Én, Alkméné

Ajánló
Molnár Zoltán Gábor, Ritter Márta
Závada Péter: Je suis Amphitryon. Budapest: Jelenkor, 2018. 56 oldal.
(Závada Péter: Je suis Amphitryon. Rendezte: Geréb Zsófia. Trafó Ház, 2018. április 24. 20:00.)
matematika
szóelválasztás

Talán furcsa, hogy drámáról és a belőle készült színházi előadásról van szó egy matematikai portálon. Pedig a kultúra egységes, nincs tehát éles határ a részei között, ha összedobjuk, amink van, mind többek leszünk, mint külön-külön. Továbbá voltaképpen az sem szokatlan, hogy egy performatív műalkotás a matematika elemeit mutatja fel a hatás felerősítése érdekében. De hogy a témánál maradjunk, idézzük csak fel Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című színművét (vagy akinek az volt meg, az 1990-es filmet, illetve például a Szkéné Színház színpadán játszott előadást), aminek az elején pénzérmét dob fel az egyik címszereplő, amely azonban mindig ugyanarra az oldalára esik, jelezve, hogy kizökkent az idő, itt valami természetellenes, valami determinált és nem sztochasztikus folyamat zajlik. Még ugyanennek a filmnek a csúcsjelenetében – jól ismerjük az egérfogó jelenetet, a király leleplezését a csepűrágók előadása által – válik a performansz bámulatosan rekurzívvá, ahogy a Stoppard művébe ágyazott Hamletben a színi társulat a Hamlet egérfogó jelentét játssza el, mintegy hármas rekurziós mélységűvé téve a látottakat. A struktúra iránt fogékony matematikusban ekkor zsigerileg megmozdul valami.

Kép a Szkéné Színházbeli Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott előadásból
Király Attila (Hamlet), Bánfalvi Eszter (Gertrúd) (Fotó: Mészáros Csaba)

Závada Péter az ismert ógörög mítoszt dolgozza fel, melyben Zeusz/Jupiter a thébai Amphitryon tábornok alakját fölvéve látogatja meg Alkménét, Amphitryon feleségét, és nemzi a félisten Héraklészt. Míg Molière-nél a történet komédia, Kleist prezentációjában pedig már megjelenik a tábornok egyéni tragédiája, Závada ebből a történetből egy mind a hat individuális szereplőre kiterjedő, identitásuk alapösszetevőit vita tárgyává tevő, igazi stoppardi filozófiai drámát írt. És persze nem csak azt, de ne fussunk ennyire előre.

Amikor beleolvasunk a kötetbe vagy elkezdjük nézni az előadást, azonnal feltűnik, hogy itt szereplők egymás utáni monológjait találjuk, miközben a forma drámát, párbeszédet ígér. Geréb Zsófia, aki operarendezőként állította színpadra a produkciót, ezt a jellegzetességet koncepcionálisan ki is hangsúlyozza, a szereplők nem néznek egymásra. Reggel van, vagy délelőtt. Még rendes családokban sem szólnak ilyenkor egymáshoz feltétlenül a párok, hát még ezek között a thébai arisztokraták között. Hát még akkor, ha a párbeszédek be vannak ágyazva a monológokba, ahogy itt. Ám dráma-e az, amiben vannak szereplők, de nincsenek párbeszédek? Van-e történet, és az kié? Pontosan kivel is történnek itt az események? Hiszen Héraklészt nem Amphitryon nemzi, hanem az ő bőrébe bújt Jupiter, és bár ezek a karakterek megjelennek a színen, de az események már megtörténtek. Az előadás nem csak erről az archaikus történetről szól, nem kell az „örök érvényű mondanivaló” kártyát előhúznunk, hogy rámutassunk a produkció és a színmű értékére, mert ennél sokkal több van benne. A szövegben olyan enciklopédikus utalástengerre van rálátásunk, amiben a ma középosztálybeli fiatalsága ráismerhet a párkapcsolatainak legfájóbb, legzsigeribb problémáira. Ha már megvan, hogy együtt vagyunk, hogy ott ülünk a konyhában és reggelizünk, akkor ki ez az „együtt”? Ki vagyok a másikhoz képest? Ki ő hozzám képest? Milyen szerepet játszom ebben a páros játékban? Ezek előre megírt szerepek vagy alakíthatom-e a párkapcsolatra szabva a tanult viselkedési mintákat? Talán menekülünk ezektől kérdésektől, mert zavarba ejtenek minket. Pedig ha kudarcosak a párkapcsolataink, akkor könnyen meglehet, hogy a konfliktusok mélyén ezekkel a kérdésekkel fogjuk szembetalálni magunkat. Hát persze, hogy van drámája a történettelenségnek, a párbeszédtelenségnek, a tradicionális drámai struktúra hiányának.

Kovács Krisztián (Amphitryon), Bánfalvi Eszter (Alkméné)
(Fotó: Szedő Iván, 2018)

A történet hiányával és a szöveg struktúrájának a hangsúlyozásával vagy még inkább az olvasó figyelmének az egymás mellett létező struktúrákra való ráirányításával már találkoztunk. Esterházy Péter, a magyar irodalom posztmodern prózafordulatának egyik legjelentősebb véghezvivője, például arról is híres, hogy az egyetlen kitüntetett nézőpontot sok nézőponttal, a nézőpontok változtatgatásával helyettesíti. Nehéz megfogalmazni, hogy pontosan mi a posztmodern, de Esterházy szerint Kurt Gödel eredményei már egészen biztosan idetartoznak. Pongyolán fogalmazva tehát az a felismerés, hogy a világ nem írható le maradéktalanul egyetlen (axióma)rendszerből nézve, a leírásra szánt rendszereinket változtatgatni kell, ha mindenről szeretnénk beszélni. (Most azt tegyük félre, hogy a Gödel-tétel csak az aritmetikai állításokra vonatkozik, és még csak pontosan kimondani sem bátorkodtunk ebben az ajánlóban.) Hasonló állásponton van Surányi László is, aki az egyik matematikafilozófiai munkájában a Gödel-tételre mint olyanra hivatkozik, ami a „rendszer” filozófiai fogalmának válságát tárja elénk. Ám Esterházy a Puskás, Gödel, passz című évszázad-búcsúztatójában még nem látta a posztmodern végét, sőt tulajdonképpen óvakodott is a kifejezéstől. Ma már talán ki merjük jelenteni, és a szerző, Závada Péter is ennek ad hangot az utószóban, hogy a posztmodernnek vége, üszkös romjai felett a posztfaktuális világ (a post-truth vagy tényeken túli világ) bukkan elő. Ahol már nem arról van szó, hogy nincs abszolút igazság, és rivális világleírások vetélkednek egymással, hanem hogy még a relatív igazság is ellentmondásokkal, de legalábbis alapvető, szinte megválaszolhatatlan kérdésekkel terhelt.

A Je suis Amphirtyon az identitás problémáját mutatja be nekünk izgalmas személyes nézőpontokon keresztül, de egyben analitikus filozófiai, vagy ha úgy tetszik, logikai precizitással. Az egyenlőség vagy azonosság a matematikában megkerülhetetlen fogalom, ám még sem könnyű, még a gyakorló matematikusnak sem mindig jól megragadnia. Egyszerűen azért, mert sosem vetődik fel, hogy az egyenlőséget definiálni kéne, vagy ha igen, csak olyan szubkultúrákban, mint a matematikai logikusok vagy a halmazelmélészek között. „Két vektor akkor egyenlő…” tanítjuk vagy vetjük fel a problémát, de vajon mi erre a jó válasz? Tényleg! Mikor egyenlő két vektor? Nem akkor, amikor egyenlő? Ja, hogy ott nem is igazi egyenlőségről van szó csak irányított egyenes szakaszok ekvivalenciaosztályozásáról. Az identitás problémája egyszerre tiszta logika és egyszerre életbe vágóan fontos jelenség. Az ember pusztán fizikai jelenségeinek összessége vagy van valami, ami a test nemlétezésbe távozása (a test levetése? lehántása?) után is fennmarad? Akármilyen ezoterikus vagy metafizikai ez a probléma, megfogalmazható a matematika nyelvén vagy legalább is a modális logika nyelvén. Az egyik percben még a halhatatlan lélekről beszélünk (ki ne ábrándozna a halhatatlanságról?), a másik percben már analitikus vizsgálat alá vagyunk képesek vetni a kérdést. Descartes abból a célból, hogy kiderítse, pusztán csak a testünk vagyunk-e vagy ennél több, egy következtetést állított fel. Eszerint ha lehetséges, hogy a nem egyenlő b-vel, azaz ha van olyan lehetséges világ, amelyben a nem egyenlő b-vel, akkor a tényleg nem egyenlő b-vel. Hogy ez a következtetés helyes-e az attól függ, hogy milyen matematikai modellt vezetünk be a nevek, azaz a, ill. b szemantikai értékére. Ha egy név, pl. a vagy Amphitryon szemantikai értéke olyan függvény, mely lehetséges világról lehetséges világra mindig más individuumot képes jelölni, azaz ha a név flexibilis jelölő, akkor Descartes következtetése nem érvényes. Ha azonban, mint Saul Kripke kimutatta, a nevek szemantikai értéke konstans függvény, azaz merev jelölő, akkor a karteziánus következtetés helyes. Az első esetben (nevezzük azt Frege–Russell-féle megközelítésnek) minden lehetséges világban a név jelöli ki, hogy mi az a dolog, amit megnevez. A második esetben (nevezzük Kripke-féle interpretációnak) magának az individuumnak van elsődleges szemantikai jelentősége. Más lehetséges világban az individuum rendelkezhet más névvel is, de a nevének semmi esetre sincs olyan definíciós ereje, amely pusztán az elhangzása által kijelöli azt a dolgot, aminek a neve ő. Egy dolog a nevét ugyanis névadással szerzi, és nem azzal, hogy „rászolgált”. Amikor az Amphitryonban Jupiter felveszi a főhős alakját, amikor fizikailag tökéletesen megkülönböztethetetlenné válik a thébai hadvezértől, voltaképpen a Frege–Russell-megközelítés és a Kripke-interpretáció csap össze egymással: a tét, hogy Amphitryon az marad-e aki, ha az univerzumban a szerepét tökéletesen átveszi Jupiter. Ez a leírhatatlanná, megnevezhetetlenné válás, kitaszíttatás a verbalitásból, az individuumot konstituáló analitikus tulajdonságok más általi kisajátítása az, ami a Závada színművében az igazi drámát okozza:

Amphitryon Az vagyok, ami nem az öböl. A móló kiegészít
hiányával. Már hajnalodik, de ameddig
innen ellátni, mindenütt sirályok a szavak
szélárnyékában. Azért jöttem, hogy újra lássam
a koszos hullámokat, a világítótorony jelzőfényét,
a kövek halántékához ütődő csónakot.
Hogy elbúcsúzzak a nevektől, melyeken többé
sosem szólítanak. A kő, a víz és a szél nyelvét
beszélem. Árbóc, vitorla, horgony, sirályok.

Amphitryon nincs egyszerű helyzetben, amikor neves hadvezérből pusztán az istengyermeket felnevelő helyettes apa lesz. A bibliai párhuzamok számosak a szövegben, és üdítő általuk kilépni néha a görög mondavilág koordináta-rendszeréből. Ahogy érdekes látni a tökéletesen felépített XX. századvégi szanitert, ahol Kovács Krisztián (Amphitryon) a rezsón igazi rántottát és húsgombócot süt, Alkméné pedig mosogat vagy paradicsommártást készít igazi turmixgépben. De a legérdekesebb látni, hogy a tekintélyt parancsoló, isteni alkatú Lestyán Attila Jupitere milyen esetlenül mozog Alkméné konyhájában, és Amphitryon jellemébe burkolózva magyarázza a bizonyítványát: hogy is volt az a csere aznap éjjel. Ha akár egy isten is eloroz egy szerepet, akkor ne csodálkozzon, ha tényleg azzá is válik.

A szerepek megküzdési stratégiái a drámájukkal más és más. Alkméné és Amphitryon tükröződik Chariban, a bejárónőben és Sosiasban, a tábornok svihák adjutánsában. Sosias (az előadásban Jaskó Bálint) hasonló bajba kerül. Őt Merkúr (az előadásban Mentes Júlia) sajátítja ki, és veszi fel a kinézetét. Ám Sosias a hátrányból is előnyt tud kovácsolni:

Sosias […] De ha Jupiter alakítja Amphitryont, akkor
Jupitert most ki játssza? Ébresztő! Megüresedett
a világban egy szerep! Vagy az univerzumban
eggyel több szerep kering, mint
színész, és az az egy mindig betöltetlen marad?
Mint abban a játékban a székekkel?
[…] Inkább megyek
és megkeresem a világban azt az üresen kószáló
szerepet, magamra öltöm, és megpróbálom olyan
hitelesen eljátszani, hogy még én is higgyek neki.

A poszt-faktuális világban nincs érvényes igazság. Azért nincs, mert a rendszerből nincs kilépés, ahová kilépnénk egy rendszerből, az maga is egy rendszer. Ami nyelvi vagy színházi vagy egyéb eszközökkel nem kommunikálható, az nem is létezik. Nincs tehát rendszereken túli, szerepeken, kommunikáción túli igazság vagy valóság. Ezeket a kommunikációs problémákat, rendszert vagy dramatikus hagyományt boncolgató kérdéseket a kar, a menádok vagy más néven a bakkhánsnők teszik fel. (Az előadásban a menádok: Lestyán Attila, Mentes Júlia, Jaskó Bálint, Kőszegi Mária). Az Első Menád (Lestyán Attila) kérdésére, mely így szól: „Hogyan tudom a színpadon a legpontosabban jelezni, hogy civil vagyok és nem pedig szerepet játszom?” (kiemelés tőlünk) sem a formális darabon belül, sem a kérdés elhangzását követő improvizációban nem érkezik megnyugtató válasz. Az egyetlen épkézláb válaszkísérlet: „Így. Én én vagyok.” (Harmadik Menád), „Én is én vagyok.” (Második Menád) „Én is én vagyok.” (Első Menád), „Mi mind mi vagyunk.” (Negyedik Menád).

Kőszegi Mária (Negyedik Menád, Charis), Lestyán Attila (Első Menád, Jupiter),
Mentes Júlia (Második Menád, Merkúr), Jaskó Bálint (Harmadik Menád, Sosias)
(Fotó: Szegő Iván, 2018)

Arról már beszéltünk, hogy a kristálytiszta logikai vagy filozófiai kérdések egyszeriben életre kelnek, ha eljátsszuk őket hétköznapi szituációkban. Oda-vissza alkalmazható ez az elv. Egy komoly filozófiai probléma egyszeriben triviális logikai feladattá válik, ha egy ellenpéldán megmutatjuk, hogy nem is rejt megrázó következményeket. Hogy Lucretius problémáját felidézzük: mindenki veszteségnek fogja fel a halált, de nem fogja föl veszteségnek, hogy a születése előtt mi mindenből maradt ki. Vajon az idő egyirányúsága fizikai törvénye olyannyira kihat az emberre, hogy ezt a szimmetriát fel sem ismeri? Elfeledkezve arról, hogy egy természeti összeomlást átélő ember nem azt sajnálja, hogy később hal meg, hanem, hogy nem született korábban? A hétköznapi szituációkba ágyazott filozófiai kérdésekre is jó példa Závada drámája. Mennyire illeti meg az embert az identitása? És ennek elvesztése mennyire hat ki súlyosan az individuumra. Most egy picit szakadjunk el attól, hogy a modális logika merev jelölői pusztán halmazok elemeit jelölik. Helyezkedjünk ezeknek az elemeknek, mint embereknek a szerepébe. Nagyon sajnáljuk Amphitryont, hogy megszűnt görög hős lenni és egyszeriben, lévén egy félisten nevelőapja, a bibliai József egyfajta görög megfelelőjének szerepébe kényszerült isteni beavatkozás folytán. De női karaktereken nincs sajnálni való, csak a címszereplőn? Charis (Kőszegi Mária) nagy hévvel sürgő-forgó takcsi néni, akinek megvan a véleménye a nők és a férfiak viszonyáról. Az elején még vicces, ahogy lefesti az alárendelt nő szerepét, később inkább már lehajtanánk a fejünket, mert már szégyelljük az áldozathibáztatásnak azt az özönét, amit ránk zúdít. Felháborodik, hogy Sosias már arra se méltatja, hogy megverje, pedig az igazi férfi így bánik a nőkkel, gondolja Charis. A bölcs, a világbeli feladatát értő házvezetőnő kiszámítható szerepe az előadás végére leomlik, és a Kőszegi Mária formálta karakter, akár Sosias monológjaiból is levezethető megismerése elvezet minket oda, hogy megértjük: nagyon rossz dolog Charisnak lenni, és ő sem kevésbé szenved attól a szereptől, amit játszik vagy amit jobb híján választott. Alkménének (Bánfalvi Eszter) is borzalmas lenni, de ő értelmiségi szerepéhez híven bele tud feledkezni, és bele is akar mélyedni az önelemzés cuppogó mocsarába. Míg a története egy középosztálybeli fiatal fehér nőnek a saját házaséletével kapcsolatos fejtegetéséből indul, a végén az univerzális nő legjellegzetesebb keresztjének felmutatásával záródik. Bánfalvi Eszter Alkménéje számunkra nagyon mélyre megy. Míg egy férfinek az én tragédiája, az identitás válsága esetlegesen felbukkanó esemény, addig a női én azonossága, a nő identitásának felbomlása szükségszerűen, mondhatni alapból fenyegető veszély. Egy férfi élete során kikerülheti, hogy alávetett, kihasznált, dróton rángatott személy legyen. A nő nem ússza meg, hogy már az első percben ezzel szembesüljön, de legkésőbb a párkapcsolatában vagy a terhességénél csorbuljon az identitásának integritása. Jaj, de sajnáljuk szegény Amphitryont, hogy Jupiter úgy bánik vele, mint egy zubbonnyal, amit kénye kedve szerint felölt vagy ledob magáról. Viszont jó, ha tudjuk, Alkménének, Charisnak és minden nőnek alapból ez az élmény jut osztályrészül, hacsak tudatosan meg ki nem szabadul ebből a helyzetből.

Amphitryon tragédiája, hogy a szavakon keresztül már nem tudja definiálni azt, hogy ő kicsoda. Ha két, fizikailag egymástól tökéletesen megkülönböztethetetlen Amphitryon van, akkor hogyan fogja tudni Théba polgárai előtt bizonyítani, hogy ő az igazi. Felidézheti művelt főhősünk Bertrand Russell gondolatait a közvetlen és közvetett tudás megszerzéséről (On Denoting, 1905),

Amphitryon […] De honnan tudjam,
mi az igazság? Saját szememmel még nem láttam
az idegent, aki Amphitryonnak nevezi magát.
Ismereteket márpedig két forrásból szerezhetünk:
tapasztalatból, a posteriori, vagy az elme
működése révén, a priori.

vagy a Tudás-e az igazolt hit problémakörből (Ayer, Gettier, Kaplan…) a Stanford Encyclopedia of Philosophy cikkét:

Amphitryon […] Akkor mondjuk, hogy
egy hitünk tudás, ha az igazolt és igaz. Vagyis a
tudás: igazolt igaz hit. S tudja, hogy P akkor
és csak akkor igaz, ha S azt hiszi, hogy P igaz,
és S igazoltan hiszi, hogy P. Vagyis P igaz volta,
S hite és az igazolás külön-külön szükséges és
együttesen elégséges feltétele a tudásnak.

ha Amphitryon fizikai szinten megkülönböztethetetlen az őt játszó Jupitertől, akkor minden éndefiníció csődöt fog mondani. Viszont nem fog csalódást okozni a darab és az előadás azoknak, akik felemelő intellektuális és emocionális élményre vágynak, és ehhez Závada Péter darabját választják.

Az előadást játsszák: Kovács Krisztián, Bánfalvi Eszter, Lestyán Attila, Mentes Júlia, Jaskó Bálint, Kőszegi Mária. Díszlet, jelmez: Horváth Jenny, mozgás: Soós Attila, fény: Hlinka Mónika, zene: Csizmás András, dramaturg: Varga Zsófia, asszisztens: Szélinger Anna, produkciós vezető: Erdélyi Adrienn, grafika: Eln Ferenc, írta Závada Péter, rendezte Geréb Zsófia. Trafó Kortárs Művészetek Háza.

A szerzők a Két Lámpás amatőr színikritikai blog szerkesztői, Ritter Márta magyartanár, Molnár Zoltán Gábor az Érintő szerzője, a BME Algebra Tanszékének munkatársa. Blogukban a műről egy kicsit más szemszögből: https://ketlampas.blog.hu/2018/04/29/je_suis_amphitryon

Forrás

Elektronikus kézirat.