A természettudomány dicsősége és romlása

Palágyi Menyhért
Részlet a Madách Imre élete és költészete című kötetből
Madách Imre, tudós, természettudomány
szóelválasztás

8.

A mű kellős közepén ott áll Kepler, a tudomány hőse, kivel a világtörténelem új korszaka kezdődik. Fáraó, Miltiadész, Sergiolus és Tankréd, kik Keplert megelőzték, akárminek mondhatók, csak tudósoknak nem. Madách egészen világosan és félreérthetetlenül a tudományt állítja oda mint a világhatalmat, mely új korszakot idéz föl az emberiség történetében. Költő ezt előtte soha ily határozottan és közérthetően meg nem cselekedte. Az ember tragédiája igazán a művelt emberiség lelkének közepéből van kiírva.

Hogy milyen tudományról beszél Madách, azt ha művének legszebb részletei világosan nem hirdetnék, mindenki számára elárulná a Kepler neve. Nyilvánvaló, hogy Madách az új korszakot – az új hedschrát – attól a tudománytól számítja, melyet Kopernikusz, Galilei, Kepler és ezeknek utódjai képviselnek. Az új korszak tehát neki azzal az óriási szellemi mozgalommal kezdődik, melyet a művelődés történetben »reneszánsz«-nak szokás nevezni, a tudományok és művészetek újjászületésének. A sokáig alvó görög tudomány és művészet föltámadt és e föltámadásában megújhodott, átalakult. Arkhimédész gondolkozása jóformán egészen statikai (nyugtani) volt; csak Galilei alapítja meg a dinamikát, a mozgás bölcsészetét. Megmozdult a Föld, jobban mondva megmozdult az emberiség elméje és azóta vagy négy századon keresztül folyton mozgásban is maradt. A történetírók ugyan ezt a négy századot sok apró epochácskára osztják, de mi érezzük, hogy az új világtörténeti korszaknak még mindig csak a legelején vagyunk. A reneszánsz egyre folyamatban van négy század óta; Madách egyenesen jelenvalónak érzi a magyar szabadságharcban és önnön elméjében. És jelenvalónak érzi a reneszánsz szellemét ma is minden természettudós az ő kísérleteiben, minden matematikus az ő műveleteiben, minden bölcsész az ő elmélkedéseiben és minden művész az ő alkotásaiban.

Nagyszerű harc az, melyet az emberi elme folytat, mióta Kopernikusz megtörte az érzéki látszatot, mely a Földet nyugvónak mutatja. Azóta a tudomány voltaképen egy nagy feladatot tart szem előtt: meg kell törni minden érzéki látszatot. De ez csak úgy lehetséges, ha nem fordulunk el az érzéki látszattól, hanem épen e látszatot méltatjuk a legbehatóbb, legszigorúbb figyelemre. Aki az érzéki látszat fölé akar emelkedni, annak az érzéki látszatba kell elmélyednie. Vagy más szavakkal, aki metafizikus akar lenni, annak fizikusnak kell lennie. Avagy mit tanít a mai fizika, vegytan, élettan? Nem törekszik-e velünk azt megértetni, hogy amit hőnek, fénynek, villanyosságnak, vegyi elváltozásnak stb. nevezünk, az voltaképen csak érzéki látszat, mely mögött parányok rezgése lappang. Minél mélyebbre hatolunk a természettudományokba, annál jobban meggyőződünk, hogy az minden ízében hű marad a Kopernikusz, Galilei és Kepler nagy bölcseleti hagyományaihoz. Mindig a tapasztalattal foglalkozik, mindig az érzéki látszatot vizsgálja, de minden igaz, mély törekvése e látszatoknak leleplezésére, széjjelzúzására irányul.

Ámde sokan nem veszik észre, hogy a természettudomány minden buzgólkodása az érzéki látszat megigéző ereje ellen tör. Pedig lám az Idő, a szemfényvesztők e legnagyobbika, minden pillanatban elsikkasztja előlünk a megvizsgálandó érzéki jelenséget, hogy minden pillanatban új és megváltozott jelenséget lopjon észrevétlenül az előbbinek helyébe. A természetbúvár éppen e miatt kénytelen a másodpercet milliószor millió részekre fölosztva gondolni, hogy azt a szemfényvesztést, melyet az Idő folytonos múlása okoz, mindjobban ellensúlyozza. Ha tehetné, megállítaná az Időt, hogy egy matematikai időpont kulcs lyukán keresztül tekintsen az örökkévalóság titkába. De mert ezt megcselekedni nem tudja, legalább oly apró részekre osztja a másodpercet, hogy minél jobban megközelítse azt a kívánatos matematikai véghatárt. E módszerrel például odajut, hogy azt az érzéki látszatot, melyet a piros szín szemünkben okoz, az éternek négyszáz billió hullámveréséből másodpercenként magyarázza. Az éternek nyolcszáz billió hullámverése másodpercenként már egészen más érzéki látszatot, az ibolya színt ébreszti. Bizony szellemlátók, vizionáriusok ezek a »fizikus«-oknak csúfolt tudósok, csakhogy hidegvérű szellemlátók, kik a csoda-jelenések miatt eszméletük higgadtságát el nem veszítik. Olyanok: mint a bátor katona, ki a harc legveszélyesebb mozzanatában tanúsítja a legnyugodtabb lélekjelenlétet; mint az igazi költőművész, ki mialatt képzelme szinte lobbot vet, hidegen számítja a jelenetek logikai elrendezését; mint az igazi bölcsész, ki hidegen mered a végtelenbe, bárha szíve tele van forró isten-imádattal.

Az ilyen tudóst dicsőíti Madách Keplerben. Bizonyság rá a tragédiának tizenharmadik színe, mikor Ádám Lucifer kíséretében a világűrt szeli. Itt mutatja Madách, hogy a természettudományi szomjúságban voltaképen a »föld szelleme« elleni harc lappang. A fizikus Keplerből kitör a metafizikus Kepler. Az érzéki látszat vagyis a »föld szelleme« még egyre vonzza a csillagűrön át röpülő Keplert, de ez többé nem tágít: végkép át akar törni a föld szelleme okozta érzékiségen, végkép diadalt akart nyerni az érzéki látszaton, a föld szellemén. Mily érdekesen fejezik ki e metafizikai vágyat a következő sorok:

Oh! ami itten örökös igazság,
Egy más világban az tán képtelen,
És a lehetetlen tán természetes.
A súly nem létez, a lét nem mozog,
Mi itten lég, az ott tán gondolat,
Mi itten fény, az ottan hang talán,
S jegeczül tán, mi itten nőve nő.

De még e fantasztikus eszméken is átérzik, hogy a természettudományok neveltje az, ki ily módon képzeleg. A fizika és vegytan hozzá szoktatott bennünket ahhoz, hogy mást lássunk az érzéki minőségek mögött, mint a mit érzékeink mutatnak. Valóban fizikusok lettünk és egyben metafizikusok. A reneszánsz szelleme ez, mely határtalan szeretettel csüng az érzék adta látszaton, de csak azért, hogy elménkkel annál biztosabban fölébe kerekedjünk.

Ámde a természettudomány, mely folyton az érzéki tapasztalattal van elfoglalva, gyöngébb képviselőiben könnyen megfeledkezik voltaképpeni föladatáról: az emberi elme fölszabadításáról a szemfényvesztő érzéki látszatok rabszolgasága alól. Azt képzelik a hívatlan és kontár természetvizsgálók, hogy föladatuk minél súlyosabb érzéki bilincsekbe verni az emberi elmét. Mit ér, hogy Kopernikusz és Galilei örökön ragyogó példát adtak az elme fölszabadító munkájára: a vakondok nép nem érti meg mestereit és romlásba, a materializmus posványába süllyeszti a fölséges természettudományt, mint ahogy azt éppen napjainkban látnunk, átélnünk kellett. Madách szembe állítja az igazi tudóst Keplert, a romlott materialista tudomány képviselőjével, a falanszterbeli tudóssal. Századunk nagy betegségét szemlélteti e képben.

Oláh Gusztáv díszletterve Az ember tragédiája Nemzeti Színházbeli előadásához, 1955 · Keresztury Dezső: Híres magyar könyvtárak. RTV-Minerva, Budapest, 1982, 25. oldal. · Fotó: Gyarmathy László · Országos Széchényi Könyvtár, Budapest

9.

A tragédia alapváza immár tisztán rajzolódik lelki szemeink elé. Madách az emberiség történetét három szakaszra osztja. Az első szakaszban az ellentétes indulatok háborúját mutatja. Ez az elemi nagy indulatok vívódásának kora a hőskor. Ámde a régi virtus világából egy új virtus bontakozik ki: a tudomány. A heroikus világ fölött győzelmet arat a fölvilágosító tudomány, mely egyúttal véres forradalomba sodorja az emberiséget a politikai szabadság kivívásáért (Keplerből lesz Danton). Ez a tudományos reneszánsz kora, mely körülbelül négyszáz év óta folyamatban van. Ámde a tudomány is megromlik az emberek között, és zsarnoki egyeduralmat szervez a falanszter-rendszerben. A tudomány látszólag mindenhatóvá lett az emberi társadalomban, de ez tulajdonképpen már a bukott tudomány kora. Mert a zsarnok tudomány – bukott tudomány.

Ily módon véglegesen kiderül, hogy nem szabad Az ember tragédiájában oly költeményt látni, melyből a világtörténelemnek valamely iskolás, kronológiai beosztását lehetne kimagyarázni és megtanulni. Az ember tragédiája allegorikus költemény, és a szakaszokat, melyeket az időben egymásután következőknek tüntet föl, bátran olyanoknak tekinthetjük, melyek egyidejűleg vannak jelen ugyanazon emberöltőben. Sőt nem csak ugyanazon emberöltőben, de ugyanazon egy emberben is megtalálható az indulati élet túlsúlyának kora, majd meg az értelmi élet föllendülésének és elhanyatlásának időszaka.

Figyelmünket most már különös mértékben a harmadik világtörténeti szakaszra, a tudomány elfajulásának korára irányíthatjuk, nem csak azért, mert a műnek ez a része szól legközvetlenebbül a huszadik század emberéhez, de mert ez a rész eszmeileg legtartalmasabb és legmagasabban szárnyaló szaka a tragédiának. Drámailag azonban bizonyos bágyadtság érzik rajta. Mi ennek oka? Nem elég azt mondani, hogy immáron rég eltűnt az elemi indulatok harcának kora, és már csak a szellem vívja csatáit, ami pedig drámailag nem aknázható úgy ki, mint az indulatok háborgása. Egy technikai külsőséget kell itt kiemelnem, mely látszólag nem bír mélyebb jelentőséggel, valójában azonban ama drámai bágyadtság igazi kútfeje. Ádám az egymásután következő színekben teljesen azonosította volt magát ama szín főalakjával: Fáraóval, Miltiadésszel, Sergiolus-szal és Tankréddel. A második szakaszban Keplerré lesz és úgy látszik, hogy ezentúl már Kepler marad a mű hőse. Mert Kepler az, ki átváltozik Dantonná, majd ismét csillagászati mezébe tér vissza. Mily stílszerű volna most már, ha Kepler végig azonosítaná magát a következő jelenetek főalakjaival. De Madách ezt nem így rendezi, sőt oly eljáráshoz folyamodik, mely a legnagyobb mértékben meglepő, mert homlokegyenest ellenkezik a jelenetek eddigi technikai összekapcsolásával.

Ádám ugyanis nem vállal többé szerepet a földön, hanem álarc és jelmez nélkül lép a színre. A londoni vásárjelenetben még hagyján, mert ott legalább nem áll szemben egy szereplő főalakkal. De a falanszter-jelenetben egyenesen szembe kerül ama szín hősével a zsarnoktudóssal, holott a tragédia szerkezetéből és szelleméből az következnék, hogy Ádám vagy még inkább Kepler maga lépjen elénk mint a falanszter uralkodó tudósa. Mily megragadó elváltozás! A reneszánsz fönséges szellemű csillagászából egy korlátolt és anyagelvűségben megfeneklett vakbuzgó vegyész lett. Madách maga is így gondolja ezt, de annyira irtózik a falanszterbeli tudóstól, hogy a világért sem azonosítaná magát vele. Szembe áll vele vitatkozni és hatásosan ki is csúfolja. De a szatírából hiányzik valami, csak egy csekélység: az öngúny, pedig csak ez kölcsönözhet a szatírának igazi romboló erőt.

Csak technikai külsőségnek látszik, hogy Madách nem ejti össze egy személybe Ádámot (vagyis Keplert) és a falanszterbeli tudóst; de az a körülmény, hogy ugyanazon egy személy két személy alakjában lép föl egyidejüleg, okvetlenül meggyöngíti a jelenet drámai erejét és eltompítja szatírikus élét. Ádám ugyanis visszás helyzetbe jut, mert érzékeny húrokat kénytelen pengetni a vakbuzgó vegyésszel szemben. Ez kíméletlen eréllyel törhet pálcát minden szép fölött, mi hajdan a földön virult és haszonelvű fanatizmusában halálra ítélheti a rózsavirágot is, melynek utolsó, a földön illatozott példányát, múzeumában diadalmasan föl is mutatja. Ádámnak ily módon nem marad egyéb hátra, mint elérzékenyedve látni, hogy a zsarnokká fajult tudomány kiirtotta a szépet, a költészetet a föld színéről s az emberek szívéből. Vagy ha röstelli elérzékenyedését, legfölebb tehetetlen haragra lobbanhat, mert az a falanszterbeli tudós ura a világnak és ura a helyzetnek Ádám (Keplerrel) szemben.

Kepler akármily fennkölt álláspontra helyezkedjék, amit mond, az mind csak zengő szavalat lehet, holott a vegyésznek minden szava tett. Ez a zsarnok imponáló alak: szinte látjuk, mint izén hadat minden szépnek a földön, hogy egyedül a hasznosnak biztosítson létjogot. Kepler már csak szónokol, de a tudós munkát a vegyész végezi. Ő kormányoz, ő kísérletez és ő hajszolja a materialista ábrándot, hogy életet mesterségesen gyártson a lombikban. Vakbuzgóságában még mindig van valami, ami a tudomány hajdani nagyságára, eszményiségére emlékeztet. Egy szó annyi mint száz: ez a vegyész cselekvő ember, ellenben Kepler csak szemlélődő és kritizáló, és így drámailag hálátlan szerephez jutott. Sőt maradinak is látszhatik, mert hiszen a régi világot dicsőíti, míg a vegyész a jövő embere. Madách mélyen érzi a kényelmetlen helyzetet, melybe a fellengző Kepler a korlátolt elméjű kémikussal szembe jutott, és mert a csillagásznak szellemi fensőbbségét mindenképen biztosítania kell, helyenként túlzó képtelenséget ad a másiknak ajkaira:

Dajkáink a magasb egyenletekről
A mértanról beszélnek gyermekinknek.

Ily módon mind a két alak meggyöngül, az egyik nem lehet cselekvő, a másik nem lehet szellemes. Az előnyösebb helyzet a materialistának jut, holott a költő maga a túlsúlyt nem neki szánta.

De most képzeljük el, hogy a két tudós alak nem gyöngíti egymást kölcsönösen, hanem Kepler maga az, aki a vegyész jelmezét öltötte magára. Mily hatalmas drámaiság költöznék akkor egyszeribe a falanszter-jelenetbe! Kepler, aki elébb csak az egész emberért lelkesedett, most már csak a szakemberért rajong. Ő, ki csak a szférák harmóniáját hallgatta, most már írtó háborút üzen minden szépnek és nagyszerűnek és már csak az anyagi hasznot bálványozza. Ő, ki Dantonná lett, hogy az ember politikai szabadságát kivívja, most a megfertőzött tudomány hatalmát arra használja, hogy az emberiséget rabszolga-csőcselékké alázza. Avagy nem szoktatott-e bennünket maga a költő az ellentétek e rendszeréhez. Nem az ő saját módszeréből következik, hogy a vegyész csak egy új jelmeze legyen Keplernek. A csillagász vedlés által vegyésszé váljék. Az eszményhitű tudós anyagbálványozóként jelentkezzék.

És mily hatalmas öngúny rejlenék abban, ha Lucifer lépten-nyomon emlékeztetné a vegyészt, hogy mily ellenkező elveket vallott, mikor még csillagász volt. A vigyorgó Lucifer kelne védelmére a rózsának és ő siratná az élet elvesztett hímporát, a szív lekopott költői zománcát. Pedig Madách módszeréből ez valóban így következnék, és a szatíra igazi természete azt egyenesen így parancsolja.

És mennyire fokozódnék ez által a falanszter-színnek eszmei jelentősége. Diadalmas gúnyirat volna az anyagias haszonelvűségbe süllyedő természettudományra. Szólana ellenállhatatlan erővel minden művelt nép tudósaihoz, és kegyetlen lecke volna korunknak, de a késő századoknak is. Leleplezné az érzékiességet bálványozó tudományt, melynek istene a polgári haszon. Azt a tudományt, mely nem tör az elme fölszabadítására és vívmányaival csak a kéjvadászatot és katonai uralomvágyat szolgálja. Azt a tudományt, mely korlátolt szakszerűség béklyójába veri az elmét és bürokratává aljasítja a tudóst. Azt a tudományt, mely legveszedelmesebb cinkosává szegődik az önző, buja és haszonleső emberi szenvedélyeknek, sőt megfeledkezve tudomány voltáról, rangra, hatalomra tör, anyagi hatalomra, anyagi uralomra az emberek fölött. Mely fölcseréli a tudományt a tudós személyével és rendi szellemet visz a tudós világba, és kaszttá fejlesztvén e rendet, a kaszt érdekét fölébe emeli a tudásnak, a világosságnak, a szellemi szabadságnak. E mételyezett tudomány fölött Waterloot nyerhetett volna Madách, de e Waterloot elvesztette a falanszter-jelenetben, mert saját tervét, melyet művén oly nagyszerűen keresztül vitt, vége felé elejtette.

Vagy ha nem is vesztette el e nevezetes csatát, csak kétes vagy fél győzelmet aratott. Az igaz tudomány nem emelkedik ki kellően, a materialista tudomány ugyan szenved kisebb-nagyobb mérvű vereségeket, de nincs valójában leleplezve, megtévedettsége nincs igazán föltárva, sőt, mint láttuk, bizonyos előnyben van az igazi tudomány fölött. Mily hatalmasan leplezte le Madách a Fáraó-jelenetben a politikai zsarnokságot, a Miltiadész-jelenetben pedig mily tökéletesen álcázta le a hazug néptribunokat. A falanszter-jelenetben az áltudományt kellett volna így pellengérre állítania, hogy századunk legnagyobb, leggyökeresebb szellemi kórságát velünk megismertesse. De bár nagy szelleme itt is átható fényben ragyog, döntő diadalt még sem nyerhetett. Technikai oka e kétes sikernek az, hogy a költő Ádámot nem ejti egybe a vegyésszel, már pedig két vezérrel, aki egymással ujjat húz, csatát nyerni nem lehet. Benső, lelki oka e technikai vétségnek pedig az, hogy a költő maga nem küzdötte magában véges-végig az eszményhit és anyagelvűség nagy tusáját, és bár érzésben az elsőhöz szít, mégis elméleti meggyőződésében inog. Ha szívét nem is, de eszét nagyon is megkörnyékezte az anyagelvűség csábító ereje. Kétségeit a tragédia utolsó jelenetei világosan tárják föl előttünk.

Palágyi Menyhért (1859. december 26.–Darmstadt, 1924. július 14.) bölcseleti doktor, gimnáziumi tanár, filozófus, fizikus, a Petőfi Társaság tagja, Palágyi Lajos költő testvérbátyja.

Palágyi Menyhért
Schiller-Nationalmuseum / Deutsches Literaturarchiv Marbach