Érez-e fájdalmat Mantegna Szent Sebestyénje?

Végh János
orvoslás, fájdalom, képzőművészet, ábrázolás, festészet, Andrea Mantegna
szóelválasztás

Az orvosok többsége nap mint nap találkozik a testi és lelki szenvedés különféle megnyilvánulási formáival, így talán ők tudhatják a legjobban, mennyire nehezen viselik egyesek a fájdalmat, illetve, hogy a szenvedő ember, a meggyötört test látványa milyen nyomasztóan hat. Minél nagyobb kínokat kell kiállnia valakinek, általában annál kevésbé képes palástolni a szenvedését. Ez persze akár természetesnek is mondható. Mint látni fogjuk azonban, a helyzet már korántsem ilyen egyértelmű, ha a fizikai fájdalom képzőművészeti ábrázolásairól van szó, hiszen itt az egyes művészeknek különféle esztétikai megfontolásokat is figyelembe kellett venniük. Jól példázza mindezt az a bécsi képtárban található híres reneszánsz festmény is, amelyről rövidesen szó esik.

Szent Sebestyén
Andrea Mantegna · Musée du Louvre, Paris
Krisztus a kereszten
Részlet az isenheimi oltárról · Matthias Grünewald

Ha valakinek a testébe nyíl fúródik, az természetesen fáj. Ha pedig valakit élő céltáblának használnak, és rengeteg nyilat lőnek ki rá, akkor kínjai nyilván megsokszorozódnak. Andrea Mantegna (1431–1506) címlapon látható képén az áldozat teste valóban meg-megremegni látszik, tekintete is szenvedést érzékeltetve irányul felfelé. Az összbenyomás azonban mégsem olyan, mint például Matthias Grünewald (1470–1529) 1510 táján festett kereszten függő Krisztusáé, akinek a rettenetes fájdalmait a sebektől, illetve az ütések nyomaitól teljesen beborított test, a görcsbe rándult kezek, s a megdagadt ízületek egyaránt érzékletesen tanúsítják. A német festő szemmel láthatóan azt akarta kifejezésre juttatni, hogy ennél nagyobb szenvedést senkinek sem kellett elviselnie. Az isenheimi oltár előtt álló egykori hívő ezt minden bizonnyal mélységesen át is érezte, s még napjaink esetleg egyáltalán nem vallásos nézője sem tudja kivonni magát a látvány hatása alól. Mantegna Szent Sebestyénje nyilvánvalóan egészen más eset. Mielőtt azonban megpróbálnánk választ adni arra a kérdésre, hogy az olasz művész miért ilyen visszafogott formában, Grünewald felfogásától ennyire eltérő módon ábrázolta a fizikai szenvedés pillanatait, ismerkedjünk meg egy kicsit magával az alkotóval, s a festmény témájának hátteréül szolgáló legendával.

A szentek életéről szóló történetek legnagyobb hatású gyűjteményében, a XIII. század végéről származó Legenda Aureában azt olvashatjuk Sebestyénről, hogy római katonatiszt volt, aki a császári testőrség parancsnokának irigyelt rangját is elnyerte. Mindez a kegyetlen keresztényüldözéseiről híres Diocletianus császár uralkodása idején történt, és így Sebestyénnek is nemegyszer kellett vértanúk kivégzésénél jelen lennie. A keresztény mártírok hősies helytállása annyira magával ragadta a fiatal tisztet, hogy maga is megkeresztelkedett. Ez persze egy ilyen fontos méltóság viselője esetében nem maradhatott sokáig titokban. Az uralkodó elrettentő példát akart mutatni, s könyörtelenül halálra nyilaztatta korábban annyira kedvelt emberét. Bár amikor a vérbe fagyott mártírt otthagyták, mindenki halottnak hitte, Sebestyén mégis túlélte a nyílzáport, sőt, egy jóságos – és a sebek kezelésében nyilvánvalóan jártas – keresztény özvegy, Iréne gondos ápolásának köszönhetően hamarosan felépült. Mihelyt azonban sebei behegedtek, Sebestyén tüstént a császár elé járult, akit szemrehányásokkal árasztott el a keresztényekkel szembeni kegyetlen és igazságtalan eljárása miatt. Diocletianus, úgy tűnik, nem igazán tolerálta volt testőrtisztje állhatatosságát, mivel ott, a helyszínen agyonverette a szerencsétlen férfit.

A történet az ókori Rómában játszódik, a világ urának, a császárnak a közvetlen környezetében, az általunk vizsgált képet pedig egy olyan festő készítette, aki az antikvitással kapcsolatban ugyancsak tájékozott volt a XV. század végi, humanista eszméktől áthatott Itáliában. Pályafutása elején Mantegna évtizednyi időt töltött Padovában, az ókori görög és római kultúra alapos ismeretéről, az antikvitás kultuszának terjesztéséről híres egyetem székhelyén. Az itt tanító humanista tudósok gondolkodásmódjáról, illetve eszméiknek a fiatal értelmiségiek körében érezhető hatásáról szemléletes képet nyújt az a korabeli forrásból ismert történet, amely egy művészekből és humanistákból álló baráti társaság csónakkirándulását írja le a Garda-tavon, ahogy ők nevezték, „Neptunus mezején”.

A kompánia vezetője az imperátor címet viselte, helyettesének és segédjének két konzult választottak, amelyek egyike éppen Mantegna volt. Fejüket borostyánnal és babérral koszorúzták, latin verseket – többek között a szintén Észak-Itáliában született Vergilius sorait – szavaltak egymásnak, citerakísérettel énekeltek, és még arra is súlyt helyeztek, hogy borukat antik stílusú edényekből igyák. Versmondás után ki-kikötöttek, hogy ókori templomok romjai után kutassanak. A legboldogabbak s legbüszkébbek akkor voltak, amikor feliratokat tartalmazó töredékekre, illetve sírtáblákra bukkantak. Ezeket az ókori kezek által kőbe vésett, szinte nekik szóló üzenetnek érzett szövegeket gondosan lemásolták, s áhítattal ismételgették. Felkeresték és megkoszorúzták ugyanakkor a régi keresztény szentélyeket is, például a tónak nevet adó Garda városka Szűz Mária-templomát, ahol jellegzetes humanista gondolatcsavarintással „a mennydörgés istenének tiszteletre méltó anyját” magasztalták. Be kell vallani, meglehetősen paradox dolog Jézus Krisztust éppen Jupiterrel azonosítani, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a rómaiak annak idején éppen az antik főisten tiszteletének megtagadása miatt küldték halálba az ókeresztény mártírokat. Ne gondoljuk azonban, hogy ezek az olasz reneszánsz humanisták valóban istentelenek vagy vallástalanok lettek volna – mint ahogy néha még saját kortársaik is állították róluk –, bár meg kell hagyni, hogy stílusukban, kifejezésmódjukban tényleg jelentősen eltértek a középkorban általánossá vált gyakorlattól. A humanisták tulajdonképpen a keresztény vallás igazságainak és az ókori világ nagyszerűségének az összeegyeztetésére törekedtek, s ez néha kétségtelenül sajátos megnyilvánulásokhoz vezetett, ha másban nem, hát mondanivalójuk megfogalmazása terén.

Mantegna szóban forgó Szent Sebestyén-képe lényegében szintén az ókor dicsőítésének szándékával készült. A festmény valójában persze nem Diocletianus korát akarja felidézni, amikor az ábrázolt esemény ténylegesen bekövetkezett, hiszen a képen feltűnő antik épület már romos, amolyan fenséges rom, amilyennek a humanisták láthatták évszázadokkal később az odaadóan csodált egykori építményeket. A szent alakja mellett szobrok, domborművek töredékei láthatók. Olyasféle kép ez, mintha a XV. században gyűjtötték volna egybe kegyes kezek mindazt, amit az idő megrongált. A jól végzett munka örömével hazafelé ballagó íjászok is reneszánsz ruhát viselnek, de Mantegna idejében az ilyen anakronizmusok lépten-nyomon előfordultak. A festő mindenesetre nagyon antikosnak érezhette alkotását, hiszen görög nyelvű és görög betűs felirattal szignálta, közvetlenül a szent alakjától balra látható kőfelületen, fentről lefelé haladó betűsorral: „TO ERGON TU ANDREU”, azaz „András műve”.

Sebestyént egy diadalív romjaihoz kötözték. A feje felett felfedezhető dombormű a győzelem istennőjét ábrázolja, amely eredetileg a diadalív felállítójának dicsőségét hirdette, adott összefüggésben azonban az új hit, a kereszténység diadalát is szimbolizálhatja. A vértanú talpa alatt található masszív kockakő a férfi állhatatosságára, szilárd jellemére utal. A szent egy titokzatos fénnyel izzani látszó sárga oszlop előtt áll, sőt, mintha az ő alakjából is ennek a legszebbnek tartott ókori építészeti tagozatnak a rendíthetetlen szépsége sugározna. A márvány sárga színének felfokozott intenzitása, féldrágakőre emlékeztető ragyogása Sebestyén mártíromságának a különleges értékét, jelentőségét kívánja hangsúlyozni.

Mantegna úgy akarta a keresztény vértanút az antikvitás dicsfényébe helyezni, hogy alakját egy ókori szobor méltóságával és szépségével ruházta fel. Bár a Legenda Aureában egyértelműen az áll, hogy Sebestyént úgy telelövöldözték Diocletianus katonái, hogy szinte egy sündisznóhoz vált hasonlóvá, a festő még a mártírba fúródó nyílvesszőket is igyekezett úgy megkomponálni, hogy azok lehetőleg minél kevésbé csúfítsák el a fiatal férfi testét. Az antik szépségeszményhez, ha lehet, még közelebb áll Mantegna néhány évvel későbbi, párizsi Szent Sebestyén képe, ahol a vértanú szoborszerű alakja már kifejezetten monumentálisnak hat. A művész nyilván tudatosan alakította úgy, hogy a mártír fején és felsőtestén ezúttal már ne is nagyon lehessen találni sebhelyeket. A Louvre festményén csupán az arc árulkodik az átélt fájdalomról, Sebestyén egész alakja egyébként rendíthetetlenséget és végtelen nyugalmat sugároz. A ruhátlan férfitest makulátlan szépsége ebben az esetben a szent fennsőbbrendűségének, lelki tisztaságának a kifejezőjévé válik.

Balra/Felül: Sandro Botticelli: Szent Sebestyén. Staatliche Museen, Berlin-Dahlem
Jobbra/Alul: Antonello da Messina: Szent Sebestyén. Gemaldegalerie Alte Meister, Drezda

A Mantegna műveit is átható szellemiség a legtöbb kortárs olasz festőt hatalmába kerítette. Mint ahogy többek között Antonello da Messina (1430–1479) vagy Sandro Botticelli (1444–1510) Szent Sebestyén képei is jól érzékeltetik, az antikvitás bűvkörében élő reneszánsz festők még a kínhalált halt keresztény vértanú figurájából is egyfajta szépségideált varázsoltak. Ezek az apollói szépségű férfiaktok azonban olykor igencsak kétes hatást gyakoroltak a korabeli közönségre. Vasaritól tudjuk például, hogy a jámbor szerzetes festő, Fra Bartolomeo csodálatos Szent Sebestyén képét azért kellett eltávolítani a firenzei San Marco-templomból, mert egyes asszonyok gyónás közben bevallották, hogy a festmény buja gondolatokat ébresztett bennük.