Az égi mérnök

Mikszáth Kálmán
1886
csillagászat, csillagképek
szóelválasztás

Egyszerű paraszt szekéren utaztam Torontálban. Süppedékes, bolond egy talaj. Könnyen beleveszhet az ember, aki az utat nem ösmeri, még nappal is.

Hát még éjjel!

Pedig én éjjel utaztam arra és mennem kellett, fontos terminusom volt.

Nádasok, rekettyések terülnek el csalókán hosszú darabon, a szem könnyen nézi pallósima útnak, ami végzetes pocsolya. Istenkísértés erre éjjel járni. Igaz, hogy a holdvilág sütött és a csillagok ragyogtak, de nem mindig, néhány bolond felhőcske ott szaladgált örökké a nagy égi lámpás körül, hol kitakarta, hol betakarta.

Egyszer el is tévedtünk. Volt nagy ijedelem. A sváb kocsis rettenetesen jajgatott: „Herr Gott, Herr Gott!”

– Hát nem tudja az utat?

– Nem én, kérem alássan. Nem lehet azt sehogy se tudni.

– De hisz ide való születésű.

– Nem ér az, kérem alássan, semmit. Olyan förtelmes vidék ez, hogy itt nem lehet megjegyezni semmit.

– Nem mondhatnám, hogy valami nagyon okos ember kend – szóltam bosszúsan.

– Az ördög legyen itt okos. Olyan vidék ez, kérem, mintha egy szürke őzbőrt kiterítenének a földre és a közepére letennének egy bolhát, hogy az mondja meg, melyik szőrszálnál jár.

Ezen az idétlen hasonlaton, dacára a kellemetlen szituációnak, elnevettem magam, s valóban igazat kellett adnom fuvarosomnak; a vidék olyan egyhangú, egyforma, hogy semmiben sem különbözik egyik része a másiktól. Domb, fa vagy valamely különböztető jel sehol sincs.

– Mármost mi az ördögöt csináljunk?

– Nem tudom én, uram. Ha beljebb megyünk, meglehet, menthetetlenül bemászunk valami rossz helyre, ha pedig visszamegyünk, akkor is csak ott leszünk, ahol voltunk. Ha nappal volna, még tán rátalálnánk a gázlóra, de így puszta szerencse dolga.

A szekér küllőkig érő lucskos sárban gázolt, a lovak ijedezve prüszköltek, a kocsis megállította őket, és pokrócokat terített rájuk.

Így álltunk egy darabig tanácstalanul, végre eszembe jutott, hogy nem messze az úton valami világosságot láttunk volt derengeni.

– Az a biláncsai tanya – felelte a kocsis.

– Menjünk vissza a tanyára és ott kérdezősködjünk.

– Hasztalan uram. Hisz azt úgy sem lehet tudni, hogy a gázló merre van, az effélét a lónak kell kitalálni.

– Meglehet, hogy igaza van, de azért csak mégis menjünk. Ott bizonyos találunk embert.

– Legfeljebb egy vén juhászt a bojtárjaival, az öreg Gerzson apót.

– Hátha az tudni fogja?

– Ejh, hisz ha tudja is, nem magyarázhatja meg, uram, mert lehetetlenség!

De addig-addig nyaggattam, hogy végre is visszafordultunk, és a tanyáig döcögtünk.

Az öreg Gerzson juhász az akla mellett egy bundán aludt, rettenetes hortyogása messziről hallatszék, az vezetett oda.

Amint odaértünk, a sváb kocsisom ráncigálni kezdé, mordult egyet, de a szemeit ki sem nyitotta.

– Ezt nem lehet fölrázni – szólt –, ha nem hortyogna, azt mondanám, hogy meg van halva. Hej apó, apó! Keljen fel, Gerzson apó!

Meg se moccant.

Az öreg holt részeg! – gondoltam magamban, de lesz itt bizonyosan valami bojtár is.

Menjünk beljebb a tanyához.

Alig tettünk azonban egy-két lépést, egyszerre elvakkantotta magát valami komondor.

– Hopp! Hopp! – kiálta fel erre Gerzson apó és felugrott egyenesre, mint a gyertyaszál. – Ki az? Ki van itt?

Csodálkozva közeledtünk az öreghez:

– Eltévedt utasok vagyunk! Költögettük már, apó, de nem bírtuk fölébreszteni.

– Hja, édes fiaim – szólt az öreg nevetve. – Engem akár kerékbe törhettek, én addig föl nem ébredek, míg a Bodri kutyám nem ugat, de ha az egyet nyikkan, hát még a síromból is kiugrom. Megszoktam már én ezt harminc esztendő óta, mikor még a Bodri öregapja szolgált a nyájamnál. Az öregnek is szakasztott ez a hangja volt, ami az unokájának, azért becsülöm sokra ezt a kutyát. Az apjának már nem volt az a finom gyönyörű hangja. Hát mi bajotok van, édes gyermekeim?

– Az a bajunk, atyus – szólt a sváb kocsis –, hogy betévedtünk a nádasba és nem tudjuk a gázlót megtalálni.

– Semmi sem könnyebb annál, édes fiam, mindjárt megmutatom nektek az utat. Menjünk csak kijjebb egy kicsit! Jól van no. Itt álljunk meg. Erről éppen jól látni. De jól megfigyeljétek. Nézzetek csak oda, amerre az ujjammal mutatok.

Az öreg felmutatott az ujjával az égre. Azt hittük meg van bolondulva.

– Nini ott van az a kis eleven szemű csillag… Látjátok ott azt a csillagot jobbra, amellett a szikrázó csoport mellett? De látjátok-e?

– Látjuk. De hát aztán?

– Mellette balról van a másik csillag, az a bágyadt. Látjátok-e azt is?

– Látjuk.

– No hát az a petrence csillag. A két csillag között a kellő középről vonjatok le az eszetekben egy rudat a földre, aztán menjetek egyenesen annak a rúdnak. Ott van a gázló, édes gyermekeim.

Nem hittük el egészen, de hát mit lehetett cselekednünk egyebet, megfogadtuk a Gerzson apó tanácsát és csakugyan ott volt pontosan a gázló a két csillag között.

Szerencsésen eljutottam, ahova kellett s harmadnap visszafelé jövet meg nem állhattam, hogy be ne nézzek a biláncsai akolba megköszönni az öreg útbaigazítását s csodálkozásomat fejezni ki a tudománya felett.

Elhárító kézmozdulatot tett a kezével:

– Szót sem érdemel. Ha még azt sem tudnám. Régen kiméricskéltem már én az égen Szegedtől Pancsováig ezt az egész vidéket.

Frederick de Wit (1629/1630–1706): Planisphærium cœleste