Költészet a tudományban, tudomány a költészetben

Marx József
Richard Dawkins: Szivárványbontás. Tudomány, szemfényvesztés és a csoda igézete. Vince Kiadó, Budapest, 2001. Kertész Balázs fordítása
Alan Sokal–Jean Bricmont: Intellektuális imposztorok. Posztmodern értelmiségiek visszaélése a tudománnyal. TypoTex Kiadó, Budapest, 2000. Kutrovátz Gábor fordítása
tudomány, művészet, Richard Dawkins, Alan Sokal, Jean Bricmont
szóelválasztás

Nehezen hihető, de a mai tudomány és a mai költészet még mindig fölfedi közös eredetét. A költészet olykor szükségét érzi, hogy megtámogassa magát a tudomány „objektivitásával”, a tudomány – egy-egy új hipotézise megfogalmazásakor – pedig bőven merít abból a csodaforrásból, amelyre jobb elnevezés híján azt mondjuk, hogy költészet. A megismerés határterületei közötti átjárók keresése nyilván izgalmas játék, és ezért sokan kilépnek tudományuk, költészetük birodalmából, ám két könyv arra is felhívja a figyelmet, hogy milyen nehézségek várnak a felfedezőkre. Az óvás most a természettudomány felől érkezett: az egyik könyvet biológus írta, Richard Dawkins, a másikat két fizikus, Alan Sokal és Jean Bricmont.

A magyar olvasók – talán még a humaniórák érdeklődőbb képviselői is – jól ismerik Richard Dawkinst, akinek például A vak órásmester című könyve azok számára is emészthető gondolatokat tartalmazott a darwini evolúcióelméletről, akik nem szakmabeliek. Jelen kötete, a Szivárványbontás, amelynek alcíme már önmagában is rövid programbeszéd: Tudomány, szemfényvesztés és a csoda igézete, újfent a neodarwinizmus nézőpontjából vizsgálja, hogy mi tekinthető tudománynak az élet keletkezése körüli elméletekben, és mi a költészet bennük, továbbá a rosszul megemésztett vagy egyenesen a hátsó pitvarba zárt tudományok minő áltudományoknak nyithatnak teret.

Richard Dawkins a költészet és a tudomány kapcsolatának vizsgálatához jó vezetőt választott magának, Wystan Hugh Audent, aki 1963-ban ezt írta:

Valahányszor tudósok társaságába keveredem, úgy érzem magam, mint egy kopott kis segédlelkész, aki véletlenül egy hercegekkel teli szalonba tévedt.

A fordítottjáról maga a szerző tesz vallomást:

Sajátos módon jómagam és sok más tudós is pontosan így érez a költők társaságában.

Miért a kölcsönös idegenkedés? Holott a megismerés két ága nincs ellenséges viszonyban egymással: a költészet hozzátartozik a tudományhoz, a költészetben megjelenik a tudomány is. Ezt a magyar olvasók számára nem kell külön bizonyítani. József Attila A Dunánál című versében ennek a szakasznak a darwinista gyökerei közismertek:

Én úgy vagyok, hogy már százezer éve
Nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
Mit százezer ős szemlélget velem.

A tudománynak azonban a XX. században rossz híre támadt.

Már Keats is felpanaszolta – panaszkodik Richard Dawkins –, hogy Newton elpusztította a szivárvány költőiségét, amikor megmagyarázta.

Amiből levonható az általánosabb megállapítás:

a tudomány a költészet ünneprontója, száraz és hideg, örömtelen, dölyfös, és hiányzik belőle minden, amire egy ifjú romantikus áhítozhat.

A tudomány hitelét a haszna, illetve kártékonysága körüli viták ingatták meg, míg a költészet – a művészetek – kártékonyságát, néhány fundamentalista vallási elképzelést leszámítva, komolyan senki sem vetette fel. (A hasznában amúgy sem sokan hittek, az úgynevezett hazafias vagy közéleti költészet híveit kivéve.) A tudomány megjelenési formáival kapcsolatban azonban – John Keats panaszán túllépve – több ponton is kérdőjeleket tud kitenni egy jámbor irodalmár is, akinek Vörösmarty Mihály legalább annyira kompetens személyiség, mint bármelyik Nobel-díjjal frissen elismert természettudós. Vajon ezt a négy sort a Gondolatok a könyvtárban textusának sötét oldaláról megcáfolta-e az azóta eltelt idő?

Miért e lom? Hogy mint juh a gyepen
Legeljünk rajta? s a léha tudománytól
Zabáltan elhenyéljük a napot?
Az isten napját! nemzet életét!

A fájdalom szülte szavak persze Vörösmarty Mihálynál is átcsapnak egyfajta haladáshitbe: 1844-ben vagyunk, még az „újabb szellem” kibontakozásának időszakában, amikor a francia forradalom hármas jelszava iránytű a magyar reformerek számára is. A haladás, a felemelkedés követelménye adott a tudomány számára olyan megbecsülést, amelyet korábbi korokban a vallás, a politika és a művészet foglalt el. A tudomány ígért ugyanis e világi boldogulást: modernizációt. A „léha tudomány” népszerű lett: a tudósok a médiumok kedvenceivé váltak, különösen az a tudós, amelyik népszerű formában tudja előadni tudományát. Az ismeretterjesztés – a tudomány és a publicisztika határterületein – szakmává, „iparrá” vált. Továbbá arról sem szabad megfeledkezni, hogy a tudomány a hírközlés forradalma révén elsőként globalizálódott. A tudományos eredmények az érdekeltek körében szinte megszületésük pillanatában válnak ismertté nemzeti határoktól és nemzeti nyelvektől függetlenül. Külön kasztot alkotnak a konferenciázó tudósok, akik szakmájuk (és önmaguk) népszerűsítésének érdekében egyik nap itt, másik nap ott tűnnek fel, és például gazdagon illusztrált televíziós sorozatokban fejtik ki tudományuk alapelveit. Ezzel áldoz a média ugyanis a közművelődésnek. Hasonló globalizációra a világirodalom nem volt képes, és talán – éppen nemzeti nyelvekbe való ágyazottsága miatt – nem is képes. Hogy az irodalom fölött megszólalt a lélekharang, azt egy nemrég megjelent nyelvművelő könyv még a nyelvi minta tekintetében is tényként állítja be:

Korunkban az irodalmi stílusok sokszínűsége az irodalmi nyelv viszonylagosságát eredményezte, az irodalom szerepe általában is csökkent, emiatt az irodalom elvesztette jelentős nyelvbefolyásoló szerepét.

Balázs Géza: Nyelvhelyességi lexikon. Corvina, 2001

A vitát mellőzve megállapítható, hogy amíg a tudománynak és képviselőinek a szerepe megnőtt, a tudós társadalmi elismertsége magas lett, addig a művészet – és ez vonatkozik a magyar rendszerváltozás utáni évtizedre is – jelentősége csökkent, például a költő „eladhatósága” aggályossá vált. Van tehát ok, hogy a tudós és a költő egymás társaságában feszélyeztetve érezze magát.

A Szivárványbontás szerzője a társadalmi elismertségből (vagy hiányából) fakadó kommunikációs zavaron azonban túlmegy: korunk leírásában az embereknek a csodához való viszonyát állítja vizsgálódásai középpontjába. Ezzel ő maga is felfedezőként lép egy olyan területre – a társadalmi tudatformák elemzésének terepére –, amely az önmagában vett biológiától távol esik. Azzal a nézettel száll szembe, amelyet John Keats képviselt. Szerinte ugyanis a tudomány nem megfosztja az emberiséget a csodák felemelő érzésétől, hanem új értelmet ad nekik. Ehhez azonban egy irracionalizmusra hajlamos világban, amely a tudományt is mindössze kulturális mítosznak tartja – a számtalan kulturális mítosz egyikének –, rendet kell vágni a „tudománytalan tudományok” rengetegében. Richard Dawkins nemcsak „esztétikai botránynak” tartja például az asztrológiát, hanem költséges és felületes szórakozásnak. Két érve van az asztrológia ellen. Egyik csillagászati. Figyeljünk csak a méretekre! A születésre hatással levő csillagképek nem tehetnek hatást az emberre, mivel a csillagok úgy 7,6 fényévnyire helyezkednek el egymástól. Ez csak a mi tejútrendszerünkre igaz, mivel az univerzumban mérhetetlen tér van a galaxisok között.

Isaac Asimov megrázó erejű példát hoz fel illusztrációképpen: olyan ez, mintha az univerzum minden anyaga egy húsz mérföld hosszú, húsz mérföld széles és húsz mérföld magas üres csarnok közepén elhelyezett homokszem volna. Ugyanakkor olyan, mintha ez a bizonyos homokszem ezermillió-millió-millió töredékre porlott volna szét, mert nagyjából ennyi a csillagok száma az univerzumban. Ezek is a csillagászat kijózanító tényei közé tartoznak – és vitathatatlanul szépek.

A másik pszichológiai:

Sérti a pszichológia tudományát és az emberi személyiség végtelen gazdagságát. Arról a könnyed és potenciálisan ártalmas módról beszélek, ahogy az asztrológusok tizenkét csoportra osztják az embereket. A személyiség káprázatos jelenség, és a pszichológusok értek el némi sikereket a kezelésére felállított sokdimenziós matematikai modellek terén. A dimenziók kezdetben nagy számát matematikailag kevesebbre vonták össze, mérhető – és bizonyos célokra pontosabb – veszteséggel az előrejelzési hatékonyság tekintetében. Ez a kevesebb eredő dimenzió esetenként megfelel azoknak a dimenzióknak, amelyeket intuitívan felismerni vélünk: agresszivitás, makacsság, kedvesség és így tovább. Egy adott személy személyiségét pontként összegezni a sokdimenziós térben olyan alkalmas megközelítés, amelynek ki tudjuk jelölni a korlátait, és távol áll minden kölcsönösen kizáró besorolástól, és bizonyosan távol áll az újságbéli asztrológia 12 rekeszének képtelen fikciójától. A modell valóban lényeges, magukra az emberekre, nem pedig a születésnapjukra vonatkozó adatokra épül.

A dolog bibéje az idézett ellenvetésből jól kiolvasható: a tudomány nem tűri (vagy „beszámítja” hibahatárként) az egyszerűsítést, az események egy-két okra való visszavezetését, a „Cherchez la femme!”a típusú történeti badarságokat.

  • aCherchez la femme!francia Keresd a nőt!

Richard Dawkins szellemesen és nagy elmeéllel boncolgatja mindazt, amit csalás, illúzió, trükk, hallucináció, jóhiszemű tévedés vagy égbekiáltó hazugság eredményeképpen tárnak a tátott szájú emberek elé, mint tudományon túli tudományt. Mondhatni, ostorozza az asztrológiától a parapszichológiáig mindazt, amit az emberi butaság és hiszékenység képes tudományként elfogadni. Sokszor azonban úgy érzi az olvasó, hogy verébre ágyúval lő, oly alapos és körültekintő egy-egy csalás vagy hiedelem leleplezésében. El kell azonban ismerni, hogy abban a közegben, amelyben a média – a maga logikája szerint nyilván racionálisan – a „földöntúli” szenzációkban érdekelt, nem túlzás ez a szellemi nehéztüzérség. Természetesen azt is tudni kell, hogy a média magatartása – tudja vagy csak sejti – nem csupán igényt generál, hanem válasz is egyfajta igényre. Carl Gustav Jung – például az ufó-hisztéra kapcsán – kimutatta, a megszüntetett irracionalitás visszaköveteli a maga jussát. Sőt az is megfogalmazható, ahogyan azt a jungiánus Aniela Jaffé a vizuális művészetek szimbolizmusáról írt tanulmányában megteszi, hogy törvényszerű:

amikor a tudatos vagy racionális tudás eléri saját korlátait, azt a határt, amelyen túl a titokzatos kezdődik, az ember hajlik arra, hogy a megmagyarázhatatlant és rejtélyest saját tudattalanja tartalmaival töltse meg. Mintegy kivetíti ezeket a tudattalan tartalmakat egy sötét, üres edénybe.b

  • b A vizuális művészetek szimbolizmusa. Carl Gustav Jung et al.: Az ember szimbólumai.

Szerencsés – költői! – megfogalmazás. Segítségével a költő és a tudós alkotótevékenységének mai különbségét jól meg lehet magyarázni. A költő jogosult saját tudattalan tartalmaival megtölteni a „sötét, üres edényt”, mert a művelet eredménye a költői alkotás lesz. Hogy jó-e vagy rossz, az más lapra tartozik, de végleges lesz és saját maga számára örökre bevégzett. Feltételezhetően akkor lesz jó, ha saját tudattalan tartalmaira mások is ráismernek, elismerik sajátjuknak. A tudósnak a titokzatos határvonalán szerényebben kell viselkednie. El kell ismernie, hogy mindenre magyarázatot még nem tud adni, de dolgozik azon, hogy a „sötét, üres edénybe” áttetsző tudás kerüljön. Ugyanis minden tudós tisztában van azzal, hogy a fennálló tudomány nem maga a végleges tudás. Igen – ellentétben egy költeménnyel –, meg fog dőlni, de csak „precíz, újra és újra megismételt és elemzett kutatások révén”.

A tudós számára a szerénység, elismerem, nehéz kereszt. Még Richard Dawkinstől sem idegen némi önteltség. Például Carl Gustav Jungot azzal „intézi el”, hogy feltételezi róla, szerinte „egy könyvszekrényt vagy egy kést igenis megjeleníthetnek a pszichikai erők”. A suta fogalmazás árulkodik arról, hogy a szerző jártassága a mélylélektanban nem mondható alaposnak, és még az is feltételezhető, hogy ismereteit másod-, harmadkézből szerezte be. Ez a kicsiny szeplő azonban eltörpül a tudományban magának teret követelő rossz költészet bírálata mellett. A rossz költészet a tudományban egyenlő a hasonlatok közvetlen megértést segítő szerepének „túljátszásával”. Amiről szó van, azt Richard Dawkins elsőként Teilhard de Chardin nevezetes művével, Az emberi jelenséggel világítja meg, amelyben a tudományos kifejezések azt az illúziót keltik, mintha a műnek tudományos tartalma lenne, holott mindössze (ami persze irodalmárok számára éppen a „valami”) prózaköltészet. A továbbiakban a biológus szerző Stephen Jay Gould nézeteit teszi aggályossá, nyilván megalapozottan. Az olvasó ettől függetlenül azonban egyszer csak rájön a dolgok nyitjára: az élet keletkezésével és kialakulásával foglalkozó öntelt tudósokat általában megrészegíti a köznapi érzékelés számára felfoghatatlan idő, amelynek kövületekben megnyilvánuló nyomaiból kellene kikövetkeztetni az utat önmagához, a mai élethez. Önkéntelenül is egyfajta heroizmust lehet látni a katasztrófákkal kísért fejlődésben. Rá kell jönni, hogy báró Cuvier a maga katasztrófaelméletével (amely szerint a bibliai vízözön volt az utolsó természetfölötti csapás) és mindig újra induló teremtésével a XIX. század egyik legnagyobb költője volt, aki közhangulatot fejezett ki, és ez a közhangulat még ma is elevenen él.

A tudományban a rossz költészet – ismétlem – a köznyelvi (és nem költői!) feladatkörét túllépő metafora. A fordítottja sem érdektelen: amikor a meg nem értett tudomány teszi hiteltelenné az egyébként költői fogantatású értekező prózát. Két fizikus, Alan Sokal és Jean Bricmont műve, az Intellektuális imposztorok a kultúra világában népszerű szerzők „botlásait” veszi szemügyre. A könyv alcíme világosan megjelöli hadjáratuk irányát: Posztmodern értelmiségiek visszaélése a tudománnyal. Kétségtelen, feltűnő, hogy a posztmodern filozófia, lélektan stb. – azaz a platóni „költészet” – elméletalkotói milyen nagy előszeretettel támaszkodnak a matematika, a fizika legújabb eredményeire. Az egyszerű érdeklődőnek azonban már akkor elfogy a bátorsága szövegeik előtt, amikor rájön, a szavak nem azt jelentik, amik, a jelkulcsot pedig a szerzők többnyire nem teszik közzé. Vajon kik a címben megjelölt „intellektuális imposztorok”? Nos, a lista első pillanatban elképesztő: Jacques Lacan, Julia Kristeva, Luce Irigaray, Bruno Latour, Jean-François Lyotard, Jean Baudrillard, Gilles Deleuze, Félix Guattari, Paul Virilio és az „ős”, Henri Bergson. Vagyis olyasvalakik, akiket bizonyos körökben nemcsak tisztelet övez, hanem egyfajta intellektuális rajongás is. Noha olyan matematikai és fizikai tételekkel labdáztak, amelyeket sajnálatosan félreértelmeztek, nem értettek vagy szándékosan eltorzítottak. Hogy miről van szó, azt a szerzők talán Henri Bergson – a posztmodernektől némileg eltérő, azaz komolyabban veendő – „esetével” tudják a legjobban érzékeltetni. Mint ismeretes, a francia filozófus nem átallott vitát kezdeményezni magával Albert Einsteinnel is az általános relativitáselméletről. A szerzők kimutatják, hogy ez a vita a filozófus számára azért volt terméketlen, mert Henri Bergson a Tartam és egyidejűségben nem hibás következtetéseket vont le a fizikai elméletből, hanem egyszerűen nem értette meg. Ami azért is érdekes, mert kiváló fizikusok egész sora, például Jean Becquerel – de maga Albert Einstein is – személyesen, levelek egész sorával próbálta megvilágítani előtte a szóban forgó elméletet. A szerzők megállapítják:

Mondhatjuk tehát, hogy egyfajta közömbösséggel viseltetik a tapasztalati érvekkel szemben, ami szintén a posztmodernekkel rokonítja.

Henri Bergson tévedése egyébként tudományos banalitás:

Bergson gondolatmenete egy elemi tévedésén: a vonatkoztatási rendszerek (ami lehet pl. egy gyorsuló vonat) és az anyagi testek (pl. a vonaton elhelyezett golyók) ezen rendszerhez viszonyított mozgásának összekeverésén alapul.

Ami számunkra érdekes, Albert Einstein valójában az intuitív tér- és időérzékelést „döntötte meg”, azt, ami a hétköznapi érzékelésen túl van. Henri Bergson nem vette figyelembe, hogy ellentmondás

a relativitás és a hétköznapi tapasztalatok hibás kiterjesztése között van.

Alan Sokal és Jean Bricmont ilyen hibás kiterjesztéseket szálaznak ki az előbb felsorolt szerzők műveiből többek között manapság két „népszerű” elméletre, a Gödel-tételre és a káoszelméletre vonatkozóan. A káoszelmélet a magyar kultúrában is gyökeret vert. Félek, hogy olyan logikai bakugrásokkal, mint amelyeket a szerzőpáros mutat ki. Talán nem árt röviden vázolni, miről is van szó. A káoszelmélettel kapcsolatos metaforát, gondolom, sokan ismerik: Madagaszkár szigetén egy pillangó meglebbenti szárnyát, és három hét múlva ennek következtében Floridában hurrikán pusztít. Természetesen a szárnylebbentés és a hurrikán között egy olyan összetett rendszerben, mint az időjárás, a kapcsolat a gyakorlatban nem érzékelhető. Ámbár a népi bölcsesség is úgy tudja, „kis dolgokból lesznek nagyok”. A szárnylebbentés az időjárást befolyásoló többmilliárdos nagyságrendű tényező közül mindössze egy. A káoszelmélet bemutatására egyébként az időjárás előrejelzésének kérdésköre igen alkalmas. Az időjárást ugyanis az jellemzi, hogy a rendszer kezdeti állapotára vonatkozó adatok olyan nagyszámúak, hogy azokat a legnagyobb teljesítményű komputer sem tudja számon tartani, ezért a rendszer további állapotára vonatkozó előrejelzések tökéletlenek lesznek, illetve az előrejelzések pontossága az előrejelzés időhatáraitól függ. Mármost vannak olyan rendszerek, amelyekben a bizonytalanság lineárisan növekszik az idővel, és vannak, amelyekben exponenciálisan. Ez utóbbiak a kaotikus rendszerek. Míg a nem kaotikus rendszerek induló adatainak tökéletesítése révén az előrejelzés időhatára növekszik, addig a kaotikus rendszerben ugyanolyan finomítás az időhatárokat alig módosítja. A káoszelmélet (lapos) filozófiai általánosítása azt mondja ki, hogy ez az elmélet fehéren feketén tudásunk határait mutatja be, hiszen a bekövetkező események előrejelzésére a tudomány nem képes. Alan Sokal és Jean Bricmont elismeri:

Talán kellemetlen látni, hogy egy bizonyos érdekes kérdés (pl. az időjárás három hét múlva) előrejelzése meghaladja a képességeinket, ám ettől még nem áll le a tudomány fejlődése.

De a káoszelmélettel nem is az a legfőbb baj, hogy egyes szerzők a tudomány érvényességét akarják megdönteni. A problémákat az indokolatlan kiterjesztés jelenti az irodalomra, történelemre, szociológiára stb., azt az illúziót keltve, hogy a szerzők kezében van a mindent megoldó matematikai egyenlet. Mellőzik annak tudomásulvételét, hogy a társadalom, az irodalom, egy-egy mű olyan sokváltozós rendszer, amelynek figyelembevétele csak megközelítő értelmezést tesz lehetővé. Ami még nem jelenti azt, hogy az értelmezés „célfüggő” lenne, azaz az elemzőnek előbb kellene tudnia, hogy mit akar elérni, és ahhoz megkeresnie a magyarázatot alátámasztó tényezőket.

A szerzők egy pillanatig sem vonják kétségbe, hogy a posztmodern elméletírók költői erudícióval rendelkeznek, ám ez az erudíció a tudomány szirtjeinél hajótörést szenved. A mentőcsónak – a „nem lineáris tudomány” feltételezése – pedig tartalmatlan, illetve itt is a matematikából kölcsönzött fogalom indokolatlan kiterjesztéséről van szó. Röviden: gyanakodjunk, ha a posztmodern szerzők szövegét áthatja a természettudományos zsargon. Egyébként Alan Sokal és Jean Bricmont is „imposztor” avagy svindler. A posztmodern üresség bizonyítására ugyancsak furcsa módszert választottak: a beugratást. Alan Sokal A határok áttörése: arccal a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé című paródiáját a tekintélyes Social Text 1996-ban elfogadta közlésre. Ebben van az alábbi részlet, amelyet a szerkesztők joggal gondolhattak komolynak, hiszen a tudomány beszivárgását a költői prózába karakterisztikusan foglalta össze, ugyanakkor van benne valami az Így írtok ti! szarkasztikusabb példáiból is:

A születőben lévő posztmodern tudomány egyik jellegzetessége az, hogy hangsúlyt fektet a nemlinearitásra és a diszkontinuitásra: ez nyilvánvaló például a káoszelméletben és a fázisátalakulások elméletében csakúgy, mint a kvantumgravitáció esetén. Ugyanakkor a feminista gondolkodók kimutatták, hogy a folyadékok, és különösen a turbulens folyadékok alapos elemzésre szorulnak. Ez a két terület nem annyira ellentmondó, mint elsőre gondolhatnánk: a turbulencia az erős nemlinaritással áll kapcsolatban, a simaság/folyékonyság pedig néha a diszkontinuitással (pl. a katasztrófaelméletben), így tehát kedvező kilátások vannak a szintézisre.

A halandzsa örök életű, hiszen életét azok a csoportok tartják fenn, amelyek magukat nyelvükben is megkülönböztetik. Ráadásul nemcsak tudományos kérdésről van szó, hanem politikáról is. A két szerző művét azoknak a baloldali amerikai értelmiségi csoportoknak címezte – bár elhatárolták magukat az expressis verbis jobboldali kritikától –, amelyek a kapitalizmus igazságtalanságairól, a faji és nemi elnyomásról hirdetett nézeteiket előszeretettel csomagolják posztmodern köntösbe. Ez a politikai erezet azonban, Magyarországról nézve, irreleváns. Még nem tartunk ott (és remélhetőleg elkerüljük ezt a fejlődési fokot), hogy a „kemény tudományoknak” szociológiai megfelelésük legyen meghatározott politikai nézetekkel. Arra azonban fel kell figyelnünk, hogy nem minden arany, ami fénylik. Korunkban a tudományt – a szenzációra mindig fogékony média jóvoltából – lehet költői talentummal is művelni. Amikor a szót szóval párosító önnemző próza legitim, amikor a nyelv brutális megerőszakolása stílus, a dilettánsok is feljogosítva érzik magukat, hogy kicsikarják azt a társadalmi rangot, amelyet a költő és a tudós, még ha egymást gyanakodva méregetik is, birtokolni képes. Ráadásul a dilettánsok arrogánsak, mint a piaci légy.

A józan ész azonban képes útját állni a diadalmasnak hitt nyomulásnak. Érdemes olykor az árral szemben úszni. Hadd fejezzem be elmélkedésemet az ez ügyben szerzett személyes élményemmel (amely egyben dicsekvés is). 1994-ben (a francia nyelvű Intellektuális imposztorok előtt hat évvel) az Élet és Irodalomban recenzióm jelent meg egy posztmodern gyűjteményről, némileg rosszmájú gyanakvással. Voltak, akik emiatt ugyancsak ráncolták homlokukat. Ugyanakkor Határ Győzőtől, akinek sajátos filozófiája és Londonban érlelődött Magyarország-képe épp hazánkban nem eléggé ismert, az alábbi levelezőlapot kaptam:

Kedves Barátom, »a posztmodern: a tehetségtelenség ellenforradalma«. Tömör és igaz: jeles trouvaille.c Mi kár, hogy copyright van rá. Jobb, mint amit magam egyszer elsütöttem s arra mintha rárímelne: a posztmodern regény = regényhamisítás. Mindig nagy örömmel olvaslak. Jó munkálkodást kíván régről híved Határ Győző.

  • ctrouvaillefrancia szerencsés találat vagy felfedezés
Forrás

Nagyvilág 47 (2002) 3. 464–472. p.