A magyar ördög

Mikszáth Kálmán
1884
természettudomány, tudós, Hatvani István
szóelválasztás

Még azt hinné valaki, hogy üresedésben van ez az állás. Ha eddig mentünk a restórálásban, hogy külön „magyarok istenét” választottunk, bizonyára akad egy külön ördögünk is.

Akad bizony s az nem más, mint nagytiszteletű Hatvani uram, a híres debreceni kollégium még híresebb professzora.

Sokan leírták már életét, mindennemű viselt dolgait, amiknek hallatára a hívő keresztény ember keresztet vet, s lelkét az Istennek ajánlja, sőt még a hitetlennek is fölborzálódik minden hajaszála.

Mert nem Istentől való cselekedetek azok!

De hát akkor mik? Éppen ez a nagy kérdés.

Igazi ördög volt-e Hatvani, vagy hogy csak nagyon tudományos ember?

Ezen nem bírtak sehogy eligazodni a mai debreceni cívisek apái és nagyapái.

Sok a hazudozás, sok a színezés és babona abban, amit Hatvaniról beszélnek, de valami igaznak is kell benne lenni.

Válogassa ki mindenki a saját esze szerint, mi az igaz, mi a nem igaz.

A dolog úgy történt, hogy Hatvani uram is csak olyan magunkforma ember volt, mikor a debreceni kollégiumba megválasztották segédtanárnak.

Ott lakott a kollégium épületében egy cellában, midőn egy nyári éjjel nyitva hagyta ablakát, hogy hűs levegő járja át a szobát.

Hát egyszer csak csattogtatva szárnyait, odarepül az ablakpárkányra egy holló és egy seregély, elkezdenek emberi hangon beszélgetni.

– Hol vagyunk, seregély öcsém? – kérdé a holló.

– A debreceni kollégium egyik ablaka ez, bátyámuram.

– Hej öcsém – mond a holló –, van ám ennek a kollégiumnak a padlásán egy könyv, úgy hívják, hogy Mágyika. Többet ér ez a könyv egymaga, mint kilenc ilyen város, amekkora Debrecen. A professzorok nem ösmerik, sokszor kotorásznak körülte, de még csak szemökbe sem ötlik, a hitvány táblája miatt. Pedig akié egyszer ez a könyv lesz, az uralkodni fog a szellemek fölött, s azok engedelmesen végzik el minden kívánságát.

Hatvani felült ágyában, úgy hallgatta lélegzetfojtva, hogy egy szót se veszítsen a madarak diskurzusából.

– Csakhogy nehéz ám hozzáférni – folytatá a holló –, mert úgy oda van ragasztva három asszonyi hajszállal a téglákhoz, hogy nincs az az anyaszülte ember, aki fölemelje.

– Akkor hát annyi ez a könyv az emberekre nézve, bátyámuram – felelte a seregély –, mintha nem is lenne.

– No, nem éppen annyi: mert, ha a Szent-György nap éjszakáján a temetőben talált gyík vérével megkenné valaki a kezét, az elemelhetné a könyvet. De valami nagy öröme ugyan nem lenne benne…

– Hogy-hogy?

– Mert a szellemektől olyan három dolgot kell először kívánni, amit azok ne teljesíthessenek… Hanem már eleget pihentünk, seregély öcsém, nosza kaszmálódjunk, mert reggelre, tudod, London városában kell lennünk.

A madarak elröpültek, s mikor reggel a fiatal professzor fölébredt, kidörzsölte szeméből az álmot, olyan elevenen állt előtte egyetlen szó híján a pihenő madarak éji beszélgetése, hogy szentül hitte, nem álmodta, hanem igaz volt szóról szóra.

Alighogy megmosdott, megreggelizett, sietett fel a kollégium padlására, s ott a nagy lim-lomban csakugyan volt egy kis könyvecske, mely úgy odaragadt a padláshoz, hogy nem lehetett onnan elszakítani.

Vakmerő kalandos ember volt a fiatal Hatvani, alig várta Szent-György éjszakáját, hogy kimenjen a temetőbe gyíkot keresni. Ilyenkor még nagy ritkaság a gyík.

Cudar sötét éjszaka vala. Egymást érte a mennydörgés és villámcsattogás. A boszorkányok éppen akkor indultak a Gellért-hegyi gyűlésre, s a debreceni temető volt az indóházuk, ott nyergeltek, ott szerszámoztak. Nagy István uram egy fekete kecskebakon lovagolt, Bujdosó Mihály, a városi hadnagy, egy szúnyogra ült rá, Kartalyiné asszonyom lapáton, a szép Kun Borbála (Ni, hova keveredett az is!) seprőn, a vén Igaliné pemetén. Érdekes egy karaván volt az így.

Hatvani nem ijedt meg ettől a látványtól, oda sem nézett neki, hiszen egyéb dolga volt most, hidegen, rendületlenül járt-kelt a sírok között, nézelődve nem suhan-e elő valahonnan egy kis gyík.

Hát amint ott botorkál, egyszer csak reá süt a holdvilág a múlt héten elhalt Csapóné sírjára, s annak a rögei közül előmászik egy gyík, s apró szemével reá néz Hatvanira.

– Enyim vagy! – kiáltá a professzor, és reá taposott. Lába alatt megrázkódott a föld, fele a síroknak behorpadt, de a gyík is halva maradt.

Fölvette, reá kente vérét a kezére, és hazament, azazhogy még előbb, ugyanabban az éji órában fölmászott a kollégium padlására, s lehozta onnan a könyvet. Az könnyen engedett, a három asszonyi hajszál most már nem volt erősebb, mint bármely más közönséges női hajszálak. (Az igaz, hogy azok is elég erősek.)

Elérte, ami után tudományszomjas lelke áhítozott. Behatolhatni a földfeletti és a földalatti titkokba. Ott volt hóna alatt a „Mágyika”, a minden tudományok tudománya. Örömreszketve vitte lefelé a lépcsőkön a szobájába.

Most tudódik már ki egészen, igaz volt-e a madarak beszéde?

Bezárta az ajtót belülről, ráhúzta a függönyt az ablakra, egy imádságot rebegett az Istenhez (mert nem volt Hatvani uram egészen elrugaszkodott, habár, én legalább azt tartom, tiszta ember sem volt egészen), s csak akkor mindenre előkészülve, nyitotta ki a Mágyikát.

Egyszerre négy szellem ugrott az asztalhoz, különböző alakban és ruhában, egyik törpe, másik óriás, a harmadik félszemű, a negyedik kilenc kezű.

– Mit parancsolsz, urunk? – kiálták a szellemek, ki vékonyan, mint a síp, ki hatalmasan, mint a mennydörgés, de valamennyien bizonyos gúnyolódással.

– Hozzatok nekem olyan némát, aki beszéljen – mondá Hatvani fojtott, félénk hangon.

A szellemek reá néztek szótlanul, de meg sem mozdultak.

– Hozzatok idei darunak tavalyi tojását – folytatja bátorodva a parancsolást.

A szellemek lesütötték fejüket, mintha az orruk vére folyna.

– Ej, hát semmit sem tudtok! – kiáltott fel Hatvani. – Sütögessétek ki nekem pipaszárnak a főbíróné kisasszonyának a szőke hajszálait.

A szellemek mind térdre borultak erre, mély alázattal, nagy könyörgéssel:

– Rabjaid vagyunk! Győztél rajtunk. Téged szolgálunk.

Így támadt a nagy tudománya és nagy ereje a természet fölött, melyet sokan féltek, és bámultak. A debreceniek mind megesküsznek rá, hogy éppen úgy nem került nagy fáradtságába fergeteget támasztani, mint a legmagasabban úszó felhőket széjjel parancsolni. Olyan könnyűséggel szállt a levegőben, mint ahogy lebocsátkozott, ha akarta, a föld üregeibe. Értette ám a nagytiszteletű úr még a vakondok nyelvét is.

S mindennyi ritka tulajdonság mellett biz’ isten szép dolog tőle, hogy nem lett palatinus vagy király (ami neki tetszett volna jobban), hanem megmaradt debreceni professzornak, s élt békességben, barátságban az odavaló cívisekkel, inkább jót cselekedve, mint rosszat a rettenetes hatalmával.

Nem is jegyezte fel az emlékezet egyetlen egy ártalmas tettét sem, kivévén, amit a direktor-professzorával tett.

Akkor még senki sem gyanította, hogy Mágyikája van, s amolyan félvállról beszélgettek vele az emberek.

Ő maga sem igen fitogtatta hatalmát ok nélkül, hanem lassan mégis kezdett kisülni.

Egyszer elkésett a leckeóráról, s amint jön a piacon nagy sietve, kihajlik az ablakon a direktor-professzor s reá kiált:

– Tu es asinus! (Te szamár!)

Mire Hatvani fölnéz nyugodtan, s visszakiáltja:

– Tu es bos! (Te ökör!)

Azzal tovább siet, hogy a leckeórára odaérjen.

Hanem a direktor-professzor meg amint próbálgatja behúzni a fejét az ablakból, ijedten veszi észre, hogy nem lehet. Két villás szarva nőtt a Hatvani szavára, s az nem eresztette vissza egész estig. Csak az volt a szerencse, hogy a szarvakat nem láthatta más, mert különben örökös csúfságban maradt volna a főtiszteletű.

Sokszor csinált ő ilyenforma kedélyes tréfát.

Egyszer új famulust fogadott, a később híressé vált Bugyit, akinek kilenc húszast fizetett havonkint, s a húszasokon valamennyin ez a körirat volt „Andreas Bugyi rex Hungariae”, de mikor Bugyi mindannyiszor bajba keveredett, s a bírósághoz került, akkorára már a húszasok megint rendesek voltak, s a Bugyi föladóit nevették ki, hogy a szemök káprázik.

Hát mondom, mikor Bugyi odakerült szolgálatba, mondja neki gazdája az első este:

– Húzd le a csizmámat!

Kezdi a csizmát húzni Bugyi, s íme, halálra szörnyed, mert tövestől találta kihúzni a nagytiszteletű úr bal lábát.

– Sose hittem volna, hogy ilyen erős legény vagy fiam – mondá Hatvani nevetve. És legott visszaillesztette a lábát, egy szempillantás alatt beforrt, és semmi nyoma sem látszott, hogy valaha el volt szakítva.

Máskor a debreceni piacon egy elszomorodott kofát lát Hatvani (az elszomorodott kofa pedig nagy ritkaság Debrecenben), ki azon sopánkodik, hogy a férje meghalt, nincs aki őreá keressen, miből tartja el ő most már a négy éhes gyermekét?

Hatvani közibe megy a csődületnek, mely őt vígasztalni segítette, s megvesz a kosarából három tojást egy garason. Kissé odább menve a sátrától, feltörte a nép szeme láttára az egyik tojást, hát egy arany van benne: feltöri a másikat, harmadikat, mindenikből egy valóságos körmöci hull ki. Nosza, rohant erre minden élő lélek a sátor felé, s két-három forintjával keltek a Magyariné asszonyom tojásai.

… Azóta se volt olyan nagy ára a tojásnak Debrecenben!

Hanem arany sem volt a debreceni tojásokban azóta, már ti. azóta, ahogy Hatvani feltörte a harmadik tojást, mert a többiekben oszt’ nem volt semmi.

Híre ment ezeknek a dolgoknak apródonkint. Az emberek súgtak-búgtak egymás közt. Némelyek nem hitték, mendemondának tartották. Igazi vastagnyakú kálvinistának nem imponál a csoda; akik hitték, legfeljebb a fejüket csóválgatták, találgatván, hátha valami nyitja van?

Magyariné asszonyom, aki meggazdagodott a tojásokból, telekiabálta a várost, hogy az ő három tojásában arany volt. Ő nem hitte, hogy szemfényvesztés, hanem a tyúkjai érdeme, mire a városi magisztrátus elkoboztatta a tyúkokat, mint a boszorkányokkal cimborálókat, és máglyára ítélte, nyársra húzatván a testöket. Ambrus Imre és Kózsay István szenátorok küldettek ki, hogy kóstolják meg a tyúkok húsát, de biz ez csak olyan volt, mint a tyúkhús szokott lenni.

Egy este éppen vacsorált Hatvani, amint benyit hozzá Magyariné asszonyom.

– Nos, mit akar kegyelmed? – förmed rá a professzor, ki jól ösmerte az emberi hálátlanságot és telhetetlenséget. – Talán bizony a három aranyát jött visszakövetelni?

– Nem bíz én, nagytiszteletű uram, hanem hogy hát a professzor úr még talán segíthetne rajtam. Hiszen tudja, hogy az uram, Magyari Mihály, meghalt a múlt héten – panaszlá bánatos hangon.

– Azt akarja, hogy föltámasszam?

– Dehogy akarom… isten ments – fakadt ki Magyarinéből az ijedelem –, hamarabb szeretném megfordítva.

– Hogy megfordítva?

– Hazajár az uram éjfélenkint, kérem alássan, és rémítő „patáliákat” csinál otthon, láncait csörögteti, végig dörömböl a padláson. Bizony megszolgálom a professzor úrnak, ha megszabadít a férjemtől.

Hamisan kacsintott egyet a csinos menyecske a professzor felé, s akármilyen jó barátságban volt is az a pokollal, ennek a két ragyogó szemnek, ennek a két égő pokolnak a tüze mégis megperzselte.

Belement a kísértetbe, így szólt:

– Jól van, megszabadítom a kísértettől!

Még azon éjjel egyesegyedül kiballagott a temetőbe, s szépen meghúzódva várta egy akácfa alatt a lelkek óráját. Íme pont éjféli kakaskukorékoláskor megnyílik a Magyari uram sírja, s abból kivonszolja egy fekete kutya Magyarit, megrázza, csontjai kihullanak, mint a kukorica a zsákból, a bőribe belebúvik a fekete kutya, s tart egyenesen a Csapó utca felé, ahol Magyariné lakik. Úgy ment az akasztófáravaló, mintha nyílból lőtték volna ki.

Hatvani ekkor kilépett, összeszedte az elhullott csontokat, s rájok ült, bűvös kört csinálva maga körül a varázsbottal.

Nem kellett sokáig várnia. Nagy vonítások közt alig egy félóra múlva visszatért a fekete kutya, s meghökölt, amint a csontokat keresve, meglátja Hatvanit rajtok ülve.

– Ember, add ide a csontokat – üvölté.

– Kutya, nálam nincs csont.

– Azt add ide, amin ülsz.

– Én a székemet nem adhatom.

Kivicsorította fogait a kutya, egyet vonított, mire egy egész falka ördög és kísértet összeröffent Hatvaninak rohanva, de a bűvös körön át nem léphetett egyik sem.

– Látom, hogy emberemre akadtam – mond a kutya szelíden –, de látod, a csontokat vissza kell tennem, ahonnan vettem, add ide őket, s kérj értök, amit szíved, lelked kíván.

– Jól van, hozz ide gyorsan egy zsák arany pénzt, továbbá egy köböl mákot és egy köböl kölest, szórd össze, keverd meg, aztán válogasd szét, de úgy, hogy akár a mákban, akár a kölesben egyetlen idegen szem se legyen.

Hozta a pénzt, a kölest, mákot gyorsan: hozzáláttak az ördögök és kísértetek a szemelgetéshez szaporán, de bezzeg a munka mégis tovább tartott, mint kellett volna, mint ahogy az alvilági rendtartás engedi, ütötte az egy órát bent a messze kollégium tornyán, s a kutya, ördögök és kísértetek legott elsüllyedtek a feneketlen mélységbe.

A csontokat külön eltemette Hatvani egy arra csinált bűvös körbe, s azok még mai napság is ott porladnak, nem mozdulnak.

Ezalatt annyira híre ment a Hatvani csodás tudományának, hogy részint félelemből, részint tiszteletből mindennemű becsülettel elhalmozták. A kollégium megválasztotta rendes professzorának, a király fölhítta Bécsbe. (Egyszerre ment be Bécsnek valamennyi kapuján – ahogy az őrök a királynak mindenünnen jelentették.)

A király próbákat tétetett vele. Amit csak megkívánt őfelsége, mind teljesítette.

(De jó volna, ha ma élne nagytiszteletű uram: hadd hozatna az ördögeivel annyi pénzt, hogy kifizetnők vele az államadósságot. )

Egész Debrecen kedvezett neki, még maga a főbíró is díszebédet adott a tiszteletére. Az pedig nem kis dolog a maga nemében.

Pompás kedélyben volt a magyar Faust (mert így is nevezték Hatvanit), annyival inkább, mert nagyon megtetszett neki a főbíró uram gyönyörű, szende leánykája, Fruzinka.

Tette neki a szépet egész délután de az ártatlan gyermeklány hideg maradt, pedig elég csinos legény volt a professzor úr, szép délceg termettel, finom ovál arccal, értelmes magas homlokkal. Hatvanit nem konfundálta a leány tartózkodása. Hiszen mire való volna a Mágyika? Majd segít az azon!

Hanem inkább zavarta a Fruzinka mostoha anyjának egy hangosan kiejtett megjegyzése, melyet meghallott: „Mit akar veled ez a boszorkány-mester?”

No, megállj, majd megkeserülöd te még ezt!

Ebéd után, mikor szétmenőben voltak a vendégek (sok nagyralátó família és előkelő perszóna), Hatvani meginvitálta őket másnapra magához vacsorára.

– De mind eljöjjenek ám kegyelmetek, mert különben megapprehendálok!

No iszen, van is hova hívni bennünket, csóválgatták azok a fejöket. Abba az egyetlen füstös szobájába? Köszönöm alássan az olyan vendégséget, mint aminő az lesz. Hanem azért ott leszünk egytől egyig, lássuk a bolondos tréfát. Oh, hogy ezeknek a tudós embereknek mindnek hiányzik egy-egy kereke!

Meg is jelentek egytől egyig, számszerint vagy nyolcvanan. S amint keresztül mentek a pitvaron, ott ugyan sovány biztatás volt, a tűzhelyen játszadozó két macska, meg egy rossz fazék, amelyben hamu főtt.

Hatvani csodálkozni látszott, mikor a legelőbb jött vendégek benyitottak a konyhába.

– Én még csak egy óra múlva vártam az urakat. De ha már itt vannak, csak tessék kérem besétálni.

S udvariasan ereszté maga elöl a cellájába, mely nem lehetett nagyobb, az egykori följegyzések szerint, mint a pataki sétáló deáké.

– Tessék helyet foglalni, kérem… Mindjárt jönnek a többiek is.

– Hüm – felelte a városi pénztárnok –, de vajon hova férnek el itt?

– Majd csak elférnek – mondá Hatvani szerényen.

S amint jött csoport csoport után, egyre tágult a piciny terem úgy, hogy utoljára olyannak látszott, mint teszem az a budapesti redout nagy terme.

A háttérben fejedelmi pompával megrakott asztalok görnyedeztek, s ami jó és drága öt világrészben megterem, mind rajtok volt. Arany kanalak sótartók, ezüst tányérok, kristály tálak. Mikor a bámuló vendégek letelepedtek, ki tudja honnan, honnan nem, minden személy háta mögött ott termett egy cifra libériás inas, aki felszolgálta. A királynál sincsen ilyen nagy parádé.

A falak mellett köröskörül igazi élőfák nőttek, s indák kúsztak föl a gerendákig, ott dinnye, amott körte; a túlsó oldalon zöld uborka és őszibarack díszlett. Akinek kedve volt, szakíthatott magának.

Hozzá is nyúlt Ajtainé asszonyom az egyik uborkához, hogy leszakítsa, de megjárt vele, mert a főbíróné (a szép Fruzinka mostohaanyja) ijedten fölsikoltott.

– Jaj az orrom… az orrom!

Lett bezzeg nagy nevetés.

A hátsó szögletben a csodálatos mindenféle füvek és cserjék közt egy árvalányhaj bokrocska nőtt. Hatvani kitépett belőle egyetlen egy szálat. Fruzinka a fejéhez kapott; de nem szólt semmit. Úgy érezte, mintha az ő haját tépné valaki.

Hatvani uram azonban legott kifutott a hajszállal a konyhába, ahol egy repedt kondérba volt a Mágyika elrejtve, felnyitotta gyorsan, és betette a hetvenhetedik lapra, csodálatos bűvszavakat morogván.

De volt is foganatja, mert ahogy visszasietett a vendégeihez, kik éppen akkor helyezkedtek el véglegesen; azóta Fruzinka kisasszony nem bírta levenni róla kék szemének édes tekintetét.

A magyar ördögnek ez volt egyetlen komolyabb szerelme életében, s a lány is ellenállhatatlanul vonzódott hozzá ezentúl.

Cseresnyés Gábor uram a városi protonótárius, aki „kunkapitánynak” ült az asztalhoz, mindjárt az első pecsenyénél felszólt, illőn, magyarosan:

– Szállanék valamerre, de nem lehet, mert a magyar ember nem bírja fölemelni a kezében a poharat, ha üres. Már pedig üres. Kegyelmed elfelejtette a bort, gazduram!

– Ugyan ne okoskodjanak kegyelmetek. Igyanak friss vizet; legjobb az. Seneca is azt mondja…

– Nem bánom én, nagy tiszteletű uram, mondjon Seneca amit akar, de nekünk bor kell – kiáltott fel a bíró –, teremtsen nekünk valahonnan. Hogy lehetett ezt a finom vacsorát így elcsúfítani!

Hatvani úgy tett, mint aki nagy zavarban van, hol a fületövét vakarta, hol a feje búbját…

– Ejnye, ejnye… Már most mi az ördögöt csináljunk hát? No, de valahogy mégis csak segíthetek talán a dolgon.

Felhajtotta az asztalterítőt, elővett egy fúrót, s egy lyukat fúrt az asztallábba.

– No, ide azokat a poharakat!

Bezzeg bámultak a vendégek, mert a legfinomabb tokaji aszú folyt az asztallábból.

– Ejnye, de kapitális ital – dicsérgette a főbíró –, nekem is van ebből a fajtából otthon egy hordóval.

A professzor pajkosan mosolygott erre, mert éppen a főbíró uram borát folyatta ide a Mágyika erejével.

(Derék egy könyv volt az a Mágyika! Be sok kiadást érne az meg, ha megvolna! )

Képzelhetni, hogy most már jól mulattak a vendégek a tisztelt asztal körül. Mennyivel hitványabbak Hatvaninál a mai szemfényvesztők, akik legfelebb táncoló asztalokat produkálnak. A Hatvani asztala nem táncolt, hanem táncoltatott, Mert, mi tűrés-tagadás, csárdásba keveredett a jókedvű kompánia, maga a professzor uram is lejtett egyet-kettőt Fruzinkával.

Túlságosan ki volt pirulva az arca mind a kettőnek. Az öregasszonyok suttogtak is valamit erről egy datolya fa alatt.

– Hej, Fruzinka lelkem – szólt Hatvani –, ha maga valaha az én feleségem lehetne.

Fruzinka sóhajtott, s félénken rebegte:

– Soha, soha! Merne-e az oltár elé állni? Hajítsa el azt a könyvet előbb, tépje szét, dobja ki a szemetre, és felejtse el, mi van benne, akkor a kegyelmedé leszek.

Most már Hatvanin volt a sor sóhajtani.

– Nem lehet az, galambom. Egy egész életet szántam rá, míg megszereztem…

– De én is egy egész életet adok kegyelmednek.

A magyar Faust lehorgasztotta fejét, és szomorúan hallgatott.

De mire a vendégek hazakészülődnek, és megszakítják az édesfájó párbeszédet, a bizalmaskodó suttogást, maga a főbíróné asszonyom, ki még most is restelli az uborkadolgot, mogorván hozza a krispint, hogy Fruzinkára adja.

– Ne még, mama… ne még. Maradjunk még egy kicsit.

A vendégek azonban nagy mehetnékben vannak már, sehogy sem lehet őket visszatartani.

– Komolyan akarja Fruzinka, hogy még maradjunk?

– Hogyne akarnám – szólt a leány gyöngéden simulva a professzorhoz.

Hatvani erre az asztalhoz ugrott, rácsapott a közepire a nagyujja bütykével s uramfia… egyszerre tódulni kezd be az ajtón ablakon a víz, a padlásról is úgy zuhog be, mintha öntenék. A férfiak káromkodnak, a nők ijedeznek, és sikoltoznak. Az ár nőttön nő.

(Úgy bizony, nemcsak Szegeden volt árvíz, de Debrecenben is.)

– Én istenem mi lesz ebből? Segítség, segítség!

Van lárma, zavar, a vendégek felugrálnak az asztalokra, a nők felfogják szoknyáikat, maga Fruzinka is halálra sápad, de Hatvani megnyugtatta:

– Lássa, mire jó az a rossz könyv. Most már ugyan nem kell haza menni?

Ők ketten boldogan zavartalanul töltöttek nehány percet a nagy zavarban.

– De azért mégis dobja el, tépje el… – rimánkodott Fruzinka, két kis fehér kezét összetéve szépen.

– Mindnyájan elveszünk, megfúlunk – kiáltozá a főbíróné kétségbeesetten, s valóban már térdén felül ért a víz, noha a székre állott.

Hatvani belátta, hogy elég volt ennyi a tréfából, s újra ráütött az asztalra. Legott eltűnt a víz az utolsó cseppig, s olyan száraz volt a szoba, mint annakelőtte. Hogy csak mégis nagy ördöngösség kellett ehhez!

Lett bezzeg nagy nevetés a rémület után, némelyek azonban ugyan megbosszankodtak, s duzzogva mentek kifelé.

Míg ezek idebent történtek, odakünn a csikorgó hideg engedni kezdett, s olyan nagy hómacskák estek az égből, hogy a kisebb házak mellett az ablakokig ért a hó.

Akiknek nem volt bagaria csizmájuk és esernyőjük (pedig az esernyő még ritkaság volt abban az időben), azok sopánkodva hökkentek vissza a hazameneteltől.

– Hej, de jó volna most egy pár szán, amely hazaszállítgasson bennünket.

– Ha csak az kell – mondá Hatvani –, hazaszállítom én a vendégeimet szívesen.

Fogta a varázsbotját, két szánt rajzolt vele künn az udvaron a hóba s mind a kettőbe négy-négy lovat… hopp! egyszerre megelevenedtek, pattogott a kocsis, prüszköltek a lovak nyugtalanul.

– Tessék felülni, kérem, tessék, tessék, uraim, hölgyeim.

A merészebbek fel is ültek, némi húzódozás után, s a két szán röpülve siklott tova a fehér havon, a csengők a lovakon messziről szóltak…

Reggelre aztán kiki otthon találta magát, szörnyen kiéhezve, cudarul elkoptatott ruhában.

Nem szánon utaztak ezek. Incselkedő gonosz szellemek csak úgy a havon ülve vontatták őket éjjel hazafelé…

A főbíróék Fruzinkája ettől az éjtől kezdve odalett, halálosan beleszeretvén Hatvaniba.

Ez nem lett volna baj Hatvaninak, mert hisz Fruzinka a legszebb, legirigyeltebb, legártatlanabb hajadon leányzó széles Debrecenben, őneki Fruzinkának sem lett volna talán nagy baj, de nagy baj volt, kérem alássan, a senior diáknak, Domine Butykainak, akit azelőtt szeretett a leány, s aki most felette elkeseredék Fruzinka kétségbevonhatatlan változásán.

– A professzorba szerelmes – dörmögé Butykai a bosszútól lihegve –, észrevettem. Bizonyosan a Mágyikával csavarta el a leány lelkét tőlem. De megkeserüli, megbosszulom magamat.

És felemelte öklét szilajan.

Amit egy szerelmes föltesz, azt végbe is viszi. Mikor a tanár nem volt otthon, a szertelen féltékenység arra vitte, hogy belopódzék a szobájába. Könnyű volt neki, megmondta Bugyinak, az inasnak, hogy a kalkulus-könyvért küldte haza a nagytiszteletű úr.

Addig kutatott, keresgélt, míg egyszer csakugyan rátalált a Mágyikára s kinyitotta.

A szellemek csörtetve rohantak elő:

– Mit parancsolsz?

– Hozzátok nekem elő rögtön a főbíróék Fruzinkáját.

Alighogy kimondta, nyomban ott termett előtte a szép leány, de bánatos volt az arca, nem mosolygó, a fejét is elfordította a diáktól, s ahelyett a Hatvani falon függő arcképének nézésébe merült el.

A szellemek nem hagytak időt Butykainak e fölött szomorkodni.

– Mit parancsolsz? – kérdék újólag.

Mit tudta azt a diák, hogy lehetetlenséget kell kérni.

– Törjetek és szaggassatok itt össze mindent – rendelé a képre gondolva.

Egy perc alatt össze volt törve és szaggatva minden, minden, – a bútorok, a képek, de Fruzinka és Butykai is.

Mikor a professzor hazajött a nagy pusztulásra, mindjárt megértett mindent, sírva borult a földre, a Fruzinka testére.

Azután összeszedte a dirib darabokat, külön a Fruzinkáét, külön a Butykaiét, tüzet rakott, és elégette.

A Butykai teste hamuvá vált, a Fruzinkáéból egy hófehér galamb szállt ki, egy darabig ott kóvályogva a tanár feje körül, majd kirepült az összetört ablakon át, föl a magasba.

A nagy tudományú ember e naptól kezdve szomorú lett, és folyton sorvadt. Nem volt az ő bajára patika még a Mágyika sem.

Hej, jó lett volna azt a könyvet tűzbe vetni, amikor Fruzinka mondta! Szegény leány talán előre érezte…

Nem is nyúlt a Mágyikához többé Hatvani, elutálta. A következő nyáron súlyosan megbetegedett, a csakhamar híre ment a városban, hogy halálán van.

Magyariné asszonyom ápolta, mikor haldokolt. Az egész magisztrátus ott ült az ágya körül.

S ezalatt künn a ház tetején, míg ő itt vívódék a halállal, egy holló és egy fehér galamb verekedett egymással. Egyszer a holló, másszor a galamb kerekedett felül. Az emberek, akik alulról nézték, messziről hallhatták a csőreik kopogását.

Hosszasan tartott a viaskodás.

Egyszer úgy látszott mintha a holló győzne… de nini, a szegény fehér galamb, újra erőre kap… hajrá, hajrá fehér galamb!

Szívszorongva várták a Szent-Anna utcabeliek a harc végét. Míg végre – jaj hála istennek – megölte a galamb a fekete hollót.

És ekkor megszűnt ott bent a Hatvani vívódása is – pilláit csendesen lecsukta, s lelke elhagyta porhüvelyét örökre.

Hogy a „Mágyika” hova lett, s hol van most, nem tudom: de ha tudnám, sem mondanám meg.

Jegyzet

A Czérnás Börcsök főhősének hasonlított alakját, Hatvani István debreceni professzort Mikszáth munkásságában a legbővebben 1884-ben találjuk meg A magyar ördögben, A magyar Faust című tárcában 1885-ben, s a következő évben Az ördöngős professzor című elbeszélésben. Ezek azonban csak az önálló feldolgozások. A hozzá kapcsolódó motívumok egyike-másika az írót szinte egész pályáján végigkíséri.

Már az 1872-ből első sikerként ismert elbeszélésben, A lutriban akad tárgy, melyről hírlik: „híres Hatvani professzor saját kezével falazta be, odatapasztva azt a falhoz három szűzleány-hajszállal”, akárcsak a Czérnás Börcsökben. A „…falak kitágulnak, mint a Hatvani professzor bűvös szobája” – olvassuk 1881-ben A boldogok című elbeszélésben, 1882-ben az Utazás Palócországban 4. Képzeletbeli kényelem részében, 1883. január 13-i főrendi házból és a január 16-án A T. Házból című karcolatban, s ugyanebben a sorozatban 1894-ben szinte szó szerint ismétlődik. A Szent Péter esernyőjében végül utoljára – immár átvitt értelemben – tűnik föl 1895-ben: „Ej, hát mi is történt? Hát semmi, csekélység, egy pár gyerekes szó, amit az ő fiatalos eszük kitágított, megszélesített, mint egyszer az ördög Debrecenben a Hatvani professzor uram szűk celláját – hogy végre belefért az egész város.”

Töttős Gábor: Mikszáth Kálmán két elfeledett műve Tiszatáj 2012/11. 73–85. p.