Műveltség vagy képzettség?

Bujdosó Dezső
Részlet
ógörög, kultúra, műveltség
szóelválasztás

Hannah Arendt1 az egyik írásában annak okát keresi, hogy a görögök miért nem fedezték fel a kultúra fogalmát s a rómaiak miért igen. Szerinte a görög és a római társadalom- és természetszemlélet különbsége áll a jelenség mögött, a görög és a római embernek a természethez való erősen ellentétes viszonya adja a magyarázatot.

  • 1 H. A.: A kultúra válsága. Ennek társadalmi és politikai jelentősége. H. A.: Múlt és jövő között. Osiris–Readers International. Budapest, 1995.

Hannah Arendtnek a kultúráról szóló – a mi témánknál tágabb horizontú – fejtegetésében én a kultúra kétféle konkrét „változatát”: a műveltség és a képzettség különbözőségét sejtem.

Arendt ezt írja:

A római kultúrafogalomnak nincs görög megfelelője, … A rómaiak a művészetet is egyfajta földművelésnek, a természet művelésének tekintették, a görögök viszont a földművelést is az előállítás szerves részének, azon fortélyos, leleményes ’technikai’ eljárások egyikének tartották, amelyekkel a mindennél lenyűgözőbb ember megszelídíti és uralma alá hajtja a természetet.

Hannah Arendt, id. mű, 219. p. (Kiemelések tőlem)

A görögöket és a rómaiakat összehasonlító Arendt-gondolat heurisztikus. Éles fénnyel megvilágítja a kérdés általánosabb, lételméleti-történeti problematikáját. Az alábbiakban nem őt idézem, hanem próbálom folytatni a gondolatmenetét. Azt gondolom, hogy a görög „kultúracsinálás” és a római „kultúragondozás” különbségének elemzésével – mivel itt az európai gondolkodás gyökereinél vagyunk – feltárható a művelés, művelődés, valamint a képzés, képzettség fogalompárjának a tartalma.

Szophoklész Antigonéjában hosszabb antropológiai elmélkedés található, amelynek az lehetne a „prózai” címe, hogy milyen lény az ember, mi az ember helye a természetben. Az ember három vonatkozásban célratörő: a természet, az emberi közösségek és önmaga formálásában. Egy hosszabb részletet felidéznék Szophoklész Antigonéjából. Tárgyunk szempontjából néhány beszédesnek tűnő gondolatot kiemelek a szövegből.

(A kar)
Sok van, mi csodálatos,
De az embernél nincs semmi csodálatosabb.
Ő az: ki a szürke
Tengeren átkel,
A téli viharban
Örvénylő habokon,
S Gaiát, a magasztos istennőt,
Zaklatja a meg-megújulót
Évről évre az imbolygó ekevassal,
Fölszántva lovával a földet
.

Szárnyas madarak könnyűszívű
Népére, az erdő vadjaira
Készíti a hurkot
,
A sósvízü tengerben lakozó
Halakat hálóval fogja meg
A férfi, ki ésszel él2.
Szolgáivá tette okos leleménnyel
3
A hegyek meg a rétek állatait,
A lobogóhajú paripának és a bikának
Nyakába vetette igáját
.

És a beszédet és a széllel
Versenyző gondolatot meg a törvényt
Tanulja
, a városrendezőt,
Lakhatatlan szirteken
Tűző nap forró sugarát s a fagyot
Kikerülni ügyes, mindenben ügyes,4
Ha akármi jön, ám a haláltól
Nem tud menekülni,
De gyógyírt a nehéz nyavalyákra kigondol.

Ha tud valamit valaki,
Mesteri bölcset, újszerűt,
Van, ki a jóra, van, ki gonoszra tör vele.
Ki a földnek törvényeket ad,
Jogot, mit az isteni eskü véd,
Az a városban az első; de hazátlan,
Akinek jó, ami nem szép.5
Tűzhelyemnél nincs helye.
Ne ossza meg tervét sem az velem, ki így cselekszik….

  • 2Az ember eszes lény. Kantnál, Hegelnél és másoknál ez nem metafora, hanem filozófiai kategória.
  • 3Odüsszeusz „leleményes”. A 18–19. századi filozófusoktól kezdve máig az emberi lényeg fogalmával kapcsolatban további alapfogalmak: fortélyos, cseles, vö. Hegel: az ész csele stb.
  • 4Az emberi egzisztencia egyik oldala: az ember „világra nyitott lény”. Kanttól, Herdertől kezdve a 20. századi Schelerig és Gehlenig jelentős filozófiai elméletek foglalkoznak ezzel, összehasonlítva az állat természet-adta komplettségét az ember természeti partikularitásával, fogyatékosságával, és „világra nyitottságával”. Az ember a kultúrával lesz „komplett” létező.
  • 5Vö. Marx: „…az ember… az inherens mértéket tudja a tárgyra alkalmazni, ezért a szépség törvényei szerint is alakít.” K. Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok. Kossuth, Budapest, 1962. 50. p.

Az ember a fenti sorok szerint: halász, vadász, madarász, földműves, növényeket nemesít, állatokat háziasít, orvos, jogot és demokráciát teremt… „Mindenben ügyes” – mondja Szophoklész. A kor szinte teljes „foglalkozási” skáláját fölsorolja dráma. Kreonnal, a „barbár” despotával ellentétben Antigoné nemcsak erkölcsi lény, de a „modern” demokratikus kor „szakpolitikusának” érvrendszerét is használja. (Önműveléssel sajátította el a gondolatokat.) Tudása nem „műveltség” a szó mai értelmében. Ha Antigonétól mint személytől elvonatkoztatunk és a görögségre mint általános „fogalomra”, azaz a görögségre mint kultúrára tekintünk, akkor azt mondhatjuk, hogy az egyes képzettségek (szakmák) összessége nem a műveltségben (azaz nem a kultúra teljességében) jelenik meg, hanem az erkölcsben.

A felsorolt „szakmák”, „képzettségek” skálájából azonban mégis több lesz, mint leltár: előáll a görög műveltség rendszere. Az a naiv viszony a természethez, amely korlátlannak érzi a lehetőségeit a természet fölött.

Az ember „kezeli” a természetet. Megütközteti és kijátssza egymással a természeti erőket az oszd meg és uralkodj „cseles” elve alapján, amely gondolat majd Hegel filozófiájában és az európai történelemben (iparkodásban) ölt precíz gondolati és gyakorlati alakzatot.

Az ember a természet része, de teleológiája, célirányultsága révén képes a természetet a saját hasznára átfordítani. Mindenben a természet ura, csak egyet nem tud: a haláltól megmenekülni. „Műveltsége” teljes, dinamikus, „képzettsége” precíz, szakszerű és kiterjed a teljes természetre. „Képzettségeinek” egésze tettekre válva fölhalmozódott a történelemben. Európa nemcsak a föld (plusz víz, tűz, levegő) urává, hanem a világ urává, a világ középpontjává vált.

A görögök „szakszerűen” leírják a részeket, de nincs fogalmuk az egészre, a részképzettségek mellett a kultúrára. A rómaiak – mondja Arendt, s ebben van egy az egykori múltból a jövőnek, azaz a mának szóló intelem is – szelídebben, távolságtartóbban viszonyultak a világhoz. Hiányzott belőlük a görög aktivitás, célratörés. Nem megragadták, nem átalakították a világot, hanem a világban lévő adottságokat igyekeztek az egész életet élvezi világukhoz idomítani. A rómaiak művelték a kertjeiket. Azt is mondhatnánk, hogy „tanítgatták”, nevelgették”, gondozták, ápolták a növényeket, a szőlőt, a gyümölcsöt, hogy hedonista „teljességében” élhessék át a rajtuk kívüli természetet és önmagukat.

Mivel nem az egyes részek „szakszerű” megragadására törekedtek, nem az ezen vagy azon a területen cselekvő ügyességre kerestek „szakfogalmat”, ezért „föltalálták” az „egészet” megnevező kultúra fogalmát. Nem kiképezték magukat, mert világszemléletük az átfogóra figyelt, és nem a részletekre. A racionális rész helyett az átélhető, élvezhető egész lebegett a szemük előtt.

A trójai háború egyik jelenetét ábrázoló csésze

Európa a 15–16. században az „élre tört”. A 18–19. században volt a „második forduló”. A földgömb megismerésétől és meghódításától kezdve az „iparkodás” (ipari forradalom) diadaláig. Az öncélú és elsősorban a hagyományokra, a múltra tekintő műveltség (kultúra) helyett a szakszerű hajózás, a szakszerű hadviselés, a szakszerű manufaktúra-, majd nagyüzem-létesítés került a középpontba. A munkák megosztása, a szakképzettségek kialakítása, majd a részmunkák összehangolása.

A Hannah Arendt által megfogalmazott görög–római különbségben – amit én a „kihegyezett” interpretációmban nála sarkosabban fogalmaztam meg – a kultúra két lelke nyilvánul meg: a részletek finom, precíz kimunkálására és a teljesség (elvont, globális) megragadására irányuló törekvés. Goethe Római elégiájában mind a két mozzanat benne van:

Ti menjetek! A Föld útjai várnak!
Oly gazdag a világ, s oly nagy az Ég!
Tanuljatok, a részt fürkészve, gyűjtve,
az élet titkát dadogva, betűzve.

Az emberi tevékenység lehetőségeinek határtalanságával szemben nincs belső „technikai” önszabályozó erő, de a görögöknél ellensúlyként ott volt az erkölcs, amely nem az emberi, hanem az isteni hatalomból (az istenek hatalmából) ered. Egy modern Antigoné nem kaphatna erkölcsi elégtételt, hiszen a természet leigázásának és a természeti erők kirablásának a varázstalanított, szekularizált világban nincs ellensúlya. Lehetetlen olyan józan, előrelátó, mértéket adó képzettség létezése, mely lefékezné a mai „iparkodás” esztelen dinamizmusát. A görögséggel ellentétben ma az erkölcsnek nincs hatalma. És ezért sem a képzettség, sem a műveltség nem felelős.

Képzettség és műveltség tehát összetartozó fogalmak, aszimmetrikus viszonyuk ellenére is egymás szinonimái a kultúra egészén belül. Még az én gyermekkoromban is ismert volt az a kifejezés, hogy „német tudás6, francia műveltség”. E kettőtől lett komplett az ember.

  • 6A mai nemzedéknek szóló megjegyzés: a német tudás nemcsak a nyelvre vonatkozott, hanem elsősorban a német tudományra, technikára, iparra, azaz a mi fogalomkészletünkre vonatkoztatva a „képzettségre”. A német tudásnak a XX. század két világháborúja a szomorú példája. A francia műveltségnek is leáldozott a napja mára, de aki néhány sétát tett Párizsban, az akár még napjainkban is megérti – vagy inkább megérzi – ennek a fogalomnak az ízét.
Szophoklész-ábrázolás
Forrás

Művelődés – műveltség. A VIII. Közművelődési Nyári Egyetem (Szeged, 2006. július 3–7.) előadásainak szövege. Szerkesztette: Török József. Csongrád Megyei Közművelődési Tanácsadó Központ Szeged, 2006. 66–68. p.