megalapításának 250. évfordulója alkalmából rendezett ünnepség programjának keretében a stockholmi Postamúzeumban előadást tarthattam Nobel-díjasok a világ bélyegein címmel.

Régóta foglalkoztat az a gondolat, hogy feldolgozom néhány kedvenc költőm, íróm műveinek ornitológiai vonatkozásait. Tudom, hogy mások is végeztek hasonló munkát. Jól hasznosítottam magam is Herman Ottó: Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága című könyvét.

Arany Jánossal kezdtem a sort. Szeretem a költeményeit, szellemiségének hatása alatt vagyok, és nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy néhány évig én is az övéhez hasonló munkakört tölthettem be a Magyar Tudományos Akadémián. Elolvastam valamennyi költeményét, és kigyűjtöttem belőlük a madárvilágra vonatkozó kifejezéseket.

Herman Ottó szerint, aki Arany, Tompa és Petőfi költeményeit hasonlította össze, mindhárom költő nagy szeretettel viseltetett a madarak iránt. Érdekes az összehasonlítás a madáralakok számát illetően Herman adatai alapján: Tompa ötvennégy, Arany negyvennégy, Petőfi harminckét madáralakot ír le költeményeiben.

Minthogy a költőfejedelem három helyen – Szalontán, Nagykőrösön és Pesten – töltött el hosszabb időt, elsősorban az ezekre a tájakra jellemző madárfajok jelennek meg műveiben. A honi fészkelő madarak negyede található meg költeményeiben.

Megszámláltam, hányszor fordul elő verseiben a madár szó önmagában vagy valamilyen szóösszetételben (például madárdal, madárlátta kenyér stb.). Adataim szerint százhatvankét esetben használta Arany János ezt a szót, amelynek hangulatát talán a következő két idézet adja vissza leginkább.

Itthon című versében írja:

Mint a madár a fészkére,
Szomju vándor hűvös érre,
Mint a gyermek anyaölbe:
Vágyom én e nyájas körbe.

Buda halálában a Rege a csodaszarvasról című ének ezt mondja:

Száll a madár ágrul ágra,
Száll az ének, szájrul szájra;
Fű kizöldül ó sírhanton,
Bajnok ébred hősi lanton.

Másutt:

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

A „fantázia” vagy „legenda” madarak közül a turul, a főnix és a griffmadár fordul elő Arany János költeményeiben. A turul viszonylag gyakori, összesen tízszer említi általában a magyar őstörténettel és a háborúkkal kapcsolatban, egyebek között a Csaba-trilógiában. A griffmadár, ez a mitológiai szárnyas szörny és a főnix, a feltámasztás szimbóluma egyaránt kétszer fordul elő a költő műveiben.

A háziasított madarak közül a csirke, a csibe hét alkalommal jelenik meg a költeményekben.

Az Őszikékben így ír Arany:

A virágnak nincs illatja,
Ha megcsapta őszi dér;
De csibének húsa, vére –
S a konyhában többet ér.

A tyúk, a kotlós szintén gyakori költeményeiben. Tizenkét példát tudnék felemlíteni rá. A kakas azonban még gyakoribb: a költő tizenkilenc esetben említi, jobbára a falusi udvar büszke uraként, de szélkakasként is megörökítette. Az V. Lászlóban olvashatjuk:

Sűrű setét az éj,
Dühöng a déli szél,
Jó Budavár magas
Tornyán az érckakas
Csikorog élesen.

A lúd vagy liba huszonegyszer szerepel a versekben. Arany János bizonyára kedvelte az alföldi tanyák és udvarok e szárnyasának a pecsenyéjét. A Köszöntő vers Szász Károlynak című költeményében így áradozik:

Ha pedig egy lúdba ütötted a nyársat,
Akkor az én múzsám kíván neked másat,
Akkor legyen tied a libának tolla,
Hogy szállhass vele a magas Helikonra.
Persze, hogy a toll más, és megint mása lúd,
Mert ebből nem eszik, akinek amaz jut.
De a repüléshez nem szükséges nagy háj,
S egyiké a lúdtoll, másiké a lúdmáj.

A pulyká-t csodálatosan jellemzi a Jóka ördöge című költeményében:

Láttad-e a pulykát, ki magas szeméten
Gőgösen országol, mint királyi széken,
Legkisebb bántásra, legcsekélyebb gúnyra,
Mirigytelte nyakát amidőn felfúja?
Vérszín pötyögője, haragtűzben égve,
Mikép megyen által szép világos kékbe?
Mikép játszik újra haloványos zöldet?
És mikép kotorja szárnyával a földet?

A galamb a leggyakoribb madár költőnk verseiben. Összesen ötvenöt alkalommal találkoztam vele. Általában a szelídség és a szeretet kifejezője, de a fehérgalamb fogalmával a hajszínt is jellemzi a költő. A hamis tanú című költeményben ekképp szól:

Állj elő, vén Márkus! vedd le a süveget,
Hadd süsse a napfény galamb-ősz fejedet;

A pává-t hétszer nevezi meg Arany János a hiúságra és a gazdagságra utalván, míg a kacsa csak négyszer szerepel a műveiben.

A természeti környezetben élő madarakra áttérve – és a rendszertani logikát követve –, a gémfélék közül a magyar természetvédelem szimbólummadara, a nagy kócsag elsősorban a díszes tollazata miatt került be a versekbe.

A Toldiban ezt olvashatjuk:

Itt van immár a had, Laczfi nádor hada,
Itt kevély hadával Laczfi Endre maga;
Délcegen megüli sárga paripáját,
Sok nehéz aranyhim terheli ruháját;
És utána nyalka, kolcsagos legények,
Tombolván alattok cifra nyergű mének:

A gólyafélék közül a fehér gólya tizennyolc esetben szerepel a versekben. A költő mindig nagy szeretettel említi ezt a madarat. Érződik az a vonzalom, amit az egyszerű falusi emberek mindig is éreztek a tél elől délre menekülő, ám tavaszonként hűségesen visszatérő gólya iránt.

A rab gólya című költeményében ezt olvashatjuk:

Árva gólya áll magában
Egy teleknek a lábjában,
Felrepülne, messze szállna,
Messze, messze,
Tengerekre,
Csakhogy el van metszve szárnya.

A récefélék közül elsőként a hattyú-t említem meg. Herman Ottó szerint a kerti tavainkon élő szelídített bütykös banyá-t láthatta a költő. Összesen tizenhét alkalommal fordul elő verseiben.

A költő hazája című költeményében így írt róla:

De bár fogy a nép és hazája pusztul,
És a jövendő hallgat, – nem felel,
Bár keble csak bánat dalára buzdúl:
Honát a költő mégse’ hagyja el; –
És, mely alélt hattyú gyanánt
Várja magára a halált –
Ő nemzetének hattyúéneke,
Ő a lant bánatos, haldokló gyermeke.

Ebben a szövegkörnyezetben azonban inkább az énekes hattyú-t valószínűsíthetjük. Akárcsak a pelikán vagy a páva, ez is némileg jelképpé módosult formában jelenik meg alkotásában.

Madarakat ábrázoló bélyegek
héja (Mongólia), páva, bíbic, réti sas, mátyás szajkó, daru (Magyar Posta)

A vadlúd vagy vadliba ritka madár Arany János költeményeiben. Mindössze háromszor fordul elő. A hazai madárlistán tizenegy olyan faj van, amelyre ráillik ez az elnevezés. Legvalószínűbb, hogy a költő nyári lúd-dal találkozott.

A vadréce vagy vadruca közül bizonyára a tőkés réce volt a leggyakoribb Szalonta és Nagykőrös környékén. A Jóka ördögében olvashatjuk ezt a csodálatos, hangulatos tájképi leírást:

Réce reppen közte, ümmög közte béka,
A halász gólya is meglódítja szárnyát,
Viszi haza lomhán ma fogott prédáját;
Apró muslica-légy, táncoló csoportban
Követi a vándort sűrű oszlopokban.

A ragadozó madarak közül tizenkétszer szerepel az ölyü, az ölyv Arany János költeményeiben. A lantos című versében így ír:

Zúg az erdő, lecsapott a felszél,
Szétrezzen az őszi sárga levél,
Mint ölyütől madárkák csoportja
Megrebbenve széled a bokorba.

Herman Ottó szerint a héjá-t örökítette meg ekképp a költő, de az sincs kizárva, hogy esetenként karvaly-t jelentett az ölyü. Ezt a vitát nem lehet eldönteni.

A sas negyvenhárom alkalommal jelenik meg Arany János verseiben. A „sas” azonban gyűjtőfogalom, összesen kilenc madárfaj nevében szerepel ez a szó. Valószínű, hogy a szirti sas-ra illenek azok a gondolatok, amelyeket Az Alföld népéhez című versben öntött szavakba a költő:

Akkor a széttépett seregek foltjai,
Kiket az ellenség hagyott hirmondani,
Kerülték a pusztát, a perjés parlagot.
Délibábján kívül kit minden elhagyott.
Mentek fölkeresni ama sziklatetőt,
Hol a sas kinyuló csupasz kövekre költ,
Elzavarták a sast, tojásit megették,
S fészke helyén váruk alapját vetették.

A rétisas szintén benne lehet a versekben, hiszen ez a faj a Duna és a Tisza ártéri erdeiben rendszeresen költött, és sokfelé kóborolt az Alföldön. A saskeselyű csak egy alkalommal fordul elő.

A Keveháza című költeményben ezt olvashatjuk:

Mért vijjog a saskeselyű?
Miért szállong a turul s ölyü,
Hadintéző, baljós madár,
Széles Dunának partinál? –
Azér’ vijjog a keselyű,
Azér’ szállong turul s ölyü,
Mert holnap ilyenkor, halott,
Százezrivel fog veszni ott.

A vércse, minden bizonnyal a vörös vércse öt alkalommal jelenik meg a versekben. A Tetemre hívás című költeményben ekképp említi:

S vadul e sebből a tőrt kiragadja,
Szeme szokatlan lángot lövell,
Kacag és sír, s fennvillogtatja
S vércse-visongással rohan el.
Vetni kezet rá senki se mer.

A fajdfélék közül alighanem a nyírfajd jelenik meg a Rege a csodaszarvasról című költeményben, amikor Hunor és Magyar csapatával együtt űzi, hajszolja a gímszarvast.

Minden zugot megüldöznek,
Minden bokrot átaldöfnek;
Gyík ha rezzen, fajd ha rebben:
De a gimvad nincs ezekben.

A fácánfélék közé tartozó fürj háromszor szerepel a költő verseiben. Nagyon hangulatos Az első lopás című költői elbeszélés alábbi két sora:

Habzik a zöld vetés, ha szellő ringatja
Messze futhat benne a fürjek pitypalatyja.

A daru szintén kedvenc madara a népköltészetnek, s ily módon a költők is gyakran megörökítették verseikben. Arany Jánosnál tíz alkalommal fordul elő. A daru nem fészkel hazánkban. Ősszel és tavasszal vonul át nagy csapatokban. A tavaszi daruvonulás hangulatát érzékelteti a Kertben című vers:

Kertészkedem mélán, nyugodtan,
Gyümölcsfáim közt bíbelek;
Hozzám a tiszta kék magasból
Egyes daruszó tévelyeg;

A Falu bolondja című versben elérhetetlen vágyak jelképe a gólya és a daru. Így ír a költő:

Vagy megállott szeme a nagy égen,
Mely felette gömbölyödött kéken,
Nézte, hogyan tűnik el a gólya –
Gólya lenni úgy szeretett volna!
Néha dalolt, néha fütyörészett,
Néha csak úgy a semmibe nézett,
Néha úgy tett, mint ki messze hallgat:
Hallgatá a láthatatlan darvat.

Habár a guvatfélék közé tartozó szárcsa igen gyakori a nádasokkal szegélyezett tavakon, Arany János csak egyszer említi, mégpedig a Toldiban:

Fölkereste fészkít a réti madárnak,
Szárcsa-, vadrucának, bíbicnek, sirálynak,
Házukat feltörte és kifosztogatta,
Tarka tojásikkal éhét elaltatta.

A biológusok erre a versszakra bizonyára azt mondják, hogy ez már nem egyedi fajleírás, hanem társulás-ökológia.

A magyar Alföld jellegzetes és egyben legnagyobb testű madarát, a túzok-ot Arany négyszer említi. Az Eh… című versben így ír róla:

Gondolataim, mint a túzok,
Melynek összefagyott szárnya,
Gyalog mennek a föld színén,
Egy sincs, ki fentebb járna.

A gerle, a gerlice és a gilice minden valószínűség szerint a vadgerlét jeleníti meg a költő verseiben. Toldi szerelmében ily módon emlékszik Rozgonyi Piroska Toldira:

Nagy lélekzetet vőn, könnyült szíve azzal,
Tele szívta keblét fűszeres tavasszal;
Gilice búgása hallatszott megette,
S enyelgését párja édesen nevette.

A kakukk mindössze egyszer fordul elő Arany Jánosnál.

A Télben című versben imígyen említi:

Száz meg száz madárhang
Szól az árnyas erdőn, titkait beszélvén,
Bokorról bokorra lomha kakukk szállong
Szellős róna szélén.

A bagoly szó tizenkilencszer fordul elő Arany János verseiben. Pontos fajmeghatározást ugyan nehéz adni, de a szövegkörnyezet segít az eligazodásban. A Családi kör című versben alighanem a gyöngybagoly-ról esik szó:

Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

A kuvik Aranynál is a halálmadár jelképe. A Tengerihántás című balladában Tuba Ferkó ezt a madarat találta kedvesének, Dalos Esztinek a fejfáján.

A pacsirta szó tizennégyszer fordul elő Arany János költeményeiben. A Bor vitéz című versben – Herman Ottó szerint – a búbos pacsirtá-ról ír a költő:

Megy az úton kis pacsirta:
Hova megyen? hova ballag?

Csak a búbos pacsirtának (a pipiskének) a szokása ugyanis, hogy az úton ballagó ember előtt lépdel, s csak akkor kap szárnyra, hogy némi előnyt szerezve ismét leszálljon az útra, amikor már majdnem beérik.

A Hiú sóvárgás című költeményben ellenben a magyar szántó-vető ember kedvenc madaráról, minden bizonnyal a mezei pacsirtá-ról ír a költő:

Volnék kis pacsirta, hogy zenghetne dalom
Harmatos, virágos, illatos hajnalon;
Hogy magasztos ének szárnyain lebegve
Merülhetnék mélyen a fényes egekbe;
Hogy lerázván a föld minden szennyét, porát,
Innám egy dicsőbb lét isteni mámorát;
Majd elszenderülve boldog csalódáson,
Édes álom lenne – ne fájna bukásom.

A füstifecske tizenhatszor szerepel a versekben. Minthogy a magyar ember szereti a házához ragaszkodó fecskét, a költők is gyakran említették jelképként is, valamint a környezet és a hangulat jellemzőjeként is.

A Háziuraság című versben így elmélkedik a költő:

Sőt ami több, lakóm is
Van, egy kis föcskepár,
Mely sárfalamra, sárból,
Szerény fészket csinál.
Mely nékem hajnalonként
Friss dallal fizeti
Le a lakbért – s a szállást
Igen szeretheti.

A varjúfélék közé tartozó holló huszonötször jelenik meg Arany János verseiben. Vagy a csatákban elhaltak tetemein való élősködést, gyászt, borzalmat testesít meg, vagy levelet továbbít (a Magyar Posta is a hollót választotta a levélkézbesítés szimbólumául), vagy a címerekben jelenik meg nemes, fennkölt szárnyasként.

Toldi estéjében így értesülünk Toldi György, a galád testvér haláláról.

Rút halállal halt meg, vadállat levágta,
Messze völgy hollója két szemét kivájta,
Kullogó farkasok rajta sorsot húztak:
Így lett vége a rossz testvérnek, fiúnak.

A levélpostás hollóról a Mátyás anyja című költeményben olvashatunk:

S ahol jön,
Ahol jön
Egy fekete holló;
Hunyadi
Paizsán
Ül ahhoz hasonló.
Lecsapott,
Lecsapott
Fekete szélvészből,
Kikapá
Levelét
Az anyai kézből.

A varjú huszonkétszer szerepel a versekben. Minthogy az Elveszett alkotmányban „minden vallásbeli varjakat” említ Arany, Herman Ottó feltételezi, hogy a költő megkülönböztette a „kálvinista varjat”, vagyis a dolmányos varjú-t, amely a hollóval együtt elfogyasztja az elhullott állatok tetemeit, és a „pápista varjút”, vagyis a vetési varjú-t, amely főleg növényi táplálékon él, még ha szívesen fogyaszt földigilisztát, pajorokat és rovarokat is.

Valószínűleg vetési varjak kárognak a Vörös Rébék című költeményben:

»Vörös Rébék általment a
Keskeny pallón s elrepült –«
Tollászkodni, már mint varju,
Egy jegenyefára ült.
Akinek azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár:
Hess, madár!

A varjúfélék közé tartozik a csóka is, amelyet mindössze háromszor említ a költő. A varjút, a hollót és a csókát gyakran összetéveszti a magyar ember, s ez a népköltészetre is jellemző, így megeshet, hogy Aranynál is van ilyen félreértés.

A szarká-ról viszont csak egyszer történik említés. Mivel a szarka is és a csóka is sok csillogó tárgyat gyűjt össze, a Bolond Istók című versből – amelyben egyébként a csókáról van szó – olyan részletre utalok, amely a szarkát is jellemzi:

Minden badarságot feltűz fejére:
Piros galandot, zsályát, tulipánt,
Százszorszépet (de mely egyszer se’ szép),
Üveg kalárist, rézgombot, csalánt,
Mit egy bolond, vagy csóka összeszéd,
Idegen tollakat, szemétre hányt
Sok színű rongyot és több ily izét:
Melyek fölé még csörgősipka jő
Hirdetni fennen, hogy „poéta Ő”.

A rigófélék közül Herman Ottó szerint az énekes rigó ihlette meg a költőt, aki négyszer szövi költeményeibe ezt a madarat. A neves polihisztor azért tippelt erre a fajra, mert a Buda halála című versben Arany úgy jellemzi Buda feleségét, hogy „Szava rigó-ének mélyebb fuvodalma”, márpedig a honi madárlistán szereplő nyolc rigófajból az énekes rigóra jellemző leginkább a fuvolázóshoz hasonlító hangképzés.

Nekem azonban a feketerigó is eszembe jutott, amikor a Népdalok című költeményben ezt olvastam:

Volt nekem egy rigószőrű paripám,
Eladatta a szegedi kapitány,
Ott se voltam az áldomás-ivásnál, –
Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál!

Ugyancsak a rigófélék közé tartozik a fülemüle, vagy más néven csalogány, amelynek különleges éneke többször megihlette a költőt. Összesen tizenkilencszer tesz említést e madárról.

A fülemile című versben így ír:

Történt pedig egy vasárnap,
Hogy a fentirt fülemile
Ép’ a közös galyra üle,
Azt szemelvén ki oltárnak,
Honnan Istent jókor reggel
Magasztalja szép énekkel:
Megköszönvén a napot,
Melyre, im felvirradott.
A sugárt, és harmatot,
A szellőt és illatot;
A fát, melynek lombja zöld,
a fészket, hol párja költ,

A seregély négyszer szerepel a költő verseiben. A gyümölcsöket és a szőlőt nagy csapatokban dézsmáló seregély társas együttléte tükröződik a Toldi szerelme hetedik énekében, amelyben az olaszországi hadjárat idején hét seregély díszíti az egyik magyar csapat zászlóját. A nyolcadik énekben pedig ez olvasható:

De harc is alig volt – nagy hirtelenébe’
Megszalad a Károly szedett-vetett népe,
Mint ha cseresznyefán seregély-had csődöt
De megint szétrebben puszta kereplőtül.

A tölgyek alatt című versben pedig így elmélkedik a költő:

A tölgyek alatt
Oly otthonos itten!
Évem leapadt:
Ime, gyermek lettem,
Mint mikor a tölgy
Sudarát megmásztam,
Hol seregély költ –
S vígan madarásztam.

A verébfélék közül bizonyára a házi verebet látta leggyakrabban a költő. Ezt az életrevaló, alkalmazkodni képes, szemtelen, igénytelen, de mégis kedves kis madarat összesen tizenegyszer említi verseiben.

A Vojtina levelei öccséhez című költeményben ilyen tanulságok olvashatók:

Ha hát van, Andris, jó fejed; tanulj.
Az ócska csizma, megfejelve, új,
És nincsen olyan régi köpönyeg,
Miből ne telnék egy hitvány süveg;
Azé a veréb, ki megcsípheti:
Fogj ócska eszmét s légy eredeti!

Bölcs és időtálló tanácsok ezek. Úgyszintén nagyon bölcs az a mondás, amit az Írjak? Ne írjak? című versében fejtett ki a költő, s ami azóta közmondássá vált.

Patkó se kell, ha már nem él, a lónak,
S jobb egy veréb ma, mint egy túzok holnap:

Személyes vallomással indítottam gondolataimat, hasonlóval szeretném befejezni is. Megkérdezhetnék tőlem, mi értelme volt oly sok időt elfecsérelni arra, hogy a madarak előfordulási gyakoriságát kutassam Arany János költészetében. Azt felelném erre, hogy az égvilágon semmi értelme sem volt, ha az értékrendet a mai rideg, racionális keretek között minősítjük. De volt értelme, ha azt veszem figyelembe, hogy ez a munka szórakozást és önzetlen örömöt jelentett nekem. Ezzel ajándékozott meg ez a különös búvárkodás, s nem sajnálom, hogy oly sok szabadidőmet fordítottam rá.

Írásom egyúttal tisztelgés a 175 évvel ezelőtt született Arany János emléke előtt.

Az 1994/4-es TermészetBÚVÁR címlapja
Forrás

TermészetBÚVÁR 47 (1992) 3. 40–43. p.