Odüsszeusz a csillagok fényében

Lente Gábor
csillagászat, kormeghatározás
szóelválasztás

A két közismert ógörög eposzt évezredek óta elég egyöntetűen lenyűgöző intellektuális alkotásnak tartja az emberiség. A hátterükben lévő történelmi tényekről, illetve azok valóságalapjáról viszont már jelentősen eltérő nézetek léteznek. Míg az Íliász kétségtelenül megtörtént események élőszóban megőrzött krónikáján alapul, addig az Odüsszeia esetében ez már korántsem annyira nyilvánvaló. A XIX. század végen Heinrich Schliemann mindenek előtt a korábbi eposzban lévő földrajzi utalások alapján azonosította Tróját, bár – mint azt archeológusok később minden kétséget kizárva bizonyították – az ásatások során az egyes rétegek korát illetően többször is nagyot tévedett. Ezzel szemben Odüsszeusz kalandjainak számos helyszíne még mind a mai napig talányos. Ogügét, vagyis Kalüpszó nimfa nevezetes barlangjának helyét a legtöbben a mai Málta kisebbik szigetével, Gozoval azonosítják, mások viszont inkább az Atlanti-óceánban keresik. Még Ithaka, vagyis Odüsszeusz otthonának elhelyezkedését sem ismerjük kétségtelenül.

A legvalószínűbb jelölt a Jón-tengerben, Görögország nyugati partvonala előtt fekvő, mind a mai napig Ithákinak nevezett sziget. Ez viszont meglehetősen kicsi, ezért néhányan inkább a két közeli, jóval nagyobb méretű sziget, Lefkáda vagy Kefallinia egyikén keresnék Odüsszeusz palotáját.

Οδύσσεια

ἄνδρα μοι ἔννεπε, μοῦσα, πολύτροπον, ὃς μάλα πολλὰ
πλάγχθη, ἐπεὶ Τροίης ἱερὸν πτολίεθρον ἔπερσεν:
πολλῶν δ᾽ ἀνθρώπων ἴδεν ἄστεα καὶ νόον ἔγνω,
πολλὰ δ᾽ ὅ γ᾽ ἐν πόντῳ πάθεν ἄλγεα ὃν κατὰ θυμόν,
ἀρνύμενος ἥν τε ψυχὴν καὶ νόστον ἑταίρων.
ἀλλ᾽ οὐδ᾽ ὣς ἑτάρους ἐρρύσατο, ἱέμενός περ:
αὐτῶν γὰρ σφετέρῃσιν ἀτασθαλίῃσιν ὄλοντο,
νήπιοι, οἳ κατὰ βοῦς Ὑπερίονος Ἠελίοιο
ἤσθιον: αὐτὰρ ὁ τοῖσιν ἀφείλετο νόστιμον ἦμαρ.
τῶν ἁμόθεν γε, θεά, θύγατερ Διός, εἰπὲ καὶ ἡμῖν.

Az Odüsszeiában elbeszélt események időtartama nem teljesen egyértelmű. Kétféle értelmezése is létezik: az egyik a párhuzamos, a másik a szekvenciális időrend. A kettő abban különbözik, hogy az eposzban egymás után leírt, eltérő helyszíneken történő eseményeket az első egyidejűnek tekinti, a másik egymás utáninak. Mindkét időrend a kérők megölésének napjához viszonyítja az egyes eseményeket: a párhuzamos szerint az Istenek legelső tanácskozása a –33. napon történik, a szekvenciális szerint pedig a –40. napon. A két időrend a –33. naptól kezdve csak egyetlen nappal különbözik, a –4. napon pedig találkozik.

2008-ban két csillagász, Constantino Baikouzis és Marcelo O. Magnasco hívta fel a figyelmet arra, hogy habár a két időrend között a szöveg alapján nem lehet dönteni, az események történelmi dátumára viszont az eposzban szereplő csillagászati utalásokból egyértelműen következtetni lehet. Odüsszeusz a –28. (a szekvenciális időrend szerint a –29.) napon indul el Kalüpszó szigetéről (az idézetek Devecseri Gábor 1947-es fordításából származnak, az utánuk szereplő római szám a fejezetet, az arab szám a sort azonosítja):

Boldog örömmel bontva ki vásznát bajnok Odysseus,
kormány mellé ült, vezetett jól, értve a módját,
s míg ott ült, nem pergett pillájára az álom,
Pleiások fényét, későn lenyugodni Boótést
s látta a Medvét is – más néven Szekér ez –,
mint forog egyhelyben s Óriónt várja az égen,
s egyedül nem száll le az Ókeanos közepébe;
mert úgy mondta Kalypsó néki, az isteni asszony:
hagyja a balkeze mellett azt, így járja a tengert.

V. 269–277.

Itt tehát a szöveg említést tesz a Boótesz (Ökörhajcsár), a Nagy Medve és az Orion csillagképről, valamint a Plejádokról (Fiastyúk), a Bika csillagképben található, az egész égbolton leghíresebb nyílt csillaghalmazról. Ezekben a sorokban már fontos információ rejtőzik. A Boótesz és a Plejádok nagyon messze vannak egymástól az égen, ezért a Földközi-tenger vidékéről (és hazánkból is) csak két-három hétig, a tavaszi és az őszi napéjegyenlőséget követő rövid időszakban láthatók az égen ugyanazon az éjszakán. Odüsszeusz a Boóteszt későn látta lenyugodni: ez csak a tavaszi időpontnak felel meg, mert szeptemberben ez a csillagkép már kora este nyugszik. A Nagy Medve (amelynek a Göncölszekér is része) bal kéz felé volt hajózás közben, ebből egyértelmű, hogy a hős kelet felé haladt, vagyis Ogügének otthonától nyugatra kellett lennie.

A leírás szerint a Nagy Medve csillagkép egy helyben forog az égen és egyedül nem fürdik meg a tengerben. Csillagászatilag ezek is pontos megállapítások: a Nagy Medve az északi féltekéről nézve az egyetlen jelentős csillagkép, amely soha nem nyugszik le. Lehet azonban egy kis hiányérzetünk: miért mondja azt a szöveg, hogy a Nagy Medve egyhelyben forog? Miért nincsen utalás arra a manapság elég feltűnő tényre, hogy a forgás a Sarkcsillag körül történik?

Ezekre a kérdésekre egészen meggyőző tudományos magyarázat van. A Föld forgástengelyének iránya ugyanis történelmi korok alatt fokozatosan változik. Ezt a csillagászok precessziós mozgásnak nevezik, s lényege, hogy az égbolt „mozdulatlan” pontjának helye nagyjából 26 000 éves ciklusidővel kört ír le. Napjainkban a Föld forgástengelye majdnem pontosan a Sarkcsillagot célozza, ezért úgy tűnik, mintha az éjszakai égbolt egyetlen mozdulatlannak látszó pontja világítana, mert fényes csillag közelében van. Az eposz idejében azonban eléggé máshol volt a mozdulatlan pont, s annak a közelében nem volt feltűnő csillag. Ráadásul a Sarkcsillagról egy ideje már azt is tudjuk, hogy fényessége évezredek alatt változik: napjainkban ugyan a 48. legfényesebb csillag, de régebben egész biztosan haloványabb volt. Ptolemaiosz i. sz. 137-ből származó részletes feljegyzéseiben sikerült ugyan azonosítani a mai Sarkcsillagot, de fényessége ekkor kb. 2,5-szer kisebb volt, mint manapság. Egy bő évezreddel még korábban, Odüsszeusz idejében igencsak jelentéktelen fényű csillag lehetett és nem is volt látszólag mozdulatlan: semmilyen ok nem volt tehát a megemlítésére. „Szilárd vagyok, mint éjszak csillaga” – mondja Julius Caesar Shakespeare tragédiájában Harmadik felvonás, I. szín, Vörösmarty Mihály fordítása, de ezt a mondatot a nagy drámaíró az i. sz. XVII. század elején adta az első római császár szájába. Julius Caesar ilyen néven egészen biztosan nem ismerhette a Sarkcsillagot, amely – legalább is fényességét tekintve – a legkevésbé sem szilárd.

Odüsszeusz elindulásának leírásából egyértelmű tehát, hogy az események a tavaszi napéjegyenlőség idején kezdődnek. A tavaszra egyébként az eposzban nem csillagászati jellegű utalás is van később:

Sűrűvirágú erdő szélén léptem a partra.

XIV. 353.

Az Odüsszeia a visszaemlékezéseket nem számítva nagyjából egy hónap eseményeit írja le. Így elég természetes, hogy a Hold mozgásáról is lényeges dolgokat örökít meg:

és még ebben az esztendőben megjön Odysseus.
Majd mikor elfogy a hold, és kezd növekedni az újhold,
akkor jön haza és bosszút áll mindazokon, kik
sértegetik ragyogó fiusarját és feleségét.

XIV.161–164.

Ebből világos, hogy Odüsszeusz hazatérésének napján, vagyis az időrendben a 0. napon éppen újhold volt. Ez az információ az eposzban még három helyen ismétlődik különböző formákban. A 0. nap előtti éjszakáról például a következőt tudjuk meg:

Jött fenyegetve a holdtalan éj, szakadott szakadatlan

XIX. 457.

A csillagok egymáshoz képest évezredekig mozdulatlanok az égen, a Hold pedig havonta ismétli fázisait, így az év azonosítása pusztán ezen információkra alapozva nem lehetséges. Az eposz azonban a bolygók helyzetét is több alkalommal megörökíti, ami további lehetőségeket rejt magában. A –5. nap reggelét a következő sorok írják le:

Hát hogy a legragyogóbb csillag tűnt föl, mely az éjből
jő koránszülető Hajnal hírével az égre,

XIII. 93–94.

Kétségtelen, hogy itt az Esthajnalcsillagról, vagyis a Vénusz bolygóról van szó. A bolygók égbolton végzett mozgásának legfeltűnőbb jellegzetessége a bolyongás, a magyar „bolygó” szó is innen ered (néhány más nyelven is hasonló a helyzet). A bolyongó mozgás azt takarja, hogy a bolygók a Föld égboltján az állócsillagok egymáshoz képest rögzített háttere előtt elég bonyolult szabályok szerint mozognak. A fentebb idézett sorokból nyilvánvaló, hogy a Vénusz hajnalban volt látható az égen a tavaszi napéjegyenlőség után, s igen fényes volt.

A hazatérés napjának azonosításához hasznos utolsó láncszem már jóval kevésbé közvetlen az előzőeknél. Az antik görögök néhány istenüket bolygókkal azonosították. Hermész (római megfelelője Merkúr) cselekedeteinek leírása például elég általánosan a Merkúr bolygó égbolton látott mozgását tükrözi. Az Odüsszeia elején Hermész gyors utazást tesz Ogügé szigetére, vagyis nyugat felé, majd azonnal vissza is tér:

torlódó habon át ugyanígy sietett tova Hermés.
Végre midőn odaért a szigetre, a távoli földre,

V. 54–55.

A Merkúr és más bolygók mozgásának sajátja, hogy az égen időnként hurkokat írnak le, vagyis hosszan tartó, a csillagokhoz képest keleti irányba való haladás után egy rövid ideig megállnak, majd rövid ideig nyugatra tartó, csillagászati szakkifejezéssel élve retrográd mozgást végeznek. Feltételezve, hogy az Odüsszeiában ennek az égi huroknak a költői leírása található, az i. e. 1250-től i. e. 1100-ig eltelt 150 év alatt a csillagászati számítások szerint csak egyetlen nap volt, amelyre az összes eddigi információ ráillik: i. e. 1178. április 16. Tehát az eposz szerint Odüsszeusz csakis ezen a napon ölhette meg a kérőket. Meg kell még jegyezni, hogy a dátum a történelmi szokásoknak megfelelően a Julián-naptár szerint van megadva. A manapság használatos Gergely-naptárat ugyanis csak i. sz. 1582-ben, XIII. Gergely pápa rendeletére vezették be. A kettő közötti különbség az, hogy a Julián-naptárban minden néggyel osztható év szökőév, a Gergely-naptárban viszont a százzal osztható évek közül csak a négyszázzal is oszthatók szökőévek. A Gergely-naptár bevezetése furcsa év volt: 1582. október 4. (csütörtök) után azonnal október 15. (péntek) következett.

Az Odüsszeia 0. napjára a csillagászati jelekből kikövetkeztetett dátumot egy-két további apró megfigyelés is alátámasztja. Az eposz például semmit nem ír Árész (római megfelelője: Mars) cselekedeteiről, ami összhangban van azzal, hogy az i. e. 1178. április 16-át megelőző hetekben a Mars nem volt látható az éjszakai égbolton. Poszeidón (római megfelelője: Neptun) viszont szerepel a szövegben:

Ekkor az aithiopoktól jött s meglátta Poseidón
őt, Solymos bércek tetejéről: látta hajózni
hab hegyiben.

V. 282–284.

Ez semmiképpen nem lehet a Neptunusz mozgására való utalás, hiszen ez a bolygó szabad szemmel nem is látható, és a csillagászok csak jóval a távcső feltalálása után, 1846-ban fedezték fel. Szakemberek szerint Poszeidón cselekedete a napéjegyenlőség időszakának ógörög allegóriája, ez a csillagászati információkkal is összhangban van. Odüsszeusz hazatérésének i. e. 1178-as dátuma egyébként jól egybevág a trójai háború fennmaradt történelmi, illetve régészeti maradványairól legmodernebb kormeghatározással szerzett ismeretekkel, amely Trójának az Íliászban megörökített ostromát i. e. 1192 és 1184 közé teszik.

Teoklümenosz jóslata további, fontos bizonyítékkal szolgál:

árnyakkal telt már meg a csarnok, telt meg az udvar,
szállnak a mély Erebosba, homályba; a nap kialudt már
nincs odafönt, s a sötétség vészhordó köde terjeng.

XX. 356–358.

Plutarkhosz, a görög író és filozófus már az i. sz. I. században felvetette, hogy ezek a sorok, amelyek a 0. napra vonatkoznak, teljes napfogyatkozást írhatnak le. I. e. 1178. április 16-án pedig valóban volt teljes napfogyatkozás! Ennek idejét a csillagászok a naprendszerről szerzett ismeretek alapján másodpercre pontosan ki tudják számolni. Az viszont már nehezebb kérdés, hogy a Föld mely helyeiről lehetett teljesnek látni a napfogyatkozást. A fő problémát az jelenti a számításokban, hogy a Föld tengely körüli forgásának ideje (vagyis egy nap hossza) háromezer év alatt megváltozott valamelyest. Nem kell nagy eltérésekre gondolni: kb. 50 ms-ról, vagyis egy másodperc huszadrészéről van csak szó a három évezred alatt. A kicsi különbségek viszont az i. e. XII. század óta eltelt bő 1,1 millió nap alatt összeadódtak, s a csillagászatban órahiba néven ismert összegzett hatásuk már számottevő. Írásos emlékek alapján egész bizonyos, hogy i. e. 136. április 15-én Babilonban teljes napfogyatkozás volt észlelhető. Ha semennyit nem változott volna ez idő alatt egy nap hossza (vagyis nulla lenne az órahiba), akkor ezt a napfogyatkozást egészen más helyen, a jelenlegi Marokkó területén kellett volna látni. Éppen a történelmi feljegyzésekből egyértelműen azonosítható napfogyatkozások adnak lehetőséget arra, hogy tudósok a Föld forgási sebességének lassulását megbecsüljék. A legkorábbi ilyen adat Kínából származik i. e. 709-ből, így már az i. e. XII. századra is lehet elég jól megalapozott következtetéseket levonni. A ma ismert legjobb becsléseket használva végzett számítások szerint az i. e. 1178. április 16-i napfogyatkozás a Görögország partjaitól keletre lévő szigetekről, így Ithakáról nézve is teljes volt!

Ha jobban belegondolunk, a napfogyatkozásnak más, irodalmi jellegű szerepe is lehetett. Az Íliász egy hosszú évekig tartó hadjáratot énekel meg, sok nagyszerű hős küzdelmét és halálát írja le. Az Odüsszeia ezzel szemben egyetlen király hazatérését örökíti meg, illetve korábbi kalandokat mesél el, a benne megjelenő szereplők többsége aligha nevezhető hősnek. Ezek az események az Íliászban leírtakkal nem azonos történelmi súlyúak, nincsen sorsfordító jellegük egész népek számára. Alighanem épp a teljes napfogyatkozásban megnyilvánuló isteni beavatkozás adott Odüsszeusz hazatérésének eposzi jelentőséget.