Roppant finom teveszőr ecsettel festett dialógus

Foucaultról és Gödelről
Nádor Zsófia
Kurt Gödel, Michel Foucault, D. R. Hofstadter, M. C. Escher
szóelválasztás

Akhilleusz és a Teknős széles úton haladnak egymás felé egy síkságon, már messziről látják egymást. Néhány perc séta után találkoznak.

Akhilleusz. Jó napot T. úr! Örülök, hogy látom. Sokat gondoltam Önre az elmúlt napokban. Szeretnék kérdezni valamit.

Teknős. Parancsoljon velem, kedves Akhilleusz.

Akhilleusz. Nos, Ön ismeri vonzódásomat a Kelet csodáihoz.

Teknős. Hogyne, az Ön vonzódása közismert. Emlékszem még érdekfeszítő társalgásainkra a zenről, a haikukról és a koanokról.

Akhilleusz. Pontosan. Legutóbb egy kínai enciklopédia akadt a kezembe1, ott olvastam az állatok osztályozásáról. Eszerint az állatok lehetnek: a) a Császár birtokát képezők; b) a bebalzsamozottak; c) a megszelídítettek; d) szopós malacok; e) szirének; f) mesebeliek; g) a szabadban futkározó kutyák; h) az ezen osztályozásban foglalt állatok; i) amelyek rohangálnak, mintha csak megvesztek volna; j) a megszámlálhatatlanok; k) amelyeket roppant finom teveszőr ecsettel festettek; l) stb.; m) amelyek az imént törték el a korsót; n) amelyek távolról legyeknek látszanak.”

  • 1Ezt a kínai enciklopédiát valójában Borges idézi, tőle pedig Foucault. Megtalálható A szavak és a dolgok (Budapest, 2000.) 9. oldalán.

Teknős. Igen érdekes felosztás, és mintha néhány apró pontban különbözne Linné rendszerétől… Mi volna a kérdése?

Akhilleusz. Nos… nagyon kérem, ne vegye személyeskedésnek, de sokat töprengtem azon, Ön vajon melyik kategóriába sorolható.

Teknős. Kedves Akhilleusz, ne aggódjon, sosem szégyelltem állat mivoltomat, különösen, amióta embereket is ismerek…

Akhilleusz. Amint közeledtem Ön felé, néhány pillanatra az volt az érzésem, hogy az n) ponthoz sorolnám, de aztán nem is tudom miért, elmúlt ez az érzésem.

Teknős. Ne gyötrődjön: természetesen a k) és a h) pontba tartozom.

Akhilleusz. Hogyan? Teveszőr ecset?

Teknős. Nos, tulajdonképpen csak átvitt értelemben, amennyiben a betűket, amelyből állok, amelyek által létezem, le kell írni. Hogy roppant finom teveszőr ecsettel, avagy más eszközzel, az véleményem szerint technikai kérdés.

Akhilleusz. Teljesen összezavar, mint mindig. Hogyhogy betűk?

Teknős. Kedves Akhilleusz, kérem vegye tudomásul végre, hogy különböző dialógusokban találkozunk. Először Zénónnál, emlékszik, amikor versenyt kellett futnunk. A nagylelkűségének köszönhetően némi előnnyel indulhattam, ami végzetesnek bizonyult Önre nézve… Aztán Lewis Carrollnál, amikor Euklidész első tételének bizonyításáról beszélgettünk, ahol is csak a jegyzettömb végessége akadályozta meg Önt a teljes belátásban. S talán a legtöbbször D. R. Hofstadter Gödel, Escher, Bach című könyvében.2 Akkor igen sok mindent csináltunk, össze se tudom számolni… Egyébként roppantul örülök, hogy feltette nekem ezt a kérdést, több szálon is legújabb kedvencemet, Michel Foucault-t juttatja eszembe.

  • 2 D. R. HOFSTADTER: Gödel, Escher, Bach. Budapest, 1998 (Továbbiakban: GEB)

Akhilleusz. Foucault? Még sosem hallottam erről a matematikusról.

Teknős. Miből gondolja, hogy matematikus?

Akhilleusz. Ha jól emlékszem, az Ön fő érdeklődési területe a matematika.

Teknős. Nem matematikus, hanem társadalomtudós, filozófus. De a gondolatai érdekesek, sőt, érzésem szerint néhány ponton kapcsolatba hozhatóak bizonyos számelméleti jelenségekkel. Persze csak a tárgy által megkövetelt szabadsággal.

Akhilleusz. És hogy jutatta Önnek eszébe a teveszőr ecset ezt a Foucault-t?

Teknős. Nos, tulajdonképpen nem is őt, hanem Magritte-ot, a festőt. Ismeri?

Akhilleusz. Hogyne! Ő a Rák kedvenc festője, s az én második kedvenc festőm M. C. Escher után. Írt valamit Foucault Magritte-ról?

Teknős. Két pipás képét elemezte,3 a kép és az írás viszonyát próbálta feltárni.

  • 3 Foucault: Ez nem pipa. Athenaeum 1994/1.

Akhilleusz. Értem már, hogyan kapcsolódik ez a teveszőr ecsethez. Arra gondol ugye, hogy bizonyos szempontból az írás is egy kép?

Teknős. Pontosan. Kalligram. Magritte képében pont ez a meghökkentő: egy pipa rajzát látjuk, alatta pedig egy mondat rajzát: „Ez nem pipa.”

Akhilleusz. Ismerem azt a képet. Mindig is a zavarba ejtett. Sosem értettem, igazából mi az, ami nem pipa ezen a képen, merthogy akármerre nézek, csak pipákat látok, akár rajzolva, akár írva!

Teknős. Biztosíthatom, ezzel nincs egyedül. Mármint a zavarba eséssel. A kérdés kulcsa, hogy mire vonatkozik az „ez” szócska. A képre magára, a pipa rajzára, a mondatra, önmagára, esetleg mindenre a képről, ami nem önmaga. Foucault rámutat, hogy a zavarunk alapja az, hogy minden képet állításként fogunk fel, a pipa rajzát úgy, mintha azt mondanánk: „ez pipa”, pusztán azért, mert hasonlít. Óhatatlanul egy közös térben, egy láthatatlan diskurzusban, egy kimondatlan vonatkoztatási rendszerben hasonlít – ezt szétrombolja Magritte a „nem” szóval, Foucault pedig írásaiban rávilágít a jelenlétére.

Akhilleusz. Halványan emlékeztet ez Epimenidész paradoxonára, sőt, ha jobban meggondolom, Gödel nem-teljességi tételére is…

Teknős. Fején találta a szöget, mint mindig! De rohanjunk annyira előre. A Magritte-problémát látszólag könnyen megoldottuk – rávilágítottunk a két jelölő különbözőségére. Ahogy Magritte maga is odaírta képe hátuljára: „A cím nincs ellentmondásban a képpel; másként affirmál.”4 Egyrészt más módon, máshogy, másrészt más létezőként, más-ként. Minden kódhoz a maga sajátos jelölési módja tartozik. Azonban hasonló jelenségek egy kódon belül is létezhetnek.

  • 4 Foucault: Ez nem pipa. 165. p., 9. jegyzet

Akhilleusz. Arra gondol, hogy csak a kép, vagy csak a nyelv síkján? Kedvenc festőmre, Escherre igencsak jellemzőek ezek a képi ellentmondások! Talán a legtisztábban a Rajzoló kezeken látszik ez, ahol magára a rajzolásra is reflektál, így egy plusz csavart is tesz a képi paradoxonba…

Teknős. Mélységesen egyetértek, de azt hiszem, az Escher képeket kimerítettük tavaly, Hofstadter dialógusaiban… nézze meg inkább ezt itt. Ezt a képet Velázquez festette, a címe: Az udvarhölgyek.

Las Meninas (Az udvarhölgyek),
Diego Velázquez · 1656 · olaj és vászon · Museo del Prado, Madrid

Akhilleusz. Szép életkép… de az én ízlésemnek valahogy túl klasszikus. Nyomába sem jön Escher elgondolkodtató paradoxonainak.

Teknős. Biztos benne? Nézze csak meg jobban! Képzelje, a múltkor megpróbáltam belépni ebbe a képbe, tudja, a feltesz-főzettel.5 Nem ment! És tudja miért nem? Mert már benne vagyunk, ugyanakkor mégsem. Látja azt a tükröt?

  • 5A feltesz-főzet „olyan folyadék, amely kis kerámia fiolákban kapható, és ha valaki egy képet néz, amikor megissza, akkor a főzet az éppen nézett kép-világba lépteti be az illetőt. Azok, akik nem ismerik a feltesz-főzet hatását, gyakran nagyon elcsodálkoznak hogy milyen helyzetekbe kerülnek… ha ezután bármikor kedvünk szottyan arra, hogy „visszapattanjunk” a valós életbe, csak kortyolnunk kell egyet a pattan-tonikból, és hipp-hopp! Ismét a valódi világba kerülünk vissza, pontosan oda, ahonnan korábban beléptettük magunkat a képbe.” GEB 105. p.

Akhilleusz. Semmilyen tükröt nem látok. Csak egy fényes képet, amelyik a királyi párt ábrázolja. Fényes kép… szavamra, ez tényleg egy tükör! No de – akkor nekünk kéne látszani benne! Vagyis a festőnek… de ő meg ott van sarokban, és festi… festi Az Udvarhölgyek-et? És hol van a királyi pár? Mi tükröződik a tükörben?

Teknős. Hát ezért nem léphettem be a feltesz-főzettel. Nincs hely, ahova belépjünk, mert már ott is vagyunk!

Akhilleusz. Határozott érzésem, hogy az a barna udvarhölgy rólam súg valamit az infánsnőnek… magának nincs ilyen érzése?

Teknős. Nos, nekem nincsenek titkaim… Valahol olvastam,6 hogy míg Joyce a jelölő, a szó szintjén játszott, Borges a jelölt, a fogalmak szintjén. Nos, szerintem Magritte és Escher valahogy így viszonylik Velázquezhez. Magritte a nyelvi és képi jelölés mint hasonlóság (affirmáció) és negáció paradoxonját hozta létre, Escher pedig a képi síkon belül alkotott háromdimenziós paradoxonokat, rávilágítva ezzel a kétdimenziós jelölés mélységére. Mindkét módszer erősen kötődik a jelölőhöz. Velázquez viszont nem bevitte a harmadik dimenziót, ahogy Escher, hanem kiterjesztette a képet. Ránk, és mindenkire, így, kis túlzással, a jelöltek felől nézve válik a dolog érdekessé. És, nem utolsósorban, ahogy a Rajzoló kezek, ez is metaszinten (is) beszélő mű. Ahogy Foucault írja: „Velázqueznek e képén talán mintegy a klasszikus ábrázolás ábrázolásával találkozunk…”7

Akhilleusz. Nos, már tudom, ki a harmadik kedvenc festőm… viszont arra is kíváncsi lennék, a nyelvben hogyan jönnek létre ezek a paradoxonok.

Teknős. Foucault Nyelv a végtelenhez8 című tanulmányában a nyelv megkettőződéséről beszél.

  • 6Bár nem emlékszik, Umberto ECO, La Mancha és Bábel között (Budapest, 2004.) 170. oldalán olvasta.
  • 7 Foucault: A szavak és a dolgok. 34. p.
  • 8Foucault: Nyelv a végtelenhez. Debrecen, 2000

Akhilleusz. A nyelv micsodájáról? Mondja még egyszer: micsodájáról?

Teknős. Megkettőződéséről. Ez titokban megy végbe, mégis alapvető jelentőségű. Mikor egy levél arról szól, hogy hogyan íródott meg, mikor Seherezádé elmeséli, hogy hogyan mesél ezer és egy éjen át… mikor én arról beszélek, hogy mi dialógus-szereplők vagyunk. Mondja, Akhilleusz, halott már a halmazelméletről?

Akhilleusz. Ezt magának jobban kéne tudnia nálam. Én csak Öntől hallok ilyesmiket.

Teknős. Számunkra most az önmagukat tartalmazó, önfelfaló halmazok érdekesek. Például: az összes halmaz halmaza.9 Gondoljon csak vissza, mit mondtam, melyik pontba tartozom?

  • 9 GEB. 20. p.

Akhilleusz. A k)-ba. A teveszőrrel festett állatok közé.

Teknős. És a h)-ba! A h) pontban az osztályozásban foglalt állatok találhatóak. Vagyis?

Akhilleusz. Mindig gyanakszom, amikor könnyűt kérdez. De érzem, most nem csaphat be. Természetesen az a), b), c), d), e), f), g), i), j), k), l), m), és n) pontban foglalt állatok. (utánaszámol) Kihagytam egy betűt… pedig mind megvan: Császár, balzsam, szelídítés, malac, szirén, mese, kutya, rohangászás, megszámlálhatatlanok, ecset stb., korsó, légy. … ja igen, és a h) pontba tartozóak, vagyis az ezen osztályozásba foglaltak!

Teknős. De hiszen most szedtük össze a h) pontba tartozókat! Akkor mi alapján tartozik valami a h) pontba?

Akhilleusz. Hát… jaj, megint úgy összezavarodtam. Mindössze azt a kérdést tettem fel, hogy ön vajon szirén vagy összetört-e egy korsót, és lám, ugyanazt érzem, mint amikor először pillantottam rá Az udvarhölgyek-re.

Teknős. Ne keseredjen el, barátom. Engem kifejezetten szórakoztatnak ezek a jelenségek. Nos, a levelek és mesék, amikről Foucault beszél, ilyen önfelfaló halmazok. Az irodalomban kicsinyítő tükörnek is nevezik őket.10 Tartalmazzák önmagukat, a végtelenségig… Foucault rendkívül képszerűen, sőt mondhatnám térszerűen repedésnek nevezi ezt, és úgy véli, fontos dolgokat pillanthatunk meg, ha bele merünk nézni ebbe a repedésbe.

  • 10A Teknős itt a narratológában közismert mise en abyme fogalmára gondol, de nem akarja túlterhelni Akhilleuszt felesleges ismeretekkel.

Akhilleusz. Most jut eszembe, hallottam én valamikor Foucault-ról, de teljesen más összefüggésben. Ott a hatalomról volt szó, és azt mondták, ez a figura mindig… hogy is volt?

Teknős. Jól emlékszik, de abban nincs igaza, hogy ez ettől független lenne. A hatalom létalapját a tilalmak adják, éspedig nem utolsó sorban a nyelvi tilalmak. Négyféle nyelvi tilalom van, negyedik fajtájuk pontosan ez a repedés. „Egy elismert kódhoz tartozó szót másik kódnak vetünk alá, amelynek kulcsa adott magában az említett szóban: ekképp önmagában megkettőződik: a szó azt mondja, amit mond, ugyanakkor értelmi többletet is csatlakoztat önmagához, amely csöndesen kimondja önmagát és a kódot is, amely szerint az említetteket mondja.”11 Így lesz a végső kérdés az a könyv, amely minden könyvet elmesél – elmeséli-e saját magát?12 S ha tartalmazza önmagát (mint ahogy tartalmazza) – nem marad rajta kívül semmi. Ez az igazi veszély a hatalom szempontjából, amely lényege szerint valamilyen külsődleges dolog.

  • 11 Foucault: Az őrület, a mű hiánya. A fantasztikus könyvtár. Budapest, 1998. 31. p.
  • 12Uő: Nyelv a végtelenhez. 70. p.

Akhilleusz. Nos, én semmi veszélyeset nem látok abban, hogy egy levél önmagáról szóljon. Én is sokat beszélek magamról, például most kezd megfájdulni a fejem ettől a sok ellentmondástól, amikről beszélgetünk…

Teknős. Drága Akhilleuszom, maga nem is tudja, micsoda érzéke van a lényeghez! Mert ez a megkettőződés magában rejti az önellentmondás lehetőségét. Sőt: igazán csak az ellentmondásokon keresztül pillanthatunk be ezekbe a repedésekbe. Az ellentmondás Foucault-nál fontos dolog…

Akhilleusz. Igen, ez az, már emlékszem mit mondtak róla! Mindig ellent akar mondani a hatalomnak!

Teknős. Nem éppen erre gondoltam. Az ellentmondás maga az, amely létrehívja a diskurzust, „a beszéd történetiségének elveként szolgál”.13 Ugyanakkor „az archeológiai elemzés számára az ellentmondások nem jelentenek sem leküzdendő látszatjelenségeket, sem kibontandó titkos elveket. Önmagukért leírandó tárgyak, anélkül hogy azt keresnénk, milyen szempont foszlatja szerte őket, vagy melyik szinten radikalizálódnak és lesznek következményekből okokká.” Különösen a belső ellentmondásokat kell leírni, „amelyek magában a beszédképződményben bontakoznak ki, és amelyek, miután a képződmények rendszerének egy pontján megszülettek, alrendszereket hívnak létre…” Nos, az én matematikusi érdeklődésemet itt keltette fel Foucault. Úgy vélem, szemlélete rokon Gödelével.

Foucault meglátásom szerint azért koncentrál a marginális, deviáns jelenségekre, mert ezek azok a repedések, határok, amelyeken át megpillantható és felfogható az a háló, az a világrend, amelyben megszülettek (a kanonizált eseményekkel együtt), mivel itt megsérülnek egy pillanatra, áttetszővé válnak. Bátorság kell ahhoz, hogy bepillantsunk ezekbe a repedésekbe (vagy tükrökbe, ha tetszik), és egyúttal saját meghatározottságunkra és korlátainkra is rádöbbenjünk. Mindannyian a Császár birtokát képezzük… Belepillantunk Velázquez tükrébe – de az arcunk helyett a hatalmat, a királyi párt látjuk…

Például Bolyai (és Lobacsevszkij) nemeuklideszi geometriája ugyanilyen szemléleti váltás volt: Euklidész posztulátumát nem tekintették magától értetődőnek pusztán azért, mert megegyezett hétköznapi intuíciónkkal. Revideálták a láthatatlan adottságot, ahogyan Descartes bírálta és lépte kora adott kereteit a gondolkodásról. Gödel a formális rendszerek korlátait mutatta meg ugyanígy, pedig az absztrakt logika talán az utolsó bírálhatatlannak tartott adottság volt. Gödel a matematika eszközeivel dolgozott. Foucault a beszéd, a diskurzus, a társadalom láthatatlan és reflektálatlan adottságairól próbál mondani valamit. „Inkább a szabályok játéktere határozza meg, hogy mi tűnik fel, és mi tűnik el. A szövegek és tárgyak puszta jelenléte még semmit sem árul el. Ki kell kutatni, vagyis analizálni kell, hogy ezek milyen szerveződések segítségével alakultak ki, és tűntek el végül.”14 Ezért értelemszerűen ő is beszédet, diskurzust használ – ennek tudatában. Velázquez, Magritte és Escher meta-festészetet, Gödel meta-matematikát, Foucault meta-diskurzust csinál.

Ezért különleges bánásmódot igényelnek a szövegei. Például a szerzőség tulajdonképpen konvencionalizálódott funkció,15 többször felhívja a figyelmet arra, hogy szövegei összességét ne tekintsük egy koherens személyiség koherens megnyilatkozás-halmazának.

  • 13 Foucault: A tudás archeológiája. Atlantisz, 2001. 191–200. p.
  • 14 Zrínyifalvi: Ez pipa. h.n. 2002. 18. p.
  • 15 Foucault: Mi a szerző? Nyelv a végtelenhez. 119–146. p., de Zrínyifalvi is reflektál a problémára.

Akhilleusz. De T. úr! Ezek szerint hibán kaphatom Önt? Hiszen mi most a „Foucault-életműről”, vagy legalább egy részletéről beszélgetünk! Ön ellentmond önmagának?

Teknős. Hátha valakinek, akkor Foucault-nak mondok ellent, nem önmagamnak… valójában én ezt a látszólagos megkötést, hogy nem használhatjuk a szerzőt szervezőelvként, szabadságként értelmezem: nem tudom, észrevette-e, de elég hektikusan ugrálok a különböző szövegrészetek között, és önkényes értelmezési láncra fűzöm fel őket, nem kis részben az Ön ösztönzései és kérdései hatására. Ráadásul tetszőlegesen bekapcsolok egyéb gondolkodókat és gondolatokat is.

Akhilleusz. És mi a helyzet az Epimenidész-paradoxonnal?16 Ön azt mondta, fején találtam a szöget.

Teknős. Nos igen. Számomra a legérdekesebb és legproblematikusabb Foucault-szöveg A kívülség gondolata.17 Az Epimenidész-paradoxont Foucault már a legelején a matematika területére utalja, és azt állítja, az ő területén, pontosabban a modern fikció területén ennek ellentéte, a „beszélek” mondat az igazi kérdés. Szerintem ez nagyon elegáns gondolat. Az Epimenidész-paradoxon a görög módra felfogott (logikai) igazság szempontjából volt sorsdöntő, és Foucault-t ez nem érdekli, pontosabban az ezt az igazságot körülvevő és lehetővé tévő láthatatlan szövet érdekli – az a szövet, amelyről Gödel beszél, pontosan a paradoxon segítségével. De Foucault azt is írja: „Epimenidész argumentuma, tudjuk, kezelhetővé válik, ha egy mesterségesen önmagába zárt diskurzuson belül két állítmányt különböztetünk meg, melyek közül az egyik a másik tárgya.”18] Ez tulajdonképpen a RussellWhitehead-féle típuselmélet átvitele a nyelvre, amely valójában nem lehetséges.19 De egy pillanatra fogadjuk el, hogy az. Mi a helyzet a „beszélek”-kel?

  • 16A krétai Epimenidész halhatatlan kijelentése: „Minden krétai hazudik.” Eldönthetetlen, hogy a mondat igaz-e vagy hamis. (Epimenidész hazudik-e vagy sem.)
  • 17 Foucault: Nyelv a végtelenhez. 99–118. p.
  • 18 Foucault: A kívülség gondolata. Athenaeum 1991 I/1. 99. p.
  • 19 GEB. 21–23. p.

Akhilleusz. Ezzel aztán igazán semmi probléma nem lehet! Ha beszélek, beszélek. Sehol egy ellentmondás.

Akhilleusz. T. úr? T. úr? Hova tűnt? Nem látom sehol?

Teknős. Nyugodjon meg barátom, újra itt vagyok.

Akhilleusz. Hova tűnt?

Teknős. Akhilleuszom, én – elhallgattam. Ezért tűntem el.

Akhilleusz. Hogyan?

Teknős. Már jeleztem Önnek, hogy mi betűk sorozata vagyunk különböző dialógusokban. Úgy is mondhatnám, csupán roppant finom teveszőr ecsettel festettek minket. Amíg beszélek vagy Önt hallgatom a dialógus megszabott rendje szerint, nem tűnök el. De ha nem szólalok meg, amikor meg kellene szólalnom – nem létezem tovább. Beszélek, beszélek – addig létezem, amíg beszélek.20

  • 20Bár a Teknősnek nem jut eszébe, ez a gondolat valójában a Nyelv a végtelenhez című tanulmányból rémlik fel neki.

Akhilleusz. Amikor a nyelv megkettőződéséről beszéltünk… szóval csak azért fájt a fejem, mert elmondtam?

Teknős. Nagyon jól látja. Tegyen egy próbát!

Akhilleusz. Nem fáj a fejem, jól vagyok. Uramisten, TÉNYLEG megszűnt a fejfájásom!

Teknős. Erős a gyanúm, hogy főfájása csak a második mondatnál szűnt meg, de lényeg hogy Ön újra jól van. Tehát folytatom. Foucault szerint ez a „beszélek” önmagában, amely a modern írásosságra jellemző, azért érdekes, „mert olyan diskurzusra referál, amely, miközben tárgyát adja, hordozójául is szolgálna. Nos, ez a diskurzus nincs jelen; a „beszélek” szuverenitása csakis minden más nyelvi megnyilvánulás hiányában lakozik; a diskurzus, amelyről beszélek, nem létezik az előtt a mezítelenség előtt, amely a „beszélek” kimondásának pillanatában megmutatkozik; és eltűnik abban a pillanatban, amikor elhallgatok.”21 Ez azt vonja maga után, hogy a beszélő alany többé nem transzcendens, független ön-azonosság, és megszűnnek a határok. A határok reflexió és reflektált, alany és tárgy, jelölt és jelölő között. Viszont ha nincs határ, nincs másik, amihez képest definiáljuk magunk, és tulajdonképpen az önmagát tartalmazó könyvnél járunk ismét. Szerintem ez a következmény visszaállítja jogaiba az Epimenidész-paradoxont, hiszen a típuselmélet cáfolatának, a típusok felbomlásának tekinthető. Mintha a paradoxon átváltozott volna, két mondattá osztódott volna: „A következő mondat hamis. Az előző mondat igaz.”22

Escher Rajzoló kezek című képe nagyon hasonló szerkezetű, de ott megvan a lehetőség a rádöbbenésre: ez mégiscsak két dimenzió, hiába látszik egyszerre kettőnek és háromnak. Escher keze rajzolta mind a két kezet. Itt, ebben a referencianélküli szöveg-világban nem tudunk rámutatni a beszélőre, a felső kategóriára, aki felelős lenne az önellentmondásért. Eschernél azért zavarba ejtőbb Velázquez, mert sehogy sem pillanthatjuk meg a festőt a tükörben!

Ha addig élünk, amíg beszélünk, szembe kell néznünk a kérdéssel: mi történik, ha saját halálunkat meséljük el? Ha a h) pontba az ezen osztályozásban nem szereplő állatok tartoznak? Ha Seherezádé arról mesél, hogy nem mesél? Ha nincs meg a külső pont, oda jutunk, ahova Gödel jutott: ha rendszerünket egy még bonyolultabbra cseréljük (megpróbáljuk bebizonyítani, hogy a rendszer következetes), ott is lesz egy G-formula.

  • 21 Foucault: A kívülség gondolata. 100. p.
  • 22 GEB. 21. p.

Akhilleusz. Ha kívül nincs semmi, pontosabban csak a kívül van, az ilyen repedéseken át mit pillanthatunk meg?

Teknős. Bevallom, Akhilleusz, nem tudom. Elképzelni sem tudom. De azt hiszem, már ennyi elég is. Fejezzük be, mielőtt kiújul a fejfájása.

Akhilleusz. Igaza van, menjünk. A viszont látásra.

Teknős. Akhilleuszom, hadd adjak még egy tanácsot. Ha majd az út közepén jár, pillantson hátra a válla fölött. Érzésem szerint ismét tudni fogja, hogy a kínai enciklopédia melyik osztályába tartozom, s ezzel egy csapásra megoldja ezt a sok problémát!

Michel Foucault
(1926–1984)
francia filozófus, történész, gondolkodó, kritikus és szociológus
Kurt Gödel
(1906–1978)
osztrák–amerikai matematikus, logikus
Douglas Richard Hofstadter
amerikai tudós
(*1945)
La Trahison des images (Ceci n’est pas une pipe), 1928–1929
Árulkodó kép (Ez nem pipa), 1928–1929
Los Angeles County Museum of Art (LACMA)
1929 by René Magritte Estate/Artists Rights Society (ARS), New York/ADAGP, Paris
Szerző

Nádor Zsófia (1984) ötödéves az ELTE BTK magyar-esztétika szakán. Amiket próbálgat: bíbelődés szövegekkel és gyerekekkel, újságban, iskolában, színházban, táborban és kávézókban.

Forrás

Elektronikus kézirat.